1. A manufaktúra kettős eredete
2. A munkás és szerszáma
3. A manufaktúra két formája — a különnemű manufaktúra és a szerves manufaktúra
4. Munka megosztása a manufaktúrán belül és a munka megosztása a társadalmon belül
5. A manufaktúra tőkés jellege

A munka megosztásán nyugvó kooperáció a manufaktúrában teremti meg klasszikus alakját. Mint a tőkés termelési folyamat jellegzetes formája uralkodik a tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban, amely hozzávetőlegesen a XVI. század közepétől a XVIII. század utolsó harmadáig tart.

A manufaktúra eredete kettős.

Vagy különböző fajta, önálló kézművességek munkásait — akiknek kezén a terméknek át kell futnia végső megéréséig — egyesítik egy műhelybe egyazon tőkés parancsnoklása alatt. Például a hintó nagyszámú független kézműves munkájának összterméke volt, mint amilyen a bognár, a szíjgyártó, a szabó, a lakatos, a rézműves, az esztergályos, a paszománykészítő, az üveges, a mázoló, a fényező, az aranyozó stb. A hintó-manufaktúra mindezeket a különböző kézműveseket egy munkaépületbe egyesíti, ahol egyidejűleg egymás kezére dolgoznak. A hintót ugyan nem lehet megaranyozni, amíg el nem készült. Ha azonban sok hintót készítenek egyidejűleg, akkor egy részüket állandóan aranyozni lehet, miközben egy másik részük a termelési folyamat egy korábbi szakaszán fut át. Ennyiben még az egyszerű kooperáció talaján állunk, amely ember- és dologanyagát készen találja. De csakhamar lényeges változás következik be. Az a szabó, lakatos, rézműves stb., aki csak hintókészítésben van foglalkoztatva, a gyakorlattal együtt apránként elveszíti a képességét is arra, hogy régi mesterségét teljes terjedelmében űzze. Másrészt egyoldalúvá lett cselekvése most a megszűkült hatásterület szempontjából a legcélszerűbb formára tesz szert. A hintó-manufaktúra eredetileg önálló kézművességek kombinációjaként jelent meg. Fokozatosan a hintótermelésnek különböző külön műveletekre való megosztásává lesz, amelyek mindegyike egy munkás kizárólagos funkciójává kristályosodik és amelyeknek összességét e részmunkások egyesülése végzi. Éppígy a posztó-manufaktúra és egész sor más manufaktúra is különböző kézművességeknek egyazon tőke parancsnoklása alatti kombinációjából keletkezett.¹

A manufaktúra azonban ezzel ellenkező módon is ered. Sok olyan kézművest, akik egy munkát vagy egyenlő fajta munkát végeznek, például papírt, vagy betűket, vagy tűt készítenek, egyazon tőke egyidejűleg egyazon műhelyben foglalkoztat. Ez legegyszerűbb formájú kooperáció. E kézművesek mindegyike (talán egy vagy két legénnyel) az egész árut készíti, tehát sorjában elvégzi az előállításához szükséges különböző műveleteket. Régi, kézműszerű módján dolgozik tovább. Külső körülmények azonban hamarosan azt eredményezik, hogy a munkások egyazon térben való koncentrációját és munkáik egyidejűségét másképp használják fel. Például nagyobb mennyiségű készárut kell meghatározott határidőre szállítani. A munkát ezért felosztják. Ahelyett, hogy a különböző műveleteket egyazon kézművessel időbeli egymásutánban végeztetnék el, egymástól elválasztják, elszigetelik, térbelileg egymás mellé helyezik ezeket, mindegyiküket más kézművesre osztják ki és valamennyit együttesen, egyidejűleg hajtják végre a kooperálok. Ez a véletlen felosztás megismétlődik, megmutatja sajátságos előnyeit és lassanként a munka rendszeres megosztásává csontosul. Az áru, amely azelőtt egy sokféle munkát végző önálló kézműves egyéni terméke volt, kézművesek egyesülésének társadalmi termékévé változik át, akik közül mindegyik folytonosan csak egy és ugyanazt a részműveletet végzi. Ugyanazok a műveletek, amelyek a német céhes papírkészítő egymást követő teendőiként egymásba folytak, a holland papír-manufaktúrában sok kooperáló munkás egymás mellett futó részműveleteivé önállósultak. A céhes nürnbergi tűkészítő alkotja az angol tű-manufaktúra alapelemét. De míg az az egy tűkészítő talán 20 egymás utáni műveletből álló soron halad át, itt csakhamar 20 tűkészítő dolgozott egymás mellett, mindegyik csak egyet végzett a 20 műveletből, amelyeket tapasztalatok folytán még sokkal tovább hasogattak, elszigeteltek és egyes munkások kizárólagos funkcióivá önállósítottak.

A manufaktúra eredetének módja, a kézművességből való kialakulása tehát kettős. Egyrészt különböző fajta, önálló kézművességek kombinációjából indul ki, amelyek addig a pontig önállótlanodnak és egyoldalúsodnak, amelyen már nem egyebek, mint egymást kiegészítő részműveletek egyazon áru termelési folyamatában. Másrészt egyenlő fajta kézművesek kooperációjából indul ki, egyazon egyéni kézművességet különböző különös műveleteire bontja, ezeket elszigeteli és önállósítja addig a pontig, amelyen mindegyikük egy külön munkás kizárólagos funkciójává lesz. A manufaktúra ennélfogva egyrészt bevezeti a munka megosztását egy termelési folyamatba vagy továbbfejleszti azt, másrészt kombinál korábban különálló kézművességeket. De bármi is különös kiindulópontja, végső alakja ugyanaz: olyan termelési mechanizmus, amelynek szervei emberek.

A munka manufaktúrabeli megosztásának helyes megértéséhez lényeges a következőket leszögeznünk: Mindenekelőtt a termelési folyamatnak különös szakaszai szerinti elemzése itt teljességgel egybeesik egy kézműszerű tevékenység különböző részműveletekre való szétbontásával. Akár összetett, akár egyszerű, a művelet kézműszerű marad és ezért függ az egyes munkás erejétől, ügyességétől, gyorsaságától és biztonságától, amellyel szerszámát kezeli. A kézművesség marad a bázis. Ez a szűk technikai bázis kizárja a termelési folyamat valóban tudományos elemzését, hiszen minden részfolyamatnak, amelyen a termék átmegy, kézműszerű részmunkaként kivitelezhetőnek kell lennie. S éppen azért, mert a kézműszerű ügyesség így a termelési folyamat alapzata marad, minden egyes munkást kizárólag egy részfunkcióhoz alkalmaznak hozzá és munkaerejét e részfunkció élethossziglani szervévé változtatják. Végül a munkának ez a megosztása a kooperáció különös fajtája, és jó néhány előnye a kooperáció általános lényegéből, nem pedig e különös formájából ered.

Ha mármost jobban közeledünk az egyes jelenség felé, akkor mindenekelőtt világos, hogy az a munkás, aki élethossziglan egy és ugyanazt az egyszerű műveletet végzi, egész testét e művelet önműködő, egyoldalú szervévé változtatja és ezért kevesebb időt használ fel elvégzésére, mint a kézműves, aki egész sor műveletet hajt végre váltakozva. A kombinált összmunkás azonban, aki a manufaktúra élő mechanizmusát alkotja, csupa ilyen egyoldalú részmunkásból áll. Az önálló kézművességhez képest ezért kevesebb idő alatt többet termelnek, vagyis a munka termelőerejét fokozzák.² Tökéletesedik a részmunka módszere is, miután egy személy kizárólagos funkciójává önállósult. Ugyanannak a korlátozott cselekvésnek folytonos megismétlése és a figyelemnek erre a korlátozott cselekvésre való koncentrálása tapasztalatszerűen megtanít arra, hogyan lehet a kívánt hasznos hatást a legkisebb erőkifejtéssel elérni. Minthogy azonban mindig különböző munkásnemzedékek élnek együtt egyidejűleg és működnek össze ugyanazokban a manufaktúrákban, az így nyert technikai műfogások csakhamar megszilárdulnak, felhalmozódnak és átszállnak nemzedékről nemzedékre.³

A manufaktúra valóban kitermeli a részmunkás virtuozitását azáltal, hogy a szakmák természetadta elkülönülését, amelyet a társadalomban készen talált, a műhely belsejében újratermeli és rendszeresen a végletekig hajtja. Másrészt az, hogy a részmunkát egy ember élethivatásává változtatja, megfelel a korábbi társadalmak ama törekvésének, hogy a szakmákat örökletessé tegyék, kasztokba kövesítsék vagy — ha meghatározott történelmi feltételek az egyénnek olyan változékonyságát hozzák létre, amely a kasztrendszernek ellentmond — céhekbe csontosítsák. A kasztok és céhek ugyanabból a természeti törvényből erednek, amely a növényeknek és állatoknak fajokra és alfajokra való elkülönülését szabályozza, csakhogy bizonyos fejlődési fokon a kasztok örökletességét vagy a céhek kizárólagosságát társadalmi törvénynek nyilvánítják.⁴ „A dakkai muszlinok finomságát, a koromandeli kartonok és más kelmék színeinek pompáját és tartósságát sohasem múlták felül. Pedig ezeket tőke, gépi berendezés, munkamegosztás vagy azon más eszközök bármelyike nélkül termelik, amelyek az európai gyártásnak olyan sok előnyt nyújtanak. A takács elszigetelt egyén, aki a szövetet egy fogyasztó rendelésére készíti, mégpedig a legegyszerűbb szerkezetű szövőszéken, amely néha csak durván összetákolt falécekből áll. Még a lánc felhúzására sincs készüléke, ezért a szövőszéknek egész hosszában elnyúltan kell maradnia, s olyan ormótlan és széles lesz, hogy nem fér el a termelő kunyhójában, aki munkáját ezért a szabad ég alatt kénytelen végezni, ahol azt minden időváltozás megszakítja.”⁵ Csak a nemzedékről nemzedékre felhalmozott és apáról fiúra átöröklött külön ügyesség az, amely a hindunak — akár a póknak — ezt a virtuozitást adja. És mégis, a manufaktúramunkások többségéhez képest az ilyen indiai takács nagyon bonyolult munkát végez.

Egy kézművesnek, aki egy készítmény termelése során a különböző részfolyamatokat egymás után végzi el, hol helyét, hol szerszámait kell változtatnia. Az egyik műveletről a másikra való átmenet megszakítja munkájának folyamát és úgyszólván pórusokat alkot munkanapjában. Ezek a pórusok betömődnek, mihelyt a kézműves egész nap folyamatosan egy és ugyanazt a műveletet végzi, illetve eltűnnek olyan mértékben, ahogyan műveletének váltakozása csökken. A fokozott termelékenység itt vagy az egy adott időközben kifejtett munkaerő nagyobbodásának, tehát a munka növekvő intenzitásának köszönhető, vagy pedig annak, hogy a munkaerő improduktív elfogyasztása csökken. Az az erőkifejtés-többlet ugyanis, amelyet a nyugalomból a mozgásba való minden átmenet megkövetel, az egyszer elért normálsebesség hosszabb tartama esetén kiegyenlítődik. Másrészt a folyamatos egyforma munka szétrombolja az életerő rugalmasságát és lendületét, azét az életerőét, amely éppen a tevékenység váltakozásában leli felüdülését és ingerét.

A munka termelékenysége nemcsak a munkás virtuozitásától, hanem szerszámainak tökéletességétől is függ. Egyazon fajta, például a vágó, fúró, véső, ütő stb., szerszámokat különböző munkafolyamatokban használnak, ugyanabban a munkafolyamatban pedig ugyanaz a szerszám különböző műveletekre szolgál. Mihelyt azonban egy munkafolyamat különböző műveletei elválnak egymástól és minden részművelet a részmunkás kezében a lehető legmegfelelőbb és ezért kizárólagos formára tesz szert, az azelőtt különböző célokra szolgáló szerszámokon változtatásokra van szükség. Formaváltoztatásuk iránya azoknak a különös nehézségeknek a tapasztalataiból adódik, amelyeket a változatlan forma okoz. A munkaszerszámok differenciálódása, ami által egyazon fajtájú szerszámok minden különös hasznos alkalmazásra különös szilárd formát kapnak, és specializálódásuk, ami által minden ilyen külön szerszám csak sajátos részmunkások kezében hat egész terjedelmében — ez jellemzi a manufaktúrát. Csupán Birminghamben mintegy 500 kalapács-változatot termelnek; mindegyikük egy különös termelési folyamatra, sőt jó néhány változat gyakran csak egyazon folyamat különböző műveleteire szolgál. A manufaktúra-időszak egyszerűsíti, tökéletesíti és megsokszorozza a munkaszerszámokat azáltal, hogy a részmunkások kizárólagos külön funkcióihoz idomítja őket.⁶ Ezzel egyszersmind megteremti egyik anyagi feltételét a gépi berendezésnek, amely egyszerű szerszámok kombinációja.

