Mint eddig, ebben a fejezetben is a munkaerő értékét, tehát a munkanapnak a munkaerő újratermeléséhez, illetve fenntartásához szükséges részét adott, állandó nagyságnak tesszük fel.

Ezt feltételezve tehát, az értéktöbblet rátájával egyúttal adva van a tömege is, amelyet az egyes munkás meghatározott időszak alatt szolgáltat a tőkésnek. Ha például a szükséges munka naponta 6 óra, és ezt 3 shillingnyi aranymennyiség = 1 tallér fejezi ki, akkor a tallér egy munkaerő napi értéke, vagyis az egy munkaerő vásárlásában előlegezett tőkeérték. Továbbá, ha az értéktöbblet rátája 100%, akkor ez az 1 tallérnyi változó tőke 1 tallérnyi értéktöbblet-tömeget termel, illetve a munkás naponta 6 óra többletmunka-tömeget szolgáltat.

A változó tőke azonban a tőkés által egyidejűleg alkalmazott valamennyi munkaerő összértékének a pénzkifejezése. Értéke tehát egyenlő egy munkaerő átlagértékének és az alkalmazott munkaerők számának szorzatával.

A munkaerő adott értéke esetén tehát a változó tőke nagysága egyenes arányban van az egyidejűleg foglalkoztatott munkások számával. Ha egy munkaerő napi értéke = 1 tallér, akkor 100 tallérnyi tőkét kell előlegezni 100, n tallérnyit n munkaerő napi kizsákmányolására.

Ugyanígy: На 1 tallérnyi változó tőke — egy munkaerő napi értéke — 1 tallérnyi napi értéktöbbletet termel, akkor 100 tallérnyi változó tőke 100 tallérnyi napi értéktöbbletet, és n tallérnyi változó tőke 1 tallér-szor n napi értéktöbbletet termel. A termelt értéktöbblet tömege tehát egyenlő az egyes munkás munkanapja által szolgáltatott értéktöbbletnek és az alkalmazott munkások számának a szorzatával. De mivel továbbá az egyes munkás által termelt értéktöbblet-tömeget a munkaerő adott értéke esetén az értéktöbblet rátája határozza meg, ebből következik ez az első törvény: A termelt értéktöbblet tömege egyenlő az előlegezett változó tőke nagyságának és az értéktöbblet rátájának a szorzatával, illetve az értéktöbblet tömegét az egyazon tőkés által egyidejűleg kizsákmányolt munkaerők száma és az egyes munkaerő kizsákmányolásának foka közti összetett viszony határozza meg.

Ha tehát az értéktöbblet tömegét M-mel, az egyes munkás által napi átlagban szolgáltatott értéktöbbletet m-mel, az egyes munkaerő megvásárlásában naponta előlegezett változó tőkét v-vel, a változó tőke teljes összegét V-vel, az átlagmunkaerő értékét k-val, kizsákmányolása fokát a/a'-val (többletmunka/szükséges munka) és az alkalmazott munkások számát n-nel jelöljük, akkor ezt kapjuk:

M =

{

(m/v) × V k × (a'/a) × n

Folytonosan feltételezzük nemcsak azt, hogy az átlagmunkaerő értéke állandó, hanem azt is, hogy az egy tőkés által alkalmazott munkások átlagmunkásokra vannak redukálva. Akadnak kivételes esetek, amikor a termelt értéktöbblet nem nő arányosan a kizsákmányolt munkások számával, de akkor a munkaerő értéke sem marad állandó.

Egy meghatározott értéktöbblet-tömeg termelésében ezért az egyik tényező csökkenését pótolni lehet a másik növekedésével. Ha a változó tőkét csökkentik és egyidejűleg az értéktöbblet rátáját ugyanolyan arányban emelik, akkor a termelt értéktöbblet tömege változatlan marad. Ha előbbi feltevéseink mellett a tőkésnek 100 tallért kell előlegeznie ahhoz, hogy naponta 100 munkást zsákmányoljon ki, és ha az értéktöbblet rátája 50%, akkor ez a 100 változó tőke 50 tallérnyi, illetve 100 × 3 munkaórányi értéktöbbletet fiadzik. Ha az értéktöbblet rátáját megkétszerezik, illetve a munkanapot nem 6-ról 9-re, hanem 6-ról 12 órára hosszabítják meg, akkor az 50 tallérnyi, felére csökkentett változó tőke ugyancsak 50 tallérnyi, illetve 50 × 6 munkaórányi értéktöbbletet fiadzik. A változó tőke megkisebbedése tehát kiegyenlíthető a munkaerő kizsákmányolási fokának arányos emelésével, vagyis a foglalkoztatott munkások számának csökkenése a munkanap arányos meghosszabbításával. Bizonyos határokon belül a munkának a tőke által kipréselhető kínálata tehát független lesz a munkáskínálattól.¹ Fordítva, az értéktöbblet rátájának csökkenése változatlanul hagyja a termelt értéktöbblet tömegét, ha a változó tőke nagysága, illetve a foglalkoztatott munkások száma arányosan nő.

