1. Értékmérő
2. Forgalmi eszköz

3. Pénz

Ebben az írásban az egyszerűsítés kedvéért mindenhol aranyat tételezek fel pénzáruként.

Az arany első funkciója az, hogy az áruvilágnak értékkifejezése anyagát szolgáltassa, vagyis az áruértékeket mint egyfajta, minőségileg egyenlő és mennyiségileg összehasonlítható nagyságokat fejezze ki. Ilymódon mint általános értékmérő [Mass der Werte] funkcionál, és csak e funkció révén lesz az arany, a sajátos egyenérték-áru, mindenekelőtt pénzzé. Az árukat nem a pénz teszi összemérhetővé. Fordítva. Azért, mert minden áru mint érték tárgyiasult emberi munka, tehát magán- és magáért-valóan összemérhető, mérhetik az áruk értékeiket közösen ugyanabban a bármilyen speciális áruban, és változtathatják ezt ezáltal közös értékmérőjükké, vagyis pénzzé. A pénz mint értékmérő szükségszerű megjelenési formája az áruk magukban foglalt értékmérőjének, a munkaidőnek.¹

Egy áru értékkifejezése aranyban — x mennyiségű A áru = y mennyiségű pénzáru — az áru pénzformája, vagyis ára. Egy ilyen elszigetelt egyenlet, mint például 1 tonna vas = 2 uncia arany, elegendő most ahhoz, hogy a vas értékét társadalmilag érvényesen kifejezzük. Az egyenletnek most már nem kell a többi áru értékegyenleteinek sorában menetelnie, mert az egyenérték-árunak, az aranynak, már pénzjellege van. Az áruk általános viszonylagos értékformája ezért most újra az eredeti, egyszerű vagy egyes viszonylagos értékforma alakját ölti. Másrészt a kifejlett viszonylagos értékkifejezés, vagyis a viszonylagos értékkifejezések vég nélküli sora a pénzáru sajátos viszonylagos értékformájává lesz. De ez a sor most már társadalmilag adott az áruárakban. Olvassuk egy árjegyzék tételeit jobbról balra [az árral a jobb oldalon], és megtaláljuk a pénz értéknagyságát minden lehetséges áruban kifejezve. A pénznek ellenben nincs ára. Ahhoz, hogy a többi árunak ebben az egységes viszonylagos értékformájában részt vegyen, a pénzt önmagára mint saját egyenértékére kellene vonatkoztatni.

Az áruk ára, vagyis pénzformája, mint egyáltalában értékformájuk, kézzelfoghatóan reális testi formájuktól különböző, tehát csak eszmei vagy képzelt forma. A vas, a vászon, a búza stb. értéke, habár láthatatlanul, létezik magukban ezekben a dolgokban; elképzelik arannyal való egyenlőségüket, az aranyra való olyan vonatkozás révén, amely úgyszólván csak fejükben létezik. Tulajdonosaiknak ezért kölcsön kell adnia nyelvét az áruknak, vagy papírdarabokat kell a nyakukba aggatnia, hogy árukat a külvilággal közöljék.² Mivel az áruk értékének aranyban való kifejezése eszmei kifejezés, ehhez a művelethez csak képzelt, vagyis eszmei arany is alkalmazható. Minden árutulajdonos tudja, hogy áruit még korántsem változtatta arannyá, ha értéküknek árformát, vagyis képzelt aranyformát adott, és hogy szemernyi valóságos aranyra sincs szüksége ahhoz, hogy milliós áruértékeket aranyban megbecsüljön. Értékmérő funkciójában a pénz ezért mint csak képzelt vagy eszmei pénz szolgál. Ez a körülmény a legvadabb elméleteket hívta életre.³ Habár az értékmérő funkcióját csak képzelt pénz teljesíti, az ár teljesen a reális pénzanyagtól függ. Az érték, vagyis az a mennyiségű emberi munka, amelyet például egy tonna vas tartalmaz, a pénzáru olyan képzelt mennyiségében fejeződik ki, amely ugyanannyi munkát tartalmaz. Aszerint tehát, hogy arany, ezüst vagy réz az értékmérő, a tonna vas értéke egész különböző árkifejezéseket kap, vagyis egész különböző mennyiségű aranyban, ezüstben vagy rézben képzelik el.

Ha tehát két különböző áru, például az arany és az ezüst, egyidejűleg szolgál értékmérőül, akkor minden árunak két különböző árkifejezése van, aranyára és ezüstára, amelyek nyugodtan egymás mellett futnak mindaddig, amíg az ezüst és az arany értékviszonya változatlan marad, például = 1:15. De ennek az értékviszonynak minden változása megzavarja az áruk aranyára és ezüstára közötti viszonyt és iiymódon a valóságban bebizonyítja, hogy az értékmérő megkettőződése ellentmond funkciójának.⁴

Az áruk, amelyeknek ára meg van határozva, valamennyien a következő formában fejeződnek ki: a mennyiségű A áru = x mennyiségű arany, b mennyiségű áru = z mennyiségű arany, c mennyiségű C áru = y mennyiségű arany stb., ahol a, b, c az A, B, C árufajták meghatározott mennyisége, x, z, y az arany meghatározott mennyisége. Az áruértékek ennélfogva különböző nagyságú képzelt aranymennyiségekké, tehát az árutestek tarka sokfélesége ellenére egynemű nagyságokká, aranynagyságokká változtak át. Mint ilyen különböző aranymennyiségeket hasonlítják és mérik magukat egymáshoz, és technikailag kifejlődik az a szükségesség, hogy egy rögzített mennyiségű aranyra mint mértékegységükre vonatkoztassák őket. Magát ezt a mértékegységet hányadokra való további felosztással mércévé fejlesztik tovább. Az aranynak, az ezüstnek, a réznek, még mielőtt pénzzé lennének, már megvannak ezek a mércéi fémsúlyaikban, úgyhogy például 1 font mértékegységül szolgál, és egyfelől unciákra stb. osztják, másfelől hundredweightekké stb. adják össze.⁵ Ezért minden fémforgalomban a súlymérce kész elnevezései a pénzmércének, vagyis az árak mércéjének eredeti elnevezései is.