A részmunkás és szerszáma alkotják a manufaktúra egyszerű elemeit. Forduljunk most a manufaktúra összalakja felé.

A manufaktúra tagozódásának két alapformája van, amelyek alkalmi egybefonódásuk ellenére is két lényegesen különböző fajtát alkotnak, és főként a manufaktúrának gépi üzemű nagyiparrá való későbbi átváltozásakor egészen különböző szerepet játszanak. E kettős jelleg magának a készítménynek a természetéből ered. A készítmény vagy önálló résztermékeknek pusztán mechanikus összeállítása útján jön létre, vagy összefüggő folyamatok és eljárások egymásutánjának köszönheti kész alakját.

Egy mozdony például több mint 5000 önálló részből áll. Mindazonáltal a mozdony nem lehet példa a tulajdonképpeni manufaktúra első fajtájára, mert a nagyipar alkotása. Annál inkább az óra, amelyen William Petty is szemlélteti a munka manufaktúraszerű megosztását. Egy nürnbergi kézműves egyéni művéből az óra számtalan részmunkás társadalmi termékévé lett. Ilyen részmunkás a nyersszerkezet-készítő, az órarugó-készítő, a számlap-készítő, a hajszálrugó-készítő, a kőcsapágy- és horgonykő-készítő, a mutató-készítő, a tok-készítő, a csavar-készítő, az aranyozó. E részmunkásoknak továbbá számos alosztálya van, mint például a kerékgyártó (a réz- és az acélkerekeket ismét más-más készíti), hajtóka-készítő, mutatószerkezet-készítő, acheveur de pignon (aki a kerekeket a hajtókára erősíti, polírozza a fazettákat stb.), csap-készítő, planteur de finissage (aki a különböző kerekeket és hajtókákat a szerkezetbe helyezi), finisseur de barillet (aki a fogakat marja be, a lyukakat megfelelő bőségre dörzsöli, megedzi a beállítószerkezetet és a kilincsszerkezetet), járat-készítő, cilinderjárat esetében ismét cilinder-készítő, gátkerék-készítő, billegő-készítő, requette-készítő (az órát szabályozó rész), planteur d’échappement (tulajképpeni járat-készítő); azután a repasseur de barillet (aki a rugóházat és a beállítószerkezetet egészen befejezi), acélpolírozó, kerékpolírozó, csavarfej-polírozó, számfestő, lapkészítő (aki a zománcot a rézre olvasztja), fabricant de pendants (aki csupán a tok füleit csinálja), finisseur de charnière (aki a rézpecket a tok közepébe helyezi stb.), faiseur de secret (aki a fedelet felpattantó rugókat helyezi be a tokba), graveur [vésnök], ciseleur [cizelláló], polisseur de boîte [tokfényező] stb. stb., végül a repasseur, aki az egész órát összeállítja és működő állapotban leszállítja. Az órának csak kevés része fut át különböző kezeken, és mindezek a membra disjecta (szétszórt maradványok) csak abban a kézben gyűlnek össze, amely végül mechanikai egésszé kapcsolja őket össze. A kész terméknek és különböző fajta elemeinek e külsőleges viszonya itt, mint hasonló készítményeknél, a részmunkások egyazon műhelyben való kombinációját meghagyja véletlennek. Előfordulhat, hogy magukat a részmunkákat megint egymástól független kézművességekként végzik, mint például Waadt és Neuchâtel kantonban, míg például Genfben nagy óra-manufaktúrák vannak, azaz a részmunkások közvetlenül kooperálnak a tőke parancsnoklása alatt. De a számlapot, a rugót és a tokot még az utóbbi esetben is ritkán készítik magában a manufaktúrában. A kombinált manufaktúraszerű üzem itt csak kivételes viszonyok között hasznot hajtó, mivel a konkurrencia azok között a munkások között, akik otthon akarnak dolgozni, igen nagy, mivel a termelésnek egy tömeg különnemű folyamatra való szétforgácsolása alig engedi meg közös munkaeszközök alkalmazását, s mivel a tőkés a szétszórt gyártás esetén megtakarítja a munkaépületek stb. költségét.⁷ Mindazonáltal ezeknek a részmunkásoknak a helyzete, akik otthon, de egy tőkés (gyáros, établisseur) számára dolgoznak, teljességgel különbözik az önálló kézművesétől, aki saját vevői számára dolgozik.⁸

A manufaktúra második fajtája, a kiteljesedett formája, olyan készítményeket termel, amelyek összefüggő fejlődési szakaszokon, lépcsőfok-folyamatok egymásutánján haladnak át, amiként például a varrótű-manufaktúrában a drót 72, sőt 92 specifikus részmunkás kezén halad át.

Amennyiben az ilyen manufaktúra eredetileg szétszórt kézműveseket kombinál, csökkenti a készítmény különös termelési szakaszai közti térbeli távolságot. A készítmény egyik stádiumból a másikba való átmenetének ideje megrövidül, és éppúgy megrövidül a munka is, amely ezeket az átmeneteket közvetíti.⁹ A kézművességhez képest így termelőerőt nyernek, s ez a nyereség a manufaktúra általános kooperatív jellegéből ered. Másrészt a munka megosztásának a manufaktúrára nézve sajátságos elve feltételezi a különböző termelési szakaszok elszigetelését, amelyek mint megannyi kézműszerű részmunka önállósultak egymással szemben. Az elszigetelt funkciók közti összefüggés helyreállítása és fenntartása szükségessé teszi a készítmény állandó szállítását egyik kézből a másikba és egyik folyamatból a másikba. A nagyipar álláspontjáról tekintve ez mint jellegzetes, költséges és a manufaktúra elvében benne rejlő korlátozottság domborodik ki.¹⁰

Ha egy meghatározott mennyiségű nyersanyagot, például a papírmanufaktúrában rongyot vagy a tű-manufaktúrában drótot veszünk szemügyre, akkor azt látjuk, hogy ez a különböző részmunkások kezében termelési szakaszok időbeli lépcsőzetén halad át végső alakjáig. Ha viszont a műhelyt mint összmechanizmust vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy a nyersanyag egyidejűleg ott van valamennyi termelési szakaszban. A részmunkásokból kombinált összmunkás szerszámmal felfegyverzett sok keze közül néhánnyal húzza a drótot, miközben más kezeivel és szerszámaival egyidejűleg nyújtja, ismét másokkal vágja, hegyezi stb. A különböző lépcsőfok-folyamatok időbeli egymásutániságból térbeli egymásmellettiséggé változtak. Ezért van az, hogy ugyanakkora időközben több készárut állítanak elő.¹¹ Ez az egyidejűség az összfolyamat általános kooperatív formájából ered ugyan, de a manufaktúra nemcsak készen találja a kooperáció feltételeit, hanem részben maga teremti meg őket a kézműszerű tevékenység szétbontása révén. Másrészt a munkafolyamat e társadalmi szervezetét a manufaktúra csak azáltal éri el, hogy az egyes munkást ugyanahhoz a részlethez láncolja.

Minthogy minden részmunkás részterméke egyúttal csupán egy különös fejlődési foka egyazon készítménynek, az egyik munkás vagy az egyik munkáscsoport nyersanyagot szállít a másiknak. Az egyik munkájának az eredménye a másik munkájának kiindulópontja. Az egyik munkás ezért itt közvetlenül foglalkoztatja a másikat. A célul kitűzött hasznos hatás eléréséhez minden egyes részfolyamatban szükséges munkaidőt tapasztalatilag megállapítják, és a manufaktúra összmechanizmusa azon az előfeltételezésen nyugszik, hogy adott munkaidő alatt adott eredményt érnek el. Csak ezzel az előfeltételezéssel mehetnek végbe a különböző, egymást kiegészítő munkafolyamatok szakadatlanul, egyidejűleg és térbelileg egymás mellett. Világos, hogy a munkáknak és ennélfogva a munkásoknak ez az egymástól való közvetlen függősége minden egyes munkást rákényszerít, hogy csak a szükséges időt fordítsa funkciójára, és ilymódon a munkának egészen más folyamatossága, egyöntetűsége, szabályszerűsége, rendje¹² és főleg intenzitása jön létre, mint a független kézművességben vagy akár az egyszerű kooperációban. Az, hogy egy árura csak az előállításához társadalmilag szükséges munkaidőt fordítják, az egyáltalában-való árutermelésnél mint a konkurrencia külső kényszere jelenik meg, mivel, felszínesen kifejezve, minden egyes termelőnek az árut piaci árán kell eladnia. A manufaktúrában ezzel szemben magának a termelési folyamatnak technikai törvényévé lesz, hogy adott munkaidő alatt adott termékmennyiséget kell szolgáltatni.¹³

Különböző műveletek azonban egyenlőtlen időtartamokat vesznek igénybe és ezért egyenlő időközök alatt egyenlőtlen résztermék-mennyiségeket szolgáltatnak. Ahhoz tehát, hogy ugyanaz a munkás napról-napra mindig csak ugyanazt a műveletet végezze, a különböző műveleteknél munkások különböző számarányát kell alkalmazni, például egy betű-manufaktúrában — ahol az öntő óránként 2000 betűt önt, az öntőfej-letörő 4000-et tör le és a betűcsiszoló 8000-et csiszol simára — 4 öntőt és 2 öntőfej-letörőt egy betűcsiszolóra számítva. Itt visszatér a kooperáció elve a maga legegyszerűbb formájában — sok ember egyidejű foglalkoztatása, akik egyenlő fajta munkát végeznek —, de most egy szerves viszony kifejezéseként. A munka manufaktúraszerű megosztása tehát nemcsak egyszerűsíti és megsokszorozza a társadalmi összmunkás minőségileg megkülönböztetett szerveit, hanem létrehoz egy matematikailag szilárd arányt is e szervek mennyiségi terjedelmét, vagyis az egyes külön funkciókban foglalkoztatott munkások vagy munkáscsoportok viszonylagos számát, illetve viszonylagos nagyságát illetően. A munkának ez a manufaktúraszerű megosztása a társadalmi munkafolyamat minőségi tagolásával együtt kifejleszti annak mennyiségi szabályát és arányosságát.

Ha a részmunkások különböző csoportjainak legmegfelelőbb viszonyszámát tapasztalatilag megállapították a termelés meghatározott szintjére nézve, akkor ezt a szintet csak úgy lehet bővíteni, ha minden különös munkáscsoport többszörösét alkalmazzák.¹⁴ Ehhez járul még, hogy ugyanaz az egyén bizonyos munkákat, például a felügyelet munkáját, a résztermékeknek egyik termelési szakaszból a másikba való szállítását stb. nagyobb arányban éppen olyan jól el tud végezni, mint kisebben. E funkciók önállósulása, vagyis különös munkásokra való rábízása tehát csak a foglalkoztatott munkások számának megnagyobbodása esetén lesz előnyössé, de ennek a megnagyobbodásnak azonnal minden csoportot arányosan meg kell ragadnia.

Az egyes csoport — bizonyos számú munkás, aki ugyanazt a részfunkciót végzi — egynemű elemekből áll és az összmechanizmus egy különös szervét alkotja. Különböző manufaktúrákban azonban maga a csoport is tagozott munkaszervezet, az összmechanizmus pedig ezeknek az elemi termelő organizmusoknak ismétlése vagy megsokszorozása révén jön létre. Nézzük például az üvegpalack-manufaktúrát. Ez három lényegesen különböző szakaszra oszlik. Az első az előkészítő szakasz: az üvegkeverék készítése, homok, mész stb. összekeverése és ennek a keveréknek folyékony üvegmasszává olvasztása.¹⁵ Ebben az első szakaszban különböző részmunkásokat foglalkoztatnak, ugyanígy a befejező szakaszban — a palackoknak a szárítókemencéből való kivételében, osztályozásában, csomagolásában stb. A két szakasz között középen foglal helyet a tulajdonképpeni üvegkészítés, vagyis a folyékony üvegmassza feldolgozása. Az üvegkemence mindegyik szájánál egy-egy csoport dolgozik, amelyet Angliában „hole-nak” (lyuknak) neveznek, és amelynek tagjai a következők: egy bottle maker [palackkészítő] vagy finisher [kikészítő], egy blower [fúvó], egy gatherer [összehordó], egy putter up [felrakó] vagy whetter off [lecsiszoló] és egy taker in [átvevő]. Ez az öt részmunkás megannyi külön szerve egyetlen munkaszervezetnek, amely csak mint egység, tehát csak az öt munkás közvetlen kooperációja révén tud működni. Ha az ötrészű testnek egy tagja hiányzik, akkor ez a test megbénul. Egyazon üvegkemencének azonban több nyílása van, Angliában például 4—6, mindegyikükben egy-egy folyékony üveggel teli agyag olvasztótégely van, és mindegyikük egy-egy ugyanilyen öttagú munkáscsoportot foglalkoztat. Az egyes csoportok tagozódása itt közvetlenül a munka megosztásán nyugszik, míg a különböző egyenlő fajta csoportok között a kötelék az egyszerű kooperáció, amely a termelési eszközök egyikét, jelen esetben az üvegkemencét, közös fogyasztás útján gazdaságosabban használja fel. Egy ilyen üvegkemence a maga 4—6 csoportjával üveghutát alkot és egy üveg-manufaktúra nagyobb számú ilyen hutát foglal magában, a termelés bevezető és záró szakaszához való berendezésekkel és munkásokkal együtt.

