Maga a munkabér megint igen sokféle formát ölt; olyan körülmény ez, amely a közgazdasági kézikönyvekből nem ismerhető fel, mert ezek, az anyag iránti durva érdekeltségükben, minden formakülönbséget elhanyagolnak. Mindezeknek a formáknak az ábrázolása azonban a bérmunkáról szóló speciális tanba tartozik, tehát nem ebbe a műbe. A két uralkodó alapformát ellenben röviden ki kell itt fejteni.

A munkaerő eladása, mint emlékszünk, mindig meghatározott időszakaszokra történik. Ezért az átváltozott forma, amelyben a munkaerő napi értéke, heti értéke stb. közvetlenül jelentkezik, az „időbér” formája, tehát napibér stb.

Meg kell mármost először is jegyeznünk, hogy a munkaerő árának és az értéktöbbletnek a nagyságváltozásairól a tizenötödik fejezetben kimutatott törvények egyszerű formaváltozással a munkabér törvényeivé változnak át. Ugyanígy a munkaerő csereértéke és a létfenntartási eszközök azon tömege közötti különbség, amellyé ez az érték átalakul, most mint névleges és reális munkabér különbsége jelenik meg. Haszontalan volna a megjelenési formánál megismételni azt, amit a lényegi formánál már kifejtettünk. Ezért néhány, az időbért jellemző pontra szorítkozunk.

A pénzösszeg¹, amelyet a munkás napi munkájáért, heti munkájáért stb. kap, névleges, vagyis érték szerint becsült munkabérének összege. Világos azonban, hogy a munkanap hossza szerint, tehát a munkás által naponta szolgáltatott munkamennyiség szerint ugyanaz a napibér, hetibér stb. a munkának igen különböző árát fejezheti ki, azaz igen különböző pénzösszegeket ugyanazért a munkamennyiségért.² Az időbérnél tehát megint különbséget kell tennünk a munkabér, napibér, hetibér stb. teljes összege és a munka ára között. Hogyan találjuk meg mármost ezt az árat, azaz egy adott munkamennyiség pénzértékét? A munka átlagos árát úgy kapjuk meg, hogy a munkaerő átlagos napi értékét elosztjuk az átlagos munkanap óraszámával. Ha például a munkaerő napi értéke 3 sh., 6 munkaóra értékterméke, és a munkanap 12 órás, akkor egy munkaóra ára 3 sh./12 = 3 d. A munkaóra így megtalált ára szolgál mértékegységül a munka ára számára.

Ebből az következik, hogy a napibér, hetibér stb. ugyanaz maradhat, noha a munka ára folyton süllyed. Ha például a szokásos munkanap 10 óra és a munkaerő napi értéke 3 sh. volt, akkor a munkaóra ára 3 [és] 3/5 d.; ez az ár 3 d.-re süllyed, mihelyt a munkanap 12 órára, és 2 [és] 2/5 d.-re, mihelyt a munkanap 15 órára nő. A napi- vagy hetibér ennek ellenére változatlan marad. Megfordítva, a napi- vagy hetibér emelkedhet, noha a munka ára állandó marad, sőtsüllyed. Ha például a munkanap 10 órás volt és a munkaerő napi értéke 3 sh., akkor egy munkaóra ára 3 [és] 3/5 d. Ha a munkás növekvő foglalkoztatottság következtében és a munka változatlan ára mellett 12 órát dolgozik, akkor napibére most 3 sh. 7 [és] 2/5 d.-re emelkedik, anélkül hogy a munka ára változnék. Ugyanez lehetne az eredmény, ha a munka extenzív nagysága helyett intenzív nagysága növekednék.³ A névleges napi- vagy hetibér emelkedését ezért a munka változatlan vagy csökkenő ára kísérheti. Ugyanez érvényes a munkáscsalád bevételéről, mihelyt a családfő által szolgáltatott munkamennyiséget a családtagok munkája szaporítja. Vannak tehát a névleges napi- vagy hetibér megkurtításától független módszerek a munka árának leszállítására.⁴

Mint általános törvény következik azonban: ha a napi, heti stb. munka mennyisége adott, akkor a napi- vagy hetibér a munka árától függ, amely maga is változik, vagy a munkaerő értékével, vagy árának értékétől való eltéréseivel. Ha ellenben a munka ára adott, akkor a napi- vagy hetibér a napi vagy heti munka mennyiségétől függ.

