1. Munkafolyamat
2. Értékesítési folyamat

A munkaerő használata maga a munka. A munkaerőt vevője úgy fogyasztja el, hogy eladóját dolgoztatja. Az utóbbi ezáltal actu [valóban] ténykedő munkaerő lesz, munkás, ami azelőtt csak potentia [potenciálisan] volt. Ahhoz, hogy a munkás árukban jelenítse meg munkáját, mindenekelőtt használati értékekben kell azt megjelenítenie, olyan dolgokban, amelyek valamiféle szükséglet kielégítésére szolgálnak. A tőkés tehát valamilyen különös használati értéket, meghatározott cikket készíttet a munkással. A használati értékek, vagyis javak termelése nem változtatja meg általános természetét azáltal, hogy a tőkés számára és az ellenőrzése alatt megy végbe. A munkafolyamatot ezért először minden meghatározott társadalmi formától függetlenül kell szemügyre vennünk.

A munka mindenekelőtt olyan folyamat, amely ember és természet között megy végbe, amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcseréjét. A természeti anyaggal az ember maga is mint természeti hatalom lép szembe. A testi mivoltához tartozó természeti erőket, karját és lábát, fejét és kezét mozgásba hozza, hogy a természeti anyagot saját élete szempontjából használható formában elsajátítsa. Miközben e mozgása által hat a rajta kívül álló természetre és megváltoztatja azt, egyúttal megváltoztatja saját természetét. Kifejleszti a benne szunnyadó képességeket, és saját uralma alá hajtja erői játékát. Itt nem a munka első, állatian ösztönszerű formáival van dolgunk. Azzal az állapottal szemben, amelyben a munkás saját munkaerejének eladójaként fellép az árupiacon, az ősidők homályába vész az az állapot, amelyben az emberi munka még nem vetette le első, ösztönszerű formáját. Mi a munkát olyan formájában tételezzük fel, amelyben kizárólag az ember sajátja. A pók a takácséhoz hasonló műveleteket végez, a méh pedig viaszsejtjeinek felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít. De a legrosszabb építőmestert már eleve a legjobb méh fölé helyezi az, hogy a sejtet a fejében már felépítette, mielőtt viaszból megépítené. A munkafolyamat végén olyan eredmény jön létre, amely megkezdésekor a munkás elképzelésében, tehát eszmeileg már megvolt. A munkás nemcsak létrehozza a természeti dolog formaváltozását, hanem egyúttal a természeti dologban megvalósítja célját, amelynek tudatában van, amely törvényként meghatározza cselekvésének útját-módját, s amelynek alá kell rendelnie akaratát. S ez az alárendelés nem elszigetelt művelet. A dolgozó szervek erőfeszítésén kívül a munka egész tartama alatt szükség van a figyelemként megnyilvánuló céltudatos akaratra, mégpedig annál inkább, minél kevésbé ragadja magával a munkást a munka a saját tartalmával és végrehajtásának módjával, minél kevésbé élvezi tehát a munkát mint saját testi és szellemi erőinek játékát.

A munkafolyamat egyszerű mozzanatai: a célszerű tevékenység vagyis maga a munka, a munka tárgya és a munka eszköze.

A föld (amelybe gazdaságtanilag a vizet is beleértik), úgy, ahogyan az embert eredetileg élelemmel, kész létfenntartási eszközökkel ellátja,¹ az ember közreműködése nélkül készen megvan mint az emberi munka általános tárgya. Mindazok a dolgok, amelyeket a munka csak elszakít a földegésszel való közvetlen összefüggésüktől, természettől készen talált munkatárgyak. Ilyen a hal, amelyet elválasztanak életelemétől, a víztől, és kifognak, ilyen az őserdőben kidöntött fa, az érből kifejtett érc. Ha ellenben magát a munkatárgyat úgyszólván már megszűrte korábbi munka, akkor nyersanyagnak nevezzük. Ilyen például a már kifejtett érc, amelyet aztán kimosnak. Minden nyersanyag munkatárgy, de nem minden munkatárgy nyersanyag. Csak akkor nyersanyag a munkatárgy, ha már valamilyen munkaközvetítette változáson esett át.

A munkaeszköz olyan dolog vagy olyan dolgoknak az összessége, amelyeket a munkás önmaga és a munkatárgy közé iktat, s amelyek e tárgyra ható tevékenységének vezető közegéül szolgálnak. A munkás felhasználja a dolgok mechanikai, fizikai, kémiai tulajdonságait, hogy ezek céljának megfelelően mint hatalmi eszközök hassanak más dolgokra.² Az a tárgy, amelyet a munkás közvetlenül hatalmába kerít — eltekintve kész létfenntartási eszközök, például a gyümölcs megragadásától, ahol pusztán saját testi szervei szolgálnak munkaeszközül —, nem a munkatárgy, hanem a munkaeszköz. Ilymódon maga a természeti dolog az ember tevékenységének szervévé válik, olyan szervvé, amelyet hozzátesz saját testi szerveihez, s így, a Biblia ellenére, meghosszabbítja természeti alakját. Mint ahogy a föld az ember eredeti éléskamrája, ugyanúgy munkaeszközeinek eredeti szertára is. A föld szolgáltatja neki például a követ, amellyel hajít, dörzsöl, nyom, vág stb. Maga a föld is munkaeszköz, de annak, hogy a földművelésben munkaeszközül szolgálhasson, megint más munkaeszközök egész sora és a munkaerőnek már viszonylag magas fejlettsége az előfeltétele.³ Egyáltalában, mihelyt a munkafolyamat csak valamennyire is fejlett, már megmunkált munkaeszközöket kíván meg. A legrégibb ember-lakta barlangokban kőszerszámokat és kőfegyvereket találunk. Az emberiség történetének kezdetén a megmunkált kő, fa, csont és kagyló mellett a szelídített, tehát munkával már megváltoztatott, tenyésztett állat játssza a fő szerepet mint munkaeszköz.⁴ Munkaeszközök használata és megteremtése — ámbár csíra formájában már bizonyos állatfajtáknak is sajátja — a specifikusan emberi munkafolyamat jellemzője, s Franklin ezért úgy határozza meg az embert, mint „toolmaking animalt”, mint szerszámkészítő állatot. A munkaeszközök maradványai ugyanolyan fontosak letűnt gazdasági társadalomalakulatok megítélése szempontjából, mint a csontmaradványok felépítése kihalt állatfajok szervezetének megismerése szempontjából. Nem az különbözteti meg a gazdasági korszakokat, hogy mit, hanem hogy hogyan, milyen munkaeszközökkel termelnek.⁵ A munkaeszközök nemcsak az emberi munkaerő fejlettségének fokmérői, hanem azoknak a társadalmi viszonyoknak a mutatói is, amelyek között az emberek dolgoznak. A munkaeszközök közül a mechanikai munkaeszközök, melyeknek összességét a termelés csont- és izomrendszerének nevezhetjük, sokkal döntőbb jellemző vonásait mutatják valamely társadalmi termelési korszaknak, mint az olyan munkaeszközök, amelyek csak a munkatárgy tárolására szolgálnak, s amelyek összességét nagy általánosságban a termelés edényrendszerének mondhatjuk, mint például csövek, hordók, kosarak, korsók stb. Ezek csak a vegyi gyártásban játszanak jelentékeny szerepet.⁶

Azokon a dolgokon kívül, amelyek a munkának a munkatárgyra való hatását közvetítik és ezért ilyen vagy olyan módon a tevékenység vezető közegéül szolgálnak, tágabb értelemben a munkafolyamat eszközei közé számítanak mindazok a tárgyi feltételek is, amelyek egyáltalán szükségesek ahhoz, hogy a folyamat végbemenjen. Ezek nem kerülnek bele közvetlenül a folyamatba, de nélkülük az egyáltalában nem vagy csak tökéletlen módon mehet végbe. Az ilyenfajta munkaeszközök közül a legáltalánosabb megint csak maga a föld, mert ez adja a munkásnak a locus standit [a helyet, ahol áll] és a munkás végezte folyamatnak a hatóteret (field of employment). A munka által már közvetített ilyenfajta munkaeszközök például a munkaépületek, csatornák, utak stb.

