1. Az eredeti felhalmozás titka
2. A falusi népesség megfosztása a földtől
3. Véres törvényhozás a kisajátítottak ellen a XV. század végétől. Törvények a munkabér leszorítására.
4. A tőkés bérlők keletkezése
5. A mezőgazdasági forradalom visszahatása az iparra. A belső piac kialakítása az ipari tőke számára.
6. Az ipari tőkés keletkezése
7. A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája

Láttuk, hogyan változtatják át a pénzt tőkévé, hogyan csinálnak tőkéből értéktöbbletet és értéktöbbletből több tőkét. A tőke felhalmozása azonban feltételezi az értéktöbbletet, az értéktöbblet a tőkés termelést, ez utóbbi pedig azt, hogy nagyobb tőke- és munkaerő-tömegek legyenek az árutermelők kezében. Úgy látszik tehát, mintha ez az egész mozgás hibás körben forogna, amelyből csak úgy tudunk kikerülni, ha feltesszük, hogy a tőkés felhalmozást megelőzte egy „eredeti” felhalmozás („previous accumulation”, mondja Adam Smith), olyan felhalmozás, amely a tőkés termelési módnak nem eredménye, hanem kiindulópontja.

Ez az eredeti felhalmozás körülbelül ugyanazt a szerepet játssza a politikai gazdaságtanban, mint a bűnbeesés a teológiában. Ádám beleharapott az almába, és ezzel rászakadt az emberi nemre a bűn. Eredetét úgy magyarázzák, hogy az elmúlt idők anekdotájaként mesélik el. Egyszer, réges-régen élt az egyik oldalon egy szorgalmas, értelmes és mindenekelőtt takarékos elit, a másik oldalon meg lusta, mindenüket, sőt annál is többet elherdáló korhelyek. Igaz, hogy a teológiai bűnbeesés legendája azt meséli el nekünk, hogyan ítéltetett az ember arra, hogy orcája verítékével egye kenyerét; a közgazdasági bűnbeesés históriája viszont azt leplezi le, hogyan lehetnek olyan emberek, akiknek erre semmi szükségük nincs.

De egyre megy. Így történt, hogy az előbbiek gazdagságot halmoztak fel, az utóbbiaknak pedig végül nem maradt más eladnivalójuk, mint a saját bőrük. Es ettől a bűnbeeséstől kelteződik a nagy tömeg szegénysége, amelynek még mindig, minden munkája ellenére, nincs más eladnivalója, mint saját maga, és a kevesek gazdagsága, amely folyton növekszik, holott már régen nem dolgoznak. Ilyen unalmas gyerekséget rág a szájába például Thiers úr, méghozzá államférfiúi komolysággal, az egykor oly szellemes franciáknak, hogy a propriétét [tulajdont] megvédelmezze. De mihelyt a tulajdon kérdése felmerül, szent kötelesség lesz a gyermekmese álláspontjához mint valamennyi korosztályra és fejlettségi fokra nézve egyedül helyes állásponthoz ragaszkodni. A valóságos történelemben, mint ismeretes, a hódítás, leigázás, rablógyilkosság, egyszóval az erőszak játssza a fő szerepet. A szelíd politikai gazdaságtanban kezdettől az idill uralkodott. Jog és „munka” volt kezdettől a meggazdagodás egyetlen eszköze, természetesen mindig „ez év“ kivételével. Valójában az eredeti felhalmozás módszerei mindennek nevezhetők, csak nem idillieknek.

A pénz és az áru nem eleve tőke, éppoly kevéssé, mint a termelési és létfenntartási eszközök. Át kell őket változtatni tőkévé. Maga ez az átváltoztatás azonban csak meghatározott körülmények között mehet végbe, amelyek a következőkben csúcsosodnak ki: két igen különböző fajtájú árubirtokosnak kell egymással szembe- és érintkezésbe lépnie, egyrészt a pénz, a termelési és létfenntartási eszközök tulajdonosainak, akiknél arról van szó, hogy a tulajdonukban levő értékösszeget idegen munkaerő megvásárlása révén értékesítsék, másrészt szabad munkásoknak, saját munkaerejük eladóinak és ezért munka eladóinak. Szabad munkások abban a kettős értelemben, hogy sem ők maguk nem tartoznak közvetlenül a termelési eszközökhöz, mint a rabszolgák, jobbágyok stb., sem a termelési eszközök nem tartoznak őhozzájuk, mint a maga gazdálkodó paraszt stb. esetében, ellenkezőleg, ezektől szabadok és mentesek. Az árupiacnak ezzel a polarizálódásával adva vannak a tőkés termelés alapfeltételei. A tőkeviszony feltételezi a munkások elválasztását a munka megvalósítási feltételeinek tulajdonától. Mihelyt a tőkés termelés már a maga lábán áll, ezt az elválasztást nemcsak fenntartja, hanem állandóan növekvő méretekben újratermeli. Az a folyamat tehát, amely a tőkeviszonyt létrehozza, nem lehet más, mint a munkás elválasztási folyamata munkafeltételeinek tulajdonától, olyan folyamat, amely egyrészt a társadalmi létfenntartási és termelési eszközöket tőkévé, másrészt a közvetlen termelőket bérmunkásokká változtatja. Az úgynevezett eredeti felhalmozás tehát nem más, mint a termelőnek és a termelési eszközöknek történelmi elválasztási folyamata. „Eredetinek” azért jelenik meg, mert a tőke és a neki megfelelő termelési mód előtörténetét alkotja.

A tőkés társadalom gazdasági struktúrája a hűbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az előbbinek az elemeit.

A közvetlen termelő, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és nem függött személyileg vagy föld révén egy másik személytől. Ahhoz, hogy munkaerejének szabad eladójává legyen, aki áruját mindenhova elviszi, ahol az piacra talál, meg kellett szabadulnia továbbá a céhek uralmától, tanonc- és segédszabályzataitól, valamint gátló munkaelőírásaitól. Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelőket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; és a mi polgári történetíróink számára csak ez az oldal létezik. Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak azután válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották őket minden termelési eszközüktől és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hűbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tűzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe.

Az ipari tőkéseknek, ezeknek az új hatalmasságoknak viszont nemcsak a céhes kézművesmestereket kellett kiszorítaniuk, hanem a gazdagság forrásait birtokló hűbérurakat is. Erről az oldalról felemelkedésük úgy mutatkozik meg, mint egy győzelmes harcnak a gyümölcse, harcnak a hűbéri hatalom és felháborító előjogai, valamint a céhek és azok ellen a béklyók ellen, amelyeket ezek a termelés szabad fejlődésére és az embernek ember által való szabad kizsákmányolására raktak. De az ipar lovagjai csak azáltal tudták kiszorítani a kard lovagjait, hogy kiaknáztak olyan eseményeket, amelyekben egészen ártatlanok voltak. Éppolyan aljas eszközök segítségével emelkedtek a magasba, mint amelyekkel a szabadon bocsátott római rabszolga egykor urává lett patronusának.

A mind a bérmunkást, mind a tőkést létrehozó fejlődés kiindulópontja a munkás szolgasága volt. A haladás e szolgaságban tartás formájának megváltozásában állott, abban, hogy a hűbéri kizsákmányolás tőkés kizsákmányolássá változott át. Ahhoz, hogy e fejlődés menetét megérthessük, nem is kell ilyen messzire visszanyúlnunk. Ámbár a tőkés termelés legkorábbi kezdeteivel szórványosan már a XIV. és XV. században találkozunk néhány földközi-tengeri városban, a tőkés korszak csak a XVI. századtól kelteződik. Ahol fellép, ott a jobbágyság megszüntetése már régen megtörtént, és a középkor fénypontja, a szuverén városok fennállása, már hosszú idő óta elhalványulóban van.

Történelmileg korszakalkotók az eredeti felhalmozás történetében mindazok a forradalmi változások, amelyek a kialakuló tőkésosztály számára emeltyűkül szolgálnak; de mindenekelőtt azok a mozzanatok, amelyek során nagy embertömegeket hirtelen és erőszakosan elszakítanak létfenntartási eszközeiktől és mint szabad prédául szolgáló proletárokat a munkapiacra dobják őket. Az egész folyamat alapzata a mezőgazdasági termelőnek, a parasztnak a kisajátítása, a földtől való megfosztása. Ennek története különböző országokban különböző színeket ölt és a különböző szakaszokat különböző sorrendben és különböző történelmi korszakokban futja be. Klasszikus formája csak Angliában található, ezért ezt vesszük példának.¹

Angliában a jobbágyság a XIV. század végén ténylegesen eltűnt. A népesség túlnyomó többsége² akkoriban, és még inkább a XV. században, szabad parasztokból állott, akik a maguk földjén maguk gazdálkodtak, akármilyen hűbéri cégér mögé volt is rejtve tulajdonuk. A nagyobb urasági birtokokon a bailiffet (tiszttartót), aki korábban maga is jobbágy volt, kiszorította a szabad bérlő. A mezőgazdaság bérmunkásai részint parasztokból állottak, akik szabad idejüket úgy értékesítették, hogy nagy földtulajdonosoknál dolgoztak, részint a tulajdonképpeni bérmunkásoknak önálló, relatíve és abszolúte kis létszámú osztályából. Még az utóbbiak is ténylegesen egyszersmind önállóan gazdálkodó parasztok voltak, mert bérükön kívül a cottage-zsal együtt 4, sőt több acre-nyi szántóterületet kaptak. Ezenkívül a tulajdonképpeni parasztokkal együtt részesültek a községi föld haszonélvezetében is, ezen legelt jószáguk, és ez egyúttal tüzelővel, fával, tőzeggel stb. is ellátta őket.³ Európa valamennyi országában a hűbéri termelést a földnek lehetőleg sok alhűbéres közötti megosztása jellemzi. A hűbérúr hatalma, mint minden uralkodóé, nem járadékjegyzékének terjedelmén, hanem alattvalóinak számán nyugodott, az utóbbi pedig az önállóan gazdálkodó parasztok számától függött.⁴ Ezért Anglia földje, ámbár a normann hódítás után óriási báróságokra osztották, amelyek közül egy-egy gyakran 900 régi angolszász lordságot zárt magába, mégis kis paraszti gazdaságokkal volt teleszórva, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy nagyobb urasági birtok. Ilyen viszonyok — a városok egyidejű virágzása mellett, ami jellemző a XV. századra — lehetővé tették a népnek azt a gazdagságát, amelyet Fortescue kancellár oly ékesszólóan írt le „De laudibus legum Angliae” című munkájában, de kizárták a tőkegazdagságot.

A tőkés termelési mód alapzatát megteremtő forradalmi átalakulás előjátéka a XV. század utolsó harmadában és a XVI. század első évtizedeiben játszódik le. Egy tömeg szabad prédává lett proletárt dobtak a munkapiacra a hűbéri kíséretek feloszlatása által, amelyek, mint azt Sir James Steuart helyesen jegyzi meg, „mindenütt haszontalanul töltötték meg a házat és az udvart”. [Steuart: „An Inquiry into the Principles of Political Economy”, Dublin 1770, I. köt. 52. old.] Ámbár a királyi hatalom, maga is a polgári fejlődés terméke, abszolút uralomra való törekvésében erőszakkal meggyorsította e kíséretek feloszlatását, semmiképpen sem volt egyetlen oka annak. Sőt a királysággal és a parlamenttel éles ellentétben levő nagy hűbérúr hasonlíthatatlanul nagyobb proletariátust teremtett azzal, hogy erőszakkal elkergette a parasztságot arról a földről, amelyre annak ugyanolyan hűbéri jogcíme volt, mint neki magának, és hogy elbitorolta a parasztok községi földjét. A közvetlen lökést ehhez Angliában főként a flandriai gyapjú-manufaktúra felvirágzása és a gyapjúárak ennek megfelelő emelkedése adta meg. A régi hűbéri nemességet elnyelték a nagy hűbéri háborúk, az új nemesség korának gyermeke volt, amely kor a pénzt tekintette a hatalmak hatalmának. A szántóföldet juhlegelővé változtatni — ez lett tehát a jelszava. Harrison „Description of England. Prefixed to Holinshed’s Chronicles” című munkájában leírja, hogyan teszi tönkre a kisparasztok kisajátítása az országot. „What care our great incroachers!” (Mit törődnek ezzel a mi nagy bitorlóink?) A parasztok lakásait és a munkások cottage-ait erőszakkal lerombolták vagy az enyészetnek adták át. „Ha”, mondja Harrison, „elővesszük a lovagi birtokok régebbi leltárait, azt látjuk, hogy számtalan ház és kis parasztgazdaság eltűnt, hogy az ország sokkal kevesebb embert táplál, hogy sok város hanyatlóban van, ámbár néhány új felvirágzik [...] Sokat tudnék mesélni olyan városokról és falvakról, amelyeket juhlegelők kedvéért leromboltak, és ahol már csak az urasági házak állnak.” E régi krónikák panaszai mindig túlzottak, de pontosan megmutatják, hogy milyen benyomást tett a termelési viszonyokban végbemenő forradalom magukra a kortársakra. Fortescue kancellár és Thomas Morus írásainak összehasonlítása rávilágít a XV. és a XVI. század közötti szakadékra. Az angol munkásosztály, mint Thornton helyesen mondja, aranykorából minden átmenet nélkül a vaskorba zuhant.

A törvényhozás megrémült ettől a forradalmi átalakulástól. Még nem állott a civilizációnak azon a fokán, amelyen a „wealth of the nation” [nemzet gazdagsága], azaz a tőkeképzés és a nép tömegének kíméletlen kizsákmányolása és elszegényítése minden állami bölcsesség ultima Thuléja [a világ (térbeli) vége, a dolgok legvégső határa, v. ö. Vergilius: „Georgicon“ I. könyv 30. sor. Ma a Shetland-szigetekkel azonosítják.]. VII. Henrikről szóló történelmi munkájában Bacon ezt mondja: „Ebben az időben” (1489) „megsokasodtak a panaszok arról, hogy szántóföldeket legelőkké” (juhlegelőkké stb.) „változtatnak, amelyeket néhány pásztor könnyen ellát; s az időre, élethossziglanra és évi felmondásra kiadott bérleteket” (a yeomanek nagy része ebből élt) „urasági földekké változtatták. Ez a nép pusztulását és ennek következtében városok, templomok pusztulását, a tizedek megcsappanását idézte elő [...] A király és az akkori parlament bölcsessége csodálatos volt e visszásság gyógyításában [...] Intézkedéseket hoztak a községi földek ezen elnéptelenítő elbitorlása (depopulating inclosures) és a nyomában járó elnéptelenítő legelőgazdálkodás (depopulating pasture) ellen.” VII. Henrik egyik törvénye (1489. 19. c.) megtiltotta mindazoknak a parasztházaknak a lerombolását, amelyekhez legalább 20 acre föld tartozott. VIII. Henriknek uralkodása 25. évében hozott egyik törvénye megújítja ugyanezt a törvényt. Többek közt azt mondja, hogy „sok bérlet és nagy állatcsorda, különösen juhnyáj összpontosul kevesek kezében, ami által a földjáradékok igen megnövekedtek és a földművelés (tillage) nagyon lehanyatlott, templomokat és házakat leromboltak, és a nép megdöbbentően nagy tömegei képtelenné váltak arra, hogy magukat és családjukat eltartsák”. A törvény ezért elrendeli az elpusztult tanyaházak újraépítését, megszabja a szántóföld és a legelő közti arányt stb. Egy 1533-ból származó törvény arról panaszkodik, hogy némelyik tulajdonosnak 24 000 juha van, és az egy személy által birtokolható juhok számát 2000-re korlátozza.⁵ A nép panaszai, valamint a kisbérlők és parasztok kisajátítása ellen VII. Henrik óta vagy 150 éven át folyamatosan kiadott törvények egyaránt hasztalanok voltak. Bacon elárulja eredménytelenségük titkát, anélkül hogy tudna róla. „VII. Henrik törvénye”, mondja „Essays, civil and moral” című munkája 29. szakaszában, „mély és csodálatraméltó volt, mert meghatározott normálméretű gazdaságokat és parasztházakat teremtett, azaz olyan terjedelmű földet tartott fenn számukra, hogy eléggé gazdag és nem szolgai helyzetű alattvalókat hozhassanak a világra és hogy az eke szarvát tulajdonosok és ne béresek tartsák kezükben (to keep the plough in the hand of the owners and not hirelings).”⁶ A tőkés rendszernek viszont, fordítva, a néptömegek szolgai helyzetére volt szüksége, arra, hogy ők maguk bérelhetőkké, munkaeszközeik pedig tőkévé változzanak. Ebben az átmeneti időszakban a törvényhozás arra is törekedett, hogy fenntartsa a mezőgazdasági bérmunkás cottage-a melletti 4 acre földet, és megtiltotta neki, hogy házába albérlőket vegyen. 1627-ben, I. Károly alatt, a fontmilli Roger Crockert még elítélték, mert a fontmilli manorban [majorságban, urasági birtokon] cottage-ot épített anélkül, hogy 4 acre földet csatolt volna hozzá állandó tartozékul; 1638-ban, I. Károly alatt, még királyi bizottságot neveztek ki, hogy kikényszerítse a régi törvények végrehajtását, nevezetesen azokét is, amelyek a 4 acre földre vonatkoztak; Cromwell még megtiltotta, hogy London körül 4 mérföldes körzetben házat építsenek anélkül, hogy azt 4 acre földdel látnák el. A XVIII. század első felében még panaszt emelnek, ha a mezőgazdasági munkás cottage-ához nem tartozik 1—2 acre föld. Manapság a mezőgazdasági munkás boldog, ha háza kis kertecskével van ellátva, vagy ha messze tőle pár rood földet bérelhet. „Földesurak és bérlők”, mondja dr. Hunter, „itt karöltve járnak el. A cottagehoz tartozó néhány acre túlságosan függetlenné tenné a munkást.”⁷

Új, szörnyű lökést kapott a néptömegek erőszakos kisajátításának folyamata a XVI. században a reformációval és ennek nyomán az egyházi birtokok óriási méretű elrablásával. A reformáció idején a katolikus egyház az angol föld nagy részének hűbéri tulajdonosa volt. A kolostorok stb. megszüntetése ezeknek lakóit a proletariátusba taszította. Magukat az egyházi birtokokat többnyire elajándékozták harácsoló királyi kegyenceknek, vagy potom áron eladták spekuláló bérlőknek és városi polgároknak, akik a régi örökbérlőket tömegesen elűzték és gazdaságaikat egybeolvasztották. Az elszegényedett földműveseknek a papi tized egy részére törvényileg biztosított tulajdonát hallgatólagosan elkobozták.⁸ „Pauper ubique jacet” [„Lenn marad az, ki szegény.” — Ovidius: „Fasti”, I. könyv 218. sor.], kiáltott fel Erzsébet királynő egy angliai körutazása után. Uralkodásának 43. esztendejében végre rákényszerültek arra, hogy a pauperizmust hivatalosan elismerjék a szegényadó bevezetésével. „E törvény megalkotói szégyellték kimondani annak okait, és ezért, teljesen a szokás ellenére, minden preamble (bevezető indoklás) nélkül bocsátották útjára.”⁹ A 16 Car. I. 4 [I. Károly uralkodásának 16. esztendejéből való 4. törvény] e törvényt örök érvényűnek nyilvánította, és valóban csak 1834-ben kapott új, szigorúbb formát.¹⁰ A reformációnak nem ezek a közvetlen hatásai voltak a legtartósabbak. Az egyházi tulajdon a hagyományos földtulajdonviszonyok vallási védőbástyája volt. Ledőltével ezek a földtulajdonviszonyok nem voltak tovább tarthatók.¹¹

A XVII. század utolsó évtizedeiben a yeomanry, a független parasztság, számosabb volt még, mint a bérlők osztálya. A yeomanry alkotta Cromwell fő erősségét, és még Macaulay bevallása szerint is előnyös ellentétben állott a részeges kurtanemesekkel és lakájaikkal, a falusi papokkal, akiknek feladatához tartozott, hogy az uraság „kedvenc cselédjének” bekössék a fejét. Maguk a falusi bérmunkások is részesültek még a községi tulajdonban. 1750 körül a yeomanry eltűnt,¹² és a XVIII. század utolsó évtizedeiben a földművesek községi tulajdonának utolsó nyoma is elenyészett. A mezőgazdasági forradalom merőben gazdasági hajtórugóitól itt eltekintünk. Erőszakos emeltyűit kutatjuk.