Az időbér mértékegysége, a munkaóra ára, úgy adódik, hogy a munkaerő napi értékét elosztják a szokásos munkanap óraszámával. Tegyük fel, hogy a szokásos munkanap 12 óra, a munkaerő napi értéke pedig 3 sh., 6 munkaóra értékterméke. A munkaóra ára e körülmények között 3 d., értékterméke 6 d. Ha a munkást mármost naponta 12 óránál kevesebbet (vagy hetenként 6 napnál kevesebbet) foglalkoztatják, például csak 6 vagy 8 órát, akkor, a munka ezen ára mellett, csak 2 vagy 1 [és] 1/2 sh. napibért kap.⁵ Minthogy feltevésünk szerint átlagban naponta 6 órát kell dolgoznia csak azért, hogy a munkaereje értékének megfelelő napibért megtermelje, minthogy ugyanezen feltevés szerint minden órának csak a felét dolgozza a maga számára, felét pedig a tőkés számára, világos, hogy a 6 óra értéktermékét nem tudja kicsiholni, ha 12 óránál kevesebbet foglalkoztatják. Korábban a túlmunka pusztító következményeit láttuk, itt viszont azoknak a szenvedéseknek a forrásai tárulnak fel előttünk, amelyek nem-teljes foglalkoztatottságából fakadnak a munkás számára.

Ha az órabért olyan módon rögzítik, hogy a tőkés nem napi- vagy hetibérnek, hanem csak azoknak a munkaóráknak a fizetésére kötelezi magát, amelyek alatt a munkást foglalkoztatni szíveskedik, akkor rövidebb ideig foglalkoztathatja, mint amennyi az órabér — vagyis a munka-ár mértékegysége — becslésének eredetileg alapjául szolgál. Minthogy ezt a mértékegységet a munkaerő napi értéke/adott óraszámú munkanap arány határozza meg, természetesen elveszti minden értelmét, mihelyt a munkanap már nem foglal magában meghatározott óraszámot. Megszűnik az összefüggés a megfizetett és a meg nem fizetett munka között. A tőkés most bizonyos mennyiségű többletmunkát csiholhat ki a munkásból anélkül, hogy az önfenntartásához szükséges munkaidó't biztosítaná neki. Megsemmisítheti a foglalkoztatás minden szabályosságát és teljesen kényelme, önkénye és pillanatnyi érdeke szerint váltogathatja a legszörnyűbb túlmunkát relatív vagy teljes munkanélküliséggel. Annak örvén, hogy „a munka normális árát” megfizeti, abnormálisán meghosszabbíthatja a munkanapot anélkül, hogy bármilyen megfelelő kárpótlást adna a munkásnak. Innen eredt az építőszakmában foglalkoztatott londoni munkások nagyon is ésszerű felkelése (1860) a tőkések azon kísérlete ellen, hogy ilyen órabért kényszerítsenek rájuk. A munkanap törvényes korlátozása véget vet az ilyen garázdálkodásnak, bár természetesen nem vet véget a gépi berendezés konkurenciájából, az alkalmazott munkások minőségében való változásból, a részleges és általános válságokból eredő nem-teljes foglalkoztatottságnak.