A munkafolyamatban tehát az ember tevékenysége a munkaeszköz révén véghezviszi a munkatárgy eleve célul kitűzött változtatását. A folyamat a termékben huny ki. Terméke használati érték, formaváltoztatással emberi szükségletekhez idomított természeti anyag. A munka egyesült a munka tárgyával. A munka tárgyiasult és a tárgy megmunkálódott. Ami a munkás oldalán nyugtalanság formájában jelent meg, az most nyugvó tulajdonságként, a lét formájában jelenik meg a termék oldalán. A munkás szőtt és terméke szövevény.

Ha az egész folyamatot eredménye, a termék álláspontjáról vesszük szemügyre, mindkettő, a munkaeszköz és a munkatárgy termelési eszközként⁷ és maga a munka termelő munkaként⁸ jelenik meg.

Egy használati érték termékként kikerül a munkafolyamatból, más használati értékek, korábbi munkafolyamatok termékei viszont termelési eszközökként belekerülnek ebbe a munkafolyamatba. Ugyanaz a használati érték, amely az egyik munka terméke, a másik munkának termelési eszköze.

A termékek ennélfogva nemcsak eredményei, hanem egyúttal feltételei is a munkafolyamatnak.

Az extraktiv ipar kivételével, mely munkatárgyát természettől készen találja, mint a bányászat, a vadászat, a halászat stb. (a földművelés csak annyiban, amennyiben első ízben, szűzföldet tör fel), minden iparág olyan tárgyat dolgoz fel, amely nyersanyag, vagyis már a munka szűrőjén átjutott munkatárgy, tehát maga is munkatermék. Ilyen például a vetőmag a földművelésben. Az állatok és a növények, amelyeket természeti termékeknek szoktak tekinteni, nemcsak — mondjuk — az előző évi munkának, hanem — mostani formájukban — számos nemzedéken át, emberi ellenőrzés alatt, emberi munka közvetítésével folytatott átalakulásnak a termékei. Ami pedig a tulajdonképpeni munkaeszközöket illeti, óriási többségükön a legfelületesebb pillantással is észrevehető a múltbeli munka nyoma.

A nyersanyag lehet fő szubsztanciája egy terméknek, vagy bekerülhet csupán segédanyagként a termék létrehozásába. A segédanyagot a munkaeszköz fogyasztja el, például a gőzgép szenet, a kerék olajat, az igásló szénát, vagy hozzáteszik a nyersanyaghoz, hogy benne anyagi változást idézzenek elő, például a fehérítetlen vászonhoz klórt, a vashoz szenet, a gyapjúhoz festékanyagot tesznek hozzá, vagy pedig a segédanyag magának a munkának az elvégzését segíti elő, például a munkahelyiség megvilágítására és fűtésére felhasznált anyagok. A tulajdonképpeni vegyi gyártásban elmosódik az alapanyag és segédanyag közötti különbség, mert a felhasznált nyersanyagok közül egyik sem jelenik meg újra a termék szubsztanciájaként.⁹

Mivel minden dolognak sokféle tulajdonsága van és ezért különbözőképpen használható fel, egy és ugyanaz a termék igen különböző munkafolyamatoknak lehet a nyersanyaga. A gabona például nyersanyag a molnár, a keményítőgyártó, a szeszfőző, az állattenyésztő stb. számára. Vetőmagként saját termelésének nyersanyagává lesz. így a szén kikerül mint termék a bányaiparból, és bekerül oda mint termelési eszköz.

Ugyanaz a termék ugyanabban a munkafolyamatban munkaeszközül és nyersanyagul is szolgálhat. Például a hizlalásnál, ahol a jószág, a megmunkált nyersanyag, egyúttal a trágyakészítés eszköze.

Egy termék, amely fogyasztásra kész formában létezik, újból nyersanyagává válhat egy másik terméknek, például a szőlő a bor nyersanyagává. Vagy pedig a munka olyan formában bocsátja el termékét, amelyben az csak újból nyersanyagnak használható. A nyersanyagot ebben az állapotában félgyártmánynak nevezik, de helyesebb volna lépcsőfok-gyártmánynak nevezni; ilyen például a gyapot, a fonal, a cérna stb. Az eredeti nyersanyagnak, noha már maga is termék, esetleg különböző folyamatok egész lépcsőzetén kell átmennie, amelyekben mindig megváltozott alakban mindig újból nyersanyagként funkcionál az utolsó munkafolyamatig, amely mint kész létfenntartási eszközt vagy kész munkaeszközt ellöki magától.

Mint látjuk, az, hogy egy használati érték nyersanyagként, munkaeszközként vagy termékként jelenik-e meg, teljesen attól függ, hogy milyen meghatározott funkciót tölt be a munkafolyamatban, milyen helyet foglal el benne, és e hely változásával változnak rendeltetései.

A termékek tehát azáltal, hogy termelési eszközökként újabb munkafolyamatokba kerülnek bele, elvesztik a termékjelleget. Már csak az eleven munka tárgyi tényezőiként funkcionálnak. A fonó az orsót csupán mint eszközt kezeli, amellyel, a lent pedig csupán mint tárgyat, amelyet fon. Fonóanyag és orsó nélkül természetesen nem lehet fonni. E termékek megléte ezért előfeltétele a fonás megkezdésének. Magában ebben a folyamatban azonban éppoly közömbös, hogy a len és az orsó múltbeli munka termékei, mint ahogy a táplálkozás műveletében közömbös, hogy a kenyér a paraszt, a molnár, a pék stb. múltbeli munkájának terméke. Ellenkezőleg. Ha a termelési eszközök érvényesítik a munkafolyamatban azt a jellegüket, hogy múltbeli munka termékei, ezt hiányosságaik révén teszik. A kés, amely nem vág, a fonal, amely folyton elszakad stb., élénken emlékeztet A késművesre és E fonóra. A sikerült terméken eltűnt a nyoma annak, hogy használati tulajdonságait múltbeli munka közvetíti.

Egy gép, amely nem teljesít szolgálatot a munkafolyamatban, haszontalan. Azonkívül áldozatul esik a természeti anyagcsere romboló hatalmának. A vas megrozsdásodik, a fa elkorhad. A fonal, melyet nem szőnek vagy nem kötnek meg, veszendőbe ment gyapot. Az eleven munkának kell ezeket a dolgokat megragadnia, halottaikból feltámasztania, csak lehetséges használati értékekből tényleges és ténykedő [wirkliche und wirkende] használati értékekké változtatnia. Amikor ezeket a dolgokat a munka tüze nyaldossa, amikor a munka testeként elsajátítják őket, amikor lelket öntenek beléjük, hogy a folyamatban betöltsék fogalmuknak és rendeltetésüknek megfelelő funkcióikat, szintén elfogyasztják ugyan őket, de célszerűen, mint olyan új használati értékek, új termékek alkotóelemeit, amelyek alkalmasak arra, hogy létfenntartási eszközökként az egyéni fogyasztásba vagy termelési eszközökként új munkafolyamatba kerüljenek.

Ha tehát meglevő termékek nemcsak eredményei, hanem létezési felté telei is a munkafolyamatnak, akkor másrészt e folyamatba való bedobásuk, tehát eleven munkával való érintkezésük, az egyetlen eszköz arra, hogy a múltbeli munkának e termékei mint használati értékek fennmaradjanak és megvalósuljanak.

