1. A munkaerő iránti kereslet növekedése a felhalmozással, a tőke változatlan összetétele esetén
2. A változó tőkerész viszonylagos csökkenése a felhalmozás és az azt kísérő koncentráció folyamán
3. Viszonylagos túlnépesség illetve ipari tartaléksereg fokozódó termelése
4. A viszonylagos túlnépesség különböző létezési formái. A tőkés felhalmozás általános törvénye.
5. A tőkés felhalmozás általános törvényének szemléltetése

Ebben a fejezetben azzal a befolyással foglalkozunk, amelyet a tőke növekedése a munkásosztály sorsára gyakorol. A legfontosabb tényező ennél a vizsgálatnál a tőke összetétele és azok a változások, amelyeken a felhalmozási folyamat során átmegy.

A tőke összetételét kettős értelemben kell venni. Az érték szempontjából az az arány határozza meg, amelyben a tőke állandó tőkére vagyis a termelési eszközök értékére, és változó tőkére vagyis a munkaerő értékére, a munkabérek összegére oszlik. Az anyag szempontjából, aszerint ahogyan az a termelési folyamatban funkcionál, minden tőke termelési eszközökre és eleven munkaerőre oszlik; ezt az összetételt az az arány határozza meg, amely egyrészt az alkalmazott termelési eszközök tömege, másrészt az alkalmazásukhoz szükséges munkamennyiség között van. Az elsőt a tőke értékösszetételének, a másodikat a tőke technikai összetételének nevezem. Kettőjük között szoros kölcsönös vonatkozás áll fenn. Hogy ezt kifejezzem, a tőke értékösszetételét, amennyiben azt technikai összetétele határozza meg és annak változásait tükrözi, a tőke szerves összetételének nevezem. Ahol röviden a tőke összetételéről van szó, ott mindig szerves összetétele értendő.

Az egy bizonyos termelési ágban befektetett számos egyéni tőke összetétele többé-kevésbé eltér egymástól. Egyéni összetételeik átlaga adja meg e termelési ág össztőkéjének összetételét. Végül az összes termelési ágak átlagos összetételeinek összátlaga adja meg egy ország társadalmi tőkéjének összetételét, és a következőkben végső soron csakis erről van szó.

A tőke növekedése magában foglalja változó, vagyis munkaerőre átváltott alkotórészének növekedését. A pótlólagos tőkévé átváltoztatott értéktöbblet egy részét állandóan vissza kell változtatni változó tőkévé vagyis pótlólagos munkaalappá. Tételezzük fel, hogy egyébként változatlan körülmények között a tőke összetétele változatlan marad, azaz egy meghatározott tömegű termelési eszköznek vagyis állandó tőkének mindig ugyanakkora tömegű munkaerőre van szüksége, hogy mozgásba hozzák; ez esetben a munka iránti kereslet és a munkások létfenntartási alapja nyilvánvalóan a tőkével arányosan nő, mégpedig annál gyorsabban, minél gyorsabban nő a tőke. Minthogy a tőke évente értéktöbbletet termel, amelynek egy részét évente az eredeti tőkéhez csapják, minthogy maga ez a szaporulat a már funkcionáló tőke terjedelmének növekedésével évente növekszik, és minthogy végül a meggazdagodási törekvéstől különösen sarkallva — mint például amikor új piacok, új tőkebefektetési területek nyílnak meg újonnan kifejlődött társadalmi szükségletek következtében stb. — a felhalmozás szintjét hirtelen ki lehet terjeszteni pusztán azáltal, hogy az értéktöbbletnek illetve a többletterméknek tőkére és jövedelemre való megoszlását megváltoztatják, ezért a tőke felhalmozási szükségletei túlszárnyalhatják a munkaerő vagyis a munkáslétszám növekedését, a munkások iránti kereslet túlszárnyalhatja a kínálatot és ennélfogva a munkabérek emelkedhetnek. Sőt, ha a fent feltételezett körülmények változatlanul fennmaradnak, akkor ennek végül be is kell következnie. Minthogy minden évben több munkást foglalkoztatnak, mint az előzőben, ezért előbb vagy utóbb el kell jutni egy olyan ponthoz, amikor a felhalmozás szükségletei kezdenek túlnőni a munka szokásos kínálatán, amikor tehát béremelkedés következik be. Erről panaszkodnak Angliában az egész XV. század folyamán és a XVIII. század első felében. A többé vagy kevésbé kedvező körülmények azonban, amelyek között a bérmunkások fenntartják magukat és szaporodnak, mit sem változtatnak a tőkés termelés alapvető jellegén. Ahogyan az egyszerű újratermelés folyton újratermeli magát a tőkeviszonyt, tőkéseket az egyik oldalon, bérmunkásokat a másikon, úgy a bővített újratermelés vagyis a felhalmozás a bővített tőkeviszonyt termeli újra, több tőkést vagy nagyobbakat ezen a póluson, több bérmunkást amazon. A munkaerőnek — amelynek a tőkébe értékesítési eszközként szakadatlanul be kell kebeleződnie, amely tőle szabadulni nem tud és amelynek jobbágyi függőségét a tőkétől csak az takarja el, hogy változnak az egyéni tőkések, akiknek eladja magát — az újratermelése valójában a tőke újratermelésének egyik mozzanatát alkotja. A tőke felhalmozása tehát a proletariátus gyarapítása.¹

A klasszikus gazdaságtan ezt a tételt oly jól megértette, hogy A. Smith, Ricardo stb., mint korábban említettük, a felhalmozást helytelenül még azonosították is a többlettermék egész tőkésített részének termelő munkások által való elfogyasztásával, vagyis pótlólagos bérmunkásokká való átváltoztatásával. Már 1696-ban John Bellers ezt mondja: „Ha valakinek százezer acre földje volna és ugyanannyi font pénze és ugyanannyi barma, vajon mi más volna ez a gazdag ember munkás nélkül, mint maga is munkás? És mivel a munkások embereket gazdaggá tesznek, minél több a munkás, annál több a gazdag [...] a szegény munkája a gazdag kincsesbányája.”² Hasonlóképpen Bernard de Mandeville a XVIII. század elején: „Ahol a tulajdont kielégítően megvédik, könnyebb lenne pénz nélkül élni, mint szegények nélkül, mert ki végezné el a munkát? [...] Ahogyan meg kell óvni a munkásokat az éhenhalástól, úgy nem kellene kapniuk semmit, ami megtakarításra érdemes. Ha itt-ott egy a legalsó osztályból való egyén rendkívüli szorgalommal és koplalással kiemelkedik abból a helyzetből, amelyben felnövekedett, ne akadályozza őt ebben senki; sőt tagadhatatlan, hogy minden magánszemély, minden egyes család számára a társadalomban a legbölcsebb terv mértékletesnek lenni; de valamennyi gazdag nemzetnek az az érdeke, hogy a szegények legnagyobb része sohase legyen tétlen és mégis mindig elköltsék, amit keresnek [...] Azoknak, akik életüket napi munkájukkal tartják fenn, semmijük sincs, ami őket szolgálattételre ösztökélné, kivéve szükségleteiket, amelyeket okos dolog enyhíteni, de bolondság lenne kikúrálni. Az egyetlen dolog, ami a dolgozó embert szorgalmassá teheti, a mérsékelt munkabér. A túl csekély bér a dolgozót, aszerint hogy milyen a temperamentuma, csüggedtté vagy elszánttá teszi, a túl magas bér szerénytelenné és lustává [...] Az eddig kifejtettekből következik, hogy egy szabad nemzetnél, ahol a rabszolgaságot tiltják, a legbiztosabb gazdagság a dolgos szegények sokaságából áll. Azonkívül, hogy ők a flotta és a hadsereg soha ki nem apadó utánpótlási forrásai, nélkülük nem lenne semmiféle élvezet és egyetlen ország termékét sem lehetne értékesíteni. Ahhoz, hogy a társadalmat” (amely természetesen a nem-dolgozókból áll) „boldoggá és a népet nyomorúságos állapotában is megelégedetté tegyék, szükséges, hogy a nagy többség tudatlan és szegény maradjon. A tudás bővíti és megsokszorozza kívánságainkat, és minél kevesebbet kíván egy ember, annál könnyebben lehet szükségleteit kielégíteni.”³ Amit Mandeville, ez a becsületes ember és világos fő még nem ért meg, az az, hogy magának a felhalmozási folyamatnak a mechanizmusa a tőkével együtt szaporítja a „dolgos szegények” tömegét, azaz a bérmunkások tömegét, akik kénytelenek munkaerejüket a növekvő tőke növekvő értékesítési erejévé változtatni és éppen ezáltal megörökíteni függőségi viszonyukat saját, a tőkésben megszemélyesített terméküktől. Erre a függőségi viszonyra vonatkozólag Sir F. M. Eden „A szegények helyzete, avagy Anglia dolgozó osztályainak története” című munkájában megjegyzi: „A mi égövünk a szükségletek kielégítésére munkát követel, és ezért legalább a társadalom egy részének fáradhatatlanul dolgoznia kell [...] Egyesek, akik nem dolgoznak, mégis rendelkeznek a szorgalom termékeivel. Ezt azonban e tulajdonosok csak a civilizációnak és a rendnek köszönhetik; merőben a polgári intézmények teremtményei ők.⁴ Hiszen ezek az intézmények elismerték, hogy a munka gyümölcseit másképp is el lehet sajátítani, mint munkával. A független vagyonnal rendelkező emberek vagyonukat szinte kizárólag mások munkájának köszönhetik, nem pedig saját képességüknek, amely semmivel sem jobb, mint a többieké; nem a föld és a pénz birtoklása, hanem a munka feletti parancsnokiás (the command of labour) az, ami a gazdagokat a szegényektől megkülönbözteti [...] Ami a szegényhez illik, az nem megvetett vagy szolgai helyzet, hanem kényelmes és liberális függőségi viszony (a state of easy and liberal dependence), a tulajdonnal rendelkező emberekhez pedig az illik, hogy elegendő befolyásuk és tekintélyük legyen azok felett, akik értük dolgoznak [...] Az ilyen függőségi viszony, mint azt mindenki tudja, aki az emberi természetet ismeri, maguknak a munkásoknak a kényelmére szükséges.”⁵ Sir F. M. Eden, mellékesen megjegyezve, Adam Smith egyetlen olyan tanítványa, aki a XVIII. század folyamán valami jelentékenyet alkotott.⁶

Az eddig feltételezett, a munkások számára legkedvezőbb felhalmozási feltételek között a tőkétől való függőségi viszonyuk elviselhető, vagy Eden szavaival élve „kényelmes és liberális” formákat ölt. A tőke növekedésével ez a viszony nem intenzívebbé, hanem csak extenzívebbé lesz, azaz a tőke kizsákmányolási és uralmi területe csak saját méreteivel és alattvalóinak számával együtt nő. Saját növekvő — és növekvő mértékben pótlólagos tőkévé változtatott — többlettermékükből nagyobb rész áramlik vissza a munkásokhoz fizetési eszközök formájában, úgyhogy élvezeteik körét kibővíthetik, jobban elláthatják ruházati, bútor stb. fogyasztási alapjukat és kisebb pénztartalékalapot képezhetnek. De ahogyan jobb ruházat, élelem, bánásmód és nagyobb peculium nem szünteti meg a rabszolga függőségi viszonyát és kizsákmányolását, ugyanúgy a bérmunkásét sem. Ha a munka ára a tőke felhalmozása következtében emelkedik, ez valójában csak annyit jelent, hogy az aranyláncnak, amelyet a bérmunkás önmagának már megkovácsolt, olyan a hossza és a súlya, hogy lazábbra lehet engedni. Az e tárgyról folytatott vitákban többnyire a legfontosabbat nem vették észre, ti. a tőkés termelés differentia specificáját [sajátos különbségét]. Itt a munkaerőt nem azért vásárolják, hogy szolgálatával vagy termékével a vevő személyes szükségleteit elégítse ki. A vevő célja tőkéjének értékesítése, olyan áruk termelése, amelyek több munkát tartalmaznak, mint amennyiért ő fizet, tehát olyan értékrészt tartalmaznak, amely neki semmibe sem kerül és az áruk eladása révén mégis realizálódik. Értéktöbblet termelése vagyis többletcsinálás — ez ennek a termelési módnak abszolút törvénye. A munkaerőt csak annyiban lehet eladni, amennyiben a termelési eszközöket mint tőkét fenntartja, saját értékét mint tőkét újratermeli és meg nem fizetett munkában pótlólagos tőke forrását szolgáltatja.⁷ A munkaerő eladásának feltételei tehát, akár kedvezőbbek, akár kedvezőtlenebbek a munkás számára, magukban foglalják állandó újraeladásának szükségességét és a gazdagságnak tőkeként történő állandóan bővülő újratermelését. A munkabér, mint láttuk, természeténél fogva feltételezi, hogy a munkás mindig szolgáltat bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát. Teljesen eltekintve attól, hogy a munkabér emelkedése együtt járhat a munka árának süllyedésével stb., növekedése a legjobb esetben is csak azt jelentheti, hogy mennyiségileg csökken az a meg nem fizetett munka, amelyet a munkásnak végeznie kell. Ez a csökkenés sohasem érheti el azt a pontot, amelyen magát a rendszert veszélyeztetné. Eltekintve a munkabér rátája körüli erőszakos összecsapásoktól — és már Adam Smith megmutatta, hogy nagyjában és egészében az ilyen összecsapásban a mester mindig mester marad —, a munka árának a tőke felhalmozásából eredő emelkedése a következő alternatívát feltételezi.

Vagy tovább emelkedik a munka ára, mert növekedése a felhalmozás előrehaladását nem zavarja; ebben nincsen semmi csodálatos, mert, mondja A. Smith, „még a profit süllyedése esetén is a tőkék gyarapodnak; sőt gyorsabban nőnek, mint azelőtt [...] A nagy tőke még kisebb profit mellett is általában gyorsabban nő, mint a kis tőke nagy profit mellett.” (i. m. [francia ford.] I. 189. old.) Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a meg nem fizetett munka csökkenése a tőke uralmának kiterjedését semmiképpen sem akadályozza. — Vagy pedig, és ez az alternatíva másik oldala, a felhalmozás a munka emelkedő ára következtében elernyed, mert a nyereség ösztökéje eltompul. A felhalmozás csökken. De csökkenésével eltűnik csökkenésének oka, ti. a tőke és a kizsákmányolható munkaerő közti aránytalanság. A tőkés termelési folyamat mechanizmusa tehát önmaga küszöböli ki az akadályokat, amelyeket átmenetileg teremt. A munka ára ismét a tőke értékesítési szükségleteinek megfelelő színvonalra esik, akár alacsonyabb, akár magasabb ez most annál a színvonalnál, amely a bérnövekedés beállta előtt normálisnak számított, akár egyenlő vele. Látjuk: az első esetben nem a munkaerő vagyis a munkásnépesség abszolút vagy aránylagos gyarapodásának csökkenése teszi a tőkét fölös mennyiségűvé, hanem fordítva, a tőke növekedése teszi a kizsákmányolható munkaerőt elégtelenné. A második esetben nem a munkaerő vagyis a munkásnépesség abszolút vagy aránylagos gyarapodásának növekedése teszi a tőkét elégtelenné, hanem fordítva, a tőke csökkenése teszi a kizsákmányolható munkaerőt, vagyis helyesebben annak árát fölös mennyiségűvé. A tőke felhalmozásának ezek az abszolút mozgásai tükröződnek vissza a kizsákmányolható munkaerő tömegének relatív mozgásaiként, és ezért az a látszat, mintha az utóbbinak saját mozgása okozná őket. Hogy matematikai kifejezéssel éljünk: a felhalmozás nagysága a független változó, a bérnagyság a függő változó, nem pedig fordítva. Így fejeződik ki az ipari ciklus válság-szakaszában az áruárak általános esése a pénz viszonylagos értékének emelkedéseként, és a virágzás szakaszában az áruárak általános emelkedése a pénz viszonylagos értékének eséseként. Az úgynevezett currency-iskola ebből arra következtet, hogy magas árak esetén túlságosan sok, alacsony árak esetén pedig túlságosan kevés pénz van forgalomban. Tudatlanságában és a tények teljes félreismerésében⁸ méltó társakra talál azokban a közgazdászokban, akik a felhalmozásnak ezeket a jelenségeit arra magyarázzák, hogy az egyik esetben túlságosan kevés, a másik esetben túlságosan sok bérmunkás létezik.

A tőkés termelés törvénye, amelyen az állítólagos „természetes népesedési törvény” alapul, egyszerűen erre lyukad ki: a tőke, a felhalmozás és a bérráta közti viszony nem egyéb, mint a meg nem fizetett, tőkévé átváltoztatott munka és a pótlólagos tőke mozgásához szükséges pótlólagos munka közti viszony. Ez tehát semmiképpen sem két egymástól független nagyságnak — egyrészt a tőke nagyságának, másrészt a munkásnépesség számának — a viszonya, hanem végsősoron csak egy és ugyanazon munkásnépesség meg nem fizetett és megfizetett munkája közti viszony. Ha a munkásosztály által szolgáltatott és a tőkésosztály által felhalmozott meg nem fizetett munka mennyisége elég gyorsan nő ahhoz, hogy csak a megfizetett munka rendkívüli szaporulata révén változhasson tőkévé, akkor a bér emelkedik és, minden egyebet azonosnak véve, a meg nem fizetett munka aránylag csökken. Mihelyt azonban ez a csökkenés eléri azt a pontot, amelyen a tőkét tápláló többletmunkát nem kínálják többé normális mennyiségben, ellenhatás következik be: a jövedelemnek kisebb részét tőkésítik, a felhalmozás megbénul és a bérek felfelé irányuló mozgása ellenlökést kap. A munka árának emelkedése tehát továbbra is olyan határok közé van szorítva, amelyek nemcsak hogy érintetlenül hagyják a tőkés rendszer alapzatát, hanem növekvő szinten való újratermelését is biztosítják. A tőkés felhalmozás természeti törvénnyé misztifikált törvénye tehát valójában csak azt fejezi ki, hogy a tőkés felhalmozás természete kizárja a munka kizsákmányolási fokának minden olyan csökkenését vagy a munka árának minden olyan emelkedését, amely a tőkeviszony állandó újratermelését, mégpedig állandóan bővülő szinten való újratermelését komolyan veszélyeztethetné. Nem lehet ez másképp egy olyan termelési módban, ahol a munkás van a meglevő értékek értékesítési szükségleteiért, nem pedig fordítva, a tárgyi gazdagság a munkás fejlődési szükségleteiért. Ahogy a vallásban saját fejének szüleménye uralkodik az ember felett, úgy a tőkés termelésben saját kezének készítménye uralkodik rajta.⁹

Maguk a közgazdászok szerint a bérek emelkedését nem a társadalmi gazdagság meglevő terjedelme és nem is a már megszerzett tőke nagysága idézi elő, hanem csakis a felhalmozás folytonos növekedése és e növekedés sebességének foka. (A. Smith, I. könyv VIII. fej.) Eddig ennek a folyamatnak csak egy különös szakaszát vettük szemügyre, azt, amelyben a tőke növekedése a tőke változatlan technikai összetétele mellett megy végbe. De a folyamat túlhalad ezen a szakaszon.

Ha a tőkés rendszer általános alapzata már adva van, a felhalmozás folyamán mindig bekövetkezik egy olyan pont, amelyen a társadalmi munka termelékenységének fejlődése a felhalmozás leghatalmasabb emeltyűjévé válik. „Ugyanannak az oknak”, mondja A. Smith, „amely emeli a munkabért, a tőke növekedésének, az a tendenciája, hogy növelje a munka termelőerőit és kisebb mennyiségű munkával nagyobb mennyiségű művet termeltessen.“

Eltekintve a természeti feltételektől, mint a talaj termékenysége stb., és a független és egymástól elszigetelten dolgozó termelők ügyességétől, amely azonban inkább minőségileg, a készítmény jóságában, semmint mennyiségileg, annak tömegében nyilvánul meg, a munka társadalmi termelékenységének foka azoknak a termelési eszközöknek viszonylagos nagyságában fejeződik ki, amelyeket egy munkás adott idő alatt, munkaerejének ugyanakkora megfeszítésével termékké változtat. A termelési eszközök tömege, amelyekkel funkcióját végzi, munkája termelékenységével együtt nő. Ezek a termelési eszközök itt kettős szerepet játszanak. Egy részüknek növekedése következménye a munka növekvő termelékenységének, más részüké feltétele annak. Például a munka manufaktúraszerű megosztásával és a gépi berendezés alkalmazásával ugyanazon idő alatt több nyersanyagot dolgoznak fel, tehát a nyers- és segédanyagoknak nagyobb tömege kerül bele a munkafolyamatba. Ez következménye a munka növekvő termelékenységének. Másrészt az alkalmazott gépi berendezés, igavonó állatok, ásványi trágya, alagcsövek stb. tömege feltétele a munka növekvő termelékenységének. Ugyanez a helyzet az építményekben, óriáskohókban, szállítóeszközökben stb. koncentrált termelési eszközök tömegével is. De akár feltétel, akár következmény, a termelési eszközöknek a beléjük kebelezett munkaerőhöz képest növekvő nagysága a munka növekvő termelékenységét fejezi ki. Az utóbbinak a növekedése tehát abban jelenik meg, hogy a munka tömege a termelési eszközök általa mozgásba hozott tömegéhez képest csökken, vagyis hogy a munkafolyamat szubjektív tényezője objektív tényezőihez képest kisebbedik.

A tőke technikai összetételének ez a megváltozása, a termelési eszközök tömegének növekedése a beléjük életet lehelő munkaerő tömegéhez képest, visszatükröződik a tőke értékösszetételében, abban, hogy a tőkeérték állandó alkotórésze a változó alkotórész rovására megnövekszik. Ha például egy tőkéből, százalékosan számítva, eredetileg 50%-ot költenek termelési eszközökre és 50%-ot munkaerőre, később, a munka termelékenységi fokának fejlődésével, 80%-ot költenek termelési eszközökre és 20%-ot munkaerőre stb. Ezt a törvényt, hogy az állandó tőkerész a változóhoz képest fokozatosan növekszik, lépten-nyomon igazolja (ahogy már fentebb kifejtettük) az áruárak összehasonlító elemzése, akár egyetlen nemzet különböző gazdasági korszakait hasonlítjuk össze, akár különböző nemzeteket ugyanabban a korszakban. Annak az árelemnek a viszonylagos nagysága, amely csak az elfogyasztott termelési eszközök értékét vagyis az állandó tőkerészt képviseli, egyenes arányban lesz a felhalmozás előrehaladásával, a másik, a munkát megfizető vagyis a változó tőkerészt képviselő árelem viszonylagos nagysága pedig általában fordított arányban áll majd vele.

A változó tőkerész csökkenése az állandóhoz képest, vagyis a tőkeérték megváltozott összetétele azonban csak megközelítően mutatja meg a tőke anyagi alkotórészeinek összetételében végbement változást. Ha például manapság a fonodába fektetett tőkeérték 7/8-a állandó és 1/8-a változó, míg a XVIII. század elején 1/2-e volt állandó és 1/2-e változó, akkor ezzel szemben meghatározott mennyiségű fonómunka manapság sok százszor akkora tömegű nyersanyagot, munkaeszközt stb. fogyaszt el termelő módon, mint a XVIII. század elején. Az ok egyszerűen az, hogy a munka növekvő termelékenységével az általa elhasznált termelési eszközöknek nemcsak hogy a terjedelme növekszik, hanem értékük terjedelmükhöz képest süllyed. Értékük tehát abszolúte emelkedik, de nem arányosan terjedelmükkel. Az állandó és a változó tőke közti különbség növekedése ezért sokkal kisebb, mint a termelési eszközök tömege és a munkaerők tömege közti különbségé, amelyekre az állandó, illetve a változó tőkét átváltják. Az előbbi különbség az utóbbival együtt nő, de csekélyebb mértékben.

Egyébként, ha a felhalmozás előrehaladása csökkenti is a változó tőkerész relatív nagyságát, ezzel semmiképpen sem zárja ki abszolút nagyságának növekedését. Tegyük fel, hogy egy tőkeérték kezdetben 50% állandó és 50% változó tőkére, később 80% állandó és 20% változó tőkére hasad. Ha közben az eredeti tőke, mondjuk 6000 font sterling, 18 000 font sterlingre nőtt, akkor változó alkotórésze is 1/5-del növekedett. 3000 font sterling volt, most pedig 3600 font sterling. Ahol azonban korábban 20%-os tőkeszaporulat elegendő lett volna ahhoz, hogy a munka iránti keresletet 20%-kal növelje, ott ehhez most az eredeti tőke megháromszorozására van szükség.

A negyedik szakaszban megmutattuk, hogy a munka társadalmi termelőerejének fejlődése nagybani kooperációt tételez fel, hogy csak ezzel a feltétellel lehet a munka megosztását és kombinációját megszervezni, a termelési eszközöket tömeges koncentrációjuk révén gazdaságosabbá tenni, már anyagilag is csak közösen alkalmazható munkaeszközöket, például a gépi berendezés rendszerét stb. életre hívni, hatalmas természeti erőket a termelés szolgálatába kényszeríteni és a termelési folyamatot a tudomány technológiai alkalmazásává változtatni. Az árutermelés alapzatán, amelyben a termelési eszköz magánszemélyek tulajdona, amelyben ezért a kétkezi munkás vagy elszigetelten és önállóan árukat termel, vagy munkaerejét adja el mint árut, mert nem rendelkezik az önálló üzemhez szükséges eszközökkel, ez a feltétel csak az egyéni tőkék növekedése révén válik valósággá, vagyis abban a mértékben, amelyben a társadalmi termelési és létfenntartási eszközöket tőkések magántulajdonává változtatják. Az árutermelés talaja a nagybani termelést csak tőkés formában hordozhatja. Ennélfogva a tőkének egyéni árutermelők kezében való bizonyos felhalmozása előfeltétele a sajátosan tőkés termelési módnak. A kézművességből a tőkés üzemre való átmenetnél ezért ezt fel kellett tételeznünk. Nevezhetjük ezt az eredeti felhalmozásnak, mert nem történelmi eredménye, hanem történelmi alapzata a sajátosan tőkés termelésnek. Hogy maga ez az eredeti felhalmozás hogyan keletkezik, azt itt még nem kell megvizsgálnunk. Elég annyi, hogy ez a kiindulópont. De a munka társadalmi termelőerejének emelésére irányuló valamennyi módszer, amely ezen az alapzaton fejlődik ki, egyúttal módszer arra, hogy fokozottabb mértékben termeljenek értéktöbbletet illetve többletterméket, amely viszont a felhalmozás alkotóeleme. Ezek tehát egyúttal módszerek tőkének tőkével való termelésére, vagyis a tőke gyorsított felhalmozásának módszerei. Az értéktöbblet tőkévé való folyamatos visszaváltoztatása mint a termelési folyamatba bekerülő tőke nagyságának növekedése jelenik meg. Ez a maga részéről alapzata lesz a termelés bővített szintjének, az ezt kísérő, a munka termelőerejének növelésére irányuló módszereknek, valamint az értéktöbblet gyorsított termelésének. Ha tehát a tőkefelhalmozás bizonyos foka a sajátosan tőkés termelési mód feltételeként jelenik meg, e termelési mód visszahat és a tőke felhalmozásának gyorsulását idézi elő. A tőke felhalmozásával kifejlődik ezért a sajátosan tőkés termelési mód, és a sajátosan tőkés termelési móddal a tőke felhalmozása. Ez a két gazdasági tényező idézi elő — az egymásnak kölcsönösen adott lökés összetett arányában — a tőke technikai összetételének azt a megváltozását, amely által a változó alkotórész az állandóhoz képest mind kisebb és kisebb lesz.

Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg fölött. Minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. A felhalmozás a tőkeként funkcionáló gazdagság tömegének gyarapításával kiszélesíti a tőke egyéni tőkések kezében való koncentrációját, és ilymódon a nagybani termelés és a sajátosan tőkés termelési módszerek alapzatát. A társadalmi tőke növekedése sok egyéni tőke növekedése formájában megy végbe. Ha minden egyéb körülményt változatlannak tételezünk fel, akkor az egyéni tőkék — és velük a termelési eszközök koncentrációja — abban az arányban nőnek, amelyben a társadalmi össztőke hányadait alkotják. Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is.

A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját — egyébként változatlan körülmények között — korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkurráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása.

A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól.

A tőkék e centralizációjának vagyis a tőke tőke által való vonzásának törvényeit itt nem fejthetjük ki. Elegendő lesz a tények rövid jelzése. A konkurencia-harcot az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága caeteris paribus [egyébként egyenlő körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. Emlékszünk továbbá, hogy a tőkés termelési mód fejlődésével növekszik a minimális terjedelme annak az egyéni tőkének, amely szükséges ahhoz, hogy egy ipart annak normális feltételei között lehessen űzni. A kisebb tőkék ezért a termelés olyan területeire tódulnak, amelyeket a nagyipar még csak szórványosan vagy tökéletlenül kerített hatalmába. Itt a konkurencia a versengő tőkék számával egyenes és nagyságukkal fordított arányban tombol. Mindig sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéje részint a győző kezére kerül, részint elpusztul. Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át.

Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha. De ha a centralizáló mozgás viszonylagos kiterjedését és energiáját bizonyos fokig meghatározza is a tőkés gazdagság már elért nagysága és a gazdasági mechanizmus fölénye, mégis a centralizáció előrehaladása semmiképpen sem függ a társadalmi tőke nagyságának pozitív növekedésétől. És sajátosan ez különbözteti meg a centralizációt a koncentrációtól, amely csak más kifejezés a bővített újratermelésre. A centralizáció bekövetkezhet már meglevő tőkéknek pusztán megváltozott elosztása révén, a társadalmi tőke alkotórészei mennyiségi csoportosulásának egyszerű megváltozása révén. A tőke itt egy kézben hatalmas tömeggé nőhet, mert amott sok egyes kézből kivették. Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze.¹⁰ Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne.