A munkások számának, illetve a változó tőke nagyságának az értéktöbbletráta emelése, illetve a munkanap meghosszabbítása útján történő pótlása azonban áthághatatlan korlátokba ütközik. Bármekkora a munkaerő értéke — tehát akár 2 óra, akár 10 óra a munkás fenntartásához szükséges munkaidő —, az összérték, amelyet egy munkás napról napra termelni tud, mindig kisebb, mint az az érték, amelyben 24 munkaóra tárgyiasul, kisebb, mint 12 shilling vagy 4 tallér, ha ez 24 tárgyiasult munkaóra pénzkifejezése. Előbbi feltevésünk alapján — amely szerint naponta 6 munkaóra szükséges magának a munkaerőnek az újratermelésére, illetve a megvásárlásában előlegezett tőkeérték pótlására — 500 tallérnyi változó tőke, amely 500 munkást alkalmaz 100%-os értéktöbbletrátával, illetve 12 órás munkanappal, naponta 500 tallérnyi, illetve 6 × 500 munkaórányi értéktöbbletet termel. 100 tallérnyi tőke, amely naponta 100 munkást alkalmaz 200%-os értéktöbbletrátával, illetve 18 órás munkanappal, csak 200 tallérnyi, illetve 12 × 100 munkaórányi értéktöbblet-tömeget termel. Teljes értékterméke pedig — az előlegezett változó tőke egyenértéke plusz értéktöbblet — napról napra sohasem érheti el a 400 tallér, illetve 24 × 100 munkaóra összeget. Az átlagos munkanap abszolút korlátja, s ez a munkanap természettől fogva mindig kisebb 24 óránál, abszolút korlátot állít az elé, hogy a megkisebbedett változó tőkét az értéktöbblet fokozott rátájával, illetve a kizsákmányolt munkások csökkent számát a munkaerő megemelt kizsákmányolási fokával pótolják. E kézzelfogható második törvény fontos sok olyan jelenség megmagyarázásához, amelyek a tőke ama később kifejtendő tendenciájából fakadnak, hogy az általa foglalkoztatott munkások számát, illetve a maga változó, munkaerőre átváltott alkotórészét amennyire csak lehet, csökkentse, ellentmondásban másik tendenciájával, azzal, hogy a lehető legnagyobb értéktöbblettömeget termelje. Fordítva: ha az alkalmazott munkaerők tömege, illetve a változó tőke nagysága nő, de nem az értéktöbbletráta csökkenésének arányában, akkor a termelt értéktöbblet tömege csökken.