A munka elhasználja anyagi elemeit, tárgyát és eszközét, elfogyasztja őket, s ezért fogyasztási folyamat. Ez a termelő fogyasztás abban különbözik az egyéni fogyasztástól, hogy az utóbbi mint az élő egyén létfenntartási eszközeit, az eló'bbi mint a munkának, az élő egyén ténykedő munkaerejének létfenntartási eszközeit fogyasztja el a termékeket. Az egyéni fogyasztás terméke ezért maga a fogyasztó, a termelő fogyasztás eredménye pedig a fogyasztótól különböző termék.

A munka, amennyiben eszköze és tárgya már maga is termék, azért fogyaszt terméket, hogy terméket teremtsen, vagyis termékeket használ el termékek termelési eszközéül. De mint ahogy a munkafolyamat eredetileg csak az ember és a közreműködése nélkül meglevő föld között folyt le, mindmáig részt vesznek benne olyan termelési eszközök is, amelyek, természettől fogva meglévőn, nem egyesülései természeti anyagnak és emberi munkának.

A munkafolyamat, ahogy azt egyszerű és elvont mozzanataiban ábrázoltuk, használati értékek előállítására irányuló célszerű tevékenység, a természeti dolognak emberi szükségletekre való elsajátítása, az ember és a természet közötti anyagcsere általános feltétele, az emberi élet örök természeti feltétele, s ezért független ennek az életnek minden formájától, sőt közös sajátja ez élet valamennyi társadalmi formájának. Ezért nem volt szükségünk arra, hogy a munkást más munkásokhoz való viszonyában ábrázoljuk. Az ember és munkája az egyik oldalon, a természet és anyagai a másikon — ez elegendő volt. Ahogy nem érezni a búzán, ki művelte meg, éppúgy nem látszik meg ezen a folyamaton sem, milyen feltételek között megy végbe, a rabszolgafelügyelő durva ostorcsapásai alatt-e, vagy a tőkés aggódó pillantásaitól kísérve, Cincinnatus végzi-e, megművelve pár jugerum földjét, vagy a vadember, aki kővel ejti el a vadat.¹⁰

Térjünk vissza in spe [reménybeli] tőkésünkhöz. Akkor hagytuk el, amikor az árupiacon megvette az egy munkafolyamathoz szükséges összes tényezőket, a tárgyi tényezőket, vagyis a termelési eszközöket, és a személyi tényezőt, vagyis a munkaerőt. Ravasz szakértői szemmel kiválogatta a különös üzlete, a fonoda, a csizmagyártás stb. számára megfelelő termelési eszközöket és munkaerőket. Tőkésünk tehát hozzálát a megvásárolt áru, a munkaerő elfogyasztásához, vagyis a munkaerő hordozójával, a munkással munkája révén elfogyasztatja a termelési eszközöket. A munkafolyamat általános természete persze nem változik azáltal, hogy a munkás azt a tőkés számára, nem pedig önmaga számára végzi. De a csizmakészítésnek vagy fonalfonásnak a meghatározott módja sem változhat meg egyelőre a tőkés közbejötte miatt. A tőkésnek egyelőre úgy kell elfogadnia a munkaerőt, ahogyan a piacon készen találja, tehát munkáját is úgy, ahogyan kialakult abban az időszakban, amikor még nem voltak tőkések. Magának a termelési módnak az átváltozására, annak következtében, hogy a munkát alárendelik a tőkének, csak később kerülhet sor, s ezért azt csak később kell megvizsgálnunk.

A munkafolyamat, ahogyan az mint a munkaerő tőkés által való elfogyasztásának folyamata megy végbe, két sajátságos jelenséget mutat.

A munkás a tőkésnek az ellenőrzése alatt dolgozik, akié a munkája. A tőkés ügyel arra, hogy a munka rendesen haladjon és a termelési eszközöket célszerűen használják fel, tehát ne pocsékolják a nyersanyagot és kíméljék a munkaszerszámot, azaz csak olyan mértékben rongálják, amilyenben ezt a munkában való használata szükségessé teszi.

S másodszor: a termék a tőkés tulajdona, nem pedig a közvetlen termelőé, a munkásé. A tőkés megfizeti például a munkaerő napi értékét. A munkaerő használata, éppúgy, mint bármilyen más áru használata, például egy lóé, amelyet egy napra bérel, arra a napra tehát őt illeti meg. Az áru vevőjét megilleti az áru használata, és a munkaerő birtokosa valójában csak az általa eladott használati értéket adja oda, amikor munkáját odaadja. Attól a pillanattól, hogy belépett a tőkés műhelyébe, munkaerejének használati értéke, tehát használata, a munka, a tőkésé. A tőkés a munkaerő megvásárlásával magát a munkát eleven erjesztőanyagként bekebelezte a termék holt alkotóelemeibe, amelyek ugyancsak az tulajdonában vannak. Az álláspontjáról a munkafolyamat nem egyéb, mint az általa megvásárolt áru, a munkaerő elfogyasztása, de elfogyasztani csak úgy tudja, hogy termelési eszközöket tesz hozzá. A munkafolyamat olyan dolgok között végbemenő folyamat, amelyeket a tőkés megvásárolt, amelyek a tőkés tulajdonában vannak. E folyamat terméke ezért éppannyira az övé, mint a borospincéjében végbemenő erjedési folyamat terméke.¹¹

A termék — a tőkés tulajdona — használati érték, fonal, csizma stb. De jóllehet például a csizma valamelyest alapja a társadalom haladásának, és tőkésünk határozottan a haladás embere, a csizmákat mégsem önmagukért gyártja. A használati érték egyáltalában nem az a dolog, qu’on aime pour lui-même [amelyet önmagáért szeretnek] az árutermelésben. Használati értéket itt egyáltalában csak azért és annyiban termelnek, mert és amennyiben ez a csereérték anyagi szubsztrátuma, hordozója. És tőkésünket két dolog érdekli. Először is olyan használati értéket akar termelni, amelynek csereértéke van, eladásra szánt cikket, árut. Másodszor pedig olyan árut akartermelni, amelynek értéke nagyobb, mint a termeléséhez szükséges áruk — a termelési eszközök és a munkaerő — értékének összege, amelyekre jó pénzét előlegezte az árupiacon. Tőkésünk nemcsak használati értéket akar termelni, hanem árut, nemcsak használati értéket, hanem értéket, és nemcsak értéket, hanem értéktöbbletet is.

Valóban, minthogy itt árutermelésről van szó, eddig nyilván a folyamatnak csak egyik oldalát vettük szemügyre. Miként maga az áru használati érték és érték egysége, az áru termelési folyamatának munkafolyamat és értékképzési folyamat egységének kell lennie.

Vegyük szemügyre mármost a termelési folyamatot mint értékképzési folyamatot is.

Tudjuk, hogy minden áru értékét a használati értékében anyagiasuk munka mennyisége, a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Ez érvényes arra a termékre is, amelyet tőkésünk a munkafolyamat eredményeként kapott. Mindenekelőtt tehát az ebben a termékben tárgyiasult munkát kell kiszámítanunk.

Vegyük például a fonalat.

A fonal előállításához először is nyersanyagára, például 10 font gyapotra volt szükség. Hogy mi a gyapot értéke, azt nem kell előbb megvizsgálnunk, mert a tőkés a gyapotot a piacon értékén, mondjuk 10 sh.-ért vásárolta. A gyapot árában a termeléséhez szükséges munka már általános társadalmi munkaként jelentkezik. Tegyük fel továbbá, hogy a gyapot feldolgozásánál elfogyasztott orsótömeg, amely számunkra az összes többi felhasznált munkaeszközöket képviseli, 2 sh. értékű. Ha 12 sh.-nyi aranytömeg 24 munkaórának, vagyis 2 [12 órás] munkanapnak a terméke, akkor ebből mindenekelőtt az következik, hogy a fonalban 2 munkanap tárgyiasult.

Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket az a körülmény, hogy a gyapot megváltoztatta formáját, az elfogyasztott orsótömeg pedig teljesen eltűnt. Az általános értéktörvény értelmében ha például 40 font fonal értéke = 40 font gyapot értékével + 1 egész orsó értékével, vagyis, ha a fenti egyenlet mindkét oldalának termeléséhez ugyanannyi munkaidőre van szükség, akkor 10 font fonal 10 font gyapotnak és 1/4 orsónak az egyenértéke. Ebben az esetben ugyanaz a munkaidő egyszer a fonal használati értékben, másszor a gyapot és orsó használati értékekben jelentkezik. Az érték tehát közömbös az iránt, hogy fonalban, orsóban vagy gyapotban jelenik-e meg. Az, hogy orsó és gyapot, ahelyett hogy nyugodtan egymás mellett hevernének, a fonás folyamatában belekerülnek egy kapcsolatba, amely használati formájukat módosítja, fonallá változtatja őket, éppoly kevéssé érinti értéküket, mintha egyszerű csere útján fonal-egyenértékre váltották volna át őket.

A gyapotnak, a fonal nyersanyagának a termeléséhez szükséges munkaidő része a fonal termeléséhez szükséges munkaidőnek és ezért a fonalban benne foglaltatik. Ugyanígy áll a dolog annak az orsótömegnek a termeléséhez szükséges munkaidővel, amelynek elkoptatása vagy elfogyasztása nélkül a gyapotot nem lehet megfonni.¹²

Amennyiben tehát a fonal értékét, az előállításához szükséges munkaidőt tekintjük, annyiban a különböző, időben és térben elválasztott különös munkafolyamatokat, amelyeken át kell menni ahhoz, hogy magát a gyapotot és az elhasznált orsótömeget megtermeljék és végül a gyapotból és orsóból fonalat készítsenek, egy és ugyanazon munkafolyamat egymást követő szakaszainak tekinthetjük. A fonalban foglalt egész munka múltbeli munka. Az a körülmény, hogy az alkotóelemei termeléséhez szükséges munkaidő korábban múlt el, plusquamperfectumban [régmúltban] van, a befejező folyamatra, a fonásra közvetlenül fordított munka pedig a praesenshez [jelenhez] közelebb, perfectumban [befejezett jelenben], teljesen közömbös. Ha egy ház építéséhez bizonyos mennyiségű munkára, mondjuk 30 munkanapra van szükség, akkor a házba bekebelezett munkaidő összmennyiségén mit sem változtat az, hogy a 30. munkanap 29 nappal később került bele a termelésbe, mint az első munkanap. És ennélfogva a munkaanyagban és a munkaeszközben foglalt munkaidőt egészen úgy tekinthetjük, mintha csupán a fonási folyamat valamely korábbi stádiumában, a fonás formájában legvégül hozzátett munka előtt fejtették volna ki.

A termelési eszközöknek, a gyapotnak és az orsónak 12 sh.-nyi árban kifejezett értékei tehát a fonal-értéknek, vagyis a termék értékének alkotórészei.

Csupán két feltételt kell teljesíteni. Először, hogy a gyapot és az orsó valóban valamilyen használati érték termelésére szolgáljanak. A mi esetünkben fonallá kellett válniok. Az értéknek mindegy, hogy hordozója milyen használati érték, de használati érték kell hogy hordozza. Másodszor, feltételezik, hogy csak az adott társadalmi termelési feltételek között szükséges munkaidőt használták fel. Ha tehát 1 font fonal megfonásához csak 1 font gyapotra van szükség, akkor 1 font fonal elkészítéséhez csak 1 font gyapotot szabad elfogyasztani. Éppígy áll a dolog az orsóval. Ha a tőkésnek az az ötlete támad, hogy vasorsók helyett aranyorsókat alkalmaz, a fonal értékében akkor is csak a társadalmilag szükséges munka számít, azaz a vasorsók termeléséhez szükséges munkaidő.

Most már tudjuk, hogy a fonal értékének milyen részét alkotják a termelési eszközök, a gyapot és az orsó. Ez a rész 12 sh.-gel, vagyis két munkanap anyagiasulásával egyenlő. Tehát most arról az értékrészről van szó, amelyet magának a fonónak a munkája tesz hozzá a gyapothoz.

Ezt a munkát most egészen más szempontból kell megvizsgálnunk, mint a munkafolyamat közben. Ott arról a célszerű tevékenységről voltszó, amelylyel a gyapotot fonallá változtatják. Minél célszerűbb a munka, annál jobb — minden egyéb körülményt változatlannak feltételezve — a fonal. A fonó munkája más termelő munkától specifikusan különbözött, s a különbözőség szubjektíve és objektíve megnyilvánult, a fonás különös céljában, művelésének különös módjában, termelési eszközeinek különös természetében, termékének különös használati értékében. Gyapot és orsó a fonómunka számára létfenntartási eszközök, de nem lehet velük huzagolt csövű ágyúkat csinálni. A fonó munkája ellenben, amennyiben értékképző, azaz érték forrása, annyiban egyáltalában nem különbözik az ágyúhoronyvonó munkájától, vagy, ami hozzánk itt közelebb áll, a gyapottermesztőnek és az orsókészítőnek a fonal termelési eszközeiben megvalósult munkájától. A gyapottermesztés, az orsókészítés és a fonás csakis emiatt az azonosságuk miatt lehetnek ugyanazon összértéknek, a fonal értékének, pusztán mennyiségileg különböző részei. Itt nincs szó többé a munka minőségéről, természetéről és tartalmáról, hanem csak mennyiségéről. Ezt egyszerűen meg kell számolni. Feltesszük, hogy a fonómunka egyszerű munka, társadalmi átlagmunka.

Később látni fogjuk, hogy az ellenkező feltevés mit sem változtat a dolgon.

Döntő fontosságú mármost, hogy a folyamat tartama alatt, vagyis mialatt a gyapotot fonallá változtatják, csak a társadalmilag szükséges munkaidőt fogyasszák el. Ha normális, azaz átlagos társadalmi termelési feltételek között a font gyapotot egy munkaóra alatt b font fonallá kell átváltoztatni, akkor csak az a munkanap számít 12 órás munkanapnak, amely alatt 12 X a font gyapotot 12 X b font fonallá változtatnak át. Mert csak a társadalmilag szükséges munkaidő számít értékképzőnek.

Miként maga a munka, úgy a nyersanyag és a termék is egészen más megvilágításban jelenik meg itt, mint a tulajdonképpeni munkafolyamat álláspontjáról. A nyersanyag itt csupán mint meghatározott mennyiségű munka felszívója számít. E felszívással a nyersanyag valójában fonallá változik át, mert a munkaerőt fonás formájában fordították rá és tették hozzá. De a termék, a fonal, most már csak a gyapot által felszívott munka fokmérője. Ha 1 óra alatt 1⅔ font gyapotot fonnak, vagyis változtatnak át 1⅔ font fonallá, akkor 10 font fonal 6 felszívott munkaórát jelez. Meghatározott és tapasztalatszerűen megállapított termékmennyiségek most már csak meghatározott mennyiségű munkát, meghatározott tömegű megalvadt munkaidőt jelenítenek meg. Ezek már csak egyórányi, kétórányi, egynapi társadalmi munka anyagiasulásai.

Az a körülmény, hogy a munka éppen fonómunka, hogy anyaga gyapot és hogy terméke fonal, itt éppoly közömbös, mint az, hogya munkatárgy maga már termék, tehát nyersanyag. Ha a munkást a fonoda helyett szénbányában foglalkoztatnák, akkor a munkatárgy, a szén, természettől meglenne. Mégis meghatározott mennyiségű, például egy mázsa kibányászott szén meghatározott mennyiségű felszívott munkát jelenítene meg.