A centralizáció kiegészíti a felhalmozás művét, azáltal hogy lehetővé teszi az ipari tőkéseknek, hogy műveleteik méreteit kibővítsék. Mármost akár a felhalmozásnak, akár a centralizációnak a következménye ez az utóbbi eredmény; akár a bekebelezés erőszakos útján megy végbe a centralizáció — amikor bizonyos tőkék oly erős gravitációs centrumokká válnak mások számára, hogy ezek egyéni kohézióját megtörik és azután a szétvált töredékeket magukhoz vonzzák —, akár részvénytársaságok alakításának simább eljárása útján történik egy sereg már kialakult illetve alakulóban levő tőke összeolvasztása — a gazdasági hatás ugyanaz. Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká változtassanak át.

Világos azonban, hogy a felhalmozás — a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján — igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megváltoztatnia. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút építésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik.

A centralizáció révén máról holnapra összeolvasztott tőketömegek éppúgy újratermelődnek és gyarapodnak, mint a többiek, csak gyorsabban, és ezzel a társadalmi felhalmozás új hatalmas emeltyűivé válnak. Ha tehát a társadalmi felhalmozás előrehaladásáról beszélnek, akkor ebbe — manapság — hallgatólagosan a centralizáció hatásait is beleértik.

A normális felhalmozás során képződött pótlólagos tőkék (lásd Huszonkettedik fej. 1.) kiváltképpen új találmányok és felfedezések, egyáltalában ipari tökéletesítések kiaknázásának eszközéül szolgálnak. De idővel a régi tőke is elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor tetőtől talpig megújhodik, régi bőrét leveti és ugyancsak tökéletesedett technikai alakban születik újjá, amelyben kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódtak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek.

Egyrészt tehát a felhalmozás előrehaladásával képződött pótlólagos tőke, nagyságához viszonyítva, egyre kevesebb munkást vonz magához. Másrészt a periodikusan új összetételben újratermelt régi tőke egyre több olyan munkást taszít el, akiket korábban foglalkoztatott.

A tőke felhalmozása, amely eredetileg csak mint a tőke mennyiségi bővülése jelent meg, mint láttuk, összetételének folytonos minőségi változásában, állandó alkotórészének a változó rovására történő folytonos növekedésében megy végbe.¹¹

A sajátosan tőkés termelési mód, a munka termelőerejének ennek megfelelő fejlődése, a tőke szerves összetételében ezáltal előidézett változás nemcsak lépést tart a felhalmozás előrehaladásával vagyis a társadalmi gazdagság növekedésével. Hasonlíthatatlanul gyorsabban halad előre, mert az egyszerű felhalmozást, vagyis az össztőke abszolút kitágulását egyéni elemeinek centralizációja, a pótlólagos tőke technikai forradalmasodását pedig az eredeti tőke technikai forradalmasodása kíséri. A felhalmozás előrehaladásával tehát az állandó és a változó tőkerész aránya, ha eredetileg 1:1 volt, most 2:1; 3:1; 4:1; 5:1; 7:1 stb. arányra változik, úgyhogy a tőke növekedésével összértékének ½-e helyett progresszíve csak 1/3-át, 1/4-ét, 1/5-ét, 1/6-át, 1/8-át stb. váltják át munkaerőre [vagyis változó tőkére], ezzel szemben 2/3-át, 3/4-ét, 4/5-ét, 5/6-át, 7/8-át stb. termelési eszközökre [vagyis állandó tőkére]. Minthogy a munka iránti keresletet nem az össztőkének, hanem változó alkotórészének a terjedelme határozza meg, ez a kereslet az össztőke növekedésével progresszíve csökken, ahelyett, hogy mint előbb feltételeztük, vele arányosan növekednék. Az össztőke nagyságához viszonyítva csökken, mégpedig e nagyság növekedésével gyorsuló haladványban. Az össztőke növekedésével együtt növekszik ugyan változó alkotórésze vagyis az általa bekebelezett munkaerő is, de állandóan csökkenő arányban. A közbeeső szünetek, amelyek alatt a felhalmozás mint a termelésnek adott technikai alapzaton történő puszta kibővítése hat, megrövidülnek. Nemcsak hogy az össztőke növekvő haladványban gyorsuló felhalmozására van szükség ahhoz, hogy adott nagyságú pótlólagos munkáslétszámot szívhasson fel, sőt — a régi tőke állandó átalakulása folytán — hogy a már funkcionáló létszámot foglalkoztathassa. Ez a növekvő felhalmozás és centralizáció a maga részéről a tőke összetétele új változásainak forrásába csap át, vagyis újból meggyorsítja a változó alkotórész csökkenését az állandóhoz képest. A változó alkotórésznek ez az össztőke növekedésével együtt gyorsuló, mégpedig az össztőke saját növekedésénél sebesebben gyorsuló viszonylagos csökkenése a másik oldalon, fordítva, úgy tűnik fel, mintha a munkásnépesség abszolút száma állandóan gyorsabban nőne, mint a változó tőke, vagyis a munkásnépesség foglalkoztatásának eszközei. Ellenkezőleg, a tőkés felhalmozás termel állandóan — mégpedig energiájával és terjedelmével arányosan — egy viszonylag, azaz a tőke közepes értékesítési szükségleteihez viszonyítva fölös, és ezért fölösleges vagy pótlólagos munkásnépességet.

A társadalmi össztőkét tekintve, felhalmozásának mozgása hol periodikus változásokat idéz elő, hol pedig a felhalmozás mozzanatai egyidejűleg eloszlanak a termelés különböző területein. Egyes területeken a tőke összetétele megváltozik anélkül, hogy abszolút nagysága növekednék, puszta centralizáció következtében; másutt a tőke abszolút növekedése változó alkotórészének illetve az általa felszívott munkaerőnek abszolút csökkenésével jár együtt; ismét más területeken a tőke hol adott technikai alapzatán növekszik tovább és növekedésének arányában pótlólagos munkaerőt vonz magához, hol pedig szerves változás következik be és változó alkotórésze összezsugorodik; az összes területeken a változó tőkerésznek és ezért a foglalkoztatott munkások számának növekedése mindenkor heves fluktuálásokkal és átmeneti túlnépesség termelésével jár együtt, akár azt a feltűnőbb formát ölti ez, hogy már foglalkoztatott munkásokat taszítanak el, akár azt a kevésbé szembeötlő, de nem kevésbé hatékony formát, hogy a pótlólagos munkásnépesség nehezebben szívódik fel szokásos levezető csatornáiba.¹² A már funkcionáló társadalmi tőke nagyságával és növekedésének fokával, a termelés méretének és a megmozgatott munkások tömegének kitágulásával, munkájuk termelőerejének fejlődésével, a gazdagság összes kútforrásainak szélesebb és teljesebb áradásával együtt kitágul az a szint is, amelyen a munkásoknak a tőke által való nagyobb vonzása nagyobb eltaszításukkal jár együtt, gyorsabban folynak le a tőke szerves összetételében és technikai formájában végbemenő változások és kibővül azoknak a termelési területeknek a köre, amelyeket ezek a változások hol egyidejűleg, hol pedig felváltva megragadnak. Tehát a munkásnépesség az önmaga által termelt tőkefelhalmozással együtt növekvő terjedelemben termeli azokat az eszközöket, amelyek őt magát viszonylag létszámfelettivé teszik.¹³ A tőkés termelési mód sajátságos népesedési törvénye ez, mint ahogy valójában minden külön történelmi termelési módnak megvan a maga külön, történelmileg érvényes népesedési törvénye. Elvont népesedési törvény csak növényekre és állatokra vonatkozóan létezik, amennyiben az ember történelmileg be nem avatkozik.

Ha azonban fölös munkásnépesség a felhalmozásnak, vagyis a gazdagság tőkés alapzaton végbemenő fejlődésének szükségszerű terméke, ez a túlnépesség viszont a tőkés felhalmozás emeltyűjévé, sőt a tőkés termelési mód létfeltételévé válik. Rendelkezésre álló ipari tartaléksereget képez, amely ugyanolyan abszolúte a tőkéé, mintha az saját költségén nevelte volna fel. Megteremti a tőke váltakozó értékesítési szükségletei számára a mindig készen álló kizsákmányolható emberanyagot, függetlenül a népesség valóságos növekedésének korlátáitól. A felhalmozással és a munka termelőerejének ezt kísérő fejlődésével nő a tőke hirtelen terjeszkedőereje, nemcsak azért, mert nő a funkcionáló tőke rugalmassága és az abszolút gazdagság, amelynek a tőke csak egyik rugalmas része, nemcsak azért, mert a hitel minden különös ingerre egy szempillantás alatt a termelés rendelkezésére bocsátja e gazdagság rendkívül nagy részét mint pótlólagos tőkét. Magának a termelési folyamatnak a technikai feltételei, a gépi berendezés, a szállítóeszközök stb. lehetővé teszik, a legnagyobb méretekben, hogy a többletterméket a leggyorsabban változtassák át pótlólagos termelési eszközökké. A társadalmi gazdagságnak a felhalmozás előrehaladásával túláradó és pótlólagos tőkévé átváltoztatható tömege tombolva tódul régi termelési ágakba, melyeknek piaca hirtelen kitágul, vagy újonnan megnyitottakba, mint a vasutak stb., amelyeknek szükséglete a régi termelési ágak fejlődéséből fakad. Minden ilyen esetben az szükséges, hogy hirtelen és anélkül, hogy a más területeken folyó termelés méretei kárt szenvednének, nagy embertömegeket lehessen a döntő pontokra vetni. A túlnépesség lehetővé teszi ezt. A modern ipar jellegzetes életútja, amely a közepes élénkség, lázas termelés, válság és pangás periódusaiból álló, kisebb ingadozásoktól megszakított tízéves ciklusformáját ölti, az ipari tartaléksereg vagyis a túlnépesség állandó képződésén, nagyobb vagy kisebb felszívódásán és újraképződésén nyugszik. Az ipari ciklus változásai viszont toborozzák a túlnépességet és újratermelésének egyik legenergikusabb hatótényezőjévé lesznek.

A modern iparnak ez a sajátságos életútja, amellyel az emberiség egyetlen korábbi korszakában sem találkozunk, a tőkés termelés gyermekkorában is lehetetlen volt. A tőke összetétele csak igen lassan változott. Felhalmozásának tehát nagyjából a munka iránti kereslet arányos növekedése felelt meg. Bármennyire lassú volt felhalmozásának előrehaladása a modern korszakhoz hasonlítva, beleütközött a kizsákmányolható munkásnépesség természeti korlátaiba, amelyeket később említendő erőszakos eszközökkel lehetett csak elhárítani az útból. A termelés méreteinek hirtelen és lökésszerű kitágulása előfeltétele hirtelen összehúzódásuknak ; az utóbbi megint előidézi az előbbit, de az előbbi lehetetlen rendelkezésre álló emberanyag nélkül, a munkások számának a népesség abszolút növekedésétől független gyarapodása nélkül.

Ezt az az egyszerű folyamat teremti meg, amely a munkások egyik részét állandóan „szabaddá teszi”, olyan módszerekkel, amelyek a foglalkoztatott munkások számát a megnövelt termeléshez képest csökkentik. A modern ipar egész mozgásformája tehát abból ered, hogy a munkásnépesség egy részét nem-foglalkoztatott vagy félig foglalkoztatott kezekké változtatják állandóan. A politikai gazdaságtan felületessége többek között abban is megmutatkozik, hogy a hitel kitágulását és összehúzódását, amely puszta tünete az ipari ciklus váltakozó periódusainak, azok okává teszi. Miként az égitestek, ha egyszer meghatározott mozgásba kerültek, állandóan ismétlik azt, ugyanúgy a társadalmi termelés is, mihelyt egyszer a váltakozó kitágulás és összehúzódás e mozgásába belevetették. Az okozatok a maguk részéről okokká lesznek, és a saját feltételeit állandóan újratermelő egész folyamat változásai a periodicitás formáját öltik. Ha ez a periodicitás egyszer állandósult, akkor még a politikai gazdaságtan is felfogja, hogy egy viszonylagos, azaz a tőke közepes értékesítési szükséglete szempontjából fölös népesség termelése életfeltétele a modern iparnak.

„Tegyük fel”, mondja H. Merivale, régebben a politikai gazdaságtan tanára Oxfordban, később az angol gyarmatügyi minisztérium tisztviselője, „hogy egy válság alkalmával a nemzet összeszedi magát arra az erőfeszítésre, hogy kivándorlás által megszabaduljon néhány százezer felesleges szegénytől, mi lenne ennek a következménye? Az, hogy amint a munka iránti kereslet visszatér, hiány mutatkoznék. Bármilyen gyors is az emberek újratermelése, a felnőtt munkások pótlásához mindenesetre egy emberöltőre van szükség. Márpedig gyárosaink profitja főként attól a képességtől függ, hogy az élénk kereslet kedvező pillanatát kiaknázzák és így kárpótolják magukat a bénultság időszakáért. Ezt a képességet csak a gépi berendezés és kétkezi munka feletti parancsnokiás biztosítja nekik. Szükséges, hogy rendelkezésre álló kezeket találjanak, szükséges, hogy képesek legyenek üzleti tevékenységüket a piac mindenkori állása szerint fokozni vagy csökkenteni, máskülönben semmiképpen sem őrizhetik meg a konkurencia öldöklő iramában azt a fölényt, amelyen ennek az országnak a gazdagsága alapul.”¹⁴ Maga Malthus is felismeri, hogy a túlnépesség — amelyet a maga korlátolt módján a munkásnépesség abszolút túlnövekedésével, nem pedig viszonylagos létszámfelettivé tételével magyaráz — a modern ipar egyik szükségszerűsége. Azt mondja: „A házasságra vonatkozó bölcs szokások, ha bizonyos méretekig hajtják őket egy olyan ország munkásosztályában, amely főleg az ipartól és a kereskedelemtől függ, károsak lehetnének erre az országra... A népesség természeténél fogva a munkások szaporulata nem vihető a piacra egy különös kereslet következtében, csak 16 vagy 18 év eltelte után, a jövedelemnek megtakarítás révén tőkévé való átváltoztatása pedig sokkal gyorsabban mehet végbe; egy ország mindig ki van téve annak, hogy a munka fenntartására szolgáló alapok mennyiségében gyorsabb a növekedés, mint a népesség növekedése.”¹⁵ A politikai gazdaságtan — miután ilymódon a munkások viszonylagos túlnépességének állandó termelését a tőkés felhalmozás szükségszerűségének nyilvánította — aggszűz alakjában, ami kitűnően illik hozzá, a következőképpen beszélteti tőkés „beau idéal-ját” [férfi-eszményképét] a „létszámfelettiekhez”, akiket saját teremtményük, a pótlólagos tőke dobott az utcára: „Mi gyárosok megtesszük értetek, ami tőlünk telik, azáltal hogy gyarapítjuk a tőkét, amiből élnetek kell; nektek pedig meg kell tennetek a többit, azáltal hogy számotokat a létfenntartási eszközökhöz szabjátok.”¹⁶

A tőkés termelés számára semmiképpen sem elegendő a rendelkezésre álló munkaerőnek az a mennyisége, amelyet a népesség természetes szaporodása szolgáltat. Szabad játékához ettől a természeti korláttól független ipari tartalékseregre van szüksége.

Eddig azt feltételeztük, hogy a változó tőke növekedésének vagy csökkenésének pontosan megfelel a foglalkoztatott munkáslétszám növekedése vagy csökkenése.

A parancsnoklása alatt álló munkások változatlan, sőt csökkenő száma mellett is nő azonban a változó tőke, ha az egyes munkás több munkát teljesít és ezért munkabére nő — ámbár a munka ára ugyanaz marad, sőt süllyed, csak lassabban, mint ahogy a munka tömege növekszik. A változó tőke szaporulata ekkor több munkának, de nem több munkás foglalkoztatásának a mutatója lesz. Minden tőkésnek feltétlen érdeke, hogy meghatározott munkamennyiséget inkább kisebb számú munkásból préseljen ki, mintsem ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban több munkásból. Az utóbbi esetben az állandó tőkére fordított kiadás a folyósított munka tömegével arányosan nő, az előbbi esetben jóval lassabban. Minél nagyobbak a termelés méretei, annál döntőbb ez a mozzanat. Súlya együtt nő a tőke felhalmozásával.

Láttuk, hogy a tőkés termelési módnak és a munka termelőerejének fejlődése — a felhalmozásnak oka és egyszersmind okozata — képessé teszi a tőkést arra, hogy a változó tőkére fordított ugyanakkora kiadással az egyes munkaerők nagyobb extenzív vagy intenzív kizsákmányolása révén több munkát folyósítson. Láttuk továbbá, hogy ugyanakkora tőkeértékkel több munkaerőt vásárol, azáltal hogy mindinkább felváltja a tanultabb munkásokat kevésbé tanultakkal, az éretteket éretlenekkel, a férfiakat nőkkel, a felnőtt munkaerőt fiatalokkal vagy gyerekekkel.

Egyrészt tehát, a felhalmozás előrehaladásával, nagyobb változó tőke több munkát folyósít, anélkül hogy több munkást toborozna, másrészt ugyanolyan nagyságú változó tőke ugyanakkora tömegű munkaerővel több munkát és végül magasabbrendű munkaerő kiszorításával több alacsonyabbrendűt folyósít.

A viszonylagos túlnépesség termelése vagyis munkások szabaddá tétele ezért még gyorsabban halad előre, mint a termelési folyamatnak a felhalmozás előrehaladásával amúgy is meggyorsított technikai forradalmasítása és a változó tőkerész ennek megfelelő aránylagos csökkenése az állandóval szemben. Míg a termelési eszközök, ahogy terjedelmük és hatóerejük növekszik, kisebb mértékben lesznek foglalkoztatási eszközei a munkásoknak, addig magát ezt az arányt ismét módosítja az, hogy abban a mértékben, ahogyan a munka termelőereje nő, a tőke gyorsabban növeli a munka kínálatát, mint munkásokiránti keresletét. A munkásosztály foglalkoztatott részének túlmunkája megduzzasztja a tartalékok sorait, miközben az a megnövekedett nyomás viszont, amelyet az utóbbiak konkurrenciájukkal a foglalkoztatottakra gyakorolnak, ezeket túlmunkára és a tőke parancsai előtti behódolásra kényszeríti. Az, hogy a munkásosztály egy részét a másik rész túlmunkája kényszerű tétlenségre kárhoztatja és fordítva, az egyes tőkés meggazdagodásának eszköze lesz¹⁷ és egyúttal meggyorsítja az ipari tartaléksereg olyan méretű termelését, amely megfelel a társadalmi felhalmozás előrehaladásának. Hogy ez a mozzanat milyen fontos a viszonylagos túlnépesség képződésében, azt bizonyítja például Anglia. Itt a munka „megtakarítására” szolgáló technikai eszközök óriásiak. Mégis, ha holnap a munkát általánosan ésszerű mértékre korlátoznák, továbbá a munkásosztály különböző rétegei számára kor és nem szerint megfelelően fokozatosan osztanák el, akkor a meglevő munkásnépesség teljesen elégtelen volna ahhoz, hogy a nemzeti termelést a mostani méretekben tovább folytassa. A most „nem-termelő“ munkások nagy többségét „termelőkké” kellene változtatni.

Nagyjában és egészében a munkabér általános mozgásait kizárólag az ipari tartaléksereg kitágulása és összehúzódása szabályozza, amely az ipari ciklus periódusai váltakozásának felel meg. A munkabér mozgásait tehát nem a munkásnépesség abszolút számának mozgása határozza meg, hanem az a változó arány, amelyben a munkásosztály aktív seregre és tartalékseregre oszlik, a túlnépesség viszonylagos terjedelmének növekedése és csökkenése, az a fok, amelyben a túlnépességet hol felszívják, hol ismét szabaddá teszik. A modern ipar számára, tízéves ciklusával és ennek periodikus szakaszaival, amelyeket ezenfelül a felhalmozás előrehaladása során egymást mind gyorsabban követő szabálytalan ingadozások kereszteznek, valóban szép kis törvény lenne az olyan, amely a munka keresletét és kínálatát nem a tőke kitágulása és összehúzódása révén, tehát a tőke mindenkori értékesítési szükségletei szerint szabályozná — úgy, hogy a munkapiac hol viszonylag üresnek látszik, mert a tőke kitágul, hol ismét telítettnek, mert összehúzódik —, hanem fordítva, a tőke mozgását tenné függővé a népesség számának abszolút mozgásától. Pedig ez a közgazdasági dogma. Szerinte e tőkefelhalmozás következtében emelkedik a munkabér. A magasabb munkabér a munkásnépességet gyorsabb szaporodásra ösztökéli, és ez mindaddig tart, amíg a munkapiac túltelítetté, tehát a tőke a munkáskínálathoz viszonyítva elégtelenné nem válik. A munkabér süllyed, és most jön az érem másik oldala. Az eső munkabér mindjobban megtizedeli a munkásnépességet, úgyhogy hozzá képest a tőke újra fölössé lesz, vagy, mások magyarázata szerint, az eső munkabér és a munkás ennek megfelelő nagyobb kizsákmányolása újra meggyorsítja a felhalmozást, ugyanakkor pedig az alacsony bér feltartóztatja a munkásosztály növekedését. Így ismét bekövetkezik az a viszony, amelyben a munkakereslet felülmúlja a munkakínálatot, a bér emelkedik stb. Szép kis mozgási módszer ez a fejlett tőkés termelés számára! Mielőtt a béremelkedés következtében a valóban munkaképes népességnek bárminő pozitív növekedése bekövetkezhetnék, már számtalanszor lejárt volna az a határidő, amelyen belül az ipari hadjáratot véghez kell vinni, az ütközetet meg kell vívni és el kell dönteni.

1849 és 1859 között, a gabonaárak esésével egyidejűleg, az angol mezőgazdasági kerületekben, bizonyos — gyakorlatilag tekintve csak névleges — béremelés következett be, például Wiltshire-ben a hetibér 7 sh.-ről 8-ra, Dorsetshire-ban 7 vagy 8 sh.-ről 9 sh.-re emelkedett stb. Ez a mezőgazdasági túlnépesség szokásosnál jóval nagyobb lecsapolásának volt a következménye, amelyet a háborús kereslet, a vasútépítkezéseknek, gyáraknak, bányáknak stb. tömeges kibővítése idézett elő. Minél alacsonyabb a munkabér, annál magasabb, százalékban kifejezve, még a legjelentéktelenebb emelkedése is. Ha például a hetibér 20 sh. és 22-re emelkedik, akkor az emelkedés 1O%-os; ha viszont csak 7 sh. és 9-re emelkedik, akkor 28 [és] 4/7%-os, ami igen tetemesnek hangzik. Mindenesetre a bérlők üvöltöztek és még a londoni „Economist” is teljes komolysággal „általános és lényeges emelkedésről” (a general and substantial advance)¹⁸ fecsegett ezekkel az éhbérekkel kapcsolatban. Mármost mit tettek a bérlők? Talán vártak addig, amíg a mezőgazdasági munkások e remek fizetés következtében úgy elszaporodnak, hogy bérüknek ismét esnie kell, ahogyan a dolog a dogmatikus közgazdász agyában lejátszódik? Több gépi berendezést vezettek be, és a munkások máról holnapra megint „létszámfelettivé” váltak olyan arányban, amely még a bérlőket is kielégítette. A mezőgazdaságban most „több tőke” volt befektetve, mint azelőtt, mégpedig termelékenyebb formában. Ezzel a munka iránti kereslet nemcsak relatíve, hanem abszolúte is csökkent.

Ez a közgazdasági fikció összecseréli azokat a törvényeket, amelyek a munkabér általános mozgását vagyis a munkásosztály — azaz az összmunkaerő — és a társadalmi össztőke közti viszonyt szabályozzák, azokkal a törvényekkel, amelyek a munkásnépességet a termelés különös területei között osztják el. Ha például kedvező konjunktúra következtében bizonyos termelési területen a felhalmozás különösen élénk, ha a profitok itt nagyobbak az átlagprofitnál és pótlólagos tőke özönlik ide, akkor természetesen nő a munka iránti kereslet és a munkabér. A magasabb munkabér a munkásnépességnek nagyobb részét vonzza a kedvezőbb területre mindaddig, amíg az nem telítődik munkaerővel, és a bér, hosszabb időt tekintve, ismét korábbi átlagszínvonalára, vagy, ha az odaözönlés túlságosan nagy volt, az alá esik. Ekkor nemcsak hogy megszűnik a munkások bevándorlása a szóbanforgó iparágba, hanem éppenséggel kivándorlásnak adja át a helyét. A politikai gazdász itt látni véli, „hol és hogyan” megy végbe a bér növekedésével a munkások számának abszolút növekedése és a munkások számának abszolút növekedésével a bér csökkenése, de valójában csak egy különös termelési terület munkapiacának helyi ingadozását látja, csak azokat a jelenségeket látja, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a munkásnépességet, a tőke változó szükségleteinek megfelelően, a tőke különböző befektetési területeire osztják el.

Az ipari tartaléksereg a pangás és közepes fellendülés periódusában nyomást gyakorol az aktív munkásseregre, a túltermelés és a lázas tevékenység periódusában pedig féken tartja igényeit. A viszonylagos túlnépesség tehát az a mögöttes alap, amelyen a munka keresletének és kínálatának törvénye mozog. A viszonylagos túlnépesség ennek a törvénynek a játékterét a tőke kizsákmányolásszomjának és uralomvágyának feltétlenül megfelelő korlátok közé szorítja. Itt kell visszatérnünk a gazdaságtant apologetika egyik hőstettére. Emlékszünk arra, hogy ha új gépi berendezés bevezetése vagy réginek a kibővítése révén egy darab változó tőkét állandóvá változtatnak, akkor az apologéta közgazdász ezt a műveletet, amely tőkét „köt le” és éppen ezáltal munkásokat „tesz szabaddá”, fordítva úgy magyarázza, hogy ez tőkét tesz szabaddá a munkás számára. Csak most méltányolhatjuk teljes mértékben az apologéta arcátlanságát. Nemcsak a gép által közvetlenül kiszorított munkások válnak szabaddá, hanem ezeknek a munkásoknak az újoncállománya és az a pótlólagos kontingens is, amelyet az iparág a régi bázisán történő szokásos terjeszkedésekor rendszerint felszívott. Mindezeket most „szabaddá tették”, és minden funkcionálásra vágyó új tőke rendelkezhet velük. Akár ezeket vonzza magához, akár másokat, a munka iránti általános keresletre tett hatása a nullával lesz egyenlő, amíg ez a tőke éppen arra elegendő, hogy a piacot ugyanannyi munkástól szabadítsa meg, mint amennyit a gépek odadobtak. Ha kisebb létszámot foglalkoztat, akkor a létszámfelettiek tömege növekszik; ha nagyobbat, akkor a munka iránti általános kereslet csak annyival nő, amennyivel a foglalkoztatottak száma a „szabaddá tettek” számát meghaladja. Az a fellendülés tehát, amelyet a befektetést kereső pótlólagos tőkék a munka iránti általános kereslet terén különben kiváltottak volna, minden esetben semlegesítve van annyira, amennyire a gép által az utcára dobott munkásokból futja. Ezek szerint tehát a tőkés termelés mechanizmusa gondoskodik arról, hogy a tőke abszolút növekedését ne kísérje a munka iránti általános kereslet megfelelő fokozódása. És ezt nevezi az apologéta kiegyenlítésnek a kiszorított munkások nyomoráért, szenvedéseiért és esetleges pusztulásáért az átmeneti időszak alatt, amely az ipari tartalékseregbe száműzi őket! A munka iránti kereslet nem azonos a tőke növekedésével, a munka kínálata nem azonos a munkásosztály növekedésével, tehát nem két egymástól független potencia hat egymásra. Les dés sont pipés [a kockák hamisak]. A tőke működik mindkét oldalon egyidejűleg. Ha felhalmozása egyrészt szaporítja a munka iránti keresletet, másrészt viszont munkások „szabaddá tétele” révén növeli a munkáskínálatot, ugyanakkor pedig a nem-foglalkoztatottak nyomása a foglalkoztatottakat több munka folyósítására kényszeríti, tehát a munkakínálatot bizonyos mértékig függetleníti a munkáskínálattól. A munkakereslet és -kínálat törvényének ezen a bázison végbemenő mozgása betetőzi a tőke zsarnokságát. Ezért mihelyt a munkások rájönnek a titokra, hogyan van az, hogy ugyanabban a mértékben, amelyben többet dolgoznak, több idegen gazdagságot termelnek és nő munkájuk termelőereje, abban a mértékben még a tőke értékesítési eszközeként betöltött funkciójuk is mind bizonytalanabbá válik számukra; mihelyt felfedezik, hogy egymás közti konkurrenciájuk intenzitásának foka teljesen a viszonylagos túlnépesség nyomásától függ; mihelyt ezért szakszervezetek stb. révén a foglalkoztatottak és a nem-foglalkoztatottak között tervszerű együttműködést igyekeznek szervezni, hogy megtörjék vagy gyengítsék a tőkés termelés e természeti törvényének osztályukra nézve pusztító következményeit — a tőke és tányérnyalója, a politikai gazdász, a kereslet és kínálat „örök” és úgyszólván „szent” törvényének megsértéséről kiabál. A foglalkoztatottak és a nem-foglalkoztatottak közötti minden összetartás ugyanis megzavarja e törvény „tiszta” játékát. Mihelyt viszont, például a gyarmatokon, kedvezőtlen körülmények megakadályozzák az ipari tartaléksereg létrehozását és ezzel együtt a munkásosztály feltétlen függőségét a tőkésosztálytól, a tőke, közhelycsépelő Sancho Panzájával együtt, fellázad a kereslet és kínálat „szent” törvénye ellen és kényszereszközökkel igyekszik megtámogatni.

A viszonylagos túlnépesség minden lehető árnyalatban létezik. Minden munkás hozzátartozik az alatt az idő alatt, amikor felerészt van — vagy egyáltalában nincs — foglalkoztatva. Eltekintve azoktól a nagy, periodikusan visszatérő formáktól, amelyeket az ipari ciklus szakaszainak váltakozása nyom reá — úgyhogy hol akutan jelenik meg a válságokban, hol krónikusan, a lanyha üzletmenet idején —, a viszonylagos túlnépességnek állandóan három formája van: hullámzó, rejtett és pangó.

A modern ipar központjaiban - a gyárakban, manufaktúrákban, kohókban és bányákban stb. — munkásokat hol eltaszítanak, hol nagyobb mértékben újra odavonzanak, úgyhogy a foglalkoztatottak száma nagyjában és egészében nő, habár a termelés méreteihez képest mindinkább csökkenő arányban. A túlnépesség itt hullámzó formában létezik.