Mint értékmérő és mint ármérce a pénz két egészen különböző funkciót teljesít. Értékmérő mint az emberi munka társadalmi megtestesülése, ármérce mint megállapított fémsúly. Mint értékmérő arra szolgál, hogy a legkülönbözőbb áruk értékét árrá, képzelt aranymennyiséggé változtassa; mint ármérce ezeket az aranymennyiségeket méri. Az értékmérőn az áruk mérik magukat mint értékeket, az ármérce ellenben aranymennyiségeket mér egy aranymennyiségen, nem pedig egy aranymennyiség értékét a másiknak a súlyán. Az ármérce számára rögzíteni kell egy meghatározott aranysúlyt mint mértékegységet. Itt, mint egynemű nagyságok minden más mértékmeghatározásában, a mértékviszonyok szilárdsága lesz a döntő. Az ármérce ezért annál jobban teljesíti funkcióját, minél inkább változhatatlanul egy és ugyanaz az aranymennyiség szolgál mértékegységül. Értékmérőül az arany csak azért szolgálhat, mert maga is munkatermék, tehát potenciálisan változható érték.⁶

Mindenekelőtt világos, hogy az arany értékváltozása semmiképp sem csorbítja ármérce-funkcióját. Bárhogyan változzék is az aranyérték, különböző aranymennyiségek mindig ugyanabban az értékviszonyban maradnak egymással. Ha az aranyérték 1000%-kal esnék, 12 uncia arany továbbra is 12-szer nagyobb értékű lenne, mint 1 uncia arany, márpedig az áraknál csak különböző aranymennyiségek egymáshoz való viszonyáról van szó. Minthogy másrészt 1 uncia arany értékének esése vagy emelkedése semmiképpen sem változtatja meg az uncia arany súlyát, éppoly kevéssé változik meg hányadainak a súlya, és így az arany mint az árak rögzített mércéje mindig ugyanazt a szolgálatot teszi, bárhogyan változzék is az értéke.

Az arany értékváltozása értékmérő-funkcióját sem akadályozza. Ez az értékváltozás valamennyi árut egyidejűleg érinti, tehát caeteris paribus [egyébként egyenlő körülmények között] változatlanul hagyja kölcsönös viszonylagos értékeiket, habár mindezek az értékek most magasabb vagy alacsonyabb aranyárakban fejeződnek ki, mint azelőtt.

Amikor az árukat aranyban becsüljük meg, ugyanúgy mint amikor egy áru értékét valamely más áru használati értékében fejezzük ki, csak azt tételezzük fel, hogy az adott időben egy meghatározott aranymennyiség termelése adott mennyiségű munkába kerül. Az áruárak mozgására egyáltalában az egyszerű viszonylagos értékkifejezés korábban kifejtett törvényei érvényesek.

Az áruárak a pénz változatlan értéke esetén csak akkor emelkedhetnek általánosan, ha az áruértékek emelkednek; változatlan áruértékek esetén pedig csak akkor, ha a pénz értéke esik. És fordítva. Az áruárak a pénz változatlan értéke esetén csak akkor eshetnek általánosan, ha az áruértékek esnek; változatlan áruértékek esetén pedig csak akkor, ha a pénzérték emelkedik. Ebből semmiképpen sem következik az, hogy a pénz értékének emelkedése az áruárak vele arányos süllyedését és a pénz értékének esése az áruárak vele arányos emelkedését vonja maga után. Ez csak olyan árukra érvényes, amelyeknek értéke változatlan marad. Olyan áruknak például, amelyeknek értéke a pénz értékével egyenlő mértékben és egyidejűleg emelkedik, ugyanaz marad az ára. Ha értékük lassabban vagy gyorsabban emelkedik, mint a pénz értéke, áraik esését, illetve emelkedését az értéküknek és a pénz értékének a mozgása közötti különbség határozza meg stb.

Térjünk most vissza az árforma vizsgálatához.

A fémsúlyok pénznevei lassanként elválnak eredeti súlyneveiktől, különböző okokból, amelyek között történelmileg döntők: 1. Idegen pénz bevezetése kevésbé fejlett népeknél, ahogy például a régi Rómában ezüst- és aranyérmék eleinte mint külföldi áruk voltak forgalomban. Ennek az idegen pénznek a nevei különböznek a hazai súlynevektől.
2. A gazdagság fejlődésével a kevésbé nemes fémet a nemesebb kiszorítja az értékmérő funkciójából. A rezet az ezüst, az ezüstöt az arany, bármennyire ellentmond is ez a sorrend minden költői kronológiának.⁷ A font például egy valóságos font ezüstnek a pénzneve volt. Mihelyt az arany kiszorítja az ezüstöt mint értékmérőt, ugyanaz a név talán 1/15 stb. font aranyhoz fűződik, az arany és az ezüst értékviszonya szerint. A font mint pénznév és a font mint az arany közönséges súlyneve most elvált egymástól.⁸
3. A fejedelmek évszázadokon át folytatott pénzhamisításai, amelyek következtében a pénzérmék eredeti súlyából a valóságban csak a név maradt meg.⁹

E történelmi folyamatok következtében a fémsúlyok pénznevének elválása közönséges súlyneveiktől népszokássá vált. Minthogy a pénzmérce egyrészt tisztán konvencionális, másrészt általános érvényűnek kell lennie, végül is törvényileg szabályozzák. A nemesfém bizonyos súlyrészét, például 1 uncia aranyat, hivatalosan hányadokra osztják, s ezek törvényes keresztnevet kapnak, például font, tallér stb. Az ilyen hányadot, amely azután a pénz tulajdonképpeni mértékegységének számít, tovább osztják újabb, törvényes keresztnevekkel ellátott hányadokra, például shillingre, pennyre stb.¹⁰ Továbbra is bizonyos meghatározott fémsúlyok a fémpénz mércéi. Csak a felosztás és az elnevezés változott.

