A munkanapnak azt a részét, amely csupán a tőke által megfizetett munkaerő-érték egyenértékét termeli, eddig állandó nagyságnak vettük, mint ahogy adott termelési feltételek között, a társadalom gazdasági fejlődésének egy meglevő fokán valóban az is. E szükséges munkaidején túl dolgozhatott a munkás 2, 3, 4, 6 stb. órát. E meghosszabbítás nagyságától függött az értéktöbblet rátája és a munkanap nagysága. A szükséges munkaidő állandó volt, ezzel szemben az összmunkanap változó. Tegyünk fel most egy munkanapot, amelynek nagysága valamint szükséges munkára és többletmunkára való megoszlása adott. Az ac vonal,
a—————b—c
jelképezzen például egy tizenkétórás munkanapot, az ab rész 10 óra szükséges munkát, a bc rész 2 óra többletmunkát. Hogyan lehet mármost az értéktöbblet termelését megnövelni, azaz a többletmunkát meghosszabbítani ac minden további meghosszabbítása nélkül, illetve minden további meghosszabbításától függetlenül?
Noha az ac munkanap határai adottak, bc meghosszabbíthatónak látszik, ha nem úgy, hogy végpontján, c-n — amely egyúttal az ac munkanap végpontja — túl terjesztjük ki, akkor úgy, hogy kezdőpontját, b-t, ellenkező irányban, a felé toljuk el. Tegyük fel, hogy az
a————b'—b—c
vonalon a b’—b rész bc felével, vagyis egy munkaórával egyenlő. Ha mármost az ac tizenkétórás munkanapban a b pontot b’-ig toljuk ki, akkor bc b’c-vé bővül, a többletmunka a felével, 2 óráról 3-ra megnő, bár a munkanap továbbra is csak 12 órás. De a többletmunkának ez a kibővítése bc-ről b’c-re, 2 óráról 3-ra, nyilvánvalóan lehetetlen a szükséges munkának ab-ről ab’-re, vagyis 10 óráról 9-re való egyidejű összehúzódása nélkül. A többletmunka meghosszabbodásának a szükséges munka megrövidülése felelne meg, vagyis a munkaidőnek egy olyan része, amelyet a munkás eddig valójában önmaga számára használt fel, a tőkés számára való munkaidővé változik át. Nem a munkanap hossza változnék meg, hanem megoszlása szükséges munkára és többletmunkára.
Másrészt a többletmunka nagysága nyilvánvalóan maga is adott a munkanap adott nagyságával és a munkaerő adott értékével. A munkaerő értéke, azaz a munkaerő termeléséhez megkívánt munkaidő, meghatározza az értékének újratermeléséhez szükséges munkaidőt. Ha egy munkaóra ½ sh., azaz 6 d. aranymennyiségben testesül meg és a munkaerő napi értéke 5 sh., akkor a munkásnak napi 10 órát kell dolgoznia, hogy munkaerejének a tőke által megfizetett napi értékét egyáltalán pótolni tudja, vagyis hogy szükséges napi létfenntartási eszközei értékének egyenértékét megtermelje. E létfenntartási eszközök értékével adva van munkaerejének értéke,1 munkaerejének értékével pedig szükséges munkaidejének nagysága. A többletmunka nagyságát viszont akkor kapjuk meg, ha a szükséges munkaidőt levonjuk az összmunkanapból. 10 órát 12-ből levonva marad 2, és nehéz elképzelni, hogyan lehet a többletmunkát az adott feltételek között 2 órán túl meghosszabbítani. Lehetséges persze, hogy a tőkés 5 sh. helyett csak 4 sh. 6 d.-t vagy még kevesebbet fizet a munkásnak. E 4 sh. 6 d. érték újratermeléséhez 9 munkaóra elegendő lenne, a tizenkétórás munkanapból ennélfogva 2 óra helyett 3 jutna a többletmunkára, és maga az értéktöbblet 1 sh.-ről 1 sh. 6 d.