A munkaerő eladásánál feltettük, hogy napi értéke = 3 sh., és hogy ebben a 3 sh.-ben 6 munkaóra testesül meg, hogy tehát ilyen mennyiségű munkára van szükség a munkás napi létfenntartási eszközei átlagos összegének termeléséhez. Ha mármost fonónk 1 munkaóra alatt 1⅔ font gyapotot változtat át 1⅔ font fonallá,¹³ akkor 6 óra alatt 10 font gyapotot változtat át 10 font fonallá. A fonási folyamat tartama alatt a gyapot tehát 6 munkaórát szív magába. Ugyanez a munkaidő 3 sh.-nyi aranymennyiségben jelentkezik.

A gyapothoz tehát magával a fonással 3 sh.-nyi értéket tettek hozzá.

Nézzük meg mármost a termék, a 10 font fonal összértékét. 2½ munkanap tárgyiasult benne, 2 nap foglaltatik a gyapotban és az orsótömegben, 1/2 napi munkát szívott magába a fonási folyamat alatt. Ugyanez a munkaidő 15 sh.-nyi aranytömegben jelentkezik. A 10 font fonal értékének megfelelő ár tehát 15 sh., 1 font fonal ára 1 sb. 6 d.

Tőkésünk meghökken. A termék értéke egyenlő az előlegezett tőke értékével. Az előlegezett érték nem értékesítette magát, nem hozott létre értéktöbbletet, a pénz tehát nem változott tőkévé. A 10 font fonal ára 15 sh., és tőkésünk 15 sh.-et adott ki az árupiacon a termék alkotóelemeiért, vagy ami ugyanaz, a munkafolyamat tényezőiért: 10 sh.-et gyapotért, 2 sh.-et az elfogyasztott orsótömegért és 3 sh.-et munkaerőért. Az, hogy a fonal értéke felduzzadt, mit sem segít, mert a fonal értéke csak összege a korábban gyapotra, orsóra és munkaerőre megoszlott értékeknek, és meglevő értékek ilyen puszta összeadásából sohasem fakadhat értéktöbblet.¹⁴ Most ezek az értékek mind egy dologra összpontosultak, de így volt ez a 15 sh. pénzösszegben is, mielőtt ez az összeg három áruvásárlás következtében szétforgácsolódott.

Önmagában véve ez az eredmény nem meglepő. 1 font fonal értéke 1 sh. 6 d., s ennélfogva 10 font fonalért tőkésünknek 15 sh.-et kellene fizetnie az árupiacon. Akár készen, a piacon vesz magának lakóházat, akár maga építteti, egyik művelet sem fogja megszaporítani a ház megszerzésére fordított pénzt.

A tőkés, aki otthon érzi magát a vulgáris gazdaságtanban, esetleg azt mondja, hogy pénzét azzal a szándékkal előlegezte, hogy több pénzt csináljon belőle. De a pokolba vezető út jó szándékokkal van kikövezve, s ugyanúgy szándéka lehetne az is, hogy termelés nélkül csináljon pénzt.¹⁵ A tőkés fenyegetőzik. Többé nem fognak ki rajta. Ezentúl készen veszi az árut a piacon, ahelyett hogy maga gyártaná. De ha valamennyi tőkéstestvére ugyanezt teszi, hol talál majd árut a piacon? Pénzt pedig nem ehet. A tőkés prédikál. Vegyék figyelembe önmegtartóztatását. A 15. sh.-jét elherdálhatta volna. Ehelyett termelő módon fogyasztotta el és fonalat csinált belőle. De hát ezért van fonala, nem pedig lelkiismeretfurdalása. A világért sem szabad visszaesnie a kincsképző szerepébe, aki már megmutatta nekünk, hogy hova vezet az aszkézis. Azonkívül, ahol nincs, ott a császár is hiába keres. Akármilyen nagy érdem is a tőkés lemondása, azt külön megfizetni nincs miből, hiszen a folyamatból kikerülő termék értéke csak a folyamatba bevetett áruk értékének az összegével egyenlő. Nyugodjék hát meg abban, hogy az erény önmagában hordja jutalmát. A tőkés ehelyett tolakodó lesz. A fonal nem kell neki. Azért termelte, hogy eladja. Hát csak adja el, vagy ami még egyszerűbb, a jövőben csak saját szükségletére termeljen dolgokat; olyan recept ez, melyet háziorvosa, MacCulloch már felírt neki mint bevált szert a túltermelés járványa ellen. A tőkés dacosan ágaskodni kezd. A munkás talán a puszta kezével a nagy semmiből teremt munkaalkotásokat, termel árukat? Hát nem adta neki az anyagot, amellyel és amelyben munkáját megtestesítheti? Minthogy pedig a társadalom legnagyobb része ilyen éhenkórászokból áll, vajon termelési eszközeivel, gyapotjával és orsóival nem tett-e mérhetetlen szolgálatot a társadalomnak és magának a munkásnak is, akit tetejébe még létfenntartási eszközökkel is ellátott? S ezt a szolgálatot ne számítsa fel? De hát a munkás nem tette-e neki azt a viszontszolgálatot, hogy a gyapotot és az orsót fonallá változtatta? Azonkívül itt nem szolgálatokról van szó.¹⁶ A szolgálat nem más, mint egy használati értéknek, akár az árunak, akár a munkának, hasznos hatása.¹⁷ Itt azonban a csereértékről van szó. A tőkés 3 sh.-nyi értéket fizetett a munkásnak. A munkás a gyapothoz hozzátett 3 sh.-nyi értékben pontos egyenértéket adott neki vissza, értéket értékért. Barátunk, aki az imént még oly nagyra volt a tőkéjével, most hirtelen saját munkásának igénytelen tartását ölti fel. Hát maga nem dolgozott-e? nem végezte-e a fonó ellenőrzésének, főfelügyeletének munkáját? Ez az munkája nem képez-e szintén értéket? Saját overlookerja [felügyelője] és managere [igazgatója] a vállukat vonogatják. De a tőkés közben derűs mosollyal ismét felöltötte már régi ábrázatát. Ugratott bennünket az egész litániával. Egy fikarcnyit sem törődik vele. Az ilyen és ehhez hasonló ócska kibúvókat és üres lódításokat a politikai gazdaságtan külön ezért fizetett professzoraira bízza, maga a gyakorlat embere, aki nem mindig gondolja ugyan meg, hogy üzleten kívül mit mond, de azt mindig tudja, hogy az üzletben mit tesz.

Nézzük meg a dolgot közelebbről. A munkaerő napi értéke 3 sh. volt, mert benne egy fél munkanap testesült meg, vagyis mert a munkaerő napi termeléséhez szükséges létfenntartási eszközök egy fél munkanapba kerülnek. De a múltbeli munka, amely a munkaeró'ben rejlik, és az eleven munka, amelyet a munkaerő teljesíteni tud, vagyis napi fenntartási költsége és napi kifejtése két egészen különböző nagyság. Az első határozza meg csereértékét, a második alkotja használati értékét. Az, hogy a munkás huszonnégy órai életben tartásához fél munkanap szükséges, semmiképpen sem akadályozza meg a munkást abban, hogy egy egész napon át dolgozzék. A munkaerő értéke és a munkafolyamatban való értékesítése tehát két különböző nagyság. Ez az értékkülönbözet lebegett a tőkés szeme előtt, amikor a munkaerőt megvette. A munkaerő hasznos tulajdonsága, hogy fonalat vagy csizmát készít, csupán conditio sine qua non [elengedhetetlen feltétel] volt, mert a munkát hasznos formában kell kifejteni, hogy értéket képezzen. A döntő azonban ennek az árunak sajátos használati értéke volt, az, hogy érték forrása, mégpedig a saját értékénél nagyobb értéké. Ez a sajátos szolgálat, amelyet a tőkés elvár tőle. És ebben a tőkés az árucsere örök törvényeinek megfelelően jár el. Valóban, a munkaerő eladója, akárcsak bármely más áru eladója, realizálja az áru csereértékét és elidegeníti használati értékét. Az egyiket nem kaphatja meg anélkül, hogy a másikat oda ne adja. A munkaerő használati értéke, maga a munka, éppoly kevéssé az eladójáé, mint amilyen kevéssé az olajkereskedőé az eladott olaj használati értéke. A pénzbirtokos megfizette a munkaerő napi értékét: övé tehát használata a nap folyamán, a naphosszat tartó munka. Az a körülmény, hogy a munkaerő napi fenntartása csak fél munkanapba kerül, noha a munkaerő egész nap tud működni, dolgozni, hogy ezért az az érték, amelyet egynapi használata teremt, kétszer akkora, mint saját napi értéke, különös szerencséje a vevőnek, de egyáltalán nem jogtalanság az eladóval szemben.

