Láttuk, hogy az értéktöbblet rátája a következő formulákban fejeződik ki:
I.
értéktöbblet/változó tőke (m/v) = értéktöbblet/munkaerő értéke = többletmunka/szükséges munka
A két első formula értékek arányaként fejezi ki azt, amit a harmadik az idők arányaként, amelyek alatt ezeket az értékeket termelik. Ezek az egymást helyettesítő formulák fogalmilag szigorúak. Ezért lényegük szerint megtaláljuk őket, de tudatosan kidolgozva nem, a klasszikus politikai gazdaságtanban. Az utóbbiban, ezzel szemben, a következő leszármazott formulákkal találkozunk:
II.
többletmunka/munkanap = értéktöbblet/termékérték = többlettermék/össztermék
Egy és ugyanazt az arányt itt váltakozva fejezik ki a munkaidők formájában, az értékekében, amelyekben megtestesülnek, a termékekében, amelyekben ezek az értékek léteznek. Természetesen feltételezik, hogy a termék értékén csak a munkanap értékterméke értendő, a termékérték állandó része pedig ki van rekesztve.
Mindezekben a formulákban a munka valóságos kizsákmányolási fokát vagyis az értéktöbblet rátáját hamisan fejezik ki. Tegyük fel, hogy a munkanap 12 óra. Korábbi példánk többi feltevésével ebben az esetben a munka valóságos kizsákmányolási foka ezekben az arányokban fejeződik ki:
6 óra többletmunka/6 óra szükséges munka = 3 sh. értéktöbblet/3 sh. változó tőke = 100%
A II. formulák szerint ezzel szemben ezt kapjuk:
6 óra többletmunka/12 órás munkanap = 3 sh. értéktöbblet/6 sh. értéktermék = 50%
Ezek a leszármazott formulák valójában azt az arányt fejezik ki, amelyben a munkanap, illetve értékterméke tőkés és munkás között megoszlik. Ezért ha a tőke önértékesítési fokának közvetlen kifejezéseiként számítanak, akkor ez a hamis törvény számít: a többletmunka, illetve az értéktöbblet sohasem érhet el 100%-ot.1 Minthogy a többletmunka mindig csak bizonyos hányada lehet a munkanapnak, illetve az értéktöbblet mindig csak bizonyos hányada lehet az értékterméknek, a többletmunka szükségképpen mindig kisebb, mint a munkanap, illetve az értéktöbblet mindig kisebb, mint az értéktermék. Ahhoz azonban, hogy arányuk olyan legyen, mint 100/100, egyenlőknek kellene lenniük. Hogy a többletmunka az egész munkanapot felszívja (itt a munkahét, a munkaév stb. átlagnapjáról van szó), a szükséges munkának nullára kellene csökkennie. De ha eltűnik a szükséges munka, eltűnik a többletmunka is, mert az utóbbi csak függvénye az előbbinek. A többletmunka/munkanap = értéktöbblet/értéktermék arány tehát sohasem érheti el a 100/100 határt és még kevésbé nőhet (100 + x)/100-ra. Az értéktöbblet rátája, vagyis a munka valóságos kizsákmányolási foka azonban igen. Vegyük például L. de Lavergne úr becslését, amely szerint az angol mezőgazdasági munkás a terméknek, illetve értékének csak 1/4-ét, a tőkés (bérlő) ellenben 3/4-ét2 kapja meg, akárhogyan oszlik el tovább a zsákmány utólag tőkés és földtulajdonos stb. között. Az angol mezőgazdasági munkás többletmunkája ezek szerint úgy viszonylik szükséges munkájához, mint 3:1, a kizsákmányolás százalékaránya 300%.
A klasszikus iskola módszere, hogy a munkanapot állandó nagyságként kezeljék, a II. formulák alkalmazása révén szilárdult meg, mert itt a többletmunkát mindig egy adott nagyságú munkanappal hasonlítják össze. Ugyanez a helyzet, ha kizárólag az értéktermék megoszlására vannak figyelemmel. A munkanap, amely már tárgyiasult egy értéktermékben, mindig adott határú munkanap.
Az értéktöbbletnek és a munkaerő értékének az értéktermék törtrészeiként való kifejezése — olyan kifejezési mód ez, amely egyébként magából a tőkés termelési módból ered és amelynek jelentősége később fog feltárulni — elrejti a tőkeviszony sajátos jellegét, ti. a változó tőkének az eleven munkaerővel való cseréjét és a munkás megfelelő kirekesztését a termékből. Helyébe egy társasviszony hamis látszata lép, amelyben munkás és tőkés a terméket különböző alkotótényezőinek arányában osztják meg.3
Egyébként a II. formulák mindig visszaváltoztathatók az I. formulákká. Ha például formulánk 6 órás többletmunka/12 órás munkanap, akkor a szükséges munkaidő = tizenkétórás munkanap mínusz hatórás többletmunka, és így az eredmény: 6 órás többletmunka/6 órás szükséges munka = 100/100.