Növekvő napi- vagy hetibér mellett a munka ára névleg állandó maradhat és mégis normális színvonala alá süllyedhet. Ez mindannyiszor bekövetkezik, mikor a munka, illetőleg a munkaóra állandó ára mellett a munkanapot szokásos tartaman túl meghosszabbítják, hа a munkaerő napi értéke/munkanap törtben a nevező nő, a számláló még gyorsabban nő. A munkaerő értéke — mert kopása is — funkciója tartamával együtt nő, mégpedig gyorsabb arányban, mint funkciótartamának növekménye. Ezért sok iparágban, ahol időbér uralkodik, a munkaidő törvényes korlátozása nélkül, természetadta módon kialakult az a szokás, hogy a munkanap csak egy bizonyos pontig, például a tizedik óra elteltéig, számít normálisnak („normal working day”, „the day’s work”, „the regular hours of work” [normális munkanap, napi munka, szabályos munkaórák]). Ezen a határon túl a munkaidő túlóra (overtime), és, az órát mértékegységül véve, jobban fizetik (extra pay), ámbár gyakorta nevetségesen kicsiny arányban.⁶ A normális munkanap itt a valóságos munkanap törtrészeként létezik, és az utóbbi gyakran az egész év folyamán hosszabb, mint az előbbi.⁷

A munka árának növekedése a munkanapnak egy bizonyos normális határon túl való meghosszabbításával különböző brit iparágakban úgy alakul, hogy az úgynevezett normálidő alatti munka alacsony ára rákényszeríti a munkást a jobban fizetett túlórázásra, ha egyáltalában elegendő munkabért akar összehozni.⁸ A munkanap törvényes korlátozása véget vet ennek a mulatságnak.⁹

Általánosan ismert tény, hogy minél hosszabb a munkanap egy iparágban, annál alacsonyabb a munkabér.¹⁰ A. Redgrave gyárfelügyelő ezt az 1839 és 1859 közötti húszéves időszak összehasonlító áttekintésével világítja meg, amely szerint a munkabér a tízórás törvénynek alávetett gyárakban emelkedett, ezzel szemben azokban a gyárakban, ahol napi 14—15 órát dolgoznak, esett.¹¹

Abból a törvényből, hogy „ha a munka ára adott, a napi- vagy hetibér a szolgáltatott munka mennyiségétől függ”, mindenekelőtt az következik, hogy minél alacsonyabb a munka ára, annál nagyobbnak kell lennie a munkamennyiségnek, illetve annál hosszabbnak kell lennie a munkanapnak, hogy a munkásnak akár csak nyomorúságos átlagbért is biztosítson. A munka árának alacsonysága itt a munkaidő meghosszabbítására sarkall.¹² Megfordítva azonban a munkaidő meghosszabbítása a maga részéről a munka árának és ezzel a napi- vagy hetibérnek esését idézi elő.

