1. A tőke általános formulája
2. Az általános formula ellentmondásai
3. A munka vétele és eladása

Az áruforgalom a tőke kiindulópontja. Árutermelés és fejlett áruforgalom, kereskedelem azok a történelmi előfeltételek, amelyek mellett a tőke létrejön. A világkereskedelem és a világpiac nyitják meg a XVI. században a tőke modern élettörténetét.

Ha az áruforgalom anyagi tartalmát, a különböző használati értékek cseréjét figyelmen kívül hagyjuk, s csak azokat a gazdasági formákat vesszük szemügyre, amelyeket e folyamat létrehoz, azt látjuk, hogy utolsó terméke a pénz. Az áruforgalomnak ez az utolsó terméke a tőke első megjelenési formája.

Történelmileg a tőke mindenütt először pénz formájában lép szembe a földtulajdonnal, mint pénzvagyon, kereskedőtőke és uzsoratőke.¹ De nem kell visszatekintenünk a tőke keletkezésének történetére ahhoz, hogy felismerjük, hogy a pénz az első megjelenési formája. Naponta ugyanaz a történet játszódik le a szemünk előtt. Minden új tőke még ma is mint pénz lép először a színre, azaz a piacra, az árupiacra, a munkapiacra vagy a pénzpiacra, mint olyan pénz, amelynek meghatározott folyamatok útján tőkévé kell átváltoznia.

A pénz mint pénz és a pénz mint tőke először csak abban különböznek, hogy körforgásuk formája különböző.

Az áruforgalom közvetlen formája Á—P—Á, áru átváltoztatása pénzzé és pénz visszaváltoztatása áruvá, eladás vétel céljából. E formán kívül azonban van egy második, tőle sajátosan különböző is, a P—A—P forma, pénz átváltoztatása áruvá és áru visszaváltoztatása pénzzé, vétel eladás céljából. Az a pénz, amely mozgásában ez utóbbi körforgást írja le, tőkévé változik át, tőkévé lesz, és rendeltetése szerint máris tőke.

Vegyük közelebbről szemügyre a P—Á—P körforgást. Az egyszerű áruforgalomhoz hasonlóan ez is két ellenkező szakaszt fut be. Az első szakaszban, P—Á-ban, a vételben, a pénzt átváltoztatják áruvá. A második szakaszban, Á—P-ben, az eladásban, az árut visszaváltoztatják pénzzé. A két szakasz egysége pedig az összmozgás, amely pénzt cserél ki árura és ugyanazt az árut ismét pénzre, árut vesz, hogy eladja, vagy, ha nem törődünk a vétel és az eladás formai különbségeivel, a pénzzel árut és az áruval pénzt vásárol.²

Az eredmény, amelyben az egész folyamat kihuny, pénz kicserélése pénzre, P—P. Ha 100 £-ért 2000 font gyapotot vásárolok és a 2000 font gyapotot újra eladom 110£-ért, végül is 100£-et 110£-re, pénzt pénzre cseréltem ki. Mármost nyilvánvaló ugyan, hogy a P—Á—P körforgás ízetlen és tartalmatlan volna, ha ezen a kerülő úton ugyanazt a pénzértéket ugyanarra a pénzértékre, tehát például 100 £-et 100 £-re akarnánk kicserélni. Akkor már hasonlíthatatlanul egyszerűbb és biztosabb volna a kincsgyűjtő módszere, aki megtartja a maga 100£-jét, ahelyett hogy kitenné a forgalom veszélyeinek. Másrészt, akár sikerül a kereskedőnek a 100£-ért vásárolt gyapotot 110 £-ért újra eladnia, akár kénytelen 100 £-ért, sőt esetleg 50 £-ért túladni rajta, pénze mindenképpen sajátságos és eredeti mozgást végzett, egészen másfajtát, mint az egyszerű áruforgalomban, például a paraszt kezében, aki gabonát ad el, s az így szerzett pénzen ruhát vesz. Először tehát jellemeznünk kell a P—Á—Pés az Á—P—Á körforgás formai különbségeit. Ezzel egyszersmind megmutatkozik majd az a tartalmi különbség is, amely e formai különbségek mögött leselkedik.

Nézzük meg először, mi a közös a két formában.

Mindkét körforgás ugyanarra a két ellenkező szakaszra hasad: Á—P-re, eladásra, és P—Á-га, vételre. Mindkét szakaszban ugyanaz a két dologi elem, az áru és a pénz — és ugyanazt a gazdasági jellemálarcot viselő két személy, a vevő és az eladó áll szemben egymással. Mindkét körforgás ugyanazoknak az ellenkező szakaszoknak az egysége, és ezt az egységet mindkét esetben három szerződő fél fellépése közvetíti, akik közül az egyik csak elad, a másik csak vesz, de a harmadik felváltva vesz és elad.

Az, ami az Á—P—Á és a P—Á—P körforgást mégis már eleve különválasztja, ugyanazoknak az ellenkező forgalmi szakaszoknak fordított sorrendje. Az egyszerű áruforgalom az eladással kezdődik és a vétellel végződik, a tőkeként működő pénz körforgása a vétellel kezdődik és az eladással végződik. Amott az áru, emitt a pénz a mozgás kiinduló- és végpontja. Az első formában a pénz, a másodikban, fordítva, az áru közvetíti az összfolyamatot.

Az A—P—Á körforgásban a pénz végül is olyan áruvá változik át, amely használati értékül szolgál. A pénzt tehát véglegesen elköltötték. A fordított formában, P—Á—P-ben viszont a vevő azért ad ki pénzt, hogy mint eladó pénzt vegyen be. Az áru megvásárlásakor pénzt dob a forgalomba, hogy azt ugyanannak az árunak az eladásával újra kivonja. A pénzt csak azzal a sanda szándékkal ereszti ki a markából, hogy újra megkaparintsa. Ezért a pénzt csak előlegezi.³

Az Á—P—Á formában ugyanaz a pénzdarab kétszer változtat helyet. Az eladó kapja a vevőtől és továbbfizeti [továbbadja] egy másik eladónak. Az összfolyamat, amely azzal kezdődik, hogy áru fejében pénzt vesznek be, azzal végződik, hogy pénzt adnak oda áru fejében. Fordított a helyzet a P—Á—P formában. Nem ugyanaz a pénzdarab, hanem ugyanaz az áru változtat itt kétszer helyet. A vevő kapja az eladótól és továbbadja egy másik vevőnek. Ahogyan az egyszerű áruforgalomban ugyanannak a pénzdarabnak a kétszeri helyváltoztatása azt eredményezi, hogy ez a pénzdarab végérvényesen átmegy egyik kézből a másikba, itt ugyanannak az árunak a kétszeri helyváltoztatása azt eredményezi, hogy a pénz visszaáramlik eredeti kiindulópontjára.

A pénz visszaáramlása kiindulópontjára nem függ attól, hogy az árut drágábban adják-e el, mint ahogy vették. Ez a körülmény csak a visszaáramló pénzösszeg nagyságát befolyásolja. Maga a visszaáramlás jelensége bekövetkezik, mihelyt a megvett árut ismét eladták, tehát a P—Á—P körforgást teljesen megtették. Ez tehát egy érzékileg észlelhető különbség a pénznek tőkeként megtett körforgása és puszta pénzként megtett körforgása között.

Az Á—P—Á körforgás teljesen befejeződött, mihelyt valamely áru eladása pénzt hoz, amelyet más áru vétele ismét elvon. Ha a pénz mégis visszaáramlik kiindulópontjára, ez csak azért következik be, mert az egész forgást megújítják, vagyis megismétlik. Ha I quarter gabonát eladok 3 £-ért és ezen a 3 £-en ruhát veszek, akkor a 3 £-et a magam részéről végérvényesen elköltöttem. Semmi közöm többé hozzá. A pénz a ruhakereskedőé. Ha mármost eladok egy második quarter gabonát, a pénz visszaáramlik hozzám, de nem az első ügylet, hanem csupán annak megismétlése következtében. S ez a pénz újra eltávozik tőlem, mihelyt a második ügyletet befejezem és újra veszek. Az Á—P—Á körforgásban tehát a pénz elköltésének semmi köze sincs a pénz visszaáramlásához. A P—Á—P körforgásban viszont a pénz visszaáramlását maga az elköltés módja szabja meg. Ha nincs meg ez a visszaáramlás, a művelet nem sikerült, vagy a folyamat félbeszakadt és még nem kész, mert nincs meg a második szakasza, a vételt kiegészítő és lezáró eladás.

Az Á—P—Á körforgás az egyik áruból mint kezdőpontból indul ki, és egy másik áruval mint végponttal zárul, úgy, hogy ez utóbbi áru kiesik a forgalomból és a fogyasztásba kerül. Végcélja ennélfogva fogyasztás, szükségletek kielégítése, egyszóval használati érték. A P—Á—P körforgás ezzel szemben a pénzből indul ki mint kezdőpontból, és végül ugyanehhez tér vissza mint végponthoz. Indítéka és meghatározó célja ezért maga a csereérték.

Az Á—P—Á körforgás az egyik áruból mint kezdőpontból indul ki, és egy másik áruval mint végponttal zárul, úgy, hogy ez utóbbi áru kiesik a forgalomból és a fogyasztásba kerül. Végcélja ennélfogva fogyasztás, szükségletek kielégítése, egyszóval használati érték. A P—Á—P körforgás ezzel szemben a pénzből indul ki mint kezdőpontból, és végül ugyanehhez tér vissza mint végponthoz. Indítéka és meghatározó célja ezért maga a csereérték.

Az egyszerű áruforgalomban a kezdő- és a végpontnak ugyanaz a gazdasági formája. Mindkettő áru. Mégpedig ugyanolyan értéknagyságú áru. De minőségileg különböző használati értékek, például gabona és ruha. A mozgás tartalma ebben az esetben a termékek cseréje, a társadalmi munkát megtestesítő különböző anyagoknak a kicserélése. Más a helyzet a P—Á—P körforgásban. Ez első pillantásra tartalmatlannak tűnik fel, mert látszólag tautologikus. Mindkét végpontnak ugyanaz a gazdasági formája. Mindkettő pénz, tehát nem minőségileg különböző használati értékek, hiszen a pénz éppen az áruknak olyan átváltozott alakja, amelyben azok különös használati értéke kihunyt. Előbb 100 £-et gyapotra, azután ugyanazt a gyapotot megint 100 £-re, tehát kerülő úton pénzt pénzre, ugyanazt ugyanarra cserélni — ez éppoly céltalan, mint ízetlen műveletnek látszik.⁴

Az egyik pénzösszeg a másik pénzösszegtől egyáltalában csakis nagyságában különbözhet. A P—Á—P folyamat tartalmát ezért nem végpontjainak minőségi különbsége adja meg, hiszen mindkettő pénz, hanem csak a végpontok mennyiségi különbözősége. Végül több pénzt vonnak ki a forgalomból, mint amennyit az elején beledobtak. A 100 £-ért vásárolt gyapotot például 100+10, vagyis 110 £-ért adják el újra. E folyamat teljes formája ennélfogva P—Á—P’, ahol P’ = P+ΔP, azaz egyenlő az eredetileg előlegezett pénzösszeggel plusz egy növekménnyel. Ezt a növekményt, vagyis az eredeti értéken felüli többletet értéktöbbletnek (Mehrwert, surplus value) nevezem. Az eredetileg előlegezett érték tehát a körforgásban nemcsak fennmarad, hanem megváltoztatja benne értéknagyságát, értéktöbbletet tesz hozzá, vagyis értékesíti magát. És ez a mozgás változtatja tőkévé.