Végül a manufaktúra, ahogy részben különböző kézművesek kombinációjából ered, ugyanúgy különböző manufaktúrák kombinációjává is fejlődhet. A nagyobb angliai üveghuták például maguk gyártják agyag olvasztótégelyeiket, mert ezeknek jóságától lényegesen függ az, hogy sikerül-e a termék vagy sem. Egy termelési eszköz manufaktúráját itt összekapcsolják a termék manufaktúrájával. S megfordítva, a termék manufaktúrája összekapcsolható olyan manufaktúrákkal, amelyekben a termék maga megint nyersanyagul szolgál vagy amelyeknek a termékeivel később összeteszik, így például a flintüveg-manufaktúrát üvegcsiszolással és rézöntéssel kombinálják, mely utóbbi sokféle üvegcikk fémfoglalására szolgál. A különböző kombinált manufaktúrák azután egy összmanufaktúrának térbelileg többé-kevésbé elválasztott részlegei, egyúttal egymástól független termelési folyamatok lesznek, mindegyik saját munkamegosztással. A kombinált manufaktúra — noha egynémely előnyt nyújt — a saját alapzatán nem ér el valóságos technikai egységet. Ez csak gépi üzemmé való átváltozásakor jön létre.

A manufaktúra-időszak, amely az áru termeléséhez szükséges munkaidő csökkentését csakhamar tudatos elvként mondja ki¹⁶, szórványosan a gépek használatát is kifejleszti, kiváltképpen bizonyos egyszerű első folyamatok esetében, amelyeket tömegesen és nagy erőkifejtéssel kell kivitelezni, így például a papír-manufaktúrában a rongyok őrlését hamarosan papírmalmok, a kohászatban az ércek szétzúzását úgynevezett zúzómalmok segítségével végzik.¹⁷ Minden gépi berendezés elemi formáját a római császárság hagyományozta ránk a vízimalom képében.¹⁸ A kézműves-időszak hagyta örökül az iránytű, a lőpor, a könyvnyomtatás és az önműködő óra nagy jelentőségű találmányait. Nagyjában és egészében azonban a gépi berendezés azt a mellékszerepet játssza, amelyet Adam Smith a munka megosztása mellett utal ki neki.¹⁹ Igen fontossá lett a gépi berendezés szórványos alkalmazása a XVII. században, mert e kor nagy matematikusainak gyakorlati támaszpontot és ösztönzést nyújtott a modern mechanika megteremtésére.

A manufaktúra-időszak sajátos gépi berendezése maga a sok részmunkásból kombinált összmunkás marad. A különböző műveletek, amelyeket egy áru termelője váltakozva végez el és amelyek munkafolyamatának egészében összefonódnak, a termelőt különbözőképpen veszik igénybe. Az egyik művelet több erőt, a másik több jártasságot, a harmadik több szellemi figyelmet stb. követel, márpedig egyazon egyénben ezek a tulajdonságok nem egyenlő fokon vannak meg. A különböző műveletek szétválasztása, önállósítása és elszigetelése után a munkásokat domináló tulajdonságaik szerint osztják el, minősítik és csoportosítják. A munkások természeti különösségei alkotják azt az alapzatot, amelyen a munka megosztása gyökeret ereszt, az egyszer már bevezetett manufaktúra viszont olyan munkaerőket fejleszt ki, melyek természettől fogva csak egyoldalú különfunkcióra alkalmasak. Az összmunkás most valamennyi termelő tulajdonsággal a virtuozitás egyenlő magas fokán rendelkezik és egyúttal a leggazdaságosabban fejti ki őket, mert valamennyi szervét, amelyek különös munkásokban vagy munkáscsoportokban individualizálódnak, kizárólag azok specifikus funkcióira alkalmazza.²⁰ A részmunkás egyoldalúsága, sőt tökéletlensége tökéletességévé lesz, mihelyt tagja az összmunkásnak.²¹ Egy egyoldalú funkció megszokása e funkció természetszerű biztonsággal működő szervévé alakítja a részmunkást, az összmechanizmus összefüggése pedig rákényszeríti, hogy a gépalkatrész szabályszerűségével működjék.²²

Minthogy az összmunkás különböző funkciói egyszerűbbek vagy összetettebbek, alacsonyabb vagy magasabb fokúak, szerveinek, az egyéni munkaerőknek, igen különböző fokú kiképzésre van szükségük, és ezért értékük is igen különböző. A manufaktúra tehát kifejleszti a munkaerők hierarchiáját, amelynek megfelel a munkabérek lépcsőzete. Ha egyfelől az egyéni munkást hozzáalkalmazzák és élethossziglan annektálják egy egyoldalú funkcióhoz, másfelől a különböző munkaműveleteket hozzáidomítják a természetes és szerzett ügyességek e hierarchiájához.²³ Mindazonáltal minden termelési folyamat feltételez bizonyos egyszerű műveleteket, amelyeket bármely ember el tud végezni. Most ezeket is kiszakítják a tevékenység tartalmasabb mozzanataival való folyamatos összefüggésükből és kizárólagos funkciókká csontosítják.

A manufaktúra ezért minden kézművességben, melyet megragad, létrehozza az úgynevezett tanulatlan munkások osztályát, akiket a kézművesüzem szigorúan kirekesztett. Amikor a manufaktúra az egész munkaképesség rovására virtuozitássá fejleszti a teljességgel egyoldalúvá tett specialitást, akkor a kifejlődés teljes hiányát is specialitássá kezdi már tenni. A hierarchikus lépcsőzet mellett megjelenik a munkásoknak tanultakra és tanulatlanokra való egyszerű szétválasztása. A tanulási költségek az utóbbiak esetében teljesen elesnek, az előbbiekében pedig, a kézművesekhez képest, csökkennek a funkció egyszerűsödése következtében. Mindkét esetben csökken a munkaerő értéke.²⁴ Kivétel az, amikor a munkafolyamat szétbontása új összefoglaló funkciókat hoz létre, amelyek a kézművesüzemben egyáltalán nem vagy nem ugyanabban a terjedelemben fordultak elő. A munkaerőnek a tanulási költségek elmaradásából, illetve csökkenéséből eredő viszonylagos elértéktelenedése közvetlenül magába zárja a tőke nagyobb értékesítését, mert minden, ami a munkaerő újratermeléséhez szükséges időt megrövidíti, növeli a többletmunka birodalmát.

Először a manufaktúra eredetét, azután egyszerű elemeit — a részmunkást és szerszámát —, végül összmechanizmusát vettük szemügyre. Most röviden érintjük a viszonyt a munka manufaktúraszerű megosztása és a munka társadalmi megosztása között, mely utóbbi minden árutermelés általános alapzata.

Ha csak magát a munkát tartjuk szem előtt, akkor a társadalmi termelésnek nagy nemeire — földművelésre, iparra stb. — való szétválását általános munkamegosztásnak, e termelési nemeknek fajokra és alfajokra való különülését különös munkamegosztásnak és a munkának egy műhelyen belüli megosztását egyes munkamegosztásnak nevezhetjük.²⁵

A munka társadalmon belüli megosztása és az egyéneknek különös hivatásterületekre való megfelelő korlátozása, éppúgy mint a munka manufaktúrán belüli megosztása, egymással ellenkező kiindulópontokból fejlődik ki. A családon belül²⁶, tovább fejlődve a törzsön belül a munka természetadta megosztása jön létre nemi és korkülönbségekből, tehát tisztán fiziológiai alapzaton, s ez a közösség kiterjedése, a népesség növekedése és főleg a különböző törzsek közötti összeütközések, egyik törzsnek a másik által történő leigázása útján kibővíti anyagát. Másrészt, mint korábban megjegyeztem*, a termékcsere azokon a pontokon jön létre, ahol különböző családok, törzsek, közösségek kerülnek érintkezésbe, a kultúra kezdetén ugyanis nem magánszemélyek, hanem családok, törzsek stb. lépnek önállóan szembe egymással. Különböző közösségek különböző termelési eszközöket és különböző létfenntartási eszközöket találnak készen természeti környezetükben. Termelési módjuk, életmódjuk és termékeik ezért különbözők. E természetadta különbözőség az, amely a közösségek érintkezésekor kölcsönös termékeik cseréjét és ennélfogva e termékeknek árukká való fokozatos átváltozását előidézi. A csere nem megteremti a termelési területek különbségét, hanem vonatkozásba hozza a megkülönböztetett területeket és ilymódon egy társadalmi össztermelés többé vagy kevésbé egymástól függő ágaivá alakítja őket. Itt a munka társadalmi megosztása eredetileg különböző, de egymástól független termelési területek cseréje révén jön létre. Ott, ahol a kiindulópont a munka fiziológiai megosztása, egy közvetlenül összetartozó egésznek a különös szervei válnak le egymásról, bomlanak fel — amely felbomlási folyamathoz az idegen közösségekkel való árucsere adja a fő lökést — és önállósulnak addig a pontig, amelyen a különböző munkák összefüggését a termékeknek mint áruknak a cseréje közvetíti. Az egyik esetben a korábban önállóak lettek önállótlanokká, a másikban a korábban önállótlanok önállósultak.

Minden fejlett és árucsere által közvetített munkamegosztás alapzata a város és falu elválása.²⁷ Elmondhatjuk, hogy a társadalom egész gazdaságtörténete ennek az ellentétnek a mozgásában összegeződik, erre azonban itt nem térünk ki bővebben.

Ahogyan a munka manufaktúrán belüli megosztásának az egyidejűleg alkalmazott munkások bizonyos száma az anyagi előfeltétele, úgy a munka társadalmon belüli megosztásának a népesség nagysága és sűrűsége, amely itt az egyazon műhelybe való összetömörítés helyébe lép.²⁸ Ez a sűrűség azonban viszonylagos valami. Egy viszonylag gyéren benépesült országnak, ha közlekedési eszközei fejlettek, sűrűbb a népessége, mint egy jobban benépesültnek, amelynek fejletlenebbek a közlekedési eszközei, és ilyen értelemben például az amerikai Unió északi államai sűrűbben lakottak, mint India.²⁹

Minthogy az árutermelés és az áruforgalom a tőkés termelési mód általános előfeltétele, a munka manufaktúraszerű megosztása a munkának már bizonyos fejlődési fokig érett megosztását követeli meg a társadalmon belül. Megfordítva, a munka manufaktúraszerű megosztása visszahat, s kifejleszti és sokrétűvé teszi a munka társadalmi megosztását. A munkaszerszámok differenciálódásával mindinkább differenciálódnak azok a szakmák, amelyek e szerszámokat termelik.³⁰ Ha a manufaktúraszerű üzem olyan szakmát ragad meg, amely eddig fő- vagy mellékszakmaként másokkal összefüggött és amelyet ugyanazok a termelők űztek, azonnal elválás és kölcsönös önállósulás megy végbe. Ha egy árunak egy különös termelési lépcsőfokát ragadja meg, akkor az illető áru különböző termelési lépcsőfokai különböző független szakmákká változnak. Már utaltunk arra, hogy ott, ahol a készítmény résztermékeknek pusztán mechanikusan összeállított egésze, a részmunkák megint külön kézművességekké önállósulhatnak. Hogy a munka megosztását egy manufaktúrán belül tökéletesebben vigyék keresztül, ugyanazt a termelési ágat — nyersanyagainak különbözősége szerint vagy azon különböző formák szerint, amelyekre ugyanaz a nyersanyag szert tehet — különböző, részben egészen új manufaktúrákra hasítják. Így már a XVIII. század első felében csupán Franciaországban több mint száz különböző fajta selymet szőttek, és például Avignonban törvény volt, hogy „minden inas mindig csak egy gyártásfajtának szentelhette magát és egyidejűleg több szövetfajta készítését tanulnia nem volt szabad“. A munka területi megosztása, аmely különös termelési ágakat az ország különös kerületeihez köt, új lökést kap a manufaktúraszerű üzemmel, amely minden különösséget kiaknáz.³¹ A manufaktúra-időszak számára gazdag anyagot szolgáltat a munka társadalmon belüli megosztásához a világpiac kibővülése és a gyarmati rendszer, amelyek a manufaktúra-időszak általános létfeltételeinek köréhez tartoznak. Nem itt van a helye annak, hogy továbbmenően kimutassuk, miként ragadja meg a munka megosztása a gazdasági terület mellett a társadalom minden más területét, és miként veti meg mindenütt az alapot a szakmaiságnak, a specialitásoknak és az ember felparcellázásának ahhoz a kialakulásához, amely már A. Fergusont, A. Smith tanítómesterét erre a felkiáltásra indította: „Helóták nemzete vagyunk, s nincs közöttünk szabad ember.”³²