Az árakat, vagyis azokat az aranymennyiségeket, amelyekké az áruk értékei eszmeileg átváltoztak, most tehát a pénznevekben, vagyis az aranymérce törvényesen érvényes számolóneveiben fejezik ki. Ahelyett tehát, hogy azt mondanák: 1 quarter búza egyenlő 1 uncia arannyal, Angliában azt mondják, hogy 3 font 17 shilling 10 és fél pennyvel egyenlő. Az áruk így pénzneveikben közlik egymással, hogy mit érnek, s a pénz számolópénzül szolgál, valahányszor arról van szó, hogy egy dolgot mint értéket és ennélfogva pénzformában rögzítsünk.¹¹

Egy dolog neve természetéhez képest egészen külsőleges valami. Semmit sem tudok az emberről, ha tudom, hogy egy embert Jakabnak hívnak. Ugyanígy a font, tallér, frank, dukát stb. pénznevekben az értékviszonynak minden nyoma eltűnik. Ezeknek a kabalisztikus jeleknek a titkos értelme körül annál is inkább nagy a zűrzavar, mert a pénznevek az áruk értékét és egyszersmind egy fémsúly, a pénzmérce hányadait fejezik ki.^11a Másrészt szükségszerű, hogy az érték az áruvilág testeinek tarka sokféleségétől eltérően e fogalomnélkülien dologi, de egyszersmind pusztán társadalmi formává fejlődjék tovább.^11b

Az ár az áruban tárgyiasult munka pénzneve. Ezért az, hogy az áru és az a pénzmennyiség, amelynek neve az áru ára, egyenértékűek, tautológia^11c, hiszen egyáltalában egy áru viszonylagos értékkifejezése mindig két áru egyenértékűségének a kifejezése. De ha az ár mint az áru értéknagyságának mutatója az áru pénzzel való csereviszonyának mutatója, ebből nem következik a fordítottja, mármint hogy az áru pénzzel való csereviszonyának mutatója szükségszerűen értéknagyságának a mutatója is. Tegyük fel, hogy ugyanakkora társadalmilag szükséges munka jelenik meg 1 quarter búzában és 2 font sterlingben (körülbelül 1/2 uncia aranyban). A 2 font sterling a quarter búza értéknagyságának pénzkifejezése, vagyis az ára. Ha mármost a körülmények megengedik, hogy 3 font sterlingre, vagy arra kényszerítenek, hogy 1 font sterlingre jegyezzék, akkor az 1 font sterling és a 3 font sterling mint a búza értéknagyságának kifejezése túlságosan kicsiny, illetőleg túlságosan nagy, de mégis a búza ára, mert e két pénzmennyiség először is a búza értékformája, pénz, másodszor pedig a búza pénzzel való csereviszonyának mutatója. Változatlan termelési feltételek vagy a munka változatlan termelőereje esetén a quarter búza újratermelésére ugyanannyi társadalmi munkaidőt kell fordítani, mint azelőtt. Ez a körülmény nem függ sem a búzatermelő, sem pedig a többi árubirtokos akaratától. Az áru értéknagysága tehát a társadalmi munkaidőhöz való szükségszerű, az áru létrejöttének folyamatában benne rejlő viszonyt fejez ki. Az értéknagyságnak árrá való változásával ez a szükségszerű viszony egy árunak a rajta kívül létező pénzáruval való csereviszonyaként jelenik meg. Ebben a viszonyban azonban éppúgy kifejeződhet az áru értéknagysága, mint az a nála több vagy kevesebb, amiért az adott körülmények között az áru elidegeníthető. Az ár és értéknagyság mennyiségi meg nem egyezésének, vagyis az ár és az értéknagyság eltérésének a lehetősége tehát magában az árformában rejlik. Ez nem fogyatékossága ennek a formának, hanem ellenkezőleg, egy olyan termelési mód adekvát formájává teszi, amelyben a szabály csak a szabálytalanságok káoszában mint az átlagok vakon ható törvénye érvényesülhet.

De az árforma nemcsak az értéknagyságnak és az árnak, vagyis az értéknagyságnak és saját pénzkifejezésének mennyiségi meg nem egyezését teszi lehetővé, hanem minőségi ellentmondást is rejthet magában, úgyhogy az ár egyáltalában nem értékkifejezés többé, jóllehet a pénz nem egyéb, mint az áruk értékformája. Dolgok, amelyek önmagukban véve nem áruk, például a lelkiismeret, a becsület stb., birtokosaik által pénzért áruba bocsáthatók és ilymódon, minthogy áruk van, áruformára tehetnek szert. Egy dolognak ezért formailag lehet ára anélkül, hogy értéke volna. Az árkifejezés itt képzetes, mint bizonyos matematikai nagyságok. Másrészt a képzetes árforma is — például a meg nem művelt föld ára, amelynek nincs értéke, mert nem tárgyiasult benne emberi munka — valóságos értékviszonyt vagy ebből levezetett vonatkozást rejthet magában.