-re növekednék. Ezt az eredményt azonban csak úgy lehetne elérni, ha a munkás bérét munkaerejének értéke alá nyomnák. A 4 sh. 6 d. révén, amelyet 9 óra alatt termel, a munkás 1/10-ével kevesebb létfenntartási eszközzel rendelkezik, mint azelőtt, és így munkaerejének csak satnya újratermelése megy végbe. A többletmunka itt csak normális határainak túllépése révén hosszabbodnék meg, birodalma csak a szükséges munkaidő birodalma egy részének bitorló elszakítása révén bővülne ki. Ámbár ez a módszer a munkabér valóságos mozgásában fontos szerepet játszik, itt ki van rekesztve azzal az előfeltételezéssel, hogy az árukat, tehát a munkaerőt is, teljes értékükön veszik és adják el. Ha ezt már feltettük, akkor a munkaerő termeléséhez, illetve értékének újratermeléséhez szükséges munkaidő nem csökkenhet azért, mert a munkás bére munkaerejének értéke alá süllyed, hanem csak akkor, ha maga ez az érték süllyed. A munkanap adott hossza esetén a többletmunka meghosszabbodásának a szükséges munkaidő megrövidüléséből kell fakadnia, nem fordítva, a szükséges munkaidő megrövidülésének a többletmunka meghosszabbodásából. Példánkban a munkaerő értékének valóban 1/10-ével kell süllyednie, hogy a szükséges munkaidő 1/10-ével, 10 óráról 9-re csökkenjen, és hogy ezért a többletmunka 2 óráról 3-ra hosszabbodjék.
A munkaerő értékének ilyen 1/10-nyi süllyedése viszont feltételezi, hogy a létfenntartási eszközöknek ugyanazt a tömegét, amelyet korábban 10 óra alatt termeltek, most 9 alatt termelik. Ez azonban lehetetlen a munka termelőerejének fokozódása nélkül. Adott eszközökkel a cipész például egy pár csizmát készíthet egy tizenkétórás munkanap alatt. Hogy ugyanezen idő alatt két pár csizmát készítsen, munkája termelőerejének meg kell kétszereződnie, ez pedig nem kétszereződhet meg anélkül, hogy munkaeszközeiben, vagy munkamódszerében, vagy mind a kettőben egyszerre változás ne történjék.
Ezért forradalomnak kell bekövetkeznie munkája termelési feltételeiben, azaz termelési módjában, és ennélfogva magában a munkafolyamatban. A munka termelőerejének fokozásán itt egyáltalában a munkafolyamatban történő olyan változást értünk, amelynek révén az egy áru termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő megrövidül, tehát egy kisebb munkamennyiség tesz szert arra az erőre, hogy nagyobb használatiérték-mennyiséget termeljen.2 Míg tehát az értéktöbblet-termelés eddig vizsgált formájában a termelési módot adottnak feltételeztük, a szükséges munkának többletmunkává való átváltoztatása révén történő értéktöbblet-termelés szempontjából semmi esetre sem elegendő, hogy a tőke a munkafolyamatot történelmileg rámaradt, vagyis meglevő alakjában kerítse hatalmába és csak meghosszabbítsa tartamát. Forradalmasítania kell a munkafolyamat technikai és társadalmi feltételeit, tehát magát a termelési módot, hogy a munka termelőerejét fokozza, a munka termelőerejének fokozása révén a munkaerő értékét csökkentse és ilymódon a munkanapnak ezen érték újratermeléséhez szükséges részét megrövidítse.
A munkanap meghosszabbítása révén termelt értéktöbbletet abszolút értéktöbbletnek nevezem; azt az értéktöbbletet viszont, amely a szükséges munkaidő megrövidítéséből és a munkanap két alkotórésze közötti nagyságviszony megfelelő megváltozásából fakad — relatív értéktöbbletnek.