De a számos analógia és ama összefüggések ellenére, amelyek a munkának a társadalmon belüli és az egy műhelyen belüli megosztása között megvannak, e két dolog nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg is különbözik egymástól. Az analógia vitathatatlanul ott látszik a legszembeötlőbben, ahol egy belső kötelék különböző üzletágakat köt össze. Például az állattenyésztő nyersbőröket termel, a tímár a nyersbőröket cserzett bőrré, a csizmadia a cserzett bőrt csizmává változtatja át. Mindegyikük egy lépcsőfok-terméket termel itt, és a végső kész alak külön munkáik kombinált terméke. Ehhez járul még az a sokféle munkaág, amely az állattenyésztőnek, a tímárnak, a csizmadiának termelési eszközöket szállít. Mármost azt képzelhetnénk A. Smithszel együtt, hogy a munkának ez a társadalmi megosztása a manufaktúraszerű megosztástól csak szubjektiven különbözik, tudniillik a szemlélő számára, aki a manufaktúrában a sokféle részmunkát térbelileg egy pillantással átlátja, míg a társadalomban a részmunkák nagy területen való szétszórtsága és a mindegyik külön ágban foglalkoztatott emberek nagy száma elhomályosítja az összefüggést.³³ De mi hozza létre az összefüggést az állattenyésztő, a tímár, a csizmadia független munkái között? Megfelelelő termékeik árukként való létezése. Mi jellemzi ezzel szemben a munka manufaktúraszerű megosztását? Az, hogy a részmunkás nem termel árut.³⁴ Csupán a részmunkások közös terméke változik áruvá.³⁵ A munka társadalmon belüli megosztását különböző munkaágak termékeinek vétele és eladása közvetíti, a részmunkák manufaktúrabeli összefüggését viszont különböző munkaerők ugyanazon — őket kombinált munkaerőként alkalmazó — tőkésnek való eladása. A munka manufaktúraszerű megosztása a termelési eszközöknek egy tőkés kezében való koncentrációját, a munka társadalmi megosztása a termelési eszközöknek sok egymástól független árutermelő között való szétforgácsolását tételezi fel. Míg a manufaktúrában a viszonyszám vagy arányosság vastörvénye meghatározott munkástömegeket meghatározott funkciók alá rendel, addig az árutermelőknek és termelési eszközeiknek a különböző társadalmi munkaágak közötti elosztásában a véletlen és az önkény űzi tarka játékát. A különböző termelési területek ugyan állandóan igyekeznek egyensúlyba jutni, mert egyrészt minden árutermelőnek használati értéket kell termelnie, tehát egy különös társadalmi szükségletet kell kielégítenie — e szükségletek terjedelme azonban mennyiségileg különböző, és a különböző szükséglet-tömegeket egy benső kötelék természetadta rendszerré láncolja össze —; mert másrészt az áruk értéktörvénye meghatározza, mennyit fordíthat a társadalom a rendelkezésére álló egész munkaidejéből egy-egy különös árufajta termelésére. De a különböző termelési területeknek ez az állandó tendenciája, hogy egyensúlyba jussanak, csak ez egyensúly állandó megbomlásával szembeni visszahatásként érvényesül. A munka műhelyen belüli megosztásánál a priori és tervszerűen követett szabály a munka társadalmon belüli megosztásánál csupán a posteriori, mint a piaci árak barométer-változásában észlelhető, az árutermelők szabály nélküli önkényét legyűrő belső, néma természeti szükségszerűség hat. A munka manufaktúraszerű megosztása feltételezi a tőkés feltétlen tekintélyét emberek felett, akik puszta tagjai egy összmechanizmusnak, amely a tőkésé; a munka társadalmi megosztása független árutermelőket állít szembe egymással, akik nem ismernek el más tekintélyt, mint a konkurenciáét, mint a kényszert, amelyet kölcsönös érdekeik nyomása gyakorol rájuk, ahogy az állatok birodalmában is a bellum omnium contra omnes [mindenki háborúja mindenki ellen] tartja fenn, többé vagy kevésbé, valamennyi faj létezési feltételeit. Ugyanaz a polgári tudat, amely a munka manufaktúraszerű megosztását, a munkás élethossziglani annektálását egy részművelethez és a részmunkás feltétlen alárendelését a tőkének úgy ünnepli, mint a munka olyan megszervezését, amely annak termelőerejét fokozza — ez a polgári tudat ezért éppoly hangosan a társadalmi termelési folyamat minden tudatos társadalmi ellenőrzését és szabályozását az egyéni tőkés sérthetetlen tulajdonjogaiba, szabadságába és önmagát meghatározó „zsenialitásába“ való beavatkozásnak bélyegzi. Nagyon jellemző, hogy a gyárrendszer lelkes apologétái a társadalmi munka általános megszervezése ellen nem tudnak súlyosabb dolgot mondani, mint azt, hogy ez az egész társadalmat egyetlen gyárrá változtatná.

A társadalmi munkamegosztás anarchiája és a manufaktúraszerű munkamegosztás zsarnoksága a tőkés termelési mód társadalmában feltételezi egymást, ezzel szemben korábbi társadalmi formák — melyekben a szakmák elkülönülése természetadta módon kifejlődött, azután kiknstályosult, és végül törvényesen megszilárdult — egyrészt a társadalmi munka tervszerű és tekintélyen nyugvó megszervezésének képét nyújtják, míg másrészt a munka műhelyen belüli megosztását egészen kizárják, vagy csak törpeméretben, vagy csak szórványosan és véletlenszerűen fejlesztik ki.³⁶

Azok az ősrégi, kis indiai közösségek például, amelyek részben még tovább léteznek, a föld közösségi birtoklásán, a földművelés és a kézművesség közvetlen egyesülésén és a munka bizonyos szilárd megosztásán nyugszanak, amely utóbbi új közösségek létesítése esetén adott tervül és sémául szolgál, E közösségek önmagával beérő termelési egészet alkotnak, melynek termelési területe száz és néhány ezer acre között váltakozik. A termékek fő tömegét a község közvetlen saját szükségletére termelik, nem mint árut; maga a termelés ezért független a munkának az indiai társadalom egészében árucsere által közvetített megosztásától. Csupán a termékek többlete változik át áruvá, részben megint először az állam kezében, amelyhez egy meghatározott mennyiség emberemlékezet óta odaáramlik mint természetbeni járadék. India különböző részein a közösség formái különbözők. A legegyszerűbb formában a község a földet közösen műveli és ennek termékeit elosztja tagjai között, míg a fonást, szövést stb. minden család házi mellékiparként űzi. Ez egyfajta munkával foglalatoskodó tömeg mellett ott található a „főlakos”, aki bíró, rendőr és adószedő egy személyben; a könyvelő, aki a földművelésre vonatkozó számvetést vezeti és minden erre vonatkozó dolgot katasztrál és regisztrál; egy harmadik hivatalnok, aki a bűnözőket üldözi, az idegen utazókat védelmezi és egyik faluból a másikba kíséri; a határcsősz, aki a község határait őrzi a szomszédos községekkel szemben; a vízfelvigyázó, aki a közösségi tartályokból földművelési célokra a vizet szétosztja; a bráhman, aki a vallási kultusz funkcióit végzi; az iskolamester, aki a község gyermekeit a homokban írni és olvasni tanítja; a naptár-bráhman, aki mint csillagjós kijelöli a vetés és az aratás időpontját és megmondja a kedvező vagy kedvezőtlen órákat az összes különös földművelő munkákra; egy kovács és egy ács, akik az összes földművesszerszámokat készítik és javítják; a fazekas, aki az összes edényeket készíti a falu számára; a borbély; a ruhamosó a ruhák tisztítására; az ezüstműves; itt-ott pedig a költő, aki egyes községekben az ezüstművest, másokban az iskolamestert helyettesíti. E tucatnyi személyt az egész község költségére tartják el. Ha a népesség megnő, akkor szűzföldön új községet telepítenek a régi mintájára. A község mechanizmusa a munka tervszerű megosztását mutatja, de a manufaktúraszerű megosztás lehetetlen, mert a piac a kovács, az ács stb. számára változatlan marad, legfeljebb, a falvak nagyságkülönbsége szerint, egy kovács, fazekas stb. helyett kettő vagy három van.³⁷ A községi munka megosztását szabályozó törvény itt a természeti törvény rendíthetetlen tekintélyével hat, míg minden különös kézműves, például a kovács stb. hagyományos módon, de önállóan és anélkül, hogy műhelyében bármilyen tekintélyt elismerne, végzi a szakmájához tartozó valamennyi műveletet. Ezeknek az önmagukkal beérő közösségeknek — amelyek magukat állandóan ugyanabban a formában termelik újra és amelyek, ha véletlenül szétrombolják őket, ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven megint felépülnek — az egyszerű termelő organizmusa³⁸ szolgáltatja a kulcsot az ázsiai társadalmak ama változhatatlanságának titkához, amellyel oly feltűnő ellentétben áll az ázsiai államok folytonos felbomlása, újjáalakulása és az uralkodók szüntelen váltakozása. A társadalom gazdasági alapelemeinek szerkezetét nem érintik a politikai felhőrégió viharai.

A céhtörvények, mint már korábban említettük, az egyes mester által foglalkoztatható legények számának igen szigorú korlátozásával tervszerűen megakadályozták a céhmester tőkéssé változását. Úgyszintén legényeket csak abban a kizárólagos kézművességben foglalkoztathatott, amelyben maga mester volt. A céh féltékenyen elhárított minden beavatkozást a kereskedőtöke, a tőke egyetlen szabad formája részéről, amely vele szemben állt. A kereskedő minden árut megvásárolhatott, de a munkát mint árut nem. Csak mint a kézművestermékek elhelyezőjét [Verleger] tűrték meg. Ha külső körülmények a munka további megosztását idézték elő, akkor fennálló céhek alfajokra hasadtak vagy új céhek rakódtak le a régiek mellé, de különböző kézművességeknek egy műhelyben való összefogása nélkül. A céhszervezet ezért — bármennyire hozzátartozik is a manufaktúra-időszak anyagi létezési feltételeihez a szakmáknak a céhszervezet által véghezvitt elkülönítése, elszigetelése és kifejlesztése — kizárta a munka manufaktúraszerű megosztását. Nagyjában és egészében a munkás és termelési eszközei továbbra is össze voltak kötve egymással, mint a csiga a csigaházzal, és így hiányzott a manufaktúra első alapzata, a termelési eszközök tőkeként való önállósulása a munkással szemben.

Míg a munkának a társadalom egészén belüli megosztása, akár közvetíti azt az árucsere, akár nem, a legkülönbözőbb fajta gazdasági társadalomalakulatokhoz tartozik, addig a munka manufaktúraszerű megosztása a tőkés termelési mód egészen sajátos teremtménye.