Lehetséges ugyan az is, hogy Á—P—Á két végpontja, Á és Á, például gabona és ruha, mennyiségileg különböző értéknagyságok. Előfordulhat, hogy a paraszt a gabonáját értéke felett adja el, vagy a ruhát értéke alatt veszi meg. Előfordulhat, hogy a ruhakereskedő becsapja a parasztot. Az ilyen értékkülönbözőség azonban magának e körforgási formának számára puszta véletlen marad. Az Á—P—Á forma nem veszti el egészen értelmét és eszét, mint a P—Á—P folyamat, ha két végpontja, például gabona és ruha, egyenértékek. Ellenkezőleg, itt a normális lefolyásnak feltétele, hogy ezek egyenértékek legyenek.

A vétel céljából való eladás megismétlésének vagy megújításának — éppúgy, mint magának e folyamatnak — mértéke és értelme egy rajta kívül álló végcél, a fogyasztás, meghatározott szükségletek kielégítése. Az eladás céljából való vételnek ellenben kezdete és vége ugyanaz, pénz, csereérték, és a mozgás már ezáltal is vég nélküli. P-ből ugyan P+ΔP, a 100 £-ből 100+10 lett. De pusztán minőségét tekintve 110£ ugyanaz, mint 100 £, tudniillik pénz. Mennyiségét tekintve pedig 110 £ korlátozott értékösszeg, mint 100 £. Ha a 110 £-et pénzként elköltenék, akkor kiesne szerepéből. Nem lenne többé tőke. A forgalomból kivonva kinccsé kövül, és egyetlen garas sem nő hozzá, ha ítéletnapig hever is. Ha tehát egyszer már az érték értékesítéséről van szó, akkor ugyanolyan szükséglet áll fenn a 110 £ értékesítésére, mint a 100£-ére, mert mindkettő korlátozott kifejezése a csereértéknek, tehát mindkettőjüknek egyaránt az a hivatása, hogy nagyságuk növelésével megközelítsék a gazdagságot mint olyat. Az eredetileg előlegezett 100£ érték egy pillanatra különbözik ugyan attól a 10£ értéktöbblettől, amellyel a forgalomban megnő, de ez a különbség rögtön újra szétfoszlik. A folyamat végén nem az egyik oldalon a 100 £ eredeti érték és a másikon a 10£ értéktöbblet kerül ki. Ami kikerül, az egy 110£-es érték, amely ugyanúgy a megfelelő formában van ahhoz, hogy megkezdje értékesítési folyamatát, mint az eredeti 100 £. A pénz a mozgás végén megint mint a mozgás kezdete kerül ki.⁵ Ezért a-vége minden egyes körforgásnak, amelyben az eladás céljából való vétel végbemegy, önmagától egy új körforgás kezdete. Az egyszerű áruforgalom — a vétel céljából való eladás — eszköz a forgalmon kívül álló végcél elérésére, használati értékek elsajátítására, szükségletek kielégítésére. A pénznek mint tőkének a körforgása ezzel szemben öncél, mert az érték értékesítése csakis ezen a folytonosan megújított mozgáson belül létezik. A tőke mozgásának ezért nincs mértéke.⁶

E mozgás tudatos hordozójaként a pénzbirtokos tőkéssé válik. Személye, vagy inkább zsebe, a pénz kiindulópontja és visszatérési pontja. Ennek a körforgásnak objektív tartalma — az érték értékesítése — az szubjektív célja, és csak annyiban funkcionál tőkésként, vagyis megszemélyesített, akarattal és tudattal felruházott tőkeként, amennyiben műveleteinek egyetlen indítéka az elvont gazdagság egyre fokozódó elsajátítása. A használati értéket tehát sohasem szabad a tőkés közvetlen céljának tekinteni.⁷ De az egyes nyereséget sem, hanem csak a nyerészkedés szüntelen mozgását.⁸ Ez az abszolút meggazdagodási törekvés, az érték e szenvedélyes hajszolása,⁹ közös vonása a tőkésnek és a kincsképzőnek, de míg a kincsképző csak megkergült tőkés, a tőkés ésszerű kincsképző. Az érték szüntelen gyarapodását, amelyre a kincsképző úgy törekszik, hogy a pénzt a forgalom elől megmenteni igyekszik,¹⁰ az okosabb tőkés úgy éri el, hogy pénzét újra és újra forgalomba dobja.¹¹

Azok az önálló formák, a pénzformák, amelyeket az áruk értéke az egyszerű forgalomban ölt, csak közvetítik az áruk cseréjét, és a mozgás végső eredményében eltűnnek. A P—Á—P körforgásban viszont mindkettő, az áru és a pénz, csupán magának az értéknek különböző létezési módjaként funkcionál, a pénz mint az érték általános, az áru mint különös, mondhatni csak álruhás létezési módja.¹² Az érték folytonosan átmegy egyik formából a másikba, anélkül hogy e mozgása közben veszendőbe menne, és ilymódon önmozgó alannyá válik. Ha rögzítjük azokat a különös megjelenési formákat, amelyeket a magát értékesítő érték élete körforgásában váltakozva magára ölt, ilyen felvilágosításokat kapunk: a tőke pénz, a tőke áru.¹³ Valójában azonban az érték itt egy olyan folyamat alanya lesz, amelyben a pénzforma és áruforma állandó váltogatása közben magát a nagyságát változtatja meg, értéktöbbletként leválik önmagáról mint eredeti értékről, önmagát értékesíti. Az a mozgás ugyanis, amelynek folyamán értéktöbbletet tesz hozzá, saját mozgása, értékesítése tehát önértékesítés. Arra az okkult képességre tett szert, hogy értéket fiadzik, mert érték. Eleven kölyköket ellik, vagy legalábbis arany tojásokat tojik.

Mint túlnyúló alanya egy ilyen folyamatnak, amelyben hol felölti, hol leveti a pénzformát és az áruformát, de ebben a váltakozásban magát fenntartja és megnyújtja, az értéknek mindenekelőtt önálló formára van szüksége, hogy ezáltal önmagával való azonossága megállapíttassék. Ez a formája pedig csak a pénzben van meg. Ezért minden értékesítési folyamatnak ez a kiinduló- és a végpontja. Az érték 100 £ volt, most 110 £, és így tovább. De maga a pénz itt az értéknek csak egyik formája, mert két formája van. Ha nem ölti magára az áruformát, a pénz nem lesz tőkévé. A pénz tehát itt nem lép fel ellenségesen az áruval szemben, mint a kincsképzés esetében. A tőkés tudja, hogy valamennyi áru, bármilyen toprongyos külsejű vagy bármennyire rossz is a szaga, „hitében“ és valójában pénz, „szívben körülmetélkedett zsidó“ [Rómaiakhoz írt levél 2:28-29], s emellett csodaszer, amellyel pénzből több pénzt lehet csinálni.

Az egyszerű forgalomban az áruk értéke használati értékükkel szemben legfeljebb a pénz önálló formáját ölti, itt viszont hirtelen mint folyamatot végző, önmagát mozgató szubsztancia jelenik meg, melynek áru és pénz egyaránt puszta formái. Sőt, mi több. Ahelyett, hogy áruviszonyokat jelenítene meg, az érték most úgyszólván magánviszonyba lép önmagával.

Mint eredeti érték különbözik önmagától mint értéktöbblettől, miként az Atya különbözik önmagától mint Fiútól, holott mindkettő egykorú és valójában csak egy személy, mert az előlegezett 100 £ csak a 10 £-nyi értéktöbblet révén lesz tőkévé, és mihelyt azzá lett, mihelyt a Fiút, és a Fiú révén az Atyát nemzette, különbségük újra eltűnik és a kettő megint egy, 110 £.

Az érték tehát folyamatot végző értékké, folyamatot végző pénzzé, és, mint ilyen, tőkévé válik. A forgalomból jön, újra belép a forgalomba, fennmarad és megsokasodik benne, megnövekedve tér vissza belőle, és mindig újra kezdi ugyanazt a körforgást.¹⁴ P—P’, pénzt fiadzó pénz — money which begets money — így hangzik a tőke meghatározása első tolmácsolói, a merkantilisták szájából.

Venni, hogy eladjunk, azaz teljesebben: venni, hogy drágábban adjunk el, P—Á—P’, ez látszólag ugyan csak a tőke egyik fajtájának, a kereskedőtökének sajátságos formája. De az ipari tőke is pénz, amely áruvá változik, és az áru eladása révén több pénzzé változik vissza. Azok az aktusok, amelyek a vétel és az eladás között, a forgalom területén kívül esetleg végbemennek, mit sem változtatnak a mozgás e formáján. Végül a kamatozó tőkében a P—Á—P’ körforgás lerövidítve jelentkezik, közvetítés nélküli eredményében, úgyszólván lapidáris stílusban, mint P—P’, mint pénz, amely több pénzzel egyenlő, mint érték, amely nagyobb önmagánál.

Valójában tehát P—Á—P’ a tőke általános formulája, ahogyan az a forgalom területén közvetlenül megjelenik.

A körforgásnak az a formája, amelyben a pénzbáb tőkévé gubózik ki, ellentmond mindazoknak a törvényeknek, amelyeket az árunak, az értéknek, a pénznek és magának a forgalomnak a természetéről korábban kifejtettünk. Az egyszerű áruforgalomtól ezt a körforgást az különbözteti meg, hogy itt ugyanaz a két ellenkező folyamat, az eladás és a vétel fordított sorrendben van. S milyen varázslattal változtatná át ez a pusztán formai különbség e folyamatok természetét?

Sőt. Ez a megfordítás az egymással kereskedő három üzletfél közül csupán az egyik számára létezik. Mint tőkés árut veszek A-tól és újra eladom B-nek, míg mint egyszerű árubirtokos árut adok el B-nek, s azután árut veszek A-tól. A és B üzletfelek szempontjából nem létezik ez a különbség. Ők csak áruk vevőiként vagy eladóiként lépnek fel. En magam mindenkor mint egyszerű pénzbirtokos vagy árubirtokos, mint vevő vagy eladó állok szemben velük, mégpedig mindkét sorrendben az egyik személlyel csak mint vevő, a másikkal csak mint eladó, az egyikkel csak mint pénz, a másikkal csak mint áru lépek szembe, egyikükkel sem mint tőke vagy tőkés, illetve mint olyasvalaminek a képviselője, ami több, mint pénz vagy áru, illetve más hatással lehetne, mint a pénz vagy az áru. Számomra az A-tól való vétel és a B-nek való eladás bizonyos sorrendet alkot. De e két aktus összefüggése csak az én szempontomból létezik. A nem törődik az én B-vel kötött ügyletemmel, B sem A-val kötött ügyletemmel. Ha netalán fel akarnám világosítani őket arról, hogy a sorrend megfordításával különös érdemet szerzek, akkor bebizonyítanák nekem, hogy tévedek magát a sorrendet illetően, s hogy az egész ügylet nem vétellel kezdődött és eladással végződött, hanem fordítva, eladással indult és vétellel zárult. Valóban, első aktusom, a vétel, álláspontjáról eladás, második aktusom, az eladás, álláspontjáról vétel volt. Nem érve be ezzel, A és B ki fogják jelenteni, hogy az egész sorrend felesleges dolog és hókuszpókusz volt. A közvetlenül B-nek fogja áruját eladni és B közvetlenül A-tól fogja venni. Ezzel az egész ügylet a közönséges áruforgalom egyoldalú aktusává zsugorodik: A álláspontjáról egyszerű eladás, B álláspontjáról egyszerű vétel. A sorrend megfordításával tehát nem jutottunk túl az egyszerű áruforgalom területén, inkább meg kell néznünk, hogy az egyszerű áruforgalom természeténél fogva lehetővé teszi-e a belé kerülő értékek értékesítését és ennélfogva értéktöbblet képzését.