Mint egyáltalában a viszonylagos értékforma, az ár is azzal fejezi ki egy áru, például 1 tonna vas értékét, hogy meghatározott mennyiségű egyenérték, például 1 uncia arany, közvetlenül kicserélhető vasra, de semmiképpen sem megfordítva, hogy a vas a maga részéről közvetlenül kicserélhető aranyra. Ahhoz tehát, hogy egy áru gyakorlatilag csereérték hatását fejtse ki, meg kell szabadulnia természetes testétől, csak képzelt aranyból valóságos arannyá kell változnia, még ha ez az átlényegülés „keserűbb” is neki, mint a hegeli „fogalomnak” a szükségszerűségből a szabadságba való átmenet, vagy mint a homárnak héja levetése, vagy Jeromos egyházatyának a megszabadulás régi bűnös énjétől¹². Valóságos alakja mellett, mint például az, hogy vas, az árunak az árban lehet eszmei értékalakja, vagyis képzelt aranyalakja, de nem lehet egyszerre valóban vas és valóban arany. Ahhoz, hogy árat adjunk neki, elegendő képzelt arannyal egyenlővé tenni. De arannyal kell helyettesíteni ahhoz, hogy birtokosának olyan szolgálatot tegyen, mint egy általános egyenérték. Ha a vas birtokosa például egy örömáru birtokosával kerülne szembe, és a vas-árra utalná őt, hogy az pénzforma, az örömbirtokos azt felelné, amit Szent Péter felelt az égben Danténak, aki a hitformulát mondta fel neki:

Az árforma magában foglalja az áruknak pénz ellenében való elidegeníthetőségét és ennek az elidegenítésnek a szükségszerűségét. Másrészt az arany csak azért funkcionál mint eszmei értékmérő, mert már ott forog a cserefolyamatban mint pénzáru. Az eszmei értékmérőben ott lappang tehát a kemény pénz.

Láttuk, hogy az áruk cserefolyamata ellentmondó és egymást kizáró vonatkozásokat zár magába. Az áru fejlődése nem szünteti meg ezeket az ellentmondásokat, de megteremti azt a formát, amelyben mozoghatnak. Ez egyáltalában az a módszer, amellyel valóságos ellentmondások megoldódnak. Például ellentmondás, hogy egy test állandóan egy másik test [vagy pont] fele esik és éppoly állandóan távolodik tőle. Az ellipszis-pálya egyike azoknak a mozgási formáknak, amelyekben ez az ellentmondás meg is valósul és éppúgy meg is oldódik.

Amennyiben az áruk abból a kézből, amelyben nem-használati értékek, csere révén átkerülnek abba a kézbe, amelyben használati értékek, annyiban társadalmi anyagcsere. Az egyik hasznos munkamód terméke helyettesíti a másik hasznos munkamód termékét. Ha már egyszer az áru elért arra a helyre, ahol használati értékül szolgál, a fogyasztás területére kerül az árucsere területéről. Minket itt csak az utóbbi érdekel. Az egész folyamatot tehát formai oldaláról kell vizsgálnunk, tehát csak az áruk formaváltozását, illetve átalakulását, amely a társadalmi anyagcserét közvetíti.

Ennek a formaváltozásnak a teljesen csökevényes felfogása (nem is beszélve arról a zűrzavarról, ami az értékfogalom körül uralkodik) annak a körülménynek tulajdonítható, hogy egy áru minden formaváltozása két áru, egy közönséges áru és a pénzáru cseréjében megy végbe. Ha csak ehhez az anyagi mozzanathoz, az árunak aranyra való cseréléséhez tartjuk magunkat, akkor éppen azt nem vesszük észre, amit látnunk kellene, tudniillik azt, ami a formával történik. Nem vesszük észre, hogy az arany mint puszta áru nem pénz, és hogy a többi áru az árában az aranyra mint saját pénzalakjára vonatkoztatja önmagát.

Az áruk mindenekelőtt nem arannyá vagy cukorrá változva, hanem úgy lépnek be a cserefolyamatba, ahogy a világra jöttek. A cserefolyamat hozza létre az áru megkettőződését árura és pénzre, egy külső ellentétet, amelyben az áruk a használati érték és az érték közötti magukban foglalt ellentétüket jelenítik meg. Ebben az ellentétben az áruk mint használati értékek a pénzzel mint csereértékkel lépnek szembe. Másrészt az ellentét mindkét oldala áru, tehát mindegyik a használati érték és érték egysége. De a különbségeknek ez az egysége a két pólus mindegyikén fordítva jelenik meg, mint a másikon, és ezáltal egyszersmind kölcsönös vonatkozásukat jeleníti meg. Az áru reálisan használati érték, érték volta csak eszmeileg jelenik meg az árban, amely a vele szemben álló aranyra mint reális értékalakjára vonatkoztatja. Megfordítva az aranyanyag csak érték anyagiasulásának, pénznek számít. Ezért reálisan csereérték. Használati értéke még csak eszmeileg jelenik meg a viszonylagos értékkifejezések sorában, amelyben a vele szemben álló árukra mint saját reális használati alakjainak összességére vonatkozik. Az áruknak ezek az ellentétes formái cserefolyamatuk valóságos mozgási formái.