Nagyobb számú munkás egyazon tőke parancsnoksága alatt — ez a természetadta kiindulópontja mind egyáltalában a kooperációnak, mind a manufaktúrának. Megfordítva: a munka manufaktúraszerű megosztása az alkalmazott munkáslétszám növekedését technikai szükségszerűséggé fejleszti. A munkás-minimumot, melyet az egyes tőkésnek alkalmaznia kell, most a meglevő munkamegosztás írja elő neki. Másrészt a további megosztás előnyeinek a munkáslétszám további növelése a feltétele, és ez már csak az egyes csoportok megtöbbszörözése útján vihető keresztül. A tőke változó alkotórészével együtt azonban az állandónak is nőnie kell; gyarapodnia kell a közös termelési feltételek, mint például épületek, kemencék stb. terjedelmén kívül nevezetesen — mégpedig a munkások számánál sokkal gyorsabban — a nyersanyagnak is. Az adott idő alatt adott munkamennyiség által elfogyasztott nyersanyag tömege ugyanabban az arányban nő, mint a munkamegosztás következtében a munka termelőereje. Az egyes tőkések kezében levő tőke növekvő minimális terjedelme, illetve a társadalmi létfenntartási eszközöknek és termelési eszközöknek tőkévé való növekvő átváltozása tehát a manufaktúra technikai jellegéből fakadó törvény.39

Mint az egyszerű kooperációban, a manufaktúrában is a funkcionáló munkaszervezet a tőke egyik létezési formája. A sok egyéni részmunkásból összetett társadalmi termelési mechanizmus a tőkés tulajdonában van. A munkák kombinációjából eredő termelőerő ezért a tőke termelőerejeként jelenik meg. A tulajdonképpeni manufaktúra nemcsak hogy a tőke parancsnoklása és fegyelme alá veti a korábban önálló munkást, hanem ezenfelül hierarchikus tagozódást is teremt maguk a munkások között. Míg az egyszerű kooperáció az egyesek munkamódját nagyjában és egészében változatlanul hagyja, a manufaktúra a munkamódot alapjaiban forradalmasítja és az egyéni munkaerőt gyökerében ragadja meg. A munkást abnormissá nyomorítja, mert részletügyességét melegházszerűen érleli azáltal, hogy a termelő törekvések és adottságok egész világát elnyomja benne, mint ahogy a La Plata államokban azért vágják le az egész állatot, hogy bőrét vagy faggyúját megszerezzék. Nemcsak hogy a különös részmunkákat különböző egyének között osztják el, hanem magát az egyént is felosztják, egy részmunka önműködő gépezetévé változtatják⁴⁰ és valóra váltják Menenius Agrippa ízetlen meséjét, amely az embert saját teste puszta töredékeként ábrázolja.⁴¹ A munkás eredetileg azért adja el munkaerejét a tőkének, mert hiányzanak az anyagi eszközei egy áru termeléséhez, most viszont maga az egyéni munkaereje mondja fel a szolgálatot, mihelyt nem adják el a tőkének. Az egyéni munkaerő már csak olyan összefüggésben funkcionál, amely csupán eladása után létezik, a tőkés műhelyében. A manufaktúramunkás, minthogy természeti adottságában képtelenné vált arra, hogy valami önálló dolgot végezzen, termelő tevékenységet már csak mint a tőkés műhelyének tartozéka fejt ki.⁴² Miként a kiválasztott népnek homlokára volt írva, hogy Jehova tulajdona, úgy a munka megosztása a manufaktúramunkásra jegyet üt, amely őt a tőke tulajdonává bélyegzi.

Az ismeretek, az értelem és az akarat, amelyeket az önálló paraszt vagy kézműves, hacsak kis méretben is, de kifejleszt — miként a vadember a háború egész művészetét személyi fortélyként gyakorolja —, most már csak a műhely egésze számára szükségesek. A termelés szellemi potenciái az egyik oldalon kibővítik méretüket, mert sok oldalon eltűnnek. Amit a részmunkások elveszítenek, az koncentrálódik velük szemben a tőkében.⁴³ A munka manufaktúraszerű megosztásának egyik terméke az, hogy az anyagi termelési folyamat szellemi potenciáit mint idegen tulajdont és mint rajtuk uralkodó hatalmat szembeállítja a részmunkásokkal. Ez az elválási folyamat elkezdődik az egyszerű kooperációban, ahol a tőkés az egyes munkásokkal szemben a társadalmi munkaszervezet egységét és akaratát képviseli. Kifejlődik a manufaktúrában, amely a munkást részmunkássá csonkítja. Kiteljesedik a nagyiparban, amely a tudományt mint önálló termelési potenciát a munkától elválasztja és a tőke szolgálatába hajtja.⁴⁴

A manufaktúrában az összmunkásnak és ezért a tőkének társadalmi termelőerőben való meggazdagodása a munkás egyéni termelőerőkben való elszegényedését feltételezi. „A tudatlanság szülőanyja az iparnak, akárcsak a babonának. A gondolkodás és a képzelőerő alá van vetve a tévedésnek, de a láb vagy a kéz mozgatásának megszokása sem az egyiktől, sem a másiktól nem függ. A manufaktúrák tehát ott virágzanak a leginkább, ahol a leginkább megszabadulnak a szellemtől, olymódon, hogy a műhelyt egy gépnek lehet tekinteni, melynek részei emberek.“⁴⁵ Valóban, a XVIII. század közepén egyes manufaktúrák bizonyos egyszerű műveletekre, amelyek azonban gyári titkok voltak, előszeretettel alkalmaztak félkegyelműeket.⁴⁶

„Az emberek nagy többségének szelleme", mondja A. Smith, „szükségszerűen mindennapi foglalatosságaikból és foglalatosságaikon fejlődik ki. Egy embernek, aki egész életét néhány egyszerű művelet elvégzésére fordítja [...] nincs alkalma értelmét gyakorolni [...] Általában olyan ostoba és tudatlan lesz, amennyire ez emberi teremtménynél lehetséges.” A részmunkás eltompultságának ecsetelése után Smith így folytatja: „Mozdulatlan életének egyformasága természetesen szellemének bátorságát is megrontja [...] Szétrombolja még testének energiáját is, és képtelenné teszi arra, hogy erejét lendületesen és kitartóan alkalmazza azon a részletfoglalatosságon kívül, melyre ránevelték. Különös szakmájában való ügyessége így intellektuális, társadalmi és hadi erényeinek rovására megszerzettnek látszik, de minden ipari és civilizált társadalomban ez az az állapot, amelybe a dolgozó szegénynek (the labouring poor), azaz a nép nagy tömegének szükségképpen süllyednie kell.”⁴⁷ Hogy a néptömegeknek a munkamegosztásból eredő teljes elsatnyulását megakadályozza, A. Smith állami úton való népoktatást javasol, bár óvatosan homöopata adagokban. Ezzel következetesen polemizál francia fordítója és kommentátora, G. Garnier, aki az első francia császárság alatt természetszerűleg szenátorrá vedlett. Szerinte a népoktatás beleütközik a munkamegosztás elemi törvényeibe, és vele „egész társadalmi rendszerünket halálra szánnák”. „A munka minden más megosztásához hasonlóan”, mondja, „a kétkezi munka és az értelmi munka közötti megosztás⁴⁸ abban a mértékben lesz kifejezettebb és határozottabb, amilyen mértékben gazdagabb lesz a társadalom” (helyesen alkalmazza ezt a kifejezést a tőkére, a földtulajdonra és ezek államára). „A munkának ez a megosztása, mint minden más megosztás, múltbeli haladás okozata és jövőbeli haladás oka [...] Szabad-e hát a kormánynak ellene hatnia a munka e megosztásának és feltartóztatnia annak természetszerű menetét? Szabad-e az állami bevételek egy részét arra a kísérletre fordítania, hogy a munkának két osztályát, amelyek a maguk megosztására és elválasztására törekszenek, összezavarja és összekeverje?”⁴⁹

Bizonyos szellemi és testi elnyomorodás elválaszthatatlan még a munkának a társadalom egészén belüli megosztásától is. Minthogy azonban a manufaktúra-időszak a munkaágak e társadalmi széthasítását sokkal tovább viszi, másrészt a ránézve sajátságos megosztással először ragadja meg az egyént életének gyökerénél, ezért először ez az időszak szolgáltat anyagot és ösztönzést az ipari kortanhoz.⁵⁰

„Egy embert felosztani annyit tesz, mint kivégezni, ha rászolgál a halálos ítéletre, orvul meggyilkolni, ha nem szolgál rá. A munka felosztása egy nép meggyilkolása."⁵¹

A munka megosztásán nyugvó kooperáció, vagyis a manufaktúra, kezdeteiben természetadta képződmény. Mihelyt némileg megszilárdult és kiterjedt, a tőkés termelési mód tudatos, tervszerű és rendszeres formájává lesz. A tulajdonképpeni manufaktúra története megmutatja, hogyan nyeri el a munkának a manufaktúrára nézve sajátságos megosztása először tapasztalatszérűén, mintegy a cselekvő személyek háta mögött, a tárgyhoz illő formákat, azután pedig hogyan törekszik — akárcsak a céhes kézművesség — az egyszer megtalált formát hagyományosan megrögzíteni, és hogyan rögzíti is meg egyes esetekben évszázadokon át. Ha ez a forma megváltozik, akkor e változás — hacsak mellékes dolgokban nem — mindig csak a munkaszerszámok forradalma következtében jön létre. A modern manufaktúra — itt nem a gépi berendezésen nyugvó nagyiparról beszélek — vagy már készentalálja a nagy városokban, ahol keletkezik, a disjecta membra poetae-t, és csak össze kell gyűjtenie őket szétszórtságukból, így van például a ruhamanufaktúránál; vagy pedig a megosztás elve magától értetődő, amennyiben egyszerűen a kézműszerű termelés különböző műveleteit (például a könyvkötészet esetében) különös munkások kizárólagos sajátjává teszik. Még egyheti tapasztalatba sem kerül ilyen esetekben az egyes funkciókhoz szükséges kezek viszonyszámát megtalálni.⁵²

A kézműszerű tevékenység elemzése, a munkaszerszámok speciahzálása, a részmunkások kialakítása, továbbá e részmunkásoknak egy összmechanizmussá való csoportosítása és kombinálása révén a munka manufaktúraszerű megosztása megteremti a társadalmi termelési folyamatok minőségi tagozódását és mennyiségi arányosságát, tehát a társadalmi munka meghatározott szervezetét, és ezzel egyúttal kifejleszti a munka új, társadalmi termelőerejét. A munka manufaktúraszerű megosztása, mint a társadalmi termelési folyamat sajátosan tőkés formája — márpedig a készentalált alapzatokon nem is fejlődhetett ki másképp, mint a tőkés formában—, csak különös módszer arra, hogy relatív értéktöbbletet hozzanak létre, vagyis hogy a tőke önértékesítését — amit társadalmi gazdagságnak, „Wealth of Nations-nek” stb. neveznek — a munkások rovására növeljék. E megosztás a munka társadalmi termelőerejét nemcsak hogy a munkás helyett a tőkés számára fejleszti ki, hanem az egyéni munkás elnyomorítása révén teszi ezt. A tőke munka feletti uralmának új feltételeit termeli meg. Ezért egyrészt úgy jelenik meg, mint történelmi haladás és szükségszerű fejlődési mozzanat a társadalom gazdasági alakulási folyamatában, másrészt viszont úgy, mint a civilizált és rafinált kizsákmányolás egyik eszköze.

A politikai gazdaságtan, amely mint külön tudomány csak a manufaktúra-időszakban jelentkezik, a munka egyáltalában-való társadalmi megosztását csak a munka manufaktúraszerű megosztásának álláspontjáról veszi szemügyre⁵³, mint eszközt arra, hogy ugyanazzal a munkamennyiséggel több árut termeljenek, ennélfogva az árukat olcsóbbítsák és a tőke felhalmozását gyorsítsák. A mennyiség és a csereérték e hangsúlyozásával a legélesebb ellentétben a klasszikus ókor írói kizárólag a minőséghez és a használati értékhez tartják magukat.⁵⁴ A társadalmi termelési ágak elválása következtében az árukat jobban készítik el, az emberek különböző törekvései és tehetségéi megfelelő működési területeket választanak maguknak⁵⁵; és korlátozódás nélkül sehol sem lehet jelentős dolgot művelni.⁵⁶ A munka megosztása tehát tökéletesebbé teszi a terméket és a termelőt. Ha alkalmilag a terméktömeg növekedését is megemlítik, akkor ezt csak a használati érték nagyobb bőségére vonatkozólag teszik. Egy szóval sem említik a csereértéket, az áruk olcsóbbodását. Ez a használati értéket szem előtt tartó álláspont uralkodik mind Platónnál⁵⁷, aki a munka megosztását a rendek társadalmi elválásának alapzataként tárgyalja, mind Xenophónnál⁵⁸, aki jellegzetesen polgári ösztönével már közelebb kerül a munka műhelyen belüli megosztásához. Platón Respublikája, amennyiben a munka megosztását mint az állam alakító elvét fejti ki, csak athéni eszményesítése az egyiptomi kasztrendszernek, ahogyan Egyiptom ipari mintaországnak számít más kortársai, például Iszokratész szemében is⁵⁹, és ezt a jelentőségét még a római császárkor görögjei számára is megtartotta.⁶⁰