Ahhoz, hogy a munkaerő értékét csökkentse, a termelőerő fokozódásának olyan iparágakat kell megragadnia, amelyeknek termékei a munkaerő értékét meghatározzák, tehát vagy a szokásos létfenntartási eszközök körébe tartoznak, vagy helyettesíthetik ezeket. Egy áru értékét azonban nemcsak annak a munkának a mennyisége határozza meg, amely a végső formát adja meg neki, hanem éppígy a termelési eszközeiben foglalt munkatömeg is. Például egy csizma értékét nemcsak a cipészmunka határozza meg, hanem a bőr, az enyv, a fonal stb. értéke is. A termelőerő fokozódása és az áruk megfelelő olcsóbbodása azokban az iparokban, amelyek az állandó tőke anyagi elemeit, a szükséges létfenntartási eszközök létrehozására szolgáló munkaeszközöket és munkaanyagot szolgáltatják, ugyancsak csökkenti tehát a munkaerő értékét. Olyan termelési ágakban ellenben, amelyek sem szükséges létfenntartási eszközöket, sem előállításukhoz való termelési eszközöket nem szolgáltatnak, a megnövekedett termelőerő a munkaerő értékét nem érinti.
Az olcsóbbá lett áru a munkaerő értékét természetesen csak pro tanto [csak annyit], azaz csak olyan arányban csökkenti, amilyenben a munkaerő újratermelésébe belekerül. Az ing például szükséges létfenntartási eszköz, de csak egy a sok közül. Olcsóbbodása a munkásnak ingekre fordított kiadását csökkenti csupán. A szükséges létfenntartási eszközök teljes összege azonban csak különféle árukból áll, amelyek mind különös [besonders] iparok termékei, és minden ilyen áru értéke mindig a munkaerő értékének bizonyos hányadát alkotja. Ez az érték az újratermeléséhez szükséges munkaidővel együtt csökken, s e munkaidő összmegrövidülése a mindezen különös termelési ágakban végbement megrövidüléseinek összegével egyenlő. Ezt az általános eredményt itt úgy tárgyaljuk, mintha az minden egyes esetben közvetlen eredmény és közvetlen cél lenne. Amikor az egyes tőkés a munka termelőerejének fokozása révén például ingeket olcsóbbá tesz, semmi esetre sem szükségszerűen az a cél lebeg előtte, hogy a munkaerő értékét és ennélfogva a szükséges munkaidőt pro tanto csökkentse, de csak amennyire végül is hozzájárul ehhez az eredményhez, járul hozzá az értéktöbblet általános rátájának emeléséhez.3
A tőke általános és szükségszerű tendenciáit meg kell különböztetni e tendenciák megjelenési formáitól.
Azt az utat-módot, ahogyan a tőkés termelés benső törvényei a tőkék külső mozgásában megjelennek, a konkurencia kényszertörvényeiként érvényesülnek és ezért indítékként az egyéni tőkés tudatába jutnak, most nem kell szemügyre vennünk, de annyi eleve kiviláglik, hogy a konkurrencia tudományos elemzése csak akkor lehetséges, ha a tőke belső természetét már felfogtuk, ugyanúgy, ahogy az égitestek látszólagos mozgása csak annak érthető, aki valóságos, de érzékileg nem észlelhető mozgásukat ismeri. Mégis, a relatív értéktöbblet termelésének megértéséhez, pusztán a már elért eredmények alapján, meg kell jegyeznünk a következőket.
