1. A munkanap határai
2. Farkasétvágy a többletmunkára. Gyáros és bojár.
3. A kizsákmányolás törvényes korlátja nélkül dolgozó angol iparágak
4. Nappali és éjjeli munka. A váltási rendszer.
5. A normálmunkanapért vívott harc. Kényszertörvények a munkanap meghosszabbítására a XIV. század közepétől a XVII. század végéig.
6. A normálmunkanapért vívott harc. A munkaidő kényszertörvényekkel való korlátozása. Az angol gyári törvényhozás 1833-tól 1864-ig.
7. A normálmunkanapért vívott harc. Az angol gyári törvényhozás visszahatása más országokra.

Abból a feltevésből indultunk ki, hogy a munkaerőt értékén vásárolják és adják el. Értékét, mint minden más áruét, a termeléséhez szükséges munkaidő határozza meg. Ha tehát a munkás átlagos napi létfenntartási eszközeinek megtermelése 6 órát kíván, akkor átlagosan napi 6 órát kell dolgoznia ahhoz, hogy munkaerejét naponta megtermelje, illetve az eladása fejében kapott értéket újratermelje. Munkanapjának szükséges része ekkor 6 óra, és ezért — egyébként változatlan körülmények között — adott nagyság. De ezzel magának a munkanapnak a nagysága még nincs adva.

Tegyük fel, hogy az a–––b vonal a szükséges munkaidő tartamát vagyis hosszát képviseli, mondjuk 6 órát. Aszerint, hogy a munka ab-n túl 1, 3 vagy 6 órával stb. hosszabbodik meg, a következő három különböző vonalat kapjuk:

melyek három különböző, 7, 9 és 12 órás munkanapot képviselnek. A bc meghosszabbító vonal a többletmunka hosszát képviseli. Minthogy a munkanap = ab + bc, vagyis ac, ezért a bc változó nagysággal együtt változik. Minthogy ab adva van, bc-nek ab-hez való arányát mindig meg lehet mérni. Az I. munkanapnál 1/6-a, a II. munkanapnál 3/6-a, a III. munkanapnál pedig 6/6-a ab-nek

Minthogy továbbá a (többletmunkaidő)/(szükséges munkaidő) arány meghatározza az értéktöbblet rátáját, az utóbbi adva van e viszony révén. Ez a ráta a három különböző munkanapnál 16 [és] 2/3, 50, illetve 100%. Fordítva azonban az értéktöbblet rátája egymaga nem adná meg nekünk a munkanap nagyságát. Ha például 100% volna, attól a munkanap még lehetne 8, 10, 12 órás stb. Megmutatná azt, hogy a munkanap két alkotórésze, a szükséges munka és a többletmunka egyenlő nagyságú, de azt nem, hogy e részek mindegyike mekkora.

A munkanap tehát nem állandó, hanem változó nagyság. Egyik részét meghatározza ugyan a magának a munkásnak az állandó újratermeléséhez szükséges munkaidő, de teljes nagysága a többletmunka hosszával vagyis tartamával együtt változik. A munkanap ezért meghatározható, de önmagában véve meghatározatlan.¹

Ámbár egyrészt a munkanap nem szilárd, hanem folyékony nagyság, másrészt csak bizonyos korlátok között változhat. Minimális korlátja azonban meghatározhatatlan. Persze ha a bc meghosszabító vonalat, vagyis a többletmunkát, 0-val tesszük egyenlővé, akkor kapunk egy minimális korlátot, tudniillik a napnak azt a részét, amely alatt a munkásnak szükségszerűen dolgoznia kell, hogy önmagát fenntartsa. A tőkés termelési mód alapzatán azonban a szükséges munka mindig csak egy része lehet a munkanapjának, a munkanap tehát sohasem rövidülhet eddig a minimumig. Maximális korlátja ellenben van a munkanapnak. Bizonyos határon túl nem hosszabbítható meg. Ez a maximális korlát kettősen meghatározott. Egyrészt a munkaerő fizikai korlátja révén. Az ember a 24 órás természetes nap során csak bizonyos mennyiségű életerőt fejthet ki; ahogy a ló csak 8 órát dolgozhat napról napra. A nap egy részében az erőnek nyugodnia, aludnia kell, egy másik részében az embernek más fizikai szükségleteit kell kielégítenie, táplálkoznia, tisztálkodnia, öltözködnie stb. kell. E tisztára fizikai korláton kívül a munkanap meghosszabbítása erkölcsi korlátokba ütközik. A munkásnak idő kell szellemi és szociális szükségleteinek kielégítésére, amelyeknek terjedelmét és számát a kultúra általános állapota határozza meg. A munkanap változása ezért fizikai és szociális korlátok között mozog. De mindkét korlát igen rugalmas természetű, és a legnagyobb játékteret engedi meg. Így találkozunk 8, 10, 12, 14, 16, 18 órás, tehát a legkülönbözőbb hosszúságú munkanapokkal.

A tőkés a munkaerőt napi értékén vásárolta meg. Használati értéke egy munkanapra az övé. Jogot szerzett tehát arra, hogy a munkást egy napig a maga számára dolgoztassa. De mi egy munkanap?² Mindenesetre kevesebb, mint egy természetes életnap. Mennyivel? A tőkésnek megvan a maga nézete erről az ultima Thuléról, a munkanap szükségszerű korlátjáról. Mint tőkés csak megszemélyesített tőke. Lelke a tőke lelke. A tőkét azonban egyetlenegy élettörekvés hajtja, az a törekvés, hogy magát értékesítse, hogy értéktöbbletet hozzon létre, hogy állandó részével, a termelési eszközökkel a lehető legnagyobb tömegű többletmunkát szívja fel.³ A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív fel, és annál inkább él, minél többet szív fel. Az az idő, amely alatt a munkás dolgozik, az az idő, amely alatt a tőkés az általa vásárolt munkaerőt elfogyasztja.⁴ Ha a munkás a rendelkezésére álló időt a maga részére fogyasztja el, meglopja a tőkést.⁵

A tőkés tehát az árucsere törvényére hivatkozik. Ő, mint minden más vevő, árujának használati értékéből a lehető legnagyobb hasznot igyekszik kicsiholni. Ám hirtelen felhangzik a munkás hangja, amely a termelési folyamat Sturm und Drang-jában elnémult:

Az az áru, amelyet neked eladtam, különbözik az egyéb árucsőcseléktől abban, hogy használata értéket hoz létre, mégpedig nagyobb értéket, mint amennnyibe önmaga kerül. Ez volt az oka, hogy megvetted! Ami a te oldaladon a tőke értékesüléseként jelenik meg, az az én oldalamon munkaerőkifejtés-többlet. Te és én a piacon csak egy törvényt ismerünk, az árucseréét. Márpedig az áru fogyasztása nem az eladót illeti meg, aki elidegeníti, hanem a vevőt, aki megszerzi azt. Tiéd ezért napi munkaerőm használata. De napi eladási árából tudnom kell naponként újratermelni és ennek révén újból eladni munkaerőmet. Nem tekintve az öregség stb. okozta természetes kopást, képesnek kell lennem arra, hogy holnap az erőnek, egészségnek és frisseségnek ugyanabban a normális állapotában dolgozzam, mint ma. Te állandóan a „takarékosság” és „önmegtartóztatás” evangéliumát prédikálod nekem. Hát jó! Okos, takarékos gazda módjára jól akarok gazdálkodni egyetlen vagyonúmmal, a munkaerővel, és tartózkodni akarok minden esztelen eltékozlásától. Naponként csak annyit akarok belőle folyósítani, mozgássá, munkává alakítani, amennyi normális élettartamával, egészséges fejlődésével összefér. A munkanap mértéktelen meghosszabbításával egy nap alatt munkaerőmnek nagyobb mennyiségét folyósíthatod, mint amennyit három nap alatt pótolni tudok. Amit te így munkában nyersz, én elveszítem munkaszubsztanciában. Munkaerőm használása és kifosztása egészen különböző dolgok. Ha az átlagos időszak, ameddig az átlagos munkás munkájának ésszerű mértéke mellett élhet, 30 év, akkor munkaerőm értéke, amelyet napról napra fizetsz nekem, összértékének 1/(365*30), vagyis 1/10950 része. Ha azonban 10 év alatt fogyasztod el, akkor naponként összértékének 1/3650-e helyett 1/10950-ét, tehát napi értékének csak 1/3-át fizeted, és ezzel árum értékének 2/3-át naponként ellopod tőlem. Egynapi munkaerőt fizetsz meg nekem, holott háromnapit használsz el. Ez ellenkezik szerződésünkkel és az árucsere törvényével. Én tehát normális hosszúságú munkanapot kívánok, és ezt nem szívedre hivatkozva kívánom, mert pénzkérdésekben nem ismersz tréfát. Meglehet, mintapolgár vagy, talán tagja az Állatkínzás Megszüntetéséért Küzdő Egyesületnek, és a tetejében még szent ember hírében is állsz, de annak a dolognak, amit te velem szemben képviselsz, nem ver szív a kebelében. Ami benne dobogni látszik, az az én saját szívverésem. A normálmunkanapot kívánom, mert árum értékét kívánom, mint minden más eladó.⁶

Látjuk: egészen rugalmas korlátoktól eltekintve, magából az árucsere természetéből nem adódik a munkanap semmiféle határa, tehát a többletmunka semmiféle határa sem. A tőkés vevői jogára támaszkodik, amikor a munkanapot a lehető leghosszabbra nyújtja és egy munkanapból lehetőleg kettőt igyekszik csinálni. Másrészt az eladott áru sajátos természete korlátot szab a vevőnek elfogyasztásában, és a munkás eladói jogára támaszkodik, amikor a munkanapot meghatározott normálnagyságra akarja korlátozni. Itt tehát antinómia van, jog áll joggal szemben, mindkettőt egyaránt szentesíti az árucsere törvénye. Egyenlő jogok között az erőszak dönt. És így a tőkés termelés történetében a munkanap normálása mint a munkanap korlátáiért vívott harc jelenik meg — mint harc az össztőkés, azaz a tőkések osztálya és az összmunkás, vagyis a munkásosztály között.

A tőke a többletmunkát nem feltalálta. Mindenütt, ahol a társadalom egy része a termelési eszközök monopóliumával rendelkezik, a munkásnak, akár szabad ember, akár nem, az önmaga fenntartásához szükséges munkaidőhöz többletmunkaidőt kell hozzátennie, hogy megtermelje a létfenntartási eszközöket a termelési eszközök tulajdonosa számára,⁷ egyremegy, hogy ez a tulajdonos athéni καλὸς κἀγαθός [nemes], etruszk teokrata, cívis romanus [római polgár], normann báró, amerikai rabszolgatartó, oláh bojár, modern landlord vagy tőkés-e.⁸ Világos azonban, hogy ha egy gazdasági társadalomalakulatban a terméknek nem a csereértéke, hanem a használati értéke dominál, akkor a többletmunkát szükségletek szűkebb vagy tágabb köre korlátozza, de magának a termelésnek a jellegéből nem fakad korlátlan szükséglet a többletmunkára. Rettenetes módon jelentkezik ezért az ókorban a túlmunka ott, ahol arról van szó, hogy a csereértéket önálló pénzalakjában nyerjék, az arany és az ezüst termelésénél. Az erőszakos agyondolgoztatás itt a túlmunka hivatalos formája. Csak Diodorus Siculust kell olvasni. ⁹ Ám a régi világban ezek kivételek. Mihelyt azonban olyan népeket, amelyeknél a termelés még a rabszolgamunka, a robotmunka stb. alacsonyabb formáiban mozog, bevonnak egy tőkés termelési mód uralta világpiacba, amely termékeiknek külföldre való eladását döntő érdekükké fejleszti, a rabszolgaság, a jobbágyság stb. barbár borzalmaihoz a túlmunka civilizált borzalma járul. Ezért van az, hogy a négermunka az amerikai Unió déli államaiban, amíg a termelés főként a közvetlen saját szükségletre irányult, megőrizte mérsékelten patriarchális jellegét. Amilyen mértékben azonban a gyapotkivitel ez államok létérdekévé vált, a néger túldolgoztatása, hellyel-közzel életének hét munkaév alatti elfogyasztása egy kiszámított és számító rendszer tényezője lett. Nem arról volt szó többé, hogy bizonyos tömegű hasznos terméket sajtoljanak ki belőle. Most már magáról az értéktöbblet termeléséről volt szó. Hasonló volt a helyzet a robotmunkával, például a dunai fejedelemségekben.

Különösen érdekes összehasonlítani azt a farkasétvágyat, ami a dunai fejedelemségekben volt meg a többletmunkára, ugyanezzel a farkasétvággyal az angol gyárakban, mert a robotmunkában a többletmunkának önálló, érzékileg észlelhető formája van.

Tegyük fel, hogy a munkanap 6 óra szükséges munkából és 6 óra többletmunkából áll. Akkor a szabad munkás hetenként 6x6, vagyis 36 óra többletmunkát szolgáltat a tőkésnek. Ez ugyanaz, mintha heti 3 napot önmagának, heti 3 napot pedig ingyen a tőkésnek dolgoznék. Ez azonban nem látható.

Többletmunka és szükséges munka egymásba folyik. Ugyanezt az arányt ezért például úgy is kifejezhetem, hogy a munkás minden percből 30 másodpercet dolgozik önmagának és 30 másodpercet a tőkésnek stb. Másképp áll a dolog a robotmunkával. Az a szükséges munka, amelyet például az oláh paraszt önmaga fenntartására végez, térbelileg elválik a bojár számára végzett többletmunkájától. Az egyiket saját földjén, a másikat az urasági birtokon végzi. A munkaidő két része ezért önállóan létezik egymás mellett. A robotmunka formájában a többletmunka pontosan elkülönül a szükséges munkától. A többletmunka és a szükséges munka mennyiségi viszonyán ez a különböző megjelenési forma nyilvánvalóan mit sem változtat. Hetenként háromnapi többletmunka olyan háromnapi munka marad, amely nem alkot egyenértéket magának a munkásnak a számára, akár robotmunkának nevezik, akár bérmunkának. A tőkésnél azonban a többletmunkára irányuló farkasétvágy abban a törekvésben jelenik meg, hogy a munkanapot mértéktelenül meghosszabbítsa, a bojárnál viszont egyszerűbben, a robotnapokra való közvetlen vadászatban.¹⁰

A robotmunka a dunai fejedelemségekben össze volt kötve természetbeni járadékokkal és a jobbágyrendszer egyéb tartozékaival, de az uralkodó osztálynak fizetett döntő sarc a robotmunka volt. Ahol ez az eset, ott ritkán származott a robotmunka a jobbágyrendszerből, hanem legtöbbször fordítva, a jobbágyrendszer a robotmunkából.¹¹ így volt a román tartományokban. Eredeti termelési módjuk köztulajdonon alapult, de nem a köztulajdonnak szláv vagy éppen indiai formáján. A földek egy részét a közösség tagjai önállóan művelték meg mint szabad magántulajdonukat, egy másik részét — az ager publicust — közösen művelték. E közös munka termékei részint tartalékalapul szolgáltak rossz termés és más véletlenek esetére, részint pedig, mint állami kincs, a háború, a vallás és más közösségi kiadások költségeit fedezték. Az idők folyamán a hadi és egyházi méltóságok viselői a köztulajdonnal együtt az annak javára teljesítendő szolgáltatásokat is maguknak bitorolták. A szabad parasztoknak a maguk közös földjén végzett munkája a közös föld tolvajai számára teljesített robotmunkává változott át. Ezzel egyúttal jobbágysági viszonyok fejlődtek ki, de csak ténylegesen, nem törvényileg, amíg a világfelszabadító Oroszország a jobbágyság eltörlésének ürügyén törvénnyé nem emelte őket. A robotmunka törvénykönyvét, melyet Kiszeljov orosz tábornok hirdetett ki 1831-ben, természetesen maguk a bojárok mondták tollba. Oroszország ezzel egy csapásra hódította meg a dunai fejedelemségek mágnásait és vívta ki egész Európa liberális kreténjeinek tapsát.

A „Règlement organique” szerint — így hívják a robotmunka e törvénykönyvét — minden oláh paraszt tartozik egy sereg részletezett természetbeni szolgáltatáson kívül 1. tizenkét munkanapot egyáltalában, 2. egy nap mezei munkát, 3. egy nap fafuvarozást teljesíteni az úgynevezett földtulajdonosnak. Mindent összevéve évi 14 napot. De a munkanapot — a politikai gazdaságtant mélyen megértve — nem közönséges értelmében veszik, hanem egynapi átlagtermék előállításához szükséges munkanapot vesznek alapul, ezt a napi átlagterméket viszont furfangosan úgy állapították meg, hogy nincs az a ciklopsz, aki 24 óra alatt elkészülne vele. A hamisítatlan orosz gúny száraz szavaival maga a „Reglement” kijelenti ezért, hogy 12 munkanapon 36 napi kézi munkának a terméke értendő, 1 nap mezei munkán 3 nap, 1 nap fafuvarozáson pedig szintén a háromszorosa. Összesen: 42 robotnap. Ehhez azonban hozzájön az úgynevezett iobāgie, azaz olyan szolgáltatás, amely a földesurat rendkívüli termelési szükségletek esetén illeti meg. Minden falu köteles népessége nagyságának arányában évente egy meghatározott létszámot iobágiere kiállítani. Ebből a pótlólagos robotból becslés szerint 14 nap jut minden oláh parasztra. Az előírt robotmunka tehát évi 56 munkanap. Ám a földművelő év Havasalföldön a rossz éghajlat miatt csak 210 nap, és ebből vasárnapok és ünnepnapok miatt 40, rossz idő miatt átlagosan 30, összesen 70 nap kiesik. Marad 140 munkanap. A robotmunkának a szükséges munkához való aránya, 56/81, vagyis 66 [és] 2/3%, sokkal alacsonyabb értéktöbbletrátát fejez ki, mint amely az angol mezőgazdasági vagy gyári munkás munkáját szabályozza. Ez azonban csak a törvényileg előírt robotmunka. S a „Reglement organique” értett hozzá, hogy még az angol gyári törvényhozásnál is „liberálisabb” szellemben könnyítse meg a saját kijátszását. Miután 12 napból 56-ot csinált, most az 56 robotnap mindegyikén elvégzendő névleges napi teljesítményt megint úgy határozza meg, hogy a következő napokon rá kelljen még dolgozni. Egy nap alatt például akkora területet kell kigyomlálni, amely, főleg a kukoricaföldeken, ehhez a művelethez kétszer annyi időt követel meg. Némely földművelő munkáknál a törvényes napi teljesítményt úgy lehet értelmezni, hogy a nap májusban kezdődik és októberben ér véget. Moldvára vonatkozólag a határozmányok még keményebbek. „A Règlement organique 12 robotnapja”, kiáltott fel egy győzelemittas bojár, „évi 365 napra terjed!”¹²

Ha a dunai fejedelemségek Reglement organique-ja pozitív kifejezése volt az értéktöbbletre irányuló farkasétvágynak, amelyet minden paragrafusa törvényesít, akkor az angol Factory Actek negatív kifejezői ugyanennek a farkasétvágynak. E törvények a tőkének a munkaerő mértéktelen kiszipolyozására irányuló törekvését megzabolázzák azáltal, hogy az állam, mégpedig egy olyan állam, amelyen a tőkés és a földtulajdonos uralkodik, erőszakosan korlátozza a munkanapot. A napról napra fenyegetőbben növekvő munkásmozgalomtól eltekintve, a gyári munka korlátozását ugyanaz a szükségszerűség diktálta, amely guanót szórt az angol földekre. A rablásnak ugyanaz a vak vágya, amely az egyik esetben a földet merítette ki, a másikban a nemzet életerejét támadta meg gyökerében. A periodikus járványok itt éppoly világosan beszéltek, mint Németországban és Franciaországban a csökkenő katonamérték.¹³

A most (1867) érvényben levő 1850-es Factory Act 10 órát engedélyez az átlagos hétköznapra, nevezetesen a hét első 5 napjára 12 órát, reggel 6 órától este 6 óráig, amiből azonban törvényesen lemegy ½ óra reggelire és 1 óra ebédre, tehát marad 10½ munkaóra, és 8 órát szombatra, reggel 6 órától délután 2 óráig, amiből lemegy ½ óra reggelire. Marad 60 munkaóra, 10% a hét első 5 napjára, 71/2 az utolsó hétköznapra.¹⁴ A törvény megtartásának ellenőrzésére külön őröket neveztek ki, a belügyminisztériumnak közvetlenül alárendelt gyárfelügyelőket, akiknek jelentéseit félévenként a parlament rendeletére közzéteszik. Ezek tehát folytatólagos és hivatalos statisztikát szolgáltatnak a többletmunkára irányuló tőkés farkasétvágyról. Halljuk egy pillanatra a gyárfelügyelőket.¹⁵

„A csaló gyáros egy negyedórával — néha többel, néha kevesebbel — reggel 6 előtt kezdi a munkát és egy negyedórával — néha többel, néha kevesebbel — délután 6 után fejezi be. 5—5 percet elvesz a névlegesen reggelire kiszabott félóra elejéről és végéről, és 10—10 percet lecsíp az ebédelésre kiszabott óra elejéről és végéről. Szombaton egy negyedórával — néha többel, néha kevesebbel — tovább dolgozik délután 2 óra után. Nyeresége tehát:

Reggel 6 óra előtt	15 perc
Délután 6 óra után	15 perc
A reggeli idejéből	10 perc
Az ebédidőből	20 perc
Össznyereség egy hétköznap	60 perc
5 nap alatt összesen — 300 perc
Szombatonként reggel 6 óra előtt	15 perc
A reggeli idejéből	10 perc
Délután 2 óra után	15 perc
Szombati össznyereség	40 perc
Heti össznyereség — 340 perc

Vagyis hetenként 5 óra 40 perc, ami 50 munkahéttel megszorozva, ünnepnapokra, illetve alkalmi megszakításokra 2 hetet levonva, 27 munkanapot ad.”¹⁶

„Ha a munkanapot naponta 5 perccel meghosszabbítják normális tartamán túl, akkor az évente 2½ termelési napot ad.”¹⁷ „Napi egy pótlólagos óra, amelyet úgy nyernek, hogy hol itt csípnek le egy darabka időt, hol ott egy másik darabkát, az év 12 hónapjából 13-at csinál.”¹⁸

A válságok, amelyek alatt a termelés megszakad és csak „rövid időt”, csak a hét néhány napján dolgoznak, természetesen mitsem változtatnak a munkanap meghosszabbítására irányuló törekvésen. Minél kevesebb üzletet kötnek, annál nagyobbnak kell lennie a kötött üzletből származó nyereségnek. Minél kevesebb időt lehet dolgozni, annál több többletmunkaidőt kell dolgozni. A gyárfelügyelők az 1857—58-as válság időszakáról ezt jelentik:

„Következetlenségnek lehetne tartani, hogy valamiféle túlmunka legyen olyan időben, amikor az üzlet ennyire rosszul megy, de éppen ez a rossz helyzet ösztökél gátlástalan embereket a törvény áthágására; így extraprofitot biztosítanak maguknak [...]” „Ugyanabban az időben”, mondja Leonard Horner, „amikor kerületemben 122 gyárat teljesen felszámoltak, 143 áll és valamennyi többi rövid időt dolgozik, tovább folyik a törvényesen meghatározott időn felüli túlmunka.”¹⁹ „Ámbár”, mondja Howell úr, „a legtöbb gyárban a rossz üzleti helyzet miatt csak fele időt dolgoznak, továbbra is ugyanannyi panaszt kapok, hogy naponta fél vagy háromnegyed órát lecsípnek (snatched) a munkásoktól a nekik törvényileg biztosított étkezési és pihenőidőbe való belenyúlással.”²⁰

Ugyanez a jelenség ismétlődik meg kisebb mértékben az 1861-től 1865-ig tartó szörnyű gyapotválság idején.²¹

„Némelykor azt hozzák fel mentségül, amikor munkásokat étkezési órában vagy más törvény-tiltottá időben munkán érünk, hogy a munkások semmiképpen sem akarják elhagyni a gyárat és kényszerre van szükség ahhoz, hogy munkájukat” (a gépek tisztítását stb.) „megszakítsák, kivált szombat délután. De ha a »kezek« a gépi berendezés leállítása után a gyárban maradnak, ez csak azért történik, mert reggel 6 óra és este 6 óra között, a törvényben meghatározott munkaórák alatt, nem engedtek nekik időt e dolgok elvégzésére.”²²

„A törvényes időn felüli túlmunkával elérhető extraprofit sok gyáros számára úgy látszik túl nagy kísértés, semhogy ellenállhasson neki. Arra az eshetőségre számítanak, hogy nem jönnek rá, és kiszámítják, hogy felfedeztetés esetén is a pénzbüntetés meg a perköltségek csekély volta még mindig nyereséges mérleget biztosít számukra.”²³
„Ott, ahol a pótlólagos időt a nap folyamán kis tolvajlások sokszorozásával (a multiplication of small thefts) nyerik, a felügyelők számára a bizonyítás csaknem leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik.”²⁴ A gyárfelügyelők a tőkének ezeket a munkások étkezési idejéből és pihenőidejéből való „kistolvajlásait” „petty pilfenngs of minutesnak”, perc-csenésnek²⁵, „snatching a few minutes-nak”, perc-lecsípésnek²⁶ is mondják, vagy, ahogyan a munkások szaknyelven nevezik, „nibbling and cribbling at meal times-nak” [az étkezési időkön való rágcsálásnak és farigcsálásnak].²⁷

Látjuk, ebben a légkörben nem titok, hogy az értéktöbbletet a többletmunka képezi. „Ha megengedi“, mondotta nekem egy igen tiszteletreméltó gyáros úr, „hogy naponta csak 10 perc túlidőt dolgoztathassak, ezzel évi 1000 font sterlinget dug a zsebembe.”²⁸ „Időatomok a nyereség elemei.”²⁹

Mi sem jellemzőbb e tekintetben, mint az, hogy a teljes időt dolgozó munkásokat „full-timereknek” és a 13 éven aluli gyermekeket, akiknek csak 6 órát szabad dolgozniuk, „half-timereknek” nevezik.³⁰ A munkás itt semmi több, mint megszemélyesített munkaidő. Minden egyéni különbség feloldódik a „teljesidejűek” és „félidejűek” különbségében.

A munkanap meghosszabbítására irányuló törekvést, a többletmunkára való olthatatlan farkasétvágyat eddig olyan területen vettük szemügyre, ahol a tőkét mértéktelen túlkapásai következtében — amelyek, mint egy angol polgári közgazdász mondja, semmivel sem maradtak el a spanyoloknak az amerikai rézbőrűekkel szemben elkövetett kegyetlenségei mögött³¹ — végül is a törvényes szabályozás láncára verték. Vessük most pillantásunkat néhány olyan termelési ágra, ahol a munkaerő kiszipolyozása vagy még ma is mentes a béklyóktól, vagy tegnap még az volt.