A tulajdonképpeni manufaktúra-időszak alatt, vagyis azon időszak alatt, amelyben a manufaktúra a tőkés termelési mód uralkodó formája, a benne meglevő tendenciák teljes megvalósulása sokoldalú akadályokba ütközik. Ámbár, mint láttuk, a manufaktúra a munkások hierarchikus tagozása mellett a tanult és tanulatlan munkások egyszerű elválását is megteremti, az utóbbiak száma az előbbiek túlnyomó befolyása miatt igen korlátozott marad. Ámbár a külön műveleteket eleven munkaszervei érettségének, erejének és fejlődésének különböző fokához idomítja és ezért a nők és a gyermekek termelő kiaknázására sarkall, ez a tendencia nagyjában és egészében meghiúsul a férfimunkások szokásain és ellenállásán. Ámbár a kézműszerű tevékenység szétbontása a munkások képzési költségeit és ezért értékét csökkenti, a nehezebb részmunkákhoz továbbra is hosszabb tanulási idő szükséges, és ezt ott is, ahol felesleges, a munkások féltékenyen fenntartják. Például Angliában a laws of apprenticeship [tanonctörvények] hétéves tanidejükkel a manufaktúra-időszak végéig teljes érvényben maradtak, és csak a nagyipar dobta sutba őket. Minthogy a kézműves ügyesség marad a manufaktúra alapzata és a manufaktúrában funkcionáló összmechanizmusnak nincs maguktól a munkásoktól független objektív csontváza, a tőke állandóan viaskodik a munkások engedetlenségével. „Az emberi természet gyengesége”, kiált fel Ure barátunk, „oly nagy, hogy minél ügyesebb a munkás, annál önfejűbb és nehezebben kezelhető lesz, és következésképpen hóbortos hangulataival súlyos károkat okoz az összmechanizmusnak.”⁶¹ Ezért az egész manufaktúra-időszakot végigkíséri a munkások fegyelmezetlensége miatti panasz.⁶² És ha nem állanának rendelkezésünkre egykorú írók tanúskodásai, akkor is az egyszerű tények — hogy a XVI. századtól a nagyipar korszakáig a tőkének nem sikerül a manufaktúramunkások egész rendelkezésükre álló munkaidejét hatalmába kerítenie, hogy a manufaktúrák rövid életűek és a munkások be- és kivándorlása következtében elhagyják az egyik országban levő székhelyüket és egy másik országban telepednek meg — könyvtárak helyett beszélnének.„Rendet kell teremteni ilyen vagy olyan módon” — kiált fel 1770-ben az „Essay on Trade and Commerce” többször idézett szerzője. Rendet, visszhangzik 66 évvel később dr. Andrew Ure szájából, a „rend” hiányzott „a munka megosztásának skolasztikus dogmáján” nyugvó manufaktúrában, és „Arkwright megteremtette a rendet". Amellett a manufaktúra a társadalmi termelést sem egész terjedelmében megragadni, sem mélységében forradalmasítani nem tudta. Mint gazdasági mestermű emelkedett magasra a városi kézművesség és a falusi háziipar széles alapzatán. Saját szűk technikai bázisa egy bizonyos fejlődési fokon ellentmondásba került az önmagateremtette termelési szükségletekkel. A manufaktúra egyik legkiteljesedettebb képződménye a maguknak a munkaszerszámoknak és kiváltképpen a már alkalmazott bonyolult mechanikai készülékeknek a termelésére szolgáló műhely volt. „Egy ilyen műhely”, mondja Ure, „a munka megosztását a maga sokféle fokozatában tárta szemünk elé. Fúrónak, vésőnek, esztergapadnak mind megvolt a saját munkása, hierarchikusan tagozottan ügyességük foka szerint.” A munka manufaktúraszerű megosztásának ez a terméke maga viszont gépeket termelt. Ezek megszüntetik a kézműszerű tevékenységet mint a társadalmi termelés szabályozó elvét. így egyrészt elhárítják a technikai okát annak, hogy a munkást élethossziglan egy részfunkcióhoz csatolják. Másrészt leomlanak a korlátok, amelyeket ugyanez az elv a tőke uralmának még útjába állított.