A munka árának a munkaerő napi értéke/adott óraszámú munkanap által való meghatározásából az adódik, hogy a munkanap puszta meghosszabbítása csökkenti a munka árát, ha nem következik be kiegyenlítés. De ugyanazok a körülmények, amelyek képessé teszik a tőkést arra, hogy a munkanapot tartósan meghosszabbítsa, először képessé teszik és végül kényszerítik arra, hogy a munka árát névlegesen is csökkentse, míg csak nem csökken a megszaporított óraszám összára, tehát a napi- vagy hetibér. Itt elegendő, ha két körülményre utalunk. Ha egy férfi elvégzi 1½ vagy 2 férfi munkáját, akkor nő a munka kínálata, még ha a piacon található munkaerő kínálata állandó marad is. A munkások között ilymódon létrehozott konkurencia képessé teszi a tőkést arra, hogy a munka árát lenyomja, míg a munka árának esése, megfordítva, képessé teszi, hogy a munkaidőt még tovább srófolja.¹³ A meg nem fizetett munka abnormális, azaz a társadalmi átlagszínvonalat meghaladó mennyiségeivel való eme rendelkezés azonban csakhamar a konkurrencia eszközévé válik a tőkések között is. Az áruár egy része a munka árából áll. A munka árának meg nem fizetett részét nem kell az áru árába beszámítani. Oda lehet ajándékozni az áru vevőjének. Ez az első lépés, amelyre a konkurrencia ösztönöz. A második lépés, amelyre kényszerít, az, hogy a munkanap meghosszabbítása révén létrehozott abnormális értéktöbbletnek legalább egy részét ugyancsak kizárják az áru eladási árából. Ezen a módon előbb szórványosan kialakul, majd lassanként megrögződik az árunak egy abnormálisán alacsony eladási ára, amely ettől kezdve a mérték feletti munkaidővel párosuló nyomorúságos munkabér állandó alapzatává lesz, mint ahogy eredetileg terméke volt ezeknek a körülményeknek. Erre a mozgásra csupán utalunk, mivel a konkurencia elemzése nem ide tartozik. Beszéljen azonban egy pillanatig maga a tőkés. „Birminghamben a vállalkozók között olyan nagy a konkurencia, hogy nem egy közülünk mint munkáltató olyat kényszerül tenni, amit különben szégyenlene; és mégsem csinálunk több pénzt (and yet no more money is made), hanem csak a közönségnek van előnye belőle.”¹⁴ Emlékszünk a londoni pékek két fajtájára, akik közül az egyik teljes áron (the „fullpriced” bakers), a másik a normális árán alul ad el („the underpriced”, „the undersellers”) kenyeret. A „fullpricedok” így bélyegzik meg konkurenseiket a parlamenti vizsgáló bizottság előtt: „Csak azáltal léteznek, hogy először is becsapják a közönséget” (az áru hamisítása révén), „és másodszor 18 órai munkát préselnek ki embereikből 12 órai munka béréért [...] A munkások meg nem fizetett munkája (the unpaid labour) az az eszköz, amellyel a konkurrencia-harcot vívják [...] A pékmesterek közti konkurrencia miatt ütközik nehézségbe az éjjeli munka kiküszöbölése. Az áron alul árusító, aki kenyerét a lisztárral együtt változó önköltségi áron alul adja el, azáltal kártalanítja magát, hogy több munkát sajtol ki embereiből. Ha csak 12 óra munkát hozok ki embereimből, szomszédom ellenben 18-at vagy 20-at, akkor az eladási árban le kell győznie engem. Ha a munkások ragaszkodhatnának a túlóra megfizetéséhez, akkor ennek a mesterkedésnek hamar vége szakadna [...] Az áron alul árusítók által foglalkoztatottak között sok a külföldi, a fiatal és más olyan, aki kénytelen beérni szinte minden munkabérrel, amelyet kaphat.”¹⁵

Ez a jeremiáda azért is érdekes, mert megmutatja, hogy a tőkés agyában mennyire csak a látszata tükröződik vissza a termelési viszonyoknak. A tőkés nem tudja, hogy a munka normális ára is bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát foglal magában és hogy nyereségének normális forrása éppen ez a meg nem fizetett munka. A többletmunkaidő kategóriája egyáltalában nem létezik számára, mert bele van foglalva a normális munkanapba, amelyről azt hiszi, hogy a napibérben megfizeti. Igenis létezik azonban számára a túlóra, a munkanap meghosszabbítása a munka megszokott árának megfelelő korláton túl. Sőt áron alul árusító konkurensével szemben ragaszkodik e túlóra extra-fizetéséhez (extra pay). Megint nem tudja, hogy ez az extra-fizetés éppúgy foglal magában meg nem fizetett munkát, mint a szokásos munkaóra ára. Például a tizenkétórás munkanap egy órájának ára 3 penny, ½ munkaóra értékterméke, míg a túlórás munkaóra ára 4 penny, 2/3 munkaóra értékterméke. Az első esetben a tőkés a munkaóra ½-ét, a másodikban 1/3-át sajátítja el fizetés nélkül.