„Broughton úr, county magistrate [grófsági békebíró], mint az 1860. január 14-én a nottinghami városházán tartott gyűlés elnöke kijelentette, hogy a város népességének csipkegyártással foglalkozó részében olyan fokú szenvedés és nélkülözés uralkodik, amilyen a civilizált világban másutt ismeretlen [...] 9—10 éves gyermekeket reggel 2, 3, 4 órakor kirángatnak piszkos ágyukból és arra kényszerítik őket, hogy puszta megélhetésükért éjjel 10, 11, 12 óráig dolgozzanak, miközben végtagjaik elsorvadnak, termetük összezsugorodik, arcvonásaik eltompulnak, emberi lényük teljességgel egy kőszerű kábulatba merevedik, melynek puszta megpillantása is dermesztő. Nem lep meg bennünket, hogy Mallett úr és más gyárosok előálltak és tiltakozást jelentettek be mindennemű megvitatás ellen [...] Ez a rendszer, miként azt Montagu Valpy tiszteletes leírta, a korlátlan rabszolgaságnak, a szociális, fizikai, morális és intellektuális rabszolgaságnak a rendszere [...] Mit gondoljunk egy olyan városról, amely nyilvános gyűlést tart, hogy a férfiak munkaidejének napi 18 órára való korlátozását kérelmezze! [...] Szónokolunk a virginiai és karolinai ültetvényesek ellen. De vajon az négerpiacuk a korbács és az emberhússal való kufárkodás rémségeivel együtt undorítóbb-e, mint ez a lassú embermészárlás, amely azért folyik, hogy fátylakat és gallérokat gyártsanak tőkések előnyére?”³²

A staffordshire-i fazekasság (pottery) az utóbbi 22 évben három parlamenti vizsgálatnak volt tárgya. Az eredményeket a következő jelentések rögzítik: Seriven úrnak a „Children’s Employment Commissioner”-ekhez intézett 1841. évi jelentése, dr. Greenhow 1860. évi jelentése, amelyet a Privy Council orvostisztviselőjének rendeletére tettek közzé („Public Health, 3rd Report”, I. 102-113.), végül Longe úr 1863. évi jelentése az 1863. június 13-i „First Report of the Children’s Employment Commission“-ban. Feladatom szempontjából elegendő, ha az 1860. és 1863. évi jelentésekből átveszem maguknak a kizsákmányolt gyermekeknek néhány tanúvallomását. A gyermekekről következtethetünk a felnőttekre, kiváltképpen a leányokra és az asszonyokra, mégpedig egy olyan iparágban, amelyhez képest a pamutfonás és az ehhez hasonlók igen kellemes és egészséges foglalatosságnak tűnnek.³³

William Wood, kilencéves, „hét éves és tíz hónapos volt, amikor dolgozni kezdett”. Kezdettől fogva „ran moulds” (a készre formázott árut hordta a szárítószobába, hogy aztán az üres formát visszahozza). A hét minden napján reggel 6 órára jár munkába és körülbelül este 9 órakor végez. „Este 9-ig dolgozom a hét minden napján. Így például az utóbbi 7—8 héten.” Tehát tizenöt órás munka egy hétéves gyermeknek! J. Murray tizenkét éves fiú ezt vallja: „I run moulds and turn jigger (a korongot forgatom). Reggel 6-kor jövök, néha 4-kor. Az egész elmúlt éjszaka dolgoztam, ma reggel 6 óráig. Nem voltam ágyban tegnapelőtt éjjel óta. Rajtam kívül még 8 vagy 9 fiú átdolgozta az elmúlt éjszakát. Egy kivételével mind bejött ma reggel. Heti 3 shilling 6 pennyt” (1 tallér 5 garast) „kapok. Nem kapok többet, ha az egész éjszakát átdolgozom. A múlt héten 2 éjszakát dolgoztam át.” Fernyhough, tízéves fiú: „Nincs mindig egy egész órám az ebédre; gyakran csak félórám van; minden csütörtökön, pénteken és szombaton.”³⁴

Dr. Greenhow kijelenti, hogy Stoke-upon-Trent és Wolstanton fazekaskerületekben az emberek élettartama rendkívül rövid. Ámbár a 20 éven felüli férfinépességnek Stoke kerületben csak 36,6%-át, Wolstantonban csak 30,4%-át foglalkoztatják a fazekasságban, az e kategóriabeli férfiak közül mellbetegségben elhalálozottaknak az első kerületben több mint a fele, a másodikban kb. kétötöde fazekas. Dr. Boothroyd, hanleyi gyakorló orvos ezt vallja: „A fazekasoknak minden újabb nemzedéke törpébb és gyengébb, mint a megelőző”. Éppígy egy másik orvos, McBean úr: „Amióta huszonöt évvel ezelőtt megkezdtem gyakorlatomat a fazekasok között, mindinkább megmutatkozott ennek az osztálynak feltűnő elfajulása a termet és a súly csökkenésében.” Ezek a tanúvallomások dr. Greenhow 1860. évi jelentéséből valók.³⁵

A biztosok 1863. évi jelentéséből idézzük a következőket: dr. J. T. Arledge, a North Staffordshire-i kórház főorvosa mondja: „Mint osztály, a fazekasok, férfiak és nők egyaránt [...] fizikailag és erkölcsileg elfajult népességet képviselnek. Rendszerint törpék, rosszul felépítettek, mellkasuk gyakran deformált. Korán öregszenek és rövid életűek; flegmatikusak és vérszegények, makacs diszpepsziás rohamok, máj- és vesezavarok és reumatikus bántalmak mutatják alkatuk gyengeségét. De leginkább a mellbetegségeknek vannak kiszolgáltatva, a tüdőgyulladásnak, a sorvadásnak, a hörghurutnak és az asztmának. Ez utóbbinak egyik formája rájuk nézve sajátságos, és fazekas-asztma vagy fazekas-aszkór néven ismeretes. A mandulát, a csontokat vagy más testrészeket megtámadó görvély a fazekasok több mint kétharmadának betegsége. Hogy e kerület népességének elkorcsosulása (degenerescence) nem öltött még nagyobb méreteket, az kizárólag annak köszönhető, hogy a népesség állandóan felfrissül a környező mezőgazdasági kerületekből és hogy összeházasodnak egészségesebb fajokkal.” Charles Parsons úr, nemrégiben még ugyanennek a gyógyintézetnek house surgeonja [intézeti orvosa], Longe biztoshoz intézett levelében többek között ezt írja: „Csak személyes megfigyeléseim, nem statisztikai adatok alapján beszélhetek, de nem habozom kijelenteni, hogy újra meg újra úrrá lett rajtam a felháborodás e szegény gyermekek láttán, akiknek egészségét áldozatul dobták szüleik és munkaadóik kapzsiságának.” Felsorolja a fazekasbetegségek okait, és a felsorolást betetőzésképpen a „long hours-szal” (hosszú munkaórákkal) zárja. A bizottsági jelentés reméli, hogy „egy ipar, amely ilyen kiemelkedő helyet foglal el a világban, nem sokáig fogja azt a szégyenfoltot viselni, hogy nagy sikerét annak a munkásnépességnek fizikai elkorcsosulása, sokféle testi szenvedése és korai halála kíséri, amelynek munkájával és ügyességével ilyen nagy eredményeket ért el”.³⁶ Ami az angliai fazekasműhelyekre érvényes, az áll a skóciaiakra is.³⁷

A gyufagyártás 1833-ban indul meg, azzal a felfedezéssel, hogy a foszfort magán a gyújtószálon lehet alkalmazni. 1845 óta Angliában gyorsan fejlődött, és London sűrűn lakott részeiből főként Manchesterre, Birminghamre, Liverpoolra, Bristolra, Norwichra, Newcastle-ra és Glasgow-ra is átterjedt, s átterjedt vele együtt a szájzár, amelyről egy bécsi orvos már 1845-ben megállapította, hogy a gyufakészítők sajátságos betegsége. A munkások fele 13 éven aluli gyermek és 18 éven aluli fiatal személy. Ez az ipar annyira hírhedt egészségtelenségéről és undorító voltáról, hogy csak a munkásosztály legnyomorultabbjai, félig éhenveszett özvegyek stb. adnak számára gyermekeket, „lerongyolódott, félig éhenveszett, egészen elhanyagolt és neveletlen gyermekeket”.³⁸ A tanúk közül, akiket White biztos (1863) kihallgatott, 270 tizennyolc éven, 40 tíz éven aluli, 10 csak nyolcéves és 5 csak hatéves volt. A munkanap 12, 14 és 15 óra között váltakozik, éjjeli munka folyik, étkezési idő nincs rendszeresítve, többnyire magukban a munkahelyiségekben esznek, amelyek foszfortól dögletesek. Dante úgy találná, hogy ez az ipar túltesz legszörnyűbb pokol-elképzelésein is.

A tapétagyárban a durvább fajtákat géppel, a finomabbakat kézzel (block printing) nyomják. A legélénkebb üzleti hónapok október eleje és április vége között vannak. Ez időszak alatt a munka gyakran és csaknem megszakítás nélkül reggel 6 órától este 10 óráig és tovább, késő éjszakáig tart.

J. Leach ezt vallja: „A múlt télen” (1862) „19 leány közül 6 kimaradt túldolgozásból szerzett betegség miatt. Hogy ébren tartsam őket, kiabálnom kell rájuk.” W. Duffy: „A fáradtságtól a gyermekek sokszor nem tudták a szemüket nyitva tartani; való igaz, gyakran mi magunk is alig tudtuk.” J. Lightbourne: „13 éves vagyok [...] A múlt télen este 9 óráig, az előző télen 10 óráig dolgoztunk. A múlt télen csaknem minden este üvöltöttem a fájdalomtól kisebesedett lábam miatt.” G. Apsden: „Ezt a fiamat, amikor 7 éves volt, a hátamon vittem oda és vissza a hóban, és 16 órát szokott dolgozni! [...] Gyakran letérdeltem, hogy megetessem, miközben a gép mellett állt, mert otthagynia vagy leállítania nem volt szabad.” Smith, egy manchesteri gyár üzletvezető társtulajdonosa: „Mi” (ezen a „kezeket” érti, akik „nekünk” dolgoznak) „étkezési szünetek nélkül dolgozunk, úgyhogy a 10½ óra napi munka délután ½5-kor bevégződik, és minden, ami azután van, túlóra.”³⁹ (Vajon ez a Smith úr 10½ óra alatt nem vesz magához semminemű ételt?) „Mi” (ugyanaz a Smith) „ritkán hagyjuk abba” (mármint a „mi” munkaerő-gépeink elfogyasztását) „este 6 óra előtt, úgyhogy mi” (iterum Crispinus) „valójában egész éven át túlórázunk [...] A gyermekek és a felnőttek” (152 gyermek és 18 éven aluli fiatal személy, valamint 140 felnőtt) „egyaránt az utóbbi 18 hónap alatt átlagosan legkevesebb heti 7 napot és 5 órát dolgoztak, vagyis 78½ órát hetenként. Az ez év” (1863) „május 2-ával végződő 6 hét átlaga magasabb volt — heti nyolc nap, vagyis 84 óra!” Mégis, ugyanez a Smith úr, aki oly nagy híve a pluralis majestatisnak [fejedelmi többesnek], mosolyogva hozzáfűzi: „A gépi munka könnyű.” A block printing alkalmazói pedig így mondják: „A kézi munka egészségesebb, mint a gépi munka.” Egészében véve a gyáros urak felháborodással utasítják vissza azt a javaslatot, hogy „a gépeket legalább az étkezési idők tartamára állítsák le”. „Egy olyan törvény”, mondja Otley úr, egy borough-i (London) tapétagyár managere, „amely reggel 6 órától este 9 óráig engedélyezne munkaórákat, nekünk” (!) „igen megfelelő volna, de a Factory Act órái, reggel 6 órától este 6 óráig nekünk” (!) „nem felelnek meg [...] Ebédidő alatt” (mily nagylelkűség!) „leállítjuk gépünket.“ Az állás nem okoz említésreméltó veszteséget papírban és festékben. „De”, teszi hozzá rokonérzéssel, „meg tudom érteni, hogy az ezzel kapcsolatos veszteséget nem szeretik.” A bizottsági jelentés naivul úgy véli, hogy egyes „vezető cégek” attól való félelme, hogy időt — azaz idegen munka elsajátításának idejét — és ezáltal „profitot veszítenek”, nem „elégséges ok” arra, hogy 13 éven aluli gyermekekkel és 18 éven aluli fiatal személyekkel 12—16 órán át „elveszíttessék” ebédjüket vagy hogy úgy adják nekik az ételt, ahogy a gőzgépnek szenet és vizet, a gyapjúnak szappant, a keréknek olajat stb. adnak — a termelési folyamat közben, mint a munkaeszköznek kijáró puszta segédanyagot.⁴⁰

Egyetlen angliai iparág sem őrizte meg annyira ódon, sőt, amint az a római császárkor költőinek műveiből látható, kereszténység előtti termelési módját, mint a pékipar (a gépi kenyérről, amely csak újabban kezd tért hódítani, nem beszélünk). De a tőke, mint korábban megjegyeztük, eleinte közömbös annak a munkafolyamatnak technikai jellege iránt, amelyet hatalmába kerít. Eleinte átveszi úgy, ahogy készen találja.

A hihetetlen kenyérhamisításról, amely nevezetesen Londonban folyt, először az alsóháznak „az élelmiszerek hamisítása tárgyában” kiküldött bizottsága (1855—56) és dr. Hassall „Adulterations detected” című írása rántotta le a leplet.⁴¹ Ezeknek a leleplezéseknek a következménye az 1860. augusztus 6-i törvény volt: „for preventing the adulteration of articles of food and drink” [az élelmi cikkek és italáruk hamisításának megakadályozása céljából], egy hatástalan törvény, mert természetesen a legnagyobb gyengédséget tanúsítja minden freetraderrel [szabadkereskedővel] szemben, aki felteszi magában, hogy hamisított áruk vételével és eladásával „turn an honest penny” [szerez egy tisztességes fillért].⁴² Maga a bizottság fogalmazta meg többé-kevésbé naivul azt a meggyőződését, hogy a szabadkereskedelem lényegében a hamisított, vagy ahogy az angolok tréfásan nevezik, „szofisztikáit anyagokkal” való kereskedelmet jelenti. Valóban, ez a fajta „szofisztika” Prótagorasznál jobban ért ahhoz, hogy fehérből feketét és feketéből fehéret csináljon, és az eleatáknál jobban ahhoz, hogy ad oculos [szemléltetően] bebizonyítsa minden valóságos dolog puszta látszat voltát.⁴³

A bizottság mindenesetre ráirányította a közönség figyelmét „mindennapi kenyerére” és ezzel a pékiparra. Egyidejűleg nyilvános gyűléseken és a parlamenthez intézett petíciókban felharsant a londoni péklegények kiáltása túldolgoztatásuk stb. miatt. A kiáltás olyan sürgető lett, hogy H. S. Tremenheere urat, aki a már többször említett 1863-as bizottságnak is tagja volt, kinevezték királyi vizsgálóbiztossá. Jelentése⁴⁴, a benne foglalt tanúvallomásokkal együtt, felkavarta a közönséget — nem a szívét, hanem a gyomrát. A bibliás angol tudta ugyan, hogy az ember — hacsak kegyelmi kiválasztás folytán nem tőkés, földtulajdonos vagy szinekúrás — arra rendeltetett, hogy orcája verítékével egye kenyerét, de azt nem tudta, hogy kenyerében mindennap bizonyos mennyiségű emberi verítéket kell megennie, tele gennyes kelések váladékával, pókhálóval, svábbogár-hullákkal és rothadt szeszélesztővel, nem beszélve a timsóról, kőporról és egyéb kellemes ásványi tartozékokról. Ezért, tekintet nélkül „free trade” őszentségére, az addig „szabad” pékipart állami felügyelők ellenőrzése alá vetették (az 1863. évi parlamenti ülésszak végén), és ugyanezen parlamenti törvénnyel megtiltották 18 éven aluli péklegények számára az este 9 óra és reggel 5 óra közötti munkaidőt. Az utóbbi záradék köteteknél többet mond a túldolgoztatásról ebben az oly régimódian barátságosnak tetsző iparágban.

„A londoni péklegény munkája rendszerint éjjel 11 órakor kezdődik. Ekkor készíti el a tésztát. Ez igen fáradságos folyamat, amely ½—¾ óráig tart aszerint, hogy milyen a sütet nagysága és milyen a finomsága. Azután ledől a szaggatótáblára, amely egyszersmind fedele annak a teknőnek, amelyben a tésztát dagasztják, s néhány órát alszik egy liszteszsákkal a feje alatt és egy másik liszteszsákkal takarózva. Ezután 5 óra hosszat tartó gyors és szakadatlan munka kezdődik, a tészta szaggatása, lemérése, formázása, bevetése a kemencébe és kiszedése a kemencéből stb. Egy sütöde hőmérséklete 75—90 fok [24—32 °C], a kisebb sütödékben pedig inkább több ennél, mint kevesebb. Amikor a kenyér, a zsemle stb. készítésének munkája befejeződött, kezdődik a kenyér elosztása; és a napibéresek jelentékeny része, miután a leírt kemény éjszakai munkát elvégezte, napközben kosárban kihordja a kenyeret vagy kézikocsin tolja házról házra, s közben néha a sütödében is működik. A munka az üzlet terjedelme és az évszak szerint délután 1 és 6 óra között végződik, míg a legények egy másik részét késő délutánig a sütödében foglalkoztatják.”⁴⁵
„A londoni idényben a west-endi »teljes áron« árusító pékek legényei rendszeresen éjjel 11 órakor kezdik a munkát és egy vagy két, gyakran igen rövid megszakítással másnap reggel 8 óráig vannak elfoglalva a kenyérsütéssel. Azután délután 4, 5, 6, sőt 7 óráig kenyérkihordásra használják őket vagy néha a sütödében kétszersült sütésére. Munkájuk végeztével 6, gyakran csak 5 vagy 4 óra alvás a részük. Pénteken a munka mindig korábban, értsd este 10 órakor kezdődik, és — akár készíteni, akár kihordani kell a kenyeret — szünet nélkül tart szombat este 8 óráig, de többnyire vasárnap hajnali 4 vagy 5 óráig. A »teljes áron« árusító előkelő pékségekben vasárnap megint 4—5 órai előkészítő munkát kell elvégezni a következő napra [...] Az »underselling mastereknél«” (akik a kenyeret teljes árán alul árusítják), „s mint korábban megjegyeztük, a londoni pékek több mint háromnegyede ilyen, a péklegények munkaórái még hosszabbak, de munkájuk csaknem teljesen a sütödére korlátozódik, mert mestereik, a kis szatócsüzleteknek való szállítást kivéve, csak saját boltjukban árusítanak. A hét vége felé [...] vagyis csütörtökön a munka éjjel 10 órakor kezdődik itt, és csak csekély megszakítással mélyen belenyúlik a vasárnapra virradó éjszakába.”⁴⁶

Az „underselling masterek” esetében még a polgári álláspont is felfogja azt, hogy „a legények meg nem fizetett munkája (the unpaid labour of the men) az alapja konkurenciájuknak”.⁴⁷ Es a „full priced baker” beárulja „underselling” konkurrenseit a vizsgáló bizottságnak mint idegen munka tolvajait és hamisítókat. „Csak azáltal érvényesülnek, hogy becsapják a közönséget és hogy 18 órát sajtolnak ki legényeikből 12 órai bérért.”⁴⁸

A kenyérhamisítás és egy olyan pékosztály kialakulása, amely a kenyeret teljes árán alul árusítja, Angliában a XVIII. század eleje óta fejlődött ki, amikor a szakma céhjellege felbomlott és a névleges pékmester mögé a molnár vagy a liszt-factor alakjában odalépett a tőkés.⁴⁹ Ez megvetette az alapját a tőkés termelésnek, a munkanap mértéktelen meghosszabbításának és az éjjeli munkának, bár az utóbbi még Londonban is csak 1824-ben honosodott meg komoly mértékben.⁵⁰

A mondottak alapján érthető, hogy a bizottsági jelentés a péklegényeket a rövid életű munkásokhoz számítja, akik, miután a munkásosztály minden részében normális gyermektizedelést szerencsésen megúszták, ritkán érik meg a 42. életévüket. Mindazonáltal a pékiparban mindig túl sok a jelentkező. E „munkaerők” utánpótlási forrásai London számára Skócia, Anglia nyugati földművelő kerületei és — Németország.

1858 és 1860 között az írországi péklegények saját költségükön nagy gyűléseket szerveztek az éjjeli és vasárnapi munka elleni agitáció érdekében. A közönség, például a dublini 1860 májusi gyűlésen, ír hevességgel a péklegények pártjára állott. E mozgalom eredményeképpen Wexfordban, Kilkennyben, Clonmelben, Waterfordban és másutt valóban sikeresen keresztülvitték a kizárólag nappali munkát. „Limerickben, ahol a legények gyötrelmei tudvalevőleg minden mértéket felülmúltak, e mozgalom hajótörést szenvedett a pékmesterek, nevezetesen a pék-molnárok ellenállásán. A limericki példa visszaeséshez vezetett Ennisben és Tipperaryben. Corkban, ahol a közfelháborodás a legélénkebb formában nyilatkozott meg, a mesterek olymódon hiúsították meg a mozgalmat, hogy éltek hatalmukkal és az utcára tették legényeiket. Dublinban a mesterek igen elszánt ellenállást fejtettek ki, és az agitációt irányító legények üldözésével a többieket arra kényszerítették, hogy engedjenek, törődjenek bele az éjszakai és a vasárnapi munkába.”⁵¹ Az Írországban állig felfegyverzett angol kormányzat bizottsága siránkozó hangon kérleli Dublin, Limerick, Cork stb. kérlelhetetlen pékmestereit: „A bizottság úgy véli, hogy a munkaórákat természeti törvények korlátozzák, amelyeket nem lehet büntetlenül megsérteni. Az, hogy a mesterek munkásaikat elkergetéssel fenyegetik és így kényszerítik vallásos meggyőződésük megsértésére, az ország törvényével szembeni engedetlenségre és a közvélemény semmibevevésére” (ez utóbbiak mind a vasárnapi munkára vonatkoznak), „rossz vért szül a tőke és munka viszonyában, s olyan példát mutat, amely veszélyes a vallás, az erkölcs és a közrend szempontjából [...] A bizottság úgy véli, hogy a munkanapnak 12 órán túl való meghosszabbítása bitorló beavatkozás a munkás családi és magánéletébe és baljós erkölcsi következményekhez vezet azáltal, hogy feldúlja a férfi otthonát és gátolja családi, fiúi, testvéri, férji és atyai kötelességeinek teljesítésében. 12 órát meghaladó munkának a munkás egészségét aláásó tendenciája van; idő előtti öregedésre és korai halálra vezet, s ezáltal szerencsétlenné teszi a munkáscsaládokat, amelyeket éppen akkor fosztanak meg (are deprived) a családfő gondoskodásától és támogatásától, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá.”⁵²

Az imént Írországban voltunk. A Csatorna túlsó oldalán, Skóciában, a mezőgazdasági munkás, az eke embere tiltakozik az ellen, hogy 13—14 órát kell dolgoznia a legzordabb éghajlat alatt, vasárnapi 4 órás pótlólagos munkával (a szombatnapot megszentelőknek ebben az országában!)⁵³, míg ezzel egy időben egy londoni Grand Jury előtt három vasúti munkás áll: egy kalauz, egy mozdonyvezető és egy jelzőkezelő. Egy nagy vasúti szerencsétlenség utasok százait küldte a másvilágra. A szerencsétlenség oka a vasúti munkások gondatlansága. Egybehangzóan jelentik ki az esküdtek előtt, hogy 10—12 évvel ezelőtt munkájuk csak napi 8 óra hosszat tartott. Az utóbbi 5—6 év folyamán azonban a munkaidőt 14, 18 és 20 órára srófolták fel, sőt, amikor különösen nagy számban jelentkeznek az utazni vágyók, mint például a kirándulóvonatok időszakában, a munka gyakran 40—50 óra hosszat tart megszakítás nélkül. Közönséges emberek ők, nem pedig ciklopszok. Egy bizonyos ponton munkaerejük felmondja a szolgálatot. Kábulat fogja el őket. Agyuk nem gondolkodik, szemük nem lát többé. Az ízig-vérig „respectable British Juryman” [tiszteletreméltó brit esküdt] olyan határozattal válaszol, hogy „manslaughter” (gondatlanságból okozott emberölés) vádjával az esküdtszék [assize] elé állítandók, és egy szelíd hangú függelékben azt a jámbor óhaját nyilvánítja, hogy a vasúti tőkemágnás urak a jövőben mégiscsak tékozlóbbak lehetnének a szükséges számú „munkaerő” megvásárlásában és „önmegtartóztatóbbak”, vagy „lemondóbbak”, vagy „takarékosabbak” a fizetett munkaerő kiszipolyozásában.⁵⁴

A mindenféle foglalkozású, korú és nemű munkások tarka sokaságából, akik buzgóbban nyomakodnak felénk, mint a megöltek árnyai Odüsszeusz felé, s akikről, ha nem is hordanak Kékkönyveket a hónuk alatt, első pillantásra lerí a túlmunka, még két alakot ragadunk ki, akiknek csattanós kontrasztja bizonyítja, hogy a tőke előtt minden ember egyenlő — egy divatárukészítőnőt és egy kovácsot.

1863 júniusának utolsó heteiben valamennyi londoni napilap közölt egy cikket ezzel a „szenzációs” cégérrel: „Death from simple overwork“ (Halál egyszerű túlmunka következtében). A cikk a húszéves Mary Anne Walkley divatárukészítőnő haláláról szólt, aki egy igen tiszteletreméltó, udvari szállító divatáru-manufaktúrában dolgozott, s akit a barátságos Elise nevet viselő hölgy zsákmányolt ki. Most újra felfedezték a régi, sokszor elmondott történetet⁵⁵, azt, hogy ezek a leányok átlagosan 16½ órát, az idényben pedig gyakran 30 órát dolgoznak megszakítás nélkül, miközben lankadó „munkaerejüket” sherry, portói vagy kávé adagolásával tartják működésben.

És az idény éppen a tetőfokát érte el. A nemes ladyk ruhacsodáit egy szempillantás alatt kellett készre varázsolni, hogy megjelenhessenek a frissen importált walesi hercegné hódolatára rendezett bálon. Mary Anne Walkley 26½ órát dolgozott megszakítás nélkül 60 más leánnyal együtt, harmincadmagával egy olyan szobában, amely a szükséges levegő-köbhüvelykeknek alig ⅓-át nyújtotta, éjjel pedig ketten osztoztak egy ágyon azoknak a fullasztó levegőjű lyukaknak egyikében, amelyeket egy hálószobából különféle deszkafalakkal kerítettek el.⁵⁶ S ez még a jobb londoni divatáru-cégek közé tartozott. Mary Anne Walkley pénteken betegedett meg, és vasárnap meghalt, Elise asszony legnagyobb csodálkozására anélkül, hogy az utolsó öltést legalább elvégezte volna a munkáján. A halottas ágyhoz már elkésve hívott orvos, Keys úr a „coroner’s jury” [halottkém-esküdtszék] előtt kertelés nélkül ezt vallotta: „Mary Anne Walkley a túlzsúfolt munkaszobában eltöltött hosszú munkaórák és a túl szűk, rosszul szellőzött hálóhelyiségben való alvás miatt halt meg. A „coroner’s jury” ezzel szemben, hogy az orvosnak leckét adjon a jómodorból, kinyilvánította: „Az elhunyt apoplexiában halt meg, mindazonáltal okunk van attól tartani, hogy halálát a túlzsúfolt műhelyben való túlmunka stb. meggyorsította.” A mi „fehér rabszolgáinkat”, kiáltotta a „Morning Star”, Cobden és Bright szabadkereskedő urak lapja, „a mi fehér rabszolgáinkat a sírba dolgoztatják, és ők némán, zokszó nélkül mennek tönkre és halnak meg”.⁵⁷

„Az agyondolgoztatás napirenden van, nemcsak a divatárukészítőnők műhelyében, hanem ezer más helyen is, sőt mindenütt, ahol az üzlet virágzik [...] Vegyük példának a kovácsot. Ha hihetünk a költőknek, nincs még egy olyan életerős, vidám ember, mint a kovács. Korán kel és szikrákat ver, a napot megelőzve; úgy eszik, iszik és alszik, mint senki más. Ha tisztán fizikai szempontból nézzük, mértékletes munka mellett helyzete valóban a legjobb emberi helyzetek egyike. De kövessük nyomon a városba, és nézzük meg, mekkora munkaterhét raknak erre az erős férfira és milyen helyet foglal el országunk halálozási listáján. Marylebone-ban” (London egyik legnagyobb városnegyedében) „a kovácsok évi halálozási arányszáma 31 az 1000-hez, vagyis 11-gyel meghaladja az angliai felnőtt férfiak átlagos halálozási arányát. Ez a foglalkozás, az emberiségnek ez a szinte ösztönös művészete, amely önmagában véve kifogástalan, pusztán a munka túlhajtása révén elpusztítja emberét. Ennyi kalapácsütést tehet naponta, ennyi lépést mehet, ennyi lélegzetet vehet, ennyi munkát végezhet az ember, és átlagosan, mondjuk, 50 évet élhet. De kényszerítik arra, hogy ennyivel több ütést tegyen, ennyivel több lépést menjen, ennyivel gyakrabban vegyen lélegzetet napjában, és mindent összevéve naponta egy negyeddel többet adjon ki életerejéből. Megkísérli ezt, s az az eredmény, hogy egy korlátozott időszakban negyedével több munkát végez és 50. életéve helyett a 37.-ben hal meg."⁵⁸

Az állandó tőke, a termelési eszközök az értékesítési folyamat álláspontjáról tekintve csak azért vannak meg, hogy munkát, és minden csepp munkával arányos mennyiségű többletmunkát szívjanak fel. Amennyiben ezt nem teszik, puszta létezésük negatív veszteség a tőkésnek, mert azon idő alatt, amíg parlagon hevernek, haszontalan tőkeelőleget képviselnek, és e veszteség pozitívvá lesz, mihelyt a megszakítás pótlólagos kiadásokat tesz szükségessé a munka újrakezdéséhez. A munkanapnak a természetes nap határain túl, az éjszakába nyúló meghosszabbítása csak csillapítószerként hat, csak megközelítőleg oltja az eleven munka vérére áhítozó vámpírszomjat. Az a törekvés tehát, hogy a napnak mind a 24 órájában munkát sajátítson el, a tőkés termelés benső törekvése. De minthogy ez fizikailag lehetetlen volna akkor, ha ugyanazokat a munkaerőket szipolyoznák ki éjjel-nappal folytonosan, ezért, a fizikai akadály leküzdése céljából, váltani kell a nappal és az éjjel elfogyasztott munkaerőket; ez a váltás különböző módszereket enged meg: például úgy lehet elrendezni, hogy a munkásszemélyzet egy része az egyik héten nappali szolgálatot, a másik héten éjszakai szolgálatot teljesít stb. Tudjuk, hogy ez a váltási rendszer, ez a váltógazdaság az angol pamutipar stb. vérbő ifjúkorában uralkodó volt, és jelenleg többek között Moszkva kormányzóság pamutfonodáiban virágzik. Ez a 24 órás termelési folyamat mint rendszer létezik még ma is Nagy-Britanniának sok, mindmáig „szabad” iparágában, többek között Anglia, Wales és Skócia kohóműveiben, kovácsműhelyeiben, hengerműveiben és más fémipari üzemeiben. A munkafolyamat itt a 6 hétköznap 24 óráján kívül többnyire a vasárnap 24 óráját is felöleli. A munkások férfiak és nők, mindkét nembeli felnőttek és gyermekek. A gyermekek és fiatal személyek kora a 8. (egyes esetekben a 6.) életévtől a 18.-ig valamennyi közbülső fokon végigfut.⁵⁹ Egyes ágakban a lányok és asszonyok együtt dolgoznak éjszaka a férfiszemélyzettel.⁶⁰