A Stuartok restaurációja alatt a földtulajdonosok törvény útján vittek véghez egy olyan elbitorlást, amelymindenütt a kontinensen törvényes körülményesség nélkül is végbement. Megszüntették a föld hűbéri alkotmányát, azaz lerázták magukról az államnak teljesítendő szolgáltatásokat, az államot a parasztságra és a nép egyéb tömegeire kivetett adókkal „kártalanították”, azokra a birtokokra, amelyekre csak hűbéri jogcímük volt, mint modern magántulajdonra formáltak jogot, és végül kierőszakolták azokat az illetőségi törvényeket (laws of settlement), amelyek mutatis mutandis [a megváltoztatandók megváltoztatásával] olyan hatással voltak az angol földművesekre, mint a tatár Borisz Godunov rendelete az orosz parasztságra. [Fjodor Ivanovics cár idején (1584-1598), amikor Oroszország tényleges uralkodója már Borisz Godunov volt, 1597-ben kiadtak egy rendeletet, amely szerint az elszökött jobbágyokat öt évig keresték és erőszakkal visszavitték a földesúrhoz.]

A „glorious revolution” (dicsőséges forradalom) az orániai III. Vilmossal¹³ együtt a földesúri és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra. Ezek azzal szentelték fel az új korszakot, hogy az állami uradalmaknak addig csak szerényen űzött ellopását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket a birtokokat elajándékozták, potom áron eladták, vagy egyenes bitorlás útján magánbirtokokhoz csatolták.¹⁴ Mindez a törvényes illemszabályok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül történt. Az így csalárd módon elsajátított állami birtok, az egyháztól rabolttal együtt — amennyiben az utóbbi a köztársasági forradalom alatt nem veszett el — az alapzata az angol oligarchia mai fejedelmi uradalmainak.¹⁵ A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet merő kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó, szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb. Ezenkívül az új földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségese volt az új bankokráciának, a tojásból éppen hogy kibújt pénzmágnásoknak és az akkoriban védővámokra támaszkodó nagy manufaktúratulajdonosoknak. Az angol burzsoázia a maga érdeke szempontjából ugyanolyan helyesen cselekedett, mint a svéd városi polgárok, akik fordítva, gazdasági védőbástyájukkal, a parasztsággal együtt, támogatták a királyokat abban, hogy erőszakkal visszaszerezzék a koronauradalmakat az oligarchiától (1604-től, majd később X. és XI. Károly alatt).

A községi tulajdon — amely teljesen különbözik az imént vizsgált állami tulajdontól — ősi germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek erőszakos elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul meg, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák.¹⁶ A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a községi föld bekerítésére), másszóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak a nép földjét önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul, vagyis a népet kisajátító rendeletek. Sir F. M. Eden ravasz ügyvédi beszédét, amelyben a községi tulajdont a hűbérurak helyére lépett nagy földtulajdonosok magántulajdonának igyekszik feltüntetni, önmaga cáfolja meg azzal, hogy „általános parlamenti törvényt” követel „a községi földek bekerítésére”, tehát elismeri, hogy parlamenti államcsínyre van szükség ahhoz, hogy e földeket magántulajdonná változtassák, másrészt pedig a törvényhozástól „kártalanítást” követel a kisajátított szegények számára.¹⁷

Miközben a független yeomanek helyére tenant-at-willek, egy évre felmondható kisebb bérlők léptek, egy szolgai és a landlordok önkényétől függő csapat, a községi tulajdonnak rendszeresen űzött ellopása, az állami uradalmak elrablása mellett, kiváltképpen elősegítette azoknak a nagy bérleteknek a megduzzadását, amelyeket a XVIII. században kapitális bérleteknek¹⁸ vagy kereskedő-bérleteknek¹⁹ neveztek, valamint a falusi népességnek proletariátusként való „szabaddá tételét” az ipar számára.

Mindazonáltal a XVIII. század még nem értette meg annyira a nemzet gazdagságának és a nép szegénységének azonosságát, mint a XIX. század. Ezért az akkori közgazdasági irodalomban igen heves vita folyik az „inclosure of commons-ról”. Néhány részt közlök az előttem levő bőséges anyagból, mert ezek élénken szemléltetik az akkori helyzetet.

„Hertfordshire sok egyházközségében”, veti papírra egy felháborodott toll, „24 bérlet, amelyek átlagosan 50 és 150 acre közöttiek voltak, 3 bérletté olvadt össze.”²⁰ „Northamptonshire-ban és Lincolnshire-ban a községi földek bekerítése nagyon elharapódzott és a bekerítések révén keletkezett új lordságok legtöbbjét legelővé változtatták; ennek következtében sok lordságban, ahol korábban 1500 acre-t szántottak fel, most 50 acre-t sem művelnek meg [...] Egykori lakóházak, csűrök, istállók stb. romjai” — csak ezek a nyomai a korábbi lakóknak. „Némely helyen 100 házból és családból [...] 8 vagy 10 maradt [...] A legtöbb olyan egyházközségben, ahol a bekerítés csak 15 vagy 20 évvel ezelőtttörtént, igen kevés a földtulajdonos azoknak a számához képest, akik a földet bekerítetlen állapotában művelték. Nem ritka jelenség, hogy 4 vagy 5 gazdag állattenyésztő bitorol nagy, nemrégiben bekerített lordságokat, amelyek azelőtt 20—30 bérlő és ugyanannyi kisebb tulajdonos és lakos kezén voltak. Mindezeket családostul kidobták birtokukról, sok más családdal együtt, amelyeket ők foglalkoztattak és tartottak el.”²¹ A bekerítés ürügyén nemcsak parlagon heverő földet csatolt a magáéhoz a szomszédos landlord, hanem gyakran olyat is, amelyet a községnek fizetett bizonyos díj ellenében vagy közösen műveltek. „Itt olyan nyílt mezők és földek bekerítéséről beszélek, amelyeket már megműveltek. Még azok az írók is, akik a bekerítést védelmezik, elismerik, hogy az utóbbi a nagy bérletek monopóliumát növeli, a létfenntartási eszközök árát emeli és elnéptelenedést idéz elő [...] és még a parlagföldek bekerítése is, ahogyan most űzik, elrabolja a szegénytől létfenntartási eszközeinek egy részét, és megduzzasztja azokat a bérleteket, amelyek már amúgyis túlságosan nagyok.”²² „Ha”, mondja dr. Price, „a föld néhány nagy bérlő kezére jut, a kis bérlők” (ezeket korábban így jellemezte: „egy sereg kis tulajdonos és bérlő, akik magukat és családjukat az általuk megművelt föld termékéből, a községi földekre hajtott juhokból, szárnyasokból, disznókból stb. tartják el, úgyhogy nincs sok okuk vásárolni létfenntartási eszközöket”) „olyan emberekké változnak, akiknek mások számára végzett munkával kell létfenntartásukat megszerezniük, és akik arra kényszerülnek, hogy mindenért, amire szükségük van, a piacra menjenek [...] Talán több munkát végeznek, mert nagyobb a kényszer [...] A városok és a manufaktúrák nőnek, mert több embert kergetnek oda, akik munkát keresnek. Ez az a mód, ahogyan a bérletek koncentrációja természetszerűen hat és ahogyan ebben a királyságban már sok év óta valóban hatott.”²³ A bekerítések összhatását így foglalja össze: „Egészében véve az alsóbb néposztályok helyzete szinte minden tekintetben rosszabbodott, a kisebb földbirtokosokat és bérlőket a napszámosok és béresek helyzetébe nyomták le; és ugyanakkor a létfenntartás ebben a helyzetben nehezebb lett.”²⁴ Valóban, a községi föld elbitorlása és az ezt kísérő mezőgazdasági forradalom olyan heves hatással volt a mezőgazdasági munkásokra, hogy bérük — maga Eden szerint — 1765 és 1780 között kezdett a minimum alá süllyedni és hivatalos szegénysegélyezéssel kellett kiegészíteni. Munkabérük — mondja — „már csak éppen a feltétlen életszükségletekre volt elegendő”.

Hallgassuk még meg egy pillanatra a bekerítések egyik védelmezőjét és dr. Price ellenfelét. „Nem helyes elnéptelenedésre következtetni abból, hogy ma már nem látni munkájukat a nyílt mezőn eltékozló embereket [...] Ha azután, hogy a kisparasztokat olyan emberekké változtatták át, akiknek mások számára kell dolgozniuk, ezek több munkát folyósítanak, ez előny, amelyet a nemzetnek” (amelyhez az átváltoztatottak természetesen nem tartoznak hozzá) „kívánnia kell [...] A termék nagyobb lesz, ha kombinált munkájukat egyetlen bérleten alkalmazzák: így többlettermék jön létre a manufaktúrák számára, és ezáltal a termelt gabonamennyiséghez viszonyítva szaporodnak a manufaktúrák, amelyek e nemzet aranybányái közé tartoznak.”²⁵

Az a sztoikus lelki nyugalom, amellyel a politikai gazdász a „tulajdon szent jogának” pimasz meggyalázását és a személyek elleni durva erőszakot szemléli, mihelyt ez a tőkés termelési mód alapzatának lerakásához szükséges, megmutatkozik többek közt a méghozzá tory színezetű és „emberbarát” Sir F. M. Edennél. A rablások, rémtettek és sanyargatások egész sora, amely a XV. század utolsó harmadától a XVIII. század végéig a nép erőszakos kisajátítását végigkíséri, csak a következő „vigasztaló” befejező elmélkedésre készteti: „Ki kellett alakítani a szántóterület és a legelő közti helyes (due) arányt. Az egész XIV. században és a XV. század legnagyobb részében 1 acre legelőre még 2, 3, sőt 4 acre szántó jutott. A XVI. század közepén ez az arány megváltozott, úgyhogy 2 acre legelő jutott 2, később 1 acre szántóra, míg végül is elérték a helyes arányt: 3 acre legelő 1 acre szántóra.”

A XIX. században természetesen még az emléke is eltűnt a földművesek és a községi tulajdon közötti összefüggésnek. Hogy későbbi időkről ne is beszéljünk, vajon kapott-e valaha egy fillér kárpótlást is a földművesnép azért a 3 511 770 acre községi földért, amelyet 1801 és 1831 között elraboltak tőle és amelyet a landlordok parlamentáris úton a landlordoknak ajándékoztak?

A földművesek földtől való megfosztásának utolsó nagy folyamata végül az úgynevezett clearing of estates (a birtokok megtisztítása, a valóságban az emberek kiseprése ezekről). Az összes eddig szemügyre vett angol módszerek csúcspontjukat a „megtisztításban” érték el. Ahogyan az előző szakaszban a modern állapot leírásánál láttuk, most, amikor már nincsenek többé független parasztok, akiket ki lehetne seperni, a dolog a cottage-októl való „megtisztítással” folytatódik, úgyhogy a mezőgazdasági munkások az általuk megművelt földön már arra sem találnak helyet, hogy ott lakjanak. A „clearing of estates” tulajdonképpeni értelmét azonban csak a modern regényirodalom ígéretföldjén, a Skót Felföldön ismerjük meg. Itt a folyamat kitűnik rendszeres jellegével, a nagy méretekkel, amelyekben egy csapásra keresztül viszik (Írországban a földesurak annyira vitték, hogy egyszerre több falut sepertek el; a Skót Felföldön olyan földterületekről van szó, amelyeknek nagysága német hercegségekével vetekszik) — végül pedig az elsikkasztott földtulajdon különös formájával.

A Skót Felföld kelta lakossága clanokra [nemzetségekre] oszlott, amelyek közül mindegyik tulajdonosa volt az általa benépesített földnek. A clan képviselője, a főnök, illetve a „nagy férfiú”, e földnek csak címzetes tulajdonosa volt, éppen úgy, mint ahogy az angol királynő a nemzet egész földjének címzetes tulajdonosa. Amikor az angol kormánynak sikerült e „nagy férfiak” belső háborúit és a Skót Alföld síkságaira való folytonos betöréseiket elfojtani, a clan-főnökök korántsem mondtak le régi rablómesterségükről; csak a formáját változtatták meg. Címzetes tulajdonjogukat önhatalmúlag magántulajdonjoggá változtatták, és minthogy a clan tagjainál ellenállásba ütköztek, elhatározták, hogy ezeket nyílt erőszakkal elűzik. „Egy angol király ugyanilyen jogon arra tarthatna igényt, hogy alattvalóit a tengerbe kergesse” — mondja Newman professzor.²⁶ Ezt a forradalmat, amely Skóciában a trónkövetelő melletti utolsó felkelés [Az ún. „ifjú trónkövetelő”, a Stuart-házbeli Charles Edward híveinek 1745—46-os felkeléséről van szó, amelyben egyszersmind kifejezésre jutott a skót és az angol néptömegek tiltakozása a földesúri kizsákmányolás és a szegényparasztok tömeges elűzése ellen. A felkelés leverésének következtében teljesen szétzúzódott a skóciai clan-rendszer, a parasztok elűzése még nagyobb arányokban folyt tovább. — a szerk.] után kezdődött, első szakaszaiban nyomon követhetjük Sir James Steuartnál²⁷ és James Andersonnál.²⁸ A XVIII. században a földjükről elűzött gaeleknek ugyanakkor megtiltották a kivándorlást, bogy erőszakkal Glasgow-ba és más gyárvárosokba hajtsák őket.²⁹ A XIX. században uralkodó módszerek³⁰ példájaképpen elég, ha itt Sutherland hercegnő „tisztításait” említjük. Ez a gazdaságilag képzett személy rögtön uralomra lépésekor elhatározta, hogy gyökeres gazdasági gyógymódot alkalmaz, és az egész grófságot, amelynek lakossága korábbi hasonló műveletek következtében már 15 000-re olvadt le, juhlegelővé változtatja. 1814-től 1820-ig ezt a 15 000 lakost, körülbelül 3000 családot, rendszeresen elűzték és kiirtották. Összes falvaikat lerombolták és felégették, valamennyi szántóföldjüket legelővé változtatták. Brit katonákat vezényeltek ki a végrehajtáshoz, és harcokra került sor a bennszülöttekkel. Egy öregasszony elégett kunyhója lángjaiban, amelyet vonakodott elhagyni. Ilymódon ez a hölgy 794 000 acre földet sajátított el, amely ősidők óta a clané volt. Az elűzött bennszülötteknek kiutalt a tengerparton körülbelül 6000 acre-t, családonként 2 acre-t. Ez a 6000 acre addig megműveletlen volt és tulajdonosainak semmit sem jövedelmezett. A hercegnő nemes érzületében odáig ment, hogy acre-jét átlagosan 2 shilling 6 penny járadékért adta bérbe a clan-tagoknak, akik évszázadok óta ontották vérüket a hercegi családért. Az egész rablott clan-földet 29 nagy juh-bérletre osztotta, amelyek mindegyikén egyetlen család lakik, többnyire angol béresek. 1825-ben a 15 000 gael helyét már 131 000 juh foglalta el. A bennszülötteknek a tengerpartra dobott része megpróbált halászatból megélni. Kétéltűekké lettek és — mint egy angol író mondja — félig a szárazföldön, félig a vízen éltek, és a kettőből is csak félig éltek meg.³¹

De a derék gaeleknek még keményebben meg kellett bűnhődniük azért, hogy romantikus hegylakói módon bálványozták a clan „nagy férfiait”. A nagy férfiak megérezték a halszagot. Valami hasznot hajtó dolgot szimatoltak mögötte, és a tengerpartot bérbe adták a nagy londoni halkereskedőknek. A gaeleket másodszor is elűzték.³²

Végül pedig a juhlegelők egy részét visszaváltoztatják vadászterületté. Tudjuk, hogy igazi erdők Angliában nincsenek. Az a vad, amely a nagyurak parkjaiban él, alkotmányos háziállat, hájas, mint a londoni tanácsnokok. Ezért Skócia a „nemes szenvedély” utolsó menedékhelye. „A Felföldön”, mondja Somers 1848-ban, „az erdőségeket nagyon megnövelték. Itt van Gaick egyik oldalán Glenfeshie új erdeje és amott a másik oldalon Ardverikie új erdeje. Ugyanerre található a Black Mount, egy hatalmas pusztaság, amelyet nemrégiben hoztak létre. Keletről nyugatra, Aberdeen környékétől az obani szirtekig most erdők egybefüggő vonala terül el, míg a Felföld más részein Loch Archaig, Glengarry, Glenmoriston stb. új erdei láthatók [...] Földjük juhlegelővé változtatása [...] a gaeleket terméketlenebb talajra kergette. Most a rőtvad kezd a juhok helyére lépni, és amazokat még őrlőbb nyomorba kergeti [...] A vadaskertek³³ és a nép nem lehetnek meg egymás mellett. Az egyiknek vagy a másiknak biztosan át kell adnia a helyét. Ha megengeditek, hogy a vadászatok száma és nagysága az elkövetkező negyed évszázadban úgy növekedjék, mint az előzőben, akkor rövidesen egyetlen gaelt sem fogtok találni szülőföldjén. Ez a mozgalom a felföldi földtulajdonosok között részint a divatnak tulajdonítható, arisztokratikus viszketegségnek, vadászszenvedélynek stb., részint azonban kizárólag a profitra sandítva űzik a vaddal való kereskedést. Mert tény, hogy egy darab hegyi föld, vadászterületté alakítva, sok esetben jóval hasznot hajtóbb, mint ha juhlegelőnek használnák [...] A szenvedélyes vadászt, aki vadászterületet keres, csak erszényének nagysága korlátozza ajánlatában [...] A Felföldet olyan szenvedések sújtották, amelyek nem kevésbé kegyetlenek azoknál, amelyeket a normann királyok politikája zúdított Angliára. A rőtvad szabadabb mozgási térhez jutott, miközben az embereket mind szűkebb és szőkébb körbe hajtották [...] A nép egyik szabadságát a másik után rabolták el [...] És az elnyomás még napról napra fokozódik. A tisztítást és a nép elűzését a tulajdonosok mint szilárd elvet követik, mint valami mezőgazdasági szükségszerűséget, éppúgy, ahogy Amerika és Ausztrália vadonjaiban kiirtják a fákat és a bozótot, és ez a művelet a maga nyugodt, üzletszerű útján halad előre.”³⁴

Az egyházi birtokok elrablása, az állami uradalmak csalárd elidegenítése, a községi tulajdon ellopása, a hűbéri és clan-tulajdon bitorló módon és kíméletlen terrorizmussal véghezvitt átváltoztatása modern magántulajdonná — ezek voltak az eredeti felhalmozás idilli módszerei. Ezek hódították meg a teret a tőkés mezőgazdaságnak, kebelezték be a földet a tőkébe és teremtették meg a városi ipar számára a szükséges kínálatot szabad prédául szolgáló proletárokból.

