A polgári társadalom felszínén a munkás bére mint a munka ára jelenik meg, mint meghatározott mennyiségű pénz, amelyet meghatározott mennyiségű munkáért fizetnek. A munka értékéről beszélnek itt és ennek pénzkifejezését a munka szükséges vagy természetes árának nevezik. Másrészt beszélnek a munka piaci árairól, azaz a szükséges ára felett vagy alatt ingadozó árakról.
De mi egy áru értéke? A termelésében kifejtett társadalmi munka tárgyi formája. És mivel mérjük értékének nagyságát? A benne foglalt munka nagyságával. Mi határozná meg tehát például egy 12 órás munkanap értékét? A 12 órás munkanapban foglalt 12 munkaóra, ami ízetlen tautológia.1
Ahhoz, hogy mint árut a piacon eladják, a munkának mindenesetre léteznie kellene, mielőtt eladják. De ha a munkás önálló létezést adhatna munkájának, akkor árut adna el és nem munkát.2
Ezektől az ellentmondásoktól eltekintve, pénznek, azaz tárgyiasult munkának eleven munkával való közvetlen cseréje vagy az értéktörvényt szüntetné meg, amely éppen a tőkés termelés alapzatán fejlődik csak ki szabadon, vagy magát a tőkés termelést, amely éppen a bérmunkán nyugszik. Például a 12 órás munkanap 6 sh. pénzértékben fejeződik ki. Vagy egyenértékeket cserélnek, és akkor a munkás 12 órai munkáért 6 sh.-et kap. Munkájának ára egyenlő lenne termékének árával. Ebben az esetben nem termelne munkájának megvásárlója számára értéktöbbletet, a 6 sh. nem változnék át tőkévé, a tőkés termelés alapzata eltűnnék, de éppen ezen az alapzaton adja el a munkás a munkáját és ezen az alapzaton bérmunka a munkája. Vagy pedig 12 óra munkáért kevesebbet kap 6 sh.-nél, azaz kevesebbet 12 óra munkánál. 12 óra munka 10, 6 stb. óra munkával cserélődik ki. Egyenlőtlen nagyságoknak ez az egyenlővé tétele nemcsak az értékmeghatározást szünteti meg. Az ilyen önmagát megszüntető ellentmondást egyáltalában még csak ki sem lehet fejezni vagy meg sem lehet formulázni törvényként.3
Mit sem használ a több munkának kevesebb munkára való cseréjét abból a formakülönbségből levezetni, hogy az egyik tárgyiasult, a másik eleven munka.4 Ez annál ízetlenebb, mert egy áru értékét nem a benne valóban tárgyiasult munka mennyisége, hanem a megtermeléséhez szükséges eleven munka mennyisége határozza meg. Tegyük fel, hogy egy áru 6 munkaórát testesít meg. Ha olyan találmányok jönnek létre, amelyek révén 3 óra alatt lehet megtermelni, akkor a már megtermelt áru [általános] értéke is a felére csökken. Most a korábbi 6 óra helyett 3 óra szükséges társadalmi munkát testesít meg. Tehát a megtermeléséhez szükséges munkamennyiség, nem a munka tárgyi formája határozza meg az áru értéknagyságát.