Az éjszakai munka általános káros hatásaitól eltekintve⁶¹ a termelési folyamat 24 órás szakadatlan tartama örömmel fogadott alkalmat ad arra, hogy a névleges munkanap határát túllépjék. Például az előbb említett, igen megerőltető iparágakban a hivatalos munkanap minden munkás számára többnyire 12 óra, éjjeli illetve nappali óra. De az e határon túli túlmunka sok esetben — hogy az angol hivatalos jelentés szavaival éljünk — „valóban borzalmas” (truly fearful).⁶² „Azt a munkatömeget”, hangzik a jelentés, „amelyet a tanúvallomások szerint 9—12 éves fiúk végeznek el, ember fel nem foghatja anélkül, hogy ellenállhatatlanul arra a következtetésre ne jutna, hogy nem szabad tovább megengedni a szülőknek és a munkaadóknak ezt a hatalmukkal való visszaélést.”⁶³

„Az a módszer, hogy fiúkat egyáltalában felváltva, éjjel és nappal dolgoztatnak, mind az élénk üzletmenet, mind a dolgok közönséges menete idején, a munkanap gyalázatos meghosszabbítására vezet. Ez a meghosszabbítás sok esetben nemcsak kegyetlen, hanem éppenséggel hihetetlen. Nemegyszer megtörténik, hogy ilyen vagy olyan okból egy-egy váltógyerek távol marad. Akkor a jelenlevő, munkanapjukat már bevégzett fiúk közül kell egynek vagy többnek a kiesést helyrehoznia. Ez a rendszer oly általánosan ismert, hogy egy hengermű managere, arra a kérdésemre, hogy miképpen töltik be a távollevő váltógyerekek helyét, így felelt: Azt hiszem, Ön éppoly jól tudja ezt, mint én — és szemrebbenés nélkül bevallotta a tényt.”⁶⁴

„Egy hengerműben, ahol a névleges munkanap reggel 6 órától este ½6 óráig tartott, egy fiú minden héten 4 éjszakát dolgozott át legkevesebb másnap este ½9 óráig [...] és tette ezt 6 hónapon keresztül.”
„Egy másik fiú 9 éves korában néha egyhuzamban 3 tizenkétórás műszakot dolgozott, 10 éves korában pedig 2 napot és 2 éjszakát egyhuzamban.”
„Egy harmadik, most 10 éves fiú reggel 6 órától éjjel 12 óráig dolgozott 3 éjszakán át, a többi napokon pedig este 9 óráig.”
„Egy negyedik, most 13 éves, egy egész héten át délután 6 órától másnap déli 12 óráig dolgozott, néha 3 műszakot egyhuzamban, például hétfő reggeltől kedd éjszakáig.”
„Egy ötödik, most 12 éves, egy stavelyi vasöntödében 14 napon át reggel 6 órától éjjel 12 óráig dolgozott, és képtelen arra, hogy tovább csinálja.”
George Allinsworth, 9 éves: „Múlt pénteken kerültem ide. Másnap reggel 3 órakor kellett kezdenünk. Ezért egész éjszaka ittmaradtam. 5 mérföldre lakom innen. A padlón, egy bőrkötényen aludtam és egy kiskabáttal takaróztam. A másik 2 napon reggel 6 órakor jöttem be. Igen! Ez forró hely! Mielőtt idekerültem, egy egész éven át szintén kohó mellett dolgoztam. Igen nagy üzem volt, vidéken. Szombat reggel ott is 3-kor kezdtem, de legalább hazamehettem aludni, mert közel laktunk. A többi napokon reggel 6 órakor fogtam a munkához, és este 6 vagy 7 órakor végeztem” stb.⁶⁵

Halljuk mármost, hogyan vélekedik maga a tőke erről a 24 órás rendszerről. A rendszer túlhajtásairól, arról, hogy a munkanap „kegyetlen és hihetetlen” meghosszabbítására használják fel, persze mélyen hallgat. A rendszerről csak „normális” formájában beszél.

Naylor és Vickers acélgyáros urak, akik 600—700 személyt alkalmaznak és köztük csak 10%-ban 18 éven alulit, s ebből a 10%-ból is csak 20 gyermeket éjszakai személyzetként, a következőképpen nyilatkoznak: „A fiúk egyáltalában nem szenvednek a hőségtől. A hőmérséklet valószínűleg 86—90° [30—32 C°] [...] A kovácsműhelyben és a hengerdében a kezek éjjel-nappal dolgoznak váltásban, de ezzel szemben minden más munka nappali munka, reggel 6 órától este 6 óráig. A kovácsműhelyben 12 órától 12 óráig dolgoznak. Némely kezek állandóan éjjel dolgoznak, anélkül hogy váltogatnák a nappali és az éjjeli munkát [...] Nem tapasztaljuk, hogy a nappali vagy éjszakai munka bármiféle különbséget okozna az egészségben” (Naylor és Vickers urakéban?), „és valószínűleg jobban is alszanak az emberek, ha ugyanaz a pihenőidejük, mint ha ez az idő változik [...] Körülbelül húsz 18 éven aluli fiú dolgozik az éjszakai személyzettel [...] Nem tudnánk jól meglenni (not well do) 18 éven aluli ifjak éjszakai munkája nélkül. Ellenvetésünk a termelési költségek növekedése. Gyakorlott kezeket és részlegvezetőket nehezen kapni, de fiút annyit kap az ember, amennyit csak akar [...] Természetesen, tekintettel az általunk alkalmazott ifjak csekély arányára, az éjjeli munka korlátozása kevéssé lenne fontos, illetve érdekes számunkra.”⁶⁶

J. Ellis úr, egyik tulajdonosa John Brown et Co. urak vas- és acélműveinek, ahol 3000 férfit és ifjút alkalmaznak, mégpedig a vas- és acélgyártással kapcsolatos nehéz munkák egy részének elvégzésére „éjjel-nappal, váltásokban”, kijelenti, hogy a nehéz acélművekben egy vagy két fiú jut két férfira. Vállalatuknál 500 a 18 éven aluli fiú, és ezeknek kb. 1/3-a, vagyis 170, 13 éven aluli. A javasolt törvénymódosításra vonatkozólag Ellis úr így vélekedik: „Nem hiszem, hogy nagyon kifogásolható (very objectionable) volna az, hogy 18 éven aluli személy a 24 órából 12 órán túl ne dolgozhasson. De nem hiszem, hogy bármilyen vonalat lehetne húzni a 12 éven felüli fiúk éjjeli munkában való nélkülözhetősége tekintetében. Sőt, szívesebben elfogadnánk egy olyan törvényt, hogy egyáltalában ne alkalmazzunk 13 éven aluli fiúkat, vagy még 14 éven aluliakat se, mint azt, hogy eltiltsanak bennünket a már meglevő fiúk éjszakai felhasználásától. A nappali csoportba beosztott fiúknak váltakozva az éjszakai csoportban is dolgozniok kell, mert a férfiak nem végezhetnek szakadatlanul éjjeli munkát; ez tönkretenné egészségüket. Ügy hisszük azonban, hogy az éjszakai munka, ha heti váltásokkal történik, nem ártalmas.” (Naylor és Vickers urak, üzletük érdekével megegyezően, fordítva, úgy hitték, hogy nem a folytonos, hanem éppen a periodikusan váltakozó éjszakai munka lehet ártalmas.) „Azt tapasztaljuk, hogy azok az emberek, akik váltakozó éjszakai munkát végeznek, éppen olyan egészségesek, mint azok, akik csak nappal dolgoznak [...] Ellenvetéseinket a 18 éven aluli fiúk éjszakai alkalmazásának megszüntetése ellen a költségnövekedés miatt tennők, de ez az egyetlen ok.” (Milyen cinikusan naiv!) „Azt hisszük, hogy ez a növekedés nagyobb lenne, mint amit az üzlet (the trade), eredményes vitelére való köteles tekintettel, méltányosan el tudna viselni. (As the trade with due regard to etc. could fairly bear!)” (Mily locsogó frazeológia!) „A munka itt ritka, és ilyen szabályozás esetén elégtelenné válhatna” (vagyis az Ellis, Brown et Co. abba a végzetes zavarba juthatna, hogy a munkaerő értékét teljesen meg kellene fizetnie).⁶⁷

Cammell et Co. urak „Cyklops Vas-és Acélművei” éppoly nagyszabásúak, mint az említett John Brown et Co. üzemei. Az ügyvezető igazgató írásban terjesztette be tanúvallomását White-nak, a kormánybizottság tagjának, később azonban helyénvalónak találta, hogy az átnézésre megint visszaszolgáltatott kéziratot elsikkassza. De White úrnak jó az emlékezőképessége. Egész pontosan emlékszik, hogy e ciklopsz urak számára a gyerekek és fiatal személyek éjszakai munkájának megtiltása „lehetetlenség; ez ugyanannyi volna, mintha leállítanák üzemeiket”, holott vállalatuknál alig valamivel több, mint 6% a 18 éven aluli és csak 1% a 13 éven aluli fiú!⁶⁸

Ugyanerről a tárgyról E. F. Sanderson úr, az attercliffe-i Sanderson, Bros, et Co. Acél-, Henger- és Kovácsművek cég tagja, ezt jelenti ki: „Nagy nehézségek fakadnának a 18 éven aluli fiúk éjszakai munkájának megtiltásából; a fő nehézség a költségek növekedése lenne, amit a fiúk munkájának férfiak munkájával való pótlása szükségszerűen maga után vonna. Hogy ez mennyire rúgna, azt nem tudom megmondani, de valószínűleg nem lenne annyi, hogy a gyáros az acél árát emelhesse, és következésképpen a veszteség reá hárulna, mert a férfiak” (mily konok népség!) „ezt természetesen vonakodnának viselni.” Sanderson úr nem tudja, mennyit fizet a gyerekeknek, de „talán heti 4—5 shillinget keresnek fejenként [...] A fiúk munkája olyan, hogy általában” („generally”, persze nem minden „külön” esetben) „erejük éppen elég hozzá, és következésképpen a férfiak nagyobb erejéből nem folynék nyereség, ami a veszteségért kárpótolna, vagy csak abban a kevés esetben, amikor a fém igen nehéz. A férfiaknak sem lenne ínyére, hogy nincsenek fiúk a kezük alatt, a férfiak ugyanis kevésbé engedelmesek. Ezenkívül a fiúknak fiatalon kell elkezdeniük, hogy a szakmát megtanulják. A fiúknak puszta nappali munkára való korlátozása ennek a célnak nem felelne meg.” És miért nem? Miért nem tanulhatják meg a fiúk nappal a mesterségüket? Mivel okolod meg? „Mert ezáltal azok a férfiak, akik heti váltásban hol nappal, hol éjszaka dolgoznak, csoportjuk gyerekeitől erre az időre elválasztva, elvesztenék fele profitjukat, amelyet belőlük merítenek. Az oktatás ugyanis, amelyben a fiúkat részesítik, beszámít e fiúk munkabérébe, s ezért ez lehetővé teszi a férfiak számára, hogy a fiúk munkáját olcsóbban kapják meg. Minden férfi elveszítené fele profitját.” (Másszóval, Sanderson úrék kénytelenek lennének a felnőtt férfiak munkabérének egy részét saját zsebükből kifizetni, ahelyett hogy a fiúk éjjeli munkájával fizetnék. Sanderson úrék profitja ebben az esetben valamelyest csökkenne, és ez a Sanderson-féle jó oka annak, hogy a fiúk miért nem tudják nappal megtanulni mesterségüket.⁶⁹ Ezenkívül ez rendszeres éjszakai munkát hárítana a férfiakra, akiket most a fiúk váltanak, és ezt ők nem bírnák ki. Röviden és velősen, a nehézségek olyan nagyok lennének, hogy valószínűleg az éjjeli munka teljes megszüntetésére vezetnének.) „Magát az acél termelését illetően”, mondja E. F. Sanderson, „ez a legcsekélyebb különbséget sem jelentené, de!” De Sanderson úréknak többet kell tenniük, mint acélt csinálni. Az acélcsinálás puszta ürügy a többletcsinálásra. Az olvasztókemencéknek, a hengerműveknek stb., az épületeknek, a gépi berendezésnek, a vasnak, a szénnek stb. többet kell tenniük, mint acéllá változni. Azért vannak meg, hogy többletmunkát szívjanak fel, és 24 óra alatt természetesen többet szívnak fel, mint 12 alatt. Isten és jog szerint valóban a nap teljes 24 órájára utalványt adnak Sandersonéknak bizonyos számú kéz munkaidejére, és mihelyt munkát felszívó funkciójuk megszakad, elveszítik tőkejellegüket és ennélfogva Sandersonék számára tiszta veszteséget jelentenek. „De akkor veszteség származnék abból a sok drága gépi berendezésből, amely fele időn át parlagon heverne; és egy olyan terméktömeghez, amilyet nekünk a jelenlegi rendszer mellett módunkban áll szolgáltatni, meg kellene kettőznünk helyiségeinket és gépeinket, ami megkettőzné a kiadást.” De miért tartanak igényt éppen ezek a Sandersonék kiváltságra más tőkésekkel szemben, akik csak nappal dolgoztathatnak és akiknek épülete, gépi berendezése, nyersanyaga ezért éjszaka „parlagon” hever? „Igaz”, feleli E. F. Sanderson az összes Sandersonok nevében, „igaz, hogy ez a parlagon heverő gépi berendezés okozta veszteség minden üzemet érint, ahol csak nappal dolgoznak. De az olvasztókemencék használata a mi esetünkben extra-veszteséget okozna. Ha üzemben tartjuk őket, akkor tüzelőanyagot pocsékolunk” (ahelyett hogy, mint most, a munkások életanyagát pocsékolnák), „ha pedig nem tartjuk őket üzemben, akkor ez időveszteséget jelent a tűz újbóli meggyújtásakor és a szükséges hőfok elérésénél” (míg az alvási idő elvesztése, még a nyolcéveseké is, munkaidő-nyereséget jelent a Sanderson-nemzetségnek), „és maguk a kemencék is szenvednének a hőmérsékletváltozástól” (míg ugyanezek a kemencék mit sem szenvednek a munka nappali és éjjeli váltásától).⁷⁰

„Mi egy munkanap?” Mekkora időn át fogyaszthatja a tőke a munkaerőt, amelynek napi értékét megfizeti? Meddig hosszabbítható meg a munkanap a magának a munkaerőnek az újratermeléséhez szükséges munkaidőn túl? Ezekre a kérdésekre, láttuk, a tőke így felel: A munkanap naponta teljes 24 órából áll, levonva ebből azt a kevés pihenőórát, amely nélkül a munkaerő teljességgel felmondja megújuló szolgálatát. Először is magától értetődik, hogy a munkás egész élete folyamán semmi más, csak munkaerő, hogy ezért minden rendelkezésre álló ideje természet és jog szerint munkaidő, tehát a tőke önértékesítéséhez tartozik. Az emberi művelődésre, szellemi fejlődésre, a szociális funkciók teljesítésére, a társas érintkezésre, a fizikai és szellemi életerők szabad játékára fordított idő, sőt a vasárnap ünnepi ideje — még a szombatnapot megszentelők országában is⁷¹ — merő lárifári! De mértéktelen, vak törekvésében, a többletmunkára irányuló olthatatlan farkasétvágyában a tőke átgázol a munkanap maximális korlátain — nemcsak az erkölcsi, hanem a tisztán fizikai korlátain is. Bitorolja a test növekedésére, fejlődésére és egészségének fenntartására szolgáló időt. Elrabolja a szabad levegő és a napfény fogyasztásához szükséges időt. Lecsipeget az étkezési időből, és azt lehetőleg bekebelezi magába a termelési folyamatba, úgyhogy a munkásnak mint puszta termelési eszköznek adják a táplálékot, ahogy a kazánnak a szenet, a gépnek a zsírt vagy az olajat. Az életerő gyűjtésére, megújítására és felfrissítésére szolgáló egészséges alvást annyi óráig tartó dermedtségre redukálja, amennyit egy abszolút kimerült szervezet újjáéledése nélkülözhetetlenné tesz. Ahelyett, hogy a munkaerő normális fenntartása határozná meg a munkanap korlátját, itt, megfordítva, a naponta lehetséges legnagyobb munka-erőkifejtés — bármilyen betegesen erőltetett és kínos is az — határozza meg a munkás pihenőidejének korlátját. A tőkét nem érdekli a munkaerő élettartama. Egyes-egyedül az egy munkanap alatt folyósítható munkaerő-maximum érdekli. E célját a munkaerő élettartamának megrövidítése útján éri el, mint ahogy a kapzsi gazda a talaj termékenységének megrablása útján ér el fokozott terméshozamot. A tőkés termelés tehát — amely lényegében értéktöbblet termelése, többletmunka felszívása — a munkanap meghosszabbításával nemcsak az emberi munkaerő elsatnyulását termeli, megrabolva ezt fejlődésének és tevékenykedésének normális erkölcsi és fizikai feltételeitől. Magának a munkaerőnek idő előtti kimerülését és elhalását is termeli.⁷² Azáltal hosszabbítja meg a munkás termelési idejét egy adott időszakban, hogy megrövidíti életének idejét.

A munkaerő értéke azonban magában foglalja a munkás újratermeléséhez, illetve a munkásosztály szaporodásához szükséges áruk értékét. Ha tehát a munkanap természetellenes meghosszabbítása — amire mértéktelen önértékesítési törekvésétől hajtva a tőke szükségszerűen igyekszik — megrövidíti az egyes munkások életidejét és ezzel munkaerejük tartamát, akkor az elkopottak gyorsabb pótlására lesz szükség, tehát nagyobb kopási költségeknek kell belekerülniük a munkaerő újratermelésébe, egészen úgy, ahogyan egy gép naponta újratermelendő értékrésze annál nagyobb, minél gyorsabban kopik. Úgy látszik ezért, hogy a tőkét saját érdeke a normálmunkanapra utalja.

A rabszolgatartó úgy vásárolja munkását, mint a lovát. Rabszolgájának elvesztésével tőkét veszít el, amelyet a rabszolgapiacon való új kiadással kell pótolnia. De: „Georgia rizsföldjei és a Mississippi mocsarai lehet, hogy végzetesen romboló hatással vannak az emberi alkatra, mégis, ez az emberéletben véghezvitt pusztítás nem olyan nagy, hogy ne lehetne pótolni Virginia és Kentucky bőven termő rezervátumaiból. A gazdasági szempontok, amelyek valamelyes biztosítékot nyújthatnánakarabszolgával való emberséges bánásmódra, amennyiben az úr érdekét azonossá teszik a rabszolga fenntartásával, a rabszolgakereskedelem bevezetése után éppen fordítva, a rabszolga legvégletesebb tönkretételének okaivá változnak át; mert mihelyt a rabszolga helye idegen néger-rezervátumokról való pótlással betölthető, kevésbé fontos lesz az, hogy élete meddig tart, mint az, hogy amíg tart, mennyire termelékeny. Ezért a rabszolgákat importáló országokban alapelve a rabszolgagazdaságnak, hogy a leghatékonyabb gazdálkodás az, ha a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb teljesítményt préselik ki az emberi baromból (human cattle). Éppen a trópusi művelésben, ahol az évi profitok gyakran az ültetvények össztőkéjével egyenlők, ott áldozzák fel a négerek életét a legkíméletlenebbül. Nyugat-India földművelése, amely évszázadok óta mesébe illő gazdagság bölcsője, az afrikai faj millióit nyelte el. Manapság Kubában, melynek jövedelmeit milliókban számlálják és amelynek ültetvényesei fejedelmek, látjuk, hogy a rabszolgák osztálya nemcsak a leggorombább táplálékot kapja és a legkimerítőbb, szakadatlan robotot végzi, hanem egy nagy része évente egyenesen belepusztul a túlmunka lassú tortúrájába, az alvás és pihenés hiányába.”⁷³

Mutato nomine de te fabula narratur! Rabszolgakereskedelem helyett mondj munkapiacot, Kentucky és Virginia helyett mondj Írországot és Anglia, Skócia meg Wales földművelő kerületeit, Afrika helyett Németországot! Hallottuk, hogy a túlmunka mint ritkítja a londoni pékek sorait, és mégis a londoni munkapiac állandóan túl van telítve a pékipar német és más nemzetiségű halottjelöltjeivel. A fazekasság, mint láttuk, egyike a legrövidebb élettel járó iparágaknak. Hiány van ezért fazekasokban? Josiah Wedgwood, a modern fazekasság feltalálója, származását tekintve maga is közönséges munkás, 1785-ben kijelentette az alsóház előtt, hogy az egész ipar 15 000—20 000 személyt foglalkoztat.⁷⁴ 1861-ben Nagy-Britanniában ennek az iparnak csupán városi központjaiban a népesség száma 101 302 volt. „A pamutipar kilencven éves [...] Az angol faj három nemzedéke alatt a pamutipari munkások kilenc nemzedékét fogyasztotta el.“⁷⁵ Igaz, a lázas fellendülés egyes korszakaiban a munkapiacon aggasztó hézagok mutatkoztak. Így például 1834-ben. De akkor a gyáros urak javasolták a Poor Law Commissionereknek [szegénytörvény-biztosoknak], hogy a földművelő kerületek „túlnépességét” küldjék északra, és kijelentették, hogy „a gyárosok ezt felszívnák és elfogyasztanák. Pontosan ezek voltak a saját szavaik.⁷⁶ Ügynököket bíztak meg Manchesterben a Poor Law Commissionerek beleegyezésével. A mezőgazdasági munkásokról lajstromokat készítettek és átadták ezeknek az ügynököknek. A gyárosok megrohanták az irodákat, a nekik megfelelőket kiválogatták, majd a családokat útnak indították Dél-Angliából. Ezeket az embercsomagokat címkékkel ellátva, mint megannyi árubálát, csatornán és teherkocsin szállították — egyesek gyalog csellengtek utánuk, és sokan eltévedve, az éhségtől félholtan bolyongtak szerte az ipari kerületekben. A dolog valóságos kereskedelmi ággá fejlődött. Az alsóház nehezen fogja ezt elhinni. Ez a szabályos kereskedelem, ez a kufárkodás az emberhússal tovább folyt; az embereket a manchesteri ügynökök megvették és eladták a manchesteri gyárosoknak, éppoly szabályosan, mint ahogy négereket adnak el a déli államok gyapotültetvényeseinek [...] Az 1860-as év jelentette a pamutipar delelőjét [...] Megint hiány volt kezekben. A gyárosok megint a húsügynökökhöz fordultak [...] és ezek átkutatták Dorset dűnéit, Devon dombjait és Wilts síkságait, de a túlnépesség már felemésztődött.” A „Bury Guardian” azon siránkozott, hogy 10 000 pótlólagos kezet lehetett volna az angol—francia kereskedelmi szerződés megkötése után felszívni, és hogy nemsokára 30 000-rel vagy 40 000-rel többre lesz szükség. Miután a húskereskedelem ügynökei és alügynökei 1860-ban meglehetősen eredménytelenül fésülték át a földművelő kerületeket, „egy gyárosküldöttség Villiers úrhoz, a Poor Law Board [szegénytörvény-hatóság] elnökéhez folyamodott, és kérte, engedélyezze megint, hogy szegény- és árvagyermekeket kaphassanak a workhouse-okból [dologházakból]”.⁷⁷

A tapasztalat a tőkés számára általánosságban véve azt mutatja, hogy állandó túlnépesség van, azaz túlnépesség van a tóke pillanatnyi értékesítési szükségletéhez viszonyítva, ámbár ez satnya, éltüket hamar leélő, egymást gyorsan kiszorító, úgyszólván éretlenül leszedett emberi nemzedékekből tevődik össze.⁷⁸ A tapasztalat az értelmes megfigyelő számára a másik oldalon persze megmutatja, hogy a tőkés termelés, amely, ha történetileg nézzük, csak a minapról kelteződik, milyen gyorsan és mélyen a gyökerénél ragadta meg a nép életerejét, hogy az ipari népesség elkorcsosulását csak természetesen tenyésző életelemek faluról való állandó felszívása lassítja, és hogy maguk a falusi munkások is, a szabad levegő s a köztük oly mindenhatóan érvényesülő principle of natural selection [természetes kiválogatódás elve] ellenére, amely csak a legerőteljesebb egyéneket engedi fennmaradni, már romlásnak indulnak.⁷⁹ A tőkét — amelynek oly „jó okai” vannak az őt körülvevő munkásnemzedék szenvedéseinek tagadására — gyakorlati mozgásában éppolyan kevéssé és éppolyan nagyon befolyásolja az emberiség jövendő elrothadásának és a végül mégis feltartóztathatatlan elnéptelenedésnek a kilátása, mint az a lehetőség, hogy a Föld belezuhan a Napba. Minden részvényszédelgésben mindenki tudja, hogy a viharnak egyszer ki kell törnie, de mindenki azt reméli, hogy a villám felebarátjába vág bele, miután maga már felfogta és biztonságba helyezte az aranyesőt. Après moi le déluge! [Utánam az önönvíz!] — ez minden tőkés és minden tőkésnemzet jelszava. A tőke ezért nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen.⁸⁰ A fizikai és szellemi elsatnyulás, az idő előtti halál, a túlmunka gyötrelme miatti panaszokra ezt válaszolja: „Kínjokat mért venni számba, abból gyönyörünk (a profitunk) ha forrt?“ [V. ö.: Goethe: An Suleika — a szerk.] Nagyjában és egészében azonban ez nem is az egyes tőkés jó- vagy rosszakaratától függ. A szabad konkurencia a tőkés termelés benső törvényeit az egyes tőkéssel szemben mint külső kényszertörvényt érvényesíti.⁸¹

Egy normálmunkanap megállapítása a tőkés és a munkás között sok száz éven át folyó harcnak az eredménye. E harc története azonban két ellentétes áramlatot mutat. Hasonlítsuk össze például korunk angol gyári törvényhozását a XIV. századtól egészen a XVIII. század közepéig hozott angol munka-statútumokkal.⁸² Míg a modern gyári törvény a munkanapot erőszakosan megrövidíti, a statútumok arra törekszenek, hogy erőszakosan meghosszabbítsák. Persze a tőke igényei embrió-állapotában — amikor még csak keletkezik, amikor tehát még nem pusztán a gazdasági viszonyok hatalmával, hanem az államhatalom segítségét is igénybe véve biztosítja magának elegendő mennyiségű többletmunka felszívásának jogát — teljességgel szerények, ha összehasonlítjuk őket azokkal az engedményekkel, amelyeket férfikorában morogva és vonakodva meg kell tennie. Évszázadokba kerül, míg a „szabad” munkás a fejlett tőkés termelési mód következményeképp önként hajlandó lesz, azaz társadalmilag kényszerül arra, hogy szokásos létfenntartási eszközeinek áráért életének egész tevékeny idejét, sőt magát a munkaképességét, elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért eladja. Ezért természetes, hogy a munkanapnak az a meghosszabbítása, amelyet a tőke a XIV. század közepétől a XVII. század végéig államhatalmilag a teljes korú munkásokra ráerőszakolni törekszik, körülbelül egybeesik a munkaidőnek azzal a korlátjával, amelyet XIX. század második felében itt-ott államilag emeltek a gyermekvér tőkévé változtatása elé. Ami manapság például Massachusetts államban, az észak-amerikai köztársaság mostanáig legszabadabb államában 12 éven aluli gyermekek munkájának állami korlátjaként van proklamálva, Angliában még XVII. század közepén életerős kézművesek, tagbaszakadt béresek és óriás termetű kovácsok normális munkanapja volt.⁸³