Vegyük a forgalmi folyamatnak olyan formáját, amelyben az puszta árucsereként jelentkezik. Ez az eset mindig, amikor két árubirtokos árukat vásárol egymástól és kölcsönös pénzköveteléseik mérlege a fizetés napján kiegyenlítődik. A pénz itt számolópénzül szolgál, arra, hogy az áruk értékét áraikban kifejezze, de dologi formában nem lép szembe az árukkal. Ami a használati értéket illeti, világos, hogy mindkét cserélő' nyerhet. Mindketten olyan árukat idegenítenek el, amelyek nekik mint használati értékek haszontalanok, és olyan árukat kapnak, amelyeknek használatára szükségük van. És lehet, hogy nem ez az egyetlen haszon. A, aki bort ad el és gabonát vásárol, ugyanazon munkaidő alatt talán több bort termel, mint amennyit a gabonatermesztő B termelhetne, és a gabonatermesztő B ugyanazon munkaidő alatt több gabonát, mint amennyit a bortermelő A termelhetne. A tehát ugyanazért a csereértékért több gabonát és B több bort kap, mintha mindegyiküknek, csere nélkül, saját részére kellene bort és gabonát termelnie. A használati értéket illetően tehát elmondhatjuk, hogy „a csere olyan ügylet, amelyen mindkét fél nyer”¹⁵. De másképp áll a dolog a csereértékkel. „Egy ember, akinek sok a bora és nincs gabonája, olyan emberrel kereskedik, akinek sok a gabonája, de nincs bora; kettejük közt 50 értékű gabona és 50 értékű bor cseréje megy végbe. Ez a csere nem a csereérték gyarapodása sem az egyik, sem a másik számára; mert már a csere előtt mindegyikük ugyanakkora értékkel rendelkezett, mint amekkorát e művelettel szerzett.”¹⁶ Mit sem változtat a dolgon, ha a pénz mint forgalmi eszköz az áruk közé lép, s a vétel és az eladás aktusa érzékileg szétválik.¹⁷ Az áruk értéke kifejeződik áraikban, még mielőtt forgalomba lépnek, az érték tehát előfeltétele és nem eredménye a forgalomnak.¹⁸

Elvontan nézve a dolgot, vagyis eltekintve azoktól a körülményektől, amelyek nem az egyszerű áruforgalom immanens törvényeiből fakadnak, egyik használati értéknek a másikkal való helyettesítésén kívül nem történik itt más, mint az áru átalakulása, puszta formaváltozása. Ugyanaz az érték, vagyis ugyanolyan mennyiségű tárgyiasult társadalmi munka megmarad ugyanannak az árubirtokosnak a kezében, először saját áruja alakjában, majd a pénz alakjában, amellyé ez átváltozott, végül annak az árunak az alakjában, amellyé ez a pénz visszaváltozott. Ez a formaváltozás nem foglalja magában az értéknagyság semmiféle változását. Az a változás pedig, amelyen az árunak maga az értéke átmegy ebben a folyamatban, pénzformájának változására korlátozódik. A pénzforma először mint az eladásra kínált áru ára létezik, azután mint pénzösszeg, amely azonban az árban már kifejeződött, végül mint valamely egyenértékű áru ára. E formaváltozás önmagában véve éppúgy nem foglalja magában az értéknagyság megváltozását, mint az, ha egy ötfontos bankjegyet felváltanak sovereignekre, félsovereignekre és shillingekre. Mivel tehát az áru forgása értékének csupán formaváltozását szabja meg, ezért — ha a jelenség tisztán megy végbe — egyenértékek cseréjét szabja meg. Ennélfogva még a vulgáris gazdaságtan is — bármilyen kevés sejtelme van is arról, hogy mi az érték — valahányszor a maga módján tisztán akarja vizsgálni a jelenséget, felteszi, hogy kereslet és kínálat fedik egymást, vagyis, hogy hatásuk teljesen megszűnik. Tehát bár a használati érték tekintetében mindkét cserélő nyerhet, csereértékben nem nyerhetnek mind a ketten. Ellenkezőleg itt így áll a dolog: „Ahol egyenlőség van, ott nincs nyereség.”¹⁹ El lehet ugyan adni árukat értéküktől eltérő áron, de ez az eltérés az árucsere törvényének megsértéseként jelenik meg.²⁰ Tiszta alakjában az árucsere egyenértékek cseréje, tehát nem eszköz arra, hogy értékben meggazdagodjanak.²¹

Ama kísérletek mögött, hogy az áruforgalmat tüntessék fel az értéktöbblet forrásául, ezért többnyire quid pro quo, a használati érték és a csereérték összecserélése rejlik. Így például Condillacnál: „Nem igaz, hogy az árucserében egyenlő értéket cserélnek ki egyenlő értékre. Ellenkezőleg, a szerződő felek mindegyike mindig kisebb értéket ad nagyobbért [...] Ha valóban mindig egyenlő értékeket cserélnének, akkor egyik fél sem tehetne szert nyereségre. Pedig mind a kettő nyer, vagy legalábbis kellene hogy nyerjen. Miért? A dolgoknak csak szükségleteinkhez viszonyítva van értékük. Ami az egyiknek több, az a másiknak kevesebb, és fordítva [...] Nem tételezhető fel, hogy fogyasztásunk szempontjából nélkülözhetetlen dolgokat kínálunk eladásra [...] Számunkra haszontalan dolgot akarunk odaadni, hogy olyant kapjunk, amelyre szükségünk van; többért kevesebbet akarunk adni [...] Természetes volt az az ítéletünk, hogy a cserében egyenlő értéket adnak egyenlő értékért, valahányszor az elcserélt dolgok értéke ugyanolyan pénzösszeggel volt egyenlő [...] De még egy másik szempontot is számításba kell vennünk; kérdés, vajon nem felesleget cserélünk-e mindketten valami szükségesre.”²² Mint látjuk, Condillac nemcsak hogy összekeveri a használati értéket és a csereértéket, hanem, igazán gyermekded módon, egy fejlett árutermelésű társadalomnak olyan állapotot tulajdonít, amelyben a termelő a létfenntartási eszközeit maga termeli és csak a saját szükséglete feletti többletet, a felesleget dobja a forgalomba.²³ Ennek ellenére Condillac érvét gyakran ismétlik modern közgazdászok, kivált amikor arra törekszenek, hogy az árucsere fejlett alakját, a kereskedelmet, értéktöbblet-termelőnek ábrázolják.

„A kereskedelem”, mondják például, „értéket tesz hozzá a termékekhez, mert ugyanazoknak a termékeknek több értékük van a fogyasztók kezében, mint a termelőkében, s ezért a kereskedelmet szigorúan véve (strictly) termelési aktusnak kell tekinteni.”²⁴ De az árukat nem fizetik meg kétszeresen, egyszer használati értéküket, másszor értéküket. És ha az áru használati értéke hasznosabb a vevőnek, mint az eladónak, pénzformája az eladónak hasznosabb, mint a vevőnek. Eladná-e különben? Ezért ugyanolyan joggal azt is mondhatnók, hogy a vevő szigorúan véve (strictly) „termelési aktust” végez, amikor a kereskedő harisnyáit pénzzé változtatja.

Ha egyenlő csereértékű árukat vagy árut és pénzt, tehát egyenértékeket cserélnek egymással, akkor nyilvánvalóan senki sem húz ki több értéket a forgalomból, mint amennyit belédob. Ez esetben nem képződik értéktöbblet. Márpedig az áruk forgalmi folyamata tiszta formájában egyenértékek cseréjét szabja meg. A valóságban azonban a dolgok nem folynak le tisztán. Tegyük fel ezért, hogy nem-egyenértékeket cserélnek.

Az árupiacon mindenesetre csak árubirtokos áll árubirtokossal szemben, és az a hatalom, amelyet ezek a személyek egymáson gyakorolnak, csak áruik hatalma. Az áruk anyagi különbözősége a csere anyagi indítéka, s ez teszi az árubirtokosokat egymástól kölcsönösen függővé azáltal, hogy egyiküknek sincs a kezében saját szükségletének a tárgya, de mindegyiküknek kezében van a másik szükségletének a tárgya. Használati értékeik ez anyagi különbözőségén kívül az áruk között még csak egy különbség van, a természeti formájuk és átváltozott formájuk, áru és pénz közötti különbség. Ennélfogva az árubirtokosok csak mint eladók, áru birtokosai, és mint vevők, pénz birtokosai, különböznek egymástól.

Tegyük fel mármost, hogy valamely megmagyarázhatatlan kiváltság folytán az eladónak megadatik, hogy áruját értéke fölött adja el, ha 100-at ér, 110-ért, tehát 10%-os névleges áremeléssel. Az eladó tehát 10 értéktöbbletet vág zsebre. De miután eladó volt, vevővé válik. Most egy harmadik árubirtokos kerül vele szembe mint eladó, és is azt a kiváltságot élvezi, hogy áruját 10%-kal drágábban adhatja el. Emberünk mint eladó 10-et nyert, hogy mint vevő 1-et veszítsen.²⁵ Az egész valójában oda lyukad ki, hogy valamennyi árubirtokos 10%-kal az érték felett adja el áruit egymásnak, ami teljesen ugyanaz, mintha értékükön adnák el őket. Az ilyen általános névleges áremelésnek ugyanaz a hatása, mintha az áruk értékét arany helyett például ezüstben becsülnék meg. Az áruk pénznevei, vagyis árai megduzzadnának, de értékviszonyaik változatlanok maradnának.

Tegyük fel, hogy, megfordítva, a vevőnek kiváltsága, hogy az árukat értékükön alul vásárolja. Itt nem is kell arra gondolnunk, hogy a vevőből ismét eladó lesz. Már eladó volt, mielőtt vevővé lett. Mint eladó már 10%-ot veszített, mielőtt mint vevő 10%-ot nyer.²⁶ Marad megint minden a régiben.

Az értéktöbblet képződése, s ezért a pénz átváltozása tőkévé, sem azzal nem magyarázható tehát, hogy az eladók az árukat értékük felett adják el, sem azzal, hogy a vevők értékük alatt vásárolják őket.²⁷

A problémát semmiképpen sem egyszerűsíti, ha idegen vonatkozásokat csempésznek be, tehát például Torrens ezredeshez hasonlóan azt mondják: „A hatékony kereslet a fogyasztóknak az a képessége és hajlandósága”(!), „hogy árukért — akár közvetlen, akár közvetett csere révén — a tőke valamennyi tartozékából bizonyos nagyobb adagot adjanak, mint amennyibe az áruk termelése kerül.”²⁸ A forgalomban termelők és fogyasztók csak mint eladók és vevők állnak szemben egymással. Az az állítás, hogy a termelők értéktöbblete onnan ered, hogy a fogyasztók értékük felett fizetik meg az árukat, csupán ennek az egyszerű mondatnak az álcázása: Az árubirtokosnak mint eladónak az a kiváltsága, hogy drágábban adhat el. Az eladó maga termelte az árut vagy képviseli a termelőjét, de a vevő ugyancsak maga termelte a pénzében megjelenített árut vagy ugyancsak képviseli annak termelőjét.