Tőkésünk előre látta az esetet, amely mosolyra deríti*. Ezért a munkás a műhelyben nemcsak hatórás, hanem tizenkétórás munkafolyamathoz szükséges termelési eszközöket talál. Ha 10 font gyapot 6 munkaórát szívott magába és 10 font fonallá változott át, akkor 20 font gyapot 12 munkaórát szív magába és 20 font fonallá változik. Vizsgáljuk meg a meghosszabbított munkafolyamat termékét. A 20 font fonalban most 5 munkanap tárgyiasult, 4 az elfogyasztott gyapot- és orsótömegben, 1-et a fonási folyamat alatt szívott magába a gyapot. 5 munkanap arany-kifejezése azonban 30 sh., vagyis 1 £ 10 sh. Tehát ez a 20 font fonal ára. A fonal fontja most is 1 sh. 6 d.-be kerül. A folyamatba bedobott áruk értékösszege azonban csak 27 sh. volt. A fonal értéke 30 sh. A termék értéke a termeléséhez előlegezett értéken felül 1/9-del megnövekedett. Ilymódon a 27 sh. 30 sh.-gé változott. 3 sh.-nyi értéktöbbletet fiadzott. A bűvészmutatvány végre sikerült. Pénz átváltozott tőkévé.

A probléma minden feltétele megoldódott, és az árucsere törvényeit semmiképpen sem sértették meg. Egyenértéket cseréltek ki egyenértékre. A tőkés mint vevő minden árut — gyapotot, orsótömeget, munkaerőt — értékén fizetett meg. Azután azt tette, amit minden más áruvásárló tesz. Elfogyasztotta használati értéküket. A munkaerő elfogyasztási folyamata, amely egyúttal az áru termelési folyamata, 20 font fonal terméket eredményezett, 30 sh. értékben. A tőkés most visszatér a piacra és árut ad el, miután árut vásárolt. A fonal fontját 1 sh. 6 d.-ért adja el, egy garassal sem többért vagy kevesebbért értékénél. És mégis 3 sh.-gel többet húz ki a forgalomból, mint amennyit eredetileg beledobott. Ez az egész folyamat, a tőkés pénzének átváltozása tőkévé, a forgalom területén és nem a forgalom területén megy végbe. A forgalom közvetítése révén azért, mert feltétele a munkaerőnek az árupiacon való vétele. Nem a forgalomban azért, mert ez csak bevezeti az értékesítési folyamatot, amely a termelés területén zajlik le. És így „tout est pour le mieux dans le meilleur des mondes possibles” — minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon [szó szerint: a lehetséges világok legjobbikán].

A tőkés azáltal, hogy pénzét árukká változtatja át, amelyek új termék anyagi alkotóiul, illetve a munkafolyamat tényezőiül szolgálnak, azáltal, hogy holt tárgyiságukba eleven munkaerőt kebelez be, értéket, múltbeli, tárgyiasult, holt munkát tőkévé, önmagát értékesítő értékké, lélektől áthatott szörnyeteggé változtat, amely „dolgozni” kezd, „mint hogyha teherbe esett vón”**.

Ha mármost az értékképzési folyamatot és az értékesítési folyamatot egybevetjük, azt látjuk, hogy az értékesítési folyamat nem más, mint bizonyos ponton túl meghosszabbított értékképzési folyamat. Ha az utóbbi csak addig a pontig tart, amelyen a munkaerőnek a tőke által megfizetett értékét új egyenérték pótolja, akkor egyszerű értékképzési folyamattal van dolgunk. Ha az értékképzési folyamat túllépi ezt a pontot, akkor értékesítési folyamattá válik.

Továbbá, ha az értékképzési folyamatot egybevetjük a munkafolyamattal, azt látjuk, hogy az utóbbi hasznos munkából áll, amely használati értékeket termel. A mozgást itt minőségileg vizsgáljuk, különös módja szempontjából, célja és tartalma szerint. Ugyanaz a munkafolyamat az értékképzési folyamatban csak mennyiségi oldaláról jelentkezik. Már csak arról az időről van szó, amelyre a munkának a művelethez szüksége van, vagyis a munkaerő hasznos kifejtésének tartamáról. Itt a munkafolyamatba bekerülő áruk sem mint a célszerűen ható munkaerő funkcionálisan meghatározott, anyagi tényezői jönnek már tekintetbe. Már csak tárgyiasult munka meghatározott mennyiségeiként számítanak. A munka, akár a termelési eszközökben foglaltatik, akár a munkaerő teszi hozzá, már csak időmértéke szerint számít. Ennyi órára, napra stb. rúg.

De a munka csak annyiban számít, amennyiben a használati érték termelésére felhasznált idő társadalmilag szükséges. Ez különféle dolgokat foglal magában. A munkaerőnek normális feltételek között kell funkcionálnia. Ha a fonás társadalmilag uralkodó munkaeszköze a fonógép, akkor a munkás kezébe nem szabad rokkát adni. Normális minőségű gyapot helyett nem szabad hulladékot kapnia, amely minden pillanatban elszakad. Mindkét esetben a társadalmilag szükséges munkaidőnél többet használna fel egy font fonal termeléséhez, ez a fölös idő azonban nem alkotna értéket, illetve pénzt. A munkafolyamat tárgyi tényezőinek normális jellege azonban nem a munkástól, hanem a tőkéstől függ. További feltétel magának a munkaerőnek normális jellege. A munkaerőnek, abban a szakmában, amelyben alkalmazzák, az ott uralkodó átlagos mértékű ügyességgel, készséggel és gyorsasággal kell rendelkeznie. A mi tőkésünk azonban normális minőségű munkaerőt vásárolt a munkapiacon. Ezt az erőt a szokott átlagos mértékű erőfeszítéssel, társadalmilag szokásos fokú intenzitással kell kifejteni. Erre a tőkés éppoly kínosan ügyel, mint arra, hogy a munkás egy percet se fecséreljen el munka nélkül. A tőkés meghatározott időtartamra megvásárolta a munkaerőt. Ragaszkodik hozzá, hogy megkapja, ami az övé. Nem akarja, hogy meglopják. Végül — és erre ugyanennek az úrnak saját code pénalja* van — nem szabad nyersanyagot és munkaeszközöket célszerűtlenül fogyasztani, mert az elpocsékolt anyag vagy munkaeszköz tárgyiasult munkának feleslegesen kifejtett mennyiségét jeleníti meg, tehát nem számít és nem kerül bele az értékképzés termékébe.¹⁸

Amint látjuk, a korábban az áru elemzéséből nyert különbség a munka mint használati értéket alkotó munka és ugyanazon munka mint értéket alkotó munka között most a termelési folyamat különböző oldalainak megkülönböztetéseként jelentkezett.

A termelési folyamat mint a munkafolyamat és az értékképzési folyamat egysége áruk termelésének folyamata; mint a munkafolyamat és az értékesítési folyamat egysége pedig tőkés termelési folyamat, az árutermelés tőkés formája.