A hűbéri kíséretek feloszlatása folytán és a lökésszerűen végrehajtott erőszakos földkisajátítás következtében elkergetetteket, ezt a szabad prédául szolgáló proletariátust a keletkező manufaktúra képtelen volt ugyanolyan gyorsan felszívni, mint ahogyan az létrejött. Másrészt azok, akiket életük megszokott pályájáról hirtelenül letaszítottak, nem szokhattak bele ugyanilyen hirtelenül az új állapot követelte fegyelembe. Tömegesen lettek koldusokká, rablókká, csavargókká, részben hajlamból, a legtöbb esetben a körülmények kényszerítő ereje folytán. Ezért a XV. század végén és az egész XVI. század folyamán egész Nyugat-Európában véres törvényeket hoznak a csavargás ellen. A mai munkásosztály apáit mindenekelőtt megfenyítették azért, amit reájuk kényszerítettek, azért, mert csavargókká és pauperokká váltak. A törvényhozás „önkéntes” bűnözőkként kezelte őket és feltételezte, hogy jó szándékuktól függ, hogy tovább dolgozzanak a már nem létező régi viszonyok között.

Angliában ez a törvényhozás VII. Henrik alatt kezdődött.

VIII. Henrik, 1530: Az öreg és munkaképtelen koldusok koldulási engedélyt kapnak. Ezzel szemben az erőteljes csavargóknak korbács és börtön jár. Szekér végéhez kell őket kötni és addig korbácsolni, amíg vér nem ömlik testükről, majd meg kell őket esketni arra, hogy visszatérnek szülőhelyükre vagy oda, ahol a legutóbbi három évben laktak, és „munkához látnak” (to put himself to labour). Milyen kegyetlen gúny! A VIII. Henrik uralkodásának 27. évéből való törvény megismétli az előbbi statútumot, de új pótlásokkal szigorítja. Csavargáson való másodszori tettenérés esetén a korbácsolást meg kell ismételni és a bűnös fél fülét le kell vágni, harmadszori visszaesésnél pedig mint megátalkodott bűnözőt és a köz ellenségét ki kell végezni.

VI. Edward: Az uralkodásának 1. évéből, 1547-ből származó egyik statútum elrendeli, hogy ha valaki vonakodik dolgozni, mint rabszolgát ítéljék oda annak a személynek, aki naplopásért feljelentette. A gazda kenyérrel és vízzel, híg levessel és olyan húshulladékkal táplálja rabszolgáját, amilyet megfelelőnek tart. Joga van ahhoz, hogy korbácsolással és megláncolással bármilyen undorító munkára kényszerítse őt. Ha a rabszolga 14 napra eltávozik, akkor életfogytiglani rabszolgaságra ítélik és homlokán vagy arcán S betűvel [ang.: slave = rabszolga kezdőbetűje] megbélyegzik; ha harmadszor is megszökik, mint hazaárulót kivégzik. Gazdája eladhatja, örökségül hagyhatja, mint rabszolgát bérbe adhatja, éppúgy, mint más ingó jószágot és állatot. Ha a rabszolgák valamit elkövetnek uruk ellen, akkor ugyancsak ki kell őket végezni. A békebíráknak feljelentésre nyomozniok kell utánuk. Ha kiderül, hogy egy csavargó 3 napon át lődörgött, akkor születési helyére kell vinni, mellére izzó vassal V jelet [ang.: vagabond = csavargó] sütni, és megláncolva utcai vagy más szolgálatokra alkalmazni. Ha a csavargó hamis születési helyet ad meg, büntetésül életfogytiglani rabszolgája legyen ennek a helységnek, lakóinak vagy testületének, és S betűvel bélyegeztessék meg. Minden személynek jogában áll, hogy a csavargó gyermekeit elvegye tőle, és a fiúkat 24 éves korig, a leányokat 20 éves korig mint tanoncokat magánál tartsa. Ha elszöknek, akkor eddig az életkorukig a mester rabszolgái legyenek, aki őket megláncolhatja, korbácsolhatja stb., tetszése szerint. Minden mester vasgyűrűt tehet rabszolgájának nyakára, karjára vagy lábára, hogy jobban felismerje és biztosabb legyen felőle.³⁵ E statútum utolsó része arról gondoskodik, hogy bizonyos szegényeket azok a helységek vagy egyének foglalkoztassanak, akik hajlandók nekik enni és inni adni és munkát találni. Effajta egyházközségi rabszolgák roundsman (körbejáró) néven Angliában még a XIX. században is sokáig előfordultak.

Erzsébet, 1572 : Engedély nélküli és 14 éven felüli koldusokat keményen meg kell korbácsolni és a bal fülcimpájukon meg kell bélyegezni, feltéve, hogy senki nem akarja őket 2 évre szolgálatába fogadni; a visszaesőket, ha 18 éven felüliek, ki kell végezni, feltéve, hogy senki nem akarja őket 2 évre szolgálatába fogadni; a harmadszor visszaesőket azonban könyörület nélkül ki kell végezni mint hazaárulókat. Hasonló statútum az Erzsébet uralkodásának 18. évében hozott 13. törvény és az 1597-es.³⁶

I. Jakab: Aki ide-oda vándorol és koldul, azt csavargónak nyilvánítják. A petty session-ök [Petty sessions (kis ülések) — a békebíróságok ülései, amelyeken kisebb jelentőségű ügyeket tárgyalnak leegyszerűsített eljárással. — a szerk.] békebíráit felhatalmazzák arra, hogy az ilyeneket nyilvánosan korbácsoltassák meg és első tettenérés esetén 6 hónapra, a másodiknál 2 évre börtönözzék be. A börtönben annyiszor és annyira kell megkorbácsolni őket, ahogyan azt a békebírák helyesnek találják [...] A javíthatatlan és veszedelmes csavargókat meg kell bélyegezni bal vállukon R betűvel [ang.: rogue = veszélyes csavargó, gonosztevő], és kényszermunkára kell fogni; ha pedig újból kolduláson érik, könyörtelenül ki kell végezni őket. Ezeket a rendelkezéseket, amelyek a XVIII. század elejéig érvényben voltak, csak az Anna királynő uralkodásának 12. évéből való 23. törvény törölte el.

Hasonló törvények voltak Franciaországban, ahol a XVII. század közepén Párizsban egy csavargókirályság (royaume des truands) létesült. XVI. Lajos uralkodásának kezdetén (1777. július 13-i rendelet) még minden 16 és 60 év közötti épkézláb embert, akinek nem voltak létfenntartási eszközei és nemvolt foglalkozása, a gályákra küldtek. Hasonlóképpen intézkedik Németalföldre vonatkozóan V. Károly 1537 októberében kiadott statútuma, Hollandia államainak és városainak 1614. március 19-i első ediktuma, az Egyesült Tartományok 1649. június 25-i rendelete stb.

Így a földjétől erőszakkal megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszkül terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és -kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel.

Nem elég, hogy az egyik pólusra kerülnek a munka feltételei mint tőke és a másikra az emberek, akiknek nincs egyéb eladnivalójuk, csak a munkaerejük. Az sem elég, ha arra kényszerítik őket, hogy önként eladják magukat. A tőkés termelés előrehaladásával kifejlődik egy olyan munkásosztály, amely nevelés, hagyomány, szokás alapján ennek a termelési módnak a követelményeit magától értetődő természeti törvényeknek ismeri el. A kifejlődött tőkés termelési folyamat szervezete minden ellenállást megtör, a viszonylagos túlnépesség állandó termelése a munka kínálatának és keresletének törvényét és ezért a munkabért olyan határok közt tartja, amelyek a tőke értékesítési szükségleteinek megfelelnek, és a gazdasági viszonyok néma kényszere megpecsételi a tőkés uralmát a munkás felett. Gazdaságon kívüli, közvetlen erőszakot még mindig alkalmaznak ugyan, de csak kivételképpen. Amikor a dolgok a szokásos mederben folynak, a munkást rá lehet bízni „a termelés természeti törvényeire”, azaz a tőkétől való függőségére, amely magukból a termelés feltételeiből ered, és amelyet e feltételek biztosítanak és tesznek örökössé. Másképp van ez a tőkés termelés történelmi keletkezésénél. A feltörekvő burzsoáziának szüksége van az államhatalomra, és felhasználja arra, hogy a munkabért “szabályozza”, azaz a többletcsinálásnak megfelelő korlátok közé szorítsa, hogy a munkanapot meghosszabbítsa, magát a munkást pedig normális fokú függőségben tartsa. Ez egyik lényeges mozzanata az úgynevezett eredeti felhalmozásnak.

A bérmunkások osztálya, amely a XIV. század második felében jött létre, akkoriban és a következő évszázadban a népességnek csupán nagyon csekély részét alkotta, és a falun az önálló parasztgazdaság, a városban a céhszervezet révén igen védett helyzetben volt. Falun és városban a munkáltató és a munkás társadalmilag közel állottak egymáshoz. A munka a tőkének csak formailag volt alárendelve, azaz maga a termelési mód még nem volt sajátosan tőkés jellegű. A tőke változó eleme nagy túlsúlyban volt az állandó felett. Ezért a bérmunka iránti kereslet a tőke felhalmozásával gyorsan nőtt, míg a bérmunka kínálata csak lassan követte ezt. A nemzeti terméknek egy nagy része, amelyet később a tőke felhalmozási alapjává változtattak át, akkoriban még a munkás fogyasztási alapjába került.

A bérmunkára vonatkozó törvényhozást, amely már eleve a munkás kizsákmányolására irányult és vele szemben később is mindig ellenséges³⁷, Angliában III. Edward 1349. évi Statute of Labourers-je nyitja meg. Ennek megfelel Franciaországban a János király nevében kibocsátott 1350. évi rendelet. Az angol és a francia törvényhozás párhuzamosan halad és tartalmilag azonos. Amennyiben a munkásstatútumok a munkanap meghosszabbításának kierőszakolására törekszenek, nem térek rájuk vissza, minthogy ezt a kérdést korábban (8. fejezet, 5.) már tárgyaltuk.

A Statute of Labourers-t az alsóház sürgető panaszára bocsátották ki. „Régebben”, mondja naivul egy tory, „a szegények olyan magas munkabért követeltek, hogy ezzel fenyegették az ipart és a gazdagságot. Most olyan alacsony a bérük, hogy ez ugyancsak fenyegeti az ipart és a gazdagságot, de másképp, és talán veszélyesebben, mint akkoriban.”³⁸ Törvényesen megszabták a béreket város és falu számára, mind a darabbéreket, mind a napszámot. A falusi munkások egy évre, a városiak „nyílt piacon” szerződjenek el. Börtönbüntetés terhe alatt tilos a statútumban megszabottnál magasabb bért fizetni, de a magasabb bér elfogadását szigorúbban büntetik, mint kifizetését. Így Erzsébet tanoncstatútumának 18. és 19. szakasza is tíznapi börtönnel bünteti még azt, aki magasabb bért fizet, ezzel szemben huszonegy napi börtönnel azt, aki elfogadja. Egy 1360. évi statútum megszigorította a büntetéseket, sőt felhatalmazta a mestert, testi kényszerrel szorítsa rá a munkásokat arra, hogy a törvényes bérért dolgozzanak. Mindazokat a szövetkezéseket, szerződéseket, esküket stb., amelyekkel a kőművesek és ácsok kölcsönösen megkötötték egymást, semmisnek nyilvánítják. A munkások egyesülését a XIV. századtól egészen 1825-ig, az egyesülések elleni törvények eltörléséig, súlyos bűntettnek minősítik. Az 1349. évi munkásstatútumnak és utódainak szelleme fényesen kiviláglik abból, hogy a munkabér maximumát államilag megszabják, minimumát azonban a világért sem.

A XVI. században, mint ismeretes, a munkások helyzete erősen rosszabbodott. A pénzbér emelkedett, de nem arányosan a pénz elértéktelenedésével és az áruárak ennek megfelelő emelkedésével. A bér tehát valójában csökkent. Mindazonáltal a bérek leszorítását célzó törvények továbbra is érvényben maradtak, és továbbra is folyt a fülcsonkítása és megbélyegzése azoknak, „akiket senki nem akart szolgálatába fogadni”. Az Erzsébet uralkodásának 5. esztendejéből való 3. törvény, a tanoncstatútum, felhatalmazta a békebírákat arra, hogy bizonyos béreket megszabjanak és ezeket az évszakoknak és az áruáraknak megfelelően módosítsák. I. Jakab ezt a munkaszabályzatot kiterjesztette a szövőkre, fonókra és minden lehetséges egyéb munkáskategóriára is³⁹, II. György pedig a munkások egyesülése elleni törvényeket terjesztette ki valamennyi manufaktúrára.

A tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban a tőkés termelési mód eléggé megerősödött ahhoz, hogy a munkabér törvényes szabályozását megvalósíthatatlanná és egyúttal feleslegessé tegye, de szükség esetére nem akarták nélkülözni a régi fegyvertár fegyvereit. A II. György uralkodásának 8. évéből való törvény még megtiltotta, hogy London és környéke szabólegényei 2 shilling 7½ penny napibérnél többet kapjanak, kivéve az általános gyász eseteit; III. György uralkodásának 13. esztendejéből való 68. törvény a selyemszövők munkabérének szabályozását még a békebírák hatáskörébe utalta; 1796-ban még a felsőbb bíróságok két ítélete kellett annak eldöntéséhez, vajon a munkabérre vonatkozó békebírói határozatok a nem-mezőgazdasági munkásokra is érvényesek-e; 1799-ben egy parlamenti törvény még megerősítette, hogy a skóciai bányamunkások bérét Erzsébetnek egy statútuma és két, 1661-bői és 1671-ből származó skót törvény szabályozza. Hogy a viszonyok mennyire megváltoztak közben, azt bizonyította egy az angol alsóházban hallatlan eset. Itt, ahol már több mint 400 év óta arról a maximumról gyártottak törvényeket, amelyet a munkabérnek semmiképpen nem szabad túllépnie, 1796-ban Whitbread törvényes bérminimumot javasolt a földműves napszámosok számára. Pitt szembeszállt vele, de elismerte, hogy a „szegények helyzete kegyetlen (cruel)”. Végül, 1813-ban, a bérszabályozó törvényeket eltörölték. Nevetséges rendellenességgé váltak, amióta a tőkés a gyárat magán-törvényhozása útján szabályozta, és a szegényadó révén a mezőgazdasági munkás bérét a nélkülözhetetlen minimumra kiegészítette. A munkásstatútumoknak a munkáltatók és a bérmunkások közti szerződésekre, a felmondási időkre stb. vonatkozó rendelkezései, amelyek a szerződésszegő munkáltató ellen csak magánjogi, de a szerződésszegő munkás ellen büntetőjogi eljárás megindítását teszik lehetővé, mind a mai napig virulnak.

Az egyesülések elleni kegyetlen törvényeket 1825-ben a proletariátus fenyegető magatartása miatt hatálytalanították. Mindazonáltal csak részben. A régi statútumok néhány szép maradványa csak 1859-ben tűnt el. Végül az 1871. június 29-i parlamenti törvény azzal az igénnyel lépett fel, hogy a szakszervezetek törvényes elismerésével ennek az osztály-törvényhozásnak utolsó nyomait is eltávolítja. De egy ugyanaznapi keletű parlamenti törvény (An act to amend the criminal law relating to violence, threats and molestation [törvény az erőszakra, fenyegetésre és zaklatásra vonatkozó büntetőtörvények kiegészítéséről]) valójában új formában visszaállította a korábbi állapotot. E parlamenti szemfényvesztéssel azokat az eszközöket, amelyekkel a munkások sztrájk vagy lock out (a szövetségre lépett gyárosok sztrájkja gyáraik egyidejű bezárása útján) esetén élhetnek, kivonták a közönséges jog köréből és egy kivételes büntetőtörvényhozás körébe utalták, amelyet — békebírói minőségükben — maguk a gyárosok értelmezhettek. Két évvel ez előtt ugyanaz az alsóház és ugyanaz a Gladstone úr ismert becsületes módjukon törvényjavaslatot terjesztettek be a munkásosztály ellen irányuló összes kivételes büntetőtörvények eltörlésére. De sose engedték, hogy a második olvasásnál tovább jusson, és így húzták-halasztották a dolgot, míg végül a „nagy liberális párt” a torykkal kötött szövetség révén elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy határozottan szembeforduljon azzal a proletariátussal, amely őt uralomra juttatta. A „nagy liberális párt” azonban nem érte be ezzel az árulással, hanem megengedte az uralkodó osztályokat mindig kutyahűséggel szolgáló angol bíráknak, hogy újra kiássák az „összeesküvésekre“ vonatkozó elavult törvényeket és azokat munkásegyesülésekre alkalmazzák. Látjuk, hogy az angol parlament csak akarata ellenére és a tömegek nyomására mondott le a sztrájkok és a szakszervezetek elleni törvényekről, miután maga öt évszázadon át szemérmetlen önzéssel töltötte be a tőkések állandó szakszervezetének szerepét a munkásokkal szemben.