Ha egy munkaóra 6 d. vagyis ½ sh. aranymennyiségben testesül meg, akkor tizenkétórás munkanap alatt 6 sh. értéket termelnek. Tegyük fel, hogy a munka adott termelőereje mellett e 12 munkaóra alatt 12 darab árut készítenek. Az egyes darabokhoz elhasznált termelési eszközök, nyersanyag stb. értéke legyen 6 d. Ilyen körülmények között az egyes áru 1 sh.-be kerül, tudniillik 6 d. a termelési eszközök értéke, 6 d. a feldolgozásuk során újonnan hozzátett érték. Tegyük fel mármost, hogy egy tőkésnek sikerül a munka termelőerejét megkétszerezni és ezért a tizenkétórás munkanap alatt nem 12, hanem 24 darab ilyenfajta árut termelni. Ha a termelési eszközök értéke változatlan, az egyes áru értéke most 9 d.-re süllyed, tudniillik 6 d. lesz a termelési eszközök értéke, 3 d. pedig az utolsó munka által újonnan hozzátett érték. A termelőerő megkétszereződése ellenére a munkanap továbbra is csak 6 sh. új értéket hoz létre, amely azonban most kétszer annyi termékre oszlik el. Minden egyes termékre ezért most ennek az összértéknek nem 1/12-e, hanem már csak 1/24-e, nem 6 d., hanem 3 d. jut, vagy, ami ugyanaz, a termelési eszközökhöz, termékké változásuk során, darabját számítva, most már csak egy fél munkaóra tevődik hozzá, nem pedig egy egész, mint korábban. Ennek az árunak egyéni értéke most társadalmi értéke alatt van, azaz kevesebb munkaidőbe kerül, mint az ugyanilyen cikkek nagy halmaza, amelyet a társadalmi átlagfeltételek között termeltek. Darabja átlagosan 1 sh.-be kerül, vagyis 2 óra társadalmi munkát testesít meg; a megváltoztatott termelési mód eredményeképp csak 9 d.-be kerül, vagyis csak 1½ munkaórát tartalmaz. Egy árunak azonban nem az egyéni, hanem a társadalmi értéke a valóságos értéke, vagyis ezt nem az a munkaidő mén, amelybe az egyes esetben a termelőnek ténylegesen kerül, hanem a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő. Ha tehát az a tőkés, aki az új módszert alkalmazza, áruját társadalmi értékén, 1 sh.-ért adja el, akkor 3 d.-vel egyéni értéke felett adja el és így 3 d. extra-értéktöbbletet realizál. Másrészt viszont a tizenkétórás munkanap most számára 24 darab áruban testesül meg, nem mint korábban 12-ben. Hogy tehát egy munkanap termékét eladhassa, kétszeres kelendőségre, vagyis kétszerte nagyobb piacra van szüksége. Egyébként változatlan körülmények között árui csak akkor hódítanak nagyobb teret a piacon, ha áruk összezsugorodik. Ezért egyéni értékük felett, de társadalmi értékük alatt fogja eladni őket, darabját mondjuk 10 d.-ért. így minden egyes darabon még mindig 1 d. extra-értéktöbbletet keres. Értéktöbbletének ez az emelkedése végbemegy, akár beletartozik áruja a szükséges létfenntartási eszközök körébe és ezért mint meghatározó tényező belekerül a munkaerő általános értékébe, akár nem. Az utóbbi körülménytől eltekintve, minden egyes tőkés számára megvan tehát az indíték arra, hogy az árut a munka termelőerejének fokozásával olcsóbbá tegye.
De az értéktöbblet termelésének fokozása még ebben az esetben is a szükséges munkaidő megrövidítéséből és a többletmunka ennek megfelelő meghosszabbításából fakad.4 Tegyük fel, hogy a szükséges munkaidő 10 óra, vagyis a munkaerő napi értéke 5. sh., a többletmunka 2 óra, a naponta termelt értéktöbblet ennélfogva 1 sh. Tőkésünk azonban most 24 darabot termel, és ezt darabonként 10 d.-ért, vagyis összesen 20 sh.-ért adja el. Minthogy a termelési eszközök értéke egyenlő 12 sh.