¹ A manufaktúra effajta kialakulásának modernebb példájául közöljük a következő idézetet. Lyon és Nîmes selyemfonása és selyemszövése „egészen patriarchális; sok nőt és gyermeket foglalkoztat, de anélkül, hogy kimerítené vagy tönkretenné őket; a Drôme, a Var, az Isère és Vaucluse szép völgyeiben hagyja őket, hogy ott selyemhernyót tenyésszenek és gubóikat legombolyítsák [...] sohasem lesz igazi gyárrá. Ha jobban megvizsgáljuk [...] a munkamegosztás elve itt sajátos jelleget ölt. Vannak ugyan gombolyítónők, cérnázók, festők, irezők, továbbá szövők; de nincsenek egyesítve egyazon vállalatban, nem függenek ugyanattól a vállalkozótól; mindnyájan függetlenek.” (A. Blanqui: „Cours d’économie industrielle”, összeállította A. Blaise, Párizs 1838—39, 79. old.) Amióta Blanqui ezt írta, a különböző független munkásokat részben gyárakban egyesítették.
{A 4. kiadáshoz. És amióta Marx ezt írta, e gyárakban meghonosodott a mechanikai szövőszék és gyorsan kiszorítja a kézi szövőszéket. A krefeldi selyemipar szintén regélhetne erről. — F.E.}
²„Minél inkább fel lehet osztani és különböző művesekre lehet bízni valamely nagy változatosságú gyártást, szükségképpen annál jobban és gyorsabban, annál kevesebb idő- és munkaveszteséggel lehet azt elvégezni.” („The Advantages of the East-India Trade”, London 1720, 71. old.)
³„A könnyed munka [...] hagyományozott ügyesség.” (Th. Hodgson: „Popular Political Economy” [London 1827.] 48. old.)
⁴„Egyiptomban [...] a mesterségek is a tökéletesség illő fokára fejlődtek. Mert csupán ebben az országban nem szabad a kézműveseknek egyáltalán beleavatkozniok a polgárok más osztályának ügyleteibe, hanem pusztán a törvény szerint törzsükhöz örökletesen hozzátartozó hivatást űzhetik [...] Más népeknél azt látjuk, hogy a mesteremberek túl sok tárgyra osztják el figyelmüket [...] Hol a földműveléssel kísérleteznek, hol kereskedelmi ügyletekbe bocsátkoznak, hol egyszerre két vagy három mesterséggel foglalkoznak. Szabad államokban legtöbbször a népgyűlésekre szaladgálnak [...] Egyiptomban viszont minden kézművest súlyos büntetéssel sújtanak, ha államügyekbe avatkozik vagy egyszerre több mesterséget űz. Hivatásbeli serénységüket így semmi sem zavarhatja [...] Ezenkívül, ahogy elődeiktől sok szabályt átvettek, úgy buzgón törekszenek arra, hogy még újabb előnyöket fedezzenek fel.” (Diodorus Siculus: „Historische Bibliothek”, I. könyv LXXIV. fej. [117—118. old.])
⁵„Historical and descriptive Account of British India etc.”, írták Hugh Murray, James Wilson stb., Edinburgh 1832, II. köt. 449—450. old. Az indiai szövőszék magasnyüstü, azaz a lánc függőlegesen van rajta kifeszítve.
⁶Darwin „A fajok keletkezéséről” [magyarul: A fajok eredete] című korszakalkotó művében a növények és az állatok természetes szerveire vonatkozólag megjegyzi: „Ameddig egy és ugyanazon szervnek különféle munkákat kell elvégeznie, változékonyságának egyik oka talán abban található meg, hogy a természetes kiválogatódás a formának minden kis eltérését kevésbé gondosan tartja fenn vagy nyomja el, mint ha ugyanaz a szerv csak egyetlen különös célra volna hivatva. Így olyan kések, amelyek mindenféle dolog vágására hivatottak, egészében egyféle formájúak lehetnek, míg a csak egyféle használatra hivatott szerszámnak minden más használathoz más formájúnak is kell lennie.”
⁷ Genf 1854-ben 80 000 órát termelt, Neuchâtel kanton óratermelésének kevesebb mint egyötödét. Chaux-de-Fonds, amely egyetlen óra-manufaktúrának tekinthető, egymaga kétszer annyi órát állít elő évente, mint Genf. 1850-től 1861-ig Genf 750 000 órát szállított. Lásd: „Report from Geneva on the Watch Trade”; „Reports by H. M.’s Secretaries of Embassy and Legation on the Manufactures, Commerce etc.”, 6. sz., 1863. Az, hogy a csak összeállított készítmények termelése egymással össze nem függő folyamatokra esik szét, önmagában véve is nagyon megnehezíti az ilyen manufaktúráknak nagyipari gépi üzemmé való átváltozását, ehhez azonban az óra esetében még két másik akadály járul, elemeinek apró és finom volta, valamint az óra luxusjellege, következésképpen változatossága. Így például a legjobb londoni cégek egész éven át alig egy tucat olyan órát készítenek, amelyek hasonlítanak egymásra. A Vacheron & Constantin óragyár, amely sikeresen alkalmazza a gépi berendezést, legfeljebb 3—4 különböző nagyság- és formaváltozatot állít elő.
⁸ Az órakészítésen, a különnemű manufaktúra e klasszikus példáján igen pontosan lehet tanulmányozni a munkaszerszámoknak fent említett, a kézműszerű tevékenység felbontásából eredő differenciálódását és specializálódását.
⁹ „Az emberek ilyen szoros együttélése esetén a szállításnak szükségképpen kevesebbnek kell lennie.” („The Advantages of the East India Trade”, 106. old.)
¹⁰ „A termelés különböző lépcsőfokainak elszigetelése a manufaktúrában, ami a kézi munka alkalmazásából következik, mérhetetlenül megnöveli a termelés költségeit; a veszteség főleg az egyik folyamatból a másikba való puszta szállításokból ered.” („The Industry of Nations”, London 1855., II. rész, 200. old.)
¹¹ „Ez” (a munka megosztása) „időmegtakarítást is eredményez azáltal, hogy a munkát különböző ágaira különíti, amelyek mindegyikének elvégzéséhez ugyanabban a pillanatban lehet hozzáfogni [...] Azáltal, hogy mindazokat a különböző folyamatokat, amelyeket egy egyénnek külön-külön kellett volna elvégeznie, egyszerre hajtják végre, lehetségessé válik, hogy például teljesen kész tűk sokaságát termeljék ugyanannyi idő alatt, amennyi alatt egy egyes tűt csak levágni vagy meghegyezni lehetett volna.” (Dugald Stewart: „Works”, VIII. köt. 319. old.)
¹² „Minél nagyobb minden egyes manufaktúrában a művesek változatossága [...] annál nagyobb rendben és annál szabályszerűbben folyik minden munka, szükségképpen annál kevesebb idő kell elvégzéséhez, és a fáradságnak is kevesebbnek kell lennie.” („The Advantages etc.”, 68. old.)
¹³ Mégis a manufaktúraszerű üzem ezt az eredményt sok ágban csak tökéletlenül éri el, mert a termelési folyamat általános kémiai és fizikai feltételeit nem tudja biztonsággal ellenőrizni.
¹⁴ „Ha a tapasztalat, az egyes manufaktúrák termékeinek különös természete alapján, már megismertetett azzal, mi a legelőnyösebb módja a gyártás részműveletekre hasításának és mekkora az e részműveletekhez szükséges munkások száma, akkor mindazok a vállalatok, amelyek nem e szám pontos többszörösét alkalmazzák, több költséggel fognak gyártani — Ez az egyik oka az ipari vállalatok roppant kiterjedésének.” (Ch. Babbage: „On the Economy of Machinery”, London 1832., XXI. fej. 172—173. old.)
¹⁵ Angliában az olvasztókemence el van választva az üvegkemencétől, ahol az üveget feldolgozzák, míg például Belgiumban ugyanaz a kemence szolgál mind a két folyamat elvégzésére.
¹⁶ Ez látható többek között W. Pettynél, John Bellersnél, Andrew Yarrantonnál, az „Advantages of the East India Trade”-ben és J. Vanderlintnél.
¹⁷ Franciaország a XVI. század vége felé még mozsarakat és szitákat használ az ércek szétzúzásához és mosásához.
¹⁸ A gépi berendezés egész fejlődéstörténetét nyomon lehet követni a gabonamalmok történetén. A gyárat angolul még mindig millnek [malomnak] nevezik. A XIX. század első évtizedeiből való német technológiai munkákban még a Mühle [malom] kifejezést találjuk nemcsak valamennyi természeti erővel meghajtott gépi berendezésre, hanem minden olyan manufaktúrára is, amely gépszerű készülékeket alkalmaz.
¹⁹ Mint ennek az írásnak negyedik könyvében közelebbről látni fogjuk, A. Smith egyetlen új tételt sem állított fel a munka megosztására vonatkozólag. Ami azonban őt mint a manufaktúra-időszak összefoglaló politikai gazdászát jellemzi, az az a hangsúly, amelyet a munka megosztására helyez. Az az alárendelt szerep, amelyet a gépi berendezésnek kijelöl, a nagyipar kezdetén Lauderdale-t, egy fejlettebb korszakban Ure-t polémiára késztette. A. Smith a szerszámok differenciálását is — amiben a manufaktúra részmunkásai maguk igen tevékenyen közreműködtek — összecseréli a gépfeltalálással. Ez utóbbiban nem manufaktúra-munkások, hanem tudósok, kézművesek, sőt parasztok (Brindley) stb. játszanak szerepet.
²⁰ „Azáltal, hogy a gyártást több különböző műveletre osztja, amelyek közül mindegyikhez a jártasságnak és az erőnek különböző foka szükséges, lehetővé válik a manufaktúra tulajdonosa számára, hogy pontosan az egyes műveleteknek megfelelő mennyiségű erőt és jártasságot szerezze be. Ha ellenben az egész munkát egy munkásnak kellene elvégeznie, akkor ugyanannak az egyénnek elég jártassággal kellene rendelkeznie a legkényesebb, és elég erővel a legfáradságosabb műveletekhez.” (Ch. Babbage, i. m. XIX. fej.)
²¹ Például az izmok egyoldalú fejlődése, a csontok elgörbülése stb.
²² Igen helyesen felel Wm. Marshall úr, egy üveg-manufaktúra general managere [vezérigazgatója] a vizsgálóbiztosnak arra a kérdésére, hogyan tartják fenn a foglalkoztatott ifjak serénységét: „Munkájukat semmiképpen nem hanyagolhatják el; ha egyszer elkezdték, folytatniuk kell; pontosan olyanok, mint egy gép részei.” („Children’s Employment Commission, Fourth Report”, 1865, 247. old.)
²³ Dr. Ure, a nagyipart felmagasztalva, jobban kitapintja a manufaktúra sajátságos jellegzetességeit, mint a korábbi közgazdászok, akik nem voltak érdekelve a polémiában, sőt mint kortársai, például Babbage, aki mint matematikus és mechanikus felette áll ugyan, de a nagyipart mégis tulajdonképpen csak a manufaktúra álláspontjáról fogja fel. Ure megjegyzi: „A munkásoknak minden egyes külön művelethez való hozzáalkalmazása a munkák elosztásának a lényege.” Másrészt ezt az elosztást úgy írja le, mint „a munkák hozzáidomítását a különböző egyéni képességekhez”, s végül az egész manufaktúra-rendszert úgy jellemzi, mint „az ügyesség foka szerint megállapított rangsor rendszerét”, mint „a munkának az ügyesség különböző fokai szerinti megosztását” stb. (Ure: „Philosophy of Manufactures”, 19—23. old. elszórtan)
²⁴ „Minden kézműves [...] akinek módot adtak arra, hogy gyakorlás útján egy pontban tökéletesítse magát [...] olcsóbb munkássá vált.” (Ure: „Philosophy etc.”, 19. old.)
²⁵ „A munka megosztása a legkülönfélébb foglalkozások szétválásától tovább halad addig a megosztásig, amikor, mint a manufaktúrában, több munkás osztozik egy és ugyanazon termék elkészítésében.” (Storch: „Cours d’économie politique”, párizsi kiadás, I. köt. 173. old.) „A civilizáció bizonyos fokát elért népeknél az iparkodás háromfajta megosztásával találkozunk: az első, amelyet általánosnak nevezünk, a termelőknek földművelőkre, iparosokra és kereskedőkre való különülését hozza létre és a nemzeti iparkodás három fő ágának felel meg; a második, amelyet különösnek nevezhetnénk, az iparkodás minden nemének fajokra való megosztása [...] az iparkodás harmadik megosztása végül, amelyet a foglalatosság, illetve a szó szoros értelmében vett munka megosztásának kellene minősítenünk, az, ami az elkülönült müvességekben és mesterségekben kialakul [...] ami a manufaktúrák és a műhelyek többségében kialakul.” (Skarbek: „Théorie des richesses”, 84—85. old.)
²⁶ {Jegyzet a 3. kiadáshoz. Az emberi ősállapotok későbbi igen alapos tanulmányozása a szerzőt arra az eredményre vezette, hogy eredetileg nem a család fejlődött törzzsé, hanem fordítva, a törzs volt a vérrokonságon nyugvó emberi társulás eredeti természetadta formája, úgyhogy a törzsi kötelékek kezdődő bomlásából csak később fejlődtek ki a család sokrétűen különböző formái. — F. E.}
²⁷ Sir James Steuart világította meg e kérdést a legjobban. Hogy műve, amely tíz évvel a „Wealth of Nations” előtt jelent meg, manapság mily kevéssé ismert, az többek közt abból látható, hogy Malthus csodáiéi még csak nem is tudják, hogy a „népesedésről” szóló írásának első kiadásában Malthus a tisztán szónoki részt leszámítva szinte egyebet sem tett, mint lemásolta Steuartot, továbbá Wallace és Townsend papokat.
²⁸ „A népesség bizonyos sűrűségére van szükség mind a társadalmi érintkezéshez, mind az erőknek olyan kombinációjához, amely által a munka hozama megnövekedik.” [James Mill: „Elements etc.”, 50. old.) „Ha a munkások száma nő, a társadalom termelőerejének gyarapodása ennek a növekedésnek és a munkamegosztás hatásának szorzatával arányos.” (Th. Hodgskin: „Popular Political Economy”, 120. old.)
²⁹ Az 1861 utáni nagy gyapotkereslet következtében Kelet-India némely, különben sűrűn lakott kerületeiben a gyapottermelést a rizstermelés rovására megnövelték. Ezért részleges éhínség támadt, mert a közlekedési eszközök és ezért a fizikai kapcsolat hiánya miatt az egyik kerületben bekövetkező rizskiesést nem lehetett kiegyenlíteni más kerületekből való odahozatallal.
³⁰ Így a vetélők gyártása már a XVII. században külön iparág volt Hollandiában.
³¹ „Vajon Anglia gyapjú-manufaktúrája nmcs-e megosztva különböző részekre vagy ágakra, amelyek különös helyekhez kapcsolódtak, ahol csakis vagy főleg ezeket űzik; finom posztókat Somersetshíre-ban készítenek, durvákat Yorkshire-ban, duplaszéleseket Exeterben, selymeket Sudburyben, kreppeket Norwichban, félgyapjúkat Kendalben, takarókat Whitneyben és így tovább!” (Berkeley: „The Querist”, 1750., 520. §)
³² A. Ferguson: „History of Civil Society”, Edinburgh 1767, IV. rész, II. szakasz, 285. old.
³³ A tulajdonképpeni manufaktúrákban, úgymond, a munkamegosztás nagyobbnak látszik, mert „azok, akiket a munka mindegyik különböző ágában foglalkoztatnak, gyakran összegyűjthetők ugyanabba a munkahelyiségbe és egyszerre áttekinthetők a szemlélő számára. Azokban a nagy manufaktúrákban” (!) „ellenben, amelyek a népesség nagy tömegének roppant szükségleteit hivatottak kielégíteni, a munka mindegyik különböző ága oly nagy számú munkást foglalkoztat, hogy lehetetlen őket mind ugyanabba a munkahelyiségbe összegyűjteni [...] a megosztás korántsem olyan szembeszökő." (A.Smith: „Wealth of Nations”, I. könyv I. fej.) Ugyanennek a fejezetnek a híres passzusa, amely e szavakkal kezdődik: „Figyeljük meg a leg közönségesebb kézműves vagy napszámos holmiját egy civilizált és virágzó országban stb.” és amely azután tovább ecseteli, milyen számtalan, sokrétű ipar működik össze egy közönséges munkás szükségleteinek kielégítésére, meglehetősen szó szerint le van másolva B. de Mandeville-nek a „Fable of the Bees, or Private Vices, Public Benefits” című művéhez fűzött megjegyzéseiből. (Első kiadás megjegyzések nélkül 1705., a megjegyzésekkel 1714.)