Ami a pénzbirtokossal az árupiacon közvetlenül szembelép, az valójában nem a munka, hanem a munkás. Amit az utóbbi elad, az a munkaereje. Mihelyt munkája valóban megkezdődik, már megszűnt az övé lenni, tehát nem adhatja el többé. A munka az értékek szubsztanciája és immanens mértéke, de neki magának nincs értéke.5
A „munka értéke” kifejezésben az értékfogalom nemcsak teljesen kihunyt, hanem ellenkezőjébe fordult. Képzetes kifejezés ez, mint mondjuk a föld értéke. Ezek a képzetes kifejezések azonban magukból a termelési viszonyokból fakadnak. Kategóriák lényegi viszonyok megjelenési formái számára. Hogy megjelenésükben a dolgok gyakran fonákjukról mutatkoznak meg, az egyébként minden tudományban ismeretes, kivéve a politikai gazdaságtanban.6
A klasszikus politikai gazdaságtan minden további bírálat nélkül átvette a mindennapi életből a „munka ára” kategóriát, hogy aztán utólag megkérdezze, hogy mi határozza meg ezt az árat. Csakhamar felismerte, hogy a kereslet és a kínálat viszonyának változása a munka ára tekintetében, mint minden más áru tekintetében, semmit sem magyaráz meg, kivéve a változását, azaz a piaci árak ingadozását egy bizonyos nagyság alatt vagy felett. Ha a kereslet és a kínálat fedik egymást, akkor, különben változatlan körülmények között, az áringadozás megszűnik. De akkor a kereslet és kínálat is megszűnik bármit is megmagyarázni. A munka ára, ha a kereslet és a kínálat fedik egymást, a munkának a kereslet és a kínálat viszonyától függetlenül meghatározott ára, természetes ára, amelyben így megtalálták a tulajdonképpen elemzésre váró tárgyat. Vagy a piaci ár ingadozásainak egy hosszabb időszakát vették, például egy évet, és azután azt találták, hogy a hullámhegyek és hullámvölgyek kiegyenlítődnek egy közepes átlagnagysággá, egy állandó nagysággá. Ezt természetesen másképp kellett meghatározni, mint a tőle magától való, egymást kiegyenlítő eltéréseket. Ez az ár, amely a munka véletlen piaci árai felett átnyúlik és őket szabályozza, a munka „szükséges ára” (fiziokraták) vagy „természetes ára” (Adam Smith), ez, miként más áruknál, csak a pénzben kifejezett értéke lehet. A politikai gazdaságtan azt hitte, hogy ilyen módon a munka véletlen árain át az értékéhez hatolhat. Ezt az értéket aztán, mint a többi árunál, a termelési költségek által határozták meg tovább. De mik a termelési költségei — a munkásnak, azaz mik a költségei annak, hogy magát a munkást termeljék vagy újratermeljék? A politikai gazdaságtan tudattalanul ezt a kérdést csúsztatta az eredeti helyébe, minthogy a munkának mint olyannak termelési költségeivel körben forgott és egy tapodtat sem jutott előre. Amit tehát a munka értékének (value of labour) nevez, az valójában a munkaerő értéke, amely munkaerő a munkás személyiségében létezik, és funkciójától, a munkától, éppúgy különbözik, mint a gép a gép műveleteitől. Minthogy el voltak foglalva a munka piaci árai és úgynevezett értéke közti különbséggel, ennek az értéknek a profitrátához, a munka segítségével termelt áruértékekhez stb. való viszonyával, sohasem fedezték fel, hogy az elemzés menete nemcsak a munka piaci áraitól a vélt értékéhez vezetett, hanem oda is, hogy a munkának ezt az értékét magát megint feloldják a munkaerő értékévé. Az, hogy saját elemzése ezen eredményének nem volt tudatában, hogy „a munka értéke”, „a munka természetes ára” stb. kategóriákat kritikátlanul elfogadta a tárgyalt értékviszony utolsó adekvát kifejezéseiként, a klasszikus politikai gazdaságtant, mint később látni fogjuk, feloldhatatlan zűrzavarba és ellentmondásokba bonyolította, míg a vulgáris gazdaságtan elvből csak a látszatnak hódoló lapossága számára biztos működési bázist nyújtott.
Lássuk mármost először, hogyan fejeződnek ki a munkaerő értéke és árai átváltozott formájukban, munkabérként.