Az első „Statute of Labourers”-nek (23 Edward III. 1349 [III. Edward uralkodásának 23. esztendejéből, 1349-ből való törvény]) közvetlen ürügye (nem oka, mert az effajta törvényhozás évszázadokon át tartott ez ürügy megszűnése után is) a nagy pestis volt, amely megtizedelte a lakosságot, úgyhogy — mint egy tory író mondja — „munkásokat ésszerű árakon” (azaz olyan árakon, amelyek alkalmazóiknak ésszerű mennyiségű többletmunkát biztosítanak) „munkába állítani valóban elviselhetetlenül nehézzé vált”⁸⁴. Az ésszerű munkabéreket ezért kényszertörvényekkel diktálták, éppúgy, mint a munkanap határát. Ez utóbbi pont, s itt csak ez érdekel bennünket, megismétlődik az 1496. évi statútumban (VII. Henrik alatt). Minden kézműves (artificer) és mezőgazdasági munkás munkanapjának akkoriban márciustól szeptemberig reggel 5 órától este 7—8 óráig kellett tartania — bár ezt sohasem vitték keresztül —, de az étkezési idő reggelire 1 óra, ebédre 1½ óra és uzsonnára½ óra volt, tehát éppen kétszer annyi, mint a most érvényes gyári törvény szerint.⁸⁵ Télen reggel 5 órától besötétedésig kellett dolgozni, ugyanezekkel a megszakításokkal. Erzsébetnek egy 1562. évi statútuma a munkanap hosszát valamennyi „napi- vagy hetibérért szegődtetett” munkás számára érintetlenül hagyja, de a közöket korlátozni igyekszik nyáron 2½ órára és télen 2 órára. Az ebéd csak egy óra hosszat tartson, és „a félórás délutáni alvás” csak május közepétől augusztus közepéig engedtessék meg. Minden óra távollétért 1 pennyt (mintegy 8 pfenniget) vonjanak le a bérből. A gyakorlatban azonban a viszony a munkások számára sokkal kedvezőbb volt, mint az, amelyet a statútumok könyve megszabott. A politikai gazdaságtan atyja és bizonyos mértékig a statisztika feltalálója, William Petty, ezt mondja egyik írásában, amelyet a XVII. század utolsó harmadában tett közzé: „A munkások” (labouring men, akkoriban tulajdonképpen mezőgazdasági munkások) „napi 10 órát dolgoznak és hetenként hússzor étkeznek, tudniillik munkanapokon háromszor és vasárnap kétszer; amiből világosan látható, hogy ha pénteken este böjtölni akarnának és 1½ óra alatt akarnának megebédelni, amihez most 2 óra kell nekik, 11-től 1 óráig, ha tehát 1/20-dal többet dolgoznának és 1/20-dal kevesebbet fogyasztanának, akkor a fent említett adó tizedrészét eló' lehetne teremteni.”⁸⁶ Nem volt-e igaza dr. Andrew Ure-nak, amikor az 1833. évi tizenkétórás törvényt a sötétség korszakába való visszaesésnek kiáltotta ki? Persze a statútumok és Petty által említett rendelkezések az „apprentice-ekre” (tanoncokra) is érvényesek. Az azonban, hogy mi volt a helyzet a gyermekmunkával még a XVII. század végén is, a következő panaszból látható: „Ifjúságunk itt, Angliában, semmit sem csinál addig az időig, ameddig tanonccá nem lesz, és azután természetesen hosszú idő — hét év — kell neki, hogy tökéletes kézművessé képezze magát.” Németországot viszont magasztalja, mert ott a gyermekeket a bölcsőtől kezdve legalább „valamelyes foglalatosságra nevelik”.⁸⁷

A XVIII. század legnagyobb részében, a nagyipar korszakáig, a tőkének Angliában még nem sikerült a munkaerő heti értékének megfizetésével a munkás egész betét hatalmába kerítenie — a mezőgazdasági munkások mindenesetre kivételek. Azt a körülményt, hogy négy nap béréből egész héten át megélhettek, a munkások nem látták elégséges oknak arra, hogy a többi két napon is dolgozzanak a tőkés számára. Az angol közgazdászok egyik szárnya a tőke szolgálatában a legdühödtebben ostorozta ezt az önfejűséget, egy másik szárnyuk a munkásokat védte. Hallgassuk meg például a vitát Postlethwayt — akinek kereskedelmi szótára annak idején ugyanolyan hírnévnek örvendett, mint manapság MacCulloch és MacGregor hasonló írásai — és az „Essay on Trade and Commerce” fentebb idézett szerzője között.⁸⁸

Postlethwayt többek között ezt mondja: „E néhány megjegyzést nem zárhatom le úgy, hogy ne vegyek tudomást arról a túl sokak szájából hallott triviális szólamról, amely szerint a munkás (industrious poor), ha 5 nap alatt eleget kereshet ahhoz, hogy megéljen, nem akar teljes 6 napot dolgozni. Ebből arra következtetnek, hogy még a szükséges létfenntartási eszközöket is adókkal vagy bármi más eszközzel meg kell drágítani, hogy a kézművest és a manufaktúramunkást megszakítatlan 6 napos heti munkára kényszerítsék. Engedtessék meg nekem, hogy más véleményen legyek, mint ezek a nagy politikusok, akik e királyság munkásnépességének örökös rabszolgasága (the perpetual slavery of the working people) mellett törnek lándzsát, elfelejtvén a közmondást: »all work and no play« (csak munka és semmi játék) elbutít. Vajon nem büszkélkednek-e az angolok kézműveseik és manufaktúramunkásaik tehetségével és ügyességével, amelyek eddigelé a brit áruknak általános hitelt és hírnevet szereztek? Vajon minek köszönhető ez? Valószínűleg semmi másnak, mint annak a módnak, ahogyan munkásnépünk, a maga kedve szerint, szórakozni tud. Ha rákényszerítenék őket, hogy az egész évet, a hétnek mind a 6 napját átdolgozzák, folyvást ismételve ugyanazt a munkát, vajon ez nem tompítaná-e el tehetségüket, nem tenné-e bárgyúvá és tunyává az éber és ügyes munkásokat; és munkásaink az ilyen Örökös rabszolgaság következtében vajon nem inkább elveszítenék-e, semmint fenntartanák hírnevüket? [...] Miféle műérzéket várhatnánk el ilyen keményen meghajszolt állatoktól (hard driven animals)? [...] Sokan közülük annyi munkát végeznek 4 nap alatt, mint egy francia 5 vagy 6 nap alatt. De ha az angoloknak örökös robotosokká kell válniuk, akkor félő, hogy a franciáknál is mélyebbre fajulnak (degenerate). Ha népünk harci bátorságáról híres, nem azt mondjuk-e, hogy ez egyrészt a hasában levő jó angol roastbeefnek és puddingnak, másrészt — s nem kevésbé — alkotmányos szabadságszellemünknek köszönhető? Es kézműveseink és manufaktúra-munkásaink nagyobb tehetsége, energiája és ügyessége miért ne annak a szabadságnak lenne köszönhető, hogy a maguk módján szórakoznak? Remélem, soha nem fogják elveszíteni ezeket a kiváltságokat, sem a jó életet, amelyből munka-rátermettségük és bátorságuk egyaránt származik!”⁸⁹

Az „Essay on Trade and Commerce” szerzője erre így felel:

„Ha isteni elrendelés a hét hetedik napjának megünneplése, akkor ez magában foglalja azt, hogy a hét többi napja a munkáé” (úgy érti, a tőkéé, mint mindjárt látni fogjuk), „s nem lehet kegyetlenségnek mondani Isten e parancsolatjának kikényszerítését [...] Hogy az emberiség általában természeténél fogva kényelmességre és tunyaságra hajlik, azt végzetesen tapasztaljuk a mi manufaktúra-népségünk viselkedésében, amely átlagosan nem dolgozik többet heti 4 napnál, hacsak a létfenntartási eszközök meg nem drágulnak [...] Tegyük fel, hogy egy bushel búza képviseli a munkás valamennyi létfenntartási eszközét, hogy ez 5 shillingbe kerül és hogy a munkás napi 1 shillinget keres munkájával. Akkor csupán 5 napot kell dolgoznia egy héten; csak 4-et, ha bushelja 4 shilling [...] Minthogy azonban a munkabér e királyságban a létfenntartási eszközök árához képest sokkal magasabb, a 4 napot dolgozó manufaktúramunkásnak olyan pénzfeleslege van, amelyből a hét hátralevő részén dologtalanul él [...] Remélem, eleget mondtam annak megvilágítására, hogy hetenként 6 napi mérsékelt munka nem rabszolgaság. Mezőgazdasági munkásaink ennyit dolgoznak és, minden látszat szerint, a munkások (labouring poor) között ők a legboldogabbak,⁹⁰ a hollandok pedig a manufaktúrákban teszik ugyanezt, és nagyon boldog népnek látszanak. A franciák így tesznek, hacsak közbe nem jön a sok ünnepnap⁹¹ [...] De a mi népségünk azt a rögeszmét vette fejébe, hogy őt mint angolt születése jogán megilleti a kiváltság, hogy szabadabb és függetlenebb legyen, mint” (a munkásnép) „Európa bármely más országában. Nos, lehetséges, hogy ez az eszme, amennyiben katonáink bátorságára hat, némi haszonnal jár; de minél kevesebbjük van belőle a manufaktúramunkásoknak, annál jobb rájuk magukra és az államra nézve. Munkások sohase tartsák magukat függetleneknek elöljáróiktól (independent of their superiors) [...] Kereskedőállamban, amilyen a mienk, ahol az össznépességnek talán 7/8-a kevés tulajdonnal rendelkezik vagy semmilyennel sem, rendkívül veszélyes a csőcseléket felbátorítani⁹² [...] Nem lesz teljes a kúra mindaddig, amíg ipari szegényeink rá nem állnak, hogy 6 napot dolgozzanak ugyanazért az összegért, amelyet most 4 nap alatt megkeresnek.”⁹³ Erre a célra, valamint „a lustálkodás, a kicsapongás és a romantikus szabadság-ábrándozás kiirtására”, nemkülönben „a szegényadó csökkentésére, az iparkodás szellemének emelésére és a munka árának lenyomására a manufaktúrákban” a tőkének ez a hűséges Eckartja azt a bevált szert javasolja, hogy az olyan munkásokat, akik a közjótékonyságra szorulnak, egyszóval a pauperokat, zárják egy „eszményi dologházba” (an ideal Workhouse). „Az ilyen házat a rémület házává (House of Terror) kell tenni.”⁹⁴ Ebben a „rémület házában”, ebben az „eszményében a workhouse-nak” „napi 14 órát” kell dolgozni, „beleértve azonban a kellő étkezési időket, úgyhogy teljes 12 munkaóra marad”.⁹⁵

12 munkaóra naponta az „eszményi workhouse-ban”, az 1770-es rémület házában! Hatvanhárom évvel később, 1833-ban, amikor az angol parlament négy iparágban a 13 és 18 év közötti gyermekek munkanapját 12 teljes munkaórára szállította le, úgy látszott, hogy felvirradt az angol ipar ítéletnapja! 1852-ben, amikor L. Bonaparte a törvényes munkanap bolygatásával igyekezett megnyerni magának a polgárságot, a francia munkásnép egy emberként kiáltotta: „A munkanapot 12 órára rövidítő törvény az egyetlen jó, ami megmaradt számunkra a köztársaság törvényhozásából!”⁹⁶ Zürichben a 10 éven felüli gyermekek munkaideje 12 órára van korlátozva; Aargauban 1862-ben a 13 és 16 év közötti gyermekek munkáját 12½ óráról 12 órára csökkentették, Ausztriában 1860-ban a 14 és 16 év közötti gyermekekét szintén 12 órára.⁹⁷ Micsoda „haladás 1770 óta”, ujjongana fel Macaulay „exultációval”!

A „rémület háza” pauperok számára, amelyről a tőkés lelke 1770-ben még csak álmodozott, egynéhány évvel később megvalósult mint óriási „dologház” maguknak a manufaktúramunkásoknak a számára. Gyárnak hívták. S ezúttal az eszmény elhalványult a valóság mellett.

A tőkének évszázadok kellettek ahhoz, hogy a munkanapot normális maximális határáig, majd ezen túl, a 12 órás természetes nap határáig megnyújtsa⁹⁸, most viszont, azóta, hogy a XVIII. század utolsó harmadában megszületett a nagyipar, lavinaszerűen erőszakos és mértéktelen roham következett be. Az erkölcs és a természet, a kor és a nem, a nappal és az éjszaka minden korlátját szétrombolták. Még a nappalnak és az éjszakának a régi statútumokban parasztian egyszerű fogalmai is annyira elmosódtak, hogy egy angol bírónak még 1860-ban valósággal talmudi éleslátásra volt szüksége, hogy „jogerősen” megmagyarázza, mi a nappal és mi az éjszaka.⁹⁹ A tőke orgiákat ült.

Mihelyt a termelés lármájától elkábított munkásosztály valamennyire feleszmélt, megkezdte ellenállását, legelőször is a nagyipar szülőhazájában, Angliában. Három évtizeden át a kicsikart engedmények mégis tisztára névlegesek maradtak. A parlament öt munkatörvényt bocsátott ki 1802-től 1833-ig, de elég ravasz volt ahhoz, hogy egyetlen fillért se szavazzon meg kényszerrel való végrehajtásukra, a szükséges hivatalnok-személyzetre stb.¹⁰⁰ A törvények holt betűk maradtak. „A tény az, hogy az 1833. évi törvény előtt gyermekeket és fiatal személyeket egész éjszaka, egész nap, vagy így is, úgy is ad libitum [tetszés szerint] megdolgoztattak (were worked).”¹⁰¹

Csak az 1833-as gyári törvénytől — amely a pamut-, a gyapjú-, a len- és a selyemgyárakra terjedt ki — kelteződik a modern iparban a normálmunkanap. Mi sem jellemzi jobban a tőke szellemét, mint az angol gyári törvényhozás története 1833-tól 1864-ig!

Az 1833. évi törvény kijelenti, hogy a közönséges gyári munkanap reggel ½6-kor kezdődjék és este ½9-kor végződjék, és e korlátokon, e 15 órás időszakon belül, törvényes dolog fiatal személyeket (azaz 13 és 18 év közötti személyeket) a nap bármely szakában alkalmazni, mindig azzal a feltétellel hogy egy és ugyanaz a fiatal személy egy nap nem dolgozik többet 12 óránál, bizonyos külön megjelölt esetek kivételével. A törvény 6. szakasza elrendeli, „hogy minden egyes nap folyamán minden ilyen korlátolt munkaidejű személynek legalább 1½ óra étkezési időt kell biztosítani”. A 9 éven aluli gyermekek alkalmazását — később megemlítendő kivétellel — megtiltották, a 9 és 13 év közötti gyermekek munkáját napi 8 órára korlátozták. Az éjjeli munkát, azaz e törvény szerint az este ½9 és reggel ½6 óra közötti munkát valamennyi 9 és 18 év közötti személy számára megtiltották.

A törvényhozóknak annyira nem volt eszük ágában sem hozzányúlni a tőke szabadságához, amelyet a felnőtt munkaerő kiszipolyozásában élvez, vagy ahogy ők nevezték, „a munka szabadságához”, hogy külön rendszert agyaltak ki a gyári törvény ilyen hajmeresztő következményének megelőzésére.

„A gyári rendszernek, ahogy jelenleg be van rendezve, az a nagy baja”, hangzik a bizottság központi tanácsának 1833. június 25-i első jelentése, „hogy szükségszerűvé teszi a gyermekmunka kiterjesztését a felnőttek munkanapjának legvégső hosszáig. Az egyetlen orvosságnak erre a bajra — a felnőttek munkájának korlátozása nélkül, amiből nagyobb baj származnék, mint az, amelynek elejét akarjuk venni — az a terv látszik, hogy a gyermekeknek kettős csoportját kell alkalmazni.” Ezt a „tervet” ezért keresztül is vitték relais-rendszer néven („system of relays”; relay jelentése angolul, akárcsak franciául, a postalovak váltása különböző állomásokon), úgy hogy például reggel ½6-tól délután ½2-ig a 9 és 13 év közötti gyermekek egyik csoportját, délután ½2-től este ½9-ig egy másik csoportját fogják be és így tovább.

Jutalmul azért, hogy a gyáros urak az utóbbi 22 év folyamán a gyermekmunka tárgyában kibocsátott valamennyi törvénynek a legszemtelenebbül fittyet hánytak, a keserű pirulát még most is megaranyozták nekik. A parlament elrendelte, hogy 1834. március 1. után 11 éven aluli gyermek, 1835. március 1. után 12 éven aluli gyermek és 1836. március 1. után 13 éven aluli gyermek nem dolgozhat egy gyárban sem 8 óránál többet! Ez a „tőkével” szemben oly kíméletes „liberalizmus” annál is inkább elismerésre érdemes volt, mert dr. Farre, Sir A. Carlisle, Sir B. Brodie, Sir C. Bell, Mr. Guthrie és mások, egyszóval London legjelentősebb physicianjei és surgeonjai [orvosai és seborvosai] az alsóház előtt tett tanúvallomásukban kijelentették, hogy periculum in mora! [Veszély van a halogatásban!] Dr. Farre még valamivel gorombábban így fejezte ki magát: „Törvényhozásra egyaránt szükség van az idő előtti halál elhárítására, bármilyen formában okozhatják is azt, és ezt” (a gyári módot) „minden bizonnyal a halálokozás egyik legkegyetlenebb módszerének kell tekinteni.”¹⁰² Ugyanaz a „reformált” parlament, amely a gyáros urak iránti gyöngédségből 13 éven aluli gyermekeket még évekre a heti 72 órás gyári munka poklába kötelezett el, a felszabadító törvényben viszont — amely a szabadságot is cseppenként adagolta — eleve megtiltotta az ültetvényeseknek, hogy bármilyen néger rabszolgát heti 45 óránál tovább dolgoztassanak!

De a tőke, korántsem megbékélten, most évekig tartó, zajos agitációba kezdett. Ez az agitáció főleg azoknak a kategóriáknak a kora körül forgott, amelyeket gyermekek elnevezéssel 8 órás munkára korlátoztak és bizonyos iskolakényszernek vetettek alá. A tőkés antropológia szerint a gyermekkor a 10. vagy végső esetben a 11. évnél végződik. Minél jobban közeledett a gyári törvény teljes végrehajtásának határideje, a végzetes 1836-os esztendő, annál vadabbul tombolt a gyáros-csőcselék. Valóban sikerült a kormányt annyira megfélemlíteniük, hogy 1835-ben javasolta a gyermekkor határának 13-ról 12 évre való leszállítását. Közben fenyegetően megnövekedett a pressure from without [külső nyomás]. Az alsóháznak inába szállt a bátorsága. Megtagadta, hogy 13 éveseket napi 8 óránál hosszabb időre a tőke Dzsagannáth-kereke elé vessen, és az 1833-as törvény teljes hatályba lépett. Változatlanul maradt 1844 júniusáig.

Abban az évtizedben, melyben ez a törvény előbb részben, majd egészében szabályozta a gyári munkát, a gyárfelügyelők hivatalos jelentései tele voltak olyan panaszokkal, hogy e törvényt lehetetlen végrehajtani. Minthogy ugyanis az 1833-as törvény alapján a tőke urainak szabadságukban állott, hogy a reggel ½6-tól este ½9-ig terjedő tizenötórás időszakban minden „fiatal személlyel” és minden „gyermekkel” bármely tetszőleges időben kezdessék meg, szakíttassák félbe, fejeztessék be a tizenkét-, illetőleg nyolcórás munkát, és ugyanígy a különböző személyeknek különböző étkezési órákat jelöljenek ki, az urak csakhamar egy új „relais-rendszert” találtak ki, amely szerint nem az történik, hogy a munkalovakat meghatározott állomásokon váltják, hanem hogy váltakozó állomásokon újra meg újra befogják őket. Nem időzünk tovább e rendszer szépségénél, mivel később vissza kell rá térnünk. Annyi azonban az első pillantásra is világos, hogy ez az egész gyári törvényt, nemcsak szellemét, hanem betűjét is hatálytalanította. E minden egyes gyermekről és minden fiatal személyről vezetett bonyolult könyvvitel mellett hogyan kényszerítsék ki a gyárfelügyelők a törvényesen meghatározott munkaidőt és a törvényes étkezési idők biztosítását? A gyárak nagy részében a régi durva garázdálkodás csakhamar ismét büntetlenül felvirágzott. A belügyminiszterrel folytatott egyik megbeszélésen (1844-ben) a gyárfelügyelők bebizonyították, hogy az újonnan kiagyalt relais-rendszer mellett lehetetlen minden ellenőrzés.¹⁰³ Közben azonban a körülmények nagyot változtak. A gyári munkások — főleg 1838 óta — a tízórás törvényt gazdasági jelszavukká tették, ahogyan a chartát politikai jelszavukká. Maguknak a gyárosoknak egy része, nevezetesen az, amely gyárüzemét az 1833-as törvénynek megfelelően szabályozta, elárasztotta a parlamentet emlékiratokkal a „csalárd testvérekről”, akik nagyobb szemtelenségük vagy szerencsésebb helyi körülményeik folytán megszeghették a törvényt és tisztességtelenül „konkurálnak” velük. Azonfelül bármily szívesen engedte volna szabadjára régi rablási vágyát az egyes gyáros, a gyárososztály hangadói és politikai vezetői megváltozott magatartást és megváltozott hangot írtak elő a munkásokkal szemben. Megkezdték a gabonatörvények eltörlésére irányuló hadjáratot, és a győzelemhez szükségük volt a munkások segítségére! Ezért megígérték, hogy a Free Trade ezeréves birodalmában nemcsak a cipót kétszerezik meg, hanem a tízórás törvényt is elfogadják.¹⁰⁴ Tehát még kevésbé küzdhettek egy olyan rendszabály ellen, amelynek csak az 1833-as törvényt kellett valóra váltania. Végül a toryk, akiknek legszentebb érdekét, a földjáradékot fenyegette veszély, emberbaráti érzelmektől fűtve felháborodottan mennydörögtek ellenségeik „gyalázatos praktikái”¹⁰⁵ ellen.

Így jött létre az 1844. június 7-i gyári póttörvény. Ez 1844. szeptember 10-én lépett hatályba. A munkások újabb kategóriáját vonja be a védettek közé, ti. 18 éven felüli nőket. Ezeket minden tekintetben a fiatal személyekkel tették egyenlővé: munkaidejüket 12 órára korlátozták, az éjjeli munkát eltiltották számukra stb. Először kényszerült tehát a törvényhozás arra, hogy nagykorúak munkáját is közvetlenül és hivatalosan ellenőrizze. Az 1844—45-ös gyári jelentés gúnyosan így ír: „Egyetlenegy olyan eset sem jutott tudomásunkra, hogy felnőtt nők panaszkodtak volna a jogaikba való eme beavatkozás miatt.”¹⁰⁶ A 13 éven aluli gyermekek munkáját napi 6½ órára, bizonyos feltételek között 7 órára csökkentették.¹⁰⁷

A csalárd „relais-rendszer” visszaéléseinek kiküszöbölése végett a törvény többek között az alábbi fontos részletrendelkezéseket hozta: „A gyermekek és fiatal személyek munkanapja attól az időtől számítandó, amikor bármelyik gyermek vagy fiatal személy reggel a gyárban dolgozni kezd.”

Vagyis ha például A reggel 8 órakor kezdi meg a munkát és B 10 órakor, a munkanapnak B számára mégis ugyanabban az órában kell végződnie, mint A számára. A munkanap kezdetét nyilvános óra, például a legközelebbi vasúti óra jelezze, a gyári harang ehhez igazodjék. A gyárosnak nagy betűkkel nyomott hirdetményt kell a gyárban kifüggesztenie, amelyben a munkanap kezdete, vége, valamint a szünetek fel vannak tüntetve. Azokat a gyermekeket, akik délelőtt 12 óra előtt kezdik meg munkájukat, déli 1 óra után újra foglalkoztatni nem szabad. A délutáni csoportnak tehát más gyermekekből kell állnia, mint a délelőttinek. 1½ óra étkezési időt valamennyi védett munkás számára ugyanazon napszakokban kell biztosítani, legalább egy órát délután 3 óra előtt. Gyermekeket vagy fiatal személyeket nem szabad déli 1 óra előtt 5 óránál hosszabb ideig foglalkoztatni legalább ½ órás étkezési szünet nélkül. Gyermekek, fiatal személyek vagy nők étkezési idő alatt nem maradhatnak olyan gyári helyiségben, ahol valamilyen munkafolyamat megy végbe stb.

Láttuk, hogy ezek az aprólékos rendelkezések, amelyek a munka időszakát, határait, szüneteit olyan katonai egyöntetűséggel, óraütésre szabályozzák, semmiképpen sem parlamenti szőrszálhasogatás termékei. Fokozatosan fejlődtek ki a viszonyokból, mint a modern termelési mód természeti törvényei. Megformulázásuk, hivatalos elismerésük és állami kihirdetésük hosszas osztályharcok eredménye volt. Egyik legelső következményük az lett, hogy a gyakorlat a gyárak felnőtt férfimunkásainak munkanapját is ugyanazoknak a korlátoknak vetette alá, mert a legtöbb termelési folyamatban a gyermekek, fiatal személyek és nők együttműködése nélkülözhetetlen. Ezért nagyjában és egészében az 1844 és 1847 közti időszak alatt a tizenkétórás munkanap általánosan és egyöntetűen érvényes volt minden gyári törvényhozás alá vetett iparágban.

A gyárosok azonban ezt az „előrelépést" nem engedték meg egy kárpótló „hátralépés” nélkül. Ösztönzésükre az alsóház a megdolgoztatható gyermekek legalsó korhatárát 9-ről 8 évre csökkentette, hogy biztosítsa a tőkének isten és jog szerint járó „pótlólagos gyárigyermek-kínálatot”.¹⁰⁸

Az 1846—47-es évek korszakalkotóak Anglia gazdaságtörténetében. A gabonatörvényeket hatálytalanították, a gyapot és más nyersanyagok behozatali vámját eltörölték, a szabadkereskedelmet a törvényhozás vezérlő csillagává nyilvánították! Röviden, felvirradt az ezeréves birodalom. Másrészt ugyanezekben az években érte el tetőpontját a chartista mozgalom és a tízórás agitáció, és szövetségesekre talált a bosszút lihegő torykban. A Bright és Cobden vezette szószegő szabadkereskedő had fanatikus ellenállása ellenére a parlament elfogadta a tízórás törvényt, melyért oly rég küzdöttek.

Az 1847. június 8-i új gyári törvény elrendelte, hogy 1847. július 1-én a „fiatal személyek” (13 és 18 év közöttiek) és minden munkásnő munkanapjának 11 órára való ideiglenes csökkentése, 1848. május 1-én pedig 10 órára való végleges korlátozása lépjen életbe. Egyebekben ez a törvény csak az 1833-as és 1844-es törvények módosító kiegészítése volt.

A tőke megelőző hadjáratot indított, hogy a törvény 1848. május 1-i teljes keresztülvitelét megakadályozza. Mégpedig maguknak a munkásoknak kellett volna, állítólag saját tapasztalatukon okulva, segíteniük saját művüket újra szétrombolni. A pillanatot ügyesen választották meg. „Emlékeznünk kell arra, hogy az 1846—47-es félelmetes válság következtében a gyári munkások között nagy volt az ínség, mert sok gyár csak rövid időt dolgozott, mások meg teljesen leálltak. Jelentékeny számú munkás emiatt a legnyomasztóbb helyzetben volt, sokan eladósodtak. Ezért meglehetős bizonyossággal fel lehetett tételezni, hogy inkább a hosszabb munkaidőt választják, hogy kárpótolják magukat múltbeli veszteségeikért, esetleg kifizessék adósságaikat, kiváltsák bútoraikat a zálogházból, pótolják eladott holmijukat, vagy maguknak és családjuknak új ruhadarabokat szerezzenek.”¹⁰⁹ A gyáros urak azon voltak, hogy e körülmények természetes hatását 10%-os általános bércsökkentéssel fokozzák. Ez úgyszólván az új szabadkereskedelmi korszak avatóünnepén történt. Ezután 8⅓%-os újabb bércsökkentés következett, mihelyt a munkanapot 11 órára, és kétszer ekkora, mihelyt véglegesen 10 órára rövidítették. Ezért ahol a viszonyok valamelyest megengedték, legalább 25%-os bércsökkentést hajtottak végre.¹¹⁰ Ilyen kedvezően előkészített esélyekkel kezdték meg az agitációt a munkások között az 1847-es törvény visszavonásáért. Eközben nem vetették meg a csalás, a megtévesztés, a fenyegetés semmilyen eszközét sem, de mindez hiábavaló volt. Arra a fél tucat petícióra vonatkozólag, amelyekben a munkásoknak panaszkodniuk kellett, hogy „a törvény elnyomja őket”, maguk a kérelmezők jelentették ki szóbeli kihallgatásukkor, hogy kényszerítették őket az aláírásra. „El vannak nyomva, de más nyomja el őket, nem a gyári törvény.”¹¹¹ De a gyárosok, ha nem sikerült is a munkásokat a maguk szellemében megszólaltatniuk, annál hangosabban kiabáltak a sajtóban és a parlamentben a munkások nevében. A gyárfelügyelőket afféle konventbiztosoknak bélyegezték, akik a szerencsétlen munkást könyörtelenül feláldozzák világtökéletesítő hóbortjuknak. Ez a manőver is balul ütött ki. Leonard Horner gyárfelügyelő saját személyében és segédfelügyelői révén számos tanúkihallgatást folytatott le Lancashire gyáraiban. A kihallgatott munkásoknak kb. 70 százaléka nyilatkozott a 10 óra, sokkal kisebb százaléka a 11 óra és egészen jelentéktelen kisebbsége a régi 12 óra mellett.¹¹²

Egy másik „jóságos” fogás az volt, hogy a felnőtt férfimunkásokat 12—15 órát dolgoztatták, és azután e tényt a proletárok szíve vágyának legigazibb kifejezésévé nyilvánították. De a „könyörtelen” gyárfelügyelő, Leonard Horner, ismét a helyén volt. A legtöbb „túlórás” azt vallotta, „sokkal szívesebben dolgozna 10 órát kisebb munkabérért, de nincs választása; olyan sokan vannak munka nélkül, olyan sok fonó kénytelen egyszerű piecerként [kötözőként] dolgozni, hogy, ha a hosszabb munkaidőt megtagadnák, rögtön mások foglalnák el helyüket; a kérdés tehát számukra ez: vagy hosszabb időt dolgoznak, vagy az utcára kerülnek”.¹¹³

A tőke megelőző hadjárata nem sikerült, és a tízórás törvény 1848. május 1-én hatályba lépett. Közben azonban a chartista párt kudarca, amelynek vezetőit bebörtönözték és szervezetét szétrobbantották, már megingatta az angol munkásosztály önbizalmát. Nem sokkal ezután a párizsi júniusi felkelés és annak vérbefojtása egyesítette mind a kontinentális Európában, mind Angliában az uralkodó osztályok összes frakcióit, földtulajdonosokat és tőkéseket, tőzsdehiénákat és szatócsokat, protekcionistákat és szabadkereskedőket, kormányt és ellenzéket, papokat és szabadgondolkodókat, ifjú szajhákat és vén apácákat a tulajdon, a vallás, a család, a társadalom megmentésének közös zászlaja alatt. A munkásosztályt mindenütt számkivetettnek nyilvánították, kiátkozták, a „loi des suspects” [gyanúsak törvénye] hatálya alá helyezték. A gyáros uraknak tehát nem kellett feszélyezniük magukat. Nyílt lázadásban törtek ki nemcsak a tízórás törvény, hanem az ellen az egész törvényhozás ellen is, amely 1833 óta a munkaerő „szabad” kiszipolyozását némiképp zabolázni igyekezett. Pro-slavery rebellion volt ez kicsiben, több mint két éven át folytatták cinikus kíméletlenséggel, terrorista energiával, és ez annál is olcsóbb volt, mert a rebellis tőkés mit sem kockáztatott munkásainak bőrén kívül.