Mármost kísérjünk el valamely árubirtokost, például régi ismerősünket, a vászonszövőt, a cserefolyamat színterére, az árupiacra. Árujának, 20 rőf vászonnak, meghatározott ára van. Ára 2 font sterling. Kicseréli áruját tehát 2 font sterlingre, és, régivágású ember lévén, ismét kicseréli a 2 font sterlinget egy ugyanolyan árú családi Bibliára. A vásznat, amely számára csak áru, értékhordozó, elidegeníti arany — a vászon értékalakja — ellenében, és ebből az alakból újra elidegeníti más áru, a Biblia ellenében, amely azonban már mint használati tárgy vándorol a szövő házába, hogy ott a lelki épülés szükségleteit elégítse ki. Az áru cserefolyamata tehát két ellenkező és egymást kiegészítő átalakulásban megy végbe — az árunak pénzzé való átváltozásában és pénzből áruvá való visszaváltozásában.¹³ Az áruátalakulás mozzanatai egyszersmind az árubirtokos ügyletei: eladás — az áru kicserélése pénzre; vétel — a pénz kicserélése árura, és a két művelet egysége — eladás, vétel céljából.

Ha mármost a vászonszövő szemügyre veszi az ügylet végeredményét. Bibliája van vászon helyett, eredeti áruja helyett egy másik áru, amelynek ugyanannyi az értéke, de más a hasznossága. Ugyanígy sajátítja el többi létfenntartási és termelési eszközét is. Az álláspontjáról az egész folyamat csak munkatermékének idegen munkatermékre való cseréjét, a termékcserét közvetíti.

Az áru cserefolyamata tehát a következő formaváltozásban megy végbe:

Anyagi tartalmát tekintve a mozgás Á—Á, áru cseréje árura, a társadalmi munka anyagcseréje, amelynek eredményében maga a folyamat felszámolja önmagát.

Á—P. Az áru első átalakulása, vagyis eladás. Az áruérték átugrása az árutestből az aranytestbe, ez, ahogy máshol neveztem, az áru salto mortaléja [halálugrása]. Ha nem sikerül, az áru nincs ugyan átverve, de az árubirtokos igen. Munkáját a munka társadalmi megosztása ugyanolyan egyoldalúvá teszi, mint amilyen sokoldalúvá teszi szükségleteit. Éppen ezért terméke saját maga számára csak csereérték. Általános, társadalmilag érvényes egyenértékformára azonban csak a pénzben tesz szert, a pénz pedig másnak a zsebében van. Ahhoz, hogy onnan kihúzza, mindenekelőtt az kell, hogy az áru használati érték legyen a pénzbirtokos számára, hogy tehát a ráfordított munka társadalmilag hasznos formában legyen ráfordítva, vagyis a társadalmi munkamegosztás tagjának bizonyuljon. De a munkamegosztás természetadta termelési organizmus, amelynek szálai az árutermelők háta mögött szövődtek és szövődnek továbbra is. Lehet, hogy az áru valamilyen új munkamódnak a terméke, amely, úgymond, egy újonnan keletkezett szükségletet elégít ki vagy saját szakállára most akar szükségletet teremteni. Valamely különös munkaművelet, amely tegnap még egy és ugyanazon árutermelő sok funkciójának egyike volt, ma talán kiszakad ebből az összefüggésből, önállósul, és éppen ezért résztermékét mint önálló árut küldi piacra. A körülmények lehetnek érettek vagy nem érettek ehhez a különválási folyamathoz. A termék ma társadalmi szükségletet elégít ki. Holnap talán egészben vagy részben kiszorítja helyéről egy hasonló termékfajta. Még akkor is, ha a munka, mint vászonszövőnk munkája, a társadalmi munkamegosztás szabadalmazott láncszeme, ezzel még semmiképp sincsen biztosítva éppen a 20 rőf vásznának használati értéke. Ha a társadalom vászonszükségletét — és ennek éppúgy megvan a mértéke, mint minden másnak — a vászonszövő vetélytársai már kielégítették, barátunk terméke fölösleggé, fölöslegessé és ezáltal haszontalanná válik. Ajándék lónak nem nézik a fogát, de nem azért megy a piacra, hogy ajándékokat osztogasson. De tegyük fel, bebizonyul, hogy termékének van használati értéke, és ezért ez az áru pénzt vonz. A kérdés most az, mennyi pénzt vonz. A felelet persze már előre benne van az áru árában, értéknagyságának mutatójában. Eltekintünk az árubirtokos esetleges tisztán szubjektív számolási hibáitól, amelyek a piacon rögtön objektiven korrigálódnak. Tegyük fel, hogy termékére csak a munkaidő társadalmilag szükséges átlagát fordította. Az áru ára tehát csak pénzneve a társadalmi munka benne tárgyiasult mennyiségének. De a vászonszövés hagyományos termelési feltételei vászonszövőnk engedélye és tudta nélkül erjedésnek indultak. Ami tegnap kétségtelenül társadalmilag szükséges munkaidő volt egy rőf vászon termeléséhez, ma már nem az, mint ahogy a pénzbirtokos nagy buzgón kimutatja barátunk különböző vetélytársainak árjegyzékeiből. Barátunk szerencsétlenségére sok szövő van a világon. Tegyük fel végül, hogy a piacon található minden vég vászon csak társadalmilag szükséges munkaidőt tartalmaz. A végek összessége ennek ellenére tartalmazhat fölöslegesen rájuk fordított munkaidőt. Ha a piac gyomra nem tudja befogadni az egész vászonmennyiséget rőfönként 2 shillinges normáláron, ez azt bizonyítja, hogy a társadalmi összmunkaidő túlságosan nagy részét fejtették ki vászonszövés formájában. A hatás ugyanaz, mintha mindegyik vászonszövő a társadalmilag szükséges munkaidőnél többet használt volna fel egyéni termékére. Itt az a szabály: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. A piacon levő minden vászon csak egy kereskedelmi cikknek számít, mindegyik vég csak hányadnak. S valóban minden egyéni rőf értéke is csak egynemű emberi munka egyazon társadalmilag meghatározott menynyiségének anyagiasulása.