A francia burzsoázia rögtön a forradalmi vihar kezdetén elég merész volt ahhoz, hogy a munkásokat frissen kivívott egyesülési joguktól ismét megfossza. Az 1791. június 14-i rendelet a munkások minden egyesülését „a szabadság és az emberi jogok nyilatkozata elleni merényletnek“ nyilvánította, amely 500 livre pénzbüntetéssel és az aktív polgári jogok egyéves megvonásával büntethető.⁴⁰ Ez a törvény, amely a tőke és a munka konkurencia harcát államrendészeti úton a tőkének kényelmes korlátok közé szorítja, túlélt forradalmakat és dinasztiaváltozásokat. Még a [jakobinus] rémuralom is érintetlenül hagyta. Csak nemrégiben törölték a Code pénalból [büntetőtörvénykönyvből]. Mi sem jellemzőbb, mint ennek a polgári államcsínynek az ürügye. „Ámbár”, mondja Le Chapelier, a törvény előadója, „kívánatos, hogy a munkabér magasabb legyen, mint most, hogy az, aki kapja, mentes legyen attól az abszolút függőségtől, amelyet a szükséges létfenntartási eszközök nélkülözése idéz elő, és amely szinte a rabszolgaság függősége”, a munkásoknak mégsem szabad érdekeikre vonatkozóan megegyezniük, közösen cselekedniük és ezáltal „abszolút függőségüket, amely szinte rabszolgaság”, enyhíteniük, mert éppen ezáltal megsértik „ci-devant maítre-jeik [egykori mestereik], a mostani vállalkozók szabadságát” (azt a szabadságot, hogy a munkásokat rabszolgaságban lehessen tartani!), és mert a céhek [Korporationen] egykori mestereinek zsarnoksága elleni egyesülés az — találják ki! — a francia alkotmány által eltörölt céhek visszaállítása!⁴¹

Miután megvizsgáltuk a szabad prédául szolgáló proletárok erőszakos megteremtését, a véres fegyelmet, amely őket bérmunkásokká változtatja, a piszkos politikai tragikomédiát [Az eredetiben: „Haupt- und Staatsaktion”. így nevezték a XVIII. sz.-i német vándor- színpadok politikai-történelmi tárgyú drámáit. — a szerk.], amely rendőri úton növeli a munka kizsákmányolási fokával együtt a tőke felhalmozását, felmerül az a kérdés, honnan jönnek eredetileg a tőkések? Hiszen a falusi népesség kisajátítása közvetlenül csak nagy földtulajdonosokat teremt. Ami a bérlő keletkezését illeti, ezt úgyszólván ujjunkkal tapinthatjuk, mert lassú, sok évszázadon át kibontakozó folyamat. Maguk a jobbágyok, akárcsak a szabad kis földtulajdonosok, igen különböző birtoklási viszonyok között éltek, és ezért igen különböző gazdasági feltételek között szabadultak fel.

Angliában a bérlő első formája a bailiff, aki maga is jobbágy. Helyzete hasonlít a régi római villicuséhoz, csak tevékenységi köre szűkebb. A XIV. század második felében olyan bérlő lép a helyére, akit a landlord lát el vetőmaggal, jószággal és mezőgazdasági szerszámokkal. Helyzete nem nagyon különbözik a parasztétól, csak több bérmunkát zsákmányol ki. Csakhamar metayer, felesbérlő lesz belőle. adja a földműveléshez szükséges tőke egyik részét, a landlord a másikat. Az összterméken szerződésben meghatározott arányban osztoznak. Ez a forma Angliában gyorsan eltűnik, hogy átadja helyét a tulajdonképpeni bérlőnek, aki saját tőkéjét értékesíti bérmunkások alkalmazása révén, és a többlettermék egy részét fizeti, pénzben vagy természetben, a landlordnak mint földjáradékot.

Ameddig — a XV. század folyamán — a független paraszt és a bérmunka mellett önállóan is gazdálkodó béres maga gazdagszik munkája révén, a bérlő körülményei és termelésének mezeje egyaránt közepesek maradnak. A XV. század utolsó harmadában meginduló mezőgazdasági forradalom, amely csaknem az egész XVI. században (de utolsó évtizedeit kivéve) tovább tart, éppoly gyorsan meggazdagítja a bérlőt, mint ahogyan a földművesnépet elszegényíti.⁴² A községi legelők stb. elbitorlása lehetővé teszi számára, hogy állatállományát szinte minden költség nélkül nagymértékben szaporítsa, a jószág viszont bőségesebb trágyát ad a föld megművelésére.

A XVI. században ehhez egy döntően fontos mozzanat járul még. Akkoriban a bérleti szerződések hosszúak voltak, gyakran 99 évre szóltak. A nemesfémek és ezért a pénz értékének folytonos esése arany gyümölcsöt termett a bérlőknek. Minden egyéb, korábban megtárgyalt körülménytől eltekintve, csökkentette a munkabért. A munkabér egy részét hozzácsapták a bérlő profitjához. A gabona, a gyapjú, a hús, egyszóval valamennyi mezőgazdasági termék árának folytonos emelkedése a bérlő pénztőkéjét, ennek bárminő közreműködése nélkül, megduzzasztotta, míg a fizetendő földjáradékot a szerződés a régi pénzértékben rögzítette.⁴³ Ilymódon egyidejűleg gazdagodott bérmunkásai és landlordja rovására. Nem csoda tehát, ha Angliának a XVI. század végén az akkori viszonyokhoz képest gazdag „kapitális bérlő” osztálya volt.⁴⁴

A földművesnép lökésszerűen végbemenő és folyton megújuló kisajátítása és elűzése, mint láttuk, a céhviszonyokon teljesen kívül álló proletároknak mind újabb és újabb tömegét bocsátotta a városi ipar rendelkezésére; olyan szerencsés körülmény volt ez, amely az öreg A. Andersont (nem cserélendő össze James Andersonnal) kereskedelemtörténetében arra késztette, hogy a gondviselés közvetlen beavatkozását lássa benne. Az eredeti felhalmozásnak ennél az eleménél még időznünk kell egy pillanatig. A független, önállóan gazdálkodó földművesnép megntkulásának nemcsak az ipari proletariátus összesűrűsödése felelt meg, mint ahogy Geoffroy Saint-Hilaire a világanyag egyik helyen való összesűrűsödését azzal magyarázza, hogy másutt megritkult.45 Annak ellenére, hogy művelőinek száma csökkent, a föld továbbra is ugyanannyi vagy több terméket hozott, mert a földtulajdonviszonyokban végbemenő forradalom a művelés tökéletesített módszereivel, nagyobb kooperációval, a termelési eszközök koncentrációjával stb. járt együtt, és mert a mezőgazdasági bérmunkásokat nemcsak intenzívebben dolgoztatták⁴⁶, hanem a termelésnek az a mezeje is, amelyen önmaguk számára dolgoztak, mindinkább összezsugorodott. A földművesnép szabaddá tett részével együtt tehát korábbi tápláléka is szabaddá lesz. Ez most a változó tőke anyagi elemévé változik át. A földjétől megfosztott paraszt arra kényszerül, hogy ezeknek az élelmiszereknek az értékét új urától, az ipari tőkéstől a munkabér formájában megvásárolja. S ami a létfenntartási eszközökre, az érvényes az ipar hazai mezőgazdasági nyersanyagára. Az állandó tőke elemévé változott.

Tegyük fel például, hogy a vesztfáliai parasztok egy részét, akik II. Frigyes idejében mindnyájan, ha selymet nem is [Az eredeti „wenn auch keine Seide spannen” átvitt értelemben azt is jelenti: „ha nem is éltek fényesen” — a szerk.], de lent fontak, erőszakkal kisajátítják és elkergetik földjéről, másik, hátramaradó részüket pedig nagybérlők napszámosává változtatják. Ezzel egyidejűleg nagy lenfonodák és szövödék jönnek létre, ahol a „szabaddá tettek” most bérért dolgoznak. A len ugyanolyannak látszik, mint azelőtt. Egyetlen rostja sem változott, de új társadalmi lélek költözött testébe. Most a manufaktúra-tulajdonos állandó tőkéjének része. Azelőtt eloszlott számtalan kis termelő között, akik maguk termesztették és kis adagokban családjukkal együtt fonták, most viszont egyetlen tőkés kezében koncentrálódik, aki másokkal fonat és szövet a maga számára. A lenfonásra fordított külön munka azelőtt számtalan parasztcsalád külön jövedelmében vagy akár, II. Frigyes idején, a pour le roi de Prusse [szószerint: a porosz királynak; átvitt értelemben: semmiért] fizetett adókban realizálódott. Most kisszámú tőkés profitjában realizálódik. Az orsók és szövőszékek, amelyek azelőtt szét voltak szórva a vidéken, most kisszámú nagy munka-kaszárnyába tömörültek, akárcsak a munkások, akárcsak a nyersanyag. S az orsók, a szövőszékek és a nyersanyag, amelyek a fonók és a szövők független megélhetésének eszközei voltak, mostantól kezdve olyan eszközökké változtak át, amelyeknek segítségével nekik parancsolnak⁴⁷ és meg nem fizetett munkátszívnak ki belőlük. A nagy manufaktúrákon, akárcsak a nagy bérleteken, nem látszik meg, hogy sok kistermelőhelyből vonták egybe őket, és hogy sok kis független termelő kisajátítása révén jöttek létre. Az elfogulatlan szemlélőt azonban nem lehet megtévesztem. Mirabeau, a forradalom oroszlánja idejében a nagy manufaktúrákat még manufactures réunies-nek, egybevont műhelyeknek nevezték, mint ahogy mi egybevont földekről beszélünk. „Csak azokat a nagy manufaktúrákat veszik észre”, mondja Mirabeau, „amelyekben százával dolgoznak az emberek egyetlen igazgató alatt, és amelyeket általában egyesített manufaktúráknak (manufactures réunies) neveznek. Ezzel szemben azokat, amelyekben igen nagy számú munkás szétforgácsolva és mindegyik a saját számlájára dolgozik, alig méltatják figyelemre. Egészen a háttérbe állítják őket. Ez igen nagy tévedés, mert csak ezek valóban fontos alkotórészei a nép gazdagságának [...] Az egyesített gyár (fabrique réunie) csodálatosan meggazdagít egy vagy két vállalkozót, a munkások azonban csak jobban vagy rosszabbul fizetett napszámosok, és semmilyen tekintetben nem részesednek a vállalkozó jó sorában. Az elkülönült gyárban (fabrique séparée) viszont senki sem gazdagszik meg, de egy csomó munkás jólétben él [...] A szorgalmas és takarékos munkások száma növekedni fog, mert a bölcs viselkedésben, a tevékenységben olyan eszközt találnak, amellyel helyzetüket lényegesen megjavíthatják, ahelyett hogy kis béremelést érnének el, amely sohasem lehet fontos a jövőre nézve, hanem legfeljebb arra ad módot az embereknek, hogy valamivel jobban éljenek máról holnapra. Az elkülönült, individuális manufaktúrák, többnyire kis mezőgazdasággal egybekötve, csak azok szabadok.”⁴⁸ A földművesnép egy részének kisajátítása és elűzése a munkásokkal együtt nemcsak létfenntartási eszközeiket és munkájuk anyagát teszi szabaddá az ipari tőke számára, hanem megteremti a belső piacot is.

Valóban, azok az események, amelyek a kisparasztokat bérmunkásokká, létfenntartási és munkaeszközeiket pedig a tőke dologi elemeivé változtatták, egyidejűleg megteremtették az utóbbi számára a belső piacot. Azelőtt a parasztcsalád maga termelte és dolgozta fel azokat a létfenntartási eszközöket és nyersanyagokat, amelyeket azután legnagyobbrészt maga fogyasztott el. Ezek a nyersanyagok és létfenntartási eszközök most árukká lettek; a nagybérlő eladja őket, a manufaktúrákban megtalálja a maga piacát. A fonal, a vászon, a durva gyapjúszövet, azok a dolgok, amelyeknek nyersanyagai minden parasztcsaládnál megtalálhatók voltak, és amelyeket a család a maga használatára font és szőtt — most manufaktúra-cikkekké változnak, amelyeknek felvevőpiacát éppen a mezőgazdasági kerületek alkotják. A számtalan szétszórt vevő, aki eddig egy sereg kis, saját számlára dolgozó termelő feltétele volt, most egy nagy piaccá koncentrálódik, amelyet az ipari tőke lát el.⁴⁹ Ilymódon a korábban önállóan gazdálkodó parasztok kisajátításával és termelési eszközeiktől való elválasztásukkal karöltve halad a falusi mellékipar elpusztítása, a manufaktúra és a mezőgazdaság szétválasztásának folyamata. És csak a falusi háziipar elpusztítása adhatja meg egy ország belső piacának azt a kiterjedést és szilárdságot, amelyre a tőkés termelési módnak szüksége van.

Mindazonáltal a tulajdonképpeni manufaktúra-időszak nem ér el gyökeres átalakulást. Emlékszünk rá, hogy a nemzeti termelést csak nagyon apránként keríti hatalmába, és mindig a városi kézművességen és a falusi házi mellékiparon nyugszik mint széles mögöttes alapon. Ha az utóbbiakat egyik formában, külön iparágakban, bizonyos pontokon el is pusztítja, másutt ismét életre kelti, mert a nyersanyag feldolgozása szempontjából ezekre bizonyos fokig rá van szorulva. Ezért a falusi kisemberek új osztályát hozza létre, akik a földművelést mint mellékágat, az ipari munkát pedig, amelynek termékét — közvetlenül vagy a kereskedő közvetítésével — a manufaktúrának adják el, mint főfoglalkozást űzik. Ez az egyik oka, ha nem is fő oka annak a jelenségnek, amely az angol történelem kutatóját eleinte megzavarja. A XV. század utolsó harmadától kezdve folytonos — csak bizonyos időközökre halkul el — az a panasz, hogy a vidéken tért hódít a tőkés gazdálkodás és a parasztság mind gyorsabban pusztul. Másrészt ezt a parasztságot mindig újra megtalálja, habár kisebb számban és mind rosszabb formában.⁵⁰ A fő ok a következő: Anglia változó időszakokban hol elsősorban gabonatermesztő, hol állattenyésztő, és a paraszti üzem kiterjedése ezzel együtt ingadozik. Csak a nagyipar teremti meg a gépekkel a tőkés mezőgazdaság állandó alapzatát, sajátítja ki gyökeresen a földművesnép óriási többségét és teszi teljessé a mezőgazdaság és a falusi háziipar szétválasztását, mely utóbbinak a gyökereit — a fonást és a szövést — kitépi.⁵¹ Ezért csak a nagyipar hódítja meg az ipari tőke számára az egész belső piacot.⁵²

Az ipari53 tőkés keletkezése nem olyan lassú módon ment végbe, mint a bérlőé. Kétségtelen, hogy nem egy kis céhmester és még több önálló kis kézműves, sőt bérmunkás is változott át kis tőkéssé, s bérmunka fokról fokra nagyobb kizsákmányolása és ennek megfelelő felhalmozás révén sans phrase [egyszerűen] tőkéssé. A tőkés termelés gyermekkorában sokszor úgy történt, mint a középkori városok gyermekkorában, amikor azt a kérdést, hogy a szökött jobbágyok közül ki legyen mester és ki szolga, többnyire a szökés korábbi vagy későbbi időpontja döntötte el. Ennek a módszernek a csigalassúsága azonban semmiképpen sem felelt meg az új világpiac kereskedelmi szükségleteinek, amelyet a XV. század végének nagy felfedezései teremtettek meg. De a középkor örökül hagyta a tőke két különböző formáját, amelyek a legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatokban megérlelődnek és a tőkés termelési mód korszaka előtt „a” tőkének [Kapital quand même] számítanak — az uzsorátokét és a kereskedőtökét. „Jelenleg a társadalom minden gazdagsága elsőbb a tőkés birtokába kerül [...] fizeti a földtulajdonosnak a járadékát, a munkásnak a bérét, az adó- és a tizedszedőnek a követeléseiket, és magának megtartja a munka évi termékének nagy, valójában a legnagyobb és folytonosan növekvő részét. A tőkés most, azt lehet mondani, az első tulajdonosa a közösség minden gazdagságának, habár semmiféle törvény nem ruházta rá a jogot ehhez a tulajdonhoz [...] Ezt a tulajdonban beállt változást a tőke után való kamatszedés [...] idézte elő; és nem kevéssé furcsa, hogy Európa összes törvényhozói törekedtek megakadályozni ezt uzsora elleni statútumokkal [...] A tőkés hatalma az ország minden gazdagsága felett teljes forradalom a tulajdonjogban, és mely törvény vagy sorozata törvényeknek idézte ezt elő?”⁵⁴ A szerzőnek azt kellett volna önmagának mondania, hogy forradalmakat nem törvényekkel csinálnak.

Az uzsora és kereskedelem révén képződött pénztőkét a vidéken a hűbéri berendezkedés, a városokban a céhberendezkedés megakadályozta abban, hogy átváltozzék ipari tőkévé.⁵⁵ Ezek a korlátok a hűbéri kíséretek feloszlatásával, a földművesnép kisajátításával és részleges elűzésével leomlottak. Az új manufaktúrákat tengeri kiviteli kikötőkben vagy a vidék olyan pontjain létesítették, amelyek kívül estek a régi városok és céhberendezkedésük ellenőrzési körén. Ezért Angliában a corporate townok [céhes városok] elkeseredett küzdelmet folytattak az iparnak ez új melegágyai ellen.

Amerika arany- és ezüsttelepeinek felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaságba döntése és a bányákba való elevenen-eltemetése, Kelet-lndia kezdődő meghódítása és kifosztása, Afrika átváltoztatása kereskedelmi vadaskertté, ahol feketebőrűekre vadásznak, ez jelzi a tőkés termelés korszakának hajnalát. Ezek az idilli folyamatok az eredeti felhalmozás fő mozzanatai. Nyomukban jár az európai nemzetek kereskedelmi háborúja, amelynek színhelye az egész földkerekség. Kezdődik Németalföldnek Spanyolországtól való elszakadásával, óriási méreteket ölt Anglia antijakobinus háborújában, még tovább folyik a Kína elleni ópiumháborúkban stb.

Az eredeti felhalmozás különböző mozzanatai, többé-kevésbé időbeli sorrendben, főleg Spanyolországra, Portugáliára, Hollandiára, Franciaországra és Angliára oszlanak el. Angliában a XVII. század végén rendszeresen egyesítik e mozzanatokat a gyarmati rendszerben, az államadósságok rendszerében, a modern adórendszerben és a protekcionizmus rendszerében. Ezek a módszerek részben a legbrutálisabb erőszakon alapulnak, például a gyarmati rendszer. De valamennyien felhasználják az államhatalmat, a koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot, hogy a hűbéri termelési mód tőkés termelési móddá való átváltozásának folyamatát mesterségesen előmozdítsák és az átmeneteket megrövidítsék. Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes. Maga is gazdasági potencia.

A keresztény gyarmati rendszerről egy ember, akinek a kereszténység a specialitása, W. Howitt, a következőket mondja: „Azoknak a barbárságoknak és elvetemült rémtetteknek, amelyeket az úgynevezett keresztény fajok elkövettek a világ minden táján és minden nép ellen, amelyet le tudtak igázni, nincs párja a világtörténelem semmilyen korszakában, semmilyen fajnál, bármilyen vad és műveletlen, könyörtelen és szemérmetlen volt is az.”⁵⁶ A holland gyarmati gazdálkodás története — és Hollandia a XVII. század tőkés mintanemzete volt — „az árulás, megvesztegetés, orgyilkosság és aljasság felülmúlhatatlan képét tárja elénk”.⁵⁷ Mi sem jellemzőbb, mint celebeszi emberrabló rendszerük, amellyel Jáva számára rabszolgákat szereztek. Az emberrablókat e célra külön kiképezték. A rabló, a tolmács és az eladó voltak a főszereplők ebben az üzletben, és bennszülött hercegek a főeladók. Az elrabolt ifjakat a celebeszi titkos börtönökbe rejtették, míg megértek arra, hogy a rabszolgahajókra küldjék őket. Egy hivatalos jelentés a következőket mondja: „Ez az egy város, Makasszar, például tele van titkos börtönökkel, egyik szörnyűbb, mint a másik, zsúfolva nyomorultakkal, a kapzsiság és zsarnokság áldozataival, akiket erőszakkal elszakítottak családjuktól és láncra vertek.” Hogy Malakkát hatalmukba kerítsék, a hollandok megvesztegették a portugál kormányzót. Ez 1641-ben beeresztette őket a városba. Rögtön házához siettek és meggyilkolták, hogy „lemondhassanak” a 21 875 font sterling megvesztegetési díj megfizetéséről. Ahová a lábukat betették, pusztulás és elnéptelenedés járt a nyomukban. Banjuwanginak, egy jávai tartománynak 1750-ben több mint 80 000 lakosa volt, 1811-ben már csak 8000. Ez a doux commerce [szelíd kereskedelem]!