Termelő áll tehát szemben termelővel. Csak az különbözteti meg őket egymástól, hogy az egyik vesz, a másik pedig elad. Egyetlen lépéssel sem visz előbbre bennünket az, hogy az árubirtokos termelő néven értéke felett adja el az árut, fogyasztó néven pedig drágábban fizeti meg.²⁹

Ezért azok, akik következetesen képviselik azt a tévhitet, hogy az értéktöbblet valamilyen névleges áremelésből ered, vagyis az eladónak abból a kiváltságából, hogy az árut drágábban adhatja el, egy olyan osztályt tételeznek fel, amely csak vesz, anélkül hogy eladna, tehát csak fogyaszt, anélkül hogy termelne. Egy ilyen osztály létezése eddig elért álláspontunkról, az egyszerű forgalom álláspontjáról még nem magyarázható meg. De vágjunk elébe a dolgoknak. Az a pénz, amellyel egy ilyen osztály folytonosan vesz, szükségképpen folytonosan hozzááramlik maguktól az árubirtokosoktól csere nélkül, ingyen, akármilyen jogcím vagy erőszak alapján. Ha az árukat értékük felett adják el ennek az osztálynak, ez csak annyit jelent, hogy az ingyen odaadott pénz egy részét visszaszélhámoskodják.³⁰ Így például a kisázsiai városok évi pénzsarcot fizettek a régi Rómának. Ezen a pénzen Róma árukat vásárolt tőlük, és drágán vásárolta ezeket. A kisázsiaiak becsapták a rómaiakat azáltal, hogy a sarc egy részét a kereskedelem útján visszalopták a hódítóktól. De mégis a kisázsiaiak voltak a becsapottak. Áruikért így is saját pénzükkel fizettek nekik. Ez nem módszere a meggazdagodásnak vagy értéktöbblet képzésének.

Maradjunk tehát az árucsere korlátái között, ahol az eladók vevők s a vevők eladók. Talán az zavar meg bennünket, hogy a személyeket csak mint megszemélyesített kategóriákat, nem egyénileg fogtuk fel.

A árubirtokos esetleg van olyan agyafúrt, hogy rászedje kollégáit, B-t vagy C-t, azok pedig bármennyire szeretnék is, nem tudják a kölcsönt viszonozni. A 40 £ értékű bort ad el B-nek és cserébe 50 £ értékű gabonát szerez. A 40 £-jét 50 £-re változtatta, kevesebb pénzből több pénzt csinált, és áruját tőkévé változtatta. Nézzük meg a dolgot közelebbről. A csere előtt A kezében 40 £ értékű bor, B kezében 50 £ értékű gabona volt; összértékük 90 £. A csere után az összérték ugyanannyi: 90 £. A forgalomban levő érték szemernyit sem növekedett, csak A és közti megoszlása változott. Az egyik oldalon értéktöbbletként jelenik meg az, ami a másikon értékhiány, az egyik oldalon plusz az, ami a másikon mínusz. Ugyanez a változás történt volna akkor is, ha A — a csere leplező formája nélkül — egyenest ellopott volna B-töl 10 £-et. A forgalomban levő értékek összege nyilvánvalóan éppúgy nem gyarapodhat megoszlásuk bármiféle változása folytán, mint ahogy egy kereskedőzsidó, aki egy Anna királynő korabeli farthingot egy guineáért ad el, ezzel nem gyarapítja az ország nemesfém-állományát. Egy ország tőkésosztályának összessége nem csaphatja be önmagát.³¹

Akárhogy csűrjük-csavarjuk is tehát a dolgot, az eredmény ugyanaz. Ha egyenértékeket cserélnek ki, nem keletkezik értéktöbblet, s ha nem-egyenértékeket cserélnek ki, szintén nem keletkezik értéktöbblet.³² A forgalom, vagyis az árucsere nem hoz létre semmiféle értéket.³³

Ebből meg lehet érteni, hogy amikor a tőke alapformáját elemezzük, azt a formát, amelyben a modern társadalom gazdasági szervezetét meghatározza, miért hagyjuk először teljesen figyelmen kívül a tőke közkeletű és úgyszólván özönvíz előtti alakjait, a kereskedelmi tőkét és az uzsoratőkét.

A tulajdonképpeni kereskedelmi tőkében jelenik meg a legtisztábban a P—Á—P’ forma, venni, hogy drágábban adjunk el. Másrészt a kereskedelmi tőke egész mozgása a forgalom területén belül megy végbe. Minthogy azonban magából a forgalomból lehetetlen a pénz tőkévé változását, az értéktöbblet képződését megmagyarázni, a kereskedelmi tőke, mihelyt egyenértékeket cserélnek, lehetetlennek tűnik,³⁴ s ezért csak úgy vezethető le, hogy a vásárló és eladó árutermelőket az élősdi módjára közéjük furakodó kereskedő mindkét oldalon rászedi. Ilyen értelemben mondja [Benjamin] Franklin: „A háború rablás, a kereskedelem csalás.“³⁵ Ha a kereskedelmi tőke értékesítését nem az árutermelők puszta becsapásával akarjuk magyarázni, akkor ahhoz a közbenső láncszemek hosszú sorára van szükség, amely itt, ahol csak az áruforgalmat és annak egyszerű mozzanatait feltételezzük, még teljesen hiányzik.

Ami érvényes a kereskedelmi tőkére, még inkább érvényes az uzsoratőkére. A kereskedelmi tőkénél a végpontokat, a piacra dobott pénzt és a piacról elvont, megszaporodott pénzt, legalább közvetítette a vétel és az eladás, a forgalom mozgása. Az uzsoratőkénél a P—Á—P’ forma a közvetítés nélküli végpontokra, P—P'-re rövidül, azaz pénzre, amely több pénzzel cserélődik ki, egy olyan formára, amely a pénz természetének ellentmond és ezért az árucsere álláspontjáról megmagyarázhatatlan. Ezért mondja Arisztotelész: „Mivel a khrématisztiké kettős valami, egyrészt a kereskedelemhez, másrészt az oikonomikéhoz tartozik, s az utóbbi szükséges és dicséretreméltó, az előbbi a forgalmon alapul és joggal hibáztatható (mert nem a természeten, hanem kölcsönös becsapáson nyugszik), ezért az uzsorát teljes joggal gyűlölik, mert itt maga a pénz a szerzés forrása, s a pénzt nem arra használják, amire feltalálták. Mert a pénzt az árucsere számára teremtették, a kamat azonban pénzből több pénzt csinál. Innen a neve is” (rôxoç; kamat és ivadék). „Mert az ivadékok hasonlóak nemzőikhez. A kamat pedig pénzből lett pénz, úgyhogy valamennyi szerzési ág közül ez a leginkább természetellenes.“³⁶

Vizsgálódásunk során a kamatozó tőkét, akárcsak a kereskedelmi tőkét, mint leszármazott formákat fogjuk készen találni, s egyúttal látni fogjuk, hogy miért jelennek meg ezek történelmileg a tőke modern alapformája előtt.

Bebizonyult, hogy az értéktöbblet nem eredhet a forgalomból, képződésekor tehát ennek a háta mögött kell valaminek történnie, ami magában a forgalomban láthatatlan.³⁷ De eredhet-e az értéktöbblet máshonnan, mint a forgalomból? A forgalom az árubirtokosok kölcsönös kapcsolatainak az összessége. A forgalmon kívül az árubirtokos már csak saját árujával áll kapcsolatban. Ami az áru értékét illeti, ez a viszony arra korlátozódik, hogy az áru az árubirtokos saját munkájának meghatározott társadalmi törvények szerint mért mennyiségét tartalmazza. Ez a munkamennyiség kifejezésre jut árujának értéknagyságában, és, mivel az értéknagyság számolópénzben jelentkezik, egy árban, mondjuk 10 £-ben. De munkája nem az áru értékében és saját értékén felüli többletben jelentkezik, nem egy 1-es árban, amely egyúttal 11-es ár, nem olyan értékben, amely nagyobb önmagánál. Az árubirtokos munkájával képezhet értékeket, de nem magukat értékesítő értékeket. Megnövelheti valamely áru értékét azzal, hogy a már meglevő értékhez új munkával új értéket tesz hozzá, például bőrből csizmát készít. Ugyanannak az anyagnak most nagyobb az értéke, mert nagyobb mennyiségű munkát tartalmaz. A csizma értéke ezért nagyobb, mint a bőré, de a bőr értéke ugyanaz maradt, ami volt. Nem értékesítette magát, nem tett hozzá magához a csizmakészítés során értéktöbbletet. Lehetetlen tehát, hogy az árutermelő a forgalom területén kívül, anélkül hogy más árubirtokosokkal érintkezésbe lépne, értéket értékesítsen és ennélfogva pénzt vagy árut tőkévé változtasson.

Lehetetlen tehát, hogy a tőke a forgalomból ered, s éppoly lehetetlen, hogy nem a forgalomból ered. Benne és egyszersmind nem benne keli erednie.

Kettős eredményt kaptunk tehát.

A pénz tőkévé változását az árucsere immanens törvényei alapján kell kifejteni, úgyhogy egyenértékek cseréje a kiindulópont.³⁸ Pénzbirtokosunknak, aki még csak tőkés hernyója, az árukat értékükön kell vásárolnia, értékükön kell eladnia és a folyamat végén mégis több értékét kell kihúznia belőle, mint amennyit beledobott. Lepkévé bontakozásának a forgalom területén és nem a forgalom területén kell végbemennie. Ezek a probléma feltételei. Hic Rhodus, hic salta! [Itt van Rodosz, (itt) ugord át! — utalás Aesopus egyik történetére, amiben valaki bizonygatni próbálja, hogy átugrotta Rodosz szigetét de valaki más szaván fogja ezzel a felkiáltással]

Annak a pénznek az értékváltozása, amelynek tőkévé kell változnia, nem mehet végbe magán ezen a pénzen, mert mint vásárlóeszköz és fizetési eszköz csak realizálja a vele megvásárolt vagy kifizetett áru árát, saját formájában megmaradva pedig változatlan értéknagyság petrefaktumává [kövületévé] merevedik.³⁹ Éppoly kevéssé eredhet a változás a második forgalmi aktusból, az áru újraeladásából, mert ez az aktus csupán visszaváltoztatja az árut természeti formájából pénzformába. A változásnak tehát az áruval kell történnie, amelyet az első, P—Á aktusban megvesznek, de nem az áru értékével, hiszen egyenértékeket cserélnek, az árut értékén fizetik meg. A változás tehát csakis az áru használati értékéből mint olyanból eredhet, vagyis az áru elhasználásából. Ahhoz, hogy egy áru elhasználásából értéket húzzon ki, pénzbirtokosunknak olyan szerencsésnek kellene lennie, hogy a forgalom területén belül, a piacon, olyan árut fedezzen fel, amelynek maga a használati értéke azzal a sajátságos tulajdonsággal rendelkezik, hogy érték forrása, s amelynek valóságos elhasználása tehát maga is munka tárgyiasulása, s ezért értékteremtés. S a pénzbirtokos készen talál a piacon egy ilyen sajátos árut — a munkaképességet, vagyis a munkaerőt.