-gel, 14 és 2/5 darab áru csak az előlegezett állandó tőkét pótolja. A tizenkétórás munkanap a fennmaradó 9 és 3/5 darabban testesül meg. Minthogy a munkaerő ára = 5 sh., 6 darab termékben a szükséges munkaidő és 3 és 3/5 darabban a többletmunka testesül meg. A szükséges munka és a többletmunka aránya, amely a társadalmi átlagfeltételek között 5:1 volt, most már csak 5:3. Ugyanezt az eredményt kapjuk meg a következőképpen: a tizenkétórás munkanap termékértéke 20 sh. Ebből 12 sh. a termelési eszközöknek csak újra megjelenő értékére jut. Marad tehát 8 sh. mint annak az értéknek pénzkifejezése, amelyben a munkanap megtestesül. Ez a pénzkifejezés nagyobb, mint az ugyanilyen fajta társadalmi átlagmunkának a pénzkifejezése, amelyből 12 óra csak 6 sh.-ben fejeződik ki. A kivételes termelőerejű munka hatványozott munkaként hat, vagyis ugyanakkora időközökben nagyobb értékeket hoz létre, mint az ugyanilyen fajta társadalmi átlagmunka. Tőkésünk azonban továbbra is csak 5 sh.-et fizet a munkaerő napi értékéért. A munkásnak tehát a korábbi 10 óra helyett most már csak 7½ órára van szüksége ahhoz, hogy ezt az értéket újratermelje. Többletmunkája ezért 2½ órával növekszik, az általa termelt értéktöbblet 1-ről 3 sh.-re nő. Ezért az a tőkés, aki a tökéletesített termelési módot alkalmazza, a munkanapnak nagyobb részét sajátítja el a többletmunkára, mint ugyanazon üzletág többi tőkése. Ez a tőkés az egyes esetben teszi azt, amit a tőke nagyban és egészben tesz a relatív értéktöbblet termelésekor. Másrészt azonban ez az extra-értéktöbblet eltűnik, mihelyt az új termelési mód általánossá lesz és ezzel az olcsóbban termelt áruk egyéni értéke és társadalmi értéke közti különbség eltűnik. A munkaidő által való értékmeghatározásnak ugyanaz a törvénye, amely az új módszert alkalmazó tőkés számára abban a formában válik érezhetővé, hogy áruját társadalmi értéke alatt kell eladnia, versenytársait a konkurencia kényszertörvényeként hatva rászorítja az új termelési mód bevezetésére.5 Az értéktöbblet általános rátáját tehát az egész folyamat végül is csak akkor érinti, ha a munka termelőerejének fokozódása olyan termelési ágakat ragadott meg, tehát olyan árukat tett olcsóbbá, amelyek belekerülnek a szükséges létfenntartási eszközök körébe, ennélfogva elemei a munkaerő értékének.
Az áruk értéke fordított arányban áll a munka termelőerejével. A munkaerő értéke hasonlóképpen, hiszen áruértékek határozzák meg. Ezzel szemben a relatív értéktöbblet egyenes arányban áll a munka termelőerejével. Nő a termelőerő növekedésével és csökken a csökkenésével. Egy 12 órás társadalmi átlagmunkanap — a pénzértéket változatlannak feltételezve — mindig ugyanazt a 6 sh.-nyi értékterméket termeli, bárhogyan oszlik is meg ez az értékösszeg a munkaerő értékének egyenértéke és az értéktöbblet között. Ha azonban a fokozódott termelőerő következtében a napi létfenntartási eszközök értéke és ezért a munkaerő napi értéke 5 sh.-ről 3 sh.-re esik, akkor az értéktöbblet 1 sh.-ről 3 sh.-re növekszik. A munkaerő értékének újratermeléséhez eddig 10 munkaórára volt szükség, most pedig már csak 6 munkaóra szükséges ehhez. 4 munkaóra felszabadult és bekebelezhető a többletmunka birodalmába. A tőkének ezért benső törekvése és állandó tendenciája a munka termelőerejének fokozása, hogy az árut és az áru olcsóbbítása révén magát a munkást olcsóbbá tegye.6