¹ Magát a pénzértéket itt mindig állandónak feltételezzük.
²„A munka ára az az összeg, amelyet egy adott munkamennyiségért fizetnek.” (Sir Edward West: „Price of Corn and Wages of Labour”, London 1826, 67. old.) West a szerzője a politikai gazdaságtan történetében korszakot alkotó névtelen írásnak: „Essay on the Application of Capital to Land. By a Fellow of Univ. College of Oxford”, London 1815.
³„A munkabér a munka árától és a teljesített munka mennyiségétől függ [...] A munkabér növekedése nem zárja szükségképpen magába a munka árának nagyobbodását. Teljesebb foglalkoztatottság és nagyobb megerőltetés következtében a munkabér jelentékenyen növekedhet, míg a munka ára ugyanaz maradhat.” (Hest, i. m. 67—68., 112. old.) A fő kérdést — mi határozza meg a „price of labourt” [munka árát]? — West egyébként banális szólamokkal intézi el.
⁴Helyesen megérzi ezt a XVIII. század ipari burzsoáziájának legfanatikusabb képviselője, az „Essay on Trade and Commerce” általunk gyakran idézett szerzője, ámbár zavarosan ábrázolja a dolgot. „A munka mennyisége és nem az ára” (ezen a névleges napi- vagy hetibért érti) „az, amit az élelmiszerek és más szükségleti javak ára meghatároz: csökkentsétek a szükségleti javak árát nagyon alacsonyra, és természetesen arányosan csökkentitek a munka mennyiségét [...] Az ipari vállalkozók tudják, hogy különböző módok vannak a munka árának növelésére és csökkentésére azon kívül, hogy névleges összegét megváltoztatják.” (i. m. 48., 61. old.) N. W. Senior „Three Lectures on the Rate of Wages”-ében, London 1830, amelyben felhasználja West írását anélkül, hogy hivatkozna rá, többek között ezt mondja: „A munkás főleg a munkabér összegében érdekelt.” (15. old.) Tehát a munkás főleg abban érdekelt, amit kap, a bér névleges összegében, nem abban, amit ad, a munka mennyiségében!
⁵Az ilyen abnormális nem-teljes foglalkoztatottság hatása teljességgel különbözik a munkanap általános kényszertörvényes csökkentésétől. Az előbbinek a munkanap abszolút hosszához semmi köze, és éppúgy bekövetkezhet 15 órás, mint 6 órás munkanapnál. A munka normális árát az első esetben aszerint kalkulálják, hogy a munkás 15 órát, a másodikban aszerint, hogy 6 órát dolgozik naponta átlagosan. A hatás ezért ugyanaz, ha az egyik esetben csak 7½, a másikban csak 3 órát foglalkoztatják.
⁶„A túlóráért való fizetség rátája” (a csipkegyártásban) „olyan kicsiny, ½ d. stb. óránként, hogy kínos ellentétben áll azzal a tömeges ártalommal, amelyet a túlórázás a munkások egészségének és életerejének okoz [...] Az így nyert kis többletet ezenkívül gyakran újra el kell költeni külön táplálószerekre.” („Children’s Employment Commission, II. Report”, XVI. old., 117. sz.)
⁷Így például a kárpitnyomásban a gyári törvény nemrégiben történt bevezetése előtt. „Mi étkezési szünetek nélkül dolgozunk, úgyhogy a 10½ óra napi munka délután ½5-kor bevégződik, és minden, ami azután van, túlóra, amely ritkán marad abba este 6 óra előtt, úgyhogy mi valójában egész éven át túlórázunk.” (Smith úr vallomása; „Ch. Empl. Comm., I. Rep.”, 125. old.)