Mind a tulajdonképpeni gyárakban, mind az összes nagy műhelyekben, ahol a gépi berendezés szerepet játszik vagy legalábbis a modern munkamegosztást bevezették, tömegesen alkalmaznak olyan férfimunkásokat, akik még nem jutottak túl az ifjúkoron. Ha egyszer ezt a korhatárt elérték, csak igen kis számuk marad ugyanabban az iparágban alkalmazható, a többséget rendszerint elbocsátják. Ezek alkotják a hullámzó túlnépesség egyik elemét, amely az ipar terjedelmével együtt nő. Egy részük kivándorol, valójában csak a kivándorló tőke után utazik. Egyik következménye ennek az, hogy a női népesség gyorsabban nő, mint a férfi, bizonyság reá Anglia.

Hogy a munkások tömegének természetes szaporulata a tőke felhalmozási szükségleteit nem elégíti ki és egyszersmind mégis meghaladja, ez magának a tőke mozgásának ellentmondása. A tőkének nagyobb tömegű fiatalkorú és kevesebb férfikorban levő munkásra van szüksége. Ez az ellentmondás nem kiáltóbb, mint a másik, hogy ti. kezek hiányáról panaszkodnak ugyanakkor, amikor sok ezren az utcán kóborolnak, mert a munka megosztása egy meghatározott iparághoz láncolja őket.¹⁹ Ezenfelül a tőke a munkaerőt oly gyorsan fogyasztja el, hogy a középkorú munkás többnyire már többé-kevésbé kiöregedett. A létszámfelettiek sorába hullik, vagy pedig magasabb fokról alacsonyabbra szorítják. Éppen a nagyipar munkásainál találkozunk a legrövidebb élettartammal. „Dr. Lee, Manchester tisztiorvosa megállapította, hogy ebben a városban az átlagos élettartam a jómódú osztálynál 38 év, a munkásosztálynál csak 17 év. Liverpoolban az elsőnél 35 év, a másodiknál 15 év. Ebből következik tehát, hogy a kiváltságos osztálynak több mint kétszer olyan hosszú életre van utalványa (have a lease of life), mint kevésbé szerencsés polgártársainak.”²⁰ Ilyen körülmények között a proletariátus e csoportjának abszolút növekedése olyan formát kíván meg, amely számát megduzzasztja, noha elemei gyorsan elhasználódnak. Tehát a munkásnemzedékek gyors váltakozását kívánja meg. (A népesség többi osztályára ez a törvény nem érvényes.) Ezt a társadalmi szükségletet korai házasságok útján elégítik ki — ezek szükségszerű következményei azoknak a viszonyoknak, amelyek között a nagyipar munkásai élnek — és annak a prémiumnak az útján, amelyet a munkásgyermek-termelésre kizsákmányolásuk kitűz.

Mihelyt a tőkés termelés hatalmába keríti a mezőgazdaságot, illetve abban a mértékben, amelyben ezt megteszi, az itt funkcionáló tőke felhalmozásával abszolúte csökken a mezőgazdasági munkásnépesség iránti kereslet, anélkül hogy e munkások eltaszítását, mint a nem-mezőgazdasági iparban, nagyobb vonzás egészítené ki. A falusi népesség egy része ezért állandóan ugrásra készen áll, hogy városi vagyis manufaktúra-proletariátussá alakuljon át, és lesi az erre az átváltozásra kedvező körülményeket. (Manufaktúrán itt minden nem-mezőgazdasági ipar értendő.)²¹ A viszonylagos túlnépességnek ez a forrása tehát állandóan folyik. De a városok felé való állandó áramlása magán a vidéken állandó rejtett túlnépességet tételez fel, amelynek terjedelme csak akkor válik láthatóvá, ha a levezető csatornák kivételesen szélesre tárulnak. A mezőgazdasági munkást ezért a bér minimumára szorítják, és féllábbal mindig a pauperizmus mocsarában áll.

A viszonylagos túlnépesség harmadik kategóriája, a pangó túlnépesség, az aktív munkássereg egy részét alkotja, de foglalkoztatása teljesen rendszertelen. Így a tőke számára a rendelkezésre álló munkaerő kimeríthetetlen tartályát jelenti. Életkörülményei a dolgozó osztály átlagos normálszínvonala alá süllyedtek, és éppen ez teszi a tőke sajátos kizsákmányolási ágainak széles alapzatává. Maximális munkaidő és minimális bér jellemzi e kategóriát. Fő alakjával az otthonmunka rovatában már megismerkedtünk. Folyton toborzódik a nagyipar és a mezőgazdaság létszámfelettijeiből, főleg pedig pusztuló iparágakból, ahol a kézműves üzemet legyőzi a manufaktúra üzem, az utóbbit a gépi üzem. Terjedelme nő, ahogyan a felhalmozás terjedelmével és energiájával egyre többeket tesznek „létszámfelettivé”. De egyszersmind a munkásosztálynak önmagát újratermelő és megörökítő elemét is alkotja, amelynek részesedése az egész osztály növekedésében aránylag nagyobb, mint a többi elemé. Valójában nemcsak a születések és halálozások száma, hanem a családok abszolút nagysága is fordított arányban van a munkabér magasságával, tehát a létfenntartási eszközöknek azzal a tömegével, amellyel a különböző munkáskategóriák rendelkeznek. A tőkés társadalomnak ez a törvénye vademberek, sőt civilizált gyarmatosok között is értelmetlennek hangzanék. Az egyénileg gyenge és sokat üldözött állatfajok tömeges újratermelésére emlékeztet.²²

Végül a viszonylagos túlnépesség legalsó üledéke a pauperizmus területén lakozik. A csavargóktól, bűnözőktől, prostituáltaktól, egyszóval a tulajdonképpeni lumpenproletariátustól eltekintve ez a társadalmi réteg három kategóriából áll. Először munkaképesekből. Csak felületesen rá kell nézni az angol pauperizmus statisztikájára, és azt látjuk, hogy e kategória tömege minden válságban megduzzad és az üzlet minden megélénkülésekor megfogyatkozik. Másodszor: árvákból és pauperok gyermekeiből. Ezek az ipari tartaléksereg jelöltjei és nagy fellendülések idején, mint például 1860-ban, gyorsan és tömegesen besorozzák őket az aktív munkásseregbe. Harmadszor: elzüllöttekből, lerongyolódottakból, munkaképtelenekből. Főleg olyan egyének ezek, akik azért pusztulnak el, mert a munka megosztása megfosztotta őket mozgékonyságuktól, olyanok, akik a normális munkáséletkornál tovább élnek, végül az ipar áldozatai, akiknek száma a veszélyes gépi berendezéssel, bányászattal, vegyészeti gyárakkal stb. nő, rokkantak, betegek, özvegyek stb. A pauperizmus az aktív munkássereg rokkantháza és az ipari tartaléksereg holtsúlya. Termelése benne foglaltatik a viszonylagos túlnépesség termelésében, szükségszerűsége annak szükségszerűségében, azzal együtt egyik létezési feltétele a tőkés termelésnek és a gazdagság fejlődésének. A tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és a kis középosztály vállára tud hárítani.

Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a funkcionáló tőke, minél nagyobb növekedésének terjedelme és energiája, tehát úgyszintén a proletariátus abszolút nagysága és munkájának termelőereje, annál nagyobb az ipari tartaléksereg. A rendelkezésre álló munkaerőt ugyanazok az okok fejlesztik ki, mint a tőke terjeszkedési erejét. Az ipari tartaléksereg viszonylagos nagysága tehát a gazdagság potenciáival együtt nő. Minél nagyobb azonban ez a tartaléksereg az aktív munkássereghez képest, annál tömegesebb a konszolidált túlnépesség, melynek nyomora egyenes* arányban áll munkagyötrelmével. Végül minél nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye. Megvalósulásában, mint minden más törvényt, sokféle körülmény módosítja, amelyeknek elemzése nem ide tartozik.

Megértjük hát annak a gazdaságtani bölcsességnek a bolondságát, amely azt prédikálja a munkásoknak, hogy számukkal a tőke értékesítési szükségleteihez alkalmazkodjanak. A tőkés termelés és felhalmozás mechanizmusa ezt a számot állandóan ezekhez az értékesítési szükségletekhez alkalmazza. Az első szava ennek az alkalmazásnak viszonylagos túlnépesség vagyis ipari tartaléksereg megteremtése, utolsó szava pedig az aktív munkássereg mind nagyobb rétegeinek nyomora és a pauperizmus holtsúlya.

A törvény, amely szerint, hála a társadalmi munka termelékenysége haladásának, a termelési eszközök egyre növekvő tömegét progresszíve csökkenő emberi erőkifejtéssel lehet mozgásba hozni, ez a törvény tőkés alapzaton, ahol nem a munkás alkalmazza a munkaeszközöket, hanem a munkaeszközök alkalmazzák a munkást, abban fejeződik ki, hogy minél nagyobb a munka termelőereje, annál nagyobb a munkások nyomása foglalkoztatási eszközeikre, tehát annál bizonytalanabb létezésük feltétele: saját erejük eladása az idegen gazdagság szaporítására vagyis a tőke önértékesítésére. Az, hogy a termelési eszközök és a munka termelékenysége gyorsabban nőnek, mint a termelő népesség, tőkés módon tehát fordítva abban fejeződik ki, hogy a munkásnépesség mindig gyorsabban nő, mint a tőke értékesítési szükséglete.

A negyedik szakaszban a relatív értéktöbblet termelésének elemzésénél láttuk: a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth-kerekei alá dobják. De az értéktöbblet termelésére szolgáló összes módszerek egyúttal a felhalmozás módszerei is, és fordítva a felhalmozás minden terjeszkedése az értéktöbblet-termelés módszerei fejlesztésének eszközévé válik. Ebből következik tehát, hogy abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkás helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony. Végül az a törvény, amely a viszonylagos túlnépességet, vagyis az ipari tartaléksereget állandóan egyensúlyban tartja a felhalmozás terjedelmével és energiájával, a munkást szilárdabban bilincseli a tőkéhez, mint Héphaisztosz ékei Prométheuszt a sziklához. Ez a törvény a tőkefelhalmozásnak megfelelő nyomorfelhalmozást szab meg. A gazdagság felhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét mint tőkét termeli.

A tőkés felhalmozásnak ezt az antagonisztikus jellegét²³ politikai gazdászok különböző formákban kimondják, bár összecserélik kapitalizmus előtti termelési módok részben ugyan analóg, lényegileg azonban mégis különböző jelenségeivel.

Ortes velencei szerzetes, a XVIII. század nagy közgazdasági íróinak egyike, a tőkés termelés antagonizmusát mint a társadalmi gazdagság általános természeti törvényét fogja fel. „A gazdaságilag jó és a gazdaságilag rossz egy nemzeten belül mindig egyensúlyban van (il bene ed il male economico in una nazione sempre all’istessa misura), a javak bősége egyesek számára mindig egyenlő hiányukkal mások számára (la copia dei beni in alcuni sempre eguale alla mancanza di essi in altri). Egyesek nagy gazdagsága mindig együtt jár azzal, hogy sokkal több más embert teljesen megfosztanak a szükségestől. Egy nemzet gazdagsága megfelel népességének, és nyomora megfelel gazdagságának. Egyesek dolgossága mások tétlenségét kényszeríti ki. A szegények és a dologtalanok szükségszerű gyümölcsei a gazdagoknak és a dolgosoknak” stb.²⁴ Egészen durva módon magasztalta körülbelül tíz évvel Ortes után a Magas Egyház protestáns papja, Townsend, a szegénységet a gazdagság szükségszerű feltételeként. „A törvényes munkakényszer túl sok fáradsággal, erőszakossággal és lármával jár, míg az éhség nemcsak békés, csöndes, szüntelen nyomás, hanem mint az iparkodás és a munka legtermészetesebb mozgatója a leghatalmasabb erőfeszítésre sarkall.”

Minden azon fordul meg tehát, hogy az éhséget a munkásosztály körében állandóvá tegyék, és erről — Townsend szerint — a népesedési elv gondoskodik, amely különösen a szegények között működik. „Úgy látszik természeti törvény az, hogy a szegények bizonyos fokig könnyelműek (improvident) legyenek” (ti. annyira könnyelműek, hogy a világra jöjjenek anélkül, hogy aranykanál lenne a szájukban), „úgyhogy mindig akadnak egyesek (that there always may be some) a közösség legszolgaibb, legpiszkosabb és legalantasabb funkcióinak elvégzésére. Ez nagyon megnöveli az emberi boldogság alapját (the fund of human happiness), a finomabbak (the more delicate) megszabadulnak a robotolástól és zavartalanul folytathatják magasabb hivatásukat stb. [...] A szegénytörvénynek az a tendenciája, hogy szétrombolja ennek az Isten és a természet által a világban felállított rendszernek a harmóniáját és szépségét, szimmetriáját és rendjét.”²⁵ Ha a velencei szerzetes a sors rendelésében, amely a nyomort örökössé teszi, a keresztényi jótékonyság, a papi nőtlenség, a kolostorok és kegyes alapítványok létjogosultságát találta meg, a protestáns javadalmas, ellenkezőleg, arra talál benne ürügyet, hogy elítélje azokat a törvényeket, amelyek értelmében a szegénynek joga volt nyomorúságos köztámogatásra. — „A társadalmi gazdagság haladása”, mondja Storch, „szüli a társadalomnak azt a hasznos osztályát [...] amely a legunalmasabb, legalantasabb és legutálatosabb foglalkozásokat űzi, egyszóval mindent, ami az életben kellemetlen és megalázó, a vállára vesz, és éppen ezáltal a többi osztály számára biztosítja az időt, a szellem derűjét és a jellem konvencionális” (c’est bon [ez jó]!) „méltóságát stb.”²⁶ Storch felteszi magának a kérdést, mi tulajdonképpen az előnye ennek a tőkés civilizációnak, amely a tömegeket nyomorban tartja és lealacsonyítja, a barbársággal szemben? Feleletet csak egyet talál: a biztonság! — „Az ipar és a tudomány haladása révén”, mondja Sismondi, „minden munkás naponta sokkal többet termelhet, mint amennyit szükséges fogyasztása megkövetel. De ugyanakkor, amikor munkája a gazdagságot termeli, a gazdagság, ha a munkás volna hivatott élvezni azt, kevéssé alkalmassá tenné őt a munkára.” Szerinte „az emberek” (azaz a nem-dolgozók) „valószínűleg lemondanának a művészetek minden tökéletesedéséről és mindazokról az élvezetekről, amelyeket az ipar nyújt nekünk, ha ezeket tartós munkával, mint amilyen a munkás munkája, kellene megszerezniük [...] Az erőfeszítések manapság el vannak választva jutalmazásuktól; nem egy és ugyanaz az ember az, aki előbb dolgozik és azután pihen; ellenkezőleg, éppen azért, mert az egyik dolgozik, kell a másiknak pihennie [...] A munka termelőerői végtelen megsokszorozódásának tehát nem lehet más eredménye, mint a dologtalan gazdagok fényűzésének és élvezeteinek növekedése.”²⁷ Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: „A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény.”²⁸

A modern társadalom egyetlen időszaka sem olyan alkalmas a tőkés felhalmozás tanulmányozására, mint az utóbbi húsz év időszaka. Mintha csak megtalálták volna Fortunatus erszényét*. Valamennyi ország közül azonban megint Anglia a klasszikus példa, mert az első helyen áll a világpiacon, mert a tőkés termelési mód csak itt van teljesen kifejlődve, és végül mert a szabadkereskedelem ezeréves birodalmának** 1846-tal kezdődött bevezetése a vulgáris gazdaságtant utolsó kibúvójától is megfosztotta. A termelés titáni haladását, amelynek következtében a húszéves időszak második fele az elsőt megint messze túlszárnyalta, a negyedik szakaszban már kielégítően vázoltuk.

Ámbár Anglia népességének abszolút növekedése az utóbbi fél évszázadban igen nagy volt, a viszonylagos növekedés, vagyis a szaporulat rátája folytonosan csökkent, ahogy ezt a hivatalos cenzusból vett következő táblázat mutatja:

Vizsgáljuk meg másrészt a gazdagság növekedését. A legbiztosabb támpont itt a jövedelemadó alá eső profitok, földjáradékok stb. mozgása. Az adóköteles profitok szaporulata (bérlők és néhány más rovat nélkül) Nagy-Britanniában 1853 és 1864 között 50,47% (vagyis évi átlagban 4,58%)²⁹, míg a népesség szaporulata ugyanebben az időszakban körülbelül 12% volt. A megadóztatható földjáradékok (beleértve a házak, a vasutak, a bányák, a halászterületek stb. járadékát) növekedése 1853 és 1864 között 38%, vagyis évi 3 [és] 5/12 % volt, amiből legnagyobb mértékben a következő rovatok részesedtek:

Ha az 1853 és 1864 közti időszak négy-négy évét hasonlítjuk össze, a jövedelmek gyarapodásának foka folytonosan nő. Ez a fok 1853—57-ben például a profitból származó jövedelmeknél évi 1,73%, 1857—61-ben évi 2,74% és 1861 —64-ben évi 9,30%. Az Egyesült Királyság jövedelemadó alá eső összes jövedelmeinek összege 1856: 307 068 898 £, 1859: 328 127 416 £, 1862: 351 745 241 £, 1863: 359 142 897 £, 1864: 362 462 279 £, 1865: 385 530 020 £.³¹

A tőke felhalmozása egyúttal koncentrációjával és centralizációjával járt. Ámbár Angliának nem volt hivatalos mezőgazdasági statisztikája (Írországnak azonban igen), 10 grófság önként megadta az adatokat. Az eredmény itt az volt, hogy 1851-től 1861-ig a 100 acre-nél kisebb bérletek száma 31 583-ról 26 567-re csökkent, tehát 5016-ot nagyobb bérletekkel olvasztottak össze.³² 1815-től 1825-ig az örökösödési adó alá eső ingó vagyonok közül egy sem haladta meg az 1 millió £-et, 1825-től 1855-ig viszont 8, 1855-től 1859 júniusáig, azaz 4½ év alatt 4.³³ De legjobban látható a centralizáció az 1864-ben és 1865-ben a D rovatba (profitok a bérlők stb. kivételével) tartozó jövedelemadók rövid elemzéséből. Elöljáróban megjegyzem, hogy az e forrásból származó jövedelmek 60 £-től felfelé income taxet [jövedelemadót] fizetnek. Ezek az adóköteles jövedelmek Angliában, Walesben és Skóciában 1864-ben 95 844 222£-re és 1865-ben 105 435 787£-re rúgtak,³⁴ a megadóztatottak száma 1864-ben 23 891009 főnyi összlakosságból 308 416 személy és 1865-ben 24127 003 főnyi összlakosságból 332 431 személy volt. Ezeknek a jövedelmeknek eloszlásáról a két évben lásd a következő táblázatot:

Az Egyesült Királyságban 1855-ben 61 453 079 tonna szenet termeltek 16 113 267 £ értékben, 1864-ben 92 787 873 tonnát 23 197 968 £ értékben, 1855-ben 3 218 154 tonna nyersvasat 8 045 385 £ értékben, 1864-ben 4 767 951 tonnát 11 919 877 £ értékben. 1854-ben az Egyesült Királyságban üzemben levő vasutak hossza 8054 mérföld volt, a befizetett tőke 286 068 794 £, 1864-ben a hossz 12 789 mérföld és a befizetett tőke 425 719 613 £. 1854-ben az Egyesült Királyság összes kivitele és behozatala 268 210 145 £ volt, 1865-ben 489 923 285. Az alábbi táblázat mutatja a kivitel mozgását:

E néhány adat alapján megértjük a brit nép legfőbb anyakönyvvezetőjének* diadalkiáltását: „Bármilyen gyorsan növekedett is a népesség, nem tartott lépést az ipar és a gazdagság előrehaladásával.”³⁶ Forduljunk most ennek az iparnak közvetlen szereplői, illetve a gazdagság termelői, a munkásosztály felé. „Az ország társadalmi állapotának egyik leglehangolóbb jellemvonása”, mondja Gladstone, „hogy a nép fogyasztási képességének csökkenésével és a dolgozó osztály nélkülözéseinek és nyomorának növekedésével egyidejűleg a felsőbb osztályokban a gazdagság állandó felhalmozása és a tőke állandó növekedése megy végbe.”³⁷ így beszélt ez a kenetteljes miniszter az alsóházban 1843. február 13-án. 1863. április 16-án, húsz évvel később, abban a beszédében, amelyben költségvetését beterjesztette, így szólott: „1842-től 1852-ig az ország megadóztatható jövedelme 6%-kal növekedett [...] Az 1853-tól 1861-ig eltelt nyolc év alatt, ha 1853-at vesszük alapnak, 20%-kal növekedett. A tény olyan bámulatos, hogy szinte hihetetlen [...] A gazdagság és hatalom e szédítő növekedése [...] teljesen a vagyonos osztályokra korlátozódik, de [...] de közvetett előnnyel kell járnia a munkásnépességre, mert olcsóbbá teszi az általános fogyasztási cikkeket — miközben a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények mindenesetre kevésbé szegényekké váltak. Hogy a szegénység végletei csökkentek, azt nem merem állítani.”³⁸ Milyen gyenge csattanó! Ha a munkásosztály „szegény” maradt, csak „kevésbé szegény” abban az arányban, amelyben „a gazdagság és hatalom szédítő növekedését” termelte a tulajdonnak az osztálya számára, akkor viszonylag ugyanolyan szegény maradt. Ha a szegénység végletei nem csökkentek, akkor növekedtek, mert a gazdagság végletei nőttek. Ami a létfenntartási eszközök olcsóbbodását illeti, a hivatalos statisztika, például a London Orphan Asylum [londoni árvaház] adatai az 1860-tól 1862-ig terjedő 3 év átlagában 1851—53-hoz képest 20%-os drágulást mutatnak ki. A következő 3 év alatt, 1863-tól 1865-ig a hús, vaj, tej, cukor, só, szén és egy csomó más szükséges létfenntartási eszköz fokozódóan drágult.³⁹ Gladstone következő költségvetési beszéde, 1864. április 7-én, pindaroszi dicshimnusz a többletcsinálás előrehaladásáról és a népnek „szegénység” által mérsékelt boldogságáról. Beszél tömegekről, amelyek a „pauperizmus határán” állnak, üzletágakról, „amelyekben a bér nem emelkedett”, és végül a munkásosztály boldogságát e szavakban foglalja össze: „Az emberi élet tíz eset közül kilencben nem egyéb, mint létért való küzdelem.”⁴⁰ Fawcett professzor, akit nem kötnek hivatalos szempontok, mint Gladstone-t, kereken kijelenti: „Természetesen nem tagadom, hogy a tőkének ezzel a növekedésével” (az utóbbi évtizedekben) „a pénzbér emelkedett, de ez a látszólagos előny nagymértékben ismét veszendőbe megy, mert sok létszükségleti cikk állandóan drágul” (ő azt hiszi, a nemesfémek értékének esése miatt) „[...] A gazdagok gyorsan gazdagodnak (the rich grow rapidly richer), miközben a dolgozó osztályok kényelmének semmiféle növekedése nem észlelhető [...] A munkások szinte rabszolgáivá lesznek a szatócsoknak, akiknek adósai.”⁴¹

A munkanapról és a gépi berendezésről szóló szakaszokban lelepleződtek azok a körülmények, amelyek között a brit munkásosztály a vagyonos osztályok számára „a gazdagság és hatalom szédítő növekedését” létrehozta. Mindazonáltal bennünket akkor a munkás főleg társadalmi funkciója közben foglalkoztatott. A felhalmozás törvényeinek teljes megvilágításához szemügyre kell vennünk a műhelyen kívüli helyzetét, táplálkozási és lakásviszonyait is. E könyv korlátái arra késztetnek bennünket, hogy ehelyütt elsősorban az ipari proletariátus és a mezőgazdasági munkásság legrosszabbul fizetett részét, azaz a munkásosztály többségét vegyük tekintetbe.

Elöljáróban még egy szót a hivatalos pauperizmusról, vagyis a munkásosztálynak arról a részéről, amelyet létfeltételétől, munkaereje eladásától, megfosztottak és amely közadakozásból tengődik. A pauperok hivatalos jegyzéke Angliában⁴² 1855-ben 851 369, 1856-ban 877 767, 1865-ben 971 433 személyt tartott nyilván. A pamutínség következtében számuk 1863-ban és 1864-ben I 079 382-re, illetve 1 014 978-ra duzzadt. Az 1866-os válság, amely Londont érintette a legsúlyosabban, a világpiacnak ezen a székhelyén, amelynek több a lakosa, mint a Skót Királyságnak, 1866-ban 19,5 %-os pauperszaporulatot hozott létre 1865-höz képest és 24,4%-osat 1864-hez képest; 1867 első hónapjainak szaporulata 1866-hoz képest még ennél is nagyobb. A pauperstatisztika elemzésénél két pontot kell kiemelni. Egyrészt a pauperok tömegének növekedésében vagy csökkenésében az ipari ciklus periodikus váltakozásai tükröződnek vissza. Másrészt a hivatalos statisztika egyre inkább csal a pauperizmus valóságos terjedelmét illetően, abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozásával együtt kifejlődik az osztályharc és ezért a munkások önérzete. Így például a pauperokkal való barbár bánásmód, amiről az angol sajtó („Times”, „Pall Mall Gazette” stb.) az utóbbi 2 évben oly hangosan kiabált, régi keletű. F. Engels 1844-ben pontosan ugyanazokat a borzalmakat és pontosan ugyanazt a múló, álszent, a „szenzációirodalom” körébe tartozó kiáltozást állapítja meg.* De az éhhalálesetek („deaths by starvation”) szörnyű megszaporodása Londonban az utóbbi évtizedben feltétlen bizonyítéka annak, hogy a munkások mindinkább irtóznak a workhouse-nak⁴³, a nyomor e büntetőintézetének rabszolgaságától.

Forduljunk most az ipari munkásosztály rosszul fizetett rétegei felé. A pamutínség idején, 1862-ben a Privy Council** megbízta dr. Smitht azzal, hogy vizsgálja meg a nyomorgó lancashire-i és cheshire-i pamutmunkások táplálkozási viszonyait. Smith sokéves korábbi megfigyelés alapján arra az eredményre jutott, hogy „éhségbetegségek (starvation diseases) elhárítására” egy átlagos nő napi táplálékának legalább 3900 grain szenet és 180 grain nitrogént kell tartalmaznia, egy átlagos férfi napi táplálékának pedig legalább 4300 grain szenet és 200 grain nitrogént, vagyis a nők számára körülbelül annyi tápanyagot, amennyit 2 font jó búzakenyér tartalmaz, férfiak számára 1/9-del többet, heti átlagban felnőtt nők és férfiak számára legalább 28 600 grain szenet és 1330 grain nitrogént. Számítását a gyakorlatban meglepő módon igazolta az, hogy egyezett azzal a nyomorúságos táplálékmennyiséggel, amelyre az ínség a pamutmunkások fogyasztását lenyomta. Ezek a munkások 1862 decemberében hetenként 29 211 grain szenet és 1295 grain nitrogént kaptak.

1863-ban a Privy Council vizsgálatot rendelt el az angol munkásosztály legrosszabbul táplált részének ínségéről. Dr. Simon, a Privy Council tiszti főorvosa erre a munkára a fent említett dr. Smitht jelölte ki. Vizsgálata egyrészt a mezőgazdasági munkásokra terjed ki, másrészt selyemszövőkre, varrónőkre, bőrkesztyűkészítőkre, harisnyakötőkre, kesztyűszövőkre és cipészekre. Az utóbbi kategóriák, a harisnyakötők kivételével, kizárólag városiak. A vizsgálat szabályává tették, hogy minden kategóriában a legegészségesebb és viszonylag legjobb helyzetben levő családokat kell kiválasztani.

Általános eredményként az derült ki, hogy „a nitrogénnel való ellátás a városi munkások megvizsgált osztályai közül csak egyben haladta meg kissé azt az abszolút minimális mértéket, amely alatt éhségbetegségek lépnek fel, hogy két osztályban hiány, mégpedig az egyikben igen nagy hiány mutatkozott nitrogén- és széntartalmú táplálékban, mi több, a mezőgazdasági népességből megvizsgált családokra vonatkozóan kitűnt, hogy több mint egyötödük kevesebb széntartalmú táplálékkal és több mint egyharmaduk kevesebb nitrogéntartalmú táplálékkal él a megállapított minimumnál és hogy három grófságban (Berkshire, Oxfordshire és Somersetshire) a nitrogéntartalmú táplálék elégtelensége jellemzi az átlagos helyi étrendet”.⁴⁴ A mezőgazdasági munkások közül Angliának, az Egyesült Királyság leggazdagabb részének munkásai voltak a legrosszabbul tápláltak.⁴⁵ A hiányos táplálkozás a mezőgazdasági munkásoknál általában főleg a nőket és gyermekeket sújtotta, mert „a férfinak ennie kell, hogy munkáját elvégezhesse“. Még nagyobb ínség dühöngött a megvizsgált városi munkáskategóriák között. „Olyan rosszul tápláltak, hogy sok esetben kegyetlen és egészségromboló nélkülözésnek kell fennállnia.”⁴⁶ (Mindez a tőkés „lemondása”! tudniillik lemondás arról, hogy megfizesse kezeinek azokat a létfenntartási eszközöket, amelyek életük puszta tengetéséhez nélkülözhetetlenek!)