Az ezután következők megértéséhez emlékeznünk kell arra, hogy mind a három gyári törvény, az 1833., az 1844. és az 1847. évi, jogerős, amennyiben egyik a másikat nem módosítja; hogy a 18 éven felüli férfimunkás munkanapját egyikük sem korlátozza, és hogy 1833-tól a reggel fél 6-tól este fél 9-ig tartó tizenötórás időszak maradt a törvényes „nap”, amelyen belül kellett a fiatal személyeknek és a nőknek először tizenkét-, majd tízórás munkájukat az előírt feltételek mellett elvégezniük.

A gyárosok itt-ott azzal kezdték, hogy az általuk foglalkoztatott fiatal személyek és munkásnők egy részét, néha felét, elbocsátották és ezzel szemben a felnőtt férfimunkások között visszállították a csaknem feledésbe ment éjjeli munkát. A tízórás törvény miatt — kiáltották — nincs más választásuk!¹¹⁴

A második lépés a törvényes étkezési szünetekre vonatkozott. Halljuk a gyárfelügyelőket. „A munkaórák 10-re való korlátozása óta a gyárosok azt állítják — bár nézetüket gyakorlatilag még nem viszik keresztül a végső következtetésig —, hogy ha például reggel 9 órától este 7 óráig dolgoztatnak, eleget tesznek a törvényes előírásoknak, amennyiben egy órát reggel 9 óra előtt, egy félórát pedig este 7 óra után, tehát 1½ órát adnak étkezési időkre. Egyes esetekben most félórát vagy egy órát engednek ebédelésre, de ugyanakkor ragaszkodnak ahhoz, hogy egyáltalán nem kötelesek a 1½ óra semmilyen részét sem a 10 órás munkanap folyamán biztosítani.”¹¹⁵ A gyáros urak tehát azt állították, hogy az 1844-es törvénynek az étkezési időkre vonatkozó kínosan pontos rendelkezései a munkásoknak csak arra adnak engedélyt, hogy a gyárba való belépésük előtt és a gyárból való kilépésük után, tehát otthonukban ehessenek és ihassanak! És miért is ne fogyaszthatnák el a munkások reggel 9 óra előtt az ebédjüket? A királyi jogászok azonban úgy döntöttek, hogy az előírt étkezési időket „a valóságos munkanap alatti szünetekben kell megadni, és hogy törvénybe ütköző dolog 10 órát egyvégtében, reggel 9-től este 7-ig megszakítás nélkül dolgoztatni”.¹¹⁶

E kedélyes tüntetések után a tőke bevezette lázadását egy olyan lépéssel, amely megfelelt az 1844-es törvény betűjének, tehát törvényes volt.

Az 1844-es törvény megtiltotta ugyan, hogy azokat a 8—13 éves gyermekeket, akiket délelőtt 12 óra eló'tt foglalkoztattak, déli 1 óra után ismét foglalkoztassák. De semmi módon nem szabályozta azoknak a gyermekeknek a 6½ órás munkáját, akiknek munkaideje délelőtt 12 órakor vagy később kezdődött! 8 éves gyermekeket ezért, ha a munkát délelőtt 12 órakor kezdték, lehetett 12-től 1-ig alkalmazni, ez 1 óra; délután 2-től 4-ig, ez 2 óra, és 5-től este ½9-ig, ez 3½ óra; mindez összesen a törvényes 6½ óra! Vagy ami még jobb: hogy alkalmazásukat a felnőtt férfimunkások ½9-ig tartó munkájához idomítsák, csak az kellett, hogy a gyárosok ne adjanak nekik munkát délután 2 óra előtt, és akkor este ½9-ig megszakítás nélkül a gyárban tarthatták őket!
„És most kifejezetten elismerik, hogy újabban, a gyárosok mohósága következtében, akik gépi berendezésüket több mint 10 órán át akarják járatni, orvul elterjedt Angliában az a gyakorlat, hogy mindkét nembeli 8—13 éves gyermekeket, miután az összes fiatal személyek és a nők eltávoztak a gyárból, csakis a felnőtt férfiakkal együtt, este ½9-ig dolgoztatnak.”¹¹⁷ Munkások és gyárfelügyelők egészségügyi és erkölcsi okokból tiltakoztak ez ellen. De a tőke így felelt:

Valóban, az alsóháznak 1850. július 26-án benyújtott statisztikai előterjesztés szerint, 1850. július 15-én 257 gyárban 3742 gyermek volt, minden tiltakozás ellenére, e „gyakorlatnak” alávetve.¹¹⁸ De még ez sem elég! A tőke hiúzszeme felfedezte, hogy az 1844. évi törvény nem engedélyez délelőtt ötórai munkát legalább 30 perc felfrissülési szünet nélkül, a délutáni munkára azonban semmi ilyesfélét nem ír elő. A tőke ezért megkívánta és kicsikarta magának azt az élvezetet, hogy 8 éves munkásgyermekeket 2 órától este fél 9-ig megszakítás nélkül ne csak robotoltasson, hanem éheztessen is!

De ez a shylocki kapaszkodás az 1844-es törvény betűjébe, amennyiben e törvény a gyermekmunkát szabályozza, szükségképpen csak azt célozta, hogy közvetítse a nyílt lázadást ugyanezen törvény ellen, amennyiben ez a „fiatal személyek és nők” munkáját szabályozza. Emlékszünk, hogy e törvény fő célja és fő tartalma a „csalárd relais-rendszer” megszüntetése. A gyárosok lázadásukat azzal az egyszerű kijelentéssel kezdték meg, hogy az 1844-es törvény ama szakaszai, amelyek megtiltják azt, hogy a fiatal személyeket és nőket a tizenötórás gyári nap tetszés szerinti rövidebb szakaszaiban tetszés szerint használják fel, „viszonylag ártalmatlanok (comparatively harmless) maradtak mindaddig, amíg a munkaidő 12 órára volt korlátozva. A tízórás törvény mellett ezek elviselhetetlenül méltánytalanok (hardship).”¹²⁰ Ezért a leghűvösebb módon közölték a felügyelőkkel, hogy túlteszik magukat a törvény betűjén és saját szakállukra ismét bevezetik a régi rendszert.¹²¹ Ez maguknak a félrevezetett munkásoknak az érdekében történik, „hogy nagyobb béreket lehessen nekik fizetni”. „Ez az egyetlen lehetséges terv, amellyel Nagy-Britannia ipari főhatalma a tízórás törvény mellett fenntartható.”¹²² „Meglehet, kissé nehéz szabálytalanságokat felfedezni a relais-rendszer mellett, de hát mit tesz ez? (what of that?) Vagy kezeljük másodrangú dologként országunk fontos gyári érdekét, hogy a gyárfelügyelőknek és segédfelügyelőknek némi kis fáradságot (some little trouble) megtakarítsunk?”¹²³

Mindez a fondorkodás természetesen mit sem használt. A gyárfelügyelők bírói úton léptek közbe. Nemsokára azonban a gyáros-petíciók olyan porfelhője zúdult a belügyminiszter. Sir George Grey nyakába, hogy 1848. augusztus 5-i körlevelében utasította a felügyelőket: „általában ne lépjenek közbe a törvény betűjének megsértése miatt, valahányszor nem bizonyítható be, hogy a relais-rendszert fiatal személyek és nők 10 óránál hosszabb ideig való dolgoztatására használják fel”. Erre J. Stuart gyárfelügyelő engedélyezte a gyári nap tizenötórás időszakára az úgynevezett váltási rendszert egész Skóciában, ahol ez csakhamar újra felvirágzott a régi módon. Az angol gyárfelügyelők ezzel szemben kijelentették, hogy a miniszternek nincs diktátori hatalma a törvények felfüggesztésére, és továbbra is bírói úton jártak el a pro-slavery rebellisek ellen.

De mire való minden törvény elé idézés, ha a törvényszékek, a county magistrate-ek¹²⁴, felmentő ítéleteket hoztak? E törvényszékeken a gyáros urak önmaguk felett ültek törvényt. Íme egy példa. Egy bizonyos Eskrigge, pamutfonógyáros a Kershaw, Leese & Co. cégtől, kerületének gyárfelügyelője elé terjesztette egy relais-rendszer sémáját, amelyet a maga gyárának szánt. Miután elutasították, eleinte passzívan viselkedett. Néhány hónappal később egy Robinson nevezetű egyén, ugyancsak pamutfonógyáros és Eskrigge-nek, ba nem is Péntekje, de mindenesetre rokona, a stockporti városi békebírák előtt állott ugyanezen, Eskrigge által kiagyalt relais-rendszer bevezetése miatt. A bírák négyen voltak, köztük három pamutfonógyáros, élükön pedig ugyanaz a mellőzhetetlen Eskrigge. Eskrigge fölmentette Robinsont, és most már kijelentette, hogy ami Robinsonnak jogos, az Eskrigge-nek méltányos. Saját jogerős döntésére támaszkodva, tüstént bevezette e rendszert a saját gyárában.¹²⁵ Persze e törvényszékeknek már az összetétele is a törvény nyílt megsértése volt.¹²⁶ „Az effajta törvényszéki komédiák”, kiált fel Howell felügyelő, „orvoslást követelnek [...] vagy a törvényt idomítsák ezekhez az ítélethirdetésekhez, vagy kevésbé gyarló bírósággal töltessék be, amely döntéseit a törvényhez idomítja [...] valahányszor ilyen esetek fordulnak elő. Mennyire vágyunk fizetett bíróra!”¹²⁷

A királyi jogászok kijelentették, hogy az 1848-as törvény gyáros-értelmezése ízetlen, de a társadalom e megmentői nem hagyták magukat eltántorítani. „Miután”, jelenti Leonard Horner, „hét különböző bírósági körzetben tíz eljárást indítva megkíséreltem a törvény kikényszerítését, és csak egy esetben támogattak a magistrate-ek [...] további eljárások indítását a törvény kijátszása miatt haszontalannak tartom. A törvénynek az a része, amelyet azért alkottak, hogy a munkaórákban egyöntetűséget teremtsenek [...] többé nincs érvényben Lancashire-ben. Sem nekem, sem segédfelügyelőimnek nem is áll a rendelkezésünkre semmiféle eszköz, amely biztosítana bennünket afelől, hogy azok a gyárak, amelyekben az úgynevezett relais-rendszer uralkodik, nem foglalkoztatnak fiatal személyeket és nőket 10 óránál tovább [...] 1849 április végén már 114 gyár dolgozott kerületemben e módszer szerint, és számuk az utóbbi időben rohamosan növekszik. Általában most 13½ órát dolgoznak, reggel 6 órától este ½8-ig; egyes esetekben 15 órát, reggel ½6-tól este ½9-ig.”¹²⁸ Leonard Horner már 1848 decemberében 65 gyáros és 29 munkafelügyelő listájával rendelkezett, akik egyhangúlag kijelentették, hogy e relais-rendszer mellett semmiféle felügyeleti rendszer nem tudja megakadályozni a legkiterjedtebb túlmunkát.¹²⁹ Ugyanazokat a gyerekeket és fiatal személyeket hol a fonóhelyiségből a szövőhelyiségbe stb., hol, 15 óra alatt, egyik gyárból a másikba tologatták (shifted).¹³⁰ Hogyan ellenőrizzenek egy rendszert, „amely visszaél a váltás szóval azért, hogy a kezeket vég nélküli változatossággal, mint a kártyákat, össze-vissza keverje, és a különböző egyének munkájának és pihenésének óráit naponta úgy tologassa, hogy a kezeknek egyazon teljes készlete sohase működjék össze ugyanazon a helyen és ugyanazon időben”!¹³¹

De a valóságos túldolgoztatást egészen figyelmen kívül hagyva, ez az úgynevezett relais-rendszer a tőkés fantázia olyan szüleménye volt, melyet Fourier sem múlt felül a „courtes séances” humoros karcolataiban, csakhogy a munka vonzása a tőke vonzásává változott át. Nézzük meg azokat a gyáros-sémákat, amelyeket a megbízható sajtó annak mintájaként dicsőített, hogy „mit vihet végbe az ésszerű gondosság és módszeresség (what a reasonable degree of care and method can accomplish)”. A munkásszemélyzetet néha 12—15 kategóriára osztották, amelyek megint folyton cserélgették alkotórészeiket. A gyári nap 15 órás időszaka alatt a tőke egyszer 30 percre, egyszer 1 órára vonzotta magához a munkást, majd ismét eltaszította, hogy újra a gyárba vonzza és a gyártól eltaszítsa, szétszórt időfoszlányokban ide-oda hajszolva, anélkül hogy egyszer is kieresztette volna a markából, mígcsak a 10 órás munka el nem végeztetett. Akárcsak a színpadon, ugyanazoknak a személyeknek felváltva kellett fellépniük a különböző felvonások különböző jeleneteiben. De ahogyan a színész a dráma egész tartama alatt a színpadhoz tartozik, ugyanúgy tartoztak a munkások most 15 órán át a gyárhoz, nem számítva a gyárba menés és a hazatérés idejét. A pihenés órái így a kényszerű semmittevés óráivá változtak át, amelyek a fiatal munkást a kocsmába, a fiatal munkásnőt a bordélyba hajtották. Aszerint, hogy a tőkés naponta milyen új ötletet agyait ki, hogy gépi berendezését a munkásszemélyzet szaporítása nélkül 12 vagy 15 órán át működésben tartsa, a munkásnak hol ebben, hol abban a darab időhulladékban kellett ebédjét bekapnia. A tízórás agitáció idején a gyárosok azt kiáltozták, hogy a munkásbanda abban a reményben nyújt be petíciókat, hogy majd 12 órás bért kap 10 órás munkáért. Most a gyárosok megfordították az érmét. 10 órai bért fizettek, holott 12—15 óra hosszat rendelkeztek a munkaerővel!¹³² Ez volt a kutya magva, ez a tízórás törvény gyáros kiadása! Ezek ugyanazok a kenetteljes, emberszeretettől csepegő szabadkereskedők voltak, akik 10 teljes éven át, a gabonatörvény elleni agitáció során, fillérre kiszámolták a munkásoknak, hogy szabad gabonabehozatal esetén 10 órai munka, az angol ipar eszközeivel, teljesen elegendő a tőkések meggazdagítására.¹³³

A tőke kétesztendei lázadására végül a négy legfelsőbb angol törvényszék egyikének, a Court of Exchequernek az ítélete tette fel a koronát; ez a törvényszék egy elébe vitt esetben 1850. február 8-án úgy döntött, hogy habár a gyárosok az 1844-es törvény értelme ellen cselekedtek, de maga ez a törvény tartalmaz bizonyos szavakat, amelyek értelmetlenné teszik. „Ezzel a döntéssel a tízórás törvényt eltörölték.”¹³⁴ Egy sereg gyáros, aki eddig még félt attól, hogy a relais-rendszert fiatal személyek és munkásnők számára bevezesse, most két kézzel kapott rajta.¹³⁵

A tőkének e látszólag végleges győzelmével azonban nyomban fordulat következett be. A munkások eddig passzív — bár hajthatatlan és naponta megújuló — ellenállást fejtettek ki. Most hangos, fenyegető gyűléseken tiltakoztak Lancashire-ben és Yorkshire-ben. Az állítólagos tízórás törvény tehát puszta szemfényvesztés, parlamenti csalás, és soha nem is létezett! A gyárfelügyelők sürgetően intették a kormányt, hogy az osztályantagonizmus hihetetlen mértékben kiéleződött. Maguknak a gyárosoknak egy része is morgott: „A magistrate-ek ellentmondó döntései folytán egészen abnormis és anarchikus állapot uralkodik. Más törvény érvényes Yorkshire-ben, más Lancashire-ben, más törvény Lancashire egyik egyházközségében, és ismét más a közvetlen szomszédságában. A nagyvárosi gyáros kijátszhatja a törvényt, a vidéki viszont nem kapja meg a szükséges személyzetet a relais-rendszerhez és még kevésbé a munkásoknak egyik gyárból a másikba való tologatásához stb.” Márpedig a munkaerő egyenlő kizsákmányolása a tőke legelső emberi joga.

Ilyen körülmények között a gyárosok és a munkások kompromisszumot kötöttek, amelyet az 1850. augusztus 5-i új gyári póttörvény pecsételt meg parlamentileg. A „fiatal személyek és nők” munkanapját a hét első 5 napján 10 óráról 10½ órára emelték fel, szombaton 7½ órára korlátozták. A munkának a reggel 6 órától este 6 óráig terjedő időszakban kell végbemennie¹³⁶, másfél órás étkezési szünetekkel, amelyeket egy időben és az 1844-es rendelkezéseknek megfelelően kell biztosítani stb. Ezzel a relais-rendszernek egyszer s mindenkorra véget vetettek.¹³⁷ A gyermekmunkára vonatkozóan az 1844-es törvény maradt érvényben.

Egy gyáros-kategória ez alkalommal is, mint korábban, különleges hűbérúri jogokat biztosított magának a proletárgyermekek felett. Ezek a selyemgyárosok voltak. 1833-ban fenyegetően azt üvöltözték, hogy „ha megfosztják őket attól a szabadságtól, hogy akármilyen korú gyermekeket napi 10 órán át robotoltathassanak, ezzel leállítják gyáraikat (if the liberty of working children of any age for 10 hours a day was taken away, it would stop their works)”. Azt állítják, lehetetlen elegendő számú 13 éven felüli gyermeket vásárolniuk. Az óhajtott kiváltságot ki is zsarolták. Az ürügy későbbi vizsgálat során merő hazugságnak bizonyult¹³⁸, ami azonban nem akadályozta meg a gyárosokat abban, hogy egy évtizeden át kisgyermekek véréből — akiket, hogy munkájukat elvégezhessék, székre kellett állítani — napi 10 óra hosszat selymet ne fonjanak.¹³⁹ Az 1844. évi törvény ugyan „megfosztotta” őket attól a „szabadságtól”, hogy 11 éven aluli gyermekeket napi 6½ óránál tovább foglalkoztassanak, ellenben biztosította számukra azt a kiváltságot, hogy 11 és 13 év közötti gyermekeket napi 10 óra hosszat megdolgoztassanak, és ezekre vonatkozóan eltörölte a többi gyári gyermekre előírt iskolakényszert. Ezúttal az ürügy így hangzott: „A szövet finomsága olyan gyengéd ujjakat követel, hogy ez csak a gyárba való korai belépés révén biztosítható.“¹⁴⁰ A finom ujjak végett a gyerekeket egészben leölték, mint Dél-Oroszországban bőre és faggyúja végett a marhát. Végül is, 1850-ben, az 1844-ben biztosított kiváltságot a selyemcérnázó és a selyemmotolláló részlegekre korlátozták, itt azonban, hogy a „szabadságától” megfosztott tőkét kárpótolják, a 11—13 éves gyermekek munkaidejét 10-ről 10½ órára emelték. Ürügy: „A munka selyemgyárakban könnyebb, mint más gyárakban, és semmiképpen sem olyan hátrányos az egészségre.”¹⁴¹ Hivatalos orvosi vizsgálat később bebizonyította, hogy fordítva, „a selyemipari kerületekben az átlagos halálozási arány kivételesen magas, a népesség női részében pedig még magasabb, mint Lancashire pamutipari kerületeiben”.¹⁴² A gyárfelügyelők félévenként megismételt tiltakozásai ellenére ez a garázdálkodás mindmáig tart.¹⁴³

Az 1850-es törvény csak a „fiatal személyek és nők” számára változtatta át a reggel fél 6-tól este fél 9-ig tartó 15 órás időszakot reggel 6-tól este 6-ig tartó tizenkétórás időszakká. Tehát nem a gyermekek számára, akiket még mindig fel lehetett használni egy félórával ez időszak kezdete előtt és 2½ órával a vége után is, ha munkájuk teljes tartama 6½ órát nem haladhatta is meg. A törvény megvitatása során a gyárfelügyelők egy statisztikát terjesztettek a parlament elé az ezzel a rendellenességgel való gyalázatos visszaélésekről. De hiába. A háttérben az a szándék húzódott meg, hogy a felnőtt munkások munkanapját a gyermekek segítségével a virágzás éveiben ismét 15 órára srófolják fel. A következő 3 év tapasztalata megmutatta, hogy az ilyen kísérletnek a felnőtt férfimunkások ellenállásán hajótörést kell szenvednie.¹⁴⁴ Az 1850-es törvényt ezért 1853-ban végre kiegészítették annak megtiltásával, hogy „gyermekeket reggel a fiatal személyek és nők előtt és este utánuk alkalmazzanak”. Ettől kezdve — kevés kivétellel — az 1850-es gyári törvény az alája vetett iparágakban valamennyi munkás munkanapját szabályozta.¹⁴⁵ Az első gyári törvény kibocsátása óta eddig fél évszázad telt el.¹⁴⁶

Eredeti területén a törvényhozás először az 1845-ös „Printworks’ Act”-tel (a kartonnyomó üzemekről stb. szóló törvénnyel) lépett túl. A kelletlenség, mellyel a tőke ezt az új „különcködést” engedélyezte, kirí a törvény minden sorából! A 8—13 éves gyermekek és a nők munkanapját 16 órára — reggel 6 órától este 10 óráig — korlátozza, mindennemű törvényes étkezési szünet nélkül. Megengedi, hogy 13 éven felüli férfimunkásokat tetszés szerint éjjel-nappal egyfolytában robotoltassanak.¹⁴⁷ Parlamentáris elvetélés ez.¹⁴⁸

Mégis, az elv győzött, mert győzött a nagy iparágakban, amelyek a modern termelési mód legsajátabb teremtményei. Ezeknek az iparágaknak 1853 és 1860 közötti csodálatos fejlődése, karöltve a gyári munkások fizikai és erkölcsi újjászületésével, a legrövidlátóbbnak is szemet szúrt. Maguk a gyárosok, akiktől a munkanap törvényes korlátját és szabályozását fél évszázados polgárháborúban lépésről lépésre csikarták ki, dicsekedve mutattak rá a kizsákmányolásnak még „szabad” területeivel szemben fennálló kontrasztra.¹⁴⁹

A „politikai gazdaságtan” farizeusai a törvényesen szabályozott munkanap szükségességének belátását most „tudományuk” jellegzetes új vívmányának kiáltották ki.¹⁵⁰ Könnyen érthető, hogy miután a gyármágnások alkalmazkodtak az elkerülhetetlenhez és megbékéltek vele, a tőke ellenállóereje fokozatosan gyengült, míg ugyanakkor a munkásosztály támadóereje a nem közvetlenül érdekelt társadalmi rétegekben szerzett szövetségeseinek számával együtt növekedett. Innét az aránylag gyors haladás 1860 óta.

A festödéket és a fehérítőket¹⁵¹ 1860-ban, a csipkegyárakat és a harisnyakötödéket 1861-ben vetették az 1850-es gyári törvény alá. „A gyermekmunka vizsgálatára kiküldött bizottság“ első jelentésének (1863) következményeképpen ugyanerre a sorsra jutott a cserépáru-ipar minden fajtája (nemcsak a fazekasság), a gyufa-, gyutacs-, töltény-, tapétagyártás, a pamutbársony-nyírás (fustian cutting) és számos olyan folyamat, amelyet a „finishing” (végső kikészítés) néven foglalnak össze, 1863-ban a „szabad levegőn történő fehérítést”¹⁵² és a pékséget külön törvények alá helyezték, amelyek közül az első többek között megtiltotta a gyermekek, fiatal személyek és nők éjszakai munkáját (este 8 órától reggel 6 óráig), a második pedig 18 éven aluli péklegények alkalmazását este 9 óra és reggel 5 óra között. Az említett bizottság későbbi javaslataira, amelyek a földművelés, a bányák és a szállításügy kivételével valamennyi fontos angol iparágat a „szabadságától” való megfosztással fenyegetik, még visszatérünk.¹⁵³

Az olvasó emlékszik rá, hogy az értéktöbblet-termelés vagyis a többletmunka-nyerés alkotja a tőkés termelés sajátos tartalmát és célját, függetlenül magának a termelési módnak bármilyen — a munkának a tőke alá rendeléséből esetleg fakadó — átalakulásától. Emlékszik, hogy az eddig kifejtett álláspont szerint csak az önálló és ezért törvényileg nagykorú munkás szerződik mint árueladó a tőkéssel. Ha tehát történelmi vázlatunkban egyrészt a modern ipar, másrészt a fizikailag és jogilag kiskorúak munkája fő szerepet játszik, akkor számunkra az egyik csak mint különös terület, a másik csak mint a munka kiszipolyozásának különösen csattanós példája jön számba. Anélkül azonban, hogy a későbbi kifejtésnek elébe vágnánk, a történelmi tények puszta összefüggéséből következik:

Először: A víz, a gőz és a gépi berendezés által elsőnek forradalmasított iparokban, a modern termelési mód ez első teremtményeiben, a pamut-, gyapjú-, len-, selyemfonodákban és szövödékben elégül ki legelőször a tőkének a munkanap mértéktelen és kíméletlen meghosszabbítására irányuló törekvése. A megváltozott anyagi termelési mód és a termelők ennek megfelelően megváltozott társadalmi viszonyai¹⁵⁴ először mértéktelen túlhajtást idéznek elő, majd ezzel ellentétben életre hívják a társadalmi ellenőrzést, amely a munkanapot, szüneteivel együtt, törvényileg korlátozza, szabályozza és egységesíti. Ez az ellenőrzés ezért a XIX. század első felében csupán kivételes törvényhozásként jelenik meg.¹⁵⁵ Mihelyt azonban meghódította az új termelési mód eredeti területét, nemcsak az derült ki, hogy közben sok más termelési ág belépett a tulajdonképpeni gyári rendszerbe, hanem az is, hogy többé-kevésbé elavult üzemmóddal dolgozó manufaktúrák, mint a fazekas-, üveggyártó műhelyek stb., régimódi kézművességek, mint a pékség, és végül még a szétszórt úgynevezett otthonmunka is, mint a szögkészítés stb.¹⁵⁶ már régóta éppen úgy a tőkés kizsákmányolás hatalmába kerültek, mint a gyár.