Az Angol Kelet-Indiai Társaság, mint ismeretes, a kelet-indiai politikai uralmon kívül megkapta a teakereskedelemnek és az egész kínai kereskedelemnek, valamint az Európából jövő és Európába menő áruk szállításának a kizárólagos monopóliumát is. Az indiai partok mentén és a szigetek közt való hajózás, valamint az India belsejében űzött kereskedelem azonban a Társaság főbb tisztviselőinek monopóliumává lett. A só, az ópium, a betel és más áruk monopóliuma a gazdagság kimeríthetetlen kincsesbányája volt. Maguk a tisztviselők szabták meg az árakat, és kedvük szerint nyúzták a szerencsétlen hindut. A főkormányzó részt vett ebben a magánkereskedelemben. Kegyencei olyan feltételekkel kaptak szerződéseket, amelyek segítségével, okosabban, mint az alkimisták, semmiből aranyat csináltak. Nagy vagyonok nőttek ki a földből gomba módra egy nap alatt, az eredeti felhalmozás végbement egyetlen shilling előlegezése nélkül. A Warren Hastings ellen indított bírói eljárás tele van ilyen példákkal. Nézzünk egy esetet. Egy ópiumszerződést egy bizonyos SuIIivannak juttatnak, abban a pillanatban, amikor — hivatalos megbízásból — Indiának az ópium-kerületektől egészen távol levő részébe utazik. Sullivan eladja a szerződést 40 000 £-ért egy bizonyos Binn-nek, Binn még aznap továbbadja 60 000 £-ért, és a szerződés végső megvásárlója és kivitelezője kijelenti, hogy még ezután is óriási nyereséget zsebelt be. A parlament elé terjesztett jegyzék szerint a Társaság és tisztviselői 1757 és 1766 között 6 millió £-et ajándékoztattak maguknak az indiaiakkal! 1769—70-ben az angolok mesterségesen éhínséget idéztek elő azzal, hogy minden rizst összevásároltak és csak szédületes árakon voltak hajlandók újra eladni.⁵⁸

A bennszülöttekkel a legveszettebben természetesen a kizárólag kiviteli kereskedelemre szánt ültetvényeken bántak, mint Nyugat-Indiában, továbbá a szabad rablás és gyilkolás prédájára engedett gazdag és sűrűn lakott országokban, mint Mexikóban és Kelet-Indiában. Mindazonáltal a tulajdonképpeni gyarmatokon sem tagadta meg önmagát az eredeti felhalmozás keresztény jellege. A protestantizmus józan virtuózai, Új-Anglia puritánjai 1703-ban assembly-uk [törvényhozó gyűlésük] határozatai alapján 40 £ jutalmat tűztek ki minden indián skalpra és minden foglyul ejtett rézbőrűre; 1720-ban 100 £ jutalmat minden skalpra; 1744-ben, miután Massachusetts-Bay egy bizonyos törzset lázadónak nyilvánított, a következő árak voltak érvényben: férfi — 12 éves vagy idősebb — skalpjáért 100£ új pénzben, férfi fogolyért 105 £, elfogott nőkért és gyermekekért 55 £, nők és gyermekek skalpjáért 50 £! Néhány évtizeddel később a gyarmati rendszer megbosszulta magát a kegyes pilgrim fathers [Pilgrim fathers (zarándokló atyák) — így nevezték az első puritánokat, akik 1620-ban Angliából Észak-Amerikába emigráltak. — a szerk.] időközben lázadóvá vált utódain. Angol ösztönzésre és angol zsoldban indián csatabárddal [tomahawk] öldösték őket. A brit parlament kijelentette, hogy a vérebek és a skalpolás olyan „eszközök, amelyeket Isten és a természet adott a kezébe”.

A gyarmati rendszer melegházszerűen érlelte a kereskedelmet és a hajózást. A „Gesellschaften Monopolia” (Luther) a tőkekoncentráció hatalmas emeltyűi voltak. A gyorsan sarjadó manufaktúrák számára a gyarmat felvevőpiacot és a piaci monopólium által hatványozott felhalmozást biztosított. Az Európán kívül közvetlenül fosztogatással, rabszolgaságba döntéssel és rablógyilkossággal zsákmányolt kincs visszaáramlott az anyaországba és itt átváltozott tőkévé. Hollandia, amely a gyarmati rendszert elsőnek fejlesztette ki teljesen, már 1648-ban kereskedelmi nagyságának tetőpontján állott. „A kelet-indiai kereskedelem, valamint az Európa délnyugati és északkeleti része közötti forgalom szinte kizárólag az birtokában volt. Halászatának, tengerhajózásának, manufaktúráinak nem volt párja egyetlen országban sem. A köztársaság tőkéje talán jelentékenyebb volt, mint Európa többi országáé együttvéve.” [Gülich: „Geschichtliche Darstellung des Handels, der Gewerbe und des Ackerbaus der bedeutendsten handeltreibenden Staaten unserer Zeit”, Jéna 1830, I. köt. 371. old.] Gülich elfelejti hozzátenni; Hollandia néptömegeit már 1648-ban jobban túldolgoztatták, elszegényítették és brutálisabban elnyomták, mint Európa többi országának néptömegeit együttvéve.

Manapság az ipari hegemóniával együtt jár a kereskedelmi hegemónia. A tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban ellenben a kereskedelmi hegemónia biztosítja az ipari uralmat. Innen adódik az a döntő szerep, amelyet a gyarmati rendszer akkoriban játszott, ö volt „az idegen isten”, aki odaállt az oltárra Európa régi bálványai mellé, és egy szép napon egy csapással ledöntötte valamennyit. A gyarmati rendszer nyilvánította a többletcsinálást az emberiség végső és egyetlen céljának.

A közhiteinek, azaz az államadósságoknak a rendszere, amelynek kezdeteit Genovában és Velencében már a középkorban felfedezzük, a manufaktúra-időszakban egész Európát birtokába kerítette. A gyarmati rendszer a maga tengeri kereskedelmével és kereskedelmi háborúival melegház volt számára. Így először Hollandiában vetette meg a lábát. Az államadósság, azaz az állam — akár önkényuralmi, akár alkotmányos vagy köztársasági ez — elidegenítése rányomja bélyegét a tőkés korszakra. Az úgynevezett nemzeti gazdagság egyetlen része, amely a modern népeknek valóban közös birtokába kerül — államadósságuk.⁵⁹ Ezért egészen következetes az a modern tanítás, mely szerint egy nép annál gazdagabb, minél mélyebbre merül az adósságban. A közhitei a tőke hitvallásává lesz. És az állam eladósodásának megkezdődésével már nem a szentlélek ellen való bűn az, amire nincs bocsánat, hanem az államadóssággal szemben való hitszegés.

Az államadósság az eredeti felhalmozás egyik legerőteljesebb emeltyűjévé válik. Mintha csak varázsvesszővel érintené, a nem-termelő pénzt nemzőerővel ruházza fel és így tőkévé változtatja anélkül, hogy ezért az ipari, sőt még az uzsorabefektetéstől is elválaszthatatlan fáradságnak és veszélynek kellene kitennie magát. Az állam hitelezői a valóságban semmit sem adnak, mert a kölcsönadott összeget könnyen átruházható állami adósságkötvényekké változtatják, melyek kezükben továbbra is éppen úgy működnek, mintha ugyanannyi készpénz volnának. De ha eltekintünk is a semmittevő járadékosok így teremtett osztályától és a kormányzat és a nemzet között közvetítőt játszó pénzemberek rögtönzött gazdagságától — valamint az adóbérlők, kereskedők, magángyárosok rögtönzött gazdagságától is, akiknek minden államkölcsön egy-egy jókora darabja égből hullott tőkét jelent —, az államadósság lendítette fel a részvénytársaságokat, a legkülönbözőbb fajtájú átruházható értékpapírokkal való kereskedést, az ázsióüzletet, egyszóval: a tőzsdejátékot és a modern bankokráciát.

A nemzeti címmel felcicomázott nagybankok születésüktől kezdve csak magánspekulánsok társaságai voltak, amelyek a kormány mellé álltak és — hála kapott kiváltságaiknak — tudtak neki pénzt kölcsönözni. Ezért az államadósság felhalmozódásának nincs csalhatatlanabb fokmérője, mint e bankok részvényeinek fokozatos emelkedése, amely bankok teljes kibontakozása az Angol Bank alapításától kelteződik (1694). Az Angol Bank azzal kezdte, hogy pénzét 8%-ért odakölcsönözte a kormánynak; ezzel egyidejűleg a parlamenttől felhatalmazást kapott arra, hogy ugyanabból a tőkéből pénzt kovácsoljon azáltal, hogy azt a közönségnek még egyszer kölcsönadta bankjegyek formájában. Jogában állott ezekkel a bankjegyekkel váltót leszámítolni, árura kölcsönt adni és nemesfémet vásárolni. Nem sok időbe telt és ez a magagyártotta hitelpénz lett az az érme, amellyel az Angol Bank az államnak kölcsönöket nyújtott és amellyel az állam számlájára az államadósság kamatait kifizette. Nem elég, hogy az egyik kezével adott, hogy a másikkal többet kapjon vissza; miközben ezt visszakapta, örökös hitelezője maradt a nemzetnek az utolsó kölcsönzött fillérig. Lassanként az ország fémkincsének nélkülözhetetlen őrzőjévé és az egész kereskedelmi hitel gravitációs középpontjává vált. Ugyanabban az időben, amikor megszűnt Angliában a boszorkányégetés, megkezdték a bankjegyhamisítók felakasztását. Hogy a bankokraták, pénzemberek, járadékosok, ügynökök, tőzsdei alkuszok és tőzsdei hiénák e fajzatának hirtelen felbukkanása a kortársakra milyen hatást tett, ezt a korszak írásai, például Bolingbroke munkái bizonyítják.⁶⁰

Az államadósságokkal együtt létrejött egy nemzetközi hitelrendszer, amely gyakran elrejti az eredeti felhalmozás egyik forrását ennél vagy annál a népnél. Így a velencei rablórendszer aljasságai alkotják Hollandia tőkegazdagságának egy ilyen rejtett alapzatát, a hanyatló Velence ugyanis nagy pénzösszegeket adott kölcsön Hollandiának. Ugyanígy áll a dolog Hollandia és Anglia között. Hollandia manufaktúráit már a XVIII. század elején messze túlszárnyalták, és Hollandia megszűnt vezető kereskedő- és ipari nemzet lenni. Ezért 1701 és 1776 között az lesz egyik fő üzletévé, hogy óriási tőkéket kölcsönöz ki, kiváltképpen hatalmas versenytársának, Angliának. Hasonló az eset ma Anglia és az Egyesült Államok között. Sok tőke, amely az Egyesült Államokban ma születési bizonyítvány nélkül fellép, nem egyéb Angliában csak tegnap tőkésített gyermekvérnél.

Minthogy az államadósság az állami bevételekre támaszkodik, amelyeknek fedezniük kell az évi kamat- stb. fizetéseket, a modern adórendszer a nemzeti kölcsönök rendszerének szükségszerű kiegészítője lett. A kölcsönök lehetővé teszik a kormány számára, hogy rendkívüli kiadásokat fedezzen anélkül, hogy az adófizető ezt azonnal megérezné, de később mégis adóemelést tesznek szükségessé. Másrészt az egymást követő adósságok felhalmozódása által előidézett adóemelés arra kényszeríti a kormányt, hogy új rendkívüli kiadásoknál mindig újabb kölcsönöket vegyen fel. A modern adóügy, amelynek tengelyét azok az adók alkotják, amelyeket a legszükségesebb létfenntartási eszközökre kivetnek (tehát azokat megdrágítják), ezért magában hordja az automatikus fokozódás csíráját. A túladóztatás nem esetleges, hanem ellenkezőleg, alapelv. Ezért Hollandiában, ahol ez a rendszer először honosodott meg, de Witt, a nagy hazafi, Maximáiban úgy ünnepelte, mint a legjobb rendszert arra, hogy a bérmunkást alázatossá, mértékletessé, szorgalmassá és — munkával túlterheltté tegyék. Az a romboló hatás, amelyet ez a rendszer a bérmunkások helyzetére gyakorol, itt mégis kevésbé érdekel bennünket, mint a parasztoknak, a kézműveseknek, egyszóval a kis középosztály valamennyi alkotórészének általa előidézett erőszakos kisajátítása. Erről a vélemények még a polgári közgazdászok körében sem térnek el. Kisajátító hatékonyságát még erősíti a protekcionizmus rendszere, amely a modern adórendszernek lényeges alkotórésze.

A gazdagság tőkésítésében és a tömegek kisajátításában az államadósságnak és a neki megfelelő adórendszernek oly nagy része van, hogy ez sok írót, mint például Cobbettet, Doubledayt és másokat arra a gondolatra vezetett, hogy helytelenül itt keressék a modern népek nyomorának alapvető okát.

A protekcionizmus rendszere mesterséges eszköz volt arra, hogy gyárosokat gyártsanak, független munkásokat kisajátítsanak, a nemzet termelési és létfenntartási eszközeit tőkésítsék, a hagyományos termelési módból a modern termelési módba való átmenetet erőszakosan lerövidítsék. Az európai államok tülekedtek e találmány szabadalmáért, és ha már egyszer a többletcsinálók szolgálatába állottak, e célból nemcsak saját népüket sarcolták meg közvetett módon védővámokkal, közvetlenül kiviteli prémiumokkal stb. A függő helyzetben levő szomszéd országokban minden ipart erőszakkal kiirtottak, mint például Anglia az írországi gyapjú-manufaktúrát. Az európai szárazföldön Colbert eljárása alapján a folyamatot még jobban leegyszerűsítették. A gyáros eredeti tőkéje itt részben közvetlenül az államkincstárból folyik. „Miért keressük”, kiált fel Mirabeau, „oly messze az okot, hogy miért virágzott Szászországban a manufaktúra a hétéves háború előtt? 180 millió államadósság!”⁶¹

A gyarmati rendszer, az államadósságok, az adóteher, a protekcionizmus, a kereskedelmi háborúk stb., a tulajdonképpeni manufaktúra-időszak e szülöttei, óriásira nőnek a nagyipar gyermekkorában. A nagyipar megszületését a nagy heródesi gyermekrablással ünnepük meg. Mint a királyi tengerészet, a gyárak is erőszakkal toborozzák újoncaikat. Bármennyire egykedvűen szemléli is Sir F. M. Eden a földművesnép földtől való megfosztásának a XV. század utolsó harmadától az koráig, a XVIII. század végéig folytatódó borzalmait, bármennyire önelégülten kíván is szerencsét ehhez a folyamathoz, amely „szükséges” ahhoz, hogy a tőkés mezőgazdaságot és a „szántóterület és a legelő közti igazi arányt kialakítsák”; mégsem tanúsít ugyanilyen gazdasági megértést az iránt, hogy a gyermekrablás és a gyermekrabszolgaság szükséges ahhoz, hogy a manufaktúra-üzem gyári üzemmé változzék át és a tőke és a munkaerő közti igazi arány helyreálljon. A következőket mondja: „Talán érdemes a közönségnek mérlegelnie, vajon bármilyen manufaktúra, amelynek az eredményes üzletvitelhez cottage-okból és dologházakból szegény gyermekeket kell elrabolnia, hogy ezeket csoportonként felváltva az éjszaka nagy részén át robotoltassa és a pihenéstől megfossza; egy manufaktúra, amely ezenkívül különböző korosztályú, hajlamú és mindkét nembeli csoportokat úgy összekever, hogy a ragadós példa feltétlenül romlottsághoz és feslettséghez vezet — vajon egy ilyen manufaktúra gyarapíthatja-e a nemzeti és az egyéni boldogság összességét?”⁶² „Derbyshire-ben, Nottinghamshire-ban és különösen Lancashire-ben”, mondja Fielden, „a nemrégiben feltalált gépi berendezést nagy gyárakban alkalmazták, olyan folyóvíz közvetlen közelében, amellyel vízikereket lehet hajtani. Ezeken a helyeken, távol a városoktól, hirtelen sok ezer kéz vált szükségessé; és főleg az eddig viszonylag gyéren lakott és terméketlen Lancashire-nek most mindenekelőtt népességre volt szüksége. A kicsi és fürge ujjakat keresték elsősorban. Rögtön az a szokás támadt, hogy különböző londoni, birminghami és más egyházközségek dologházaiból tanoncokat (!) hozattak. Sok-sok ezer ilyen kicsi, gyámoltalan teremtést, 7-től 13 vagy 14 éves korig, szállítottak így északra. Az volt a szokás, hogy a tanoncokat a mester” (azaz a gyermekrabló) „ruházta, élelmezte és szállásolta el a gyár közelében levő »tanoncházban«. Felügyelőket szerződtettek, hogy munkájukat ellenőrizzék. Ezeknek a rabszolgahajcsároknak érdekükben állott a gyermekeket a végsőkig megdolgoztatni, mert fizetésük attól a termékmennyiségtől függött, amelyet a gyermekből ki tudtak préselni. Ennek természetes következménye a kegyetlenség volt [...] Sok gyári kerületben, különösen Lancashire-ben, a legszívfájdítóbb módon kínozták ezeket az ártatlan és védtelen teremtéseket, akiket a gyáros uraknak bizományba adtak. Agyonhajszolták őket túlzott munkával [...] korbácsolták, megláncolták és a legválogatottabb, körmönfont kegyetlenséggel kínozták őket; sok esetben csonttá soványodtak, miközben a korbács munkára kényszerítette őket [...] Sőt néhány esetben a gyermekeket öngyilkosságba kergették! [...] Derbyshire, Nottinghamshire és Lancashire szép és romantikus völgyei, a nyilvánosság szeme elől elzárva, a kínzás és gyakran a gyilkolásszörnyű pusztaságaivá váltak! [...] A gyárosok profitja óriási volt. Ez csak növelte farkasétvágyukat. Megkezdték az éjjeli munka gyakorlatát, azaz miután a kezek egyik csoportja kimerült a nappali munkától, egy másik csoportot tartottak készenlétben az éjjeli munkára; a nappali csoport azokba az ágyakba vándorolt, amelyeket az éjszakai csoport éppen elhagyott és fordítva. Néphagyomány Lancashire-ben, hogy az ágyak sohasem hűltek ki.”⁶³

A tőkés termelésnek a manufaktúra-időszak alatti fejlődésével Európa közvéleménye elvesztette szégyenérzetének és lelkiismeretének utolsó maradványait is. A nemzetek cinikusan kérkedtek minden gyalázatossággal, amely eszközül szolgált a tőkefelhalmozáshoz. Olvassuk el például a jámbor A. Anderson naiv kereskedelmi krónikáját. Ebben az angol állambölcsesség diadalának kürtölik ki, hogy Anglia az utrechti békében az asiento-szerződéssel [Az asiento-szerződést 1713. márc. 16-án kötötte meg Spanyolország Angliával. E szerint brit alattvalók évi 4800 — 30 éven át összesen 144 000 — néger rabszolgát vihetnek be az amerikai spanyol gyarmatokra. Az 1750-ben megkötött El Retiro-i szerződés véget vetett az asiento-szerződés hatályának. — a szerk.] kikényszerítette a spanyoloktól azt a kiváltságot, hogy a rabszolgakereskedelmet, amelyet addig csak Afrika és az angol Nyugat-India között űzött, most Afrika és a spanyol Amerika között is űzhesse. Anglia jogot kapott arra, hogy 1743-ig évente 4800 négerrel lássa el a spanyol Amerikát. Ez egyúttal hivatalos takaróul szolgált a brit csempészet számára. Liverpool a rabszolgakereskedelem bázisán nőtt naggyá. Ez volt az ő módszere az eredeti felhalmozásra. És a liverpooli „tiszteletreméltó polgárság” mind a mai napig Pindarosza a rabszolgakereskedelemnek, amely — v. ö. dr. Aikin idézett 1795-ös írásával — „a kereskedelmi vállalkozó szellemet a szenvedélyig fokozza, remek tengerészeket nevel és óriási pénzeket jövedelmez”. Liverpool 1730-ban 15 hajót foglalkoztatott rabszolgakereskedelemmel, 1751-ben 53-at, 1760-ban 74-et, 1770-ben 96-ot és 1792-ben 132-t.