Az alábbi táblázat megmutatja a fent említett tisztán városi munkáskategóriák táplálkozási körülményeit, összehasonlítva a dr. Smith által alapul vett minimális mértékkel és a pamutmunkások táplálkozásával legnagyobb nyomoruk idején.⁴⁷

A megvizsgált ipari munkáskategóriák fele, 60/125, egyáltalában nem jutott sörhöz, 28%-a tejhez. A folyékony táplálék heti átlaga családonként 7 uncia (a varrónőknél) és 24 [és] 3/4 uncia (a harisnyakötőknél) között ingadozott. Azoknak a többsége, akik nem kaptak tejet, londoni varrónő volt. A hetenként elfogyasztott kenyérféle mennyisége 7 [és] 3/4 font (a varrónőknél) és 11 [és] 1/4 font (a cipészeknél) között váltakozott, és az összátlag egy felnőttre heti 9,9 font volt. A cukor (szirup stb.) heti 4 uncia (a bőrkesztyűkészítőknél) és 11 uncia (a harisnyakötőknél) között váltakozott; valamennyi kategória heti összátlaga egy felnőttre 8 uncia volt. A vaj (zsír stb.) heti összátlaga egy felnőttre 5 uncia. A hús (szalonna stb.) heti átlaga egy felnőttre 7 [és] 1/4 uncia (a selyemszövőknél) és 18 [és] 1/4 uncia (a bőrkesztyűkészítőknél) között ingadozott; a különböző kategóriák összátlaga 13,6 uncia. Egy-egy felnőtt heti táplálékának költsége a következő általános átlagszámokat mutatta: selyemszövők 2 sh. 2½ d., varrónők 2 sh. 7 d., bőrkesztyűkészítők 2 sh. 9½ d., cipészek 2 sh. 7 [és] 3/4 d., harisnyakötők 2 sh. 6 [és] 1/4 d. A macclesfieldi selyemszövőknél a heti átlag csak 1 sh. 8½ d. volt. A legrosszabbul táplált kategóriák a varrónők, a selyemszövők és a bőrkesztyűkészítők voltak.⁴⁸

Dr. Simon ezekről a táplálkozási viszonyokról általános egészségügyi jelentésében a következőket mondja: „Mindenki, aki az orvosi szegénypraxist vagy a kórházak akár bent fekvő, akár bejáró betegeit ismeri, igazolni fogja, hogy számtalan az olyan eset, amikor a táplálékhiány betegséget okoz vagy súlyosbítja azt [...] Mindazonáltal ehhez egészségügyi szempontból még egy másik, döntő körülmény járul [...] Emlékeztetnünk kell arra, hogy a tápláléktól való megfosztást igen rosszul tűri az ember és hogy a nagyon szűkös étrend rendszerint csak akkor következik be, mikor már más nélkülözések megelőzték. Jóval azelőtt, hogy a táplálékhiány egészségügyileg latba esnék, jóval azelőtt, hogy a fiziológus arra gondolna, hogy megszámolja azokat a nitrogén- és szén-graineket, amelyeken az élet vagy az éhhalál megfordul, a háztartásból már teljesen eltűnik minden anyagi kényelem. A ruházkodás és a fűtés nyilván még szűkösebb volt, mint a táplálkozás. Nincs elegendő védelem az időjárás viszontagságai ellen; a lakótérség olyan mértékűre zsugorodik, hogy ez betegségeket okoz vagy súlyosbítja azokat; háztartási eszközöknek vagy bútoroknak szinte nyoma sincs; még a tisztaság is költségessé vagy nehezen megvalósíthatóvá válik, és ha még vannak önérzetes törekvések a fenntartására, minden ilyen törekvés csak tetézi az éhség gyötrelmeit. Ott laknak, ahol legolcsóbban juthatnak fedélhez; olyan negyedekben, ahol az egészségrendészetnek legkevesebb az eredménye, ahol nyomorúságos a csatornázás, alig seprik az utcákat, legtöbb a szemét az úton, kevés vagy rossz a víz, és — városokban — legkevesebb a napfény és a levegő. Ezek az egészségnek azok a veszélyei, amelyeknek a szegénység elkerülhetetlenül ki van téve, ha ez a szegénység táplálékhiánnyal jár. Ezek a bajok együttvéve szörnyűek az élet szempontjából, a táplálék puszta hiánya viszont önmagában véve is borzalmas [...] Fájdalmas gondolatok ezek, kivált ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a szegénység, amelyre utalnak, nem a restség megérdemelt szegénysége. Munkások szegénysége ez. Sőt, ami a városi munkásokat illeti, a munka, amellyel a szűkös adag táplálékot megszerzik, többnyire rendkívül hosszúra nyújtott. És mégis csak igen feltételes értelemben mondhatjuk azt, hogy ez a munka fenntartja önmagát [...] Igen nagy mértékben a névleges önfenntartás csak hosszabb vagy rövidebb kerülőút lehet a pauperizmushoz.”⁴⁹

A legszorgalmasabb munkásrétegek kínzó éhsége és a gazdagoknak a tőkés felhalmozáson alapuló durva vagy rafinált tékozló fogyasztása közti benső összefüggés csak a gazdasági törvények ismeretében válik világossá. Másképp áll a dolog a lakásviszonyokkal. Minden elfogulatlan szemlélő látja, hogy minél tömegesebb a termelési eszközök centralizációja, annál nagyobb a munkások ennek megfelelő felgyülemlése egy és ugyanazon területen, hogy ezért minél gyorsabb a tőkés felhalmozás, annál nyomorúságosabbak a munkások lakásviszonyai. A városoknak a gazdagság előrehaladását kísérő „rendezése” (improvements) — a rosszul épített negyedek lerombolása, paloták építése bankok, áruházak stb. céljára, az utak kiszélesítése az üzleti forgalom és a luxuskocsik számára, lóvasutak stb. bevezetése — a szegényeket szemmel láthatóan egyre rosszabb és zsúfoltabb búvóhelyekre kergeti. Másrészt mindenki tudja, hogy a lakások drágasága fordított arányban van jóságukkal, és hogy a házspekulánsok több profittal és kevesebb költséggel aknázzák ki a nyomor bányáit, mint ahogy valaha is kiaknázták Potosí bányáit. A tőkés felhalmozás és ezért egyáltalában a tőkés tulajdonviszonyok antagonisztikus jellege⁵⁰ itt olyan kézzelfoghatóvá válik, hogy még az e tárgyról szóló angol hivatalos jelentések is tele vannak eretnek kirohanásokkal a „tulajdon és annak jogai” ellen. A baj annyira lépést tartott az ipar fejlődésével, a tőke felhalmozásával, a városok növekedésével és „megszépítésével”, hogy a puszta félelem a ragályos betegségektől, amelyek a „köztiszteletben állókat” sem kímélik, 1847-től 1864-ig nem kevesebb, mint 10 egészségrendészeti parlamenti törvényt hívott életre, és a megrémült polgárság néhány városban, így Liverpoolban, Glasgow-ban stb., helyi hatóságai útján beavatkozott. Mindazonáltal, kiált fel 1865. évi jelentésében dr. Simon: „Általánosságban szólva, a visszásságokat Angliában nem ellenőrzik.” A Privy Council parancsára 1864-ben megvizsgálták a mezőgazdasági munkások, 1865-ben pedig a városi szegényebb osztályok lakásviszonyait. Dr. Julian Hunter mesteri munkái a „Public Health”-ről szóló hetedik és nyolcadik jelentésben találhatók. A mezőgazdasági munkásokra később térek rá. A városi lakásviszonyokra vonatkozólag előrebocsátom dr. Simon általános megjegyzését: „Ámbár hivatalos szempontom”, mondja, „kizárólag orvosi, a legelemibb emberség nem engedi, hogy ennek a bajnak másik oldalát figyelembe ne vegyem. A baj, magasabb fokán, szinte szükségszerűen magával hozza minden jobb érzés olyan megtagadását, testeknek és testi műveleteknek olyan szennyes összevegyülését, a nemi meztelenség olyan felfedését, amely már nem emberi, hanem állati. Ilyen behatásoknak kitéve lenni olyan lealacsonyítás, amely annál jobban mélyül, minél tovább tart. A gyermekek számára, akik ilyen átok alatt születtek, ez gyalázatra való megkeresztelés (baptism into infamy). És határtalanul reménytelen az a kívánság, hogy az ilyen körülmények közé került személyek egyéb tekintetben a civilizáció ama légköre felé törekedjenek, amelynek lényege a testi és erkölcsi tisztaság.”⁵¹

A túlzsúfolt, sőt emberi tartózkodásra teljesen alkalmatlan lakások tekintetében London áll az első helyen. „Két dolog”, mondja dr. Hunter, „bizonyos; először, Londonban körülbelül 20 nagy telep van, mindegyik körülbelül 10 000 személlyel, akiknek nyomorúságos helyzete túlszárnyal mindent, amit valaha Angliában máshol láttunk, és ez szinte kizárólag rossz lakásviszonyaik eredménye; másodszor, e telepek házainak túlzsúfoltsága és roskatagsága ma sokkal nagyobb, mint 20 évvel ezelőtt.”⁵² „Nem mondunk sokat, ha azt állítjuk, hogy London és Newcastle sok részében az élet pokoli.”⁵³

A munkásosztály jobb helyzetben levő részét is, a kis szatócsokkal és a kis középosztály más elemeivel együtt, Londonban mindinkább sújtja e gyalázatos lakásviszonyok átka, abban a mértékben, ahogyan a „városrendezés” és vele a régi utcák és házak lerombolása előrehalad, ahogyan a gyárak száma és az emberek özönlése a fővárosba nő, végül ahogyan a városi földjáradékkal együtt a házbérek emelkednek. „A házbérek oly mértéktelenül megdrágultak, hogy kevés munkás tud egy szobánál többet fizetni.”⁵⁴ Szinte alig van londoni háztulajdon, amelyet ne terhelne számtalan „middleman” [közvetítő]. Londonban ugyanis a telek ára évi jövedelméhez képest mindig igen magas, mert minden vevő arra spekulál, hogy előbb vagy utóbb jury-áron (kisajátítások esetén esküdtek által megállapított áron) ismét túlad a telken vagy valamely hatalmas vállalkozás közelsége folytán rendkívüli értékemelkedést csal ki. Ennek következményeképpen rendszeres kereskedés folyik lejárathoz közeledő bérleti szerződésekben. „Ennek az üzletágnak az uraitól el is várható, hogy úgy cselekednek, ahogy cselekednek, a lehető legtöbbet csikarják ki a lakóktól és magát a házat a lehető legnyomorultabb állapotban adják át utódaiknak.”⁵⁵ A bérek hetenként fizetendők, és az urak semmit sem kockáztatnak. A város belsejében történő vasútépítések következtében „nemrégiben London keleti részén egy szombat este egész sereg, régi lakásából kikergetett családot lehetett látni, ahogy ide-oda vándoroltak, hátukon kevés evilági ingóságukkal, és nem volt más tartózkodási hely számukra, mint a dologház”.⁵⁶ A dologházak már túlzsúfoltak, a parlament által már jóváhagyott „városrendezés” végrehajtása pedig éppen csak megkezdődött. Ha a munkásokat régi házaik lerombolásával elkergetik, nem hagyják el egyházközségüket, vagy legfeljebb annak határán, a szomszédságban telepednek le. „Természetesen arra törekszenek, hogy lehetőleg munkahelyük közelében lakjanak. Ennek az a következménye, hogy a családnak két szoba helyett egybe kell költöznie. Még magasabb bér esetén is a lakás rosszabb lesz, mint az a rossz, amelyből elkergették őket. A Strand munkásai felének már két mérföldnyi utat kell megtennie munkahelyéig.” Ez a Strand, amelynek főútja az idegenben impozáns benyomást kelt London gazdagságáról, példájául szolgálhat a londoni ember-összezsúfolásnak. Egyik egyházközségének területén a tiszti orvos acre-enként 581 személyt számolt össze, holott a Temze felét is hozzámérték. Magától értetődik, hogy minden egészségrendészeti intézkedés, amely, mint ahogy eddig Londonban történt, a kimustrált házak lebontásával a munkásokat az egyik negyedből elkergeti, csak arra szolgál, hogy egy másik negyedben annál sűrűbben zsúfolja össze őket. „Vagy”, mondja dr. Hunter, „az egész eljárást mint ízetlenséget szükségképpen le kell állítani, vagy a köz együttérzésének” (!) „fel kell ébrednie az iránt, amit most túlzás nélkül nemzeti kötelességnek lehet nevezni, hogy ti. fedél alá juttassák azokat, akik tőke hiányában saját lakást szerezni nem tudnak, de képesek arra, hogy időszakos fizetéssel a bérbeadókat kártalanítsák.”⁵⁷ Csodálatraméltó a tőkés igazságosság! A földtulajdonos, a háztulajdonos, az üzletember, ha „városrendezés”, pl. vasútépítés, új utak építése stb. következtében kisajátítják, nemcsak teljes kártalanítást kap. Ezenfelül kényszerű „lemondásáért” isteni és emberi igazság szerint még tekintélyes profittal kell megvigasztalni. A munkást feleségével, gyermekével, holmijával az utcára dobják és — ha túl tömegesen tódul olyan városrészekbe, ahol a helyi hatóság sokat ad az illemre, egészségrendészetileg üldözik!

London kivételével a XIX. század elején nem volt Angliában olyan város, amely 100 000 lakost számlált. Csak 5 városnak volt 50 000-nél több lakója. Most 28 olyan város van, amelynek lakossága meghaladja az 50 000-et. „Ennek a változásnak az eredménye nemcsak az volt, hogy a városi népesség rettentően megnövekedett, hanem az is, hogy a régi zsúfolt kisvárosok most középpontokká váltak, amelyeket minden oldalról körülépítettek, sehol sem engedve utat friss levegőnek. Minthogy a gazdagok számára már nem kellemesek, elhagyják őket a vidámabb elővárosok kedvéért. E gazdagok utódai beköltöznek a nagyobb házakba, minden egyes szobára egy család jut, gyakran még albérlőkkel együtt. Ilymódon a lakosság olyan házakba zsúfolódott, amelyeket nem neki szántak, és amelyekbe semmiképpen nem illik bele, olyan környezetbe került, amely valóban lealacsonyítja a felnőtteket és tönkreteszi a gyermekeket.”⁵⁸ Minél gyorsabban halmozódik fel a tőke egy ipari vagy kereskedelmi városban, annál gyorsabban áramlik oda a kizsákmányolható emberanyag, annál nyomorúságosabbak a munkások rögtönzött hajlékai. Ezért Newcastle-upon-Tyne, egy mind nagyobb hozamú szén- és ércbányakerület középpontja, London után a második helyet foglalja el a lakás-pokolban. Nem kevesebb mint 34 000 ember lakik ott kis kamrákban. Feltétlenül közveszélyes állapotuk miatt a rendőrség nemrégiben számos házat bontatott le Newcastle-ban és Gatesheadben. Az új házak építése igen lassan halad előre, az üzlet igen gyorsan. Ezért a város 1865-ben zsúfoltabb volt, mint valaha. Alig volt egyetlen kiadó kamra. Dr. Embleton, a newcastle-i járványkórház orvosa a következőket mondja: „Annak oka, hogy a tífusz tovább tart és terjed, kétségtelenül az emberi lények összezsúfolásában és lakásaik tisztátlanságában keresendő. A házak, amelyekben a munkások élnek, gyakran zárt zugutcákban és udvarokban épültek. Napfény, levegő, tér és tisztaság tekintetében az elégtelenség és egészségtelenség valóságos mintái, szégyenletesek minden civilizált ország számára. Férfiak, nők és gyermekek egymás hegyen-hátán fekszenek ott éjszakánként. Ami a férfiakat illeti, a nappali és az éjjeli műszak szakadatlanul váltja egymást, úgyhogy aligha van idő arra, hogy az ágyak kihűljenek. A házak rosszul vannak ellátva vízzel és még rosszabbul árnyékszékekkel, mocskosak, szellőzetlenek, dögletesek.”⁵⁹ Az ilyen lyukak hetibére 8 penny és 3 shilling között van. „Newcastle-upon-Tyne”, mondja dr. Hunter, „példája annak, hogyan süllyed honfitársaink egyik legszebb törzse külső körülmények, lakás- és utcaviszonyok következtében gyakran szinte vademberi elkorcsosulásba.”⁶⁰

A tőke és a munka dagálya és apálya következtében lehetséges, hogy egy ipari város lakásviszonyai ma elviselhetők, holnap förtelmesek. Vagy az is lehet, hogy a városi tanács végre összeszedi magát és hozzálát a legsúlyosabb visszásságok megszüntetéséhez. Holnap azonban lerongyolódott írek vagy elzüllött angol mezőgazdasági munkások sáskahada vándorol be a városba. Pincékbe és pajtákba dugják őket vagy az azelőtt tisztességes munkásházakat szállásokká változtatják, amelyekben a lakók oly gyorsan váltakoznak, mint a beszállásolások a harmincéves háború folyamán. Vegyük például Bradfordot. Ott a városi tanács nyárspolgárai éppen városrendezéssel voltak elfoglalva. Ezenfelül Bradfordban 1861-ben még 1751 lakatlan ház volt. De jött az üzleti fellendülés, amelyről a szelíden liberális Forster úr, a négerek barátja, nemrégiben oly csinosan kukorékolt. Az üzleti fellendüléssel természetesen elárasztotta a várost az állandóan hullámzó „tartaléksereg” illetve „viszonylagos túlnépesség” áradata. Az undorító pincelakásokban és kamrákban, amelyeknek jegyzékét⁶¹ dr. Hunter egy biztosítótársaság ügynökétől kapta, többnyire jól fizetett munkások laktak. Ezek kijelentették, hogy szívesen fizetnének jobb lakást, ha kaphatnának. Közben egytől egyig lezüllenek és megbetegszenek, mialatt a szelíden liberális Forster, a parlament tagja, könnyekig meghatódik a szabadkereskedelem áldásain és ama kiváló bradfordi koponyák profitjain, akik fésűsgyapjúban üzletelnek. Az 1865. szeptember 5-i jelentésben dr. Bell, Bradford szegényorvosainak egyike, kijelenti, hogy kerületében a ragályos betegek szörnyű halandósága lakásviszonyaiknak tulajdonítható: „Egy 1500 köbláb térfogatú pincében 10 személy lakik [...] A Vincent Street, a Green Air Place és a Leys 223 házat foglal magában 1450 lakóval, 435 ággyal és 36 árnyékszékkel [...] Egy ágyra — és ezen bármiféle piszkos rongygöngyöleget vagy maréknyi gyaluforgácsot értek — átlagosan 3,3 személy, némelyikre 5—6 személy jut. Sokan ágy nélkül, ruhástul, a puszta földön alszanak, fiatal férfiak és nők, házasok és nem-házasok, tarka összevisszaságban. Hozzá kell-e tenni, hogy ezek a szállások többnyire sötét, nedves, piszkos és bűzös lyukak, amelyek emberi lakás céljára teljesen alkalmatlanok. Ezek azok a központok, ahonnan a betegség és a halál kiindul és elragadja áldozatait a jobb helyzetben levők (of good circumstances) közül is, akik engedték, hogy ezek a dögvészes kelevények sorainkban gennyezzenek.”⁶²

A lakásnyomor tekintetében a harmadik helyet London után Bristol foglalja el. „Itt, Európa egyik leggazdagabb városában árad túl legjobban a csupasz szegénység (blank poverty) és a lakásnyomor.”⁶³

Most a nép olyan rétege felé fordulunk, amely faluról származik, de foglalkozása nagyobbrészt ipari. A tőke könnyűgyalogsága ez, amelyet szükségleteinek megfelelően hol erre, hol arra a pontra vet. Ha éppen nem menetel, akkor „táborozik”. A vándormunkát különböző építkezési és alagcsövezési munkálatokra, téglakészítésre, mészégetésre, vasútépítésre stb. használják. A ragály vándorló hadoszlopa ez, amely himlőt, tífuszt, kolerát, vörhenyt stb. visz be azokra a helyekre, amelyeknek szomszédságában tábort üt.⁶⁴ Jelentékeny tőkebefektetést igénylő vállalkozásoknál, mint vasútépítésnél stb., többnyire maga a vállalkozó látja el hadseregét fakunyhókkal vagy hasonlókkal, rögtönzött falvakkal, amelyek híjával vannak minden egészségügyi óvintézkedésnek, kívül esnek a helyi hatóságok ellenőrzési körén és igen hasznot hajtők a vállalkozó úrnak, aki a munkásokat kétszeresen zsákmányolja ki, mint az ipar katonáit és mint bérlőket. Aszerint, hogy a fakunyhó 1, 2 vagy 3 lyukat tartalmaz, lakójának, a földmunkásnak stb. heti 2, 3, 4 shillinget kell fizetnie.⁶⁵ Egy példa elegendő. 1864 szeptemberében — közli dr. Simon — a belügyminiszterhez, Sir George Greyhez a következő feljelentés érkezett a sevenoaksi egyházközség Nuisance Removal Committeejának [egészségrendészeti bizottságának] elnökétől: „A himlő ennek az egyházközségnek a területén körülbelül egy évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen volt. Kevéssel ez idő előtt megkezdték egy Lewishamból Tunbridge-ba vezető vasútvonal munkálatait. Azon kívül, hogy a legfőbb munkálatokat e város közvetlen szomszédságában végezték, az egész vállalkozás fő raktárát is itt állították fel. Ezért itt sok személyt foglalkoztattak. Minthogy lehetetlen volt mindannyiukat cottage-okban elhelyezni, a vállalkozó, Jay úr, a vasútvonal mentén különböző pontokon kunyhókat építtetett a munkások elszállásolására. Ezeknek a kunyhóknak sem szellőzésük, sem csatornázásuk nem volt, és ezenkívül szükségképpen túlzsúfoltak is voltak, mert minden bérlőnek, bármilyen népes volt is saját családja, más lakókat is be kellett fogadnia, noha minden kunyhó csak kétszobás. A kapott orvosi jelentés szerint ennek az volt a következménye, hogy e szegény embereknek éjszaka a fulladás minden kínját el kellett szenvedníük, hogy elkerüljék a közvetlenül ablakaik alatt levő piszkos pocsolyák és árnyékszékek dögletes kigőzölgését. Végül is egy orvos, akinek alkalma volt ezeket a kunyhókat meglátogatni, bizottságunkhoz panaszt nyújtott be. A legkeserűbb kifejezésekkel számolt be ezeknek az úgynevezett lakásoknak az állapotáról és igen komoly következményektől tartott, ha nem hoznak néhány egészségügyi intézkedést. Körülbelül egy évvel ezelőtt a fent említett Jay kötelezte magát arra, hogy egy házat rendez be, ahová azokat az általa foglalkoztatott személyeket, akiken ragályos betegség tör ki, nyomban el lehet különíteni. Július végén megismételte ezt az ígéretét, de megvalósítására semmiféle lépést nem tett, ámbár ez idő óta több himlőmegbetegedés és ennek következtében két haláleset fordult elő. Szeptember 9-én Kelson orvos arról tudósított, hogy ugyanazokban a kunyhókban további himlőmegbetegedések történtek, és a kunyhók állapotát szörnyűségesnek vázolta. Az Ön” (a miniszterről van szó) „tájékoztatására hozzá kell tennem, hogy egyházközségünk rendelkezik egy elszigetelt házzal, az úgynevezett pestisházzal, ahol az egyházközség ragályos betegségben szenvedő tagjait ápolják. Ez a ház most hónapok óta állandóan túl van zsúfolva betegekkel. Egy családból 5 gyermek halt meg himlőben és lázban. Ez év április 1-től szeptember 1-ig himlő következtében nem kevesebb, mint 10 haláleset fordult elő, 4 a szóbanforgó kunyhókban, a ragály forrásaiban. A megbetegedések számát lehetetlen megadni, mert az érintett családok ezt, amennyire csak lehet, titkolják.”⁶⁶

A szén- és más bányákban dolgozó munkások a brit proletariátus legjobban fizetett kategóriáihoz tartoznak. Hogy bérükért milyen árat fizetnek, azt egy korábbi helyen megmutattam.⁶⁷ Itt lakásviszonyaikra vetünk egy gyors pillantást. A bánya kiaknázója, akár tulajdonos, akár bérlő, rendszerint bizonyos számú cottage-ot építtet „kezei” számára. A cottage-ot és a fűtéshez való szenet „ingyen” kapják, azaz ezek bérüknek természetben nyújtott részei. Akiket nem lehet ilyen módon elhelyezni, azok ehelyett 4 font sterlinget kapnak kézhez évente. A bánya-kerületek hamarosan nagy népességet vonzanak magukhoz, amely magukból a bányászokból és a köréjük csoportosuló kézművesekből, szatócsokból stb. tevődik össze. Mint mindenütt, ahol sűrű a népesség, a földjáradék itt is magas. A bányavállalkozó ezért arra törekszik, hogy lehetőleg szűk helyen, a tárnák szájánál annyi cottage-ot hányjon össze, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy ezekbe munkásait családjukkal együtt beszoríthassa. Ha a közelben új bányákat tárnak fel vagy régieket ismét művelés alá vesznek, a zsúfoltság nő. A cottage-ok felépítésénél egyetlen szempont uralkodik, a tőkés „lemondása” minden nem feltétlenül elkerülhetetlen készpénzkiadásról. „A bányászok és a Northumberland és Durham bányáival kapcsolatban levő más munkások lakásai”, mondja dr. Julian Hunter, „átlagban talán a legrosszabbak és legdrágábbak, amit Anglia ebből a fajtából nagy méretekben nyújt, kivéve mégis Monmouthshire hasonló kerületeit. Azért kivételesen rosszak, mert rengetegen laknak egy szobában, házak nagy tömegét építik fel szűk telken, hiány van vízben és nincsenek árnyékszékek, gyakran alkalmazzák azt a módszert, hogy az egyik házat a másikra építik vagy a házat flatekre osztják” (úgyhogy az egyes cottage-ok egymás fölött levő emeleteket alkotnak) „[...] A vállalkozó az egész kolóniát úgy kezeli, mintha az csak táborozna, nem pedig tartósan letelepedne.”⁶⁸ „Kapott utasításaim végrehajtása során”, mondja dr. Stevens, „meglátogattam a Durham Union legtöbb nagy bányászfaluját [...] Igen kevés kivétellel valamennyire érvényes, hogy elhanyagolnak minden olyan intézkedést, amely a lakosok egészségének biztosítását szolgálná [...] Valamennyi bányamunkás 12 hónapra a bánya bérlőjéhez (lessee) vagy tulajdonosához van kötve” („bound”, ez a kifejezés éppúgy, mint a bondage, a jobbágyság idejéből származik). „Ha elégedetlenségüknek hangot adnak vagy bárminőmódon alkalmatlankodnak a felügyelőnek (viewer), akkor az a felügyeleti könyvben megjelöli nevüket vagy megjegyzést ír hozzá, és az évenkénti új »kötés« alkalmával elbocsátja őket [...] Az a benyomásom, hogy a truck-rendszernek egyetlen fajtája sem lehet rosszabb, mint az, amely e sűrűn lakott kerületekben uralkodik. A munkás kénytelen bérének egy része fejében egy fertőző behatásoktól körülvett házat elfogadni. Nem tud segíteni önmagán. Minden tekintetben jobbágy (he is to all intents and purposes a serf). Kérdésesnek látszik, hogy tud-e rajta valaki segíteni tulajdonosán kívül, e tulajdonos pedig elsősorban mérlegszámlájához fordul tanácsért, és az eredmény meglehetősen biztos. A munkást vízzel is a tulajdonos látja el. Akár jó a víz, akár rossz, akár megkapja, akár visszatartják, fizetnie kell érte, vagy helyesebben el kell tűrnie, hogy béréből levonják.”⁶⁹

A „közvéleménnyel” vagy akár az egészségrendészettel történő összeütközései alkalmával a tőke egyáltalán nem átallja, hogy a részint veszélyes, részint lealacsonyító feltételeket, amelyek közé a munkás munkáját és otthoni életét kényszeríti, azzal „igazolja”, hogy ez szükséges a munkás hasznot hajtóbb kizsákmányolásához. Így tesz, amikor lemond a veszélyes gépek védőberendezéséről a gyárban, a szellőzési és biztonsági berendezésekről a bányákban stb. Így tesz itt a bányamunkások elszállásolásánál is. „Mentségül a silány lakásfeltételekre”, mondja dr. Simon, a Privy Council tiszti főorvosa hivatalos jelentésében, „azt hozzák, fel, hogy a bányákat rendszerint bérletben aknázzák ki, hogy a bérleti szerződés tartama (szénbányáknál többnyire 21 év) túlságosan rövid ahhoz, hogy a bánya bérlője érdemesnek tartsa a vállalkozás által odavonzott munkásoknak és iparosoknak stb. jó lakásfeltételeket nyújtani; még ha neki magának szándékában volna is, mondják, hogy e téren liberálisan járjon el, a földtulajdonos meghiúsítaná ezt. Az utóbbinak ugyanis az a szokása, hogy rögtön elképesztő pótlólagos járadékot követel azért a kiváltságért, hogy a föld alatti tulajdonát megmunkálók elszállásolására tisztességes és kényelmes falu épüljön a föld felszínén. Ez a tiltó ár, ha ugyan nem egyenesen tilalom, szerintük másokat is elijeszt, akik egyébként szívesen építkeznének [...] Ennek a mentségnek az értékét nem akarom tovább vizsgálni, és azt sem kutatom, hogy végül is kire hárulna a tisztességes lakásokra fordított többletkiadás, a földesúrra, a bányabérlőre, a munkásokra vagy a nagyközönségre [...] De tekintettel azokra a gyalázatos tényekre, amelyeket a mellékelt jelentések” (dr. Hunter, Stevens és mások jelentései) „lelepleznek, orvoslást kell találni [...] A földtulajdon jogcímét arra használják, hogy nagy társadalmi jogtalanságot kövessenek el. A földesúr mint bányatulajdonos a munka elvégzésére ipari kolóniát hív birtokára, és aztán mint a föld felszínének tulajdonosa lehetetlenné teszi, hogy az általa összegyűjtött munkások hozzájussanak az életükhöz nélkülözhetetlen, alkalmas lakáshoz. A bánya bérlőjének” (a tőkés kiaknázónak) „semmi pénzbeli érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ellenszegüljön az üzlet e megosztásának, mert jól tudja, hogy ha a földtulajdonos igényei elképesztőek is, következményeiket nem viseli, hogy a munkások, akik ezt viselik, túlságosan műveletlenek ahhoz, semhogy egészségügyi jogaikat ismernék, és hogy sem a legocsmányabb lakás, sem a legposhadtabb ivóvíz nem vált ki soha sztrájkot.”⁷⁰