Munkaerőn vagy munkaképességen azoknak a fizikai és szellemi képességeknek az összességét értjük, amelyek egy ember testi mivoltában, élő személyiségében léteznek, s amelyeket mozgásba hoz, valahányszor valamilyenfajta használati értéket termel.

Hogy azonban a pénzbirtokos a munkaerőt mint árut a piacon készen találja, ahhoz különböző feltételeknek kell teljesülniük. Az árucsere önmagában véve csak olyan függőségi viszonyokat foglal magában, melyek saját természetéből fakadnak. Ezt feltételezve a munkaerő csak annyiban és azért jelenhet meg áruként a piacon, amennyiben és mert saját birtokosa — az a személy, akinek a munkaereje — áruba bocsátja, illetve eladja. Hogy birtokosa áruként eladhassa, ahhoz az kell, hogy rendelkezhessék vele, tehát szabad tulajdonosa legyen munkaképességének, személyének.⁴⁰ Ő és a pénzbirtokos a piacon találkoznak és mint egyenrangú árubirtokosok lépnek viszonyba egymással, csak abban különböznek, hogy az egyik vevő, a másik eladó, jogilag tehát mindketten egyenlő személyek. E viszony fennmaradásához az szükséges, hogy a munkaerő tulajdonosa munkaerejét mindig csak meghatározott időre adja el, mert ha mindenestül, egyszer s mindenkorra eladja, akkor önmagát adja el, szabad emberből rabszolgává, árubirtokosból áruvá változik. Mint személynek állandóan olyan viszonyban kell lennie munkaerejével, mint tulajdonával és ezért saját árujával, és ezt csak akkor teheti, ha munkaerejét mindig csak átmenetileg, csak meghatározott időtartamra bocsátja a vevő rendelkezésére, engedi át elhasználásra, tehát elidegenítésével nem mond le tulajdonáról.⁴¹

A második lényeges feltétele annak, hogy a pénzbirtokos a munkaerőt a piacon mint árut készen találja, az, hogy a munkaerő birtokosa ne adhasson el árukat, amelyekben munkája tárgyiasult, hanem kénytelen legyen magát a munkaerejét, amely csak az eleven testi mivoltában létezik, áruba bocsátani.

Ahhoz, hogy valaki munkaerejétől megkülönböztetett árukat adhasson el, természetesen termelési eszközökkel, például nyersanyagokkal, munkaszerszámokkal stb. kell rendelkeznie. Bőr nélkül nem készíthet csizmát. Azonkívül létfenntartási eszközökre van szüksége. Senki, még a jövő zenésze sem élhet jövőbeli termékeken, tehát olyan használati értékeken sem, amelyeknek termelése még nem kész, és akárcsak a föld színpadán való megjelenésének első napján, az embernek most is mindennap fogyasztania kell, mielőtt és miközben termel. Ha a termékeket árukként termelik, akkor eladandók, miután termelték őket, s a termelő szükségleteit csak eladásuk után elégíthetik ki. A termelés idejéhez az eladáshoz szükséges idő járul.

A pénzbirtokosnak tehát ahhoz, hogy pénzét tőkévé változtathassa, az árupiacon készen kell találnia a szabad munkást, aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként rendelkezik munkaerejével mint a maga árujával, s hogy, másrészt, nincs más eladható áruja, mentes és szabad minden dologtól, amely munkaereje realizálásához szükséges.

Hogy ez a szabad munkás miért lép vele szembe a forgalom területén, ez a kérdés nem érdekli a pénzbirtokost, aki a munkapiacot mint az árupiac egy különös osztályát készen találja. S bennünket egyelőre éppoly kevéssé érdekel ez. Elméletileg megkapaszkodunk a tényben, mint ahogy a pénzbirtokos ezt gyakorlatilag teszi. Egy azonban világos. A természet nem hoz létre az egyik oldalon pénz- vagy árubirtokosokat, a másikon pedig olyan embereket, akik pusztán saját munkaerejük birtokosai. Ez a viszony nem természettörténeti, és éppoly kevéssé olyan társadalmi viszony, amely minden történelmi periódusnak közös sajátja. Nyilvánvalóan maga is egy megelőző történelmi fejlődés eredménye, sok gazdasági forradalomnak, a társadalmi termelés egész sor régebbi alakulata pusztulásának a terméke.

Az előzőkben szemügyre vett gazdasági kategóriák is magukon viselik a történelem nyomát. A terméknek áruként való létezése meghatározott történelmi feltételeket burkol. Hogy a termék áruvá váljék, ehhez az szükséges, hogy ne magának a termelőnek közvetlen létfenntartási eszközeként termeljék. Ha tovább kutattuk volna, milyen körülmények között ölti valamennyi termék vagy legalábbis többségük áru formáját, azt láttuk volna, hogy ez csak egy egészen sajátos termelési mód, a tőkés termelési mód alapzatán történik meg. Az ilyen vizsgálat azonban nem tartozott az áru elemzéséhez.

Árutermelés és áruforgalom lehetséges akkor is, ha a termékek túlnyomó része közvetlenül a termelő saját szükségletét szolgálja, nem változik áruvá, tehát a csereérték még korántsem uralkodik a társadalmi termelési folyamaton annak egész szélességében és mélységében. A termék áruként való jelentkezésének feltétele, hogy a munka társadalmon belüli megosztása annyira kifejlődött, hogy a használati érték és csereérték különválása, amely a közvetlen cserekereskedelemben csak megkezdődik, már végbement. A fejlődésnek ez a foka azonban a történelmileg legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatoknak közös sajátja.

Ha pedig a pénzt vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ez az árucsere bizonyos szintjét feltételezi. A pénz különös formái — puszta áruegyenérték, vagy forgalmi eszköz, vagy fizetési eszköz, kincs és világpénz — az egyik vagy a másik funkció különböző terjedelme és viszonylagos túlsúlya szerint a társadalmi termelési folyamat igen különböző fokaira utalnak. A tapasztalat szerint mégis viszonylag gyengén fejlett áruforgalom elegendő mindezeknek a formáknak a kialakulásához. Más a helyzet a tőkével. Ennek történelmi létezési feltételei koránt sincsenek meg az áru- és pénzforgalommal. A tőke csak ott jön létre, ahol a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa készen találja a piacon a szabad munkást mint munkaerejének eladóját, és ez az egy történelmi feltétel egy világtörténelmet foglal magában. A tőke ezért már eleve a társadalmi termelési folyamat egy korszakát hirdeti meg.⁴²

Ezt a sajátságos árut, a munkaerőt, kell most közelebbről szemügyre vennünk. A munkaerőnek, mint minden más árunak, értéke van.⁴³ Mi határozza meg ezt?

A munkaerő értékét, mint minden más áruét, az ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő határozza meg. Amennyiben érték, maga a munkaerő csak a benne tárgyiasult társadalmi átlagmunka meghatározott mennyiségét képviseli. A munkaerő csak az élő egyén képességeként létezik. Termelése tehát feltételezi az egyén létezését. Minthogy az egyén létezése adott, a munkaerő termelése magának az egyénnek az újratermelése, vagyis fenntartása. A maga fenntartásához az élő egyénnek a létfenntartási eszközök bizonyos összegére van szüksége. A munkaerő termeléséhez szükséges munkaidő tehát feloldódik az e létfenntartási eszközök termeléséhez szükséges munkaidőben, vagyis a munkaerő értéke a birtokosa fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök értéke. A munkaerő azonban csak külső megnyilvánulása útján valósul meg, csak a munkában ténykedik. Ténykedésével, a munkával azonban ráfordítódik az emberi izom, ideg, agy stb. bizonyos mennyisége, s ezt újra pótolni kell. Ez a fokozott kiadás fokozott bevételt szab meg.⁴⁴ Ha a munkaerő tulajdonosama dolgozott, ugyanezt a folyamatot holnap meg kell tudnia ismételni ugyanilyen erőbeli és egészségi feltételek között. A létfenntartási eszközök összegének tehát elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a dolgozó egyént mint dolgozó egyént életének normális állapotában megtartsa. Maguk a természetes szükségletek, például a táplálkozás, a ruházkodás, a fűtés, a lakás stb., az egyes országok éghajlati és egyéb természeti sajátosságai szerint különbözők. Másrészt az úgynevezett elengedhetetlen szükségletek terjedelme, valamint kielégítésük módja maga is történelmi termék, s ezért nagy részben függ az ország kulturális fokától, többek között lényegesen attól is, hogy milyen feltételek között, s ezért milyen szokásokkal és életigényekkel alakult ki a szabad munkások osztálya.⁴⁵ Ellentétben tehát a többi áruval, a munkaerő értékmeghatározása egy történelmi és erkölcsi elemet is tartalmaz. De egy meghatározott országban, egy meghatározott időszakban a szükséges létfenntartási eszközök átlagos köre adott.

A munkaerő tulajdonosa halandó. Ahhoz tehát, hogy a piacon való megjelenése folytonos legyen — amint ezt a pénz folytonos tőkévé változása feltételezi —, a munkaerő eladójának meg kell örökítenie magát, „miként minden élő egyén megörökíti magát, nemzéssel”⁴⁶. Az elhasználódás és elhalálozás által a piacról elvont munkaerőket állandóan legalább ugyanannyi új munkaerőnek kell pótolnia. A munkaerő termeléséhez szükséges létfenntartási eszközök összege tehát magában foglalja az utánpótlásnak, azaz a munkások gyermekeinek létfenntartási eszközeit is, úgyhogy a sajátságos árubirtokosok e fajtája az árupiacon megörökül.⁴⁷

Az általános emberi természet olyan módosításához, hogy az ember egy meghatározott munkaágban ügyességre és készségre tegyen szert, hogy fejlett és specifikus munkaerővé váljék, bizonyos képzés, illetve nevelés szükséges, s ez is nagyobb vagy kisebb összegű áruegyenértékbe kerül. Aszerint, hogy a munkaerőnek többé vagy kevésbé bonyolult jellege van, kiképzési költségei különbözők. Ezek a tanulási költségek tehát — amelyek a közönséges munkaerőnél elenyészően csekélyek — a munkaerő termelésére fordított értékek körébe kerülnek bele.

A munkaerő értéke meghatározott összegű létfenntartási eszköz értékévé oldódik fel. A munkaerő értéke ezért ezeknek a létfenntartási eszközöknek az értékével, azaz a termelésükhöz szükséges munkaidő nagyságával együtt szintén változik.