A pamutipar, miközben Angliában bevezette a gyermekrabszolgaságot, egyúttal megadta a lökést ahhoz, hogy az Egyesült Államok korábban többékevésbé patriarchális rabszolgagazdálkodása kereskedelmi kizsákmányoló rendszerré változzék át. Egyáltalában az európai bérmunkások burkolt rabszolgaságához szükség volt arra az alapzatra, amelyet az Újvilág sans phrase [kertelés nélküli] rabszolgasága nyújtott.⁶⁴

Tantae molis erat [Ennyi bú-baj után sikerült - Vergilius: „Aeneis”, I. könyv 33. sor.] a tőkés termelési mód „örök természeti törvényeinek” szabad utat teremteni, a munkások és a munkafeltételek szétválasztási folyamatát véghezvinni, az egyik póluson a társadalmi termelési és létfenntartási eszközöket tőkévé, a másik póluson a nép nagy tömegét bérmunkássá, szabad „dolgozó szegénnyé”, a modern történelem e mesterséges termékévé változtatni.⁶⁵ Ha a pénz, Augier szerint, „félorcáján természetes vérfoltokkal jön a világra”⁶⁶, akkor a tőke tetőtől talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva.⁶⁷

Ez a termelési mód a föld és a többi termelési eszköz szétforgácsolását tételezi fel. Kizárja nemcsak az utóbbiak koncentrációját, hanem a kooperációt, a munkának ugyanazon a termelési folyamaton belüli megosztását, a társadalom úrrálevését a természeten és a természet társadalmi szabályozását, a társadalmi termelőerők szabad fejlődését is. A termelés és a társadalom szűk természetadta korlátáival fér csak össze. Ennek megörökítését akarni annyit jelentene, mint — ahogyan Pecqueur joggal mondja — „az általános középszerűséget elrendelni”. [Pecqueur: „Théorie nouvelle d’économie sociale et politique”, Párizs 1842, 435. old.] Egy bizonyos fokon ez a termelési mód megszüli saját megsemmisítésének anyagi eszközeit. Ettől a pillanattól kezdve olyan erők és szenvedélyek mozdulnak meg a társadalom ölében, amelyek úgy érzik, hogy e termelési mód bilincsbe veri őket. Meg kell semmisíteni, meg is semmisítik. Megsemmisítése, az egyéni és szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag koncentrált termelési eszközökké, tehát sokak törpe tulajdonának kevesek tömegméretű tulajdonává való átváltoztatása, tehát a nép nagy tömegének megfosztása a földtől, a létfenntartási eszközöktől és a munkaszerszámoktól, a nép tömegének ez a szörnyű és kínos kisajátítása — ez a tőke előtörténete. Egy sor erőszakos módszert ölel fel, amelyek közül csak a korszakalkotókat vettük szemügyre mint a tőke eredeti felhalmozásának módszereit. A közvetlen termelők kisajátítását a legkíméletlenebb vandalizmussal és a leggyalázatosabb, legpiszkosabb, legkicsinyesebben gyűlölködő szenvedélyek ösztönzésére hajtják végre. A saját munkával létrehozott, úgyszólván az egyes, független dolgozó egyénnek és munkafeltételeinek összenövésén nyugvó magántulajdont kiszorítja a tőkés magántulajdon, amely idegen, de formailag szabad munka kizsákmányolásán nyugszik.68

Mihelyt ez az átalakulási folyamat a régi társadalmat elég mélyen és elég nagy területen szétbomlasztotta, mihelyt a munkások proletárokká, munkafeltételeik tőkévé változtak, mihelyt a tőkés termelési mód a saját lábán áll, a munka további társadalmasítása és a földnek és más termelési eszközöknek további átváltoztatása társadalmilag kiaknázott, tehát közös termelési eszközökké, ennélfogva a magántulajdonosok további kisajátítása, új formát ölt. Amit most ki kell sajátítani, az már nem az önállóan gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés.

Ez a kisajátítás maguknak a tőkés termelés benső törvényeinek játéka útján, a tőkék centralizációja útján megy végbe. Egy-egy tőkés sok tőkést üt agyon. Ezzel a centralizációval, vagyis sok tőkésnek kevés tőkés által történő kisajátításával karöltve kifejlődik mind nagyobb méretekben a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technikai alkalmazása, a föld tervszerű kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csak közösen alkalmazható munkaeszközökké, minden termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket, valamennyi nép bekapcsolása a világpiac hálózatába és ezzel a tőkés rendszer nemzetközi jellege. Ugyanakkor, amikor folytonosan csökken azoknak a tőkemágnásoknak a száma, akik ennek az átalakulási folyamatnak összes előnyeit bitorolják és monopolizálják, nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás, de nő a mind nagyobbra duzzadó és magának a tőkés termelési folyamatnak a mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.

A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon, az első tagadása az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.

Az egyének saját munkáján nyugvó, szétforgácsolt magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása természetesen hasonlíthatatlanul hosszadalmasabb, keményebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelési üzemen nyugvó tőkés tulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná. Ott arról volt szó, hogy a nép tömegét kisajátította néhány bitorló, itt arról, hogy néhány bitorlót kisajátít a nép tömege.⁶⁹