Korábban megjegyeztük, hogy az értékesítési folyamat szempontjából teljesen közömbös, hogy a tőkés által elsajátított munka egyszerű, társadalmi átlagmunka-e, vagy pedig bonyolult munka, nagyobb fajsúlyú munka. Az a munka, amely a társadalmi átlagmunkához képest magasabb fokú, bonyolultabb munkának számít, olyan munkaerőnek a megnyilvánulása, amely nagyobb kiképzési költségeket tartalmaz, amelynek termelése több munkaidőbe kerül, s amelynek értéke ezért nagyobb, mint az egyszerű munkaerőé. Ha ennek az erőnek nagyobb az értéke, akkor magasabb fokú munkában is nyilvánul meg, és ezért ugyanazon időközök alatt viszonylagosan nagyobb értékekben tárgyiasul. De bármilyen nagy a fokozat! különbség a fonómunka és az ötvösmunka között, az az adag munka, amellyel az ötvösmunkás csupán saját munkaereje értékét pótolja, minőségileg semmiben sem különbözik attól a pótlólagos adag munkától, amellyel értéktöbbletet alkot. Az értéktöbblet most is csupán a munka mennyiségi többletéből, ugyanazon munkafolyamat — az egyik esetben a fonaltermelési folyamat, a másik esetben az ékszertermelési folyamat — meghosszabbított tartamából jön létre.¹⁹

Másrészt minden értékképzési folyamatban a magasabb fokú munkát mindig társadalmi átlagmunkára kell redukálni, például egynapi magasabb fokú munkát x napi egyszerű munkára.²⁰ Megtakarítunk tehát egy fölösleges műveletet és egyszerűbbé tesszük az elemzést, ha feltesszük, hogy a tőke által alkalmazott munkás egyszerű társadalmi átlagmunkát végez.