Mint látjuk, az áru szereti a pénzt, de „the course of true love never does run smooth”. [az igaz szerelem soha nem megy zökkenőmentesen ;)] A társadalmi termelési organizmusnak — amely szétszórt tagjait a munkamegosztás rendszerében jeleníti meg — mennyiségi tagozódása éppoly természetadta véletlen, mint a minőségi. Árubirtokosaink tehát felfedezik, hogy a munkának ugyanaz a megosztása, amely őket független magántermelőkké teszi, a társadalmi termelési folyamatot és a viszonyaikat ebben a folyamatban tőlük maguktól függetlenné teszi, hogy a személyek egymástól való függetlenségét kiegészíti egy minden irányú dologi függőség rendszere.

A munka megosztása a munkaterméket áruvá változtatja és ezzel szükségessé teszi pénzzé való átváltoztatását. Egyúttal véletlenné teszi, sikerül-e ez az átlényegülés. De itt a jelenséget tisztán kell szemügyre vennünk, tehát normális lefolyását kell feltételeznünk. Ha egyébként egyáltalán lefolyik, ha tehát az áru nem eladhatatlan, mindig végbemegy ennek formaváltozása, bár abnormális esetben ebben a formaváltozásban szubsztancia — értéknagyság — elveszhet vagy hozzátevődhet.

Az egyik árubirtokosnak arany helyettesíti az áruját, a másiknak pedig áru az aranyát. Az érzékelhető jelenség az, hogy áru és arany, 20 rőf vászon és 2 font sterling, gazdát, illetve helyet cserél, azaz kicserélődik. De mire cserélődik az áru? Saját általános értékalakjára. És mire az arany? Használati értékének egy különös [speciális] alakjára. Miért van az, hogy az arany mint pénz lép szembe a vászonnal? Azért, mert a vásznat 2 font sterlinges ára, vagyis pénzneve már az aranyra úgy vonatkoztatja, mint pénzre. Az eredeti áruforma elidegenülése [Entäusserung] az áru elidegenítése révén megy végbe, vagyis abban a pillanatban, amikor használati értéke valódivá teszi az árában csak elképzelt aranyat. Az áru árának, vagyis csak eszmei értékformájának megvalósulása ugyanakkor a pénz áruvá változása. Ez az egy folyamat kétoldalú folyamat, az egyik pólusról, az árubirtokoséról eladás, az ellenpólusról, a pénzbirtokoséról vétel. Vagyis az eladás vétel, Á—P egyúttal P—Á.¹⁴

Eddig nem ismerünk más gazdasági viszonyt az emberek között, csak az árubirtokosok viszonyát, amelyben idegen munkaterméket csak úgy sajátítanak el, hogy sajátjukat elidegenítik. Ennélfogva az egyik árubirtokossal a másik csak azért léphet szembe pénzbirtokosként, mert munkatermékének természettől fogva pénzformája van, munkaterméke tehát pénzanyag, arany stb., vagy pedig azért, mert saját áruja már átvedlett és levetette eredeti használati formáját. Ahhoz, hogy az arany mint pénz funkcionálhasson, valamely ponton természetesen az árupiacra kell lépnie. Ez a pont termelési forrásánál van, ahol mint közvetlen munkatermék ugyanolyan értékű más munkatermékre cserélődik. De ettől a pillanattól mindig realizált áruárakat képvisel.¹⁵ Eltekintve attól, amikor az aranyat termelési forrásánál cserélik árura, az arany minden árubirtokos kezében saját elidegenített árujának elidegenült alakja, az eladásnak, vagyis az első áruátalakulásnak, Á—P-nek a terméke.¹⁶ Eszmei pénzzé, vagyis értékmérővé azért lett az arany, mert az összes áruk benne mérték értéküket és ilymódon használati alakjuk képzelt ellenkezőjévé, értékalakjukká tették. Valóságos pénzzé azért lesz, mert az áruk minden irányú elidegenítésük révén az aranyat valóban elidegenült vagy átváltozott használati alakjukká és ennélfogva valóságos értékalakjukká teszik. Értékalakjában az áru eltünteti minden nyomát természetadta használati értékének és annak a különös hasznos munkának, melynek eredetét köszönheti, hogy begubózzon különbség nélküli emberi munka egyforma társadalmi anyagiasulásába. A pénzen tehát nem látszik, miféle áru volt az, amely pénzzé változott. Pénzformájában az egyik áru ugyanolyan, mint a másik. A pénz tehát lehet ganéj, habár a ganéj nem pénz. Tegyük fel, hogy az a két aranypénz, amelyért vászonszövőnk áruját elidegeníti, egy quarter búza átváltozott alakja. A vászon eladása, Á—P, egyúttal vétele, P—Á. De mint a vászon eladása ez a folyamat olyan mozgást kezd meg, amely ennek ellentétével végződik, a Biblia vételével; mint a vászon vétele olyan mozgást végez be, amely ennek ellentétével kezdődött, a búza eladásával. Á—P (vászon—pénz), az Á-P-Á (vászon—pénz—Biblia) első szakasza, egyúttal P—Á (pénz—vászon), egy másik Á-P-Á (búza—pénz—vászon) mozgás utolsó szakasza. Egy áru első átalakulása, áruformából pénzzé való átváltozása, mindig egyúttal egy másik áru második, ellenkező átalakulása, pénzformából áruvá való visszaváltozása.¹⁷