Egy harmadik formula, amelyet alkalmilag már előlegeztem, a következő:
III.
értéktöbblet/munkaerő értéke = többletmunka/szükséges munka = meg nem fizetett munka/megfizetett munka
Az a félreértés, amelyhez a meg nem fizetett munka/megfizetett munka formula vezethetne, mintha a tőkés a munkát fizetné meg és nem a munkaerőt, a korábban adott fejtegetés után elesik. Meg nem fizetett munka/megfizetett munka csak népszerű kifejezés a többletmunka/szükséges munka helyett. A tőkés a munkaerő értékét, illetőleg attól eltérő szükséges munka árát fizeti meg, és cserébe a magával az eleven munkaerővel való rendelkezést kapja. E munkaerő haszonélvezete két periódusra esik szét. Az egyik periódusban a munkás csak olyan értéket termel, amely = munkaerejének értékével, tehát csak egyenértéket. A munkaerő előlegezett áráért a tőkés így ugyanolyan árú terméket kap. Olyan ez, mintha a terméket készen a piacon vette volna. A többletmunka periódusában ellenben a munkaerő haszonélvezete értéket képez a tőkés számára, anélkül hogy neki ellenértékbe kerülne.4 A munkaerőnek ez a folyósítása ingyen van neki. Ebben az értelemben lehet a többletmunkát meg nem fizetett munkának nevezni.
A tőke tehát nem csupán munka feletti parancsnokiás, ahogy A. Smith mondja. Lényegileg a tőke meg nem fizetett munka feletti parancsnoklás. Minden értéktöbblet, bármely különös alakban — profit, kamat, járadék stb. — kristályosodik később ki, szubsztanciáját tekintve meg nem fizetett munkaidőnek az anyagiasulása. A tőke önértékesítésének titka feloldódik meghatározott mennyiségű meg nem fizetett idegen munkával való rendelkezésében.
1
Így például a „Dritter Brief an v. Kirchmann von Rodbertus. Widerlegung der
Ricardo'schen Theorie von der Grundrente und Begründung einer neuen Rententheorie”-ban, Berlin 1851. Később visszatérek erre az írásra, mely hamis földjáradék-elmélete ellenére
átlátja a tőkés termelés lényegét.
{Pótlás a 3. kiadáshoz. Látható itt, milyen jóakaratúan ítélte meg Marx az elődeit, mihelyt valóságos előrehaladást, helyes új gondolatot talált náluk. Közben Rodbertus Rudolf
Meyerhez intézett leveleinek közzététele a fenti elismerést némileg korlátozta. Ott ez olvasható: „A tőkét nemcsak a munkától, hanem önmagától is meg kell menteni, és ez a valóságban úgy történik a legjobban, ha a vállalkozó-tőkés tevékenységét mint nép- és államgazdasági funkciókat fogják fel, amelyeket a tőketulajdon ruház rá, és nyereségét mint egy fizetésformát, mert más társadalmi szervezetet még nem ismerünk. Fizetéseket azonban szabad
szabályozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből. Marx rátörését a társadalomra
— így nevezném könyvét — is így kell elhárítani [...] Egyáltalában Marx könyve nem annyira
vizsgálódás a tőkéről, mint polémia a mai tőkeforma ellen, amelyet összecserél magával
a tőkefogalommal, és éppen ebből fakadnak tévedései.” („Briefe etc. von Dr. Rodbertus-Jagetzow”, dr. Rud. Meyer kiadása, Berlin 1881, I. köt. 111. old., Rodbertus 48. levele)
— Ilyen ideologikus közhelyekben reked meg a Rodbertus-féle „szociális levelek” valóban
merész nekilendülése. — F. E.}
2A terméknek azt a részét, amely csak a ráfordított állandó tőkét pótolja, ennél a számításnál természetesen levonták. — L. de Lavergne úr, Anglia vak csodálója, inkább túl alacsony, mintsem túl magas arányt ad meg.
3Minthogy a tőkés termelési folyamat összes fejlett formái a kooperáció formái, természetesen mi sem könnyebb, mint elvonatkoztatni sajátosan antagonisztikus jellegüktől
és ilymódon szabad társulási formákká átkölteni őket, amint ez történt A. de Laborde gróf
„De l’esprit d’association dans tous les intérêts de la communauté”-jában, Párizs 1818.
A jenki H. Carey ezt a bűvészmutatványt ugyanilyen eredménnyel alkalmilag még a rabszolgarendszer viszonyaival is véghezviszi.
4Ámbár a fiziokraták az értéktöbblet titkát nem látták át, annyi mégis világos volt
nekik, hogy az „független és rendelkezésre álló gazdagság, amelyet” (a birtokosa) „nem
vásárolt meg és amelyet elad”. (Turgot: „Réflexions sur la formation et la distribution des
richesses”, 11. old.)
Tizenhetedik fejezet — A munkaerő értékének, illetve árának átváltozása munkabérré