Tudjuk, hogy a munkaerő napi értékét a munkás bizonyos élettartamára számítják, melynek a munkanap bizonyos hossza felel meg. Tegyük fel, hogy a szokásos munkanap 12 óra és a munkaerő napi értéke 3 sh., egy olyan érték pénzkifejezése, amelyben 6 munkaóra fejeződik ki. Ha a munkás 3 sh.-et kap, akkor megkapja 12 órán át funkcionáló munkaerejének értékét. Ha mármost a munkaerőnek ezt a napi értékét mint a napi munka értékéi fejezik ki, akkor ezt a formulát kapjuk: a 12 órás munkának 3 sh. értéke van.7
Látjuk továbbá: a 3 sh. érték, amelyben a munkanap megfizetett része, azaz 6 órai munka megtestesül, úgy jelenik meg, mint a 12 órás — 6 meg nem fizetett órát tartalmazó — teljes munkanap értéke vagy ára. A munkabér formája tehát eltünteti minden nyomát annak, hogy a munkanap megoszlik szükséges munkára és többletmunkára, megfizetett és meg nem fizetett munkára. Az egész munka mint megfizetett munka jelenik meg. A robotmunkánál térben és időben, kézzelfoghatóan érzékileg megkülönböztethető a robotos önmaga számára végzett munkája és a földesúr számára végzett kényszermunkája. A rabszolgamunkánál a munkanapnak még az a része is, amelyben a rabszolga csak saját létfenntartási eszközeinek értékét pótolja, tehát amelyben valójában önmaga számára dolgozik, úgy jelenik meg, mint gazdája számára végzett munka. Egész munkája mint meg nem fizetett munka jelenik meg.8 A bérmunkánál, megfordítva, még a többletmunka, vagyis a meg nem fizetett munka is úgy jelenik meg, mint megfizetett. Ott a tulajdonviszony elrejti a rabszolga önmaga számára végzett munkáját, itt a pénzviszony a bérmunkás ingyenmunkáját.
Érthető ezért, milyen döntő fontosságú, hogy a munkaerő értéke és ára a munkabérformájává, vagyis magának a munkának értékévé és árává változik át. Ezen a megjelenési formán, amely a valóságos viszonyt láthatatlanná teszi és éppen az ellenkezőjét mutatja, alapulnak mind a munkás, mind a tőkés összes jogi képzetei, a tőkés termelési mód összes misztifikációi, összes szabadság-illúziói, a vulgáris gazdaságtan összes apologetikus lódításai.
Ha a világtörténelemnek sok időre volt is szüksége ahhoz, hogy a bérmunka titkának a végére járjon, ezzel szemben mi sem könnyebb, mint ennek a megjelenési formának a szükségszerűségét, a raison d’être-jeit [létokait] megérteni.
A tőke és a munka közötti csere az észlelés számára először ugyanolyan módon mutatkozik meg, mint minden más áru vétele és eladása. A vevő egy bizonyos pénzösszeget, az eladó egy a pénztől különböző cikket ad. A jogi tudat itt legfeljebb anyagi különbséget ismer fel, amely e jogilag egyenértékű formulákban fejeződik ki: Do ut des, do ut facias, facio ut des és facio ut facias. [Adok, hogy adj, adok, hogy megtedd, megteszem, hogy adj, megteszem, hogy megtedd. — Az „elválasztó” szerződéses kapcsolatok négy formulája a római jogban (Digesta, XIX, 5, 5).]
Továbbá: minthogy csereérték és használati érték önmagukban összemérhetetlen nagyságok, a „munka értéke”, „munka ára” kifejezés nem tűnik irracionálisabbnak, mint a „pamut értéke”, „pamut ára” kifejezés. Ehhez járul, hogy a munkást akkor fizetik, amikor munkáját már szolgáltatta. Fizetési eszköz-funkciójában pedig a pénz utólag realizálja a szolgáltatott cikk értékét vagy árát, tehát az adott esetben a szolgáltatott munka értékét vagy árát. Végül a „használati érték”, amelyet a munkás a tőkésnek szolgáltat, valójában nem a munkaereje, hanem annak funkciója, meghatározott hasznos munka, szabómunka, cipészmunka, fonómunka stb. Hogy ugyanaz a munka más oldalról tekintve általános értékképző elem — olyan tulajdonság ez, amely minden más árutól megkülönbözteti —, ez kívül esik a közönséges tudat területén.
Ha a munkásnak az álláspontjára helyezkedünk, aki 12 órai munka fejében például 6 órai munka értéktermékét kapja meg, mondjuk 3 sh.-et, számára a valóságban az 12 órás munkája a 3 sh. vásárlási eszköze. Munkaerejének értéke szokásos létfenntartási eszközeinek értékével együtt 3 sh.-ről 4-re vagy 3-ról 2-re változhat, vagy munkaerejének változatlan értéke mellett annak ára a kereslet és kínálat változó viszonya következtében 4 sh.-re emelkedhet vagy 2 sh.-re eshet, mindig 12 munkaórát ad. A kapott egyenérték nagyságának minden változása ezért szükségképpen úgy jelenik meg neki, mint 12 munkaórája értékének vagy árának változása. Ez a körülmény Adam Smitht, aki a munkanapot állandó nagyságnak kezelte,9 éppen fordítva, arra az állításra csábította, hogy a munka értéke állandó, bár a létfenntartási eszközök értéke változik és ugyanaz a munkanap ezért több vagy kevesebb pénzben fejeződik ki a munkás számára.