A létfenntartási eszközök egy részét, például az élelmiszereket, a tüzelőanyagot stb., naponta újra elfogyasztják, s ezeket naponta újra pótolni kell. Más létfenntartási eszközök, például a ruhák, a bútorok stb., hosszabb idő alatt használódnak el, s ezért csak nagyobb időközönként kell őket pótolni. Bizonyos fajta árukat naponta, másokat hetenként, negyedévenként stb. kell megvásárolni vagy megfizetni. De bármiképp oszlik is el a kiadások összege például egy év folyamán, az átlagbevételnek napról napra fedeznie kell a kiadásokat. Tegyük fel, hogy a munkaerő termeléséhez naponta szükséges áruk tömege = A, a hetenként szükségeseké = В, a negyedévenként szükségeseké = C stb., akkor ezeknek az áruknak napi átlaga = (365A + 52B + 4C + stb.) / 365. Tegyük fel, hogy ebben az átlagnapra szükséges árumennyiségben 6 óra társadalmi munka rejlett, akkor a munkaerőben naponta félnapi társadalmi átlagmunka tárgyiasul, vagyis a munkaerő napi termeléséhez egy fél munkanapra van szükség. Ez a napi termeléséhez szükséges munkamennyiség a munkaerő napi értéke, azaz a naponta újratermelt munkaerő értéke. Ha félnapi társadalmi átlagmunka 3 shillingnyi aranytömegben, vagyis 1 tallérban testesül meg, akkor 1 tallér a munkaerő napi értékének megfelelő ár. Ha a munkaerő birtokosa munkaerejét napi 1 tallérért bocsátja áruba, akkor a munkaerő eladási ára egyenlő értékével, és, feltevésünk szerint, a pénzbirtokos, aki tallérjait tőkévé áhítozik átváltoztatni, megfizeti ezt az értéket.

A munkaerő értékének végső, vagyis minimális határa azon árutömeg értéke, amelynek napi elfogyasztása nélkül a munkaerő hordozója, az ember, nem újíthatja meg életfolyamatát — tehát a fizikailag nélkülözhetetlen létfenntartási eszközök értéke. Ha a munkaerő ára erre a minimumra süllyed, akkor értéke alá süllyed, mert a munkaerő így csak elsatnyult formában maradhat fenn és fejlődhet. Minden áru értékét azonban az a munkaidő határozza meg, amely az áru normális minőségben való előállításához szükséges.

Szerfelett olcsó érzelgősség, ha valaki a munkaerő értékének ezt a dolog természetéből folyó meghatározását durvának találja és például Rossi módjára sopánkodik: „A munkaképességet (puissance de travail) megérteni, és közben elvonatkoztatni azoktól a létfenntartási eszközöktől, amelyekre a munkásoknak a termelési folyamat alatt szükségük van, annyit jelent, mint egy agyrémet (être de raison) megérteni. Aki munkát mond, aki munkaképességet mond, egyúttal munkást és létfenntartási eszközöket, munkást és munkabért is mond.”⁴⁸ Aki munkaképességet mond, az nem mond munkát, mint ahogy az, aki emésztőképességet mond, nem emésztést mond. Az utóbbi folyamathoz tudvalévőén más is kell, nemcsak jó gyomor. Aki munkaképességet mond, nem vonatkoztat el a fenntartásához szükséges létfenntartási eszközöktől. Sőt, a munkaképesség értékében éppen e létfenntartási eszközök értéke jut kifejezésre. De ez mit sem használ a munkásnak, ha munkaképességét nem sikerül eladnia, sőt akkor kegyetlen természeti szükségszerűségnek érzi azt, hogy munkaképessége termeléséhez szükség volt, és újratermeléséhez mindig újra szükség van meghatározott mennyiségű létfenntartási eszközre. Akkor majd felfedezi, akárcsak Sismondi: „A munkaképesség [...] semmi, ha nem sikerül eladni”.⁴⁹

E sajátos áru, a munkaerő, sajátságos természetéből következik, hogy a vevő és az eladó közti szerződés megkötésével használati értéke valójában még nem ment át a vevő kezébe. Értéke, mint minden más árué, már meg volt határozva, mielőtt a forgalomba lépett, mert a munkaerő termelésére meghatározott mennyiségű társadalmi munkát fordítottak, használati értéke azonban csak az utólagos erőnyilvánításban áll. Az erő elidegenítése és valóságos megnyilvánulása, azaz használati értékként való létezése, időbenileg nem esnek tehát egybe. Olyan áruk esetében azonban⁵⁰, amelyeknél a használati értéknek az eladással történő formális elidegenítése és valóságos átengedése a vevőnek időbelileg nem esnek egybe, a vevő pénze többnyire mint fizetési eszköz funkcionál. Minden országban, amelyben tőkés termelési mód van, a munkaerőt csak akkor fizetik meg, amikor a vételi szerződésben megállapított időszakon át már funkcionált, például minden hét végén. A munkás ezért mindenütt előlegezi a tőkésnek munkaerejének használati értékét; megengedi, hogy a vevő elfogyassza az árut, mielőtt árát megfizette volna, ennélfogva mindenütt a munkás hitelez a tőkésnek. Hogy ez a hitelezés nem puszta agyrém, ezt nemcsak az bizonyítja, hogy olykor-olykor, amikor a tőkés csődbe jut, elvész a hitelezett bér⁵¹, hanem számos huzamosabb ideig ható tényező is.⁵² Magának az árucserének a természetén azonban mit sem változtat az, hogy a pénz vásárlási vagy fizetési eszközként funkcionál-e. A munkaerő árát szerződésileg megállapították, ámbár csak utólag realizálják, éppúgy, mint egy ház bérleti díját. A munkaerőt eladták, bár csak utólag fizetik ki. De a viszony tiszta felfogása végett hasznos, ha egyelőre feltételezzük, hogy a munkaerő birtokosa mindenkor az eladással nyomban meg is kapja árujáért a szerződésben kikötött árat.

Most már tudjuk, mi és hogyan határozza meg azt az értéket, amelyet a pénzbirtokos e sajátságos áru, a munkaerő birtokosának fizet. A használati érték, amelyet a pénzbirtokos a csere útján kap, csak a valóságos elhasználásban, a munkaerő elfogyasztásának folyamatában mutatkozik meg. Mindazokat a dolgokat, amelyek e folyamathoz szükségesek, a nyersanyagot stb., a pénzbirtokos az árupiacon megveszi és teljes árat fizet értük. A munkaerő elfogyasztásának a folyamata egyúttal áru és értéktöbblet termelésének a folyamata. A munkaerő elfogyasztása, akárcsak minden egyéb áru elfogyasztása, a piacon kívül, vagyis a forgalom területén kívül megy végbe. Ezért a pénz birtokosával és a munkaerő birtokosával együtt elhagyjuk ezt a lármás, a felszínen levő és bárki szeme előtt nyitva álló területet, és elkísérjük őket a termelés rejtett műhelyébe, melynek bejáratánál ez olvasható: No admittance except on business. [Belépés csak üzleti ügyben.] Itt majd nem csak az tűnik ki, hogyan termel a tőke, hanem az is, hogyan termelik őt magát, a tőkét. Végre le kell lepleződnie a többletcsinálás titkának.

A forgalom, vagyis az árucsere területe, amelynek korlátái között a munkaerő vétele és eladása mozog, valóban igazi paradicsoma volt a velünk született emberi jogoknak. Itt kizárólag Szabadság, Egyenlőség, Tulajdon és Bentham uralkodik. Szabadság! Hiszen egy áru, például a munkaerő vevőjét és eladóját csak szabad akaratuk határozza meg. Mint szabad, jogilag egyenrangú személyek szerződnek egymással. A szerződés az a végeredmény, amelyben akaratuk közös jogi kifejezést ad magának. Egyenlőség! Hiszen csak mint árubirtokosok vonatkoznak egymásra, és egyenértéket cserélnek egyenértékért. Tulajdon! Hiszen mindegyikük csak a magáéval rendelkezik. Bentham! Hiszen mindegyikük csak magával törődik. Az egyetlen hatalom, amely őket össze- és viszonyba hozza, önhasznuk, külön előnyük, magánérdekük hatalma. És éppen mert mindenki csak magával törődik, és senki sem törődik a másikkal, a dolgok előre megállapított harmóniája folytán vagy egy egyetemes ravaszságú gondviselés irányítása következtében valamennyien csak a kölcsönös előny, a közhaszon, a közérdek művét teljesítik be.

Amidőn elhagyjuk az egyszerű forgalom, vagyis az árucsere területét, ahonnan a szokvány szabadkereskedő [Freihändler vulgaris] a tőke és a bérmunka társadalmára vonatkozó nézeteit, fogalmait és ítéletének mércéjét meríti, a dramatis personae [szereplő személyek] fiziognómiája úgy látszik már némileg megváltozik. Az egykori pénzbirtokos mint tőkés az élen halad, a munkaerő birtokosa követi mint az munkása; az egyik jelentőségteljesen mosolyog és telve van ügybuzgósággal, a másik bátortalan, kelletlen, mint olyasvalaki, aki saját bőrét vitte a vásárra és most nem várhat egyebet, mint a — kicserzést.