¹ Itáliában, ahol a tőkés termelés a legkorábban fejlődik ki, a jobbágyviszonyok felbomlása is a legkorábban megy végbe. A jobbágyot itt felszabadítják, mielőtt bármiféle szokásjogot biztosíthatott volna magának a földhöz. Felszabadulása tehát rögtön szabad prédául szolgáló proletárrá változtatja, aki ezenkívül a többnyire még a római időkből fennmaradt városokban az új urakat is készentalálja. Amikor a világpiacnak a XV. század végén bekövetkezett forradalma megsemmisítette Észak-Itália kereskedelmi uralkodó helyzetét, fordított irányú mozgás jött létre. A városok munkásait tömegesen vidékre kergették, és ezek soha nem látott fellendülést idéztek ott elő a kertészet módjára űzött kis földművelésben.
²„A kis földtulajdonosok, akik saját földjüket saját kezük munkájával művelték és szerény jólétnek örvendtek [...] akkoriban a nemzetnek sokkal fontosabb részét alkották, mint manapság [...] Nem kevesebb mint 160 000 földtulajdonos, akik családjukkal együtt az össznépességnek minden bizonnyal több mint 1/7-ét alkották, élt abból, hogy kicsiny freehold telkén” (freehold teljesen szabad tulajdont jelent) „gazdálkodott. E kis földbirtokosok átlagos jövedelmét [...] 60—70 font sterlingre becsülik. Kiszámították, hogy a saját földjüket megművelők száma nagyobb volt, mint az idegen földön gazdálkodó bérlőké.” (Macaulay: „History of England”, X. kiad., London 1854, I. köt. 333—334. old.) — Még a XVII. század utolsó harmadában az angol nép 4/5-e földművelő volt. (i. m. 413. old.) — Azért Macaulayt idézem, mert ő, mint rendszeres történelemhamisító, az ilyen tényeket lehetőleg „megnyirbálja".
³Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maga a jobbágy nemcsak a házához tartozó földparcella tulajdonosa, habár szolgáltatásra kötelezett tulajdonosa, hanem a községi föld társtulajdonosa is volt. „A paraszt ott” (Sziléziában) „serf [jobbágy].” Mindamellett ezek a seriek birtokolnak községi földeket. „Eddig a sziléziaiakat még nem lehetett rábírni a községi földek felosztására, míg Neumarkban alig van olyan falu, ahol ezt a felosztást igen nagy sikerrel keresztül ne vitték volna.” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, London 1788, II. köt. 125—126. old.)
⁴Japán, tisztán hűbéri földtulajdonszervezetével és fejlett kisparaszti gazdaságával, sokkal hívebb képét nyújtja az európai középkornak, mint valamennyi, többnyire polgári előítéletek sugallta történelemkönyvünk. Túlságosan kényelmes dolog a középkor rovására „liberálisnak” lenni.
⁵„Utopiá”-jában Thomas Morus beszél arról a furcsa országról, ahol a „juhok felfalják az embereket”. („Utopia”, Robinson fordítása, Arber kiadása, London 1869, 41. old.)
⁶Bacon kifejti a szabad jómódú parasztság és a jó gyalogság közti összefüggést. „A királyság hatalma és erkölcsei szempontjából csodálatosan fontos volt olyan bérletekkel rendelkezni, amelyek elegendő méretűek ahhoz, hogy derék férfiak ne szenvedjenek szükséget, és a királyság földjének egy nagy részét a yeomanry birtokában, vagyis olyan emberek birtokában rögzíteni, akik középütt állnak a nemesemberek és a zsellérek (cottagers), valamint a béresek között [...] Mert a legilletékesebb hadiszakértőknek az az általános véleménye [...] hogy egy hadsereg fő erőssége a gyalogság, vagyis a talpashad. De jó gyalogság alakításához olyan emberekre van szükség, akik nem szolgaságban vagy ínségben, hanem szabadon és bizonyos jómódban nőttek fel. Ezért ha valamely állam túlságosan a nemesemberekre és finom urakra helyezi a fő súlyt, míg a parasztok és a szántóvetők ezeknek pusztán munkásai vagy béresei, vagy akár zsellérek, azaz kunyhóval rendelkező koldusok, lehet, hogy jó lovasságotok lesz, de sohasem lesz jó, kitartó gyalogságotok [...] Ezt látjuk Franciaországban és Itáliában és néhány más külső országban, ahol valóban mindenki nemes vagy nyomorult pór [...] annyira, hogy kénytelenek svájci és hasonló zsoldoscsapatokat alkalmazni gyalogzászlóaljaik számára: amiből is az következik, hogy ezeknek a nemzeteknek sok a népük és kevés a katonájuk.” („The Reign of Henry VII. etc. Verbatim Reprint from Kennet’s England, ed. 1719”, London 1870, 308. old.)
⁷Dr. Hunter, „Public Health, Seventh Report 1864”, 134. old. — „Azt a földmennyiséget, amelyet” (a régi törvények) „kiutaltak, manapság túlságosan nagynak ítélnék munkások számára, és inkább arra vélnék alkalmasnak, hogy ezeket kis bérlőkké változtassa.” (George Roberts: „The Social History of the People of the Southern Counties of England in past centuries”, London 1856, 184. old.)
⁸„A szegénynek azt a jogát, hogy a tizedben részesüljön, a régi statútumok szövege leszögezi.” (Tuckett: „A History of the Past and Present State of the Labouring Population”, II. köt. 804—805. old.)
⁹William Cobbett: „A History of the Protestant Reformation”, 471. §
¹⁰A protestáns „szellem” többek között a következőkből látható. Dél-Angliában különböző földtulajdonosok és jómódú bérlők összedugták a fejüket és Erzsébet szegénytörvényének helyes értelmezésére vonatkozóan 10 kérdést vetettek fel, amelyeket véleményezés végett ama kor egyik híres jogásza, Snigge sergeant (később, I, Jakab alatt, bíró) elé terjesztettek. „Kilencedik kérdés: Néhányan az egyházközség gazdag bérlői közül okos tervet agyaltak ki, amelynek révén minden zavart ki lehet küszöbölni a törvény végrehajtásában. Azt javasolják, hogy építsenek egy börtönt az egyházközségben. Minden szegénytől, aki nem hajlandó magát a fent nevezett börtönbe bezáratni, vonják meg a támogatást. Ezután tegyék közhírré a környéken, hogy ha valakinek kedve van ez egyházközség szegényeit bérbe venni, meghatározott napon adjon be lepecsételt ajánlatot, hogy milyen legalacsonyabb áron akarja őket tőlünk átvenni. E terv szerzői felteszik, hogy a szomszédos grófságokban vannak olyan személyek, akik nem akarnak dolgozni és sem vagyonuk, sem hitelük nincs, hogy bérletre vagy hajóra tegyenek szert és így munka nélkül megélhessenek (so as to live without labour). Az ilyenek valószínűleg készek lesznek arra, hogy igen előnyös ajánlatokat tegyenek az egyházközségnek. Ha itt-ott egyes szegények a szerződtető oltalma alatt elpusztulnak, a bűn reá száll, mert az egyházközség megtette kötelességét e szegények iránt. Félünk azonban, hogy a mostani törvény nem engedélyez ilyenfajta ésszerű rendszabályt (prudential measure); önnek azonban tudnia kell, hogy e grófság és a szomszédos grófság többi freeholderja csatlakozni fog hozzánk, hogy alsóházi tagjait egy olyan törvény beterjesztésére ösztönözze, amely megengedi a szegények bebörtönzését és kényszermunkáját, úgyhogy senki, aki a bebörtönzésnek ellene szegül, semmiféle támogatásra ne legyen jogosult. Ez, reméljük, vissza fog tartani nyomorban élő személyeket attól, hogy támogatást igényeljenek (will prevent persons in distress from wanting relief).” (R. Blakey: „The History of Political Literature from the earliest times”, London 1855, II. köt. 84—85. old.) — Skóciában a jobbágyságot évszázadokkal később törölték el, mint Angliában. 1698-ban a saltouni Fletcher még ezt jelentette ki a skót parlamentben: „A koldusok számát Skóciában nem kevesebb, mint 200 000 főre becsülik. Az egyetlen orvosszer, amelyet én, aki elvben republikánus vagyok, javasolhatok, az, hogy állítsák helyre a jobbágyság régi állapotát, és hogy tegyék rabszolgává mindazokat, akik képtelenek arra, hogy saját megélhetésükről gondoskodjanak.” Ugyanúgy beszél Eden, „The State of the Poor”, I. könyv I. fej., 60—61. old.: „A földművesek szabadságától kelteződik a pauperizmus [...] Nemzeti szegényeink igazi szülői a manufaktúrák és a kereskedelem.” Eden, akárcsak amaz elvben republikánus skót, csupán abban téved, hogy nem a jobbágyság megszüntetése, hanem földtulajdonának megszüntetése tette a földművest proletárrá, illetve pauperrá. — Franciaországban, ahol a kisajátítás más módon ment végbe, az angol szegénytörvényeknek az 1566-os moulins-i rendelet és az 1656-os ediktum felel meg.
¹¹Rogers úr, ámbár akkoriban az oxfordi egyetemen, a protestáns ortodoxia fő fészkében a politikai gazdaságtan professzora volt, „History of Agriculture”-ja előszavában hangsúlyozza, hogy a reformáció pauperizálta a néptömegeket.
¹²„A Letter to Sir T. C. Bunbury, Bart.: On the High Price of Provisions. By a Suffolk Gentleman”, Ipswich 1795, 4. old. Még a nagybérlet fanatikus védelmezője, az „Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions and the Size of Farms etc.”, London 1773, 139. old., szerzője is ezt mondja: „Mélységesen sajnálom yeomanrynk elvesztését, azoknak a férfiaknak seregét, akik a valóságban fenntartották e nemzet függetlenségét; és fáj látnom, hogy földjeik most monopolizáló lordok kezében vannak, kis bérlőknek kiadva, akiknek bérleti feltételei olyanok, hogy alig jobb a soruk vazallusokénál, akiknek minden bajos alkalommal eleget kell tenniük a felhívásnak.”
¹³E polgári hős magánerkölcsére vonatkozólag lásd többek között: „Az 1695-ben Lady Orkneynak adományozott hatalmas írországi birtokok nyilvános bizonyítékai a király vonzalmának és a lady befolyásának [...] Lady Orkney értékes szolgálatai állítólag — foeda labiorum ministena [mocskos ajakszolgálatok] voltak.” (A British Museum Sloane Manuscript Collection-jában, 4224. sz. A kézirat címe: „The Character and Behaviour of King William, Sunderland etc. as represented in Original Letters to the Duke of Shrewsbury from Somers, Halifax, Oxford, Secretary Vernon etc.” A kézirat tele van kuriózumokkal.)
¹⁴„A koronabirtokok törvénytelen elidegenítése, részint eladás, részint ajándékozás révén, az angol történelem botrányos fejezete [...] a nemzet óriási becsapása (gigantic fraud on the nation).” (F. W. Newman: „Lectures on Political Economy”, London 1851, 129—130. old.) {Hogy a mai angol nagybirtokosok hogyan jutottak birtokaikhoz, arról részletes adatokat lásd „Our old Nobility. By Noblesse Oblige”, London 1879. — F. E.}
¹⁵El kell olvasni például E. Burke röpiratát a Bedford hercegi házról, amelynek sarja Lord John Russell, „the tomtit of liberalism” [a liberalizmus ökörszeme].
¹⁶„A bérlők megtiltják a cottagereknek (zselléreknek), hogy önmagukon kívül bármilyen élőlényt tartsanak, azzal az ürüggyel, hogy ha háziállatot vagy baromfit tartanának, takarmányt lopnának a csűrökből. Azt is mondják, tartsátok szegénységben a cottagereket és akkor szorgalmasak maradnak. A való tény azonban az, hogy a bérlők ilymódon a községi földekre való minden jogot maguknak bitorolnak.” („A Political Inquiry into the Consequences of enclosing Waste Lands”, London 1785, 75. old.)
¹⁷Eden: „The State of the Poor”, Preface [XVII., XIX. old.]
¹⁸„Capital farms”. („Two Letters on the Flour Trade and the Dearness of Corn. By a Person in Business”, London 1767, 19—20. old.)
¹⁹„Merchant-farms”. („An Inquiry into the Present High Price of Provisions”, London 1767, 111. old., jegyzet. Ennek a névtelenül megjelent kitűnő írásműnek a szerzője Nathaniel Forster tiszteletes.)
²⁰Thomas Wright: „A short address to the Public on the Monopoly of large farms”, 1779, 2—3. old.
²¹Addington tiszteletes: „Inquiry into the Reasons for and against enclosing open fields”, London 1772, 37—43. old. elszórtan
²²Dr. R. Price: „Observations on Reversionary Payments”, II. köt. 155—156. old. El kell olvasni Forster, Addington, Kent, Price és James Anderson írásait és össze kell hasonlítani MacCulloch nyomorúságos tányérnyaló fecsegésével „The Literature of Political Economy”, London 1845, című katalógusában.
²³Dr. R. Price, i. m. II. köt. 147—148. old.
²⁴i. m. 159—160. old. A régi Róma jut eszünkbe. „A gazdagok hatalmukba kerítették a fel nem osztott földek legnagyobb részét. Bíztak a korviszonyokban, hogy többé már nem fogják tőlük elvenni, és ezért a szegényeknek a közelben levő földdarabjait részint azok beleegyezésével megvásárolták, részint erőszakkal elvették, úgyhogy most már nem egyes földeket, hanem nagy kiterjedésű uradalmakat műveltek meg. Eközben a földműveléshez és az állattenyésztéshez rabszolgákat használtak, mert a szabad embereket elvették volna tőlük a munkából katonai szolgálatra. A rabszolgák birtoklása azért is nagy hasznot hajtott nekik, mert ezek, minthogy a katonai szolgálat alól mentesek voltak, zavartalanul szaporodhattak, és egy csomó gyerekük lett. Így a hatalmasok minden gazdagságot magukhoz kaparintottak, és az egész vidék nyüzsgött a rabszolgáktól. Az itáliaiak viszont mind kevesebben maradtak, felőrölte őket a szegénység, az adók és a katonai szolgálat. De még ha békeidők jártak is, teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, mert a föld a gazdagok birtokában volt, és megművelésére nem szabad embereket, hanem rabszolgákat alkalmaztak.” (Appianus: „Römische Bürgerkriege”, 1. 7.) Ez a passzus a liciniusi törvényt [A római plebejusok harcának eredményeképpen i. e. 367-ben elfogadták C. Licinius Stolo és L. Sextius Lateranus néptribunusok földtörvényét, amely szerint egy római polgár legfeljebb 500 jugerum (kb. 125 ha) földet birtokolhat az állami közföldekből, a plebejusok földigényét pedig kielégítik a háborús hódítások útján szerzett földekből. — a szerk.] megelőző időkre vonatkozik. A katonai szolgálat, amely a római plebejusok romlását annyira meggyorsította. Nagy Károlynak is egyik fő eszköze volt, amellyel a szabad német parasztoknak földjük révén függő és személyileg függő jobbágyokká való átváltozását melegágyszerüen elősegítette.
²⁵„An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions etc.”, 124., 129. old. Hasonló ehhez, de ellenkező tendenciával: „A munkásokat elűzik cottageaikból és arra kényszerítik, hogy a városokban keressenek alkalmaztatást; — ekkor azonban nagyobb többlet adódik és ilymódon a tőke gyarapszik.” („The Perils of the Nation”, II. kiad., London 1843, XIV. old.)
²⁶„A king of England might as well claim to drive his subjects into the sea.” (F. W. Newman: „Lectures on Political Economy”, 132. old.)
²⁷Steuart ezt mondja: „Ezeknek a földeknek a járadéka” (ezt a közgazdasági kategóriát tévesen átviszi arra az adóra, amelyet a taksmanek [Taksmaneknek nevezték a clan-rendszer idején Skóciában a clan-fÖnöknek vagy lairdnek („nagy férfiúnak”) közvetlenül alárendelt alhűbéreseket. A laird a földet (tak), amely a clan közös tulajdonában maradt, kiosztotta a taksmaneknek. A taksmanek csekély adót fizettek a lairdnek és ezzel elismerték fennhatóságát. Nekik voltak alárendelve az egyes települések élén álló alacsonyabb rangú vezetők, és ez utóbbiaknak volt alárendelve a parasztság. A clan-rendszer felbomlásával a lairdek földesurakká, a taksmanek pedig tőkés bérlőkké váltak. A régebbi adó helyét a földjáradék foglalta el. — a szerk.] fizettek a clan-főnőknek) „kiterjedésükhöz viszonyítva teljesen jelentéktelen, de ami azoknak a személyeknek a számát illeti, akiket egy bérlet eltart, meglehet, azt fogjuk találni, hogy egy darab föld a Skót Felföldön tízszer annyi embert táplál, mint az ugyanilyen értékű föld a leggazdagabb tartományokban.” („Works”, I. köt., XVI. fej., 104. old.)
²⁸James Anderson: „Observations on the Means of Exciting a Spirit of National Industry etc.”, Edinburgh 1777
²⁹1860-ban erőszakkal kisajátított embereket hamis ígéretekkel Kanadába exportáltak. Némelyek a hegyekbe és a szomszédos szigetekre menekültek. Rendőrök üldözték őket, ezekkel kézitusára keltek és sikerült elmenekülniük.
³⁰„A Felföldön”, mondja Buchanan, A. Smith kommentátora, 1814-ben, „a régi tulajdonviszonyokát napról napra erőszakkal felforgatják [...] A landlord, tekintet nélkül az örökbérlőkre” (ez szintén helytelenül alkalmazott kategória itt), „felkínálja a földet a legtöbbet ígérőnek, és ha ez újító (improver), rögtön új művelési rendszert vezet be. A korábban kis parasztokkal teleszórt föld a hozamával arányosan volt benépesedve; a tökéletesített művelés és megnövelt járadék új rendszere mellett a lehető legnagyobb hozamot igyekeznek elérni a lehető legkisebb költségekkel, és e célból a most haszontalanná vált kezeket eltávolítják [...] A szülőföldjükről kitaszítottak a gyárvárosokban keresnek megélhetést stb.” (David Buchanan: „Observations on etc. A. Smith’s Wealth of Nations”, Edinburgh 1814, IV. köt. 144. old.) „A skót nagyurak úgy sajátítottak ki családokat, mintha csak gazt irtottak volna, úgy bántak falvakkal és azok lakosságával, mint a bosszúálló indusok a vadállatok barlangjaival [...] Az embert egy birkabőrért vagy ürücombért, sőt kevesebbért vesztegetik [...] A mongolok, amikor betörtek Kína északi tartományaiba, a tanácsban azt javasolták, hogy a lakosságot irtsák ki és földjüket változtassák legelővé. Ezt a javaslatot sok felföldi skót landlord megvalósította saját hazájában saját honfitársaival szemben.” (George Ensor: „An Inquiry concerning the Population of Nations”, London 1818, 215—216. old.)
³¹Amikor a mostani Sutherland hercegnő Londonban nagy pompával fogadta Mrs. Beecher-Stowe-ot, az „Uncle Tom’s Cabin” [Tamás bátya kunyhója] szerzőjét, hogy kimutassa az amerikai köztársaság néger rabszolgái iránti rokonszenvét — amelyet azután a polgárháború alatt, amikor minden „nemes” angol szív a rabszolgatartókért dobogott, arisztokrata társnőivel együtt nagy bölcsen szegre akasztott —, a „New York Tribune”-ban bemutattam a Sutherland-rabszolgák viszonyait.* (Cikkem néhány helyét idézi Carey „The Slave Trade”-jében, Philadelphia 1853, 202—203. old.) Cikkemet egy skót újság átvette, és csinos vita kerekedett az utóbbi és a Sutherlandok tányérnyalói között.
³²Erről a halüzletről érdekes dolgok találhatók David Urquhart úr „Portfolio, New Series“-ében. — Nassau W. Senior a fentebb idézett hátrahagyott írásában „a sutherlandshire-i eljárást az emberemlékezet óta végrehajtotttisztítások (clearings) egyik legjótékonyabbjának” jellemzi. („Journals, Conversations and Essays relating to Ireland”, II. köt. 282. old.)
³³Skócia „deer forestjeiben” (vadaskertjeiben) egyetlen fa sincsen. A juhokat elhajtják, a szarvasokat felkergetik a kopár hegyekbe és ezt nevezik „deer forestnek”. Tehát még csak erdőművelésről sincs szó!
³⁴Robert Somers: „Letters from the Highlands; or, the Famine of 1847”, London 1848, 12—28. old. elszórtan. Ezek a levelek eredetileg a „Times“-ban jelentek meg. Az angol közgazdászok a gaelek 1847. évi éhínségét természetesen túlnépesedésükkel magyarázták. Mindenesetre a gaelek „nyomást gyakoroltak” élelmiszereikre. — Németországban a „clearing of estates”, vagy ahogy itt nevezték, a „Bauernlegen” különösen a harmincéves háború utánjöttszokásba, és a szász választófejedelemségben 1790-ben még parasztfelkeléseket idézett elő. Főleg Kelet-Németországban uralkodott. Poroszország legtöbb tartományában csak II. Frigyes biztosított tulajdonjogot a parasztoknak. Szilézia meghódítása után rákényszerítette a földesurakat arra, hogy állítsák helyre a kunyhókat, csűröket stb., hogy lássák el a parasztbirtokokat jószággal és felszereléssel. Katonákra volt szüksége hadserege számára és adókötelesekre államkincstára számára. Hogy egyébként milyen kellemes élete volt a parasztnak Frigyes pénzügyi garázdálkodása és despotizmusból, bürokráciából és hűbériségből összekotyvasztott kormányzása alatt, az megítélhető csodálójának, Mirabeaunak következő mondataiból: „A len tehát az észak-németországi paraszt egyik fő gazdagsága. Az emberi nem szerencsétlenségére ez csak a nyomor elleni segédeszköz, nem pedig a jólét forrása. Az egyenes adók, a robotmunka és a legkülönbözőbb egyéb szolgáltatások tönkreteszik a német parasztot, aki azonkívül közvetett adót is fizet mindenre, amit vásárol [...] s hogy romlása teljes legyen, termékeit nem adhatja el ott és úgy, ahogy akarja; amire szüksége van, azt sem meri olyan kereskedőknél beszerezni, akik ezt olcsóbb áron adhatnák. Mindezek az okok észrevétlenül tönkreteszik, és a fonómunka nélkül nem volna képes az egyenes adókat esedékességük napján megfizetni; ez az segélyforrása, mert hasznosan foglalkoztatja asszonyát, gyermekeit, cselédlányait, béreseit és őt magát is. De e segítség ellenére is, milyen keserves az élete! Nyáron mint a gályarab dolgozik a szántásnál és az aratásnál; 9 órakor fekszik le és 2 órakor kel fel, hogy elkészülhessen munkájával; télen hosszabb pihenéssel kellene pótolnia erejét; de nem marad kenyere és vetőmagja, ha megválik termékeinek attól a részétől, amelyet el kellene adnia, hogy adóját megfizesse. Ezért, hogy ezt a lyukat betömje, fonnia kell [...] mégpedig igen kitartóan. A paraszt tehát télen éjfélkor vagy 1 órakor fekszik le és 5 vagy 6 órakor kel fel; vagy pedig 9-kor fekszik le és 2 órakor kel, s ezt teszi élete minden napján, kivéve a vasárnapot. Ez a túlságosan hosszú ébrenlét és munka felőrli az emberi szervezetet, és innen van, hogy falun a férfiak és az asszonyok sokkal hamarabb öregszenek, mint a városban.” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, III. köt. 212. skk. old.)
Pótlás a 2. kiadáshoz: 1866 márciusában, 18 évvel Robert Somers fentebb idézett írásának közzététele után, Leone Levi professzor a Society of Artsban* előadást tartott a juhlegelők vadaskertekké változtatásáról, amelyben vázolta a Skót Felföld elpusztításának előrehaladását. Többek között ezeket mondotta: „Az elnéptelenítés és puszta juhlegelővé való változtatás a legkényelmesebb eszköz volt arra, hogy valaki kiadás nélkül jövedelemhez jusson [...] Deer forest a juhlegelő helyén, ez megszokott változás lett a Felföldön, A juhokat elűzik a vadállatok, mint ahogy azelőtt az embereket űzték el, hogy a juhoknak csináljanak helyet [...] Dalhousie gróf forfarshire-i birtokaitól John o’Groatsig lehet gyalogolni anélkül, hogy az erdőt elhagynánk. — Sokban” (ezen erdők közül) „meghonosodott a róka, a vadmacska, a nyest, a görény, a menyét és az alpesi nyúl, míg az üregi nyúl, a mókus és a patkány csak nemrég talált oda utat. Hatalmas földterületeket, amelyek Skócia statisztikájában mint kivételesen termékeny és nagy kiterjedésű legelők szerepeltek, most elzártak minden műveléstől és talajjavítástól, és kizárólag néhány személy vadászkedvtelésének — ez pedig az évnek csak egy rövid időszakán át tart — szentelték őket.”