Egy harmadik törvény abból adódik, hogy a termelt értéktöbblet tömegét a két tényező, az értéktöbblet rátája és az előlegezett változó tőke nagysága határozza meg. Ha az értéktöbblet rátája, vagyis a munkaerő kizsákmányolási foka, és a munkaerő értéke, vagyis a szükséges munkaidő nagysága adott, akkor magától értetődik, hogy mmél nagyobb a változó tőke, annál nagyobb a termelt érték és értéktöbblet tömege. Ha a munkanap határa, valamint szükséges alkotórészének határa adott, akkor az egyes tőkés által termelt érték és értéktöbblet tömege nyilván kizárólag attól a munkatömegtől függ, melyet a tőkés mozgásba hoz. Ez azonban — az adott feltevések mellett — a munkaerőtömegtől függ, vagyis a munkások számától, akiket kizsákmányol, e számot viszont az általa előlegezett változó tőke nagysága határozza meg. Az értéktöbblet adott rátája és a munkaerő adott értéke esetén a termelt értéktöbblet-tömegek tehát egyenes arányban vannak az előlegezett változó tőkék nagyságával. Mármost tudjuk azonban, hogy a tőkés két részre osztja fel tőkéjét. Az egyik részt termelési eszközökre fordítja. Ez tőkéjének állandó része. A másik részt eleven munkaerőre váltja át. Ez a rész alkotja változó tőkéjét. Egyazon termelési mód bázisán különböző termelési ágakban a tőke különbözőképpen oszlik meg állandó és változó alkotórészre. Egyazon termelési ágon belül ez az arány a termelési folyamat technikai alapjának és társadalmi kombinációjának változásával együtt változik. De bárhogyan esik is szét egy adott tőke állandó és változó alkotórészre, akár 1:2, akár 1:10 vagy 1:x az utóbbi aránya az előbbihez, ez az imént felállított törvényt nem érinti, mivel korábbi elemzésünk szerint az állandó tőke értéke a termékértékben újramegjelenik ugyan, de az újonnan alkotott értéktermékbe nem kerül bele. 1000 fonómunkás alkalmazásához természetesen több nyersanyagra, orsóra stb. van szükség, mint 100 alkalmazásához. Ezeknek a hozzáteendő termelési eszközöknek az értéke azonban emelkedhet, eshet, változatlan maradhat, nagy vagy kicsi lehet, nem lesz semmiféle befolyással az őket mozgató munkaerők értékesítési folyamatára. A fent megállapított törvény tehát ezt a formát ölti: A különböző tőkék által termelt érték- és értéktöbblet-tömegek a munkaerő adott értéke és egyenlő kizsákmányolási foka esetén egyenes arányban vannak e tőkék változó alkotórészének, azaz eleven munkaerőre átváltott alkotórészének nagyságával.

Ez a törvény nyilvánvalóan ellentmond minden látszatra alapozott tapasztalatnak. Mindenki tudja, hogy egy pamutfonógyáros, aki — az alkalmazott össztőke százalékos megoszlását tekintve — viszonylag sok állandó és kevés változó tőkét alkalmaz, ezért még nem zsebel be kisebb nyereséget, illetve értéktöbbletet, mint egy pék, aki viszonylag sok változó és kevés állandó tőkét hoz mozgásba. E látszólagos ellentmondás megoldásához még sok közbenső láncszemre van szükség, mint ahogy az elemi algebra álláspontjáról kiindulva sok közbenső láncszemre van szükség annak megértéséhez, hogy 0/0 valóságos nagyságot fejezhet ki. A klasszikus gazdaságtan, ámbár e törvényt sohasem formulázta meg, mégis ösztönösen ragaszkodik hozzá, mert ez szükségszerű következménye az értéktörvénynek egyáltalában. Igyekszik a törvényt a jelenség ellentmondásaitól való erőszakos elvonatkoztatással megmenteni. Később² majd meglátjuk, hogyan botlott el a ricardoi iskola ezen a botránykövön. A vulgáris gazdaságtan, amely „valóban semmit sem tanult”, itt, mint mindenütt, a látszatra hivatkozik a jelenség törvényével szemben. Azt hiszi, ellentétben Spinozával, hogy „a tudatlanság elégséges ok”.

A munkát, melyet egy társadalom össztőkéje nap nap után mozgásba hoz, egyetlen munkanapnak tekinthetjük. Ha például a munkások száma egymillió és egy munkás átlagmunkanapja 10 óra, akkor a társadalmi munkanap 10 millió órából áll. E munkanap adott hossza esetén, akár fizikailag, akár szociálisan vannak megvonva határai, az értéktöbblet tömegét csak a munkások számának, azaz a munkásnépességnek gyarapításával lehet gyarapítani. A népesség növekedése alkotja itt a matematikai határt a társadalmi össztőke révén történő értéktöbblet-termelés számára. Fordítva: a népesség adott nagysága esetén e határt a munkanap lehetséges meghosszabbítása alkotja.³ A következő fejezetben látni fogjuk, hogy ez a törvény csak az értéktöbblet eddig tárgyalt formájára érvényes.