P—Á. Az áru második vagy befejező átalakulása: a vétel. Minden más áru elidegenült alakja, vagyis általános elidegenítésük terméke lévén, a pénz az abszolút elidegeníthető áru. Minden árat visszafelé olvas, és ilymódon visszatükröződik minden árutestben, mint anyagban, amely odaadja magát a pénz áruvá válásához. Ugyanakkor az árak, ezek a szerelmes szemek, amelyekkel az áruk a pénzre kacsintanak, megmutatják átváltozóképességének korlátját, tudniillik saját mennyiségét. Minthogy az áru pénzzé váltában eltűnik birtokosa kezéből, a pénzen nem látható, hogyan került birtokosa kezébe, vagyis hogy mi változott ezzé a pénzzé. Non olet [nincs szaga], akárhonnan ered is. Ha egyrészt eladott árukat képviselhet, akkor másrészt vehető árukat is.¹⁸

P—Á, a vétel, egyúttal eladás, Á—P; egy áru utolsó átalakulása ezért egyúttal egy másik áru első átalakulása. Vászonszövőnk számára árujának életpályája a Bibliával zárul, amelyre a 2 font sterlinget (vissza)változtatta. A Biblia eladója viszont a vászonszövőtől kapott 2 font sterlinget gabonapálinkára váltja át. P—Á, az Á—P—Á (vászon—pénz—Biblia) befejező (vételi) szakasza egyúttal Á—P, az Á—P—Á (Biblia—pénz—gabonapálinka) első (eladási) szakasza. Minthogy az árutermelő csak egyoldalú terméket készít, ezt gyakran nagyobb tömegekben adja el, sokoldalú szükségletei viszont arra kényszerítik, hogy a realizált árat, vagyis a kapott pénzösszeget mindig számos vételre aprózza fel. Egy eladás ezért különböző áruk sok vételébe torkollik. Egy áru befejező átalakulása ilymódon összege más áruk első átalakulásainak.

Ha mármost egy áru, például a vászon, összátalakulását vesszük szemügyre, mindenekelőtt azt látjuk, hogy két ellenkező és egymást kiegészítő mozgásból áll: Á—P és P-Á. Az árunak ez a két ellenkező változása az árubirtokos számára két ellenkező társadalmi folyamatban megy végbe és két ellenkező gazdasági jellegben tükröződik vissza. Szárubirtokos mint az eladás szereplője eladóvá, mint a vétel szereplője vevővé válik. De ahogy az áru mindegyik változásában mind a két formája, az áruforma és a pénzforma, egyidejűleg létezik, csakhogy ellenkező pólusokon, úgy ugyanazzal az árubirtokossal (mint eladóval) egy másik vevő és (mint vevővel) egy másik eladó áll szemben. Ahogy egy és ugyanaz az áru egymás után végigmegy a két fordított változáson, áruból pénzzé és pénzből áruvá lesz, egy és ugyanaz az árubirtokos is váltogatja az eladó és a vevő szerepét. Ezek tehát nem szilárd, hanem az áruforgalmon belül a személyeket állandóan váltogató jellegek.

Egy áru összátalakulása, legegyszerűbb formájában, négy végpontot és három personae dramatist [szereplőt] tételez fel. Először az áruval szembelép a pénz mint ennek értékalakja, amelynek az áru másik oldalán, más zsebében, dologian kemény realitása van. Az árubirtokossal ilymódon szembelép egy pénzbirtokos. Mihelyt mármost az áru pénzzé változik, az utóbbi az áru tovatűnő egyenértékformájává lesz, amelynek használati értéke vagy tartalma az innenső oldalon más árutestekben létezik. Mint az első áruváltozás végpontja, a pénz egyszersmind a másodiknak a kiindulópontja. Ilymódon az első aktus eladója akar a vevő lenni a másodikban, ahol egy harmadik árubirtokos eladóként lép vele szembe.¹⁹

Az áruátalakulás két fordított mozgási szakasza körforgást alkot: áruforma, az áruforma levetése, visszatérés az áruformához. Mindenesetre maga az áru itt ellentétes módon van meghatározva. A kiindulóponton nem-használati érték, a végponton használati érték a birtokosa számára. Így a pénz először ama szilárd értékkristályként jelenik meg, amellyé az áru átváltozik, hogy azután más áru puszta egyenértékformájaként rögtön szertefoszoljon.

Az a két átalakulás, amely egy áru körforgását alkotja, egyszersmind két másik árunak fordított irányú részátalakulása. Ugyanaz az áru (a vászon) megnyitja saját átalakulásainak a sorát és lezárja egy másik áru (a búza) összátalakulását. Első változása, az eladás közben ezt a két szerepet saját személyében játssza. Mint arany-pótlék ellenben, amelynek formájában önmaga megjárja azt az utat, amelyet halandó el nem kerülhet, egyszersmind befejezi egy harmadik áru első átalakulását. A körforgás, amelyet minden áru átalakulásainak sora megtesz, kibogozhatatlanul összefonódik tehát más áruk körforgásaival. Az összfolyamat mint áruforgalom jelenik meg.

Az áruforgalom nemcsak formálisan, hanem lényegileg is különbözik a közvetlen termékcserétől. Pillantsunk csak vissza a folyamatra. A vászonszövő feltétlenül vásznat cserélt ki Bibliára, saját áruját idegenre. De ez a jelenség csak az ő szempontjából igaz. A Bibliaeladó, aki a langyossal szemben a tüzeset részesíti előnyben, nem gondol arra, hogy vászonra cseréljen egy Bibliát, mint ahogy a vászonszövő sem tud semmit arról, hogy egyébként a vásznából származó pénzén búzát vásároltak, stb. B áruja helyettesíti A áruját, de A és B nem cserélik ki kölcsönösen áruikat. A valóságban előfordulhat, hogy A és B kölcsönösen egymástól vásárolnak, de ez a különös vonatkozás semmiképpen sem következik az áruforgalom általános viszonyaiból. Egyrészt azt látjuk itt, miként töri át az árucsere a közvetlen termékcsere egyéni és helyi korlátait, és miként fejleszti ki az emberi munka anyagcseréjét. Másrészt kifejlődik a cselekvő személyek ellenőrzésén kívül eső, társadalmi természeti összefüggések egész köre. A szövő csak azért adhat el vásznat [ruhát], mert a paraszt már eladott búzát [élelmiszert], a heves vérű csak azért adhat el Bibliát, mert a szövő már eladott vásznat, a pálinkafőző csak azért adhat el tüzesvizet, mert a másik már eladta az örök élet vizét, stb.