Ha másrészt a tőkést vesszük szemügyre, ő persze a lehető legkevesebb pénzért a lehető legtöbb munkát szeretné kapni. Gyakorlatilag ezért csak a munkaerő árának és a funkciója teremtette értéknek a különbözeié érdekli. De minden árut a lehető legolcsóbban igyekszik megvenni és profitját mindenütt az egyszerű becsapásból, az értéken aluli vételből és értéken felüli eladásból magyarázza. Ezért nem jut el ahhoz a felismeréshez, hogy ha olyan dolog, mint a munka értéke, valóban léteznék, és ezt az értéket valóban megfizetné, akkor nem léteznék tőke, pénze nem változna át tőkévé.
Ráadásul a munkabér valóságos mozgása mutat olyan jelenségeket, melyek bizonyítani látszanak, hogy nem a munkaerő értékét fizetik meg, hanem funkciójának, magának a munkának az értékét. Ezeket a jelenségeket két nagy osztályra vezethetjük vissza. Először: a munkabér változása a munkanap hosszának változásával. Ugyanígy lehetne azt következtetni, hogy nem a gép értékét, hanem művelete értékét fizetik meg, mert többe kerül a gépet egy hétre bérelni, mint egy napra. Másodszor: az egyéni különbség a különböző munkások munkabéreiben, akik ugyanazt a funkciót végzik. Ez az egyéni különbség — de anélkül, hogy illúziókra alkalmat adna — a rabszolgaság rendszerében is megtalálható, ahol nyíltan és szabadon, kertelés nélkül magát a munkaerőt adják el. Csakhogy az átlagon felüli munkaerő előnye vagy az átlagon aluli munkaerő hátránya a rabszolgarendszerben a rabszolgatulajdonosnak jut, a bérmunka rendszerében magának a munkásnak, mert munkaerejét az egyik esetben maga, a másikban egy harmadik személy adja el.
Egyébként a „munka értéke és ára” vagy a „munkabér” megjelenési formára — megkülönböztetve a lényegi viszonytól, amely megjelenik, a munkaerő értékétől és árától — ugyanaz érvényes, ami az összes megjelenési formákra és rejtett mögöttes alapjukra. Az előbbiek közvetlenül spontán újratermelődnek, mint közkeletű gondolkodási formák, az utóbbit a tudomány révén először fel kell fedezni. A klasszikus politikai gazdaságtan megközelíti az igazi tényállást, anélkül azonban, hogy tudatosan megformulázná. Nem képes erre, amíg polgári bőrében van.
1
„Ricardo úr, elég elmésen, elkerül egy nehézséget, amely első pillantásra megdöntéssel
fenyegeti azt a tanát, hogy az érték a termelésben alkalmazott munkamennyiségtől függ.
Ha ehhez az elvhez szigorúan ragaszkodunk, az következik belőle, hogy a munka értéke a
megtermelésében alkalmazott munkamennyiségtől függ — ami nyilvánvalóan képtelenség.
Ricardo úr ezért ügyes fordulattal a munka értékét a bér megtermeléséhez szükséges munkamennyiségtől teszi függővé; illetve, saját szavaival szólva, azt állítja, hogy a munka értékét
a bér megtermeléséhez szükséges munkamennyiséggel kell felbecsülni; amin a munkásnak
adott pénz vagy áruk megtermeléséhez szükséges munkamennyiséget érti. Ez olyan, mintha
azt mondanék, hogy a posztó értékét nem a termelésére fordított munkamennyiséggel
kell felbecsülni, hanem az annak az ezüstnek a termelésére fordított munkamennyiséggel,
amelyre a posztót kicserélték.” („A Critical Dissertation on the Nature etc. of Value”,
50—51. old.)
2„Ha a munkát árunak nevezitek, ez nem olyan, mint az az áru, amelyet először megtermelnek avégett, hogy kicseréljék, és azután piacra viszik, ahol más árukkal azok szerint a megfelelő mennyiségek szerint kell kicserélődnie, amely mindegyikükből abban az időben
a piacon lehet; a munkát abban a pillanatban hozzák létre, amikor a piacra viszik; sőt,
piacra viszik, mielőtt létrehozták volna.” („Observations on Certain Verbal Disputes etc.”,
75—76. old.)