Mielőtt a tulajdonképpeni mezőgazdasági munkásokra rátérnék, egy példán még meg akarom mutatni, hogyan hatnak a válságok még a munkásosztály legjobban fizetett részére, a munkásosztály arisztokráciájára is. Emlékszünk, 1857 meghozta azoknak a nagy válságoknak egyikét, amelyekkel az ipari ciklus mindenkor lezárul. A legközelebbi határidő 1866-ban volt esedékes. A válság — amelyet a tulajdonképpeni gyári kerületekben már előre leszámítoltak a gyapotínség folytán, amely sok tőkét a szokott befektetési területről a pénzpiac nagy központjaiba kergetett — ezúttal túlnyomórészt pénzügyi jelleget öltött. Kitörését 1866 májusában egy londoni óriásbank bukása jelezte, amelyet nyomban számtalan szédelgő pénzügyi társaság összeomlása követett. A katasztrófa által sújtott nagy londoni iparágak egyike a vashajóépítés volt. Ennek az iparágnak a mágnásai a szédítő fellendülés idején nemcsak mértéktelen túltermelésbe estek, hanem még hatalmas szállítási szerződéseket is vállaltak, arra spekulálva, hogy a hitel forrása továbbra is ugyanolyan bőven fog buzogni. Most szörnyű ellenhatás következett be, amely mind ez ideig, 1867 március végéig, a többi londoni iparágban is tart.⁷¹ A munkások helyzetének jellemzésére szolgáljon az alábbi idézet a „Morning Star“ egyik tudósítójának részletes jelentéséből, aki 1867 elején meglátogatta a szenvedés fő fészkeit. „London keleti részén, Poplar, Millwall, Greenwich, Deptford, Limehouse és Canning Town kerületekben legalább 15 000 munkás él a legnagyobb nyomorban családjával együtt, köztük több mint 3000 tanult gépmunkás. Tartalékalapjukat a 6—8 hónapos munkanélküliség kimerítette [...] Nagy fáradságomba került, hogy a” (poplari) „dologház kapujához előrehatoljak, mert kiéhezett embertömeg ostromolta. Kenyérutalványokra vártak, de a kiosztás ideje még nem érkezett el. Az udvar nagy négyzet, a falakon körülfutó védőtetővel. Az udvar közepén a kockaköveket nagy hóbuckák borították. Itt bizonyos kisebb helyeket fűzfafonadékkal elkerítettek, karámokhoz hasonlóan, ahol az emberek jobb időjárás esetén dolgoznak. Látogatásom napján a karámok úgy be voltak havazva, hogy senki sem ülhetett bennük. A férfiak mégis, a tetőpárkány védelme alatt, kockakövek makadámmá törésével foglalkoztak. Mindegyikük egy nagy kockakövön ült és súlyos kalapáccsal addig verte a jégborította gránitot, amíg abból 5 bushelnyit szét nem tört. Ezzel napi munkáját elvégezte, s ezért 3 pennyt” (2 ezüstgaras, 6 pfennig) „és egy kenyérutalványt kapott. Az udvar egy másik részén egy angolkóros kis faház állott. Amikor ajtaját kinyitottuk, telve találtuk emberekkel, akik szorosan összebújtak, hogy egymást melegítsék. Hajókötelet fosztottak és azon vitatkoztak, hogy ki tud közülük minimális táplálékkal a legtovább dolgozni, mert a kitartás volt a point d’honneur [becsület dolga]. Ebben az egyetlen dologházban 7000-en kaptak támogatást, köztük sok százan olyanok, akik 6—8 hónappal ezelőtt a legmagasabb szakmunkásbéreket keresték az országban. Számuk kétszer ennyi lett volna, ha nem lennének sokan, akik még egész pénztartalékuk kimerítése után is visszariadnak az egyházközséghez való folyamodástól, amíg van valamijük, amit zálogba tehetnek [...] Miután a dologházat elhagytam, sétát tettem az utcákon, a többnyire földszintes házak közt, amelyekből Poplarban olyan sok van. Vezetőm a munkanélküliek bizottságának tagja volt. Elsőnek egy vasmunkás házába léptünk be, aki 27 hete van munka nélkül. A férfit egész családjával együtt egy hátsó szobában ülve találtam. A szobában még volt néhány bútor és égett a tűz. Ez szükséges volt, hogy a fiatal gyermekek meztelen lábát megvédjék a fagytól, mert kegyetlenül hideg nap volt. A tűzzel szemközt egy tányéron egy rakás kóc hevert, amelyet az asszony és a gyermekek tépdestek, hogy a dologház kenyerét megszolgálják. A férfi a fentebb leírt udvarok egyikében dolgozott napi 3 pennyért és kenyérutalványért. Most jött haza ebédelni, igen éhesen, mint azt nekünk keserű mosollyal mondta, ebédje pedig néhány szelet zsíros kenyérből és egy csésze tej nélküli teából állott [...] A következő ajtót, amelyen bekopogtunk, egy középkorú nő nyitotta ki, aki anélkül, hogy egy szót szólt volna, egy kicsiny hátsó szobába vezetett bennünket. Ott ült egész családja, szótlanul, szemüket a már-már kialvó tűzre szegezve. Olyan sivárság, olyan reménytelenség vette körül ezeket az embereket és kicsiny szobájukat, hogy nem szeretnék még egyszer hasonló jelenetet látni. »Semmit sem kerestek, uram«, mondta az asszony, fiaira mutatva, »26 hét óta semmit, és minden pénzünk odavan, minden pénzünk, amit én és az apjuk jobb időkben félretettünk, abban a tévhitben, hogy rossz napokra tartalékot biztosítunk. Nézzen ide«, kiáltotta szinte vadul, miközben elővett egy takarékkönyvet, benne szabályszerű bejegyzések a befizetett és visszakapott pénzről, úgyhogy láthattuk, hogyan indult a kis vagyon az első 5 shillinges betéttel, hogyan növekedett fel lassanként 20 font sterlingre, és hogyan olvadt azután ismét el, zsugorodott fontokból shillingekké, míg végül az utolsó bejegyzéssel a könyv olyan értéktelenné vált, mint egy üres papírdarab. Ez a család egy szűkös ebédet kapott naponta a dologházból [...] Következő látogatásunkat egy ír munkás feleségénél tettük, akinek férje azelőtt a hajóépítő műhelyben dolgozott. Az asszony a táplálékhiánytól betegen, ruhástól feküdt egy matracon, éppenhogy betakarta egy darab szőnyeg, mert minden ágyneműjük a zálogházban volt. A nyomorult gyermekek gondozták, és úgy néztek ki, mintha fordítva, nekik lenne szükségük anyai ápolásra. 19 heti kényszerű tétlenség juttatta őket ide, mondta az asszony, és miközben a keserű múlt történetét elbeszélte, úgy sóhajtozott, mintha minden reményét elvesztette volna egy jobb jövőben [...] Amikor a házból kiléptünk, egy fiatalember futott hozzánk, s arra kért bennünket, menjünk az házába és nézzük meg, nem tehetünk-e érte valamit. Egy fiatalasszony, két bájos gyerek, egy nyaláb zálogcédula és egy teljesen csupasz szoba — ez volt minden, amit mutatni tudott.”

Az 1866-os válság utórezgéseire vet fényt egy tory újságból vett alábbi kivonat. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy London keleti része, amelyről itt szó van, nemcsak a fejezet szövegében említett vashajóépítés székhelye, hanem az állandóan a minimum alatt fizetett ún. „otthonmunkáé” is. „Rettenetes színjáték tárult elénk tegnap a főváros egyik részében. Ámbár az East End sok ezer munkanélkülije nem vonult fel tömegesen fekete gyászzászlók alatt, az emberáradat mégis elég impozáns volt. Gondoljunk arra, mit szenved ez a népesség. Ehen pusztul el. Ez az egyszerű és szörnyű tény. 40 000-en vannak [...] Szemünk láttára, e csodálatos főváros egyik negyedében, egészen közel a gazdagság leghatalmasabb felhalmozásához, amit a világ valaha látott, ennek közvetlen közelében 40 000 ember magára hagyva éhen hal! Ezek az ezrek most betörnek a többi negyedbe; ők, akik mindig az éhhalál határán állnak, fülünkbe kiáltják fájdalmukat, az égre kiáltanak, beszélnek nyomor sújtotta lakásaikról, arról, hogy lehetetlen munkát találniuk és haszontalan koldulniuk. A helyi szegényadó-kötelesek az egyházközségek követelései folytán maguk is a pauperizmus határára sodródtak.” („Standard”, 1867. április 5.)

Minthogy az angol tőkések között divat Belgiumot munkásparadicsomnak feltüntetni, mert ott „a munka szabadságát” vagy ami ugyanaz, „a tőke szabadságát” sem a szakszervezetek zsarnoksága, sem gyári törvények nem csorbítják, szóljunk itt néhány szót a belga munkás „boldogságáról”. E boldogság rejtelmeibe bizonyára senki sem volt jobban beavatva, mint az elhunyt Ducpétiaux úr, a belga börtönök és jótékonysági intézmények főfelügyelője és a belga központi statisztikai bizottság tagja. Vegyük elő munkáját: „Budgets économiques des classes ouvrières en Belgique”, Brüsszel 1855. Szerepel ebben többek között egy belga átlagos munkáscsalád, amelynek évi kiadásait és bevételeit igen pontos adatok alapján kiszámítja, majd táplálkozási viszonyait összehasonlítja a katonákéval, a haditengerészekével és a fegyencekével. A család „apából, anyából és négy gyermekből áll”. E hat személy közül „négy az egész éven át hasznosan foglalkoztatható”; feltételezi, „hogy közülük egyik sem beteg vagy munkaképtelen”, hogy nem költenek „vallási, erkölcsi és művelődési célokra, kivéve templomi ülésért egy csekélységet”, hogy nem fizetnek „járulékokat takarékpénztárba vagy öregségi biztosítópénztárba”, hogy nincsenek „luxus- vagy egyéb felesleges kiadásaik“. Az apa és a legidősebb fiú azonban megengedi magának, hogy dohányozzék és vasárnap a kocsmát is felkeresse, amire Ducpétiaux heti teljes 86 centime-ot vesz számításba. „A különböző iparágak munkásainak engedélyezett bérek összesítéséből következik [...] hogy a napibér legmagasabb átlaga: férfiak számára 1 frank 56 centime, nők számára 89 centime, fiúk számára 56 centime és lányok számára 55 centime. Ilyen alapon számítva a család évi bevétele legfeljebb 1068 frank lenne [...] A tipikusnak vett háztartásban minden lehetséges bevételt összeszámoltunk. Ha azonban az anyának munkabért számítunk fel, akkor ezáltal megfosztjuk a háztartást vezetésétől; ki gondoskodik a házról, a kicsiny gyermekekről? Ki főzzön, mosson, foltozzon? A munkások mindennap szembekerülnek ezzel a dilemmával.”

A család költségvetése ezek szerint:

A család évi kiadása és a felmerülő hiány az alábbi módon alakulnak, ha a munkás úgy táplálkoznék, mint

„Látjuk, hogy kevés munkáscsalád tud úgy táplálkozni, mint a haditengerész vagy a katona, sőt mint a fegyenc, Egy-egy fegyenc Belgiumban 1847—49-ben átlagosan 63 centime-ba került naponta, ami 13 centime-mal több, mint a munkás napi létfenntartási költsége. Az igazgatási és felügyeleti költségeket kiegyenlíti az, hogy lakbért a fegyenc nem fizet [...] Hogyan lehetséges azonban, hogy sok munkás, mondhatni a munkások nagy többsége, még szűkösebb viszonyok között él? Csak úgy, hogy olyan szükségmegoldásokhoz menekül, amelyeknek titkát csupán a munkásismeri; hogy lecsíp napi adagjából; búzakenyér helyett rozskenyeret eszik; húst kevesebbet vagy egyáltalában nem eszik ; ugyanígy van a vajjal és a fűszerekkel; hogy családját egy vagy két kamrába zsúfolja össze, ahol lányok és fiúk együtt alszanak, gyakran ugyanazon a szalmazsákon; hogy takarékoskodik a ruházkodáson, a mosáson, a tisztálkodási szereken ; hogy lemond a vasárnapi szórakozásokról, egyszóval, hogy a legfájdalmasabb nélkülözésekre szánja el magát. Ha egyszer ehhez a végső határhoz elérkezett, akkor az élelmiszerek legkisebb áremelkedése, munkakiesés, betegség megnöveli a munkás nyomorát és teljesen tönkreteszi. Halmozódnak az adósságok, megtagadják tőle a hitelt, a ruhák, a legszükségesebb bútorok a zálogházba vándorolnak, és végül a család kén a szegénylajstromba való felvételét.”⁷² Valóban, e „tőkés paradicsomban” a legszükségesebb létfenntartási eszközök legcsekélyebb árváltozását a halálesetek és a bűntények számának változása követi! (Lásd „Manifest der Maatschappij De Vlamingen Vooruit” Brüsszel 1860, 12. old.) Egész Belgiumban 930 000 család él, és ezek közül a hivatalos statisztika szerint; 90 000 gazdag (választó) = 450 000 személy; 390 000 a városi és falusi kis középosztályhoz tartozó család, nagyrészük állandóan a proletariátusba hullik = 1 950 000 személy. Végül 450 000 munkáscsalád = 2 250 000 személy, akik közül a mintacsaládok a Ducpétiaux által vázolt boldogságot élvezik. A 450 000 munkáscsalád közül több mint 200 000 szerepel a szegénylajstromban!

A tőkés termelés és felhalmozás antagonisztikus jellege sehol sem érvényesül brutálisabban, mint az angol földművelés (beleértve az állattenyésztést) fejlődésében és az angol mezőgazdasági munkás visszafejlődésében. Mielőtt jelenlegi helyzetére rátérnék, vessünk egy gyors pillantást a múltra. A modern mezőgazdaság Angliában a XVIII. század közepétől számítódik, ámbár a földtulajdonviszonyok forradalmasodása, amelyből mint alapzatból a megváltozott termelési mód kiindul, sokkal korábbi keletű.

Ha Arthur Youngnak, egy pontos megfigyelőnek, bár felületes gondolkodónak, az 1771-es év mezőgazdasági munkására vonatkozó adatait tekintjük, az utóbbi igen nyomorúságos szerepet játszik, összehasonlítva elődjével a XIV. század végén, „amidőn bőségben élhetett és gazdagságot halmozhatott fel”,⁷³ nem is beszélve a XV. századról, „az angol városi és falusi munkás aranykoráról”. De nem kell olyan messzire visszamennünk. Egy 1777-ből való igen tartalmas írásban ezt olvassuk: „A nagy bérlő csaknem a gentleman színvonalára emelkedett, míg a szegény mezőgazdasági munkást szinte a földig nyomták le [...] Szerencsétlen helyzete világosan megmutatkozik, ha összehasonlítjuk mai és 40 évvel ezelőtti viszonyait [...] Földtulajdonosok és bérlők karöltve nyomják el a munkást.”⁷⁴ Ezután részletesen bebizonyítja, hogy a reálbér falun 1737-től 1777-ig csaknem 1/4-ével, vagyis 25%-kal esett. „A modern politika”, mondja ezzel egyidejűleg dr. Richard Price, „a magasabb néposztályoknak kedvez ; a következmény az lesz, hogy előbb-utóbb az egész királyság csak gentlemanekből és koldusokból, nagyurakból és rabszolgákból fog állani.”⁷⁵

Mindazonáltal az angol mezőgazdasági munkás 1770 és 1780 közötti helyzete, akár táplálkozási és lakásviszonyait, akár önérzetét, szórakozásait stb. illetően, később soha el nem ért eszmény. Átlagbére pint búzában kifejezve 1770—71-ben 90, Eden idején (1797) már csak 65, 1808-ban pedig 60 pint volt.⁷⁶

A mezőgazdasági munkások helyzetét az antijakobinus háború végén, amely alatt a földbirtokos arisztokraták, a bérlők, gyárosok, kereskedők, bankárok, tőzsdelovagok, hadseregszállítók stb. oly rendkívüli módon meggazdagodtak, már korábban érintettük. A névleges bér részint a bankjegyek elértéktelenedése, részint az elemi létfenntartási eszközök árának attól független növekedése következtében emelkedett. A bérek valóságos mozgását azonban igen egyszerű módon meg lehet állapítani anélkül, hogy ehelyütt meg nem engedhető részletekbe mennénk bele. A szegénytörvény és annak adminisztrációja 1795-ben és 1814-ben ugyanaz volt. Emlékszünk rá, hogyan kezelték ezt a törvényt falun: az egyházközség alamizsna alakjában kiegészítette a névleges bért arra a névleges összegre, amely a munkás puszta tengődéséhez elengedhetetlen volt. A bérlő által fizetett bér és az egyházközség által pótolt bérhiány aránya megmutat két dolgot; először azt, hogy a munkabér mennyivel süllyedt a minimum alá, másrészt azt, hogy a mezőgazdasági munkás milyen fokban tevődött össze bérmunkásból és pauperból, vagyis, hogy milyen fokban változtatták egyházközségének jobbágyává. Olyan grófságot választunk ki, amely valamennyi többi grófság átlagos viszonyait képviseli. 1795-ben az átlagos hetibér Northamptonshire-ban 7 sh. 6 d. volt, egy hattagú család évi összes kiadása 36 £ 12 sh. 5 d., összes bevétele 29 £ 18 sh., az egyházközség által pótolt hiány 6 £ 14 sh. 5 d. Ugyanabban a grófságban 1814-ben a hetibér 12 sh. 2 d., egy öttagú család évi összes kiadása 54 £ 18 sh. 4 d., összes bevétele 36 £ 2 sh., az egyházközség által pótolt hiány 18 £ 6 sh. 4 d.⁷⁷, vagyis 1795-ben a hiány a munkabérnek kevesebb mint negyede, 1814-ben pedig több mint a fele. Magától értetődik, hogy ilyen körülmények között az a csekély kényelem, amelyet Eden még talált a mezőgazdasági munkás cottage-ában, 1814-re eltűnt.⁷⁸

A bérlő valamennyi barma között ettől kezdve a munkás, az instrumentum vocale [beszélő szerszám] volt a leghajszoltabb, a legrosszabbul táplált és a legbrutálisabban kezelt állat.

Ez az állapot zavartalanul tovább tartott, amíg „az 1830-as Swing-felkelések a lángoló gabonakazlak fényénél meg nem mutatták nekünk“ (ti. az uralkodó osztályoknak), „hogy a nyomor és a sötét, lázadó elégedetlenség éppoly vadul lobog a mezőgazdasági, mint az ipari Anglia felszíne alatt“.⁷⁹ Sadler akkoriban az alsóházban a mezőgazdasági munkásokat „fehér rabszolgáknak” (white slaves) keresztelte el, és egy püspök a felsőházban visszhangozta e jelzőt. Ez időszak legjelentősebb politikai gazdásza, E. G. Wakefield, ezt mondja: „Dél-Anglia mezőgazdasági munkása nem rabszolga, nem is szabad ember, hanem pauper.”⁸⁰

A gabonatörvények hatálytalanítását közvetlenül megelőző idő új fényt vetett a mezőgazdasági munkások helyzetére. Egyrészt a polgári agitátoroknak érdekükben állott bebizonyítani, milyen kevéssé védték e védőtörvények a gabona valódi termelőit. Másrészt az ipari burzsoázia tajtékzott a dühtől, mert a földbirtokos arisztokraták megbélyegezték a gyárakban uralkodó állapotokat, mert ezek a velejükig romlott, szívtelen és előkelő naplopók együttérzést tettettek a gyári munkás szenvedéseivel, és mert „diplomatikusan buzgólkodtak” a gyári törvényhozásért. Régi angol közmondás, hogy ha két tolvaj hajba kap, akkor mindig valami hasznos dolog történik. Es valóban, az uralkodó osztály két csoportjának zajos, szenvedélyes civakodása azon, hogy kettejük közül melyik zsákmányolja ki a legszemérmetlenebbül a munkást, jobbról is, balról is segített az igazságot a világra hozni. Shaftesbury gróf, másnéven Lord Ashley, előharcosa volt az arisztokraták gyárellenes emberbaráti hadjáratának. Ezért 1844—45-ben a kedvenc tárgya azoknak a leleplezéseknek, amelyeket a „Morning Chronicle” a mezőgazdasági munkások helyzetéről közölt. Ez az újság, akkoriban a legjelentékenyebb liberális lap, saját megbízottakat küldött a mezőgazdasági kerületekbe, akik korántsem elégedtek meg általános leírással és statisztikával, hanem közölték mind a megvizsgált munkáscsaládok, mind földesuraik nevét. Az alábbi jegyzék azokat a béreket tünteti fel, amelyeket három faluban, Blanford, Wimbourne és Poole környékén fizettek. A falvak G. Bankes úrnak és Shaftesbury grófjának a tulajdonai. Eszre fogjuk venni, hogy a „Low Churchnek” ez a pápája, az angol pietisták feje, ugyanúgy, mint nevezett Bankes, a munkások éhbéréből egy jelentékeny részt megint bezsebel házbér ürügyén.

A gabonatörvények eltörlése iszonyú lökést adott az angol földművelésnek. Igen nagy méretű alagcsövezé⁸², az istállózásnak és a takarmánynövények mesterséges termesztésének új rendszere, gépi trágyázó-készülékek bevezetése, az agyagos föld új kezelése, az ásványi trágyázószerek fokozott használata, a gőzgép és mindenféle új munkagépek stb. alkalmazása, egyáltalában a belterjesebb művelés jellemzi ezt a korszakot. A Királyi Mezőgazdasági Társaság elnöke, Pusey úr, azt állítja, hogy a gazdálkodás (viszonylagos) költségei az újonnan bevezetett gépek révén csaknem a felére csökkentek. Másrészt a föld tényleges hozama gyorsan emelkedett. Acre-enkénti nagyobb tőkekiadás, tehát a bérletek gyorsuló koncentrációja is — ez volt az új módszer alapfeltétele.⁸³ Ugyanakkor a megművelt terület 1846 és 1856 között 464 119 acre-rel bővült, nem is beszélve a keleti grófságok nagy területeiről, amelyeket nyúlkertekből és sovány legelőkből dúsan termő gabonaföldekké varázsoltak. Azt már tudjuk, hogy egyidejűleg a mezőgazdaságban működő személyek összlétszáma csökkent. Ami a mindkét nembeli és legkülönbözőbb korú tulajdonképpeni földművelőket illeti, számuk az 1851. évi 1 241 269-ről 1861-ben 1 163 217-re csökkent.⁸⁴ Ezért ba az angol legfőbb anyakönyvvezető joggal jegyzi meg: „A bérlők és mezőgazdasági munkások 1801 utáni szaporulata semmilyen arányban sincs a mezőgazdasági termék szaporulatával”⁸⁵, akkor ez az aránytalanság még sokkal inkább érvényes a legutóbbi időszakra, amikor a mezőgazdasági munkásnépesség tényleges csökkenése együtt járt a megművelt terület kiterjesztésével, a belterjesebb műveléssel, a földbe bekebelezett és a megművelésére fordított tőke hallatlan felhalmozásával, a föld termékeinek az angol agronómia történetében példátlan növekedésével, a földtulajdonosok duzzadó járadékjegyzékeivel és a tőkés bérlők dagadó gazdagságával. Ha ehhez hozzávesszük a városi felvevőpiac szakadatlan gyors bővülését és a szabadkereskedelem uralmát, akkor a mezőgazdasági munkás post tot discrimina rerum [„Annyi viszontagság után.” — Vergilius: „Aeneis”, I. ének 204. sor. — a szerk.] végre olyan viszonyok közé került, amelyeknek secundum artem [a művészet szabályai szerint] részegítően boldoggá kellett volna tenniük őt.

Rogers professzor ezzel szemben arra az eredményre jut, hogy a mai angol mezőgazdasági munkás helyzete, nem is a XIV. század második felében vagy a XV. században élt elődjéhez képest, hanem csak az 1770—80-as időszakbeli elődjéhez viszonyítva, rendkívül megromlott, hogy „ismét jobbággyá lett”, mégpedig rosszul táplált és rossz lakású jobbággyá.⁸⁶ Dr. Julian Hunter a mezőgazdasági munkások lakásviszonyairól szóló korszakalkotó jelentésében ezt mondja: „A hind“ (a mezőgazdasági munkásnak a jobbágyság idejéből származó neve) „létfenntartási költségeit arra a lehető legalacsonyabb összegre rögzítették, amiből megélhet [...] bérét és hajlékát nem veszik számításba a profitnál, amelyet ki akarnak facsarni belőle. A bérlő számításaiban nulla [...]⁸⁷ Létfenntartási eszközeit mindig fix mennyiségnek veszik.”⁸⁸ „Ami jövedelmének bárminő további csökkentését illeti, a munkás azt mondhatja: nihil habeo, nihil curo [semmim sincs, semmivel sem törődöm]. Nem fél a jövőtől, mert semmije sincs azon kívül, ami létezéséhez feltétlenül nélkülözhetetlen. Elérte a nullpontot, amelyből mint adottságból a bérlő számításai kiindulnak. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem részesedik sem a szerencsében, sem a szerencsétlenségben.”⁸⁹

1863-ban hivatalosan megvizsgálták a száműzetésre és kényszermunkára ítélt bűnözőkellátási és foglalkoztatási viszonyait. Az eredményeket két vastag Kékkönyvben fektették le. „Az angliai börtönökben levő bűnözők, a dologházbeli pauperok és az ugyanezen országbeli szabad mezőgazdasági munkások kosztjának gondos összehasonlítása”, olvasható ott többek között, „vitathatatlanul azt mutatja, hogy az előbbiek sokkal jobban vannak táplálva, mint a másik két osztály bármelyike”⁹⁰, míg „a kényszermunkára ítélt fegyenctől megkövetelt munkamennyiség körülbelül fele annak, amit egy közönséges mezőgazdasági munkás elvégez.”⁹¹ Néhány jellegzetes tanúvallomás: John Smithnek, az edinburgh-i börtön igazgatójának kihallgatása. 5056. sz.: „Az angol börtönökben sokkal jobb a koszt, mint a közönséges mezőgazdasági munkásoké.” 5057. sz.: „Tény, hogy Skócia közönséges mezőgazdasági munkásai igen ritkán jutnak valamilyen húshoz.” 3047. sz.: „Tud ön valamilyen okot arra, miért kell a bűnözőket sokkal jobban (much better) táplálni, mint a közönséges mezőgazdasági munkásokat? — Kétségtelenül nem.” 3048. sz: „Helyesnek tart-e további kísérleteket abban az irányban, hogy a kényszermunkára elítélt fegyencek kosztját közelhozzák a szabad mezőgazdasági munkások kosztjához?”⁹² „A mezőgazdasági munkás azt mondhatná: keményen dolgozom és nincs elég ennivalóm. Amikor a börtönben voltam, nem dolgoztam olyan keményen és bőségesen kaptam enni, s ezért jobb nekem a börtönben, mint szabadon.”⁹³ A jelentés első kötetéhez csatolt táblázatokból összehasonlító áttekintést állítottam össze.

A rosszabbul táplált néposztályok táplálkozási viszonyaival foglalkozó 1863. évi orvosi vizsgáló bizottság általános eredményét az olvasó már ismeri. Emlékszik még arra, hogy a mezőgazdasági munkáscsaládok nagy részének a tápláléka nem én el „az éhségbetegségek elhárításához” szükséges minimális mértéket. Nevezetesen ez a helyzet Cornwall, Devon, Somerset, Wilts, Stafford, Oxford, Berks és Herts valamennyi tisztán mezőgazdasági kerületében. „A táplálék, amelyet a mezőgazdasági munkás kap”, mondja dr. Simon, „több, mint amit az átlagmennyiség mutat, mert maga sokkal nagyobb részt kap az élelmiszerekből, mint családjának többi tagja, mivel ez nélkülözhetetlen munkája elvégzéséhez; a szegényebb kerületekben kapja csaknem az egész húst vagy szalonnát [...] Az asszonyra jutó táplálékmennyiség, és éppen így az is, amely a gyerekeknek jut gyors növekedésük időszakában, sok esetben, mégpedig csaknem az összes grófságokban, hiányos, főleg nitrogénben.”⁹⁵ Azokat a férfi és női cselédeket, akik magánál a bérlőnél laknak, jól táplálják. Számuk az 1851. évi 288 277-ről 1861-ben 204 962-re esett. „A nők mezei munkája”, mondja dr. Smith, „bármilyen egyéb hátrányokkal jár is, a jelenlegi körülmények között a család számára igen előnyös, mert megteremti az eszközöket cipőre, ruhára, a házbér megfizetésére, és így lehetővé teszi a jobb táplálkozást.”⁹⁶ Ennek a vizsgálatnak egyik legfigyelemreméltóbb eredménye az volt, hogy a mezőgazdasági munkás Angliában sokkal rosszabbul táplált, mint az Egyesült Királyság többi részében („is considerably the worst fed”), ahogy az alábbi táblázat mutatja.