A londoni „Economist” 1866. június 2-i száma írja: „Egy skóciai lap a múlt héten egyéb újságokon kívül a következőkről számolt be: »Sutherlandshire egyik legjobb juhtenyésztőbérletét, amelyért nemrégiben, a bérleti szerződés lejártakor, évi 1200 font sterling bérleti díjat ajánlottak fel, deer foresttá változtatják!« Működnek a hűbéri ösztönök [...] mint akkoriban, amikor a normann hódító [...] 36 falut lerombolt, hogy megteremtse a New Forestot [...] 2 millió acre-t, amely terület Skócia néhány legtermékenyebb földjét foglalja magában, teljességgel pusztasággá tettek. Glen Tilt vadon növő füve Perth grófság legtáplálóbb füvei közé számított; Ben Aulder deer forestja a legjobb füves rét volt messzi vidéken Badenoch körül; a Black Mount forest egy része Skócia legkiválóbb legelőjét adta feketefejü juhok számára. A vadászkedvtelésért parlagon hagyott föld kiterjedéséről fogalmat alkothatunk abból a tényből, hogy jóval nagyobb területet ölel fel, mint az egész Perth grófság. Hogy ezen erőszakos elpusztítás következtében milyen veszteség érte az országot termelési forrásokban, azt felbecsülhetjük abból, hogy a Ben Aulder forest földje 15 000 juhot tudott táplálni, és hogy ez Skócia egész vadászterületének csak 1/30-a [...] Mindez a vadászterület teljesen improduktív [...] mintha csak az Északi-tenger hullámaiba süllyesztették volna. Az ilyen rögtönzött pusztaságokat vagy sivatagokat a törvényhozásnak erős kézzel meg kellene szüntetnie.”
³⁵Az „Essay on Trade etc.” szerzője, 1770-ben, megjegyzi: „VI. Edward uralkodása alatt az angolok úgy látszik valóban teljes komolysággal a manufaktúrák bátorítására és a szegények foglalkoztatására adták a fejüket. Ezt látjuk egy figyelemreméltó statútumból, amelyben az olvasható, hogy minden csavargót meg kell bélyegezni” stb. (i. m. 5. old.)
³⁶Thomas Morus mondja „Utopiá”-jában [41—42. old.]: „Így történik, hogy egy mohó és telhetetlen habzsoló, szülőföldjének igazi csapása, több ezer acre földet szedhet össze, azt körülcövekelheti vagy sövénnyel bekerítheti, vagy tulajdonosait erőszakkal és méltánytalansággal annyira gyötörheti, hogy ezek kénytelenek mindent eladni. Akár az egyik, akár a másik eszköz folytán, akarva, nem akarva, kénytelenek odébbállni a szegény, együgyű, nyomorult lelkek! Férfiak, nők, férjek, feleségek, apátlan árvák, özvegyek, jajgató anyák csecsemőjükkel és az egész háztartás, mely szegényes, de nagy létszámú, mivel a földműveléshez sok kézre volt szükség. Elvonszolják magukat, mondom, az ismert és megszokott otthonból, anélkül hogy helyet találnának, ahol fejüket lehajthatják; háztartási eszközeiknek eladása, habár nem nagy értékűek, más körülmények között bizonyos bevételt jelentene; de mivel hirtelen dobták ki őket, potom áron kell eladniok. S ha már ide-oda kóboroltak, amíg csak az utolsó fillérük is el nem fogyott, mi mást tehetnének, mint hogy lopnak, és aztán, istenemre, jog szerint felakasztják őket vagy pedig koldulni mennek. És akkor is börtönbe vetik őket mint csavargókat, mert kóborolnak és nem dolgoznak; őket, akiket senki sem akar munkába állítani, ha mégoly buzgón ajánlkoznak is.” E szegény földönfutók közül, akikről Thomas Morus azt mondja, hogy rákényszerítették őket a lopásra, „72 000 nagy és kis tolvajt végeztek ki VIII. Henrik uralkodása alatt”. (Holinshed: „Description of England”, 1. köt. 186. old.) Erzsébet idejében „a csavargókat sorozatosan akasztották fel; általában nem múlt el év, hogy az egyik vagy másik helyen 300 vagy 400 a bitóra ne került volna”. (Strype: „Annals of the Reformation and Establishment of Religion, and other Various Occurrences in the Church of England during Queen Elisabeth’s Happy Reign”, II. kiad., 1725, II. köt.) Ugyanezen Strype szerint Somersetshire-ban egyetlen év alatt 40 személyt kivégeztek, 35-öt megbélyegeztek, 37-et megkorbácsoltak és 183 „megátalkodott gazfickót” szabadon bocsátottak. Mindazonáltal, mondja Strype, „a vádlottaknak ez a nagy száma a békebírák hanyagsága és a nép ostoba részvéte miatt a főbenjáró bűnöknek még 1/5-ét sem öleli fel”. Ehhez még hozzáfűzi: „Anglia többi grófságában sem volt jobb a helyzet, mint Somersetshire-ban, sőt sok helyen még rosszabb volt.“
³⁷„Valahányszor a törvényhozás megkísérli, hogy a munkáltatók és munkásaik közti nézeteltéréseket szabályozza, tanácsadói mindig a munkáltatók” — mondja A. Smith.* „A törvények szelleme a tulajdon” — mondja Linguet.**
³⁸„Sophisms of Free Trade. By a Barrister”, London 1850, 206. old. Kajánul hozzáteszi: „Mindig készek voltunk, hogy a munkáltató javára közbelépjünk. A munkavállaló javára nem történhet semmi?”
³⁹Az I. Jakab uralkodásának 2. esztendejéből való 6. statútum egyik záradékából kitűnik, hogy bizonyos posztókészítők jogot formáltak arra, hogy hivatalosan megszabják, mint békebírák, saját műhelyükben a béreket. — Németországban, nevezetesen a harmincéves háború után, gyakoriak voltak a munkabér leszorítását célzó statútumok. „A földesurak számára igen kellemetlen volt a cselédek és munkások hiánya az elnéptelenedett földön. Minden falusinak megtiltották, hogy legényembereknek vagy hajadonoknak kamrát adjanak bérbe; minden ilyen lakót fel kellett jelenteni a hatóságnak és börtönbe kellett dugni, ha nem akart cseléd lenni, még akkor is, ha egyéb tevékenységből tartotta el magát, a parasztoknak napszámért vetett vagy éppen pénzzel és gabonával kereskedett. (»Kaiserliche Privilegien und Sanctiones für Schlesien«, 1. 125.) Egy egész évszázadon át a fejedelmi rendeletek újra meg újra keserűen panaszkodnak a gonosz és arcátlan csőcselékről, amely nem akar beletörődni a kemény feltételekbe, nem elégszik meg a törvényes bérrel; az egyes földesúrnak megtiltják, hogy többet adjon, mint amennyit a tartomány díjszabásban megállapított. És mégis a szolgálati feltételek a háború után egy ideig még jobbak, mint 100 évvel később; 1652-ben Sziléziában a cselédség még hetenként kétszer kapott húst, s a mi évszázadunkban ugyanott voltak olyan körzetek, ahol már csak évente háromszor kapott. A napszámbér is magasabb volt a háború után, mint a következő évszázadokban.” (G. Freytag [„Neue Bilder aus dem Leben des deutschen Volkes”, Lipcse 1862, 35—36. old.])
⁴⁰E törvény I. cikkelye így hangzik: „Minthogy az azonos rendű és foglalkozású polgárok mindenfajta testületének [corporation] megszüntetése egyike a francia alkotmány alapjainak, ezért tilos e testületeket bármilyen ürüggyel és bármilyen formában visszaállítani.” A IV. cikkely kijelenti, hogy ha „azonos foglalkozáshoz, mesterséghez, kézművességhez tartozó polgárok együtt tanácskoznak és megállapodnak, hogy közösen megtagadják iparuk vagy munkájuk szolgáltatását vagy hogy azt csak egy bizonyos áron teljesítik, a szóbanforgó tanácskozások és megállapodások [...] alkotmányellenesnek és a szabadság és az emberi jogok nyilatkozata elleni merényletnek nyilváníttassanak stb.”, tehát államellenes bűnnek, éppúgy, mint a régi munkásstatútumokban. („Révolutions de Paris”, Párizs 1791, III. köt. 523. old.)
⁴¹Buchez et Roux: „Histoire parlamentaire”, X. köt. 193—195. old. elszórtan
⁴²„Bérlők”, mondja Hamson „Description of England"-jében, „akiknek korábban nehezükre esett 4 £ járadékot fizetni, most 40, 50, 100 £-et fizetnek, és mégis azt hiszik, hogy rossz üzletet kötöttek, ha bérleti szerződésük leteltével 6—7 évi járadékot nem tesznek félre.”
⁴³A pénz XVI. századbeli elértéktelenedésének a társadalom különböző osztályaira való hatásáról lásd: „A Compendious or Brief Examination of Certain Ordinary Complaints of Diverse of our Countrymen in these our Days. By W. S., Gentleman” (London 1581). Ennek az írásnak párbeszédes formája hozzájárult ahhoz, hogy sokáig Shakespearenek tulajdonították és még 1751-ben is az ő nevével adták ki. Szerzője William Stafford. Az egyik helyen a lovag (knight) a következőképpen elmélkedik:
Lovag: „Te, földműves szomszédom, te, szatócs úr és te, rézműves koma, valamint a többi kézművesek, ti aránylag könnyen segíthettek magatokon. Mert amennyivel az összes dolgok drágábbak, mint voltak, annyival emelitek áruitok és foglalatosságaitok árát, amelyeket ismét eladtok. De nekünk nincsen semmi eladnivalónk, aminek árát emelhetnénk, hogy kiegyenlíthessük azokat a dolgokat, amelyeket ismét vennünk kell.”
Egy másik helyen a lovag megkérdi a doktortól: „Kérlek, mondd meg, milyen embercsoportok azok, amelyekre gondolsz. És először is, véleményed szerint, kik nem fognak ezen veszíteni?” — Doktor: „Úgy gondolom, mindazok, akik vásárlásból és eladásból élnek, mert ha drágán vásárolnak, aszerint adnak is el.” — Lovag: „Melyik a következő csoport, amely, mint ahogy mondod, nyerni fog ezen?” — Doktor: „Nos, mindazok, akiknek saját kezelésükben” (azaz megművelésükben) „levő vállalkozásuk vagy bérletük van és régi bért fizetnek, mert ott, ahol a régi áron fizetnek, az új áron adnak el — azaz igen keveset fizetnek földjükért és mindazt, ami rajta terem, drágán adják el [...]” — Lovag: „Melyik csoport az, amely szerinted eközben többet veszít, mint amennyit amazok nyernek?” — Doktor: „Az összes nemesek, urak és mindazok, akik valamilyen megszabott járadékból vagy illetményből élnek, vagyis akik nem maguk kezelik” (művelik) „földjüket, vagy nem adásvétellel foglalkoznak.”
⁴⁴Franciaországban a régisseur, aki a korai középkorban tiszttartó és a hűbérúrnak teljesítendő szolgáltatások behajtója volt, csakhamar homme d’affaires-ré [üzletemberré] lesz, aki zsarolással, csalással stb. tőkéssé küzdi fel magát. Ezek a régisseurok néha maguk is előkelő urak voltak. Például: „Ezt a számadást nyújtja át Jacques de Thoraisse úr, Besançon lovagi várnagya urának, aki Dijonban a burgundi herceg és gróf nagyuram számára számadást vezet azokról a járadékokról, amelyek a nevezett váruraságot 1359. december 25. napjától 1360. december 28. napjáig illetik.” (Alexis Monteil: „Traité de matériaux manuscrits etc.”, I. köt. 234—235. old.) Már itt megmutatkozik, hogy a társadalmi élet minden területén az oroszlánrész a közvetítőnek jut. A gazdasági területen például pénzemberek, tőzsdések, kereskedők, szatócsok fölözik le az üzleteket; a polgári jogban az ügyvéd kopasztja meg a feleket; a politikában a képviselő többet jelent, mint a választók, a miniszter többet, mint az uralkodó; a vallásban istent háttérbe szorítja a „közbenjáró”, és ezt viszont a papok, akik ismét elkerülhetetlen közvetítők a jó pásztor és nyája között. Angliához hasonlóan Franciaországban is a nagy hűbéri birtokok végtelenül sok kis gazdaságra oszlottak, de olyan feltételekkel, amelyek a falusi népre hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebbek voltak. A XIV. század folyamán elterjedtek a bérletek, ferme-ek vagy terrier-k. Számuk állandóan növekedett, jóval 100 000 fölé. A termék 1/12 részétől 1/5 részéig váltakozó földjáradékot fizettek pénzben vagy természetben. A terrier-k hűbérbe, alhűbérbe stb. adott birtokok (fiefs, arrière-fiefs) voltak, az uradalmak értéke és terjedelme szerint, amelyek közül némelyik csak néhány arpent nagyságú volt. Mindezeknek a terrier-knek az ott lakók felett valamilyen fokú bíráskodási joguk volt; négy ilyen fok volt. Elképzelhető, hogy a falusi nép mindezen kis zsarnokok alatt milyen nyomásnak volt kitéve. Monteil azt mondja, hogy akkoriban 160 000 bíróság volt Franciaországban, holott ma 4000 törvényszék (beleértve a békebíróságokat is) elegendő.
⁴⁵„Notions de philosophie naturelle” című munkájában, Párizs 1838.
⁴⁶Ezt a pontot Sir James Steuart kiemeli.*
⁴⁷„Megengedem nektek”, mondja a tőkés, „hogy abban a megtiszteltetésben részesüljetek, hogy nekem szolgáltok, azzal a feltétellel, hogy azért a fáradságért, amellyel parancsnoklok felettetek, nekem adjátok azt a csekélységet, ami marad nektek.” (J. J. Rousseau: „Discours sur l’économie politique”*)
⁴⁸Mirabeau: „De la monarchie prussienne” III. köt. 20—109. old. elszórtan. Hogy Mirabeau a szétforgácsolt műhelyeket gazdaságosabbaknak és termelékenyebbeknek is tartja, mint az „egyesítetteket”, és az utóbbiakban csak mesterséges melegházi növényeket lát, amelyeket az államkormányok gondoskodása tart életben, ez a kontinentális manufaktúrák nagy részének akkori állapotával magyarázható.
⁴⁹„Húsz font gyapjú, amelyet egy munkáscsalád saját iparkodásával, egyéb munkája szüneteiben, észrevétlenül a család évi ruházatává változtatott — ez nem kelt feltűnést; de vigyétek a gyapjút a piacra, küldjétek a gyárba, aztán az ügynökhöz, majd a kereskedőhöz, és akkor nagy kereskedelmi műveleteket bonyolítotok le és hússzor annyi névleges tőkét használtok fel, mint amennyi a gyapjú értéke [...] A dolgozó osztályt így azért zsákmányolják ki, hogy fenntartsanak egy elnyomorodott gyári népességet, egy élősdi boltos osztályt és egy fiktív kereskedelmi, pénz- és bankrendszert.” (David Urquhart: „Familiar Words”, 120. old.)
⁵⁰Kivétel e tekintetben Cromwell ideje. Amíg a köztársaság tartott, az angol néptömegek minden rétege kiemelkedett abból a lealacsonyodásból, amelybe a Tudorok alatt süllyedt.
⁵¹Tuckett tudja, hogy a tulajdonképpeni manufaktúrákból és a falusi vagy házi manufaktúra szétrombolásából keletkezik, a gépi berendezés bevezetésével, a nagy gyapjúipar. (Tuckett: „A History of the Past and Present State of the Labouring Population”, I. köt. 139—144. old.) „Az eke, az iga istenek találmánya és hősök foglalatossága volt: vajon a szövőszék, az orsó és a rokka származása kevésbé nemes-e? Elválasztjátok a rokkát az ekétől, az orsót az igától, s gyárakat és szegényházakat, hitelt és pánikot, két ellenséges nemzetet, földművelőt és kereskedőt kaptok eredményül.” (David Urquhart, i. m. 122. old.) Most azonban megjelenik Carey és, kétségkívül nem igaztalanul, azzal vádolja Angliát, hogy minden más országot pusztán földművelő néppé akar változtatni, amelynek Anglia a gyárosa. Azt állítja, hogy így tették tönkre Törökországot, mert „a föld tulajdonosainak és megművelőinek sohasem engedték meg” (ti. Anglia), „hogy az eke és a szövőszék, a kalapács és a borona közti természetes szövetség útján megerősödjenek”. („The Slave Trade”, 125. old.) Szerinte maga Urquhart is egyik fő előidézője Törökország romlásának, ahol az angolok érdekében szabadkereskedelmi propagandát űzött. A legjobb a dologban az, hogy Carey, aki mellékesen az oroszok lakája, a protekcionizmus rendszerével akarja megakadályozni azt a szétválasztási folyamatot, amelyet ez a rendszer meggyorsít.
⁵²A filantróp angol közgazdászok, mint Mill, Rogers, Goldwin Smith, Fawcett stb., és liberális gyárosok, mint John Bright és társai, megkérdezik az angol földbirtokos arisztokratákat — mint ahogy Isten kérdezte Káint testvére, Ábel felől —, hová lett a mi sok ezer freeholderunk [szabad birtokosunk]? De ti vajon honnan lettetek? E freeholderek elpusztításából. Miért nem kérdezitek tovább, hová lettek a független szövők, fonók, kézművesek?
⁵³Az ipari itt a mezőgazdasági ellentéte. „Kategorikus” értelemben a bérlő éppúgy ipari tőkés, mint a gyáros.
⁵⁴„The Natural and Artificial Right of Property Contrasted”, London 1832, 98—99 old. A névtelen írás szerzője Th. Hodgskin.
⁵⁵Még 1794-ben is a leedsi kis posztókészítők küldöttséget menesztettek a parlamenthez, hogy petíciót nyújtsanak be egy olyan törvény érdekében, amely minden kereskedőnek megtiltja, hogy gyárossá legyen. (Dr. Aikin: „Description etc.”)
⁵⁶William Howitt: „Colonization and Christianity. A Popular History of the Treatment of the Natives by the Europeans in all their Colonies”, London 1838, 9. old. A rabszolgákkal való bánásmódról jó összeállítás található Charles Comte „Traité de la législation”-jában. III. kiad., Brüsszel 1837. Ezt az anyagot részleteiben kell tanulmányozni, hogy meglássuk, mivé teszi a burzsoá önmagát és a munkást ott, ahol a világot zavartalanul a saját képére formálhatja.
⁵⁷Thomas Stamford Raffles, late Lieutenant Governor of that island: „The History of Java”, London 1817 [II. köt. CXC—CXCI. old.]
⁵⁸1866-ban egyetlen tartományban, Orissában, több mint egymillió hindu halt éhen. Mindazonáltal az angolok arra törekedtek, hogy meggazdagítsák az indiai állampénztárat azokkal az árakkal, amelyeken az éhezőknek élelmet adtak.
⁵⁹William Cobbett megjegyzi, hogy Angliában minden közintézményt „királyinak” neveznek, kárpótlásul viszont ott van a „nemzeti” adósság (national debt).
⁶⁰„Ha a tatárok ma elárasztanák Európát, igen nehéz volna velük megértetni, mit jelent nálunk egy pénzember.” (Montesquieu: „Esprit des lois”, londoni kiadás, 1769» IV. köt. 33. old.)
⁶¹„Pourquoi aller chercher si loin la cause de l’éclat manufacturier de la Saxe avant la guerre? Cent quatre-vingt millions de dettes faites par les souverains!” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, VI. kőt. 101. old.)
⁶²Eden: „The State of the Poor”, II. könyv I. fej., 421. old.
⁶³John Fielden: „The Curse of the Factory System”, 5—6. old. A gyárrendszer kezdeti gyalázatosságairól v. ö.dr. Aikin: (1795) „Description etc.“, 219. old., és Gisborne: „Inquiry into the Duties of Men”, 1795, II. köt. — Minthogy a gőzgép a gyárakat a vidéki vízesések mellől a városok közepébe telepítette, a „lemondókedvű” többletcsináló most kéznél találta a gyermekanyagot, anélkül hogy erőszakkal kellett volna rabszolgákat hozatnia a dologházakból. — Amikor Sir R. Peel („a plauzibilitás miniszterének” atyja) 1815-ben a gyermekek védelmére irányuló törvényjavaslatát beterjesztette, F. Horner (a bullion-bizottság* lumene [esze] és Ricardo meghitt barátja) kijelentette az alsóházban: „Köztudomású, hogy egy csődbement gyáros értékeivel együtt gyári gyermekek egy bandáját — ha szabad ezt a kifejezést használnia — kínálták eladásra és árverezték el nyilvánosan, mint az illető tulajdonának részét. Két évvel ezelőtt” (1813) „undorító eset került a King’s Bench** elé. Egy csomó fiúról volt szó. Egy londoni egyházközség átadta őket egy gyárosnak, aki a gyermekeket továbbadta egy másiknak. Végül is néhány emberbarát a teljes kiéhezettség (absolute famine) állapotában talált rájuk. Egy másik, még undorítóbb esetet mint a parlamenti vizsgáló bizottság tagja tudott meg. Néhány évvel ezelőtt egy londoni egyházközség és egy lancashire-i gyáros szerződésre léptek, amelyben megállapodtak, hogy a gyáros köteles minden 20 egészséges gyermek után egy gyengeelméjűt átvenni.”
⁶⁴1790-ben az angol Nyugat-Indiában 10 rabszolga, a franciában 14, a hollandban 23 jutott 1 szabad emberre. (Henry Brougham: „An Inquiry into the Colonial Policy of the European Powers”, Edinburgh 1803, II. köt. 74. old.)
⁶⁵A „labouring poor” [dolgozó szegény] kifejezés az angol törvényekben attól a pillanattól kezdve fordul elő, amikor a bérmunkások osztálya figyelemreméltóvá válik. A „labouring poor” ellentéte egyrészt az „idle poornak” [dologtalan szegénynek], koldusoknak stb., másrészt azoknak a munkásoknak, akik még nem megkopasztott csirkék, hanem tulajdonosai munkaeszközeiknek. A „labouring poor” kifejezés a törvényből átment a politikai gazdaságtanba, Culpepertől, J. Childtól stb. kezdve A. Smithig és Edenig. Ezen az alapon ítéljük meg az „execrable political cantmonger” [utálatos politikai képmutató] Edmund Burke bonne foiját [jóhiszeműségét], amikor a „labouring poor” kifejezést „execrable political cantnak” [utálatos politikai képmutatásnak] nyilvánítja. Ez a tányérnyaló, aki az angol oligarchia zsoldjában a francia forradalommal szemben a romantikust játszotta, éppen úgy, ahogyan az észak-amerikai gyarmatok zsoldjában az amerikai bonyodalmak kezdetén az angol oligarchiával szemben a liberálist, keresztül kasul közönséges burzsoá volt: „A kereskedelem törvényei a természet törvényei és következésképpen Isten törvényei.” (E. Burke: „Thoughts and Details on Scarcity”, 31—32. old.) Nem csoda, ha isten és a természet törvényeihez híven önmagát mindig a legjobb piacon adta el! Tucker tiszteletes írásaiban — Tucker pap volt és tory, egyébként azonban tisztességes ember és derék politikai gazdász — igen jó jellemzést találunk erről az Edmund Burke-ről abból az időből, amikor liberális volt. A gyalázatos jellemtelenség közepette, amely manapság uralkodik és hódolatteljesen hisz a „kereskedelem törvényeiben”, kötelességünk újra és újra megbélyegezni a Burke-öket, akik utódaiktól csak egyben különböznek — tehetségben!
⁶⁶Marie Augier: „Du crédit public”, [Párizs 1842, 265. old.]
⁶⁷„A tőke“, mondja a Quarterly Reviewer, „menekül a tumultustól és a viszálytól, és félénk természetű. Ez nagyon igaz, de mégsem a teljesigazság. A tőke irtózik a profit hiányától vagy a nagyon kicsi profittól, mint a természet az ürességtől. Megfelelő profit esetén a tőke bátor lesz. 10 százalékos biztos profit, és mindenütt alkalmazható; 20 százaléknál élénkké válik; 50 százaléknál határozottan vakmerő; 100 százalékért minden emberi törvényt lábbal tipor; 300 százalék — és nincs olyan bűntett, amelyet meg ne kockáztatna, még ha akasztófa fenyegeti is. Ha a tumultus és a viszály profitot hoz, mindkettőt szítani fogja. Bizonyíték: a csempészet és a rabszolgakereskedelem.” (T. J. Dimning: „Trades’ Unions and Strikes” 35—36. old.)
⁶⁸„A társadalomnak egy egészen új állapotában vagyunk [...] afelé haladunk, hogy a tulajdon minden fajtáját elválasszuk a munka minden fajtájától.” (Sismondi: „Nouveaux principes d'économie politique”, II. köt. 434. old.)
⁶⁹„Az ipar haladása, amelynek az akarat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkásoknak a konkurrencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a társulás révén létrejövő forradalmi egyesülését állítja. A nagyipar fejlődésével tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztulása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen [...] Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály. A többi osztály a nagyipar kifejlődésével lezüllik és elpusztul, a proletariátus a nagyipar legsajátabb terméke. A középrendek, a kisiparos, a kiskereskedő, a kézműves, a paraszt, mind azért harcolnak a burzsoázia ellen, hogy középrendként való létezésüket a pusztulástól megóvják [...] reakciósak, mert megpróbálják a történelem kerekét visszafelé fordítani.” (Karl Marx und F. Engels: „Manifest der Kommunistischen Partei”, London 1848, 11., 9. old.) [A Kommunista Párt kiáltványa]

Következő rész: Huszonötödik fejezet — A modern gyarmatosítási elmélet

Tartalomjegyzék