3„Ha a munkát egy áruként és a tőkét, a munka termékét egy másik áruként kezeljük,
akkor, ha e két áru értékét egyenlő munkamennyiségek szabályoznák, egy adott tömegű
munka [...] olyan tőkemennyiségre cserélődnék ki, amelyet ugyanakkora tömegű munka
termelt volt; a múltbeli munka [...] ugyanakkora tömegű jelenlegi munkára cserélődnék
ki. De a munka értékét, más árukhoz viszonyítva [...] nem egyenlő munkamennyiségek
határozzák meg.” (E. G. Wakefield jegyzete A. Smith „Wealth of Nations”-ének általa
sajtó alá rendezett kiadásában, I. köt., London 1835, 230—231. old.)
4„Meg kellett állapodni” (ismét a „contrat social” [társadalmi szerződés] egy kiadása), „hogy mindannyiszor, amikor megtett munkát megteendő munkával cserélnek
ki, az utóbbi” (a tőkés) „magasabb értéket kap, mint az előbbi” (munkás). (Simonié
(azaz Sismondi): „De la richesse commerciale”, Genf 1803, I. köt. 37. old.)
5„A munka, az érték kizárólagos mércéje [...] minden gazdagság teremtője, nem áru."
(Th. Hodgskin: „Popular Political Economy”, 186. old.)
6Ilyen kifejezéseket puszta licentia poeticának [költői szabadságnak] kijelenteni viszont
csak az elemzés tehetetlenségét mutatja. Proudhon frázisával szemben: „Azt mondják
a munkáról, hogy értéke van, nem azért és annyiban, mert maga is áru, hanem azokra az
értékekre való tekintettel, amelyekről felteszik, hogy potenciálisan megvannak benne. A
munka értéke képletes kifejezés stb.”, ezért megjegyzem: „A munka-áruban, amely félelmetes valóság, csak nyelvtani leegyszerűsítést lát. Így tehát az egész mai, a munka-árun
alapuló társadalom ezentúl költői szabadságon, képletes kifejezésen alapul. Ha a társadalom
»ki akar küszöbölni minden visszásságot«, amely gyötri, nos, küszöbölje ki ezeket a rossz
hangzású kifejezéseket, változtassa meg a nyelvet, és evégett csak az Akadémiához kell
fordulnia, hogy szótárának új kiadását kérje tőle.” (K. Marx: „Misère de la philosophie”,
34—35. old.) Még kényelmesebb természetesen
értéken semmit sem gondolni. Akkor teketória nélkül mindent e kategória alá lehet sorolni,
Így például J. B. Say: Mi az „érték”? Felelet: „Az, amit egy dolog ér”, és mi az „ár”?
Felelet: „Egy dolog értéke pénzben kifejezve.” És miért van a „föld munkájának [...] értéke?
Mert árat adnak érte.” Tehát érték az, amit egy dolog ér, és a földnek azért van „értéke”,
mert értékét „pénzben fejezik ki”. Ez mindenesetre igen egyszerű módszer arra, hogy a
dolgok why-ját [miértjét] és wherefore-ját [micélbólját] megmagyarázzák.
7V. ö. A politikai gazdaságtan bírálatához, 40. old., ahol bejelentem, hogy a tőke vizsgálatánál meg kell oldani a következő
problémát: „Hogyan vezet a pusztán munkaidő által meghatározott csereérték bázisán
folyó termelés arra az eredményre, hogy a munka csereértéke kisebb, mint termékének
csereértéke?“
8A „Morning Star”, egy a bárgyúságig naiv londoni szabadkereskedő lap, az amerikai
polgárháború alatt az emberileg lehetséges legnagyobb erkölcsi felháborodással újra meg
újra azt bizonygatta, hogy a négerek a „Confederate Statesben” teljesen ingyen dolgoznak.
Szíveskedett volna összehasonlítani egy ilyen néger napi költségeit például a londoni East
End szabad munkásának napi költségeivel.
9A. Smith csak véletlenszerűen céloz a munkanap változására a darabbér alkalmából.