Az átlagos mezőgazdasági munkás heti szén- és nitrogénfogyasztása:⁹⁷

„Dr. Hunter jelentésének minden oldala”, mondja dr. Simon a hivatalos egészségügyi jelentésében, „mezőgazdasági munkásaink lakásainak elégtelen mennyiségéről és nyomorúságos minőségéről tanúskodik. S az állapotok e tekintetben hosszú évek óta fokozódóan rosszabbodtak. A mezőgazdasági munkás most sokkal nehezebben talál lakóhelyet, és ha talált, az sokkal kevésbé felel meg szükségleteinek, mint talán évszázadok óta. Különösen az utóbbi 30 vagy 20 év folyamán súlyosbodik a baj rohamosan, és a falusi ember lakásviszonyai most a legnagyobb mértékben siralmasak. Hacsak azok, akiket munkája gazdaggá tesz, nem tartják érdemesnek, hogy bizonyos fajta szánakozó kímélettel kezeljék, teljesen tehetetlen ebben az ügyben. Hogy talál-e hajlékot azon a földön, amelyet megművel, hogy az emberhez vagy disznóhoz méltó-e, hogy el van-e látva egy kis kerttel, amely a szegénység nyomását olyan nagyon enyhíti, mindez nem attól függ, hogy hajlandó-e vagy tud-e megfelelő bért fizetni, hanem attól, hogyan tetszik másoknak élni azzal a »jogukkal, hogy tulajdonukkal azt tehetik, amit akarnak«. Lehet a bérlet bármilyen nagy, nincs törvény, amely előírná, hogy egy bizonyos számú munkáslakásnak, méghozzá tisztességesnek, kell lennie rajta; éppúgy nem biztosítja a törvény a munkásnak a legcsekélyebb jogot sem arra a földre, amelynek az munkája éppoly nélkülözhetetlen, mint az eső és a napfény [...] Még egy ismeretes körülmény esik komoly súllyal latba ellene [...] a szegénytörvénynek, valamint az illetőségről és a szegényadó kivetéséről szóló rendelkezéseinek hatása.⁹⁸ E törvény hatása alatt minden egyházközségnek pénzbeli érdeke, hogy a területén letelepedő mezőgazdasági munkások számát a lehető legkisebbre korlátozza; mert sajnos a mezőgazdasági munka, ahelyett hogy biztos és állandó függetlenségről kezeskednék a keményen robotoló munkás és családja számára, többnyire csak hosszabb vagy rövidebb kerülőút a pauperizmushoz, amely pauperizmus a munkás egész pályája alatt olyan közel van, hogy minden betegség vagy bárminő időleges munkanélküliség azonnal szükségessé teszi, hogy az egyházközség segítségét vegye igénybe; és ezért földművelő népesség bármilyen letelepedése valamely egyházközség területén nyilvánvalóan szegényadó-többletet jelent [...] A nagy földtulajdonosoknak⁹⁹ csak el kell határozniok, hogy birtokaikon ne legyenek munkáslakások, és azonnal megszabadulnak a szegényekért való felelősségük felétől. Hogy az angol alkotmánynak és a törvénynek mennyire állt szándékában ilyenfajta korlátlan földtulajdont biztosítani, amely a földbirtokosnak, aki »tulajdonával azt teszi, amit akar«, lehetővé teszi, hogy a föld megművelőivei mint idegenekkel bánjon és őket területéről elűzze, ez olyan kérdés, amelynek megvitatása nem reám tartozik [...] Ez az elűzési hatalom nem puszta elmélet. A gyakorlatban a legnagyobb méretekben érvényesítik. Egyike azoknak a körülményeknek, amelyek a mezőgazdasági munkás lakásviszonyain uralkodnak [...] A baj terjedelmét meg lehet ítélni a legutóbbi cenzusból, amely szerint a házak lerombolása, az irántuk megnyilvánuló nagyobb helyi kereslet ellenére, a legutóbbi 10 év alatt Anglia 821 különböző kerületében tovább folytatódott, úgyhogy eltekintve azoktól a személyektől, akik kénytelenek voltak nem-helybenlakókká” (ti. abban az egyházközségben, ahol dolgoznak) „lenni, 1861-ben 1851-hez képest 5 [és] 1/3%-kal nagyobb népességet zsúfoltak 4 [és] 1/2%-kal kisebb lakótérre [...] Mihelyt az elnéptelenítő folyamat elérte célját, az eredmény, mondja dr. Hunter, egy kirakat-falu (show-village), ahol a cottage-ok számát néhányra redukálták, és ahol senki sem lakhat birkapásztorokon, kertészeken és vadőrökön, vagyis a rendes szolgaszemélyzeten kívül, akiket az osztályukban megszokott jó bánásmódban részesít a kegyelmes uraság.¹⁰⁰ A földnek azonban művelésre van szüksége, és azt látjuk, hogy a rajta dolgozó munkások nem a földtulajdonos lakói, hanem egytalán 3 mérföldnyi távolságra levő nyílt faluból jönnek, ahol sok kis háztulajdonos fogadta be őket, miután cottage-aikat a zárt falvakban lerombolták. Ahol a dolgok ilyen irányban haladnak, ott a cottage-ok nyomorúságos külseje többnyire tanúskodik a sorsról, amelyre ítéltettek. E házak a természetes pusztulás különböző fokain állnak. Amíg a négy fal kitart, megengedik a munkásnak, hogy bért fizessen érte, és a munkás gyakran igen boldog, hogy ezt teheti, még akkor is, ha egy jó lakás árát kell fizetnie. De semmi rendbehozás, semmi javítás, kivéve azt, amit a nincstelen lakó elvégezhet. Ha aztán végül teljesen lakhatatlanná válik, csak eggyel több a tönkrement cottage, és annyival kevesebb a szegényadó a jövőben. Miközben a nagytulajdonosok ily módon lerázzák magukról a szegényadót az általuk ellenőrzött föld elnéptelenítése útján, a legközelebbi mezővároska vagy nyílt helység befogadja a kidobott munkásokat; a legközelebbi, mondom, de lehet, hogy ez a »legközelebbi« 3 vagy 4 mérföldnyire van a gazdaságtól, ahol a munkásnak naponta robotolnia kell. Ilymódon napi munkáját megtoldják, mintha csak semmi sem volna, azzal, hogy napi 6 vagy 8 mérföldet kell gyalogolnia mindennapi kenyere megszerzéséhez. A felesége és gyermekei által végzett minden mezőgazdasági munka is most ugyanezen megnehezítő körülmények között megy végbe. S ezzel nem merült ki a baj, amelyet neki a távolság okoz. A nyílt helységben házspekulánsok földdarabokat vásárolnak és ezeket, amilyen szorosan csak lehet, ellepik az elképzelhető legolcsóbb kalyibákkal. És ezekben a nyomorult hajlékokban, amelyeket még akkor is, ha a szabad mezőre nyílnak, a legrosszabb városi lakások legszörnyűbb vonásai jellemeznek, senyvednek Anglia mezőgazdasági munkásai [...]¹⁰¹ Másrészt nem kell azt képzelni, hogy még az a munkás is, akit az általa megművelt földön szállásolnak el, olyan lakást talál, amilyet termelő iparkodásból álló élete megérdemel. Még a legfejedelmibb birtokon is a munkás cottage-a gyakran a legnyomorúságosabb. Vannak landlordok [földtulajdonosok], akik úgy gondolják, hogy egy istálló is elég jó munkásaiknak és azok családjának, és akik mégsem tartják méltóságukon alulinak, hogy az ilyen bérleményből annyi készpénzt préseljenek ki, amennyit csak lehetséges.¹⁰² Még ha a bérlemény csak düledező kunyhó is, amely egyetlen hálóhelyiségből áll, amelynek nincs tűzhelye, nincs árnyékszéke, nincsenek nyitható ablakai, nincs vízellátása, kivéve az árok, nincs kertje — a munkás védtelen a méltánytalanság ellen. Egészségrendészeti törvényeink (The Nuisances Removal Acts) pedig holt betűk. Hiszen végrehajtásukat éppen azokra a tulajdonosokra bízzák, akik ilyen lyukakat adnak bérbe [...] Nem szabad, hogy kivételesen barátságosabb jelenségek láttán szem elől tévesszük azoknak a tényeknek nyomasztó túlsúlyát, amelyek szégyenfoltjai az angol civilizációnak. Valóban borzalmasnak kell lennie a helyzetnek, ha, a jelenlegi lakásviszonyok szemmel látható szörnyűsége ellenére, avatott megfigyelők egyhangúlag arra a végső következtetésre jutnak, hogy még a lakások általános hitványsága is mérhetetlenül kevésbé súlyos baj, mint pusztán számbeli elégtelenségük. A mezőgazdasági munkások lakásainak túlzsúfoltsága évek óta mély szomorúsággal töltötte el nemcsak azokat az embereket, akik az egészségre, hanem mindazokat, akik a tisztességes és erkölcsös életre adnak valamit. Mert a ragályos betegségek falusi kerületekbeli elterjedéséről jelentést tevők újra és újra, olyan egyforma kifejezésekkel, hogy gépies ismétlésnek látszik, a házak túlzsúfoltságát bélyegzik meg mint olyan okot, amely teljesen meghiúsít minden kísérletet, hogy az egyszer fellépett járvány továbbterjedését feltartóztassák. Újra és újra bebizonyították, hogy a falusi élet sok egészséges hatása ellenére az összezsúfoltság, amely a ragályos betegségek elharapódzását annyira meggyorsítja, nem-ragályos betegségek keletkezését is előmozdítja. És azok az emberek, akik ezt az állapotot megbélyegezték, nem hallgatták el a további bajokat sem. Még ott is, ahol eredeti tárgyuk csak az egészségvédelem volt, szinte rákényszerültek arra, hogy a kérdés más oldalaival is foglalkozzanak. Azáltal, hogy bebizonyították, milyen gyakran fordul elő, hogy mindkét nembeli, házas és nem-házas felnőtt személyeket dobálnak össze (huddled) szűk hálóhelyiségekbe, jelentéseiknek azt a meggyőződést kellett kiváltaniuk, hogy a leírt körülmények között a szemérem- és tisztességérzést a legdurvábban megsértik és minden erkölcsösség szinte szükségszerűen megsemmisül [...]¹⁰³ Legutóbbi jelentésem függelékében például dr. Ord, beszámolva a ragály kitöréséről Wingben (Buckinghamshire), megemlíti, hogy egy fiatalember érkezett oda lázas betegen Wingrave-ből. Betegsége első napjaiban 9 másik személlyel aludt együtt egy helyiségben. Két hét alatt többen ezek közül megbetegedtek, néhány hét elteltével a 9 személy közül 5 kapta meg a ragályt és 1 meghalt! Ezzel egyidejűleg dr. Harvey, a St. George kórház orvosa, aki magángyakorlata során látogatta meg Winget a járvány idején, ugyanilyen értelemben tájékoztatott: »Egy fiatal lázbeteg nő éjszaka egy szobában aludt apjával, anyjával, törvénytelen gyermekével, két fiatal férfival — fivéreivel —, két nővérével és az utóbbiak egy-egy törvénytelen gyermekével, összesen 10 személy. Néhány héttel azelőtt 13 gyermek aludt ugyanabban a helyiségben.«”¹⁰⁴

Dr. Hunter mezőgazdasági munkások 5375 cottage-át vizsgálta meg, nemcsak a tiszta mezőgazdasági kerületekben, hanem Anglia valamennyi grófságában. Az 5375 közül 2195-nek csak egy hálóhelyisége volt (ez gyakran lakószobául is szolgált), 2930-nak csak kettő és 250-nek több mint kettő. Bemutatok egy kis csokrot egy tucat grófságból.

1. Bedfordshire

Wrestlingworth: A hálószobák kb. 12 láb hosszúak és 10 láb szélesek, ámbár sok szoba még kisebb. A kis földszintes kunyhót gyakran két hálóhelyiségre osztják deszkákkal, gyakran az 5 láb 6 hüvelyk magas konyhában van egy ágy. A bér 3 £. Árnyékszéket a bérlőknek maguknak kell építeniök, a háztulajdonos csak egy gödröt ad. Valahányszor egy bérlő árnyékszéket épít, azt az egész szomszédság használja. Egy Richardson nevű család háza utolérhetetlen szépségű. Habarcsfalai kidomborodnak, mint a női ruha térdhajtásnál. Oromzatának egyik vége domború, a másik homorú, s szerencsétlenségre az utóbbin van a kémény, egy elefántormányhoz hasonló, agyagból és fából készült görbe cső. Hosszú bot támasztja a kéményt, hogy el ne dűljön. Az ajtó és az ablakok rombusz alakúak. A 17 meglátogatott házból csak 4-nek volt egynél több hálószobája, és ez a 4 is túl volt zsúfolva. Az egy hálóhelyiséges cotok [kunyhók] egyikében 3 felnőtt lakott 3 gyerekkel, egy másikban egy házaspár 6 gyerekkel stb. Dunton: 4-től 5 £-ig terjedő magas házbérek, a férfiak hetibére 10 sh. Azt remélik, hogy a család szalmafonó munkájából kiszorítják a lakbért. Minél magasabb a házbér, annál több embernek kell összeállnia, hogy megfizessék. 6 felnőtt, 4 gyerekkel egy hálószobában, 3 £ 10 sh.-et fizet. A legolcsóbb házat Duntonban, amely kívülről 15 láb hosszú és 10 széles, 3 £-ért adják bérbe. A 14 megvizsgált ház közül csak I -nek volt két hálóhelyisége. Valamivel a falu előtt van egy ház, külső falai elé a lakók odapiszkítottak, az ajtóból alul 9 hüvelyk hiányzik, mert teljesen elrothadt, és ezt szellemesen úgy pótolják, hogy amikor este bezárják, belülről néhány téglát tolnak elébe és valami gyékénnyel takarják el. Az egyik félablak, üveggel és kerettel együtt, már megjárta minden élőnek az útját. Itt 3 felnőtt és 5 gyermek zsúfolódott össze, bútorok nélkül. Dunton nem rosszabb, mint a Biggleswade Union többi része.

2. Berkshire

Beenham: 1864 júniusában élt itt egy férfi, feleségével és 4 gyermekével, egy cotban (földszintes cottage-ban). Az egyik leány vörhennyel jött haza a munkájából. Meghalt. Az egyik gyermek megbetegedett és meghalt. Amikor dr. Huntert hívták, az anya és egyik gyermeke tífuszban szenvedett. Az apa és a másik gyermek kint aludtak, de itt megmutatkozott, milyen nehéz elkülönítést biztosítani, mert a ragály sújtotta ház fehérneműje, mosásra várva, a nyomorúságos falu zsúfolt piacán hevert. — H. házának bére heti 1 sh.; egyetlen hálószoba egy házaspárnak és 6 gyermeknek. Egy ház, amelyet heti 8 d.-ért adnak bérbe, 14 láb 6 hüvelyk hosszú, 7 láb széles, konyhája 6 láb magas; a hálószobának nincs ablaka, tűzhelye, ajtaja, sőt nyílása sem, csak a folyosóra, kert nincs. Nemrégiben egy férfi lakott itt 2 felnőtt leányával és serdülő fiával; az apa és a fiú az ágyon aludtak, a lányok a folyosón. Mindkét lány szült egy-egy gyermeket, mialatt a család itt élt, de az egyik a dologházba ment szülni és aztán visszatért.

3. Buckinghamshire

Itt 30 cottage-ban — 1000 acre földön — kb. 130—140 személy lakik. A bradenhami egyházközség 1000 acre-t ölel fel; 1851-ben 36 háza volt, 84 férfiból és 54 nőből álló népességgel. A nemeknek ez az egyenlőtlensége 1861-re rendeződött, amikor is 98 férfi és 87 női lakosa volt; a szaporulat 10 év alatt 14 férfi és 33 nő. Ez idő alatt a házak száma 1-gyel csökkent.

Winslow: Nagy része újonnan épült, jó stílusban; úgy látszik a házak iránti kereslet jelentékeny, mert igen silány cotokat heti 1 sh.-ért és 1 sh. 3 d.-ért adnak bérbe.

Water Eaton: Itt a tulajdonosok, látva a népesség növekedését, a meglevő házaknak kb. 20%-át lerombolták. Egy szegény munkás, akinek körülbelül 4 mérföldet kellett gyalogolnia munkahelyéig, arra a kérdésre, hogy nem tud-e közelebb cotot találni, így válaszolt: „Nem, azok átkozottul óvakodni fognak attól, hogy egy ilyen nagycsaládos férfit befogadjanak.”

Tinker’s End, Winslow mellett: Egy hálóhelyiség, amelyben 4 felnőtt és 4 gyermek lakik, 11 láb hosszú, 9 láb széles és legmagasabb pontján 6 láb 5 hüvelyk magas; egy másik, amely 11 láb 3 hüvelyk hosszú, 9 láb széles, 5 láb 10 hüvelyk magas, 6 személynek adott szállást. E családok egy-egy tagjának kevesebb helye volt, mint amennyi egy gályarabnak szükséges. Egyik háznak sem volt egynél több hálószobája, egyiknek sem volt hátsó ajtaja, vize pedig csak igen kevésnek. A ház hetibére 1 sh. 4 d.-től 2 sh.-ig terjed. A 16 megvizsgált házban csak egyetlen férfi keresett heti 10 sh.-et. A levegőkészlet, amely az említett esetben az egyes személyekre jutott, megfelel annak, amelyet akkor kapnának, ha éjszakára egy 4 köbláb térfogatú skatulyába zárnák őket. Igaz, a régi kunyhók bőséges természetadta szellőzéssel szolgálnak.

4. Cambridgeshire

Gamblingay különböző tulajdonosoké. A leghitványabb cotok vannak itt, amiket csak látni valahol. Sok a szalmafonó. Halálos eltompultság, a piszokba való reménytelen beletörődés uralkodik Gamblingayben. A központjában tapasztalható elhanyagoltság gyötrelemmé válik a falu északi és déli szélén, ahol a házak fokozatosan elrothadnak. A távollevő [absentee] landlordok vidáman vágnak eret a szegény fészken. A lakbérek igen magasak; 8—9 személy van begyömöszölve az egy hálószobás helyiségekbe, két esetben 6 felnőtt, fejenként 1—2 gyerekkel aludt egy kis hálóhelyiségben.

5. Essex

Ennek a grófságnak sok egyházközségében az emberek és a cottage-ok száma párhuzamosan csökken. Nem kevesebb mint 22 egyházközségben azonban a házak lerombolása nem tartóztatta fel a népesség növekedését vagy nem idézte elő azt a kiűzési folyamatot, amely „a városokba vándorlás” néven mindenütt végbemegy. Fingringhoe-ban, egy 3443 acre-es egyházközségben, 1851-ben 145 ház állott, 1861-ben már csak 110, de a nép nem akart eltávozni és képes volt még ilyen bánásmód mellett is szaporodni. Ramsden Craysben 1851-ben 252 személy lakott 61 házban, de 1861-ben 262 személyt szorítottak össze 49 házba. Basildonben 1851-ben 1827 acre-en 157 személy élt 35 házban, az évtized végén 180 személy 27 házban. Fingringhoe, South Fambridge, Widford, Basildon és Ramsden Crays egyházközségekben 1851-ben 8449 acre-en 1392 személy élt 316 házban, 1861-ben ugyanezen a területen 1473 személy 249 házban.

6. Herefordshire

Ez a kis grófság többet szenvedett a „kiűzési szellemtől”, mint Anglia bármely más grófsága. Madleyben a túlzsúfolt, többnyire két hálószobás cottage-ok túlnyomórészt a bérlők tulajdonai. Ezeket évi 3 vagy 4 £-ért könnyen bérbe adják és heti 9 sh. munkabért fizetnek!

7. Huntingdonshire

Hartfordnak 1851-ben 87 háza volt; rövid idővel később 19 cottage-ot leromboltak ebben az 1720 acre-es kis egyházközségben; a lakosság száma 1831-ben 452, 1851-ben 382 és 1861-ben 341 személy. 14 egyhálószobás cotot vizsgáltak meg. Az egyikben egy házaspár, 3 felnőtt fiú, 1 felnőtt lány, 4 gyerek, összesen 10 személy lakott; egy másikban 3 felnőtt, 6 gyerek. Az egyik ilyen szoba, amelyben 8 személy aludt, 12 láb 10 hüvelyk hosszú, 12 láb 2 hüvelyk széles és 6 láb 9 hüvelyk magas volt; egy személyre átlag, a kiugrások levonása nélkül, kb. 130 köbláb jutott. A 14 hálóhelyiségben 34 felnőtt és 33 gyermek aludt. E cottage-oknak ritkán van kertjük, de a lakók közül sokan bérelhettek kis darab földet, roodonként (1/4 acre) 10 vagy 12 sh.-ért. Ezek a parcellák távol esnek az árnyékszék nélküli házaktól. A családnak vagy a parcellájára kell mennie, hogy ürülékét lerakja, vagy — ahogy ez, tisztesség ne essék szólván, itt történik — a szekrény egyik fiókját kell megtöltenie. Mihelyt tele van, kihúzzák és kiürítik ott, ahol tartalmára szükség van. Japánban az élet körforgása tisztábban megy végbe.

8. Lincolnshire

Langtoft: Egy férfi lakik itt Wright házában feleségével, anyósával és 5 gyermekével. A háznak konyhája és mosogatókamrája van, a hálószoba a konyha felett foglal helyet, a konyha és a hálószoba 12 láb 2 hüvelyk hosszú, 9 láb 5 hüvelyk széles, az egész alapterület 21 láb 3 hüvelyk hosszú és 9 láb 5 hüvelyk széles. A hálószoba — padláshelyiség. Falai cukorsüveg alakban összefutnak a tető felé, és egy csapóablak nyílik a homlokzatra. Miért lakott itt ez az ember ? A kert miatt ? Ez rendkívül kicsiny. A lakbér miatt? Ez magas, heti 1 sh. 3 d. Mert közel van munkahelyéhez? Nem, attól 6 mérföldre van, úgyhogy naponta 12 mérföldet gyalogol ide-oda. Azért lakott itt, mert ezt a cotot ki lehetett bérelni, és mert bárhol, bármilyen áron, bármilyen állapotban, de olyan házat akart, amelyben egyedül lakik. Itt következik egy statisztika Langtoft 12 házáról, ahol 12 hálószobában 38 felnőtt lakott 36 gyerekkel:

9. Kent

Kennington 1859-ben, amikor a diftéria felütötte fejét és az egyházközség orvosa hivatalosan megvizsgálta a szegényebb néposztály helyzetét, kétségbeejtően túlzsúfolt volt. Az orvos megállapította, hogy ebben a helységben, ahol sok munkára van szükség, több cotot leromboltak, újakat pedig nem építettek. Az egyik kerületben 4 ház állott, amelyeket birdcageknek (madárkalitkáknak) neveztek; mindegyikben négy helyiség volt, az alábbi méretekkel (láb és hüvelyk):

10. Northamptonshire

Brixworth, Pitsford és Floore: Ezekben a falvakban télen 20—30 férfi munkahiány miatt az utcán lődörög. A bérlők nem mindig művelik meg eléggé a gabona- és répaföldeket, és a landlord helyesnek tartotta, hogy összes bérleteit két vagy három bérletté vonja össze. Ezért hiány van foglalkoztatásban. Míg az árok egyik oldalán a föld munka után kiált, a másik oldalról a becsapott munkások vágyó pillantásokat vetnek feléje. Nyáron agyonhajszolják őket, télen majdnem éhen vesznek, nem csoda hát, ha sajátos szólásmódjukon azt mondják, „the parson and gentlefolks seem frit to death at them”.¹⁰⁵

Floore-ban vannak olyan esetek, hogy 4, 5, 6 gyermekes házaspárok laknak a legkisebb fajtájú hálószobában, vagy 3 felnőtt 5 gyermekkel, vagy egy házaspár nagyapával és 6 vörhenyes gyermekkel stb.; 2 házban, amelyekben 2—2 hálószoba van, két család lakik, egyenként 8, illetve 9 felnőttel.

11. Wiltshire

Stratton: 31 házat látogattak meg, amelyek közül 8-nak csak egy hálószobája volt. Penhill, ugyanabban az egyházközségben: egy cotot heti 1 sh. 3 d.-ért adtak bérbe 4 felnőttnek és 4 gyermeknek, a házban — az ép falakon kívül — a durva kövekből készült padlózattól kezdve a rothadó szalmatetőig semmi sem volt jó.

12. Worcestershire

A házak lerombolása itt nem olyan nagyarányú; mégis 1851-től 1861-ig az egy házra jutó személyek száma 4,2-ről 4,6-ra emelkedett.

Badsey: Itt sok a cot és a kis kert. Egyes bérlők azt mondják, hogy a cotok „a great nuisance here, because they bring the poor” (nagy visszásságot jelentenek, mert ide csődítik a szegényeket). Egy úriember kijelentésére: „A szegényeknek ettől semmivel sincs jobb soruk; ha 500 cotot építenek, úgy elkapkodják, mint a cipókat, valóban, minél többet építenek, annál többre van szükség” — tehát szerinte a házak szülik a lakókat, akik természeti törvény szerint nyomást gyakorolnak „az elszállásolási eszközökre” —, dr. Hunter megjegyzi: „Nos, ezek a szegények nyilván valahonnan jönnek, és minthogy Badseyben nincs semmiféle különös vonzóerő, például nem osztanak alamizsnát, léteznie kell egy még kényelmetlenebb helyről való taszításnak, amely őket ide űzi. Ha mindegyikük találhatna egy cotot és egy darabka földet munkahelye közelében, akkor ezt bizonyára előnyben részesítené Badseyvel szemben, ahol talpalatnyi földjéért kétszer annyit fizet, mint a bérlő a sajátjáért.”

Az állandó elvándorlás a városokba, az állandó „létszámfelettivé tétel” a falun a bérletek koncentrációja, a szántóföldek legelővé változtatása, a gépi berendezés alkalmazása stb. következtében, és a falusi népesség állandó kiűzése a cottage-ok lerombolása útján — mindez vállvetve halad. Minél ritkábban lakott a kerület, annál nagyobb a „viszonylagos túlnépessége”, annál nagyobb ennek nyomása a foglalkoztatási eszközökre, annál nagyobb a falusi népesség abszolút többlete elszállásolási eszközei felett, tehát annál nagyobb a falvakban a helyi túlnépesség és az emberek igen ragályterjesztő összezsúfolása. Az embertömeg szétszórt kis falvakba és mezővárosokba való összesűrítésének a vidék nagy területeinek erőszakos kiürítése felel meg. Az, hogy a mezőgazdasági munkásokat szüntelenül „létszámfelettivé teszik”, noha számuk csökken és termékük tömege nő, a bölcsője pauperizmusuknak. Esetleges pauperizmusuk indok kiűzésükre és fő forrása lakásnyomoruknak, amely megtöri végső ellenállóképességüket és a földesurak és bérlők igazi rabszolgáivá teszi őket¹⁰⁶, úgyhogy a legalacsonyabb munkabér természeti törvénnyé szilárdul számukra. Másrészt a falu, állandó „viszonylagos túlnépessége” ellenére, egyszersmind kevés népességű. Ez nemcsak helyileg mutatkozik meg azokon a pontokon, ahol az emberek túl gyorsan áramlanak ki a városokba, a bányákba, a vasútépítkezésekhez stb., hanem mindenütt, aratás idején éppúgy, mint tavasszal és nyáron azokban a gyakori pillanatokban, amikor az igen gondos és belterjes angol mezőgazdaságnak külön munkáskezekre van szüksége. A mezőgazdasági munkások mindig túl sokan vannak a földművelés közepes szükségletei számára és mindig túl kevesen a kivételes vagy időleges szükségletei számára.¹⁰⁷ Ezért találjuk a hivatalos okmányokban egy és ugyanazon helységek ellentmondó panaszait munkahiányról és egyidejűleg munkafeleslegről. Az időleges vagy helyi munkáshiány hatása nem az, hogy a munkabért emelik, hanem hogy nőket és gyermekeket szorítanak a földművelésre, és hogy a korhatár egyre alacsonyabb lesz. Mihelyt a nők és a gyermekek kizsákmányolása nagyobb tért hódít, a maga részéről új eszközzé válik a férfi mezőgazdasági munkás létszámfelettivé tételére és bérének lenyomására. Anglia keleti részén e cercle vicieux-nek [hibás körnek] szép gyümölcse érik — az úgynevezett gangsystem (csoport- vagy bandarendszer), amelyre itt röviden visszatérek.¹⁰⁸

A bandarendszer szinte kizárólagosan uralkodik Lincolnshire-ban, Huntingdonshire-ban, Cambridgeshire-ben, Norfolkban, Suffolkban és Nottinghamshire-ban, szórványosan pedig a szomszédos grófságokban. Northamptonban, Bedfordban és Rutlandban. Itt Lincolnshire szolgáljon például. Ennek a grófságnak nagy része új föld, amely azelőtt láp volt, vagy pedig, mint más említett keleti grófságokban, a tengertől elhódított terület. A gőzgép csodát művelt a vízmentesítés terén. A korábbi mocsár és homok most dús gabonakalászok tengerét és a legmagasabb földjáradékot hozza. Ugyanez áll mesterségesen nyert hordalékföldekre, például Axholme szigetén és a Trent partjának többi egyházközségében. Abban a mértékben, amelyben az új bérletek létrejöttek, nemcsak hogy új cottage-okat nem építettek, hanem régieket leromboltak, munkásokat pedig a dombok gerincén kígyózó országutak mentén több mérföldnyi távolságban levő nyílt falvakból hoztak. Csak a dombok gerincén talált a népesség korábban menedéket a hosszú ideig tartó téli árvizek elől. A 400—1000 acre-es bérieteken helyben lakó munkásokat (ezeket itt „confined labourereknek” [szegődött munkásoknak] nevezik) kizárólag állandó, nehéz és lovakkal végzendő mezőgazdasági munkára használnak. 100 acre-re (1 acre = 40,49 ár vagy 1,584 porosz hold) átlagban alig egy cottage jut. Egy fenland-bérlő például ezt vallja a vizsgáló bizottság előtt: „Bérletem 320 acre-re terjed, mind gabonaföld. Cottage nincs rajta. Most egy munkás lakik nálam. Lovakkal négy emberem dolgozik, akik a környéken laknak. A könnyű munkát, amelyhez számos kézre van szükség, bandák végzik.”¹⁰⁹ A talaj sok könnyű mezei munkát kíván, például gyomlálást, kapálást, bizonyos trágyázási műveleteket, a kövek eltávolítását stb. Ezt a nyílt helységekben lakó gangek vagyis szervezett bandák végzik.

A banda 10—40 vagy 50 főből áll, mégpedig nőkből, mindkét nembeli fiatal személyekből (13—18 évesekből), ámbár a fiúk többnyire kiválnak, ha betöltik 13. életévüket, végül pedig mindkét nembeli gyerekekből (6—13 évesekből). Élén a gangmaster (bandagazda) áll, ez mindig közönséges mezőgazdasági munkás, többnyire úgynevezett falurossza, léha fráter, állhatatlan, részeges, de van benne bizonyos vállalkozó szellem és savoir faire [ügyeskedés]. Ő toborozza a bandát, amely alatta dolgozik, nem a bérlő alatt. Az utóbbival legtöbbször darabszám állapodik meg, és jövedelme, amely átlagosan nem sokkal magasabb a közönséges mezőgazdasági munkásénál¹¹⁰, csaknem kizárólag attól az ügyességtől függ, amellyel a legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb munkát tudja bandájából kipréselni. A bérlők felfedezték, hogy a nők csak a férfiak diktatúrája alatt dolgoznak rendesen, de hogy a nők és a gyerekek, ha már egyszer lendületben vannak — mint már Fourier tudta — igazi szertelenséggel tékozolják életerejüket, míg a felnőtt férfimunkás van olyan alattomos, hogy amennyire csak tud, takarékoskodik erejével. A bandagazda egyik birtokról a másikra vonul és így bandáját évente 6—8 hónapig foglalkoztatja. A vele való kapcsolat ezért sokkal jövedelmezőbb és biztosabb a munkáscsaládok számára, mint az egyes bérlővel való kapcsolat, aki gyermekeket csak alkalmilag foglalkoztat. Ez a körülmény annyira megszilárdítja a bandagazda befolyását a nyílt helységekben, hogy gyermekeket többnyire csak az közvetítésével lehet elszegődtetni. Ezeknek a bandától külön történő egyéni kikölcsönzése a bandagazda mellékjövedelme.