A törvényhozás ezért rákényszerült, hogy fokozatosan levesse kivételes jellegét, vagy pedig — ahol római módra kazuisztikusan jár el, mint Angliában — bármely házat, amelyben dolgoznak, tetszőlegesen gyárrá (factory) nyilvánítson.¹⁵⁷

Másodszor: A munkanap szabályozásának története egyes termelési ágakban, más ágakban pedig a még folyó küzdelem e szabályozásért kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy az elszigetelt munkás, a munkás mint munkaerejének „szabad” eladója, a tőkés termelés bizonyos érettségi fokán nem tud ellenállni, alulmarad. A normálmunkanap megteremtése ezért a tőkésosztály és a munkásosztály közötti hosszadalmas, többé vagy kevésbé burkolt polgárháború terméke. Minthogy a küzdelem a modern ipar területén kezdődik, ezért először annak hazájában, Angliában zajlik.¹⁵⁸ Az angol gyári munkások nemcsak az angol, hanem az egész modern munkásosztály bajvívói voltak, mint ahogy az teoretikusaik voltak az elsők, akik a tőke teóriájának odadobták a kesztyűt.¹⁵⁹ Ure, a gyárfilozófus, ezért az angol munkásosztály kitörölhetetlen szégyenfoltjának bélyegzi, hogy „a gyári törvények rabszolgaságát” írta zászlajára a tőkével szemben, amely férfiasan „a munka tökéletes szabadságáért” küzdött.¹⁶⁰

Franciaország lassan sántikál Anglia mögött. A februári forradalomra volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a tizenkétórás törvény¹⁶¹, amely sokkal fogyatékosabb, mint angol eredetije. Ennek ellenére a francia forradalmi módszer a maga sajátságos előnyeit is érvényesíti. Egy csapásra valamennyi műhelynek és gyárnak különbség nélkül a munkanap egyazon korlátját diktálja, míg az angol törvényhozás, hol ezen, hol azon a ponton, kelletlenül enged a viszonyok nyomásának, és a legjobb úton van afelé, hogy egy új jogi óriáskígyót költsön ki.¹⁶² Másrészt a francia törvény elvileg kimondja azt, amit Angliában csak a gyermekek, kiskorúak és nők nevében küzdöttek ki, és amit csak újabban kezdenek általános jogként igényelni.¹⁶³

Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban minden önálló munkásmozgalom béna maradt addig, amíg a köztársaság egy részét a rabszolgaság éktelenítette. A munka fehér bőrben nem szabadíthatja fel magát ott, ahol fekete bőrben bélyeget visel. De a rabszolgaság halálából azonnal egy új, megifjodott élet sarjadt. A polgárháború első gyümölcse a nyolcórás agitáció volt, amely hétmérföldes léptekkel, mozdonysebességgel terjed az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Üj-Angliától Kaliforniáig. A baltimore-i általános munkáskongresszus (1866 augusztus) kijelenti: „A jelenkor első és nagy követelménye, ahhoz, hogy felszabadíthassuk ez ország munkáját a tőkés rabszolgaság alól, egy olyan törvény kibocsátása, hogy 8 óra legyen a normálmunkanap az amerikai Unió valamennyi államában. El vagyunk szánva, hogy minden erőnket latba vetjük, amíg e dicsőséges eredményt el nem érjük.”¹⁶⁴ Egyidejűleg (1866. szeptember elején) a genfi „Nemzetközi Munkáskongresszus” a londoni Főtanács javaslatára elhatározta: „A munkanap korlátozását olyan előzetes feltételnek nyilvánítjuk, amely nélkül a felszabadulásra irányuló minden további törekvés szükségképpen kudarcra van ítélve [...] Azt javasoljuk, hogy a munkanap törvényes korlátja 8 munkaóra legyen.”

Így az Atlanti-óceán mindkét partján ösztönösen, magukból a termelési viszonyokból kisarjadt munkásmozgalom igazolja R. J. Saunders angol gyárfelügyelő kijelentését: „Nem lehet soha a siker bármilyen kilátásával további lépéseket tenni a társadalom reformja felé, ha előzőleg a munkanapot nem korlátozzák és előírt korlátját szigorúan ki nem kényszerítik.”¹⁶⁵

Meg kell vallani, hogy munkásunk másképp jön ki a termelési folyamatból, mint ahogyan oda belépett. A piacon mint a „munkaerő”-áru birtokosa lépett szembe más árubirtokosokkal, mint árubirtokos az árubirtokossal. A szerződés, amellyel munkaerejét eladta a tőkésnek, úgyszólván fekete fehér alapon bizonyította, hogy szabadon rendelkezik önmaga felett. Az alku megkötése után kiderül, hogy a munkás nem volt „szabadon cselekvő”, hogy az idő, amelyre szabadságában áll munkaerejét eladni, olyan idő, amelyre kénytelen azt eladni,¹⁶⁶ hogy a valóságban szipolyozója nem engedi el, „amíg csak egy izmot, egy int, egy csepp vért még kizsákmányolhatott”.¹⁶⁷ „Védelmük” „kínjaik kígyója” ellen, a munkásoknak össze kell fogniuk, és mint osztálynak állami törvényt kell kikényszeríteniük, egy lebírhatatlan társadalmi akadályt, mely őket magukat megakadályozza abban, hogy a tőkével kötött Önkéntes szerződéssel halálra és rabszolgaságra adják el magukat és nemzetségüket.¹⁶⁸ Az „elidegeníthetetlen emberi jogok” pompázatos listája helyébe a törvényileg korlátozott munkanap szerény Magna Chartája lép, amely „végre tisztázza azt, hogy mikor végződik az az idő, amelyet a munkás elad, és mikor kezdődik a saját ideje”.¹⁶⁹ Quantum mutatus ab illō! [Mennyit változott azóta!]