⁸Például a skót fehérítőkben. „Skócia egyes részein ezt az ipart” (az 1862-es gyári törvény bevezetése előtt) „a túlóra rendszere alapján űzték, azaz 10 óra számított normális munkanapnak. Ezért a férfimunkás 1 sh. 2 d.-t kapott. Ehhez azonban napi 3 vagy 4 túlóra járult, amelyért óránként 3 d.-t fizettek. Ennek a rendszernek a következménye az volt, hogy az a férfimunkás, aki csak a normális időt dolgozta le, csak 8 sh. hetibért kereshetett. Túlóra nélkül a bér nem volt elegendő.” („Reports of Insp. of Fact. 30th April 1863”, 10. old.) A „túlóráért való extra-fizetés olyan kísértés, amelynek a munkások nem tudnak ellenállni”. („Reports of Insp. of Fact. 30th April 1848”, 5. old.) A londoni Cityben a könyvkötészet igen sok fiatal, 14—15 éves leányt alkalmaz, mégpedig tanoncszerződéssel, amely meghatározott munkaórákat ír elő. Mindazonáltal minden hónap utolsó hetében éjjel 10, 11, 12 és 1 óráig dolgoznak, az idősebb munkásokkal együtt, igen vegyes társaságban. „A mesterek extra-bérrel és kiadós vacsora fizetésével csábítják el (tempt) őket”, amelyet a szomszédos kocsmákban fogyasztanak el. Az a nagyfokú ledérség, amelyet e „young immortals” [fiatal halhatatlanok] között ilymódon kitermelnek („Ch. Empl. Comm., V. Rep.”, 44. old. 191. sz.), kiegyenlítődik abban, hogy a lányok többek között sok bibliát és kegyes könyvet kötnek be.
⁹Lásd „Reports of Insp. of Fact. 30th April 1863”, 10. old. Az építőszakmában foglalkoztatott londoni munkások az 1860-as nagy sztrájk és lock out [kizárás] idején egészen helyesen ítélték meg a tényállást, kijelentvén, hogy az órabért csak két feltétellel fogadják el: 1. hogy a munkaóra árával együtt állapítsanak meg 9, illetőleg 10 órás normálmunkanapot, és hogy a 10 órás munkanap órájának ára nagyobb legyen, mint a 9 órás órájáé; 2. hogy a normálmunkanapon felüli minden órát mint túlórát viszonylag magasabban fizessenek.
¹⁰„Nagyon figyelemreméltó dolog ezenkívül, hogy ott, ahol hosszú munkaidő a szabály, ott szabály a kis bér is.” („Rep. of Insp. of Fact. 31 st Oct. 1863”, 9. old.) „Az a munka, amely a szűkös éhségporciót kapja, többnyire szertelenül meg van hosszabbítva.” („Public Health, Sixth Rep. 1863”, 15. old.)
¹¹„Reports of Insp. of Fact. 30th April 1860”, 31—32. old.
¹²Az angliai kézi szögkészítőknek például a munka alacsony ára miatt napi 15 órát kell dolgozniok, hogy nyomorúságos hetibérüket összehozzák. „Sok-sok órája van a napnak, és az egész idő alatt keményen kell robotolnia, hogy 11 d.-t vagy 1 sh.-et megkeressen, és ebből 2 [és] 1/3—3 d.-t le kell vonni a szerszámok kopásáért, a tüzelésért, a vashulladékért.“ („Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, 136. old., 671. sz.) A nők ugyanezen munkaidő mellett csak 5 sh. hetibért keresnek meg. (i. m. 137. old., 674. sz.)
¹³Ha egy gyári munkás például megtagadná, hogy a hagyományos hosszú munkaidőn át dolgozzék, „helyét igen hamar betöltenék valakivel, aki hajlandó akármilyen hosszú időn át dolgozni, és ilymódon az utcára kerülne”. („Reports of Insp. of Fact. 31st Oct. 1848”, Evidence, 39. old., 58. sz.) „Ha egy férfi elvégzi kettőnek a munkáját [...] a profitráta általánosan emelkedni fog [...] mivel a munka pótlólagos kínálata csökkentette az árát.“ (Senior: „Three Lectures on the Rate of Wages”, 15. old.)
¹⁴„Ch. Empl. Comm., III. Rep.”, Evidence, 66. old., 22. sz.
¹⁵„Report etc. relative to the Grievances complained of by the Journeymen Bakers”, London 1862, LII. old. és uo. Evidence, 479., 359., 27. sz. Mindazonáltal a fullpricedek is — mint korábban említettük és mint szóvivőjük, Bennett maga elismeri — embereikkel „este 11 órakor vagy korábban kezdetik a munkát, és gyakran másnap este 7 óráig hosszabítják meg”. (i. m. 22. old.)

Tizenkilencedik fejezet — A darabbér

Tartalomjegyzék