E rendszer „árnyoldalai” a gyerekek és fiatal személyek túldolgoztatása, az óriási gyalogutak, amelyeket az 5, 6 és néha 7 mérföldnyi távolságban levő birtokokra naponta oda-vissza megtesznek, és végül a „banda” demoralizálódása. Ámbár a bandagazda, akit egyes vidékeken „the driver-nek” (hajtónak) neveznek, hosszú bottal van felszerelve, ezt mégis csak ritkán használja, és a brutális bánásmódról szóló panaszok kivételesek. A bandagazda demokratikus császár, illetve afféle hamelni patkányfogó. Szüksége van tehát arra, hogy alattvalói között népszerű legyen, és a védelme alatt virágzó cigányélettel láncolja őket magához. Durva szabadosság, vidám fesztelenség és a legtrágárabb pimaszság ad szárnyakat a bandának. A bandagazda többnyire egy kocsmában osztja ki a fizetést, és aztán jobbról és balról egy-egy erőteljes nőszemélyre támaszkodva, tántorogva tér haza a menet élén, mögötte a gyermekek és fiatal személyek lármáznak, gúnydalokat és trágár nótákat énekelnek. A hazafelé vivő úton napirenden van az, amit Fourier „phanerogámiának” nevez. Gyakran előfordul, hogy 13—14 éves lányok teherbe esnek velük egykorú fiúktól. A nyílt falvak, amelyekből a banda toborzódik, Szodomává és Gomorává válnak,¹¹¹ és kétszer annyi törvénytelen gyermeket szolgáltatnak, mint a királyság többi része. Hogy az ebben az iskolában nevelkedett leányok azután mint férjes asszonyok mit visznek végbe erkölcs tekintetében, azt már korábban érintettük. Gyermekeik, ha az ópium el nem pusztítja őket, a banda született újoncai.

A bandát, imént leírt klasszikus formájában, nyilvános, közönséges vagy vándorbandának (public, common or tramping gang) nevezik. Vannak ugyanis magánbandák (private gangs) is. Összetételük olyan, mint a közönséges bandáé, de tagjaik száma kisebb, és nem a bandagazda, hanem egy öreg béres alatt dolgoznak, akit a bérlő jobbra nem tud használni. A cigányhumor itt eltűnik, a gyermekek fizetése és a velük való bánásmód azonban valamennyi tanúvallomás szerint rosszabbodik.

A bandarendszer, amely az utóbbi években mindjobban terjed,¹¹² nyilván nem a bandagazda kedvéért van. A nagy bérlők¹¹³, illetve a nagy földesurak¹¹⁴ gazdagodásáért van. A bérlő számára nincs ennél elmésebb módszer arra, hogy munkásszemélyzetét mélyen a normális színvonal alatt tartsa és mégis minden külön munkára mindig meglegyen a külön munkáskéz, hogy a lehető legkevesebb pénzzel a lehető legtöbb munkát préselje ki¹¹⁵ és hogy a felnőtt férfimunkást „létszámfelettivé” tegye. A korábban kifejtettek alapján érthető az, hogy egyrészt elismerik a falusi munkás nagyobb vagy kisebb munkanélküliségét, másrészt ugyanakkor a bandarendszert a férfimunka hiánya és városokba vándorlása miatt „szükségesnek” nyilvánítják.¹¹⁶ Lincolnshire stb. kigyomlált földje és emberi gyomja — a tőkés termelés pólusa és ellenpólusa.¹¹⁷

E szakasz befejezéséül egy pillanatra még el kell vándorolnunk Írországba. Nézzük először a tényeket, amelyekről itt szó van.

Írország lakossága 1841-ben 8 222 664 főre növekedett; 1851-ben 6 623 985-re, 1861-ben 5 850 309-re és 1866-ban 5½ millióra azaz körülbelül az 1801. évi színvonalra olvadt le. A csökkenés az 1846-os éhségévvel kezdődött, úgyhogy Írország nem egész 20 év alatt elvesztette népességének több mint 5/16-át.¹¹⁸ A teljes ír kivándorlás 1851 májusától 1865 júliusáig 1 591 487 fő volt, a legutóbbi 5 évben, 1861-től 1865-ig végbement kivándorlás pedig több mint ½ millió. A lakott házak száma 1851-től 1861-ig 52 990-nel csökkent. 1851-től 1861-ig a 15—30 acre-es bérletek száma 61 000-rel, a 30 acre-nél nagyobb bérletek száma 109 000-rel nőtt, míg az összes bérletek száma 120 000-rel csökkent — ez a csökkenés tehát kizárólag a 15 acre-nél kisebb bérletek megsemmisítésének, más néven centralizációjának tulajdonítható.

A népesség csökkenése természetesen nagyjában és egészében a terméktömeg csökkenésével járt együtt. A mi célunkra elegendő, ha az 1861-től 1865-ig terjedő 5 évet vizsgáljuk meg, amely idő alatt több mint ½ millió ember vándorolt ki és a népesség abszolút száma több mint 1/3 millióval csökkent (lásd az A táblázatot).

Az előző táblázatból következik:

Forduljunk most a földművelés felé, amely az állatok és az emberek létfenntartási eszközeit szolgáltatja. Az alábbi táblázatban kiszámítottuk minden egyes évre a csökkenést vagy a növekedést a közvetlenül megelőző évhez viszonyítva. A szemestermények rovata magában foglalja a búzát, zabot, árpát, rozsot, babot és borsót, a zöldségfélék rovata a burgonyát, turnipot [fehérrépát], mangold- [leveles-] és takarmányrépát, káposztát, sárgarépát, paszternákot, bükkönyt stb.

B) Táblázat

A MŰVELÉS ALATT ÁLLÓ FÖLD ÉS A RÉTNEK (ILLETVE LEGELŐNEK) HASZNÁLT TERÜLET NÖVEKEDÉSE VAGY CSÖKKENÉSE ACRE-BEN
Év	Szemestermények	Zöldségfélék		Legelő és lóhere		Len		Földművelésre és állattenyésztésre szolgáló összterület
	Csökkenés (acre)	Csökkenés (acre)	Növekedés (acre)	Csökkenés (acre)	Növekedés (acre)	Csökkenés (acre)	Növekedés (acre)	Csökkenés (acre)	Növekedés (acre)
1861	15 701	36 974	—	47 969	—	—	19 271	81 373	—
1862	72 734	74 785	—	—	6623	—	2055	138 841	—
1863	144 719	19 358	—	—	7724	—	63 922	92 431	—
1864	122 437	2317	—	—	47 486	—	87 761	—	10 493
1865	72 450	—	25 241	—	68 970	50 159	—	28 398	—
1861-65	428 041	108 193	—	—	82 834	—	122 850	330 370	—

1865-ben a „legelő” rovat ezenkívül még 127 470 acre-rel gyarapodott, főleg mert a „használatlan pusztaság és bog (tőzeges láp)” rovatban szereplő terület 101 543 acre-rel csökkent. 1865-öt 1864-gyel összehasonlítva, a szemestermények mennyisége 246 667 quarterral csökkent, ebből búza 48 999 quarter, zab 166 605, árpa 29 892 stb.; a burgonya mennyisége, ámbár vetésterülete növekedett 1865-ben, 446 398 tonnával csökkent stb. (lásd a C táblázatot).

Írország népességének és mezőgazdasági termelésének mozgásáról térjünk át a landlordjai, nagyobb bérlői és ipari tőkései erszényében végbemenő mozgásra. Ez a jövedelemadó-bevétel csökkenésében és növekedésében tükröződik vissza. A következő, D táblázat megértéséhez megjegyezzük, hogy a D rovat (profitok, kivéve a bérlők profitját) az úgynevezett „szabadfoglalkozásúak” profitját is magában foglalja, ti. az ügyvédek, orvosok stb. jövedelmét; a külön fel nem sorolt C és E rovat pedig a tisztviselők, tisztek, állami szinekuristák, államkötvény-tulajdonosok stb. bevételeit.

A D rovat alatt a jövedelem növekedése 1853 és 1864 között évi átlagban csak 0,93, míg ugyanebben az időszakban Nagy-Bntanniában 4,58 [%] volt. Az alábbi táblázat a profitok elosztását (a bérlők profitját kivéve) mutatja 1864-ben és 1865-ben:

Anglia, amely fejlett tőkés termeléssel rendelkező és elsősorban ipari ország, elvérzett volna egy olyan érvágáson, amilyet az ír nép szenvedett. Írország azonban jelenleg nem egyéb, mint széles vizesárokkal elkerített mezőgazdasági kerülete Angliának, amelynek gabonát, gyapjút, állatokat, ipari és katonai újoncokat szállít.

Az elnéptelenedés folytán sok föld maradt parlagon, a talaj termékeinek mennyisége nagyon csökkent¹²² és az állattenyésztés területének kibővülése ellenére annak egyes ágaiban abszolút csökkenés következett be, másokban alig említésreméltó, állandóvisszaesésektől megszakított haladás. Mindazonáltal a nép tömegének csökkenésével a földjáradékok és a bérlők profitjai folytonosan emelkedtek, ámbár az utóbbiak nem olyan állandóan, mint az előbbiek. Ennek oka könnyen érthető. Egyrészt a bérletek összedobása és a szántóterület legelővé változtatása révén az összterméknek nagyobb része változott többlettermékké. A többlettermék növekedett, ámbár az össztermék, amelynek törtrésze, csökkent. Másrészt e többlettermék pénzértéke a húsnak, gyapjúnak stb. az utóbbi 20 év és különösen a legutóbbi 10 esztendő alatt emelkedő angliai piaci árai következtében még gyorsabban növekedett, mint tömege.

Szétforgácsolt termelési eszközök, amelyek magának a termelőnek szolgálnak foglalkoztatási és létfenntartási eszközül, anélkül hogy idegen munka bekebelezése révén értékesülnének, éppoly kevéssé tőkék, mint ahogyan a saját termelője által elfogyasztott termék sem áru. Bár a nép tömegével együtt a mezőgazdaságban alkalmazott termelési eszközök tömege is csökkent, a benne alkalmazott tőke tömege növekedett, mert a korábban szétforgácsolt termelési eszközök egy részét tőkévé változtatták.

Írországnak a mezőgazdaságon kívül, az iparba és a kereskedelembe befektetett össztőkéje az utóbbi két évtizedben lassan és folytonos nagy ingadozások között halmozódott fel. Ezzel szemben annál gyorsabban fejlődött egyéni alkotórészeinek koncentrációja. Végül, bárminő csekély volt is abszolút növekedése, relatíve, a népesség leolvadt számához viszonyítva megduzzadt.

Itt tehát szemünk láttára, nagy méretekben, olyan folyamat bontakozik ki, amelynél szebbet az ortodox gazdaságtan nem is kívánhatna annak a tantételének az igazolására, hogy a nyomor abszolút túlnépesedésből ered és hogy az egyensúly elnéptelenedés révén áll helyre. Hasonlíthatatlanul fontosabb kísérlet ez, mint a XIV. század közepén fellépett pestis, amelyet a malthusiánusok annyira dicsőítenek. Mellékesen megjegyezve: már önmagában véve iskolamesteresen naiv dolog volt a XIX. század termelési és ennek megfelelő népesedési viszonyaira a XIV. század mércéjét alkalmazni, de ez a naivitás ezenfelül még azt sem vette észre, hogy ha ennek a pestisnek és a nép azt kísérő megtizedelésének a Csatorna innenső oldalán, Angliában a parasztság felszabadulása és meggazdagodása járt a nyomában, a túlsó oldalon. Franciaországban viszont nagyobb szolgasága és fokozott nyomora.¹²³

Az éhínség 1846-ban Írországban több mint I millió embert ölt meg, de csupa szegény ördögöt. Az ország gazdagságát ez a legcsekélyebb módon sem csorbította. Az ezt követő húszéves és még mindig fokozódó exodus nem tizedelte meg, mint például a harmincéves háború, az emberekkel együtt termelési eszközeiket is. Az ír géniusz egészen új módszert talált fel arra, hogyan lehet egy szegény népet nyomorának színhelyéről sok ezer mérfölddel odébb varázsolni. Az Egyesült Államokba áttelepedett kivándorlók évente pénzt küldenek haza útiköltségül a visszamaradottak számára. Minden egyes csoport, amely ez évben kivándorol, a következő évben egy másik csoportot von maga után. A kivándorlás tehát Írországnak semmijébe sem kerül, sőt egyik legjövedelmezőbb kiviteli üzletága. Végül a kivándorlás rendszeres folyamat, amely nem időlegesen rág lyukat a nép tömegébe, hanem abból évente több embert szív ki, mint amennyit a szaporodás pótol, úgyhogy a népesség abszolút száma évről évre csökken.¹²⁴

Milyen következményekkel járt ez a visszamaradókra, a túlnépességtől megszabadított ír munkásokra? Azzal, hogy a viszonylagos túlnépesség ma éppen akkora, mint 1846 előtt, hogy a munkabér éppen olyan alacsony és a munkagyötrelem növekedett, hogy a falusi nyomor ismét egy új válság felé visz. Az okok egyszerűek. A mezőgazdaságban lezajló forradalom lépést tartott a kivándorlással. A viszonylagos túlnépesség termelése gyorsabban haladt, mint az abszolút elnéptelenedés. Egyetlen pillantás a C táblázatra megmutatja, hogy a szántóföld legelővé változtatása Írországban szükségképpen még hevesebben hat, mint Angliában. Angliában az állattenyésztéssel együtt növekszik a zöldségfélék termesztése, Írországban csökken. Miközben temérdek korábban megművelt szántóföldet parlagon hagynak vagy állandó rétté változtatnak át, a korábban használatlan pusztaság és tőzeges láp nagy része az állattenyésztés kiterjesztésére szolgál. A kisebb és közepes bérlők száma — ide számítom mindazokat, akik 100 acre-t vagy kevesebbet művelnek meg — még mindig körülbelül 8/10-e az összes bérlőknek.¹²⁵

A tőkés módon űzött földművelés konkurenciája ezeket mindinkább megfojtja, egészen más mértékben, mint azelőtt, és ezért ezek a bérletek állandóan friss újoncokat adnak a bérmunkások osztályának. Írország egyetlen nagy iparának, a vászongyártásnak, aránylag kevés felnőtt férfira van szüksége, és egyáltalában, annak ellenére, hogy ez az iparág a gyapotnak 1861—66 között végbement megdrágulása óta terjeszkedik, csupán a népességnek aránylag jelentéktelen részét foglalkoztatja. Mint minden más nagy ipar, a saját területén végbemenő folytonos ingadozásokkal állandóan viszonylagos túlnépességet hoz létre, még akkor is, ha az általa felszívott embertömeg abszolúte nő, A falusi nép nyomorúsága a talapzata az óriási inggyáraknak stb., melyeknek munkáshadserege nagyrészt szét van szórva a vidéken. Itt újra találkozunk az otthonmunka már korábban vázolt rendszerével, amelynek az alulfizetésben és a túldolgoztatásban megvannak a módszeres eszközei a „létszámfelettivé tételre”. Végül az elnéptelenedés, ámbár nincsenek olyan romboló következményei, mint egy fejlett tőkés termeléssel rendelkező országban, mégis állandóan visszahat a belső piacra. Az a kiesés, amelyet itt a kivándorlás okoz, nemcsak a munka iránti helyi keresletet, hanem a kiskereskedők, kézművesek, általában a kisiparosok jövedelmét is csökkenti. Innen ered a 60 és 100 font sterling közötti jövedelmek csökkenése az E táblázatban.

Az írországi mezőgazdasági napszámosok helyzetének áttekinthető ábrázolása található az ír szegénygondozási felügyelők jelentéseiben (1870).¹²⁶ Mint egy olyan kormány hivatalnokainak, amely csak a szuronyok és a hol nyílt, hol burkolt ostromállapot révén tartja fenn magát, ügyelniük kell arra, amivel angliai kollégáik nem törődnek, arra, hogy megválogassák a szavakat; de ennek ellenére sem engedik, hogy kormányuk illúziókban ingatóddzék. Szerintük a még mindig igen alacsony falusi bérráta az utóbbi 20 évben mégis emelkedett 50—60%-kal, és most átlagosan heti 6—9 shillingre rúg. E látszólagos emelkedés mögött azonban valójában a bér esése húzódik meg, mert az emelkedés még ki sem egyenlíti a szükséges létfenntartási eszközök időközben bekövetkezett áremelkedését; bizonyíték rá az alábbi kivonat egy ír dologház hivatalos számadásából.

A szükséges létfenntartási eszközök ára tehát több mint kétszer, és a ruházaté pontosan kétszer akkora, mint 20 évvel azelőtt.

Még ettől az aránytalanságtól eltekintve is, pusztán a pénzben kifejezett bérráták összehasonlítása korántsem adna helyes eredményt. Az éhínség előtt a falusi bérek nagy részét természetben fizették ki, pénzben csak igen kicsiny részt; manapság a pénzbeli fizetés a szabály. Már ebből is következik, hogy bármilyen is a valóságos bér mozgása, pénzbeli rátájának emelkednie kellett. „Az éhínség előtt a földműves napszámosnak volt egy darabka földje, amelyen krumplit termesztett, sertést és baromfit nevelt. Ma nemcsak hogy minden létfenntartási eszközét vásárolnia kell, hanem a sertés, a baromfi és a tojás eladásából származó bevételtől is elesik.”¹²⁷ Valóban, a mezőgazdasági munkások korábban egybeolvadtak a kisbérlőkkel és többnyire nem egyebek voltak, mint utóhadai a közepes és nagybérleteknek, amelyeken munkát találtak. Csak az 1846-os katasztrófa óta kezdtek a puszta bérmunkások osztályának része lenni, külön rend, amelyet béruraival már csak pénzviszonyok kapcsolnak össze.

Tudjuk, milyenek voltak lakásviszonyaik 1846-ban. Azóta ez még rosszabbodott. A mezőgazdasági napszámosok egy része, amely azonban napról napra csökken, még a bérlő földjén lakik túlzsúfolt kunyhókban, amelyeknek fortéiméi messze felülmúlják a legrosszabbat, amit az angol mezőgazdasági kerületek e nemben elénk tártak. S ez általánosan érvényes, Ulster néhány körzetét kivéve; délen Cork, Limerick, Kilkenny stb. grófságokban; keleten Wicklow-ban, Wexfordban stb.; középen a King’s és Queen’s Countyban, Dublinban stb.; északon Downban, Antrimban, Tyrone-ban stb.; nyugaton Sligóban, Roscommonban, Mayóban, Galwayben stb. „Szégyene ez”, kiált fel az egyik felügyelő, „szégyene ez a vallásnak és az ország civilizációjának.”¹²⁸ Hogy a napszámosok számára az odúikban való lakást elviselhetőbbé tegyék, rendszeresen elkobozzák az ősidők óta hozzájuk tartozó darabka földet. „Az ilyenfajta számkivetettség tudata, amelybe őket a földesurak és intézőik taszították, a mezőgazdasági napszámosokban az antagonizmus és a gyűlölet megfelelő érzését váltotta ki azokkal szemben, akik őket jog nélküli fajként kezelik.”187a

A mezőgazdasági forradalom első cselekedete az volt, hogy a legnagyobb méretekben és mintegy felülről adott jelszóra elsöpörték a munka mezején levő kunyhókat. Ennélfogva sok munkás arra kényszerült, hogy falvakban és városokban keressen menedéket. Ott aztán, mint a szemetet, padláskamrákba, lyukakba, pincékbe és a legrosszabb negyedek zugaiba dobták őket. Sok ezer ír család, amely még a nemzeti előítéletektől elfogódott angolok tanúsága szerint is kitűnt a házi tűzhelyhez való ritka ragaszkodásával, gondtalan derűjével és családi életének tisztaságával, hirtelen arra eszmélt, hogy a bűn melegházaiba ültették át. A férfiaknak most a szomszédos bérlőknél kell munkát keresniük, és csak egy-egy napra, tehát a legbizonytalanabb bérforma mellett szerződtetik őket; emellett „most hosszú utat kell megtenniük a bérletre és vissza, gyakran bőrig ázva és más viszontagságoknak kitéve, amelyek sokszor legyengülést, betegséget és ezzel nélkülözést idéznek elő”.¹²⁹

„A városoknak évről évre be kellett fogadniuk azt, ami a mezőgazdasági kerületekben munkástöbbletnek számított”¹³⁰, és akkor emberek még csodálkoznak, „hogy a városokban és a falvakban munkástöbblet, a vidéken pedig munkáshiány uralkodik!”¹³¹ Az igazság, az hogy e hiány csak a „sürgős mezőgazdasági munkák idején, tavasszal és ősszel” érezhető, „míg az év többi részében sok kéz tétlen”¹³²; hogy „az aratás után, októbertől tavaszig alig van munka számukra”¹³³, és akkor is, amikor dolgoznak, „gyakran egész napokat veszítenek el és ki vannak téve mindenféle munkamegszakításnak”.¹³⁴

A mezőgazdasági forradalomnak, azaz a szántóföld legelővé változtatásának, a gépi berendezés alkalmazásának, a legszigorúbb munkamegtakarításnak stb. ezeket a következményeit még súlyosbítják a mintaföldesurak, azok, akik ahelyett, hogy járadékukat külföldön fogyasztanák el, oly kegyesek, hogy Írországban, birtokukon laknak. Hogy a kereslet és kínálat törvénye teljesen csorbítatlan maradjon, ezek az urak „most csaknem egész munkaszükségletüket kisbérlőikből fedezik, akik így kénytelenek földesuraiknak robotolni olyan bérért, amely általában alacsonyabb, mint a közönséges napszámosoké, mégpedig tekintet nélkül a kényelmetlenségekre és veszteségekre, amelyek abból erednek, hogy a vetés vagy aratás kritikus idején saját földjüket el kell hanyagolniuk”.¹³⁵

A foglalkoztatottság bizonytalansága és rendszertelensége, a munkának gyakori és hosszú tartamú fennakadása, a viszonylagos túlnépességnek mindezek a tünetei tehát a szegénygondozási felügyelők jelentéseiben mint az ír mezőgazdasági proletariátus megannyi panasza szerepelnek. Emlékszünk rá, hogy az angol mezőgazdasági proletariátusnál hasonló jelenségekkel találkoztunk. De a különbség az, hogy Angliában, amely ipari ország, az ipari tartalék a falun toborzódik, míg Írországban, amely mezőgazdasági ország, a földművestartalék toborzódik a városokban, az elűzött mezőgazdasági munkások menedékhelyén. Ott a földművelés létszámfelettijei gyári munkásokká válnak; itt a városokba űzöttek — miközben egyszersmind a városi bérekre is nyomást gyakorolnak — mezőgazdasági munkások maradnak, és állandóan visszaküldik őket munkát keresni falura.

A hivatalos jelentéstevők a mezőgazdasági napszámosok anyagi helyzetét így foglalják össze: „Ámbár a lehető legmértékletesebben élnek, bérük mégis alig elegendő önmaguk és családjuk táplálékára és lakására; ruházkodáshoz további bevételek kellenek [...] Lakásuk levegője, más nélkülözésekkel párosulva, különösen hajlamossá teszi ezt az osztályt a tífuszra és a tüdővészre.”¹³⁶ Ezek után nem csoda, hogy, a jelentéstevők egybehangzó tanúsága szerint, sötét elégedetlenség hatja át ez osztály sorait, hogy visszakívánja a múltat, utálja a jelent, kétségbeesik a jövőn, „demagógok átkos befolyása alá kerül” és csak egy rögeszméje van, kivándorolni Amerikába. Ilyen eldorádóvá változtatta a remek malthusi csodaszer, az elnéptelenítés, a zöld Erint [írhont]!

Hogy milyen jól élnek az ír ipari munkások, annak megvilágítására elegendő egy példa:

„Legutóbbi felügyeleti utamon Észak-Írországban”, mondja az angol Robert Baker gyárfelügyelő, „megkapott egy tanult ír munkás fáradozása, hogy a legszűkösebb eszközökből nevelést nyújtson gyermekeinek. Vallomását szószerint közlöm, ahogyan az szájából hallottam. Hogy tanult gyári munkás, az kitűnik, ha elmondom, hogy olyan cikkek készítésére használják, amelyek a manchesteri piacra kerülnek. Johnson: Beetler [tiloló] vagyok és hétfőtől péntekig reggel 6 órától éjjel 11 óráig dolgozom; szombaton este 6 óra tájban végzünk, és 3 óránk van étkezésre és pihenésre. 5 gyermekem van. Ezért a munkáért heti 10 sh. 6 d.-t kapok; feleségem is dolgozik és hetenként 5 sh.-et keres. A legidősebb leány, aki 12 éves, látja el a házat. Ő a szakácsnőnk és egyetlen segítőnk. Ő készíti el a kisebbeket az iskolába menésre. Feleségem velem együtt kel fel és együtt megyünk el hazulról. Reggel ½6-kor egy leány kelt fel, aki a házunk előtt elhalad. Munkába indulás előtt nem eszünk semmit. A 12 éves gyerek gondoskodik napközben a kisebbekről. 8 órakor reggelizünk, s e célból hazamegyünk. Hetenként egyszer teázunk; különben kását (stirabout) eszünk, néha zab-, néha kukoricalisztből, aszerint, hogy mit tudunk megvenni. Télen a kukoricaliszthez egy kevés cukrot és vizet teszünk. Nyáron kiszedjük azt a kevés krumplit, amit magunk ültetünk egy darabka földön, és ha ez kifogy, visszatérünk a kásához. Így megy ez napról napra, vasárnap és hétköznap, az egész éven át. Este, a napi munka elvégzése után, mindig nagyon fáradt vagyok. Néha kivételesen egy falat húst is látunk, de nagyon ritkán. Gyermekeink közül 3 iskolába jár, és ezért fejenként heti 1 d.-t fizetünk. Lakbérünk heti 9 d., a tüzelésre használt tőzeg kéthetenként legalább 1 sh. 6 d.-be kerül.”¹³⁷ Ilyenek az ír munkabérek, ilyen az ír élet!

Valóban, Írország nyomora megint mindennapos beszédtárgy Angliában. 1866 végén és 1867 elején a nagy ír földesurak egyike, Lord Dufferin a „Times”-ban nekilátott, hogy megoldja. „Ilyen nagyúrtól ennyi emberséget!” [V. ö. Goethe: „Faust” (Prológ a mennyben).

Az E táblázatból láttuk, hogy míg 1864-ben 4 368 610 £ összprofitból 3 többletcsináló csak 262 819-et vágott zsebre, a „lemondásnak“ ugyanez a 3 virtuóza 1865-ben 4 669 979 £ összprofitból 274 528 £-et zsebelt be; 1864-ben 26 többletcsmáló 646 377 £-et, 1865-ben 28-an 736 448 £-et; 1864-ben 121-en 1 076 912£-et, 1865-ben 150-en I 320 906£-et; 1864-ben 1131-en 2 150 8l8£-et, az évi összprofitnak közel a felét, 1865-ben 1194-en 2 418 833 £-et, az évi összprofitnak több mint a felét vágták zsebre. Az az oroszlánrész azonban, amelyet Anglia, Skócia és Írország elenyészően kisszámú nagy földesura az évi nemzeti összjáradékból elnyel, olyan iszonyatos, hogy az angol állami bölcsesség ildomosnak találja, hogy a földjáradék eloszlásáról ne közöljön ugyanolyan statisztikai anyagot, mint a profit eloszlásáról Lord Dufferin e hatalmas földesurak egyike. Hogy a járadékok és profitok valaha is „létszámfelettiek” lehetnek, illetve hogy fölös bőségük valamiképpen is összefügg a népnyomor fölös bőségével, ez természetesen éppannyira „tiszteletre nem méltó”, mint „egészségtelen” (unsound) elképzelés. A lord a tényékhez tartja magát. A tény az, hogy ahogyan az ír népesség száma csökken, úgy nőnek az ír járadékok, hogy az elnéptelenedés „jót tesz” a földtulajdonosnak, tehát a földnek is, tehát a népnek is, amely csak a föld tartozéka. Tehát kijelenti, hogy Írország még mindig túlnépesült, és a kivándorlás folyama még mindig túl lassan folyik. Írországból ahhoz, hogy tökéletesen boldog legyen, még legalább millió dolgozó embert kell lecsapolni. Ne gondolják, hogy ez a ráadásul még költői lord annak a Sangradónak [Doktor Sangrado — Lesage „Gil Blas” c. regényének egyik alakja, sarlatán orvos, aki betegeit érvágással és melegvíz-itatással halálra gyógyítja. — a szerk.] az iskolájához tartozó orvos, aki valahányszor nem tapasztalt betegénél javulást, újabb és újabb érvágást rendelt el, amíg csak a beteg a vérével együtt betegségétől is meg nem szabadult. Lord Dufferin csak 1/3 milliós új érvágást kíván, ahelyett, hogy mintegy 2 milliót kívánna, akiknek lecsapolása nélkül valóban nem lehet megvalósítani az ezeréves birodalmat Erinben. A bizonyítás könnyű.