¹ „[Az] egy napi[nak nevezett] munka meghatározatlan, lehet hosszú vagy rövid.” („An Essay on Trade and Commerce, containing Observations on Taxation etc.”, London 1770, 73. old.)
²Ez a kérdés összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint Sir Robert Peel híres kérdése a birminghami kereskedelmi kamarához: „What is a pound?” [Mi egy font?], amely kérdést Peel csak azért tehette fel, mert éppúgy nem volt tisztában a pénz természetével, mint a birminghami „little shilling man-ek”.
³„A tőkés feladata, hogy ráfordított tőkéjével a lehető legnagyobb összegű munkát érje el (d’obtenir du capital dépensé la plus forte somme de travail possible).” (J.-G. Courcelle-Seneuil: „Traité théorique et pratique des entreprises industrielles”, II. kiad., Párizs 1857, 62. old.)
⁴„Napi egy elveszett munkaóra óriási kár egy kereskedőállamnak.” „Igen nagy a luxuscikkek fogyasztása e királyság dolgozó szegényei körében; különösen a manufaktúra-népség körében; közben idejüket is fogyasztják, ami minden fogyasztás közül a legvégzetesebb.” („An Essay on Trade and Commerce etc.”, 47., 153. old.)
⁵„Ha a szabad munkás egy pillanatnyi pihenőt tart, a piszkos ökonómia, amely nyugtalanul szemmel követi, azt állítja, hogy meglopja őt.” (N. Linguet: „Théorie des lois civiles etc.”, London 1767, II. köt. 466. old.)
⁶A londoni buildereknek [építőmunkásoknak] a munkanap 9 órára csökkentéséért indított 1860—61-es nagy sztrájkja idején bizottságuk nyilatkozatot tett közzé, mely félig-meddig munkásunk perbeszédére lyukad ki. A nyilatkozat nem minden gúny nélkül céloz arra, hogy a „building masterek” [építési vállalkozók] legprofitsóvárabbja — egy bizonyos Sir M. Peto — „szent ember hírében” áll. (Ez a Peto 1867 után ugyanúgy végezte, mint — Strousberg!)
⁷ „Akik dolgoznak [...] a valóságban azok táplálják mind a javadalmasokat, akiket gazdagoknak neveznek, mind Önmagukat.” (Edmund Burke: „Thoughts and Details on Scarcity etc.”, 2—3. old.)
⁸ Niebuhr „Römische Geschichté”-jében igen naivan jegyzi meg: „Nem palástolhatjuk el magunk előtt, hogy olyan, romjaikban is csodálatos művek, mint az etruszkok alkotásai, kis” (!) „államokban hűbérurakat és jobbágyokat tételeznek fel.” Sokkal mélyebbre hatolva mondta Sismondi, hogy a „brüsszeli csipkék” bérurakat és bérszolgákat tételeznek fel.
⁹ „Ezeket a szerencsétleneket” (az Egyiptom, Etiópia és Arábia közötti aranybányákban), „akik még testüket tisztán tartani és meztelenségüket eltakarni sem tudják, nem nézhetni anélkül, hogy siralmas sorsukon ne sajnálkoznánk. Mert itt nincs elnézés és nincs kímélet betegek, rokkantak, öregek, a női gyengeség iránt. Mindannyiuknak, ütésektől kényszerítve, dolgozniuk kell, míg csak a halál véget nem vet kínjaiknak és ínségüknek.” (Diod. Sic.: „Historische Bibliothek”, III. könyv XIII. fej. [260. old.])
¹⁰ Az alábbiak a román tartományoknak a krími háborút követő átalakulás előtti állapotaira vonatkoznak.
¹¹ {Jegyzet a 3. kiadáshoz. Ez éppúgy érvényes Németországra, és sajátosan az Elbától keletre levő Poroszországra. A XV. században a német paraszt csaknem mindenütt bizonyos termény- és munkaszolgáltatásoknak alávetett, de különben, legalábbis ténylegesen, szabad ember volt. A brandenburgi, pomerániai, sziléziai és kelet-poroszországi német telepeseket még jogilag is szabadoknak ismerték el. A nemességnek a parasztháborúban aratott győzelme véget vetett ennek. Nemcsak a legyőzött délnémet parasztok lettek megint jobbágyok. Már a XVI. század közepétől kezdve a kelet-poroszországi, brandenburgi, pomerániai és sziléziai, majd nem sokkal később a schleswig-holsteini szabad parasztokat is jobbágysorba taszították. (Maurer: „Fronhöfe”, IV. köt. – Meitzen: „Der Boden des preussischen Staats”. — Hanssen: „Leibeigenschaft in Schleswig-Holstein”.) — F. E.}
¹² További részletek találhatók E. Regnault „Histoire politique et sociale des principautés danubiennes” című munkájában, Párizs 1855. [304. skk. old.]
¹³„Általánosságban, bizonyos határok közt, szerves lények virulásáról tanúskodik az, ha fajtájuk átlagméretét túllépik. Ami az embert illeti, testmérete kisebb lesz, ha fejlődése kárt szenved, akár fizikai, akár szociális viszonyok folytán. Valamennyi európai országban, ahol konskripció* van, ennek bevezetése óta a felnőtt férfiak átlagos testmérete és egészében véve a hadi szolgálatra való alkalmassága csökkent. A forradalom (1789) előtt Franciaországban a gyalogos legkisebb testmagassága 165 cm volt; 1818-ban (március 10-i törvény) 157, az 1832 március 21-i törvény szerint 156 cm; kis növés és testi fogyatkozások miatt Franciaországban átlagosan az összeírottaknak több mint a felét kimustrálták. Szászországban a katonamérték 1780-ban 178 cm volt, most 155, Poroszországban 157. Dr. Meyernek a »Bayrische Zeitung« 1862. május 9-i számában közölt adatai szerint 9 évi átlagból kitűnik, hogy Poroszországban 1000 összeírott közül 716 hadi szolgálatra alkalmatlan: 317 kis növés és 399 testi fogyatkozások miatt [...] Berlin 1858-ban nem tudta kiállítani újonc-kontingensét, hiányzott 156 fő.” (J. V. Liebig: „Die Chemie in ihrer Anwendung auf Agrikultur und Physiologie”, VII. kiad., 1862, I. köt. 117—118. old.)
¹⁴ Az 1850-es gyári törvény története e fejezet folyamán következik.
¹⁵Az angol nagyipar kezdetétől 1845-ig terjedő időszakra csak itt-ott térek ki, s erre vonatkozóan az olvasót Friedrich Engels könyvére utalom: „Die Lage der arbeitenden Klasse in England”, Lipcse 1845. Hogy Engels milyen mélyrehatóan felfogta a tőkés termelési mód szellemét, mutatja a sok Factory Report, Report on Mines [gyári jelentés, bányákról szóló jelentés] stb., amely 1845 óta jelent meg, és hogy milyen csodálatraméltóan festette le az állapotokat részleteiben, azt megmutatja munkájának akár legfelületesebb összehasonlítása is a „Children’s Employment Commission” 18—20 évvel később (1863—67) közzétett hivatalos jelentéseivel. Ezek ugyanis olyan iparágakról szólnak, amelyekbe a gyári törvényhozást 1862-ig még nem vezették be, és részben még ma sem vezették be. Itt tehát az Engels leírta állapotokra kívülről nem kényszerítettek rá többé-kevésbé nagy változást. A magam példáit főleg az 1848 utáni szabadkereskedelmi időszakból veszem, abból a paradicsomi időből, amelyről az éppannyira nagyszájú, mint amennyire tudományos tekintetben lezüllött szabadkereskedelmi házalólegények a németeknek oly mesésen sokat faucherolnak [fr.: csépelnek, szó szerint: kaszálnak]. — Anglia egyébként itt csak azért van előtérben, mert klasszikus képviselője a tőkés termelésnek, és csak neki van a tárgyalt kérdésekről hivatalos folytatólagos statisztikája.
¹⁶ „Suggestions etc. by Mr. L. Horner, Inspector of Factories”; „Factories Regulation Act. Ordered by the House of Commons to be printed 9. Aug. 1859”, 4—5. old.
¹⁷„Reports of the Insp. of Fact, for the half year ending 31st Oct. 1856”, 35. old.
¹⁸„Reports etc, 30th April 1858”, 9. old.
¹⁹„Reports etc. 30th April 1858”, 10. old.
²⁰i. m. 25. old.
²¹„Reports etc. for the half year ending 30th April 1861”, lásd Appendix, 2. sz.; „Reports etc. 31st Oct. 1862”, 7., 52., 53. old. A törvény-áthágások megint gyakoribbak lesznek 1863 második félévében. V. ö. „Reports etc. ending 31st Oct. 1863”, 7. old.
²²„Reports etc. 31st Oct. 1860”, 23. old. Hogy a gyárosok törvényszéki vallomásai szerint gyári kezeik milyen fanatizmussal szegülnek szembe a gyári munka mindennemű megszakításával, mutassa a következő kuriózum: 1836. június elején a dewsburyi (Yorkshire) békebírákhoz feljelentések érkeztek, melyek szerint Batley közelében nyolc nagy gyár tulajdonosai megsértették a gyári törvényt. Ezeknek az uraknak egy részét azzal vádolták, hogy öt 12 és 15 év közötti fiút péntek reggel 6 órától szombat délután 4 óráig robotoltattak anélkül, hogy bármilyen pihenést engedtek volna nekik az étkezési időn és éjfél körül 1 órai alváson kívül. S ezeknek a gyermekeknek a 30 órás, szünet nélküli munkát a „shoddyhole-ban” [rongylyukban] kellett elvégezniük — így hívják azt az odút, ahol a gyapjúrongyokat szétszaggatják, és ahol a tengernyi porral, foszlánnyal stb. telített levegő még a felnőtt munkást is arra kényszeríti, hogy állandóan szája elé kötött zsebkendővel védje tüdejét! A vádlott urak esküt helyettesítő fogadalommal — kvékerek lévén aggályosabban vallásos férfiúk voltak, semmint hogy esküt tegyenek — erősítették, hogy nagy irgalmasságukban a nyomorult gyermekeknek 4 óra alvást engedélyeztek, de a csökönyös gyermekek semmiképpen sem akartak ágyba menni! A kvéker urakat 20 font sterling pénzbírságra ítélték. Dryden megsejtette ezeket a kvékereket:
„Egy álszent róka, esküt tenni félt,
de mint a sátán, hazugságban élt,
a képe Böjt, kegyes-bandzsítva járt,
s nem vétkezett, míg nem mondott imát.”
²³„Rep. etc. 31 st Oct. 1856”, 34. old.
²⁴i. m. 35. old.
²⁵i. m. 48. old.
²⁶uo.
²⁷uo.
²⁸uo.
²⁹„Moments are the elements of profit.” („Rep. of the Insp. etc. 30th April 1860”, 56. old.)
³⁰Ez a kifejezés hivatalosan polgárjogot nyert mind a gyárakban, mind a gyári jelentésekben.
³¹„A gyártulajdonosok mohósága, akiknek a nyereség utáni hajszában elkövetett kegyetlenkedéseit aligha múlták felül azok, amelyeket a spanyolok követtek el Amerika meghódításakor, az arany utáni hajszában.” (John Wade: „History of the Middle and Working Classes" III. kiad., London 1835, 114. old.) Elméleti részében ez a könyv, amely egy fajta vázlata a politikai gazdaságtannak, tartalmaz egy s más, a maga idejében eredeti dolgot, például a kereskedelmi válságokra vonatkozólag. Történelmi része szemérmetlen plagizálás Sir M. Eden „The State of the Poor”, London 1797, című munkájából.
³²„London Daily Telegraph”, 1860. január 17.
³³V. ö. Engels: „Lage etc.”, 249—251. old.
³⁴„Children’s Employment Commission, First Report etc. 1863”, Appendix, 16., 19., 18. old.
³⁵„Public Health, 3rd Report etc.”, 103—105. old.
³⁶„Ch. Empl. Comm., 1863”, 24., 22., XI. old.
³⁷i. m. XLVII. old.
³⁸i. m. LIV. old.
³⁹Ezt nem szabad a mi értelmünkben felfogott többletmunkaidőnek venni. Ezek az urak a 10½ órás munkát normálmunkanapnak tekintik, amely tehát a normális többletmunkát is magában foglalja. Ezután kezdődik a „túlóra”, amelyet valamivel jobban fizetnek. Egy későbbi alkalommal látni fogjuk, hogy a munkaerőnek az úgynevezett normálnap alatt való felhasználását értéken alul fizetik, úgyhogy a „túlóra” puszta tőkésfurfang több „többletmunka” kipréselésére, és egyébként még akkor is az marad, ha a „normálnap” alatt felhasznált munkaerőt valóban teljesen megfizetik.
⁴⁰„Ch. Empl. Comm., 1863”, Appendix, 123—125., 140., LXIV. old.
⁴¹A timsó, finomra zúzva vagy sóval keverve, szabályos kereskedelmi cikk, amely a jellemző „baker’s stuff” [pékanyag] nevet viseli.
⁴²A korom tudvalévőén igen energikus formája a szénnek, és trágyázószerül szolgál, amelyet tőkés-kéményseprők angol bérlőknek eladnak. Mármost 1862-ben az angol „jurymannek” [esküdtnek] egy perben el kellett döntenie, vajon az olyan korom, amelyhez a vevő tudta nélkül 90% port és homokot kevertek, „valódi” korom-e „kereskedelmi” értelemben vagy „hamisított” korom „törvényes” értelemben. Az „amis du commerce” [a kereskedelem barátai] úgy döntöttek, hogy „valódi” kereskedelmi korom, és elutasították a panaszos bérlőt, akinek ráadásul még viselnie is kellett a perköltségeket.
⁴³Chevallier francia vegyész az áruk „sophisticationjáról” írott értekezésében 600 és egynéhány cikk felett tart szemlét, s ezek közül soknál 10, 20, 30 különböző hamisítási módszert sorol fel. Hozzáteszi, hogy nem minden módszert ismer és nem mindet említi, amelyet ismer. A cukorra 6 hamisítási módot ad meg, az olívaolajra 9-et, a vajra 10-et, a sóra 12-t, a tejre 19-et, a kenyérre 20-at, a pálinkára 23-at, a lisztre 24-et, a csokoládéra 28-at, a borra 30-at, a kávéra 32-t stb. Maga a jóisten sem kerüli el e sorsot. Lásd Rouard de Card: „De la falsification des substances sacramentelles”, Párizs 1856.
⁴⁴„Report etc. relating to the Grievances complained of by the Journeymen Bakers etc.”, London 1862 és „Second Report etc.”, London 1863.
⁴⁵i. m. „First Report etc.”, VI—-VIL old.
⁴⁶i. m. LXXI. old.
⁴⁷George Read: „The History of Baking”, London 1848, 16. old.
⁴⁸„Report (First) etc. Evidence”, Cheeseman „full priced baker” vallomása, 108. old.
⁴⁹George Read: i. m. A XVII. század végén és a XVIII. elején a minden lehetséges szakmába befurakodó factorokat (ügynököket) hivatalosan „public nuisance-eknek” [közártalmaknak] bélyegezték meg. így például Somerset grófság békebíráinak negyedévi ülésén a Grand Jury „presentmentet” [emlékiratot] intézett az alsóházhoz, amelyben többek között az olvasható, „hogy ezek a Blackwell Hall-i factorok közártalom és sérelem a posztóiparnak, s mint ártalmat el kell őket nyomni”. („The Case of our English Wool etc.", London 1685, 6—7. old.)
⁵⁰„First Report etc.”, VIII. old.
⁵¹„Report of Committee on the Baking Trade in Ireland for 1861”
⁵²i. m.
⁵³A mezőgazdasági munkások nyilvános gyűlése az Edinburgh melletti Lasswade-ben, 1866 január 5-én, (Lásd „Workman’s Advocate”, 1866. január 13.) Egy trade-union [szakszervezet] megalakulása a mezőgazdasági munkások között 1865 végén, legelőször Skóciában, történelmi esemény. Anglia egyik legelnyomottabb mezőgazdasági kerületében, Buckinghamshire-ben, a bérmunkások 1867 márciusában nagy sztrájkot rendeztek, hogy hetibérüket 9—10 shillingről 12 shillingre emeljék. — (Az előzőekből látható, hogy az angol mezőgazdasági proletariátus mozgalma, amely 1830 utáni erőszakos tüntetéseinek elfojtása és kivált az új szegénytörvény bevezetése után teljesen megtört, a hatvanas években újra kezdődik, és végül 1872-ben korszakot alkotóvá lesz. A második kötetben visszatérek erre, és éppígy az angol földmunkás helyzetével foglalkozó, 1867 óta megjelent Kékkönyvekre. Pótlás a 3. kiadáshoz.)
⁵⁴„Reynolds’ Newspaper”, 1866. január 21. Ugyanez a hetilap közvetlenül ezután hétről hétre „Fearful and fatal accidents” [Félelmetes és végzetes balesetek], „Appalling tragedies” [Szörnyű tragédiák] stb. „sensational headingekkel” [szenzációs címekkel] egész sor újabb vasúti szerencsétlenségről ad hírt. A North Stafford-vonal egyik munkása erre így válaszol: „Mindenki tudja, mik a következményei annak, ha a mozdonyvezető és a fűtő figyelme egy pillanatra ellankad. S hogyan is lehetne ez másként a munka mértéktelen meghosszabbítása esetén, a legzordabb időben, szünet és pihenés nélkül? Vegyétek például a következő mindennapi esetet. Egy fűtő a múlt hétfőn kora hajnalban kezdte meg munkáját. 14 óra 50 perc elteltével fejezte be. Még mielőtt teáját meg tudta volna inni, újra munkába hívták, így aztán összesen 29 órát és 15 percet kellett megszakítás nélkül végigrobotolnia. Heti munkája a továbbiakban így alakult: szerdán 15 óra; csütörtökön 15 óra 35 perc; pénteken 14½ óra; szombaton 14 óra 10 perc; az egész héten összesen 88 óra 30 perc. S most gondoljátok el, mennyire elképedt, amikor csak 6 munkanapra kapott fizetést. Emberünk újonc volt, és megkérdezte, mit értenek egynapi munkán. A felelet így hangzott: 13 órát, tehát heti 78 órát. De mi lesz a 10 óra 30 perc többletért járó fizetéssel? Hosszú perpatvar után 10 penny” (nem egész 10 ezüstgaras) „térítést kapott.” (i. h. 1866. február 4-i sz.)
⁵⁵V. ö. F. Engels: „Die Lage etc.”, 253—254. old.
⁵⁶Dr. Letheby, a Board of Healthnél [közegészségügyi hivatalnál] működő orvos annak idején kijelentette: „Felnőttek számára hálószobában minimálisan 300 köbláb, lakószobában pedig 500 köbláb levegő szükséges.” Dr. Richardson, az egyik londoni kórház főorvosa: „A különféle varrónők — a divatárukészítőnők, a szabónők és a közönséges varrónők — háromszoros bajtól szenvednek, túlmunkától, levegőhíánytól és hiányos táplálkozástól vagy elégtelen emésztéstől. Ez a fajta munka egészében véve minden körülmények között inkább megfelel a nőknek, mint a férfiaknak. De szerencsétlensége ennek a szakmának, hogy, nevezetesen a fővárosban, mintegy 26 tőkés monopolizálja, akik hatalmi eszközökkel, amelyek a tőkéből fakadnak (that spring from capital), gazdaságosságot kényszerítenek ki a munkából (force economy out of labour; úgy érti, hogy a kiadásokat teszik gazdaságossá azáltal, hogy tékozolják a munkaerőt). Hatalmukat a munkásnőknek ez az egész osztálya megérzi. Ha valamely szabónő egy kis vevőkört szerez magának, a konkurencia arra kényszeríti, hogy ennek megtartása végett otthon agyondolgozza magát, és ugyanezzel a túlmunkával kell szükségszerűen sújtania segédeit is. Ha üzlete balul üt ki vagy nem tudja magát önállósítani, akkor egy céghez fordul, ahol a munka nem kevesebb, de a fizetés biztos. Ilyen helyzetben merőben rabszolgává lesz, akit a társaság hullámzása ide-oda sodor; hol otthon, kis szobácskájábán éhezik vagy az éhezés határán áll; hol meg 24 órából 15, 16, sőt 18 órát foglalkoztatják alig elviselhető levegőben és olyan táplálékon, amelyet, még ha jó is, tiszta levegő hiányában nem lehet megemészteni. Ezekből az áldozatokból táplálkozik a tüdővész, amely nem más, mint levegőbetegség.” (Dr. Richardson: „Work and Overwork”; „Social Science Review”, 1863. július 18.)
⁵⁷„Morning Star”, 1863. június 23. A „Times” az esetet arra használta fel, hogy Brighttal és a többiekkel szemben védelmébe vegye az amerikai rabszolgatartókat. „Igen sokan közülünk”, mondja, „úgy vélekednek, hogy amíg saját fiatal leányainkat agyondolgoztatjuk, az ostor csattanása helyett az éhség korbácsával, addig aligha van jogunk ahhoz, hogy tűzzel-vassal üldözzünk olyan családokat, akik rabszolgatartóknak születtek, s akik rabszolgáikat legalább jól táplálják és mértékletesen dolgoztatják.” („Times”, 1863. július 2.) Ugyanilyen módon leckéztette a „Standard”, egy tory lap, Newman Hall tiszteletest: „Kiátkozza a rabszolgatartókat, de együtt imádkozik azokkal a derék emberekkel, akik London kocsisait, omnibuszvezetőit stb. csak napi 16 óra hosszat dolgoztatják kutyának való bérért.” Végül megszólalt az orákulum, Thomas Carlyle úr, akiről már 1850-ben ezt írtam: „Ördögbe ment a géniusz, a kultusz megmaradt.” Egy rövid példabeszédben Carlyle a kor történetének egyetlen nagyszerű eseményét, az amerikai polgárháborút arra vezeti vissza, hogy az északi Péter a déli Pál fejét erőnek erejével be akarja verni, mert az északi Péter „naponta“, a déli Pál pedig „egész életre bérli” munkását. („Ilias Americana in nuce” [Amerikai Íliász dióhéjban]; „Macmillan’s Magazine”, 1863. augusztusi füzet) A városi — világért sem a falusi! — bérmunkás iránt tanúsított tory rokonszenv szappanbuboréka így végre szétpattant. Magvát úgy hívják — rabszolgaság!
⁵⁸Dr. Richardson, i. m.
⁵⁹„Ch. Empl. Comm., Third Report”, London 1864, IV—VI. old.
⁶⁰„Mind Staffordshire-ben, mind Dél-Walesben a szénbányákban és a kokszhányókon fiatal lányokat és asszonyokat foglalkoztatnak, nemcsak nappal, hanem éjszaka is. A parlamentnek benyújtott jelentések ezt gyakran említették mint olyan gyakorlatot, amely nagy és nyilvánvaló bajokkal jár együtt. Ezek a férfiakkal együtt foglalkoztatott, tőlük ruházatukban alig megkülönböztethető, sártól és füsttől mocskos asszonyok ki vannak téve annak, hogy jellemük megromlik, mert nőietlen foglalkozásuk csaknem elkerülhetetlen következményeképpen elveszítik önbecsülésüket.” (i. m. 194. sz., XXVI. old. V. ö. „Fourth Report” (1865), 61. sz., ХIII. old.) Ugyanez a helyzet az üveggyárakban.
⁶¹„Természetesnek látszik”, jegyezte meg egy acélgyáros, aki gyermekeket éjszakai munkára alkalmaz, „hogy a fiúk, akik éjszaka dolgoznak, napközben nem tudnak sem aludni, sem rendesen pihenni, hanem másnap szüntelen ide-oda futkosnak.” (i. m. „Fourth Rep.”, 63. sz., ХIII. old.) Arra vonatkozólag, hogy a napfény milyen fontos a test fenntartása és fejlődése szempontjából, egy orvos többek között ezt jegyzi meg: „A fény a test szöveteire közvetlenül is hat, keménnyé és rugalmassá teszi őket. A normális fénymennyiségtől megfosztott állatok izmai petyhüdtté és rugalmatlanná válnak, inger hiányában az idegek elveszítik tónusukat, és minden, ami növekedőfélben van, elsatnyul fejlődésében [...] A gyermekek esetében szerfelett fontos az egészség szempontjából az állandó, bőséges nappali fény és a nap egy részében a napsugarak közvetlen hatása. A fény segít az ételeket jó plasztikus vérré feldolgozni és edzi a rostot, miután kialakult. A látószerveket ugyancsak stimulálja, és ezáltal nagyobb tevékenységet vált ki a különféle agyfunkciókban.” W. Strange úr, a worcesteri „General Hospital” főorvosa, akinek az „Egészség”-ről szóló írásából (1864) vettük ezt az idézetet, az egyik vizsgálóbiztosnak, White úrnak küldött levelében ezt írja: „Azelőtt alkalmam nyílott Lancashire-ben arra, hogy az éjszakai munkának a gyári gyerekekre tett hatásait megfigyeljem, s némely munkaadók kedvelt állításával ellentmondásban határozottan kijelentem, hogy a gyermekek egészsége ezt hamarosan megszenvedte.” (i. m. 284. sz., 55. old.) Hogy ilyen dolgokról egyáltalában komoly viták folynak, mutatja a legjobban azt, hogyan hat a tőkés termelés a tőkések és retainereik [csatlósaik] „agyfunkcióira”.
⁶²i. m. 57. sz., XII. old.
⁶³i. m. („4th Report, 1865”), 58. sz., XII. old.
⁶⁴i. m.
⁶⁵i. m. ХIII. old. E „munkaerők” műveltségi foka természetesen csak olyan lehet, amilyennek az egyik vizsgálóbiztossal folytatott következő párbeszédekből látszik! Jeremiah Haynes, 12 éves: „[...] Négyszer négy az nyolc, de négy négyes (4 fours) az 16 [...] Egy király az az, akié minden pénz és arany. (A king is him that has all the money and gold.) Van királyunk, azt mondják, hogy királynő, Alexandra hercegnőnek hívják. Azt mondják, hogy a királynő fiát vette el. Egy hercegnő az egy férfi.” Wm. Turner, 12 éves: „Nem Angliában élek. Gondolom, van ilyen ország, azelőtt nem tudtam róla.” John Morris, 14 éves: „Hallottam mondani, hogy isten csinálta a világot és hogy az egész nép vízbe fúlt egy kivételével; hallottam, hogy ez az egy egy kismadár volt.” William Smith, 15 éves: „Isten csinálta a férfit; a férfi csinálta a nőt.” Edward Taylor, 15 éves: „Nem tudok Londonról.” Henry Matthewman, 17 éves: „Néha elmegyek a templomba [...] Egy név, amiről prédikálnak, egy bizonyos Jézus Krisztus volt, de más nevet nem tudok mondani, és nem is tudok semmit mondani róla. Nem gyilkolták meg, hanem meghalt, mint más emberek. Nem olyan volt, mint más emberek, bizonyos tekintetben, mert vallásos volt bizonyos tekintetben, mások meg nem vallásos. (He was not the same as other people in some ways, because he was religious in some ways, and others isn’t.)” (i. m. 74, sz., XV. old.) „Az ördög az egy jó személy. Nem tudom, hol él. Krisztus gonosz fickó volt. (The devil is a good person. I don’t know where he lives. Christ was a wicked man.)” „Ez a leány” (10 éves) „god-ot [istent] dog-nak [kutyának] betűzi, és nem tudta a királynő nevét.” („Ch. Empl. Comm., V. Rep.”, 1866, 55. old., 278. sz.) Az üveg- és papírgyárakban ugyanaz a rendszer uralkodik, mint az említett fémipari üzemekben. Azokban a papírgyárakban, ahol a papír gépekkel készül, minden folyamatban — a rongyválogatást kivéve — az éjszakai munka a szabály. Egyes esetekben az éjszakai munka, váltásokkal, egész héten át szakadatlanul folyik, rendszerint vasárnap éjjeltől a rákövetkező szombat éjjel 12 óráig. A nappal soros személyzet öt 12 órás és egy 18 órás napot dolgozik, az éjjel soros öt 12 órás és egy 6 órás éjszakát hetenként. Más esetekben minden csoport 24 órát dolgozik, egymás után, napi váltással. Egy csoport hétfőn 6 órát, szombaton 18-at dolgozik, hogy meglegyen a 24 órája. Más esetekben egy közbülső rendszert vezettek be, amely szerint mindazok, akik a papírkészítő gépek mellett vannak alkalmazva, a hét minden napján 15—16 órát dolgoznak. Ez a rendszer, mondja Lord vizsgálóbiztos, egyesíteni látszik a 12 órás és a 24 órás váltás minden hátrányát. 13 éven aluli gyermekek, 18 éven aluli fiatal személyek és nők dolgoznak ebben az éjszakai rendszerben. A 12 órás rendszerben néha a váltó távolmaradása miatt 24 órás dupla műszakot kellett dolgozniok. Tanúvallomások bizonyítják, hogy fiúk és leányok nagyon gyakran túlóráznak, ami nem ritkán 24, sőt 36 órás megszakítás nélküli munkává húzódik ki. A simítás „folytonos és változhatatlan” folyamatában 12 éves leányok vannak, akik egész hónapon át napi 14 órát dolgoznak, „bármiféle rendszeres pihenő vagy megszakítás nélkül, kivéve két, legfeljebb három félórás étkezési kiesést”. Egyes gyárakban, ahol a rendszeres éjjeli munkát egészen megszüntették, rettenetes sokat túlóráznak, mégpedig „gyakran a legpiszkosabb, legforróbb és legegyhangúbb folyamatoknál”. („Ch. Empl. Comm., Report IV”, 1865, XXXVIII-XXXIX. old.)
⁶⁶„Fourth Report etc.”, 1865, 79. sz., XVI. old.
⁶⁷„Fourth Report etc.”, 1865. 80. sz., XVI-XVII. old.
⁶⁸i. m. 82. sz., XVII. old.
⁶⁹„A mi reflexiókban gazdag és okoskodó korunkban még nem sokra kellett hogy vigye az, aki nem tud mindenre, még a legrosszabb és legfonákabb dologra is jó okot megadni. Mindent, amit a világban elrontottak, jó okokból rontottak el.” (Hegel: „Enzyklopädie”, Erster Teil, „Die Logik”, 249. old.)
⁷⁰„Ch. Empl. Comm., Fourth Report”, 1865, 85. sz., XVII. old. Az üveggyáros urak ama hasonló gyengéd meggondolásaira, hogy lehetetlen a gyerekeknek „rendszeres étkezési időt” adni, mert ezáltal a kemencék kisugározta hő bizonyos mennyisége „tiszta veszteség” lenne, vagyis „elpocsékolódnék”, a következőképpen felel White vizsgálóbiztos, akit — Ure-ral, Seniorral stb. és lapos német szajkózóikkal, Roscherral stb. ellentétben — egyáltalában nem hatott meg a tőkéseknek a saját pénzük kiadásában tanúsított „önmegtartóztatása”, „lemondása és „takarékossága” és az emberélettel való timur-tamerlani „pazarlásuk”: „Lehetséges, hogy bizonyos mennyiségű hő, a jelenleg szokásos mértéken felül, elpocsékolódik a rendszeres étkezési idők biztosítása folytán, de ez még pénzértékben is semmiség az életerőnek ahhoz az elpocsékolásához (the waste of animal power) képest, ami most abból ered, hogy szerte a királyságban az üveghutákban foglalkoztatott és növésben levő gyermekeknek annyi nyugalmuk sincs, hogy eledelüket kényelmesen elfogyasszák és megemésszék.“ (i. m. XLV. old.) S mindez a „haladás évében”, 1865-ben történik! Az emelés és a cipelés közben kifejtett erőről nem is beszélve, az ilyen gyermek a palackokat és flintüveget készítő hutákban munkájának folyamatos végzése során 15—20 (angol) mérföldet gyalogol 6 óra alatt! A munka pedig gyakran 14—15 óra hosszat tart! Sok ilyen üveghutában, akárcsak a moszkvai fonodákban, a 6 órás váltások rendszere uralkodik. „A heti munkaidő folyamán 6 óra a leghosszabb meg nem szakított pihenési időszak, és ebből még levonandó a gyárba menés és a hazatérés, a mosdás, az öltözködés, a táplálkozás által felemésztett idő. Így valóban csak igen rövid idő marad pihenésre. Nincs idő játékra és friss levegőre, hacsak nem az alvás rovására, amely annyira nélkülözhetetlen az ilyen forróságban ilyen megerőltető munkát végző gyermekeknek [...] S még a rövid alvást is megzavarja az, hogy a gyermeknek éjjel magától kell felébrednie, nappal viszont a külső zaj ébreszti fel.” White úr eseteket sorol fel, hogy egy fiú 36 órát dolgozott egyhuzamban; más esetekben 12 éves fiúk éjjel 2 óráig robotolnak, és aztán a hutában alszanak reggel 5-ig (3 órát!), hogy újra kezdjék a nappali munkát! „Az a munkatömeg”, mondják az általános jelentés szerkesztői, Tremenheere és Tufnell, „amelyet fiúk, leányok és asszonyok nappali vagy éjszakai munkakötelékük (spell of labour) folyamán végeznek, mesébe illő.” (i. m. XLIII—XLIV. old.) Eközben, meglehet, a „lemondással teli” üvegtőke késő este, portói bortól mámorosan tántorog haza a klubjából, és hülyén dünnyögi maga elé: „Britons never, never shall be slaves!”
⁷¹Angliában például némely vidéki helyen még mindig fogházbüntetéssel sújtanak egy-egy munkást, amiért azzal, hogy a háza előtti kertecskéjében dolgozott, megszentségtelenítette a szombatnapot. Ugyanezt a munkást szerződésszegés miatt megbüntetik, ha vasárnap — még ha vallásos hóbortból is — elmarad a fém-, papír- vagy üveggyárból. Az ortodox parlament nem vesz tudomást a szombatnap megszentségtelenítéséről, ha ez a tőke „értékesítési folyamatában” történik. Egy emlékiratban (1863. augusztus), amelyben a londoni halas- és baromfiboltokban foglalkoztatott napibéresek a vasárnapi munka eltiltását kérik, az olvasható, hogy munkájuk a hét első hat napján átlagosan napi 15, vasárnap pedig 8-10 óra hosszat tart. Az emlékiratból egyúttal kivehető, hogy kiváltképpen az Exeter Hall-i arisztokrata szenteskedők rafinált ínyencsége ösztönzi ezt a „vasárnapi munkát”. E „szentek”, akik oly buzgók „in cute curanda” [porhüvelyük gondozásában], keresztényi mivoltukat igazolják azzal a megadással, amellyel mások túlmunkáját, nélkülözéseit és éhezését elviselik. Obsequium ventris istis (a munkások számára) perniciosius est [a dőzsölés/falánkság számukra ártalmasabb]. [Utalás Horatiusra, aki így teszi fel a kérdést a VII. Satirájában: obsequium ventris mihi perniciosus est cur, vagyis: miért ártalmas a torkosság zsigeremnek?]
⁷²„Előző jelentéseinkben közöltük különböző tapasztalt gyárosok megállapításait arról, hogy a túlórák [...] minden bizonnyal az emberek munkaerejének idő előtti kimerüléséhez vezetnek.” („Ch. Empl. Comm., Fourth Report”, 1865, 64. sz., ХIII. old.)
⁷³Cairnes: „The Slave Power", 110—111. old.
⁷⁴John Ward: „History of the Borough of Stoke-upon-Trent etc.”, London 1843, 42. old.
⁷⁵Ferrand beszéde a „House of Commons-ban” [alsóházban] 1863. április 27-én.
⁷⁶„That the manufacturers would absorb it and use it up. Those were the very words used by the cotton manufacturers.” (i. m.)
⁷⁷i. m. Villiers legjobb akarata ellenére is „törvényileg” abban a helyzetben volt, hogy a gyárosok kérését vissza kellett utasítania. Az urak mégis elérték céljukat a helyi szegényügyi hatóságok szolgálatkészsége folytán. A. Redgrave úr, gyárfelügyelő, biztosít arról, hogy ez alkalommal az a rendszer, mely szerint az árvák és a pauperok gyermekei „törvényileg” apprentice-eknek (tanoncoknak) számítanak, „nem járt a régi visszásságokkal” — (e „visszásságokkal” kapcsolatban v. ö. Engels: „Die Lage etc.”) —, ámbár egy esetben minden bizonynyal „visszaéltek a rendszerrel, azokkal a leányokkal és fiatal asszonyokkal kapcsolatban, akiket Skócia földművelő kerületeiből hoztak Lancashire-be és Cheshire-be”. E „rendszer” szerint a gyáros meghatározott időszakra szóló szerződést köt a szegényházi hatóságokkal. Táplálja, ruházza és elszállásolja a gyermekeket, és egy kis zsebpénzt is ad nekik. Redgrave úr következő megjegyzése furcsán hangzik, kivált ha meggondoljuk, hogy az 1860-as esztendő még az angol pamutipar virágzási évei között is párját ritkítja, és a munkabérek ezenkívül magasak voltak, mert a kivételes munkakereslet kielégítését akadályozta Írország elnéptelenedése, az angol és skót földművelő kerületekből Ausztráliába és Amerikába irányuló példátlan kivándorlás, egyes angol földművelő kerületekben pedig — részint az életerő szerencsésen elért megtörése miatt, részint amiatt, hogy a rendelkezésre álló népességet az emberhúskereskedők már korábban lefölözték — a népesség pozitív csökkenése. S mindennek ellenére Redgrave úr ezt mondja: „Az effajta munkát” (a szegényházi gyerekekét) „mégis csak akkor keresik, ha semmi mást nem lehet találni, mert ez drága munka (high-priced labour). Egy 13 éves fiú szokásos munkabére körülbelül heti 4 shilling; de 50 vagy 100 ilyen fiúnak szállást adni, ruházni, táplálni, orvosi segélyben és megfelelő felügyeletben részesíteni őket, és ezenfelül egy kis zsebpénzt adni nekik, lehetetlen fejenként heti 4 shillingből.” („Rep. of the Insp. of Factories for 30th April 1860”, 27. old.) Redgrave úr elfelejti megmondani, hogyan nyújthatja maga a munkás mindezt gyermekeinek a 4 shilling bérükből, ha a gyáros nem tudja megtenni 50 vagy 100 gyerekkel, akik közös szállást, közös ellátást kapnak és közös felügyelet alatt állnak. Nehogy a szövegből téves végkövetkeztetéseket vonjanak le, meg kell itt még jegyeznem, hogy az angol pamutipart, amióta az 1850-es gyári törvény és annak munkaidőszabályozása stb. alá vetették, az angol mintaiparnak kell tekinteni. Az angol pamutipari munkás minden tekintetben magasabban áll, mint a kontinensen élő sorstársa. „A porosz gyári munkás legalább 10 órával többet dolgozik hetenként, mint angol vetélytársa, és ha saját szövőszékén, otthon foglalkoztatják, akkor pótlólagos munkaóráinak még ez a korlátja is elesik.” („Rep. of Insp. of Fact. 31st Oct. 1855”, 103. old.) A fent említett Redgrave gyárfelügyelő az 1851. évi ipari kiállítás után beutazta a kontinenst, jelesül Franciaországot és Poroszországot, hogy megvizsgálja az ottani gyári állapotokat. A porosz gyári munkásról ezt mondja: „Olyan bért kap, amely elegendő arra, hogy megszerezze egyszerű táplálékát és azt a kevés kényelmet, amelyhez hozzászokott és amellyel beéri [...] Rosszabbul él és keményebben dolgozik, mint angol vetélytársa.” („Rep. of Insp. of Fact. 31st Oct. 1853”, 85. old.)
⁷⁸„A túldolgoztatottak megdöbbentő gyorsasággal halnak el; de azoknak a helye, akik elpusztulnak, azonnal betöltődik, és a személyek gyakori váltakozása nem idéz elő változást a színpadon.” „England and America”, London 1833, I. köt. 55. old. (Szerzője E. G. Wakefield.)
⁷⁹Lásd „Public Health, Sixth Report of the Medical Officer of the Privy Council, 1863”, közzétették Londonban 1864-ben. Ez a jelentés éppen a mezőgazdasági munkásokról szól. „Sutherlandet olyan grófságnak ábrázolták, amely nagymértékben tökéletesedett. Egy újabban végzett vizsgálat azonban kiderítette, hogy itt, ezekben a szép férfiairól és vitéz katonáiról egykor oly híres kerületekben, a lakosok sovány és satnya fajjá korcsosultak. A legegészségesebb helyeken, a tengerre néző domboldalakon, a gyermekek arca oly keskeny és halvány, amilyen csak egy londoni sikátor bűzhödt légkörében lehet.” (Thornton: „Overpopulation etc.”, 74—75. old.) Valóban arra a 30 000 „gallant highlanderre” [vitéz felföldire] hasonlítanak, akiknek Glasgow a maga wyndjeiben [kanyargóiban] és close-aiban [sikátoraiban] prostituáltakkal és tolvajokkal vet közös ágyat.
⁸⁰„Ámbár a népesség egésze a nemzeti tőke oly fontos eleme, attól tartunk, be kell vallanunk, hogy a tőkések egyáltalán nem buzgólkodnak azon, hogy e kincset megőrizzék és becsben tartsák [...] A munkások egészségének tekintetbevételét rákényszerítették a gyárosokra.” („Times”, 1861. november 5.) „West Riding férfiai az emberiség posztókészítői lettek [...] a munkásnép egészségét feláldozták, és néhány nemzedék alatt a faj elkorcsosult volna, de visszahatás következett be. A gyermekmunka óráit korlátozták stb.” („Report of the Registrar General for October 1861”)
⁸¹Ezért például azt látjuk, hogy 1863 elején 26 cég, melyek Staffordshire-ben kiterjedt fazekasüzemekkel rendelkeztek, köztük J. Wedgwood és Fiai is, emlékiratban kérelmezte „az állam erőszakos beavatkozását”. A „más tőkésekkel való konkurencia” nem engedi meg nekik a gyermekek munkaidejének „önkéntes” korlátozását stb. „Bármennyire fájlaljuk is a fent említett bajokat, ezeket lehetetlen volna megakadályozni a gyárosok között kötendő bármiféle megállapodással... Mindezeket a szempontokat tekintetbe véve, arra ameggyőződésre jutottunk, hogy kényszertörvényrevan szükség.” („Ch. Empl. Comm., Rep. 1.”, 1863,322. old.)
Pótlás a 114. jegyzethez. A közelmúlt egy sokkal frappánsabb példátszolgáltatott. A gyapotárak magassága a lázas üzleti forgalom egyik korszakában arra indította a blackburni pamutszövöde-tulajdonosokat, hogy gyáraikban közös megállapodással a munkaidőt meghatározott ideig megrövidítsék. Ez az idő körülbelül november végén (1871) telt le. Eközben a gazdagabb gyárosok, akik a szövődével fonodát egyesítenek, a termelésnek e megállapodás előidézte kiesését arra használták fel, hogy saját üzletüket kiterjesszék és ilymódon a kis munkáltatók rovására nagy profitra tegyenek szert. Az utóbbiak ekkor szorultságukban a gyári munkásokhoz fordultak, felszólították őket arra, hogy agitáljanak komolyan a kilencórás munkanap érdekében, és pénzbeli hozzájárulást ígértek erre a célra!
⁸²E munkás-statútumokat, amelyek egyidejűleg Franciaországban, Németalföldön stb. is fellelhetők, Angliában csak 1813-ban törölték el formálisan, miután a termelési viszonyok már régen félretolták őket.
⁸³„Egyetlen 12 éven aluli gyermeket se foglalkoztassanak valamely ipari üzemben egy nap 10 óránál tovább.” („General Statutes of Massachusetts”, 60. fej. 3. §) (E rendeleteket 1836 és 1858 között bocsátották ki.) „A napi 10 órás időszak alatt elvégzett munkát minden pamut-, gyapjú-, selyem-, papír-, üveg- és lengyárban, illetve a vas- és rézfeldolgozó üzemek- ben törvényes napi munkának kell tekinteni. És elrendeljük, hogy ezután egyetlen kiskorút, akit valamely gyárban alkalmaznak, se tartsanak benn vagy kötelezzenek arra, hogy naponként 10 óránál, illetve hetenként 60 óránál többet dolgozzék; és hogy ezután egyetlen 10 éven aluli kiskorút se vegyenek fel munkásnak ebben az államban.” („State of New Jersey. An Act to limit the Hours of Labour etc.”, 1. és 2. §) (1851 március 18-i törvény.) „Egyetlen 12 éves korát elért és 15 éven aluli kiskorút se foglalkoztassanak valamely ipari üzemben egy nap 11 óránál többet, sem reggel 5 óra előtt, sem este ½8 óra után.” („Revised Statutes of the State of Rhode Island etc.”, 139. fej. 23. §, 1857. július 1.)
⁸⁴„Sophisms of Free Trade”, VII. kiad., London 1850, 205. old. Ugyanez a tory egyébként elismeri: „464 évig tartó hosszú időszakon át olyan parlamenti törvények álltak fenn, amelyek a munkabéreket a munkások rovására, a munkáltatók javára szabályozták. A népesség megnövekedett. E törvények most már feleslegessé és terhessé váltak.” (i. m. 206. old.)
⁸⁵J. Wade joggal jegyzi meg e statútummal kapcsolatosan: Az 1496. évi statútumból „kitűnik, hogy 1496-ban az élelem egy kézműves jövedelmének ⅓-ával és egy mezőgazdasági munkás jövedelmének ll2~ével számított egyenértékűnek, és ez a munkásoknak a mainál nagyobb fokú függetlenségére mutat; most ugyanis a mezőgazdaságban és az iparban a munkások élelme bérük sokkal nagyobb részét alkotja”. (J. Wade: „History etc.”, 24—25., 577. old.) Azt a véleményt, hogy ez a különbség az élelmiszerek és a ruhaneműek akkori és mostani árviszonya különbségének tulajdonítható, megcáfolja akár a legfelületesebb pillantás is a „Chronicon Preciosum etc.”-ra, Fleetwood püspök írására, I. kiad. London 1707, IL kiad. London 1745.
⁸⁶W. Petty: „Political Anatomy of Ireland”, 1672, 1691-es kiadás, 10. old.
⁸⁷„A Discourse on the Necessity of Encouraging Mechanic Industry”, London 1690, 13. old. Macaulay, aki az angol történelmet whig és burzsoá érdekben helyrehamisította, imigyen szaval: „Az a gyakorlat, hogy gyermekeket idő előtt munkára fogjanak [...] a XVII. században az ipar akkori állapotához képest szinte hihetetlen fokban uralkodott. Norwichban, gyapjúipar fő székhelyén, a hatéves gyermeket munkaképesnek tartották. A kor különböző írói — köztük nem egy olyan, akit rendkívül jóérzésűnek tekintettek — »exultation-nel« (elragadtatással) említik azt a tényt, bogy ebben az egyetlen városban fiúk és leányok olyan gazdagságot teremtenek, amely évi 12 000 font sterlinggel haladja meg saját fenntartásukat. Minél pontosabban vizsgáljuk a múlt történetét, annál több okot találunk arra, hogy elvessük azoknak a nézetét, akik korunkat új szociális bajokat termőnek tartják [...] Ami új, az a bajokat felfedező értelem és az őket orvosoló humanitás.” („History of England”, I. köt. 417. old.) Macaulay továbbá beszámolhatott volna arról, hogy „rendkívül jóérzésű” amis du commerce [kereskedelem-barátok] a XVII. században „exultációval” beszélik el, hogyan foglalkoztattak egy hollandiai szegényházban egy négyéves gyermeket, és hogy a „vertu mise en pratique” [gyakorlatba áttett erény] e példája az összes Macaulay-féle humanitáriusok írásaiban mintának számított egészen A. Smith idejéig. Az igaz, hogy a manufaktúra feltörtével, a kézművességtől eltérően, nyomai mutatkoznak a gyermekek kizsákmányolásának, amely mindenkor megvolt bizonyos fokig a parasztoknál, mégpedig annál kifejlettebben, minél keményebb iga nehezedett a földművesre. A tőke tendenciája félre nem ismerhető, de maguk a tények még olyan elszigeteltek, mint a kétfejű gyermekek jelensége. Ezért látnoki „amis du commerce” ezeket a tényeket „exultációval”, mint különösen figyelemre- és bámulatraméltókat, a kortársak és az utókor számára feljegyezték és utánzásra ajánlották. Ugyanez a skót tányérnyaló és hízelkedő Macaulay ezt mondja: „Manapság csak visszaesésről hallunk, és csak haladást látunk.” Micsoda szem és főleg micsoda fül!
⁸⁸A munkások vádlói közül a legádázabb az „An Essay on Trade and Commerce, containing Observations on Taxation etc.”-nak, London 1770, a szövegben említett névtelen szerzője. Már korábban is ilyennek mutatkozott „Consideration on Taxes”, London 1765, című írásában. Polonius Arthur Young, ez a szédületes statisztikai fecsegő is ugyanide tartozik. A munkások védelmezői közt élen áll: Jacob Vanderlint („Money answers all things”, London 1734), Nathaniel Forster tiszteletes, a teológia tudora („An Inquiry into the Causes of the Present High Price of Provisions”, London 1767), dr. Price és nevezetesen Postlethwayt is, „Universal Dictionary of Trade and Commerce”-ének egy függelékében és „Great Britain’s Commercial Interest explained and improved” című munkájában, II. kiad., London 1759. Magukat a tényeket sok más kortárs író megállapítja, többek között Josiah Tucker.
⁸⁹Postlethwayt, i. m. „First Preliminary Discourse", 14. old.
⁹⁰„An Essay etc.” A 96. oldalon maga mondja el, hogy már 1770-ben miben állt az angol mezőgazdasági munkások „boldogsága”. „Munkaerejüket (their working powers) állandóan inuk szakadtáig megfeszítik (on the stretch); rosszabbul nem élhetnek, mint ahogy élnek (they cannot live cheaper than they do), és keményebben sem dolgozhatnak (nor work harder).”
⁹¹A protestantizmus már azáltal is, hogy csaknem valamennyi hagyományos ünnepnapot munkanappá változtatta, fontos szerepet játszik a tőke keletkezésében.
⁹²„An Essay etc.”, 41., 15., 96., 97., 55., 56., 57. old.
⁹³ i. m. 69. old. Jacob Vanderlint már 1734-ben kijelentette, hogy a munkásnép lustaságáról szóló tőkés panasznak egyszerűen az a titka, hogy ugyanazért a bérért 4 helyett 6 munkanapra tartottak igényt.
⁹⁴„An Essay etc.”, 242—243. old.: „Az ilyen eszményi dologházat a »rémület házává« kell tenni, nem pedig a szegények menedékévé, ahol bőséges táplálékot, meleg és rendes ruhát kapnak és csak keveset dolgoznak.”
⁹⁵„In this ideal workhouse the poor shall work 14 hours in a day, allowing proper time for meals, in such manner that there shall remain 12 hours of neat labour.” (i. m. [260. old.]) „A franciák”, mondja, „nevetnek a mi lelkes szabadságeszméinken.” (i. m. 78. old.)
⁹⁶„Kiváltképpen azért tiltakoztak a napi 12 órát meghaladó munka ellen, mert az a törvény, amely ezeket az órákat rögzítette, az egyetlen jó, ami megmaradt számukra a köztársaság törvényhozásából.” („Rep. of Insp. of Fact. 31st Oct. 1855”, 80. old.) Az 1850. szeptember 5-i francia tizenkétórás törvény, az ideiglenes kormány 1848. március 2-i rendeletének ez az elpolgáriasított kiadása, különbségtétel nélkül valamennyi atelier-re [üzemre] kiterjed. E törvény előtt a munkanap Franciaországban korlátozatlan volt. A gyárakban 14, 15 és még több óra hosszat tartott. Lásd „Des classes ouvrières en France, pendant l’année 1848, Par M. Blanqui”. Blanqui urat — a közgazdászt, nem a forradalmárt — a kormány bízta meg a munkásállapotok megvizsgálásával.
⁹⁷Belgium a munkanap szabályozása tekintetében is polgári mintaállamnak bizonyul. Lord Howard de Walden, a brüsszeli angol meghatalmazott, 1862. május 12-én ezt jelenti a Foreign Office-nak [külügyminisztériumnak]: „Rogier miniszter kijelentette nekem, hogy a gyermekmunkát sem általános törvény, sem helyi szabályozások nem korlátozzák; hogy a kormány az utóbbi 3 évben minden ülésszakon foglalkozott azzal a gondolattal, hogy e tárgyban törvényt terjeszt a kamarák elé, de ez mindig leküzdhetetlen akadályba ütközött: a féltékeny aggodalomba minden olyan törvényhozással szemben, amely a munka teljes szabadságának elvével ellentmondásban van!”
⁹⁸„Bizonyára igen sajnálatos, hogy személyek bármely osztályának naponta 12 órát kell robotolnia. Ha ehhez hozzászámítjuk az étkezési időket meg a műhelybe menés és a hazatérés idejét, akkor ez valójában 14 a nap 24 órájából [...] Az egészségről nem is beszélve, remélem, senki sem habozik majd elismerni, hogy erkölcsi szempontból a dolgozó osztályok idejének ennyire teljes, szünet nélküli felszívása — zsenge, 13 éves kortól, a »szabad« iparágakban pedig még sokkal fiatalabb kortól kezdve — rendkívül káros és félelmetes baj [...] A közerkölcs érdekében tehát, hogy derék népesség nevelődjék fel és hogy a nép nagy tömege ésszerűen élvezhesse az életet, azt kell követelni, hogy valamennyi szakmában minden munkanap egy része tartassák fenn pihenésre és szabad időre.” (Leonard Horner a „Reports of Insp. of Fact. 31st Dec. 1841”-ben.)
⁹⁹Lásd „Judgment of Mr. J. H. Otway, Belfast, Hilary Sessions, County Antrim I860”.
¹⁰⁰Igen jellemző Lajos Fülöp, a roi bourgeois [polgárkirály] rezsimjére, hogy az 1841. március 22-i gyári törvényt, az egyetlent, melyet uralkodása alatt kibocsátottak, soha nem hajtották végre. S ez a törvény csak a gyermekmunkát érinti. A 8 és 12 év közötti gyermekek számára 8 órát, a 12 és 16 év közötti gyermekek számára 12 órát stb. állapít meg, sok kivétellel, amelyek az éjszakai munkát még 8 éveseknek is megengedik. A törvény felügyeletét és foganatosítását egy olyan országban, ahol minden egeret rendőrileg nyilvántartanak, az „amis du commerce” jóakaratára bízták. Csak 1853 óta, és csak egyetlen département-ban, a Département du Nord-ban, van egy fizetett kormányfelügyelő. Nem kevésbé jellemző egyáltalában a francia társadalom fejlődésére az, hogy Lajos Fülóp törvénye az 1848-as forradalomig egyedül állott a mindenre kiterjedő francia törvénygyárban!
¹⁰¹„Rep. of Insp. of Fact. 30th April 1860”, 50. old.
¹⁰²„Legislation is equally necessary for the prevention of death, in any form in which it can be prematurely inflicted, and certainly this must be viewed as a most cruel mode of inflicting it.”
¹⁰³„Rep. of Insp. of Fact. 31st October 1849”, 6. old.
¹⁰⁴„Rep. of Insp. of Fact. 31st October 1848”, 98. old.
¹⁰⁵Egyébként Leonard Horner a „nefarious practices" kifejezést hivatalosan használja („Reports of Insp. of Fact. 31st October 1859”, 7. old.)
¹⁰⁶„Rep. etc. for 30th Sept. 1844”, 15. old.
¹⁰⁷A törvény megengedi, hogy gyermekeket 10 órán át foglalkoztassanak, ha nem napról napra, hanem csak másodnaponként dolgoznak. Ez a záradék egészében hatástalan maradt.
¹⁰⁸„Minthogy munkaóráik csökkentése nagyobb számú gyermek alkalmazásához vezetne, úgy gondolták, hogy a 8 és 9 év közötti gyermekek pótlólagos kínálata fedezné a megnövekedett keresletet." („Rep. etc. for 30th Sept. 1844”, 13. old.)
¹⁰⁹„Rep. of Insp. of Fact. 31st Oct. 1848”, 16. old.
¹¹⁰„Azt tapasztaltam, bogy olyan embereknek, akik heti 10 shillinget kerestek, a 10%-os általános bércsökkentés címén 1 shillinget, az idő rövidítése miatt további 1 shilling 6 pennyt, összesen 2 shilling 6 pennyt vontak le, és a többség mindezek ellenére kitartott a tízórás törvény mellett.” (uo.)
¹¹¹„Amikor a petíciót aláírtam, egyúttal kijelentettem, hogy ezzel valami rosszat cselekszem. — Akkor miért írta alá? — Mert ha megtagadom, az utcára dobtak volna. — A kérelmező valóban »elnyomottnak« érezte magát, de nem éppen a gyári törvény által.” (i. m. 102. old.)
¹¹²i. m. 17. old. Horner úr kerületében 10 270 felnőtt férfimunkást hallgattak ki így 181 gyárban. Vallomásaik az 1848 októberével végződő félévről szóló gyári jelentés Appendixében találhatók. E tanúkihallgatások más vonatkozásban is értékes anyagot szolgáltatnak.
¹¹³i. m. Lásd a maga Leonard Horner által gyűjtött 69., 70., 71., 72., 92., 93. sz., és az A. segédfelügyelő által gyűjtött 51., 52., 58., 59., 62., 70. sz. vallomást az Appendixben. Az egyik gyáros maga öntött tiszta vizet a pohárba. Lásd i. m. 14. sz. a 265. sz. után.
¹¹⁴„Reports etc. for 31st October 1848”, 133—134. old.
¹¹⁵„Reports etc. for 30th April 1848”, 47. old.
¹¹⁶„Reports etc. for 31 st Oct. 1848”, 130. old.
¹¹⁷„Reports etc.”, i. m. 142. old.
¹¹⁸„Reports etc. for 31st Oct. 1850”, 5—6. old
¹¹⁹A tőke természete ugyanaz marad, fejletlen és fejlett formáiban egyaránt. Abban a törvénykönyvben, amelyet a rabszolgatartók befolyása nem sokkal az amerikai polgárháború kitörése előtt New Mexico territóriumra rákényszerített, ez olvasható: A munkás, ha munkaerejét a tőkés megvásárolta, „az ő (a tőkés) pénze”. („The labourer is his (the capitalist’s) money.”) Ugyanez a szemlélet dívott a római patríciusok közt. A pénz, melyet a plebejus adósnak előlegeztek, a létfenntartási eszközök közvetítésével az adós húsává és vérévé változott át. Ez a „hús és vér” ezért „az ő pénzük” volt. Innét a shylocki tíz táblás törvény! [Tíz Tábla — a római törvények legrégibb összefoglalásának (a Tizenkét Táblának) első megszövegezése; az i. e. V. sz. második negyedében dolgozták ki és fogadták el a plebejusok harcának eredményeképpen; a Táblák az egész későbbi római jog (különösen a magánjog) kiindulópontjául szolgáltak. Szövegük nem maradt fenn, de egyes részleteiket a kommentátorok idézeteiből ismerjük. Eszerint a fizetésképtelen adós büntetése bebörtönzés, rabszolgaság vagy testének feldarabolása volt. — a szerk.] Linguet hipotézisét, hogy a patrícius hitelezők időről időre a Tiberis túlsó partján ünnepi lakmározást rendeztek főtt adóshúsból, éppúgy ne firtassuk, mint Daumer hipotézisét a keresztény úrvacsoráról. [Linguet hipotézisét lásd „Théorie des lois civiles, ou principes fondamentaux de la société”, London 1767, II. köt. V. könyv XX. fej. — Däumer „Die Geheimnisse des christlichen Altertums” c. munkájában felteszi, hogy az őskeresztények az úrvacsora során emberhúst ettek. — a szerk.]
¹²⁰„Reports etc. for 30th April 1848", 28. old.
¹²¹Így többek között az emberbarát Ashworth is Leonard Hornernak írott kvékeresen visszataszító levelében. („Reports etc. April 1849”, 4. old.)
¹²²„Reports etc. for 31st Oct. 1848”, 138. old.
¹²³i. m. 140. old.
¹²⁴E „county magistrate-ek” — a „great unpaidek” [nagy fizetetlenek], ahogy W. Cobbett nevezi őket — amolyan fizetés nélkül működő békebírák, akik a grófságok honorácioraiból kerülnek ki. Ezek a valóságban az uralkodó osztályok úriszékei.
¹²⁵„Reports etc. for 30th April 1849”, 21—22. old. V. ö. hasonló példákkal, uo. 4—5. old.
¹²⁶Az 1 és 2 William IV c. 29 s. 10 [IV. Vilmos uralkodásának 1. és 2. esztendejéből való 24. törvény 10. szakasza], amely mint Sir John Hobhouse gyári törvénye ismeretes, megtiltja, hogy bármely pamutfonoda- vagy szövödetülajdonos vagy az ilyen tulajdonos atyja, fia és testvére a gyári törvényt érintő kérdésekben békebíróként funkcionáljon.
¹²⁷„Reports etc. for 30th April 1849” [22. old.]
¹²⁸„Reports etc. for 30th April 1849”, 5. old.
¹²⁹„Rep. etc. for 31st Oct, 1849”, 6. old.
¹³⁰„Rep. etc. for 30th April 1849”, 21. old.
¹³¹„Rep. etc. 31st Oct. 1848”, 95. old.
¹³²Lásd „Reports etc. for 30th April 1849”, 6. old. és a „shifting system” [műszakrendszer] aprólékos kifejtését Howell és Saunders gyárfelügyelők jelentésében: „Reports etc. for 31st Oct. 1848”. Lásd továbbá Ashton és környéke lelkészeinek 1849 tavaszán a királynőhöz intézett petícióját a „shift system” ellen.
¹³³V. ö. például „The Factory Question and the Ten Hours Bill”, 1837. Szerzője R. H. Greg.
¹³⁴F. Engels: „Die englische Zehnstundenbill” (az általam kiadott „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-ökonomische Revue”-ben, 1850 áprilisi füzet, 13. old.). Ugyanez a „magas” törvényszék az amerikai polgárháború idején szintén felfedezett egy szócsavarást, amely a kalózhajók felszerelése elleni törvényt pontosan az ellenkezőjére fordította.
¹³⁵„Rep. etc. for 30th April 1850”
¹³⁶Télen ezt a reggel 7 órától este 7 óráig terjedő időszak válthatja fel.
¹³⁷„A jelenlegi törvény” (az 1850-es) „kompromisszum volt, amelyben a foglalkoztatottak lemondtak a tízórás törvény jótéteményéről a munkakorlátozás alá esők egységes munkakezdési és befejezési idejének az előnyéért.” („Reports etc. for 30th April 1852”, 14. old.)
¹³⁸„Reports etc. for 30th Sept. 1844”, 13. old.
¹³⁹uo.
¹⁴⁰„The delicate texture of the fabric in which they were employed requiring a lightness of touch, only to be acquired by their early introduction to these factories.” („Reports etc. for 31st Oct. 1846”, 20. old.)
¹⁴¹„Reports etc. for 31 st Oct. 1861”, 26. old.
¹⁴²i. m. 27. old. Általában véve a gyári törvénynek alávetett munkásnépesség fizikai szempontból sokat javult. Minden orvosi vélemény megegyezik ebben, és saját különböző időszakokban tett személyes megfigyeléseim is meggyőztek erről. Mégis — nem beszélve az első életévekben levő gyermekek borzasztó halálozási arányáról — dr. Greenhow hivatalos jelentései azt mutatják, hogy a gyári kerületekben uralkodó egészségügyi állapotok kedvezőtlenek a „normális egészségű mezőgazdasági kerületekhez” képest. Szolgáljon bizonyításul többek között a következő táblázat Greenhow 1861. évi jelentéséből:

Az iparban foglalkoztatott felnőtt férfiak százalékaránya	14,9	42,6	37,3	41,9	31,0	14,9	36,6	30,4	—
A tüdőbetegségekből eredő halálozások arányszáma 100 000 férfira	598	708	547	611	691	588	721	726	305
A kerület neve	Wigan	Blackburn	Halifax	Bradford	Maccles- field	Leek	Stoke- upon-Trent	Woolstanton	Nyolc egészséges mezőgazdasági kerület
A tüdőbetegségekből eredő halálozások arányszáma 100 000 nőre	644	734	564	603	804	705	665	727	340
Az iparban foglalkoztatott felnőtt nők százalékaránya	18	34,9	20,4	30	26	17,2	19,3	13,9	—
A nők foglalkoztatásának fajtája	Pamut	Pamut	Fésűsfonal	Fésűsfonal	Selyem	Selyem	Cserépáru	Cserépáru	—

¹⁴³Tudjuk, milyen vonakodva mondtak 1e az angol „szabadkereskedők” a selyemipar védővámjáról. A francia behozatal elleni védelem helyét most az angol gyári gyermekek védtelensége tölti be.
¹⁴⁴„Reports etc. for 30th April 1853”, 30. old.
¹⁴⁵Az angol pamutipar delelőjén, 1859-ben és 1860-ban, egyes gyárosok megkísérelték, hogy a felnőtt férfi fonókat stb. a különóráért fizetett magas munkabérek mézesmadzagjával rábírják a munkanap meghosszabbítására. A kézi mule-fonók és a selfactor-kezelők véget vetettek a kísérletnek azzal, hogy emlékiratot intéztek munkáltatóikhoz, amelyben többek között ez olvasható: „Az élet, őszintén kimondva, teher számunkra, és mindaddig, amíg a többi munkásnál csaknem heti két nappal” (20 órával) „tovább láncolnak bennünket a gyárhoz, helótáknak érezzük magunkat az országban és szemrehányást teszünk önmagunknak, hogy olyan rendszert teszünk örökössé, amely nekünk magunknak és utódainknak testileg és erkölcsileg ártalmas [...] Ezért ezennel tisztelettel tudatjuk, hogy újév napjától kezdve egy perccel sem dolgozunk többet hetenként 60 óránál, 6 órától 6 óráig, a 1½ órás törvényes szünetek levonásával.” („Reports etc. for 30th April 1860”, 30. old.)
¹⁴⁶Azokra az eszközökre vonatkozólag, amelyeket e törvény megfogalmazása önmaga megszegéséhez nyújt, v. ö. a „Factories Regulation Acts” (1859. augusztus 9.) című parlamenti jelentést és benne Leonard Horner javaslatát: „Suggestions for Amending the Factory Acts to enable the Inspectors to prevent illegal working, now become very prevalent”.
¹⁴⁷„8 éves és ennél idősebb gyermekeket a kerületemben a második félévben” (1857) „valóban reggel 6 órától este 9 óráig robotoltattak.” („Reports etc. for 31st Oct. 1857”, 39. old.)
¹⁴⁸„Elismerik, hogy a Printworks’ Act balfogás, mind nevelési, mind védőrendszabályait illetően.” („Reports etc. for 31st Oct. 1862”, 52. old.)
¹⁴⁹Így például E. Potter a „Times”-ban 1863. március 24-én megjelent levelében. A „Times” emlékezteti őt a gyárosok tízórás törvény elleni lázadására.
¹⁵⁰Így többek között W. Newmarch úr, Tooke „History of Prices” című müvének munkatársa és kiadója. Tudományos haladás-e a közvéleménynek gyáva engedményeket tenni?
¹⁵¹A fehérítőkről és festödékről 1860-ban kibocsátott törvény elrendeli, hogy a munkanapot 1861. augusztus 1-én egyelőre 12, 1862 augusztus 1-én pedig véglegesen 10 órára, vagyis hétköznapokon 10½, szombaton 7½ órára kell csökkenteni. De amikor bekövetkezett az 1862-es rossz esztendő, megismétlődött a régi komédia. A gyáros urak petícióval fordultak a parlamenthez, hogy csak még egyetlen évvel tűrje tovább a fiatal személyek és nők 12 órás foglalkoztatását... „Az üzlet jelenlegi állapota mellett” (a gyapotínség idején) „nagy előny a munkások számára, ha megengedik nekik, hogy napi 12 órát dolgozzanak és annyi munkabért szerezzenek, amennyit csak lehet [...] Már sikerült egy ilyen értelmű törvényjavaslatot az alsóház elé terjeszteni. Ezt a skóciai fehérítők munkásainak agitációja következtében elvetették [...]" („Reports etc. for 31st Oct. 1862”, 14—15. old.) Miután így vereséget szenvedett maguktól a munkásoktól, akiknek a nevében állítása szerint beszélt, a tőke most a jogászi pápaszem segítségével felfedezte, hogy az 1860-as törvény, amelyet, mint „a munka védelmére” hozott minden parlamenti törvényt, értelemzavaró nyakatekertséggel fogalmaztak meg, ürügyet ad arra, hogy a „calenderereket” és „finishereket” [a kalanderezőket és kikészítőket] kirekesszék a hatálya alól. Az angol jogszolgáltatás — a tőkének mindig hűséges szolgája — a „Court of Common Pleas” révén szentesítette a csűrés-csavarást. „Ez a munkások között nagy elégedetlenséget keltett, és igen sajnálatos, hogy a törvényhozás világos szándékát fogyatékos megfogalmazás ürügyén meghiúsítják.” (i. m. 18. old.)
¹⁵²A „szabad levegőn fehérítők” a „fehérítésre” vonatkozó 1860-as törvény hatálya alól azzal a hazugsággal vonták ki magukat, hogy ők nem dolgoztatnak nőket éjszaka. A hazugságot a gyárfelügyelők leleplezték, egyúttal pedig munkás-petíciók megfosztották a parlamentet a „szabad levegőn történő fehérítésről” alkotott rétillatúan hűvös elképzeléseitől. Ezekben a levegőn-fehérítőkben 90—100 Fahrenheit-fokú [32—38 °C] szárítószobák vannak, amelyekben főleg lányok dolgoznak. A szárítószobából a szabad levegőre való alkalmi kimenekülésre „cooling” (lehűlés) a szakkifejezés. „Tizenöt lány van a szárítószobákban. A hőség vászonnál 80—90 fok [27—32 C°], cambricnél [gyolcsnál] 100 fok [38 C°], sőt több. Tizenkét lány vasal és hajtogat (cambricet stb.) egy kis szobában, amelynek széle-hossza körülbelül 10 láb, közepén teljesen lezárt kályha. A lányok a kályha körül állnak, mely szörnyű hőséget sugároz és a cambricet gyorsan szárítja a vasalónők számára. E kezek óraszáma korlátozatlan. Ha sok a dolog, éjjel 9 vagy 12 óráig dolgoznak napokon át.” („Reports etc. for 31st Oct. 1862”, 56. old.) Egy orvos kijelenti: „A lehűlésre nincsenek külön órák engedélyezve, de ha a hőmérséklet túlságosan kibírhatatlanná lesz vagy a munkásnők keze izzadságtól beszennyeződik, egy pár percre ki szabad menniük [...] E munkásnők betegségeinek kezelése során szerzett tapasztalataim annak megállapítására kényszerítenek, hogy egészségi állapotuk mélyen alatta áll a pamutfonónőkének” (a tőkének a parlamenthez benyújtott kérelmei pedig Rubens modorában kicsattanóan egészségesnek festették őket!). „Leggyakoribb betegségeik: sorvadás, bronchitis, méhbetegségek, a legszörnyűbb formájú hisztéria és reumatizmus. Mindennek közvetlen vagy közvetett oka, úgy hiszem, munkaszobáik túlhevített levegője és elegendő olyan kényelmes ruházat hiánya, amely hazamenéskor a téli hónapokban a hideg és nyirkos levegő ellen megvédené őket.” (i. m. 56—57. old.) A gyárfelügyelők a kedélyes „szabad levegőn fehérítőktől” utóbb kicsikart 1863-as törvénnyel kapcsolatban megjegyzik: „E törvény elmulasztotta biztosítani a munkások számára azt a védelmet, amelyet biztosítani látszik [...] sőt úgy van megfogalmazva, hogy a védelemre csak akkor kerül sor, ha gyermekeket és nőket este 8 óra után munkán érnek, de az előírt bizonyítási mód még akkor is olyan körülményes, hogy büntetés aligha következhet be.” (i. m. 52. old.) „Ez a törvény mint humánus és nevelő célzatú törvény teljességgel elhibázott. Hiszen aligha nevezhető humánusnak az, hogy nőket és gyermekeket engednek, illetve, ami ezzel egyértelmű, kényszerítenek napi 14 órát vagy talán még több órát dolgozni, étkezési időkkel vagy anélkül, ahogy adódik, korhatár, nemek szerinti különbségtevés nélkül és tekintet nélkül azon környék családjainak társadalmi szokásaira, ahol a fehérítők vannak.” („Reports etc. for 30th April 1863”, 40. old.)
¹⁵³Jegyzet a 2. kiadáshoz. 1866 óta, amikor a szövegben levőket írtam, ismét visszahatás következett be.
¹⁵⁴„Ez osztályok” (tőkések és munkások) „mindegyikének magatartása annak a kölcsönös helyzetnek volt a következménye, amelybe kerültek.” („Reports etc. for 31st Oct. 1848”, 113. old.)
¹⁵⁵„A korlátozás alá vetett foglalkozások textiltermékeknek gőz- vagy vízierő segítségével történő előállításával voltak kapcsolatosak. Egy foglalkozás felügyelet alá helyezése két feltételhez van kötve, ti. gőz- vagy vízierő használatához és bizonyosfajta rostok feldolgozásához.”
(„Reports etc. for 31st October 1864”, 8. old.)
¹⁵⁶Ennek az úgynevezett háziiparnak az állapotáról rendkívül gazdag anyag van a „Children’s Employment Commission” legutóbbi jelentéseiben.
¹⁵⁷„A legutóbbi ülésszak” (1864) „törvényei [...] különböző foglalkozásokat ölelnek fel, amelyekben a szokások nagyon különböznek; a mechanikai erő használata gépi berendezés mozgatására nem tartozik többé, mint azelőtt, azon elemek közé, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy üzem törvényes értelemben gyárnak számítson.” („Reports etc. for 31st Oct. 1864”, 8. old.)
¹⁵⁸Belgiumban, a kontinentális liberalizmus paradicsomában, nyoma sincs e mozgalomnak. Még szénbányáiban és fémbányáiban is tökéletes „szabadsággal” fogyasztanak mindkét nembeli és mindenféle korú munkásokat bármely időtartamra és bármely időszakban. A bányákban foglalkoztatott minden 1000 személy közül férfi 733, nő 88, 16 éven aluli fiú 135 és leány 44; a kohóknál stb. minden 1000 munkás közül férfi 668, nő 149, 16 éven aluli fiú 98 és leány 85. Ezt még tetézi az érett és éretlen munkaerők mértéktelen kizsákmányolásáért fizetett alacsony munkabér, napi átlagban férfiaknak 2 shilling 8 penny, nőknek 1 shilling 8 penny, fiúknak 1 shilling 2½ penny. Ezért aztán Belgium 1863-ban 1850-hez képest csaknem meg is kétszerezte szén-, vas- stb. kivitelének mennyiségét és értékét.
¹⁵⁹Amikor Robert Owen kevéssel e század első évtizede után a munkanap korlátozásának szükségességét nemcsak teoretikusan képviselte, hanem New Lanark-i gyárában valóban be is vezette a tízórás munkanapot, ezt mint kommunista utópiát kinevették, éppen úgy, mint a „termelő munka összekapcsolását a gyermekek nevelésével” és mint az általa életre hívott munkásszövetkezeteket. Manapság az első utópia gyári törvény, a második hivatalos frázis- ként szerepel valamennyi „Factory Act“-ben, a harmadik pedig már éppenséggel reakciós szédelgések köpenyegéül szolgál.
¹⁶⁰Ure (francia fordítás): „Philosophie des manufactures”, Párizs 1836, II. köt. 39., 40., 67., 77. stb. old.
¹⁶¹Az 1855. évi párizsi nemzetközi statisztikai kongresszus „Compte rendu”-jében többek között ez olvasható: „A francia törvény, amely a napi munka tartamát a gyárakban és a műhelyekben 12 órára korlátozza, e munkát nem szorítja meghatározott fix órák” (időszakok) „határai közé, csak a gyermekmunka számára írja elő a reggel 5 óra és este 9 óra közti időszakot. A gyárosok egy része ezért él is a joggal, melyet e végzetes hallgatás ad neki, és napról napra, talán a vasárnapok kivételével, megszakítás nélkül dolgoztat. Ehhez a gyárosok két különböző munkáscsoportot használnak, amelyek közül egyik sem tölt 12 óránál többet a műhelyben, de a vállalat munkája éjjel-nappal tart. A törvénynek eleget tesznek, de vajon eleget tesznek-e az emberiességnek is?” Az „éjszakai munkának az emberi szervezetre gyakorolt romboló befolyásán” kívül a jelentés „a két nem ugyanabban a homályosan megvilágított műhelyben való éjszakai együttlétének végzetes befolyását” is hangsúlyozza.
¹⁶²„Az én kerületemben például ugyanazokban a gyárépületekben ugyanaz a gyáros mint fehérítő és festő a »Fehérítő és festöde törvényinek, mint nyomó a »Printworks’ Actinek és mint finisher a »Gyári törvény«nek van alávetve [...]” (Baker úr jelentése a „Reports etc. for 31st Oct. 1861”-ben, 20. old.) E törvények különböző rendelkezéseinek és az ebből következő bonyodalomnak a felsorolása után Baker úr ezt mondja: „Látjuk, hogy szükségképpen milyen nehéz e három parlamenti törvény végrehajtását biztosítani, ha a gyártulajdonosnak úgy tetszik, hogy kijátssza a törvényt.” [i. m. 21. old.] A jogász uraknak azonban ezáltal biztosítva vannak a perek.
¹⁶³A gyárfelügyelők így végre meg merik mondani: „E kifogásoknak” (a tőke kifogásainak a munkaidő törvényes korlátozása ellen) „alul kell maradniuk a munka jogainak nagy elvével szemben [...] Van egy időpont, amikor megszűnik a munkáltató joga munkásának munkájára és a munkás ideje a sajátjává lesz, még akkor is, ha nincs szó kimerültségről.” („Reports etc. for 31 st Oct. 1862”, 54. old.)
¹⁶⁴„Mi, Dunkirk munkásai, kijelentjük, hogy a munkaidőnek a jelenlegi rendszerben megkövetelt hossza túl nagy, s nem hagy időt a munkásnak a pihenésre és a fejlődésre, sőt, a szolgaság olyan állapotába taszítja, amely alig jobb a rabszolgaságnál (a condition of servitude but little better than slavery). Ezért elhatároztuk, hogy 8 óra elég egy munkanapra, és törvényesen elégnek kell elismerni ; hogy felszólítjuk támogatásunkra a sajtót, ezt a hatalmas emelőt [...] és mindazokat, akik ezt a támogatást megtagadják tőlünk, a munkareform és a munkásjogok ellenségeinek tekintjük.” (A New York állambeli Dunkirk munkásainak határozata, 1866)
¹⁶⁵„Reports etc. for 31st Oct. 1848”, 112. old.
¹⁶⁶„Ezek az eljárások” (a tőke manőverei például 1848—50-ben) „azonfelül megcáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatták ama gyakran hangoztatott állítás hamisságának, hogy a munkásoknak nincs szükségük védelemre, hanem úgy tekinthetők, mint akik szabadon cselekvőkként rendelkeznek az egyetlen tulajdonnal, amelyet birtokolnak, a kezük munkájával és orcájuk verítékével.” („Reports etc. for 30th April 1850”, 45. old.) „A szabad munka, ha így lehet nevezni, még szabad országban is a törvény erős karjának védelmére szorul.” („Reports etc. for 31st Oct. 1864”, 34. old.) „Engednek, illetve, ami ezzel egyértelmű, kényszerítenek napi 14 órát dolgozni, étkezési időkkel vagy anélkül stb." („Reports etc. for 30th April 1863”, 40. old.)
¹⁶⁷Friedrich Engels: „Die englische Zehnstundenbill”, 5. old.
¹⁶⁸A tízórás törvény a hatáskörébe tartozó iparágakban „megmentette a munkásokat a teljes elkorcsosulástól és megóvta fizikai állapotukat”. („Reports etc. for 31st Oct. 1859”, 47. old.) „A tőke” (a gyárakban) „a gépi berendezést sohasem tarthatja mozgásban egy meghatározott időszakon túl anélkül, hogy a foglalkoztatott munkások egészségének és erkölcsének ártalmára ne legyen; ők pedig nincsenek olyan helyzetben, hogy önmagukat megvédhessék.” (i. m. 8. old.)
¹⁶⁹„Még nagyobb jótétemény, hogy végre tisztázódik a különbség a munkás saját ideje és munkáltatója ideje között. A munkás most tudja, hogy mikor végződik az az idő, amelyet elad, és mikor kezdődik a sajátja, s minthogy ezt bizonyossággal előre tudja, saját perceit saját céljaira előre beoszthatja.” (i. m. 52. old.) „Azáltal, hogy saját idejük gazdáivá tették őket” (a gyári törvények), „olyan erkölcsi energiát adtak nekik, mely a politikai hatalom esetleges birtoklása felé irányítja őket.” (i. m. 47. old.) A gyárfelügyelők visszafojtott gúnnyal és igen óvatos kifejezésekkel utalnak arra, hogy a mostani tízórás törvény a tőkést is megszabadította némiképpen a rá mint a tőke puszta megtestesülésére jellemző természetadta brutalitástól, és időt adott neki némi „művelődésre”. Azelőtt „a munkáltatónak semmire sem volt ideje, csak a pénzre, az alkalmazottnak semmire sem volt ideje, csak a munkára”, (i. m. 48. old.)

Következő rész: Kilencedik fejezet — Az értéktöbblet rátája és tömege

Tartalomjegyzék