¹ A földtulajdonnak a személyes szolgasági és uralmi viszonyokon nyugvó hatalma és a pénz személytelen hatalma közti ellentétet világosan kifejezi ez a két francia közmondás: „Nulle terre sans seigneur” [nincs föld hűbérúr nélkül]. „L’argent n’a pas de maître” [a pénznek nincs ura].
²„Pénzzel árukat vásárolnak és árukkal pénzt vásárolnak." (Mercier de la Rivière: „L’ordre naturel et essentiel des sociétés politiques”, 543. old.)
³„Ha valamely dolgot azért vesznek meg, hogy újra eladják, akkor a felhasznált összeget előlegezett pénznek nevezzük; ha nem azért veszik, hogy eladják, akkor a pénzt elköltöttnek mondhatjuk.” (James Steuart: „Works etc.”. Fia, Sir James Steuart tábornok kiadása, London 1805, I. köt. 274. old.)
⁴„Nem cserélnek pénzt pénzre”, kiáltja oda Mercier de la Rivière a merkantilistáknak. („L’ordre naturel etc.”, 486. old.) Egy munkában, amely ex professo [hivatásszerűen] a „kereskedelemmel” és a „spekulációval” foglalkozik, ez olvasható: „Minden kereskedelem különböző fajtájú dolgok kicserélése; és az előny” (a kereskedő számára?) „éppen ebből a különbözőségből fakad. Egy font kenyeret egy font kenyérre cserélni [...] semmiféle előnnyel nem járna [...] a kereskedelem ezért előnyösen elüt a játéktól, amely csak pénz cseréje pénzre.” (Th. Corbet: „An Inquiry into the Causes and Modes of the Wealth of Individuals; or the Principles of Trade and Speculation explained”, London 1841, 5. old.) Bár Corbet nem látja, hogy P—P, pénz cseréje pénzre, nemcsak a kereskedelmi tőkének, hanem minden tőkének jellegzetes forgási formája, legalább azt elismeri, hogy a kereskedelem egyik fajtájának, a spekulációnak ez a formája közös a játékéval, de erre jön MacCulloch, és úgy véli, hogy eladás végett venni spekuláció, tehát eltűnik a különbség spekuláció és kereskedelem között. „Minden olyan ügylet, amelyben valaki azért vesz valamely terméket, hogy azt ismét eladja, valójában spekuláció.” (MacCulloch: „A Dictionary, practical etc. of Commerce”, London 1847, 1009. old.) Hasonlíthatatlanul naivabb Pinto, az amszterdami tőzsde Pindarosza: „A kereskedelem játék” (ezt a mondatot Locke-tól vette), „és koldusoktól nem lehet nyerni. Ha hosszú időn át mindenkitől mindent elnyertek volna, akkor barátságos megegyezéssel a profit legnagyobb részét vissza kellene adni, hogy újrakezdődhessék a játék.” (Pinto: „Traité de la circulation et du crédit”, Amszterdam 1771, 231. old.)
⁵„A tőke [...] megoszlik az eredeti tőkére és a nyereségre, vagyis a tőke szaporulatára [...] ámbár a gyakorlat maga ezt a nyereséget azonnal újra a tőkéhez csapja és ezzel együtt forgatja.” (F. Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie”, a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben, Arnold Ruge és Karl Marx kiadása, Párizs 1844, 99. old.)
⁶Arisztotelész szembeállítja a khrématisztikével [pénzszerzéssel] az oikonomikét [gazdálkodást]. Az oikonomikéból indul ki. Amennyiben ez a szerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. „Az igazi gazdagság (ho aléthinosz plutosz) ilyen használati értékekből áll; mert az effajta birtoklásnak a jó élethez elegendő mértéke nem határtalan. De van a szerzés művészetének egy másik fajtája, amelyet kiváltképpen, s joggal, khrématisztikének neveznek, és melynek révén úgy látszik, hogy a gazdagságnak és a birtoklásnak nincs határa. Az árukereskedelem” („hé kapéliké”) szószerint szatócskereskedelmet jelent, és Arisztotelész azért választja ezt a formát, mert ebben a használati érték dominál) „természeténél fogva nem tartozik a khrématisztikéhez, mert itt a csere csak a nekik” (a vevőknek és az eladóknak) „szükségesre szorítkozik.” Ezért — fejti ki tovább — az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek kibővülésével szükségszerűen létrejött a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelemnek szükségszerűen kapéliké-vé, árukereskedelemmé kellett fejlődnie, és ez — eredeti tendenciájával ellentmondásban — khrématisztikévé, a pénzcsinálás művészetévé alakult. A khrématisztiké mármost abban különbözik az oikonomikétól, hogy „számára a forgalom a gazdagság forrása (poiétiké khrématón [...] dia khrématón metaboléisz). Úgy látszik, hogy a pénz körül forog, mert a csere e fajtájának a kezdete és a vége a pénz (to gar nomiszma sztoikheion kai pérasz tesz allagész esztin). Ezért az a gazdagság is, amelyre a khrématisztiké törekszik, határtalan. Miként minden művészet, amelynek cél kitűzése nem eszköznek, hanem végső célnak számít, a törekvéseiben nem ismer határt, mert igyekszik mindjobban megközelíteni ezt a végső célt, míg azok a művészetek, amelyek csak célravezető eszközöket keresnek, nem határtalanok, mert maga a cél határt szab nekik, akképpen a khrématisztiké célkitűzésének sincs határa, hanem célkitűzése az abszolút meggazdagodás. Az oikonomikénak, szemben a khrématisztikével, van határa [...] az előbbi magától a pénztől eltérő valamire, az utóbbi a pénz gyarapítására törekszik [...] E két egymásba fonódó forma felcserélése egyeseket arra késztet, hogy a pénz megtartását és határtalan gyarapítását tekintsék az oikonomiké végcéljának.” (Arisztotelész: „De Republica”, Bekker kiadása, I. könyv VIII—IX. fej. elszórtan)
⁷ „Nem az áru” (itt használati érték értelemben) „a meghatározó célja az üzleteket kötő tőkésnek [...] az meghatározó célja a pénz.” (Th. Chalmers: „On Political Economy etc.”, II. kiad., Glasgow 1832, 165—166. old.)
⁸ „A kereskedő úgyszólván semmibe sem veszi a már elért nyereséget, hanem tekintete mindig az eljövendőre irányul.” (A. Genovesi: „Lezioni di economia civile”, 1765; Custodi Olasz közgazdászok gyűjteményében, „Parte moderna”, VIII. köt. 139. old.)
⁹ „A nyerészkedés olthatatlan szenvedélye, az auri sacra fames [átkozott aranyéhség] vezérli mindig a tőkéseket.” (MacCulloch: „The Principles of Political Economy”, London 1830, 179. old.) Ez a felismerés természetesen nem akadályozza meg ugyanazt a MacCullochot éstársait abban, hogy ha az elmélet terén zavarba jönnek, például a túltermelés tárgyalásánál, ugyanezt a tőkést jóravaló polgárrá ne változtassák, akit csak a használati érték érdekel, sőt akinek valóságos farkasétvágya van csizmákra, kalapokra, tojásra, kartonra és más igen családias használati értékekre.
¹⁰ „Σωζειν” [megmenteni] a görögök egyik jellegzetes kifejezése a kincsképzésre. Éppen így az angol „to save” azt is jelenti, hogy megmenteni és azt is, hogy megtakarítani.
¹¹ „Az a végtelen, amely nincs meg a dolgok előrehaladásában, megvan körforgásukban.“ (Galiani: „Della moneta” (156. old.])
¹² „A tőkét nem anyaga, hanem ezeknek az anyagoknak az értéke alkotja.” (J. B. Say: „Traité d’économie politique”, III. kiad., Párizs 1817, II. köt. 429. old.)
¹³„A termelő célokra felhasznált forgalmi eszköz” (!) „tőke”. (Macleod: „The Theory and Practice of Banking”, London 1855, I. köt. 1. fej. [55. old.]) „A tőke = áruk”. (James Mill: „Elements of Political Economy”, London 1821,74. old.)
¹⁴„A tőke [...] állandó, sokasodó érték.” (Sismondi: „Nouveaux principes de l’économie politique", I. köt. 89. old.)
¹⁵„A csere csodálatos ügylet, amelyen mindkét szerződő fél mindig” (!) „nyer”. (Destutt de Tracy: „Traité de la volonté et de ses effets”, Párizs 1826, 68. old.) Ugyanez a könyv később mint „Traité d’économie politique” is megjelent.
¹⁶Mercier de la Rivière: „L’ordre naturel etc.”, 544. old.
¹⁷„Hogy e két érték egyike pénz-e, vagy mind a kettő közönséges áru, magában véve teljesen közömbös.” (Mercier de la Rivière, i. m. 543. old.)
¹⁸„Nem a szerződő felek döntik el az értéket; az eldőlt már a megállapodás előtt.” (Le Trosne: „De l’intérêt social”, 906. old.)
¹⁹„Dove è egualità non è lucro.” (Galiani: „Della moneta”; Custodi gyűjteményében, „Parte moderna”, IV. köt. 244. old.)
²⁰„A csere előnytelenné válik az egyik fél számára, ha valamilyen külső körülmény az árat leszállítja vagy túlzottan felemeli: akkor az egyenlőséget megsértik; de a megsértést ez az ok, nem pedig a csere idézi elő.” (Le Trosne: „De l'intérêt social”, 904. old.)
²¹„A csere természeténél fogva egyenlőségi szerződés, amely érték és vele egyenlő érték között jön létre. Nem eszköz tehát arra, hogy meggazdagodjanak, mert ugyanannyit adnak, mint amennyit kapnak.” (Le Trosne, i. m. 903—904. old.)
²²Condillac: „Le commerce et le gouvernement", 1776; Daire és Molinari kiadása a „Mélanges d'économie politique”-ban, Párizs 1847, 267, 291. old.
²³Le Trosne ezért igen helyesen így válaszol barátjának, Condillacnak; „Egy kifejlődött társadalomban [...] nincs semmiféle felesleges.” [i. m. 907. old.] Ugyanakkor azzal a megjegyzéssel ugratja, hogy „ha a két cserélő ugyanannyival többet kap ugyanannyival kevesebbért, mindkettő ugyanannyit kap”, [i. m. 904. old.] Minthogy Condillacnak még a leghalványabb sejtelme sincs a csereérték természetéről, ő a megfelelő tekintély, akire hivatkozva Wilhelm Roscher professzor úr igazolni igyekszik saját gyermeteg fogalmait. Lásd „Die Grundlagen der Nationalökonomie” című munkáját. III. kiad., 1858.
²⁴S. P. Newman: „Elements of Political Economy”, Andover—New York 1835, 175. old.
²⁵„A termék névleges értékének növelése által [...] az eladók nem lesznek gazdagabbak [...] mert amit mint eladók nyernek, pontosan ugyanazt kiadják mint vásárlók.” („The Essential Principles of the Wealth of Nations etc.”, London 1797, 66. old.)
²⁶„Ha arra kényszerülünk, hogy 18 livre-ért olyan termékmennyiséget adjunk, amely 24 livre-t ér, akkor — ha ugyanezt a pénzt vásárlásra használjuk fel — 18 livre-ért úgyszintén annyit kapunk, amennyiért 24 livre-t kellett volna fizetni.” (Le Trosne: „De l’intérêt social”, 897. old.)
²⁷„Egyetlen eladó sem drágíthatja tehát áruit rendszeresen, ha nem törődik bele abba, hogy a többi eladó áruját szintén rendszeresen drágábban fizesse meg; és ugyanezen okból egyetlen fogyasztó sem [...] fizethet rendszeresen kevesebbet azért, amit vásárol, ha nem törődik bele abba, hogy az általa eladott dolgok ára éppúgy csökkenjen.” (Mercier delà Rivière: „L’ordre naturel etc.”, 555. old.)
²⁸R. Torrens: „An essay on the Production of Wealth”, London 1821, 349. old.
²⁹„Az a gondolat, hogy a profitot a fogyasztók fizetik meg, kétségtelenül merő képtelenség. Kik a fogyasztók?” (G. Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, Edinburgh 1836, 183. old.)
³⁰„Ha egy ember kereslet hiányában szenved, Malthus úr azt tanácsolja neki, hogy egy másik személynek fizessen, hogy ez megvehesse áruját?” kérdezi egy felháborodott ricardiánus Malthust, aki, akárcsak tanítványa, Chalmers pap, a csak-vevők, vagyis csak-fogyasztók osztályát gazdasági dicsfénnyel övezi. Lásd: „An Inquiry into those Principles, respecting the Nature of Demand and the Necessity of Consumption, lately advocated by Mr. Malthus etc.” London 1821, 55. old.