Az áru abszolút értéke a tőkés számára, aki termeli, önmagában véve közömbös. Őt csak az áruban rejlő és az eladással realizálható értéktöbblet érdekli. Értéktöbblet realizálása eleve magában foglalja az előlegezett érték pótlását. Minthogy mármost a relatív értéktöbblet a munka termelőerejének fejlődésével egyenes arányban nő, míg az áruk értéke ezzel a fejlődéssel fordított arányban esik, minthogy tehát egy és ugyanaz a folyamat olcsóbbítja az árukat és növeli a bennük foglalt értéktöbbletet, megoldódik az a rejtély, hogy a tőkés, aki csak a csereérték termelésével törődik, miért igyekszik állandóan csökkenteni az áruk csereértékét — az az ellentmondás, amellyel a politikai gazdaságtan egyik megalapítója, Quesnay kínozta ellenfeleit, és amelyre ezek adósak maradtak neki a felelettel. „Elismeritek”, mondja Quesnay, „hogy minél inkább meg lehet takarítani, a termelés hátránya nélkül, költségeket vagy költséges munkákat az ipari termékek gyártásában, annál előnyösebb ez a megtakarítás, mert csökkenti a készítmény árát. És ennek ellenére azt hiszitek, hogy az iparosok munkájából származó gazdagság termelése készítményük csereértékének gyarapításában áll.”7
A munka termelőerejének fejlesztése révén való munkamegtakarítás8 a tőkés termelésben tehát semmiképpen sem a munkanap megrövidítését célozza. Célja csak az egy meghatározott árumennyiség termeléséhez szükséges munkaidő megrövidítése. Az, hogy a munkás munkájának fokozott termelőereje esetén 1 óra alatt például tízszer annyi árut termel, mint korábban, tehát mindegyik darab áruhoz tízszer kevesebb munkaidő kell neki, semmiképpen nem akadálya annak, hogy továbbra is 12 órát dolgoztassák, és a 12 óra alatt a korábbi 120 helyett 1200 darabot termeltessenek vele. Sőt, lehet, hogy munkanapját egyidejűleg még meg is hosszabbítják, úgyhogy most 14 óra alatt 1400 darabot termel stb. Ezért az olyan vágású közgazdászoknál, mint MacCulloch, Ure, Senior és tutti quanti [ahányan csak vannak], az egyik oldalon azt olvashatjuk, hogy a munkás a tőkének a termelőerők fejlesztéséért hálával tartozik, mert ez a szükséges munkaidőt megrövidíti, a következő oldalon pedig azt, hogy ezt a hálát azzal kell kimutatnia, hogy 10 óra helyett a jövőben 15 órát dolgozik. A tőkés termelésben a munka termelőerejének fejlesztése azt célozza, hogy a munkanapnak azt a részét, amelyben a munkásnak önmaga számára kell dolgoznia, megrövidítse azért, hogy éppen ezáltal a munkanapnak a másik részét, amelyben a munkás a tőkés számára ingyen dolgozhat, meghosszabbítsa. Hogy ez az eredmény mennyire érhető el az áruk olcsóbbá tétele nélkül is, meg fog mutatkozni a relatív értéktöbblet termelésének különös módszereinél, amelyek vizsgálatára most áttérünk.
1
A napi átlagbér értékét az határozza meg, ami a munkásnak kell „avégett, hogy éljen,
dolgozzék és nemzzen”. (William Petty: „Political Anatomy of Ireland”, 1672, 64. old.)
„A munka ára mindig a szükségleti javak árából tevődik össze.” A munkás akkor nem kapja meg
a megfelelő bért, „amikor [...] a munkás bére nem tarthat fenn a munkás alacsony rendjének
és helyzetének megfelelően akkora családot, amekkora sokuknak gyakran osztályrészül jut”.
(J. Vanderlint: „Money answers etc.”, 15. old.) „Az egyszerű munkásnak, akinek csak karja
és iparkodása van, csak annyiban van valamije, amennyiben sikerül fáradságát másoknak
eladnia [...] Mindenfajta munkánál annak kell történnie, és valóban az is történik, hogy a
munkás bére arra korlátozódik, amire szüksége van megélhetése biztosításhoz.” (Turgot:
„Réflexions etc.”; „Oeuvres”, Daire kiadása, I. köt. 10. old.) „A létszükségleti javak ára
valójában a munka termelésének költsége.” (Malthus: „Inquiry into etc. Rent”, London
1615, 48. old., jegyzet)
2„A mesterségek tökéletesedése nem más, mint olyan új módok felfedezése, amelyek
révén egy terméket kevesebb emberrel, vagy (ami ugyanaz) rövidebb idő alatt lehet elkészíteni, mint azelőtt.” (Galiani: „Della moneta”, 158—159. old.) „A termelési költségekben
való megtakarítás nem lehet más, mint a termeléshez felhasznált munkamennyiségben
való megtakarítás.” (Sismondi: „Etudes etc.”, I. köt. 22. old.)