Az értéktöbblet termelésének eddigi vizsgálatából adódik, hogy nem minden tetszőleges pénz- vagy értékösszeg változtatható át tőkévé, hanem ennek az átváltozásnak az az előfeltétele, hogy pénznek, vagyis csereértéknek bizonyos minimuma legyen az egyes pénz- vagy árubirtokos kezében. A változó tőke minimuma egyetlen munkaerő költségára, akit egész éven át nap nap után értéktöbblet nyerésére felhasználnak. Ha ennek a munkásnak saját termelési eszközei lennének és megelégednék azzal, hogy munkás módjára éljen, akkor elég lenne neki a létfenntartási eszközeinek újratermeléséhez szükséges munkaidő, mondjuk naponta 8 óra. Tehát termelési eszközökből is csak 8 munkaórára való kellene neki. A tőkésnek ellenben, aki vele e 8 órán felül mondjuk 4 óra többletmunkát végeztet, pótlólagos pénzösszegre van szüksége a pótlólagos termelési eszközök beszerzésére. Feltevésünk alapján azonban már két munkást kellene alkalmaznia, hogy a naponta elsajátított értéktöbbletből munkás módjára élhessen, azaz hogy elengedhetetlen szükségleteit kielégíthesse. Ebben az esetben termelésének célja életének puszta fenntartása lenne, nem a gazdagság gyarapítása, márpedig a tőkés termelésnél az utóbbit feltételezik. Hogy csak kétszer olyan jól éljen, mint egy közönséges munkás és a termelt értéktöbblet felét visszaváltoztassa tőkévé, a munkások számával egyúttal az előlegezett tőke minimumát is a nyolcszorosára kellene növelnie. Persze ő maga, akárcsak munkása, közvetlenül közreműködhet a termelési folyamatban, de akkor csak középlény tőkés és munkás között, „kismester”. A tőkés termelés bizonyos foka megszabja, hogy a tőkés az egész időt, amely alatt tőkésként, azaz megszemélyesített tőkeként funkcionál, idegen munka elsajátítására és ezért ellenőrzésére, valamint e munka termékeinek eladására fordíthassa.⁴ A kézművesmesternek tőkéssé való átváltozását a középkor céhrendszere azzal igyekezett erőszakosan megakadályozni, hogy a munkásoknak azt a számát, amelyet az egyes mesternek szabad volt foglalkoztatnia, nagyon csekély maximumra korlátozta. A pénz- vagy árubirtokos csak akkor változik át valóban tőkéssé, amikor a termelésre előlegezett minimális összeg messze felette van a középkori maximumnak. Itt, akár a természettudományban, igazolódik ama törvény helyessége, melyet Hegel fedezett fel Logikájában, hogy pusztán mennyiségi változások egy bizonyos ponton minőségi különbségekbe csapnak át.⁵

Annak az értékösszegnek a minimuma, amellyel az egyes pénz- vagy árubirtokosnak rendelkeznie kell, hogy tőkéssé gubózzék ki, a tőkés termelés különböző fejlődési fokain más és más; adott fejlődési fokon pedig ugyancsak különbözik a termelés különböző területein, e területek különös technikai feltételeinek megfelelően. Bizonyos termelési területek már a tőkés termelés kezdetem is akkora tőkeminimumot követelnek, amely az egyes egyének kezében még nem található meg. Ez részben az ilyen magánosok állami támogatását idézi elő, ahogy Franciaországban Colbert idején és ahogy egynémely német államban egészen a mi korszakunkig, részben bizonyos ipari és kereskedelmi ágak űzésére törvényes monopóliummal rendelkező társaságok alakulását⁶ — ezek a modern részvénytársaságok előfutárai.

Nem időzünk azon változások részleteméi, amelyeken a tőkés és bérmunkás viszonya a termelési folyamat során átment, tehát magának a tőkének további meghatározásainál sem. Csak néhány fő pontot hangsúlyozunk itt.

A tőke a termelési folyamaton belül a munka, azaz a ténykedő munkaerő, vagyis maga a munkás fölötti parancsnoklássá fejlődött. A megszemélyesített tőke, a tőkés, ügyel arra, hogy a munkás rendesen és az intenzitás kellő fokán végezze munkáját.

A tőke továbbá kényszerviszonnyá fejlődött, amely a munkásosztályt arra szorítja, hogy több munkát végezzen, mint amennyit saját életszükségleteinek szűk köre előírt. És mint idegen dolgosság termelője, mint többletmunka kiszipolyozója és munkaerő kizsákmányolója, a tőke energiában, mértéktelenségben és hatékonyságban túlszárnyal minden előző, közvetlen kényszermunkán nyugvó termelési rendszert.