³¹Destutt de Tracy, ámbár — vagy talán azért, mert — membre de l'Institut [az Akadémia tagja], ellenkező véleményen volt. Szerinte az ipari tőkések profitjukra úgy tesznek szert, hogy „mindent drágábban adnak el, mint amennyibe termelése került. És kiknek adnak el? Elsősorban egymásnak.” („Traité de la volonté etc.”, 239. old.) London 1821, 55. old.
³²„Két egyenlő érték cseréje nem növeli és nem is csökkenti a társadalomban meglevő értékek tömegét. Két nem-egyenlő érték cseréje [...] ugyancsak nem változtat semmit a társadalmi értékek összegén, bár az egyiknek a vagyonához hozzáadja azt, amit a másik vagyonából elvesz.” (J. B. Say: „Traité d’économie politique”, II. köt. 443. sk. old.) Say ezt a megállapítást, természetesen mit sem törődve a belőle folyó következményekkel, a fiziokratáktól veszi át, meglehetősen szószerint. Hogy milyen módon használja fel a fiziokratáknak az idejében feledésbe merült írásait tulajdon „értékének” növelésére, azt mutassa meg a következő példa. Say úr „leghíresebb” mondása: „On n’achète des produits qu’avec des produits” [termékeket csak termékekkel lehet vásárolni] (i. m. II. köt. 438. old.), fiziokrata eredetijében így hangzik: „Les productions ne se paient qu’avec des productions” [termelvényeket csak termelvényekkel lehet fizetni], (Le Trosne: „De l’intérêt social”, 899. old.) London 1821, 55. old.
³³„A csere semmiféle értéket nem ad hozzá a termékekhez.” (F. Wayland: „The Elements of Political Economy”, Boston 1843, 168. old.)
³⁴„Változhatatlan egyenértékek uralma alatt a kereskedelem lehetetlen lenne.“ (G. Opdyfee : „A Treatise on Political Economy”, New York 1851, 66—69. old.) „A reális érték és a csereérték közötti különbség alapja egy tény — nevezetesen az, hogy valamely dolog értéke különbözik a kereskedelemben érte adott úgynevezett egyenértéktől, vagyis hogy ez az egyenérték nem egyenérték.” (F. Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie”, 95—96. old.)
³⁵Benjamin Franklin: „Positions to be examined concerning National Wealth”; „Works”, Sparks kiadása II. köt. [376. old.], 95—96. old.)
³⁶Arisztotelész: „De Republica”, I. könyv X. fej.
³⁷„A piac szokásos feltételei között profitra nem csere útján tesznek szert. Ha nem létezett volna már azelőtt, akkor ez után az ügylet után sem létezhetnék.” (Ramsay: „An Essay on the Distribution of Wealth”, 184. old.)
³⁸Az adott fejtegetés után megérti az olvasó, hogy ez csak azt jelenti: A tőkeképződés akkor is lehetséges kell hogy legyen, ha az áru ára egyenlő az áru értékével. Nem magyarázható az áruáraknak az áruértékektől való eltérésével. Ha az árak valóban eltérnek az értékektől, akkor előbb redukálnunk kell őket az értékekre, vagyis ettől a körülménytől mint véletlentől el kell tekintenünk, hogy a tőkeképződésjelensége az árucsere alapzatán tisztán álljon előttünk, hogy megfigyelését a tulajdonképpeni folyamattól idegen, zavaró mellékkörülmények össze ne kuszálják. Egyébként tudjuk, hogy ez a redukció korántsem pusztán tudományos eljárás. A piaci árak folytonos ingadozásai, emelkedésük és süllyedésük kiegyenlítődik, kölcsönösen megszüntetik egymást, s az átlagárra mint belső szabályukra redukálják magukat. Ez a vezérlő csillaga például a kereskedőnek vagy a gyárosnak minden hosszabb időt felölelő vállalkozásban. Tudja tehát, hogy ha egy hosszabb periódust a maga egészében veszünk szemügyre, az áruk valóban sem átlagáruk alatt, sem felette, hanem átlagárukon kelnek el. Ha tehát egyáltalán érdeke volna, hogy érdek nélkül gondolkodjék, a tőkeképződés problémáját így kellene felvetnie: Hogyan keletkezhet tőke, ha az árakat az áru átlagára, vagyis végső soron az értéke szabályozza? Azért mondom, hogy „végső soron”, mert az átlagárak nem esnek közvetlenül egybe az áruk értéknagyságával, mint azt A. Smith, Ricardo és mások hiszik.
³⁹„Pénz formájában [...] a tőke nem termel profitot.” (Ricardo: „Principles of Political Economy”, 267. old.)
⁴⁰A klasszikus ókort tárgyaló szaklexikonokban az a képtelenség olvasható, hogy az antik világban a tőke teljesen kifejlődött volt, „csak éppen a szabad munkás és a hitelügy nem volt meg”. Mommsen úr is „Römische Geschichté”-jében egyik quid pro quót [felcserélést] a másik után követi el.
⁴¹Különböző országok törvényhozása ezért megszabja a munkaszerződés maximális időtartamát. Minden népnél, ahol szabad munka van, a törvénykönyvek szabályozzák a szerződés felmondási feltételeit. Különböző országokban, kivált Mexikóban (az amerikai polgárháború előtt a Mexikótól elszakított területeken és a Cuza-féle átalakulásig lényegileg a dunai tartományokban is) a rabszolgaságot a peon-rendszer formájába burkolják. Előlegek révén, amelyeket munkával kell letörleszteni és amelyek nemzedékről nemzedékre hárulnak át, nemcsak az egyes munkás, hanem családja is ténylegesen más személyek és családjuk tulajdonává lesz. Juárez megszüntette a peon-rendszert. Miksa, az úgynevezett császár, újra bevezette egy rendelettel, amelyet a washingtoni képviselőházban találóan mint olyan rendeletet bélyegeztek meg, amely visszaállítja a rabszolgaságot Mexikóban. „Különös testi és szellemi ügyességeimnek és tevékenységi lehetőségeimnek [...] időben korlátozott használatát elidegeníthetem valaki másnak, mert e korlátozás után ezek az én teljességemmel és általánosságommal külsőleges viszonyba kerülnek. A munka által konkrét egész időmnek és termelésem teljességének elidegenítésével ezek szubsztanciáját, általános tevékenységemet és valóságomat, személyiségemet tenném másnak a tulajdonává.” (Hegel: „Philosophie des Rechts”, Berlin 1840, 104. old. 67. § )
⁴²A tőkés korszakot tehát az jellemzi, hogy a munkaerő magának a munkásnak a számára egy birtokában levő áru formáját, és ezért munkája a bérmunka formáját ölti. Másrészt a munkatermékek áruformája csak ettől a pillanattól kezdve válik általánossá.
⁴³„Egy ember értéke vagy értékessége, mint minden más dologé, az ára; vagyis annyi, amennyit ereje használatáért adnak.” (Th. Hobbes: „Leviathan”; „Works”, Molesworth kiadása, London 1839—44, III. köt. 76. old.)
⁴⁴Az ókori Rómában a villicus, aki mint intéző a földművelő rabszolgák élén állott, „mivel munkája könnyebb volt, mint a többi cselédé, szűkebb adagot kapott ezeknél”. (Th. Mommsen: „Römische Geschichte”, 1856, 810. old.)
⁴⁵V. ö. W. Th. Thornton: „Overpopulation and its Remedy”, London 1846.
⁴⁶Petty.
⁴⁷„Ennek” (a munkának) „természetes ára [...] a létfenntartási cikkek és a kényelmi cikkek olyan mennyisége, amilyen az ország éghajlata és szokásai szerint szükséges ahhoz, hogy a munkás fennmaradjon és olyan családot nevelhessen fel, amely a piacon munka nemcsökkenő kínálatát biztosíthatja.” (R. Torrens: „An Essay on the external Corn Trade”, London 1815,62. old.) A munka szó itt hibásan, munkaerő helyett áll.
⁴⁸Rossi: „Cours d’économie politique”, Brüsszel 1843, 370—371. old.
⁴⁹Sismondi: „Nouveaux principes etc.”, I. köt. 113. old.
⁵⁰„Minden munkát akkor fizetnek meg, amikor már befejezték.” („An Inquiry into those Principles, respecting the Nature of Demand etc.”, 104. old.) „A kereskedelmi hitelnek abban a pillanatban kellett kezdődnie, amikor a munkás, a termelés első mestere, megtakarításai révén tudott várni munkájának bérére a hét végéig, két hétig, egy hónapig, negyedévig stb.” (Ch. Ganilh: „Des systèmes d’économie politique”, II. kiad., Párizs 1821, II. köt. 150. old.)
⁵¹„A munkás kölcsönadja iparkodását”, mondja Storch, de, teszi hozzá ravaszul, „nem kockáztat semmit”, kivéve, hogy „elveszíti a bérét [...] a munkás semmiféle anyagi dolgot nem ad át”. (Storch: „Cours d’économie politique”, Pétervár 1815, II, köt, 36—37. old.)
⁵²Egy példa. Londonban két fajta pék van, „full priced”, aki a kenyeret teljes értékén, és „underseller”, aki ezen az értéken alul adja el. Az utóbbi osztályhoz tartozik a pékek több mint háromnegyede. (H. S. Tremenheere kormánybiztos jelentése: „Grievances complained of by the Journeymen Bakers etc.”, London 1862, XXXII. old.) Ezek az „undersellerek”, csaknem kivétel nélkül, olyan kenyeret árusítanak, amelyet timsó, szappan, hamuzsír, mész, derbyshire-i kőpor és hasonló "kellemes", "tápláló" és "egészséges" tartozékok hozzákeverésével hamisítanak. (Lásd a fent idézett Kékkönyvet és a „Committee of 1855 on the Adulteration of Bread” jelentését, valamint dr. Hassall „Adulterations detected”-jét, II. kiad., London 1861.) Sir John Gordon az 1855. évi bizottság előtt kijelentette, hogy „e hamisítások következtében a szegény ember, aki napi két font kenyéren él, most valójában a tápanyagnak a negyedrészét sem kapja meg, nem beszélve az egészségére káros hatásokról”. Hogy „a munkásosztály igen nagy része”, ámbár jól értesült a hamisításokról, mégis elfogadja a timsót, a kőport stb., ennek okául Tremenheere (i. m. XLVIII. old.) megemlíti, hogy ezek a munkások „kénytelenek pékjüktől vagy a chandler’s shopból [szatócsboltból/vegyesboltból] olyan kenyeret elfogadni, amilyet ez adni óhajt”. Minthogy csak a munkahét végén fizetik őket, „a hét folyamán családjuk által elfogyasztott kenyeret is csak a hét végén fizethetik meg”, és — fűzi hozzá Tremenheere a tanúvallomásokat idézve — „közismert dolog, hogy az ilyen keverékből összeállított kenyeret külön az effajta vevők számára készítik”. (It is notorious that bread composed of those mixtures, is made expressly for sale in this manner.) „Számos angol” (és még több skót) „mezőgazdasági kerületben a munkabért kéthetenként, sőt havonként fizetik ki. E hosszú fizetési határidők miatt a mezőgazdasági munkásnak hitelre kell vásárolnia az árukat [...] Magasabb árakat kell fizetnie, és ténylegesen oda van kötve ahhoz a bolthoz, amely hitelez neki. Így például a wiltsi Horningshamben, ahol a béreket havonta fizetik, 2 shilling 4 pennybe kerül stone-ja annak a lisztnek, amelyet másutt 1 shilling 10 pennyért vehet meg.” („Sixth Report” on „Public Health” by „The Medical Officer of the Privy Council etc.”, 1864, 264. old.) „Paisley és Kilmarnock” (Nyugat-Skócia) „kézi kartonnyomó munkásai 1853-ban sztrájkkal kivívták azt, hogy a fizetési időközöket egy hónapról két hétre csökkentették.” („Reports of the Inspectors of Factories for 31st Oct. 1853”, 34. old.) Annak a hitelnek, amelyet a munkás a tőkésnek nyújt, további kedves fejlesztése sok angol szénbányavállalkozónak az a módszere, hogy a munkást csak a hónap végén fizetik ki, és hónap közben előlegeket kap a tőkéstől, sokszor áruban, amelyeket a piaci árnál magasabban kell megfizetnie (truck-rendszer). „A szénbányavállalkozók között általános szokás, hogy munkásaikat havonta egyszer fizetik és a közbülső hetek végén előleget adnak. Ezt az előleget a bolt” (ti. a tommy-shop, vagyis magának a vállalkozónak a szatócsüzlete) „nyújtja; az emberek az egyik oldalon felveszik és a másikon kiadják.” („Children’s Employment Commission, III. Rep.”, London 1864, 38. old., 192. sz.)

Következő rész: Ötödik fejezet — Munkafolyamat és értékesítési folyamat

Tartalomjegyzék