¹ „A föld spontán termékeit, melyek csekély mennyiségben és az embertől teljesen függetlenül megvannak, úgy látszik a természet ugyanúgy nyújtja, ahogyan egy fiatalembernek adnak egy kisebb összeget, hogy az iparkodás és a meggazdagodás útjára tereljék.” (James Steuart: „Principles of Political Economy”, Dublin 1770, I. köt. 116. old.)
²„Az ész éppoly fortélyos, mint hatalmas. A fortély egyáltalában a közvetítő tevékenységben van, amely azzal, hogy engedi az objektumokat saját természetükhöz mérten egymásra hatni és egymáson ledolgozódni, anélkül hogy közvetlenül beavatkoznék ebbe a folyamatba, mégiscsak keresztülviszi a maga célját.” (Hegel: „Enzyklopädie”, Erster Teil, „Die Logik”, Berlin 1840, 382. old.)
³„Théorie de l’économie politique” című, egyébként nyomorúságos írásában, Párizs 1815, Ganilh a fiziokratákkal szemben találóan felsorolja azt a nagyszámú munkafolyamatot, amelyek előfeltételei a tulajdonképpeni földművelésnek.
⁴ A „Réflexions sur la formation et la distribution des richesses”-ben (1766) Turgot jól kifejti, milyen fontos szerepe volt a szelídített állatnak a kultúra kezdetei szempontjából.
⁵Az összes áruk közül a tulajdonképpeni luxusáruk a legkevésbé jelentősek a különböző termelési korszakok technológiai összehasonlítása szempontjából.
⁶Jegyzet a 2. kiadáshoz. Bármennyire kevéssé ismeri is az eddigi történetírás az anyagi termelés fejlődését, tehát az egész társadalmi élet és ezért az egész valóságos történelem alapzatát, mégis legalább a történelem előtti időt természettudományos, nem pedig úgynevezett történelmi kutatás alapján a szerszámok és a fegyverek anyaga szerint kőkorra, bronzkorra és vaskorra osztották fel.
⁷ Paradoxnak látszik, ha például a halat, amelyet még nem fogtak ki, a halászat termelési eszközének nevezzük. De eddig még nem találták fel azt a művészetet, hogy halat fogjanak olyan vizekben, amelyekben nincsen.
⁸ A termelő munkának ez a meghatározása, amely az egyszerű munkafolyamat álláspontjáról adódik, semmiképpen sem kielégítő a tőkés termelési folyamat szempontjából.
⁹ Storch a tulajdonképpeni nyersanyagot mint „matiére-t” megkülönbözteti a segédanyagoktól mint „matériaux-tól”; Cherbuliez a segédanyagokat „matières instrumentalesnak” nevezi.
¹⁰ Bizonyára e fölöttébb logikus okból fedezi fel Torrens ezredes a vadember kövében — a tőke eredetét. „Az első kőben, amelyet a vadember az űzött vadra hajít, az első botban, amelyet megragad, hogy lehúzza a kézzel el nem érhető gyümölcsöt, azt látjuk, hogy egy cikket elsajátít egy másik megszerzése céljából, és így felfedezzük — a tőke eredetét.” (H. Torrens: „An Essay on the Production of Wealth etc.”, 70—71. old.) Valószínűleg ez az első bot a magyarázata annak is, hogy az angolban a bot szinonimája a tőkének [stock].
¹¹ „A termékeket [...] elsajátítják, mielőtt tőkévé változtatták őket, és ez az átváltoztatás nem mentesíti ezeket az elsajátítástól.” (Cherbuliez: „Richesse ou pauvreté”, Párizs 1841. 54. old.) „A proletár azáltal, hogy munkáját meghatározott ellátási alapért (approvisionnement) odaadja [...] teljesen lemond [...] a munkája termékeire való minden jogról [...] E termékek továbbra is ugyanazt illetik meg, mint azelőtt; ez semmiféleképpen sem módosul az említett megállapodás révén. A termékek [...] kizárólag a tőkéséi, aki a nyersanyagokat és az ellátási alapot szolgáltatta. Ez az elsajátítás törvényének szigorú következménye, amely törvény alapelve”, megfordítva, „az volt, hogy mindegyik munkást kizárólagosan megilletik munkájának termékei.” (i. m. 58. old.) James Mill: „Elements of Political Economy etc.”, 70—71. old.: „Ha a munkások munkabérért dolgoznak [...] akkor a a tőkés a tulajdonosa nemcsak a tőkének” (ezen itt a termelési eszközöket érti), „hanem a munkának is (of the labour also). Ha azt, amit munkabér fejében fizetnek, belefoglalják, ahogy ez szokásos, a tőke fogalmába, akkor ízetlenség a munkáról a tőkétől elválasztva beszélni. A tőke szó ebben az értelemben magában foglalja mindkettőt, a tőkét is, a munkát is.”
¹² „Az áruk értékét nemcsak a közvetlenül rájuk fordított munka befolyásolja, hanem az a munka is, amelyet az e munkát segítő eszközökre, szerszámokra és épületekre használnak fel.” (Ricardo: „Principles etc.”, 16. old.)
¹³A számok itt egészen önkényesek.
¹⁴Ez az az alapvető tétel, amelyen a fiziokratáknak minden nem-földművelő munka improduktív voltáról szóló tanítása nyugszik, és ez megdönthetetlen minden — céhbeli — közgazdász számára. „Ez a mód, hogy egyetlen dologba beszámítják több más dolog értékét” (például a vászonba a takács fogyasztását), „hogy különböző értékeket raknak rá úgyszólván rétegenként egyetlen értékre, azt eredményezi, hogy az utóbbi annyival megnövekszik [...] Az összeadás kifejezés igen jól megjelöli azt a módot, ahogyan a munkatermékek ára kialakul; ez az ár csupán több, már elfogyasztott és összeadott érték összege; márpedig az Összeadás nem szaporítás.” (Mercier de la Rivière: „L’ordre naturel etc.”, 599. old.)
¹⁵Így például 1844—47-ben tőkéjének egy részét kivonta a termelő vállalkozásból, hogy vasúti részvényekben elspekulálja, így az amerikai polgárháború idején becsukta gyárát és az utcára dobta a gyári munkásokat, hogy a liverpooli gyapottőzsdén játsszék.
¹⁶„Hadd dicsekedjen, diszelkedjen és pompázzon [...] Valaki pedig többet vagy jobbat vesz el” (mint amit ad), „uzsora az, és nem úgy hívják, hogy szolgálatot, hanem hogy ártalmat tett felebarátjának, akárcsak a tolvajlásban és a rablásban történik. Nem minden szolgálat és nem minden van jól téve felebarátunknak, amire azt mondják, hogy szolgálat és hogy jól vagyon téve. Mert a házasságtörő nő és a házasságtörő férfi nagy szolgálatot tesznek egymásnak és egymás tetszésére vannak. A lovag nagy lovagi szolgálatot tesz a gyújtogató gyilkosnak, amidőn segítségére van az országúti rablásban, vidékek és emberek kifosztásában. A pápisták nagy szolgálatot tesznek a mieinknek, hogy nem mindnyájunkat fojtanak vízbe, égetnek el, gyilkolnak meg, rothasztanak el börtönben, hanem egynémelyikíinket mégis életben hagyják és elkergetik őt vagy elveszik, amije van. Maga az ördög nagy, mérhetetlen szolgálatot tesz azoknak, akik szolgálják őt. [...] Summa, a világ telve van nagyszerű, pompás, mindennapos szolgálatokkal és jótéteményekkel.” (Martin Luther: „An die Pfarrherrn, wider den Wucher zu predigen etc.”, Wittenberg 1540)
¹⁷A „Zur Kritik der politischen Ökonomie” 14. oldalán [Marx és Engels Művei, 13. köt. 20. oldj erről többek között a következőket jegyzem meg: „Érthető, milyen »szolgálatot« tehet a »szolgálat« (service) kategória olyasfajta közgazdászoknak, mint J. B. Say és F. Bastiat.”
¹⁸Ez egyike azoknak a körülményeknek, amelyek a rabszolgaságra alapozott termelést megdrágítják. Ott ugyanis a munkás, a régiek találó kifejezése szerint, csak mint instrumentum vocale [beszélő szerszám] különbözik az állattól, az instrumentum semivocalétól [félig beszélő szerszámtól] és a holt munkaeszköztől, az instrumentum mutumtól [néma szerszámtól]. De maga a munkás érezteti az állattal és a munkaeszközzel, hogy nem hozzájuk hasonló, hanem ember. A tőlük való különbség érzését azzal szerzi meg magának, hogy rosszul bánik velük és con amore [előszeretettel] pusztítja őket. Ebben a termelési módban tehát gazdasági alapelv, hogy csak a legdurvább, legnehézkesebb, de éppen esetlen otrombaságuk miatt nehezen rongálható munkaszerszámokat használják. A Mexikói-öböl mentén elterülő rabszolgatartó államokban ezért egészen a polgárháború kitöréséig ókínai szerkezetű ekéket használtak, amelyek disznó vagy vakond módjára feltúrták a földet, de nem hasították és nem forgatták meg. V. ö. J. E. Cairnes: „The Slave Power”, London 1862, 46. skk. old. „Seaboard Slave States” című írásában [46—47. old.] Olmsted többek között elmondja: „Olyan szerszámokat mutattak itt nekem, amelyekkel nálunk egyetlen épeszű ember sem terhelné munkását, akinek bért fizet; e szerszámok rendkívüli súlya és nehézkessége véleményem szerint legalább tíz százalékkal növeli a munkát a nálunk rendszerint használt szerszámokhoz képest. De biztosítottak arról, hogy amiatt a hanyag és nehézkes mód miatt, ahogyan a rabszolgák kezelik őket, nem lehet könnyebb vagy kevésbé durva szerszámokat gazdaságosan rájuk bízni, és hogy azok a szerszámok, amelyeket mi állandóan haszonnal adunk munkásaink kezébe, Virginia gabonaföldjein egy napig sem tartanának, — ámbár a talaj könnyebb és kevésbé köves, mint nálunk. Ugyanígy arra a kérdésemre, hogy miért használnak a gazdaságban lovak helyett ilyen általánosan öszvéreket, első és bevallottan döntő okként azt jelölték meg, hogy a lovak nem bírják azt a bánásmódot, amelyben a négerektől szükségképpen mindig részük van; a lovak csakhamar lesántulnak vagy megnyomorodnak ettől, az öszvérek viszont elviselik az ütlegelést vagy olykor-olykor egy-két etetés elmaradását anélkül, hogy ez ártalmukra volna, nem fáznak meg és nem betegednek meg, ha elhanyagolják vagy túldolgoztatják őket. De nem kell messze mennem, csak az ablakához kell lépnem a szobának, amelyben írok, és csaknem minden alkalommal az állattal való bánásmódnak olyan képe tárul elém, hogy azért minden északi farmer rögtön elcsapná béresét.”
¹⁹A magasabb fokú és az egyszerű munka, a „skilled” [tanult] és az „unskilled labour” [tanulatlan munka] közti különbség részben puszta illúziókon alapul, vagy legalábbis olyan különbségeken, amelyek már régen nem reálisak, és már csak a hagyományos megállapodásban élnek tovább; részben a munkásosztály bizonyos rétegeinek olyan helyzetén, amely a többieknél tehetetlenebbé teszi őket, kevésbé engedi meg nekik azt, hogy munkaerejük értékét kicsikarják. Véletlen körülmények itt oly nagy szerepet játszanak, hogy ugyanazok a munkafajták váltogatják helyüket. Ahol például a munkásosztály fizikai állaga legyengült és viszonylag kimerült, mint az összes országokban, ahol fejlett tőkés termelés folyik, ott a durva, nagy izomerőt megkövetelő munkák általában magasabb fokúvá lesznek sokkal finomabb munkákhoz képest, ezek pedig az egyszerű munka fokára süllyednek, ahogy például a bricklayer (kőműves) munkája Angliában jóval magasabb fokon áll, mint a damasztszövő munkája. Másrészt viszont a fustian cutter (pamutbársony-nyíró) munkája, ámbár nagy testi megerőltetéssel jár és tetejébe igen egészségtelen is, „egyszerű” munkaként szerepel. Egyébként nem kell azt képzelnünk, hogy az úgynevezett „skilled labour” a nemzeti munkának mennyiségileg jelentős része. Laing számítása szerint Angliában (és Walesben) több mint 11 millió ember megélhetése egyszerű munkán alapul. Ha a müve megírása idején 18 millió főt számláló népességből 1 millió arisztokratát és 1/½ millió paupert, csavargót, bűnözőt, prostituáltat stb. levonunk, akkor 4 650 000 középosztálybeli marad, beleszámítva a kisebb járadékosokat, hivatalnokokat, írókat, művészeket, iskolamestereket stb. Hogy ezt a 42⅔ milliót kihozza, a középosztály dolgozó részéhez számit bankárokon stb. kívül minden jobban fizetett „gyári munkást”! A „hatványozott munkások” közül a bricklayerek sem hiányoznak. Megmarad aztán az említett 11 millió. (S. Laing: „National Distress etc.”, London 1844 [49—52. old. elszórtan]) „Az a nagy osztály, amely táplálékért semmi mást nem adhat, csupán közönséges munkát, ez a nép nagy tömege.” (James Mill a „Colony” címszó alatt, „Supplement to the Encyclopaedia Britannica”, 1831)
²⁰„Amikor a munkára mint értékmérőre hivatkoznak, szükségszerűen egy különös fajta munkát értenek rajta [...] más fajtáknak hozzá való arányát könnyű megállapítani.” („Outlines of Political Economy”, London 1832, 22—23. old.)

Következő rész: Hatodik fejezet — Állandó tőke és változó tőke

Tartalomjegyzék