A centralizáció 1851 és 1861 között főleg az első három kategóriába tartozó, vagyis az 1 acre alattitól 15 acre-ig terjedő bérleteket pusztította el. Mindenekelőtt ezeknek kell eltűnniük. Ez 307 058 „létszámfeletti” bérlőt és, ha a családokat alacsony átlagban négytagúnak számítjuk, 1 228 232 személyt jelent. Amellett a valószínűtlen feltevés mellett, hogy ezeknek 1/4-e a mezőgazdasági forradalom befejeztével ismét felszívódik, marad 921 174 személy, akiknek ki kell vándorolniuk. A 4., 5., 6. kategóriák, 15-től 100 acre-ig, mint ezt Angliában régóta tudják, a tőkés módon való gabonatermesztés számára túlságosan kicsinyek, juhtenyésztés szempontjából pedig szinte elenyésző nagyságok. Ugyanazokból a feltevésekből kiindulva, mint az előbb, további 788 761 személynek kell tehát kivándorolnia, vagyis összesen 1 709 532 főnek. És, comme l’appétit vient en mangeant [minthogy evés közben jön meg az étvágy], a járadékosok szeme csakhamar fel fogja fedezni, hogy Írország 3½ milliós lakossággal még mindig nyomorult, mégpedig azért nyomorult, mert túlnépesült, hogy tehát elnéptelenítésében még sokkal tovább kell menni ahhoz, hogy betölthesse igazi hivatását, ti. hogy angol juh- és marhalegelő legyen.¹³⁹

Ennek a jövedelmező módszernek is, mint minden jónak e világon, megvan az árnyoldala. A földjáradék felhalmozásával Írországban lépést tart az írek felhalmozódása Amerikában. A juhok és ökrök által kiszorított ír az Óceán túlsó oldalán mint féni [ír forradalmi republikánus] támad fel. És a tengerek öreg királynőjével szemben mind fenyegetőbben emelkedik fel az ifjú óriásköztársaság.

¹ Karl Marx: „Lohnarbeit und Kapital” — „A tömegek egyenlő elnyomása esetén egy ország annál gazdagabb, minél több a proletárja.” (Colins: „L’économie politique, source des révolutions et des utopies prétendues socialistes”, Párizs 1857, III. köt. 331. old.) „Proletáron” gazdaságtanilag nem egyéb értendő, mint a bérmunkás, aki „tőkét” termel és értékesít és akit az utcára dobnak, mihelyt „Monsieur Kapital” — ahogy Pecqueur ezt a személyt nevezi — értékesítési szükségletei szempontjából fölösleges. „Az őserdő beteges proletárja” — ez Roscher csinos agyréme. Az őserdő lakója tulajdonosa az őserdőnek és az őserdőt tulajdonaként kezeli, ugyanolyan fesztelenül, mint az orangután. Ez az ember tehát nem proletár. Csak abban az esetben lenne az, ha nem aknázná ki az őserdőt, hanem az őserdő őt. Ami egészségi állapotát illeti, az bizonyára kiállja az összehasonlítást nemcsak a modern proletáréval, hanem a vérbajos és görvélyes „köztiszteletben állókéval” is. Wilhelm Roscher úr azonban őserdőn valószínűleg a tősgyökeres lüneburgi pusztát érti.
²„As the labourers make men rich, so the more labourers, there will be the more rich men [...] the labour of the poor being the mines of the rich.” (John Bellers: „Proposals for raising etc.”, 2. old.)
³B. de Mandeville: „The Fable of the Bees”, V. kiad. London 1728, Remarks, 212., 213., 328. old. — „Mértékletes élet és állandó munka — ez az út a szegények számára az anyagi boldogsághoz” (amin a lehető leghosszabb munkanapot és a lehető legkevesebb létfenntartási eszközt érti), „és az állam számára” (ti. a földtulajdonosok, tőkések és ezek politikai méltóságai és ügynökei számára) „a gazdagsághoz.” („An Essay on Trade and Commerce”, London 1770, 54. old.)
⁴Edennek meg kellett volna kérdeznie, hogy vajon kinek a teremtményei hát „a polgári intézmények”? A jogi illúzió álláspontjáról nem a törvényt tekinti az anyagi termelési viszonyok termékének, hanem fordítva, a termelési viszonyokat a törvény termékének. Linguet a Montesquieu illuzórikus „Esprit des lois”-ját megdöntötte ezzel az egy szóval: „L’esprit des lois, c’est la propriété.”
⁵Eden, i. m. I. köt., 1. könyv, 1. fej. 1—2. old. és Előszó XX. old.
⁶Ha az olvasó Malthusra emlékeztetne, akinek „Essay on Population”-je 1798-ban jelent meg, akkor én arra emlékeztetem, hogy ez az írás első formájában nem más, mint iskolásán felületes és paposán fellengős plágium Defoe, Sir James Steuart, Townsend, Franklin, Wallace stb. műveiből, és egyetlenegy önálló tételt sem tartalmaz. Az a nagy feltűnés, amelyet e röpirat keltett, csupán pártérdekekből fakadt. A francia forradalom a brit királyságban szenvedélyes védelmezőkre talált; a „népesedési elvet”, amelyet a XVIII. században fokról fokra dolgoztak ki, majd egy nagy társadalmi válság közepette síppal-dobbal Condorcet és mások tanainak biztos ellenmérgévé nyilvánítottak, az angol oligarchia ujjongva köszöntötte, mint az emberi továbbfejlődésre irányuló vágyak nagy kioltóját. Malthus, aki nagyon csodálkozott sikerén, ezután hozzálátott, hogy a régi sémát megtömje felületesen összeszedett anyaggal és új, de nem Malthus által felfedezett, hanem általa csak birtokba vett dolgokat tegyen hozzá. — Mellékesen megjegyezve. Bár Malthus az angol Magas Egyház papja, mégis letette a nőtlenség szerzetesi fogadalmát. Ez ugyanis egyik feltétele a cambridge-i protestáns egyetem fellowshipjának [tagságának]. „Nem engedjük meg, hogy a kollégiumok tagjai nősek legyenek, hanem mihelyt valaki megnősül, megszűnik a kollégium tagja lenni.” („Reports of Cambridge University Commission”, 172. old.) Ez a körülmény előnyösen megkülönbözteti Malthust a többi protestáns paptól, akik a papi nőtlenség katolikus parancsát önmagukról lerázták és a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsot olymértékben vindikálták sajátos bibliai küldetésüknek, hogy mindenütt valósággal illetlen fokban járulnak hozzá a népesség szaporításához, miközben ugyanakkor a munkásoknak a „népesedési elvet” prédikálják. Jellemző, hogy a közgazdaságtanba átültetett bűnbeesést, Ádám almáját, az „égető vágyat”, „az akadályokat, amelyek Cupido nyilait igyekeznek tompítani”, ahogy Townsend tiszteletes vidáman mondja — ezt a kényes pontot a protestáns teológia vagy méginkább a protestáns egyház urai monopolizálták és monopolizálják most is. Ortes velencei szerzetest, egy eredeti és szellemes írót kivéve, a népesedéstanítók legtöbbje protestáns pap. Így Bruckner: „Théorie du système animal”, Leyden 1767, amely az egész modern népesedési elméletet kimerítően tartalmazza és amelyhez Quesnaynek és tanítványának, az idősebb Mirabeaunak ugyanerről a témáról folytatott múló veszekedése adta az eszméket, aztán Wallace tiszteletes, Townsend tiszteletes, Malthus tiszteletes és tanítványa, az ízig-vérig pap Th. Chalmers, hogy kisebb papi firkászokról in this line [ezen a téren] ne is beszéljünk. Eredetileg a politikai gazdaságtant filozófusok művelték, mint Hobbes, Locke, Hume, üzletemberek és államférfiak, mint Thomas Morus, Temple, Sully, de Witt, North, Law, Vanderlint, Cantillon, Franklin, és — főleg elméletileg és a legnagyobb sikerrel — orvosok, mint Petty, Barbon, Mandeville, Quesnay. Még a XVIII. század közepén Tucker tiszteletes úr, korának jelentős közgazdásza, mentegetődzik amiatt, hogy a mammonnal foglalkozik. Később, mégpedig a „népesedési elvvel”, ütött a protestáns papok órája. Mintha csak megsejtette volna ezt a kontárkodást, Petty, aki a népesedést a gazdagság bázisaként kezeli és Adam Smithhez hasonlóan a papok esküdt ellensége, ezt mondja: „A vallás akkor virágzik a legjobban, amikor a papokat a leginkább sanyargatják, mint ahogy a jog ott virágzik a legjobban, ahol az ügyvédek éhen halnak.” Ezért azt tanácsolja a protestáns papoknak, hogy ha már nem akarják követni Pál apostolt és testüket a nőtlenség által „elölni”, akkor „legalább ne nemzzenek több papot (not to breed more Churchmen), mint amennyit a meglevő egyházi javadalmak (benefices) fel tudnak szívni; azaz, ha Angliában és Walesben csak 12 000 javadalom van, akkor nem bölcs dolog 24 000 papot nemzeni (it will not be safe to breed 24 000 ministers), mert a 12 000 ellátatlan mindig arra fog törekedni, hogy megélhetéshez jusson, és hogyan tehetnék ezt könnyebben, mint hogyha a nép közé mennek és elhitetik vele, hogy a 12 000 javadalmas pap megmérgezi a lelkeket, kiéhezteti e lelkeket és rossz utat mutat nekik az ég felé.” (Petty: „A Treatise of Taxes and Contributions”, London 1667, 57. old.) Adam Smith állásfoglalását a korabeli protestáns papsághoz a következő jellemzi. „A letter to A. Smith, LL. D. On the Life, Death and Philosophy of his Friend David Hume. By One of the People called Christians”, IV. kiad., Oxford 1784, című írásában dr. Horne, a Magas Egyház norwichi püspöke megleckézteti Adam Smitht azért, mert Strahan úrhoz intézett nyílt levelében „bebalzsamozza az ő David barátját” (ti. Hume-ot), mert elbeszéli a közönségnek, hogy „Hume a halálos ágyán Lukianosszal és whisttel szórakozott”, sőt elég szemtelen volt, hogy azt írja: „Humeról mindig, mind életében, mind halála után azt tartottam, hogy olyan közel áll a tökéletesen bölcs és erényes férfi ideáljához, amennyire azt az emberi természet gyengesége csak megengedi.” A püspök megbotránkozva így kiált fel: „Helyes-e Öntől, Uram, hogy tökéletesen bölcsnek és erényesnek tünteti fel egy olyan ember jellemét és életvitelét, aki gyógyíthatatlan ellenszenvvel viseltetett minden iránt, amit vallásnak hívnak, és aki minden idegszálát megfeszítette, hogy amennyire tőle függ, a vallásnak még a nevét is kitörölje az emberek emlékezetéből?” (i. m. 8. old.) „De ne hagyjátok magatokat elbátortalanítani, igazság kedvelői, az ateizmus rövid életű.” (17. old.) Adam Smith „olyan förtelmesen elvetemült (the atrocious wickedness), hogy az ateizmust országszerte terjeszti” (ti. „Theory of Moral Sentiments” című munkájával). „[...] Ismerjük a fortélyait, Doktor Úr! Jól kigondolta, de ezúttal gazda nélkül csinálja a számadást. David Hume úr példáján azt akarja elhitetni, hogy az ateizmus az egyetlen szíverősítő (cordial) a levert kedélynek és a halálfélelem egyetlen ellenmérge [...] Nevessen csak Babilon romjain és kívánjon csak szerencsét a megátalkodott gonosz fáraónak!” (i. m. 21—22. old.) A. Smith halála után egy ortodox gondolkodású kollégiumi hallgatója ezeket írja: „Hume iránti barátsága [...] megakadályozta Smitht abban, hogy keresztény legyen [...] Hume-nak puszta szavára elhitt mindent. Ha Hume azt mondta volna neki, hogy a hold egy zöld sajt, elhitte volna. Ezért azt is elhitte neki, hogy nincs Isten és nincsenek csodák [...] Politikai elveiben a republikanizmust súrolta.” („The Bee“, írta James Anderson, 18 köt., Edinburgh 1791—93, III. köt. 166., 165. old.) Th. Chalmers tiszteletes azzal gyanúsítja Adam Smitht, hogy merő rosszindulatból a „nem-termelő munkás” kategóriáját külön a protestáns papok számára találta ki, holott áldásos munkát végeznek az Úr szőlejében.
⁷ Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Az ipari és a mezőgazdasági munkások foglalkoztatásának a határa azonban ugyanaz: ti. az a lehetőség a vállalkozó számára, hogy munkájuk termékéből profitra tegyen szert. Ha a munkabér rátája olyan magasra emelkedik, hogy a mester nyeresége az átlagprofit alá süllyed, akkor nem foglalkoztatja tovább a munkásokat, vagy csak azzal a feltétellel foglalkoztatja őket, hogy beleegyeznek a munkabér csökkentésébe.” (John Wade: „History of the Middle and Working Classes”, 240. old.)
⁸ Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, Berlin 1859, 165. skk. old.
⁹ „Ha azonban visszatérünk első vizsgálatunkra, ahol bebizonyítottuk [...] hogy maga a tőke csupán emberi munka eredménye [...] akkor teljesen érthetetlennek tűnik, hogy az ember saját termékének — a tőkének — uralma alá kerülhessen és hogy ennek alá legyen rendelve; s minthogy a valóságban mégis tagadhatatlanul így áll a dolog, akaratlanul is felmerül a kérdés: hogyan válhatott a munkás a tőke urából — mint annak alkotója — a tőke rabszolgájává?” (Уоп Thünen: „Der isolierte Staat”, 2. rész, 2. szakasz, Rostock 1863, 5-6. old.) Thünen érdeme, hogy a kérdést feltette. Válasza egyszerűen gyerekes.
¹⁰{A 4. kiadáshoz. A legújabb angol és amerikai „trösztök" már erre a célra törekszenek, azáltal hogy megkísérlik egy iparágnak legalábbis az összes nagyüzemeit egyetlen nagy részvénytársasággá egyesíteni, amely gyakorlatilag monopóliummal rendelkezik. — F. E.}
¹¹{Jegyzet a 3. kiadáshoz. Marx kézipéldányában itt a következő széljegyzet olvasható: „Itt a későbbiek miatt megemlítendő: ha a bővülés csak mennyiségi, akkor ugyanabban az iparágban a nagyobb és a kisebb tőke profitja úgy aránylik egymáshoz, mint az előlegezett tőkék nagysága. Ha a mennyiségi bővülés minőségileg hat, akkor egyúttal emelkedik a nagyobb tőke profitrátája.” — F. E.}
¹² Az angliai és walesi cenzus többek közt a következőket mutatja:
A mezőgazdaságban foglalkoztatott összes személyek száma (beleértve tulajdonosokat, bérlőket, kertészeket, pásztorokat stb.) — 1851: 2 011 447, 1861: 1 924 110, csökkenés 87 337. Fésűsgyapjú-ipar — 1851: 102 714 személy, 1861: 79 242; selyemgyárak — 1851: 111 940, 1861: 101 678; kartonnyomók — 1851: 12 098, 1861: 12 556, amely csekély növekedés akkor, amikor ez az ipar hallatlanul megnőtt, a foglalkoztatott munkások számának erős viszonylagos csökkenését feltételezi. Kalapkészítők — 1851: 15 957, 1861: 13 814; szalmakalap- és sapkakészítők — 1851: 20 393, 1861: 18 176; malátakészítők - 1851: 10 566, 1861: 10 677; gyertyaöntők - 1851: 4949, 1861: 4686. Ez a csökkenés többek között a gázvilágítás terjedésének tulajdonítható. Fésűkészítők — 1851: 2038, 1861: 1478; fafűrészelők — 1851: 30 552, 1861: 31 647, csekély növekedés a fűrészgépek fellendülése következtében; szögkészítők — 1851: 26 940, 1861: 26 130, csökkenés a gépek konkurenciája következtében; ón- és rézbányák munkásai — 1851: 31 360, 1861: 32 041. Ezzel szemben: pamutfonodák és szövödék — 1851: 371 777, 1861: 456 646; szénbányák — 1851: 183 389, 1861: 246 613. „A munkások számának növekedése 1851 óta általában olyan ágakban a legnagyobb, amelyekben eddig még nem alkalmaztak sikerrel gépeket.” („Census of England and Wales for 1861”, III. köt., London 1863, 35—39. old.)
¹³ A változó tőke viszonylagos nagysága progresszív csökkenésének törvényét, a bérmunkásosztály helyzetére gyakorolt hatásaival együtt, inkább megsejtette, mintsem megértette a klasszikus iskolának néhány kiváló közgazdásza. A legnagyobb érdem e tekintetben John Bartoné, ámbár is, mint az összes többiek, összecseréli az állandó tőkét az álló-, a változót a forgótőkével. Ezt mondja: „A munka iránti kereslet a forgó- és nem az állótőke növekedésétől függ. Ha igaz volna, hogy e kétfajta tőke között az arány minden időben és minden országban ugyanaz, akkor ebből valóban az következnék, hogy az alkalmazott munkások száma arányban áll az állam gazdagságával. De ilyen állítás még valószínűnek sem látszik. Ahogy a mesterségeket kiművelik és a civilizáció terjed, az állótőke aránya egyre nagyobb lesz a forgótőkéhez képest. Az egy vég brit muszlin termelésében alkalmazott állótőke-tömeg legalább százszor, valószínűleg ezerszer nagyobb a hasonló vég indiai muszlin termelésében alkalmazottnál. És a [...] forgótőke aránya százszor vagy ezerszer kisebb [...] Az évi megtakarítások egészét az állótőkéhez tehetik hozzá [amely esetben] nem volna a munka iránti keresletet növelő hatásuk.” (John Barton: „Observations on the Circumstances which influence the Condition of the Labouring Classes of Society”, London 1817, 16—17. old.) „Ugyanaz az ok, amely az ország nettójövedelmét növelheti, ugyanakkor fölössé teheti a népességet és ronthatja a munkás helyzetét.” (Ricardo: „Principles etc.”, 469. old.) A tőke növekedésével „a kereslet” (munka iránt) „csökkenő arányú lesz”, (i. m. 480. old., jegyzet) „A munka fenntartására szánt tőke tömege változhat, a tőke egész tömegének bármely változásaitól függetlenül [...] az alkalmaztatás tömegének nagy ingadozásai és nagy szenvedések gyakoribbakká lesznek, ahogy maga a tőke bőségesebbé válik.” (Richard Jones: „An Introductory Lecture on Political Economy”, London 1833, 52. old.) „A kereslet” (munka iránt) „növekedni fog, de nem arányban az általános tőke felhalmozásával [...] Ezért az újratermelésre rendeltetett nemzeti készlet minden gyarapodása a társadalom előrehaladásával mind kevesebb és kevesebb befolyással lesz a munkás helyzetére.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 90—91. old.)
¹⁴ W, Merivale: „Lectures on Colonization and Colonies", London 1841—42, 1. köt. 146. old.
¹⁵„Prudential habits with regard to marriage, carried to a considerable extent among the labouring class of a country mainly depending upon manufactures and commerce, might injure it [...] From the nature of a population, an increase of labourers cannot be brought into market, in consequence of a particular demand, till after the lapse of 16 or 18 years, and the conversion of revenue into capital, by saving, may take place much more rapidly; a country is always liable to an increase in the quantity of the funds for the maintenance of labour faster than the increase of population.” (Malthus: „Principles of Political Economy”, 215., 319., 320. old.) Ebben a miiben Malthus végre, Sismondi segítségével, felfedezi a tőkés termelés gyönyörű szentháromságát: túltermelés — túlnépesedés — túlfogyasztás, three very delicate monsters, indeed [három igen finom szörnyeteg, valóban]! V. ö. F. Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie”, i. h. 107. skk. old.
¹⁶Harriet Martineau: „The Manchester Strike”, 1832, 101. old.
¹⁷Még az 1863-as pamutínség alatt is találkozunk, a blackburni pamutfonók egyik röpiratában, heves kirohanással a túlmunka ellen, amely a gyári törvény miatt természetesen csak felnőtt férfimunkásokat érintett. „Ebben a gyárban a felnőtt munkásoktól napi 12—13 órai munkát követeltek, holott százával vannak olyanok, akik tétlenségre kényszerültek és akik szívesen dolgoznának nem-teljes időt, hogy családjukat fenntarthassák és munkástestvéreiket a túldolgoztatás következtében beálló idő előtti haláltól megóvják.” „Meg szeretnénk kérdezni”, folytatja a röpirat, „hogy a túlórázásnak ez a gyakorlata vajon lehetővé teszi-e valamelyest elviselhető viszony kialakulását mesterek és »szolgák« között? A túlmunka áldozatai éppúgy érzik a méltánytalanságot, mint azok, akik ezáltal kényszerű tétlenségre vannak kárhoztatva (condemned to forced idleness). Az elvégzendő munka ebben a kerületben elegendő ahhoz, hogy részlegesen mindenkit foglalkoztatni lehessen, ha a munkát méltányosan osztják el. Csak jogos dolgot követelünk, amikor felszólítjuk a mestereket, hogy, legalábbis addig, amíg a dolgok mai állása tart, általánosan csak nem-teljes időt dolgoztassanak, ahelyett hogy a munkások egy részét túldolgoztatják, miközben a másik részt a munkahiány arra kényszeríti, hogy jótékonyságból tengesse életét.” („Reports of Insp. of Fact. 31st Oct. 1863”, 8. old.) — A viszonylagos túlnépességnek a foglalkoztatott munkásokra gyakorolt hatását az „Essay on Trade and Commerce” szerzője megszokott csalhatatlan burzsoá ösztönével azonnal megérti. „A lustálkodás (idleness) másik oka ebben a királyságban az, hogy nincs elegendő számú dolgozó kéz. Valahányszor a gyártmányokra irányuló valamilyen szokatlan kereslet folytán a munka tömege elégtelenné válik, a munkások megérzik saját fontosságukat és ezt mestereikkel is éreztetni akarják; ez bámulatos; de annyira romlott ezeknek a fickóknak az érzülete, hogy ilyen esetekben munkások csoportjai szövetkeztek, hogy mestereiket zavarba hozzák azáltal, hogy egy egész napon át lustálkodnak.” („Essay etc.”, 27—28. old.) A fickók ugyanis béremelést kívántak.
¹⁸„Economist”, 1860. január 21.
¹⁹Miközben 1866 második félévében Londonban 80 000—90 000 munkás volt munka nélkül, az ugyanerről a félévről szóló gyári jelentésben ez olvasható: „Úgy látszik nem feltétlenül helyes, ha azt mondják, hogy a kereslet mindig létrehozza a kínálatot abban a pillanatban, amikor szükség van rá. A munkára vonatkozólag nem így volt, mert az elmúlt évben sok gépi berendezés állt kezek hiánya következtében.” („Report of Insp. of Fact, for 31st Oct. 1866”, 81. old.)
²⁰Megnyitó beszéd az egészségügyi konferencián, Birmingham 1875. január 14., elmondta J. Chamberlain, akkor a város polgármestere, most (1883) kereskedelmi miniszter.
²¹Az 1861. évi angliai és walesi cenzus „781 várost” sorol fel „10 960 998 lakossal, míg a falvak és vidéki egyházközségek lakossága csak 9 105 226 [...] 1851-ben a cenzusban 580 város szerepelt, és ezeknek lakossága körülbelül egyenlő volt az őket körülvevő falusi kerületek lakosságával. De míg az utóbbiakban a következő 10 év alatt a népesség csak ½ millióval nőtt, az 580 városban 1 554 067-tel növekedett. A népességszaporulat a vidéki egyházközségekben 6,5%, a városokban 17,3%. A növekedés rátájában mutatkozó különbség a faluról a városba való vándorlásnak tulajdonítható. A népesség össz-szaporulatának háromnegyede a városokra jut.” („Census etc.”, III. köt. 11—12. old.)
²²„A szegénység, úgy látszik, kedvező a nemzésre.” (A. Smith) Sőt a gáláns és szellemes Galiani abbé szerint ez isten különösen bölcs berendezése: „Isten úgy rendezte, hogy azok az emberek, akik a leghasznosabb foglalkozásokat űzik, bőségesen szülessenek.” (Galiani: „Della moneta”, 78. old.) „A nyomorúság, egészen az éhség és a dögvész végső pontjáig, ahelyett hogy gátolná a népesedést, növelése irányában hat.” (S. Laing: „National Distress”, 1844, 69. old.) Miután Laing ezt statisztikailag szemlélteti, így folytatja: „Ha mindenki kényelmes körülmények között élne, akkor a világ hamarosan elnéptelenednék.” (If the people were all in easy circumstances, the world would soon be depopulated.)
²³„Napról napra nyilvánvalóbbá válik tehát, hogy azoknak a termelési viszonyoknak, amelyekben a burzsoázia mozog, nem egységes, egyszerű, hanem kettős jellege van; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a gazdagságot termelik, termelik a nyomorúságot is; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a termelőerők fejlődnek, van egy olyan erő is, amely az elnyomást termeli; hogy ezek a viszonyok a polgári gazdagságot, azaz a burzsoá osztály gazdagságát csak úgy termelik, hogy közben állandóan megsemmisítik ezen osztály egyes tagjainak gazdagságát és kitermelnek egy folytonosan növekvő proletariátust.” (Karl Marx: „Misère de la philosophie”)
²⁴G. Ortes: „Della economia nazionale libri sei”, 1774; Custodi gyűjteményében, „Parte moderna”, XXL köt. 6., 9., 22., 25. stb. old. Ortes, i. m. 32. old., ezt mondja: „Ahelyett, hogy haszontalan rendszereket agyalnék ki a népek boldogítására, arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam boldogtalanságuk okát.”
²⁵„A Dissertation on the Poor Laws. By a Wellwisher of Mankind (The Rev. Mr. J. Townsend), 1786”, új kiadás, London 1817, 15., 39., 41. old. Ez a „finom” pap, akinek fentebb idézett írását és „Spanyolországi utazás”-át Malthus gyakran oldalszámra másolja, tanának legnagyobb részét Sir J. Steuarttól vette kölcsön, de elferdíti, így például, amikor Steuart ezt mondja: „Itt, a rabszolgaságban, erőszakos módszer volt érvényben arra, hogy az emberiséget dolgossá tegyék” (a nem-dolgozók számára) „[...] Az embereket akkoriban azért kényszerítették munkára” (azaz másoknak végzendő ingyenmunkára), „mert mások rabszolgái voltak; az emberek most azért kényszerülnek munkára” (azaz nem-dolgozóknak végzendő ingyenmunkára), „mert saját szükségleteik rabszolgái” — ebből nem vonja le azt a következtetést, mint a hájas egyházjavadalmas, hogy ti. a bérmunkások állandóan rágják csak az éhkoppot. Steuart, fordítva, szükségleteiket akarja szaporítani és szükségleteik növekvő számát egyúttal „a finomabbak” számára végzendő munkájuk ösztökéjévé tenni.
²⁶Storch: „Cours d’économie politique”, pétervári kiadás. III. köt. 223. old.
²⁷Sismondi: „Nouveaux principes d’économie politique”, I. köt. 79., 80., 85. old.
²⁸Destutt de Tracy: „Traité de la volonté etc.”, 231. old. „Les nations pauvres, c’est là où le peuple est à son aise; et les nations riches, c’est là où il est ordinairement pauvre.”
²⁹„Tenth Report of the Commissioners of H. M’s Inland Revenue”, London 1866, 38. old.
³⁰uo.
³¹Ezek a számok az összehasonlításhoz elegendőek, de abszolút értelemben véve hamisak, mert évente talán 100 millió £ jövedelmet is „elhallgatnak”. A Commissioners of Inland Revenue [belföldi jövedelmet összeíró biztosok) panasza a rendszeres csalásról — különösen kereskedők és gyárosok részéről — minden jelentésükben megismétlődik. így például ezt írják: „Egy részvénytársaság 6000 £-ben adta meg adóköteles profitját, az adómegállapító 88 000 £-re becsülte, és végül ez után az összeg után adóztak. Egy másik társaság 190 000 £-et adott meg, majd kénytelen volt bevallani, hogy a valóságos összeg 250 000 £.” (i. m. 42. old.)
³²„Census etc.”, i. m. 29. old. John Bright állítását, hogy az angol föld fele 150 földesúr és a skót föld fele 12 földesúr tulajdonában van, nem cáfolták meg.
³³„Fourth Report etc. of Inland Revenue”, London 1860, 17. old.
³⁴Ezek a tiszta jövedelmek, tehát bizonyos törvényesen engedélyezett levonások már megtörténtek.
³⁵Ebben a pillanatban, 1867 márciusában, az indiai és a kínai piac a brit pamutgyárosok konszignációi következtében már megint teljesen túl van telítve. 1866-ban megkezdődött a pamutmunkások bérének 5%-os csökkentése, 1867-ben hasonló művelet következtében Prestonban 20 000 ember sztrájkba lépett. {Ez előjátéka volt a válságnak, amely rögtön utána kitört. — F. E}
³⁶„Census etc.“, i. m. 11. old.
³⁷Gladstone az alsóházban, 1843. február 13.: „It is one of the most melancholy features in the social state of this country that we see, beyond the possibility of denial, that while there is at this moment a decrease in the consuming powers of the people, an increase of the pressure of privations and distress; there is at the same time a constant accumulation of wealth in the upper classes, an increase in the luxuriousness of their habits, and of their means of enjoyment.“ („Times”, 1843. február 14. — Hansard, február 13.)
³⁸„From 1842 to 1852 the taxable income of the country increased by 6 per cent [...] In the 8 years from 1853 to 1861, it had increased from the basis taken in 1853, 20 per cent! The fact is so astonishing as to be almost incredible [...] this intoxicating augmentation of wealth and power [...] entirely confined to classes of property [...] must be of indirect benefit to the labouring population, because it cheapens the commodities of general consumption — while the rich have been growing richer, the poor have been growing less poor! At any rate, whether the extremes of poverty are less, I do not presume to say.” (Gladstone az alsóházban, 1863. április 16. „Morning Star”, április 17.)
³⁹Lásd a hivatalos adatokat a „Miscellaneous Statistics of the Un. Kingdom. Part VI” című Kékkönyvben, London 1866, 260—273. old. elszórtan. Az árvaházak stb. statisztikája helyett bizonyítékul szolgálhatnának a kormánylapok szónoklatai is, amelyekben a királyi ház gyermekeinek hozományát támogatják. Ezekben sohasem feledkeznek meg a létfenntartási eszközök drágulásáról.
⁴⁰„Think of those who are on the border of that region” (pauperism), „wages [...] in others not increased [...] human life is but, in nine cases out of ten, a struggle for existence.” (Gladstone az alsóházban, 1864. április 7.) A Hansard-féle változat így hangzik: „Again; and yet more at large, what is human life but, in the majority of cases, a struggle for existence.” [Még egyszer, és még általánosabban szólva: mi egyéb az emberi élet, az esetek többségében mint létért való küzdelem.] — Gladstone 1863. és 1864. évi költségvetési beszédeinek folytonos, kiáltó ellentmondásait egy angol író a következő Boileau-idézettel jellemzi:

Következő rész: Huszonnegyedik fejezet — Az úgynevezett eredeti felhalmozás

Tartalomjegyzék