A tőke először azon technikai feltételek mellett rendeli maga alá a munkát, melyek között azt történelmileg készen találja. Nem változtatja meg ezért közvetlenül a termelési módot. Az értéktöbblet termelése abban a formában, amelyben eddig szemügyre vettük, a munkanap egyszerű meghosszabbítása révén, ezért magának a termelési módnak minden változásától függetlenül jelent meg. A régimódi pékségben nem kevésbé volt hatékony, mint a modern pamutfonodában.

Ha a termelési folyamatot a munkafolyamat nézőpontjából vesszük szemügyre, akkor a munkás a termelési eszközökhöz nem mint tőkéhez, hanem mint célszerű termelő tevékenységének puszta eszközeihez és anyagához viszonylik. A cserzőműhelyben például a bőröket puszta munkatárgyként kezeli. Nem a tőkés bőrét cserzi. Más a helyzet mihelyt a termelési folyamatot az értékesítési folyamat nézőpontjából vesszük szemügyre. A termelési eszközök azonnal idegen munka felszívásának eszközeivé változnak át. Már nem a munkás alkalmazza a termelési eszközöket, hanem a termelési eszközök alkalmazzák a munkást. Ahelyett, hogy a munkás fogyasztaná el termelő tevékenységének anyagi elemeiként a termelési eszközöket, ezek fogyasztják el őt saját életfolyamatuk erjesztőjeként, a tőke életfolyamata pedig csak önmagát értékesítő értékként való mozgásában áll. Olvasztókemence és munkaépület, amely éjszaka pihen és nem szív fel eleven munkát, „tiszta veszteség (mere loss)” a tőkésnek. Ezért olvasztókemence és munkaépület a munkaerők „éjjeli munkájára való igényt” alkot. A pénz puszta átváltozása a termelési folyamat tárgyi tényezőivé, termelési eszközökké, ez utóbbiakat idegen munkára és többletmunkára jogcímet adó és arra kényszerítő tényezőkké [Rechtstitel und Zwangstitel] változtatja át. Hogy a holt és eleven munka, érték és értékteremtő erő viszonyának ez a tőkés termelésre nézve sajátságos és jellemző megkeveredése, sőt visszájára fordulása hogyan tükröződik a tőkésfejek tudatában, mutassa végül még egy példa. Az 1848—50-es angol gyáros-lázadás idején „a paisleyi len- és pamutfonodának, Nyugat-Skócia egyik legrégibb és legtiszteletreméltóbb cégének, az 1752 óta fennálló és nemzedékről nemzedékre ugyanazon család által vezetett Carlile, Fiai & Co. társaságnak a főnöke” — ez a rendkívül intelligens gentleman levelet írt a „Glasgow Daily Mail“ 1849. április 25-i számába⁷ „A relais-rendszer” címmel, amelybe többek között a következő groteszkül naiv részlet csúszott bele: „Vegyük mármostszemügyre azokat a bajokat, amelyek a munkaidőnek 12 óráról 10-re való csökkentéséből folynak [...] Ezek a gyáros kilátásainak és tulajdonának legeslegkomolyabb károsodását »teszik ki«. Ha 12 órát dolgozott” (mármint a „kezei” dolgoztak) „és 10 órára korlátozzák, akkor vállalatának minden 12 gépe vagy orsója 10-re zsugorodik össze (then every 12 machines or spindles, in his establishment, shrink to 10), és ha gyárát el akarná adni, akkor ezeket csak 10-re értékelnék, úgyhogy így egyhatodot levonnának az egész ország mindegyik gyárának értékéből.”⁸

E törzsökös nyugat-skóciai kapitális koponyában a termelési eszközök, orsók stb. értéke annyira összefolyik tőketulajdonságukkal, azzal, hogy önmagukat értékesítik, vagyis naponta meghatározott mennyiségű idegen ingyenmunkát nyelnek el, hogy a Carlile & Co. cég főnöke valóban úgy hiszi, hogy gyárának eladásakor nemcsak az orsók értékét fizetik majd meg neki, hanem tetejébe az értékesítésüket is, nemcsak azt a munkát, amely bennük rejlik és ilyenfajta orsók termeléséhez szükséges, hanem azt a többletmunkát is, amelyet naponta segítenek kiszivattyúzni a derék paisleyi nyugat-skótokból, és éppen ezért, gondolja, ha a munkanapot 2 órával megrövidítik, akkor minden 12 fonógép eladási ára 10 fonógép árára zsugorodik össze!