³⁴ „Semmi olyan nincs többé, amit az egyéni munka természetes díjának nevezhetünk. Mindegyik munkás csak egy egésznek valamely részét termeli, és minthogy egyik résznek sincs értéke vagy hasznossága önmagában, nincs semmi, amit a munkás kézbe keríthet és amiről azt mondhatja: ez az én termékem, ezt én megtartom magamnak.” („Labour defended against the Claims of Capital”, London 1825, 25. old.) E kiváló írás szerzője a korábban idézett T. Hodgskin.
³⁵ Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ezt a munka társadalmi és manufaktúraszerű megosztása közötti különbséget a jenkiknek gyakorlatilag világították meg. A polgárháború alatt Washingtonban újonnan kieszelt adók egyike a „minden ipari termékre” kivetett 6%-os forgalmi adó volt. Kérdés: Mi egy ipari termék? A törvényhozó felelete: Egy dolog meg van termelve, „ha meg van csinálva” (when it is made), és akkor van megcsinálva, ha eladásra kész. Nézzünk egy példát a sok közül. New Yorkban és Philadelphiában a manufaktúrák azelőtt minden tartozékkal együtt „csináltak” esernyőket. Minthogy azonban egy esernyő mixtum composituma [összetétele] egészen különnemű alkatrészeknek, ez utóbbiak lassanként egymástól függetlenül és különböző helyeken folytatott üzletágak készítményeivé lettek. Ezeknek az üzletágaknak résztermékei most önálló árukként kerültek be az esernyő-manufaktúrába, amely már esik összeállította őket egy egésszé. A jenkik az ilyesfajta cikkeket „assembled article-eknek” (összegyűjtött cikkeknek) keresztelték el, amit mint adók gyűjtőhelyei meg is szolgáltak. így az esernyő először 6% forgalmi adót „gyűjtött össze” mindegyik elemének árára, és ismét 6%-ot saját összárára.
³⁶ „[...] általános szabályként megállapítható, hogy minél kevésbé irányítja a tekintély a munkamegosztást a társadalmon belül, annál jobban kifejlődik a munkamegosztás az üzemen belül és annál inkább alá van vetve egyetlen ember tekintélyének. Eszerint a munkamegosztás szempontjából a tekintély az üzemben és a tekintély a társadalomban fordított arányban állnak egymással.” (Karl Marx: „Misère de la philosophie etc.”, 130—131. old.)
³⁷ Mark Wilks alezredes: „Historical Sketches of the South of India”, London 1810—17, I. köt. 118—-120. old. Az indiai közösség különböző formáinak jó összeállítása található George Campbell „Modern India” című munkájában, London 1852.
³⁸ „[...] ebben az egyszerű formában éltek az ország lakosai emberemlékezet óta. A faluhatárok csak ritkán változtak; és noha magukat a falvakat időnként háború, éhínség vagy járvány sújtotta, sőt el is pusztította, ugyanaz a név, ugyanazok a határok, ugyanazok az érdekek, sőt ugyanazok a családok egész korszakokon át folytatódtak. Királyságok Összeomlása vagy felosztása nem okoz gondot a falvak lakosainak; amíg falujuk épségben marad, nem törődnek azzal, milyen hatalom kezére jut, milyen uralkodó birtokába kerül; belső gazdasága nem változik.” (Th. Stamford Raffles, Jáva volt alkormányzója: „The History of Java”, London 1817, I. köt. 285. old.)
³⁹„Nem elegendő, hogy a társadalomban meglegyen a kézművességek alosztályokra osztásához szükséges tőke” (úgy kellene mondania, az ehhez szükséges létfenntartási és termelési eszközök); „ezenkívül szükséges, hogy e tőke a vállalkozók kezében elég tetemes tömegekben legyen felhalmozva ahhoz, hogy őket a nagybani munkára képessé tegye [...] Minél inkább növekszik a munkamegosztás, annál tetemesebb, szerszámokban, nyersanyagokban stb. meglevő tőkére van szükség ugyanolyan számú munkás állandó foglalkoztatásához.” (Storch: „Cours d’économie politique”, párizsi kiadás, I. köt. 250—251. old.) „A termelési szerszámok koncentrációja és a munkamegosztás éppen olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a politika területén a közhatalom központosítása és a magánérdekek megoszlása.“ (Karl Marx: „Misère de la philosophie etc.”, 134. old.
⁴⁰Dugald Stewart a manufaktúramunkásokat „a munka részleteinek elvégzésére alkalmazott [...] eleven automatáknak” nevezi. („Works”, VIII. köt. 318. old.)
⁴¹A koralloknál minden egyén valóban az egész csoport gyomra. De tápanyagot juttat a csoportnak ahelyett, hogy, mint a római patrícius, elszedné tőle.
⁴²„Az a munkás, akinek egy egész mesterség van a kezében, mindenütt hozzáfoghat ipara gyakorlásához és megkeresheti az eszközöket megélhetéséhez: a másik” (a manufaktúramunkás) „csak tartozék, akinek, társaitól elválasztva, nincs többé sem képessége, sem függetlensége, és aki kénytelen elfogadni azt a törvényt, amelyet ráerőszakolni jónak látnak.” (Storch: „Cours d’économie politique”, pétervári kiadás, 1815., 1. köt. 204. old.)
⁴³A. Ferguson: „History of Civil Society”, 281. old.: „Az egyik, úgy lehet, megnyerte azt, amit a másik elvesztett.”
⁴⁴„A tudás embere és a termelő munkás messze el vannak választva egymástól, és a tudomány, ahelyett hogy a munkás kezében a munkás saját termelőerőit őneki magának szaporítaná, csaknem mindenütt szembefordult vele [...] Az ismeret olyan szerszámmá lesz, mely alkalmas arra, hogy a munkától elválasszák és vele szembeszegezzék.” (W. Thompson: „An Inquiry into the Principles of the Distribution of Wealth”, London 1824., 274. old.)
⁴⁵A. Ferguson: „History of Civil Society”, 280. old.
⁴⁶J. D. Tuckett: „A History of the Past and Present State of the Labouring Population”, London 1846., I. köt. 148. old.
⁴⁷A. Smith: „Wealth of Nations”, V. könyv 1. fej., [III. rész,] II. cikkely. Mint a munkamegosztás hátrányos következményeit kifejtó A. Ferguson tanítványa, A. Smith e pontot illetően nagyon is tisztán látott. Művének bevezetésében, ahol a munkamegosztást ex professo [hivatásszerűen] ünnepli, csak futólag utal a munkamegosztásra mint a társadalmi egyenlőtlenségek forrására. Csak az állami jövedelemről szóló, V. könyvben reprodukálja Fergusont. A „Misère de la philosophie”-ban elmondottam a szükségest Ferguson, A. Smith, Lemontey és Say munkamegosztásra vonatkozó bírálatának történelmi viszonyáról, és ugyancsak ott először ábrázoltam a munka manufaktúraszeru megosztását a tőkés termelési mód sajátos formájaként, (i. m. 122. sk. old.)
⁴⁸Ferguson már a „History of Civil Society”-ban, a 281. oldalon, megmondja: „Olyan korszakban, melyben mindent különválasztottak, maga a gondolkodás is külön mesterséggé válhat.”
⁴⁹G. Garnier fordításának V. kötete, 4—5. old.
⁵⁰Ramazzini, a gyakorlati orvostudomány professzora Padovában, 1713-ban tette közzé „De morbis artificum” című művét, amelyet 1777-ben lefordítottak franciára, 1841-ben újra kinyomtattak az „Encyclopédie des sciences médicales, 7-èmе division, Auteurs classiques”-ban. A nagyipar időszaka Ramazzini munkásbetegség-katalógusát természetesen nagyon megnövelte. Lásd többek között „Hygiène physique et morale de l’ouvrier dans les grandes villes en général, et dans la ville de Lyon en particulier. Par le dr. A. L. Fonteret”, Párizs 1858, és „Krankheiten, welche verschiedenen Ständen, Altern und Geschlechtern eigentümlich sind”, 6 köt., Ulm 1840. 1854-ben a Society of Arts az ipari kórtan ügyében vizsgálóbizottságot nevezett ki. Az e bizottság által összegyűjtött okmányok listája a „Twickenham Economic Museum” katalógusában található. Nagyon fontos a hivatalos „Reports on Public Health” anyaga. Lásd továbbá Eduard Reich, M. D.: „Über die Entartung des Menschen”, Erlangen 1868.
⁵¹„To subdivide a man is to execute him, if he deserves the sentence, to assassinate him, if he does not [...] the subdivision of labour is the assassination of a people.” (D. Urquhart: „Familiar Words”, London 1855, 119. old.) Hegelnek igen eretnek nézetei voltak a munkamegosztásról. „Művelt embereken mindenekelőtt az olyanok érthetők, akik mindent meg tudnak csinálni, amit mások tesznek” — mondja Jogfilozófiájában.
⁵²A kedélyes hit a feltalálói zsenialitásban, amelyet az egyes tőkés a munka megosztásában a priori gyakorol, már csak német professzoroknál található meg, mint például Roscher úrnál, aki a tőkésnek, kinek Jupiter-féjéből a munka megosztása készen pattan ki, hálaképpen „különféle munkabéreket” ajánl fel. A munka megosztásának nagyobb vagy csekélyebb mérvű alkalmazása az erszény teltségétől és nem a zsenialitás nagyságától függ.
⁵³Régebbi írók, mint például Petty, mint az „Advantages of the East India Trade” névtelen szerzője és mások A. Smithnél határozottabban leszögezik a munka manufaktúraszerü megosztásának tőkés jellegét.
⁵⁴A modernek között kivétel néhány XVIII. századi író, aki a munka megosztására vonatkozólag szinte csak az ókoriakat ismétli, mint például Beccaria és James Harris. Így Beccaria: „A tapasztalat mindenkit megtanít arra, hogy ha kezét és elméjét mindig ugyanolyan fajta munkákhoz és termékekhez használja, akkor könnyebb, bőségesebb és jobb eredményeket ér el, mint ha mindenki elszigetelten, egymaga csinálna minden számára szükséges dolgot [...] Ilymódon az emberek a köz és saját maguk hasznára különféle osztályokra és állapotokra oszlanak.” (Cesare Beccaria: „Elementi di Economia Pubblica”, Custodi kiadása, „Parte moderna”, IX. köt. 28. old.) James Harris, később Earl of Malmesbury, aki pétervári követségéről írott „Diaries“-e révén vált híressé, maga mondja egy jegyzetében „Dialogue concerning Happiness“-éhez (London 1741., később újra lenyomatva a „Three Treatises etc.“-ben, III. kiad., London 1772, [292. old.]): „Az egész érv, amelyet annak bizonyítására hoznak fel, hogy a társadalom természetes” (tudniillik a „foglalatosságok megosztása” révén), „Platón Respublikájának második könyvéből való.”
⁵⁵Így az „Odüsszeia“-ban, XIV. 228: „Más-más munkákban lel más-más ember örömre” és Arkhilokhosz, Sextus Empincusnál: „Más-más ember más-más munkával vidámodik fel szívében.”
⁵⁶„Értett sok munkához, mindhez rosszul azonban.” — Az athéni, mint árutermelő, fölötte érezte magát a spártainak, mert ez utóbbi a háborúban emberekkel ugyan rendelkezhetett, de pénzzel nem, mint ahogy Thuküdidész mondatja Periklésszel abban a beszédében, amelyben az athéniakat a peloponnészoszi háborúra tüzeli: „Testükkel viselni háborút az emberek közül a maguk dolgozók [οι αυτουργοί] készebbek, mint pénzzel.” (Thukudidész: I. könyv, 141. fej.) Mégis eszményük, az anyagi termelésben is, az αυτάρκεια [autarkia, önmagával beérés] maradt, amely szemben áll a munka megosztásával, „azoknál van ugyanis a jó, akiknél az önmagukkal beérés is”. Emellett mérlegelnünk kell azt, hogy még a 30 zsarnok bukása idején sem akadt 5000 athéni, akinek ne lett volna földtulajdona.
⁵⁷Platón a munka közösségen belüli megosztását a szükségletek sokoldalúságából és az egyének hajlamainak egyoldalúságából kiindulva fejti ki. Fő szempontja az, hogy a munkásnak kell igazodnia a műhöz, nem a műnek a munkáshoz, ami elkerülhetetlen akkor, ha különböző művességeket űz egyszerre, tehát az egyiket vagy a másikat mint mellékmunkát űzi. „Mert a tennivaló nem akar a tevő szabad idejére várni, hanem szükséges, hogy a tevő igazodjék a tennivalóhoz, de ne úgy, mint mellékmunkához. — Ez szükséges. — Eszerint hát több lesz minden, meg szebb és könnyebb, ha egy ember egyet csinál, természete szerint és a helyes időben, egyéb foglalatosságtól menten.” („De Republica”, II. könyv [11. fej.] Baiter, Orelh etc. kiadása) Hasonlóképpen Thuküdidésznél, i. m. 142. fej.: „A hajózás mesterség, éppúgy, mint akármi más, és nem lehet alkalmilag előforduló esetekben mellékmunkaként űzni, sőt inkább mellette semmi mást nem lehet mellékmunkaként végezni.” Ha a műnek, mondja Platón, várnia kell a munkásra, akkor sokszor elszalasztják a termelés kritikus időpontját és elrontják a készítményt, „έργου καιρoν διολλυται“ [a munka helyes ideje veszendőbe megy]. Ezt a platóni eszmét viszontlátjuk az angol fehérítóuzemek tulajdonosainak tiltakozásában a gyári torvény ama záradéka ellen, amely meghatározott étkezési órát állapít meg valamennyi munkás számára. Üzletük nem igazodhat a munkásokhoz, mert „a leperzselés, mosás, fehérítés, mángorlás, préselés és festés különböző műveletei közül egyiket sem lehet egy adott pillanatban abbahagyni a károsodás kockázata nélkül [...] Ugyanazon étkezési óra kikényszerítése az összes munkások számára esetleg értékes javakat dönthet a befejezetlen műveletek miatti károsodás kockázatába.” Le platonisme où va-t-il se nicher [a platonizmus hová be nem fészkelődik]!
⁵⁸Xenophón elbeszéli, hogy a perzsa király asztaláról étkeket kapni nemcsak megtisztelő dolog, hanem ezek az étkek sokkal ízletesebbek is, mint a többiek. „És ebben nincs semmi csodálatos, mert ahogy a többi mesterség a nagy városokban különösképp tökéletesük, éppúgy a királyi étkeket is egészen sajátosan készítik el. Mert a kis városokban ugyanaz készít fekvőhelyet, ajtót, ekét, asztalt; sokszor ezenfelül még házakat is épít, és meg van elégedve, ha akár így is elégséges vevőkört talál megélhetéséhez. Tisztára lehetetlen, hogy egy ember, aki ilyen sokfélét üz, mindent jól csináljon. A nagy városokban azonban, ahol mindegyik sok vevőre talál, elegendő egy kézművesség is, hogy emberét táplálja. Sőt sokszor nem kell ehhez még egy egész szakma sem, hanem az egyik férficipőket, a másik női cipőket készít. Itt-ott az egyik pusztán a cipők megvarrásából, a másik kiszabásukból él; az egyik pusztán kiszabja a ruhákat, a másik csak összeállítja a darabokat. Szükséges mármost, hogy a legegyszerűbb munka elvégzője munkáját feltétlenül a legjobban is csinálja. Éppígy van a szakácsmesterséggel is.” (Xenophón: „Cyropaedia”, VIII. könyv, 2. fej.) A kizárólagos hangsúly itt a használati érték elérendő jóságán van, ámbár már Xenophón is a munkamegosztás fokát a piac terjedelmétől függőnek tudja.
⁵⁹„Ő” (Busiris) „mindenkit különleges kasztokba osztott [...] megparancsolta, hogy mindig ugyanazok űzzék ugyanazokat a foglalatosságokat, mert tudta, hogy azok, akik foglalkozásukat váltogatják, semmiféle foglalatosságban nem lesznek alaposak; azok azonban, akik állandóan ugyanannál a foglalkozásnál maradnak, mindent a legtökéletesebben visznek véghez, fgy hát valóban azt fogjuk látni, hogy a művességek és mesterségek tekintetében jobban felülmúlták versenytársaikat, mint máskülönben a mester a kontárt, és a berendezés tekintetében, amely által a királyi uralmat és az egyéb államalkotmányt fenntartják, olyan kiválóak, hogy a híres filozófusok, akik erről beszélni vállalkoznak, Egyiptom államalkotmányát mindenekfelett dicsérték.” (Iszokratész: „Busiris”, 8. fej.)
⁶⁰V. ö. Diodorus Siculus.
⁶¹Ure: „Philosophy of Manufactures”, 20. old.
⁶²A szövegben mondottak sokkal inkább érvényesek Angliára, mint Franciaországra, és Franciaországra inkább, mint Hollandiára.

Következő rész: Tizenharmadik fejezet — Gépi berendezés és nagyipar

Tartalomjegyzék