3„Ha a gyáros a gépi berendezés tökéletesítése révén termékeit megkétszerezi [...]”
(végül) „csupán annyiban nyer, amennyiben ezáltal módja van a munkást olcsóbban ruházni [...] s így az összhozadék kisebb hányada jut a munkásra.” (Ramsay: „An Essay on the
Distribution of Wealth”, 168—169. old.)
4„Egy ember profitja nem attól függ, hogy más emberek munkájának terméke felett
parancsnokol, hanem attól, hogy maga a munka felett parancsnokol. Ha javait magasabb
áron tudja eladni, míg munkásainak bére változatlan marad, akkor világos, hogy hasznot
húz [...] Egy kisebb hányada annak, amit megtermel, elegendő ahhoz, hogy ezt a munkát
mozgásba hozza, és következésképpen nagyobb hányad marad neki magának.” („Outlines
of Political Economy”, London 1832, 49—50. old.)
5„Ha szomszédom azáltal, hogy kevés munkával sokat csinál, olcsón tud eladni, módot
kell találnom arra, hogy én is olyan olcsón adhassak el, mint ő. Ezáltal minden mesterség,
szakma vagy gép, amely kevesebb kéz munkájával és ennélfogva olcsóbban dolgozik, másokban bizonyos fajta kényszerűséget és versengést szül, hogy vagy használják fel ugyanazt
a mesterséget, szakmát vagy gépet, vagy találjanak ki valami hasonlót, és így mindenki
egyenlő helyzetben legyen, senki se tudjon olcsóbban eladni szomszédjánál.” („The
Advantages of the East India Trade to England”, London 1720, 67. old.)
6„Akármilyen arányban csökkennek is egy munkás kiadásai, ugyanilyen arányban fog
csökkenni a bére is, ha egyidejűleg megszüntetik az ipar korlátozásait.” („Considerations
concerning taking off the Bounty on Corn exported etc.”, London 1753, 7. old.) „Az üzlet
érdeke azt követeli, hogy a gabona és minden élelmiszer a lehető legolcsóbb legyen; mert
bárminek, ami megdrágítja őket, meg kell drágítania a munkát is [...] minden országban,
ahol az ipar nincs korlátozva, az élelmiszerek árának befolyásolnia kell a munka árát. Ez
utóbbi mindig csökkenni fog, ha a létszükségleti javak olcsóbbá válnak.” (i. m. 3. old.)
„A bérek ugyanabban az arányban csökkennek, amelyben a termelés erői nőnek. A gépi
berendezés, igaz, olcsóbbítja a létszükségleti javakat, de olcsóbbítja a munkást is.” („A
Prize Essay on the Comparative Merits of Competition and Cooperation”, London 1834,
27. old.)
7
„Ils conviennent que plus on peut, sans préjudice, épargner de frais ou de travaux
dispendieux dans la fabrication des ouvrages des artisans, plus cette épargne est profitable
par la diminution des prix de ces ouvrages. Cependant ils croient que la production de
richesse qui résulte des travaux des artisans consiste dans l’augmentation de la valeur vénale
de leurs ouvrages.” (Quesnay: „Dialogues sur le commerce et sur les travaux des artisans”,
188-189. old.)
8
„Mennyire takarékosak ezek a spekulánsok a munkások munkájával, amelyet meg
kellene fizetniük.” (J. N. Bidaut „Du monopole qui s’établit dans les arts industriels et le commerce”, Párizs 1828, 13. old.) „A vállalkozó mindig mindent el fog követni, hogy
időt és munkát takarítson meg.” (Dugald Stewart: „Works”, Sir W. Hamilton kiadása,
Edinburgh 1855, VIII. köt. „Lectures on Political Economy”, 318. old.) „Érdekük” (a
tőkéseké) „az, hogy az általuk alkalmazott munkások termelőerői a lehető legnagyobbak
legyenek. Ennek az erőnek az előmozdítására rögződik figyelmük, mégpedig majdnem
kizárólag erre rögződik.” (R. Jones: „Text-Book of Lectures etc.”, III. előadás)