¹ Ez az elemi törvény úgy látszik ismeretlen a vulgáris közgazdász uraknak, akik, mint fordított Arkhimédészek, azt hiszik, hogy a munka piaci árainak a kereslet és a kínálat által való meghatározásában megtalálták a pontot — nem arra, hogy a világot sarkaiból kiemeljék, hanem arra, hogy megállítsák.
²Közelebbit erről a negyedik könyvben.
³„A társadalom munkája, azaz gazdasági ideje [economic time] adott nagyság, mondjuk egymillió ember napi 10 órája, vagyis 10 millió óra [...] A tőkének megvan a gyarapodási határa. E határt, minden adott időszakban, a felhasznált gazdasági idő tényleges kiterjedésében kaphatjuk meg.” („An Essay on the Political Economy of Nations”, London 1821, 47., 49. old.)
⁴„A bérlő nem bízhatja magát saját munkájára; ha pedig ezt teszi, azt tartom, veszít vele. Foglalatossága az általános felügyelet kell hogy legyen az egészre: szemmel kell tartania cséplőjét, különben hamarosan ki nem csépelt gabonára fogja vesztegetni a bért; utána kell néznie aratóinak, kaszásainak stb.; állandóan körbe kell járnia a kerítéseit; ügyelnie kell, hogy semmit el ne hanyagoljanak; márpedig ez történnék, ha egy helyre volna korlátozva.” („An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions and the Size of Farms etc. By a Farmer”, London 1773, 12. old.) Ez az írás nagyon érdekes. Tanulmányozhatjuk benne a „capitalist farmer” [tőkés bérlő] vagy „merchant farmer” [kereskedő bérlő] — kifejezetten így nevezi — keletkezését, és meghallgathatjuk öndicsőítését a „small farmerral” [kisbérlővel] szemben, akinek lényegében a létfenntartásért kell dolgoznia. „A tőkések osztálya eleinte részlegesen, és végül teljesen mentesül a kézi munka szükségessége alól.” („Text-Book of Lectures on the Political Economy of Nations”, írta Richard Jones tiszteletes, Hertford 1852, III. előadás, 39. old.)
⁵A modern kémiában alkalmazott, először Laurent és Gerhardt által tudományosan kifejtett molekuláris elmélet is ezen a törvényen nyugszik.
{Pótlás a 3. kiadáshoz. Ennek a nem-kémikus számára meglehetősen homályos jegyzetnek a megvilágítására megjegyezzük, hogy a szerző itt a szénhidrogén-vegyületeknek először C. Gerhardt által 1843-ban így nevezett „homológ sorairól” beszél, amelyek közül mindegyiknek saját algebrai összetétel-formulája van. Így a paraffinok sora: CnH(2n + 2) a normális alkoholoké: CnH2n + 2O; a normális zsírsavaké: CnH2nO2 és sok más. A fenti példákban CH2-nek a molekula-formulához való egyszerű mennyiségi hozzátétele által minden alkalommal minőségileg különböző test képződik. Laurent-nak és Gerhardt-nak e fontos tény megállapításában való — Marx által túlbecsült — részvételétől v. ö. Kopp: „Entwicklung der Chemie”, München 1873, 709., 716. old. és Schorlemmer: „Rise and Progress of Organic Chemistry”, London 1879, 54. old. — F. E.}
⁶„Die Gesellschaft Monopolia”, így nevezi Luther Márton az ilyesfajta intézményeket.
⁷ „Reports of Insp. of Fact, for 30th April 1849”, 59. old.
⁸ i. m. 60. old. Stuart gyárfelügyelő, maga is skót, és az angol gyárfelügyelőkkel ellentétben teljesen foglya a tőkés gondolkodásmódnak, nyomatékosan megjegyzi, hogy ez a levél, melyet jelentésébe belefoglal, „a leghasznosabb közlés, amelyet a relais-rendszert alkalmazó gyárosok közül bárki is tett, és egész különösképpen arra szánták, hogy eloszlassa az ezzel a rendszerrel szemben táplált előítéleteket és aggályokat”.

Következő rész: Tizedik fejezet — A relatív értéktöbblet fogalma

Tartalomjegyzék