A forgalmi folyamat ezért, a közvetlen termékcserétől eltérően, nem is huny ki a használati értékek hely-, illetve gazdacseréjével. A pénz nem „tűnik el“ a semmibe azért, mert egy áru átalakulásainak sorából végül kiesik. Mindig újra lecsapódik a forgalomnak egy-egy olyan helyén, amelyet az áruk kiürítettek. Például a vászon összátalakulásában: vászon—pénz—Biblia, először a vászon esik ki a forgalomból, pénz lép a helyébe, azután a Biblia esik ki a forgalomból, pénz lép a helyébe. Amikor árut áruval helyettesítenek, egy harmadik kézben a pénzáru ragad meg.²⁰ A forgalom állandóan pénzt izzad ki.

Mi sem ostobább annál a dogmánál, hogy azért mert minden eladás vétel és vice versa [megfordítva], az áruforgalom szükségszerűen magában foglalja az eladások és vételek egyensúlyát. Ha ezzel azt akarják mondani, hogy a valóban végrehajtott eladások száma egyenlő a vételek számával, ez közönséges tautológia. De azt akarják vele bizonyítani, hogy az eladó magával hozza a piacra vevőjét. A vétel és az eladás azonos aktus mint két polárisán ellenkező személy, az árubirtokos és a pénzbirtokos kölcsönös vonatkozása. A vétel és az eladás azonban két polárisán ellenkező aktus mint ugyanannak a személynek cselekedetei. Az eladás és vétel azonossága ezért magában foglalja azt, hogy az áru haszontalanná válik, ha a forgalom alkimista retortájába dobva nem mint pénz kerül ki belőle, ha az árubirtokos nem tudja eladni, tehát a pénzbirtokos nem vásárolja meg. Ez az azonosság továbbá azt tartalmazza, hogy a folyamat, ha sikerül, az áru bizonyos nyugvópontját, életszakaszát alkotja, amely hosszabb vagy rövidebb ideig tarthat. Minthogy az áru első átalakulása egyúttal eladás és vétel, ez a részfolyamat egyúttal önálló folyamat is. A vevő birtokában van az áru, az eladó birtokában a pénz, vagyis olyan áru, amely megőrzi forgalomképes formáját, akár előbb, akár utóbb, ismét megjelenik a piacon. Senki sem adhat el, ha más valaki nem vásárol. De senkinek sem kell azonnal vásárolnia, amiért ő maga eladott. A forgalom éppen azzal robbantja szét a termékcsere időbeli, helyi és egyéni korlátáit, hogy a termékcserében a saját termék kicserélése és az idegen munkatermék becserélése között meglevő közvetlen azonosságot az eladás és a vétel ellentétére hasítja. Az, hogy az önállóan egymással szembelépő folyamatok belső egységet alkotnak, éppannyira azt is jelenti, hogy belső egységük külső ellentétekben mozog. Ha az egymást kiegészítő, s ezért belsőleg önállótlan folyamatok külső önállósulása bizonyos pontot ér el, az egység erőszakosan érvényt szerez magának — válság útján. Az áruban benne rejlő ellentét használati érték és érték között, az az ellentét, hogy a magánmunkának egyúttal közvetlenül társadalmi munkaként kell kifejeződnie, hogy a különös konkrét munka egyúttal csak mint elvont általános munka jön számba, az ellentét a dolog megszemélyesülése és a személyek eldologiasodása között — ez a benne rejlő ellentmondás az áruátalakulás ellentéteiben tesz szert kifejlett mozgási formáira. Ezek a formák ennélfogva magukban foglalják a válságok lehetőségét, de csakis a lehetőségüket. Ahhoz, hogy ez a lehetőség valósággá fejlődjék, egész sereg olyan viszony szükséges, amelyek az egyszerű áruforgalom állapotában még egyáltalán nem léteznek.²¹

Az áruforgalom közvetítőiéként a pénz a forgalmi eszköz funkciójára tesz szert.

A formacsere, amelyben a munkatermékek anyagcseréje végbemegy, Á–P–Á feltételezi, hogy ugyanaz az érték mint áru a folyamat kiindulópontja és mint áru visszatér ugyanahhoz a ponthoz. Az áruk e mozgása ezért körforgás. Másrészt ugyanez a forma kizárja a pénz körforgását. Eredménye a pénz folytonos eltávolodása kiindulópontjától, nem pedig visszatérés ahhoz. Amíg az eladó kezében tartja áruja átváltozott alakját, a pénzt, addig az áru az első átalakulás stádiumában van, vagyis körforgásának csak az első felét tette meg. Ha a folyamat, eladás vétel céljából, befejeződött, a pénz is megint eltávozott eredeti birtokosa kezéből. Persze ha a vászonszövő, miután a Bibliát megvette, újra elad vásznat, a pénz is visszatér kezébe. De nem az első 20 rőf vászon körforgása által tér vissza, ellenkezőleg ezáltal távozott a vászonszövő kezéből a Bibliaeladó kezébe. Csak úgy tér vissza, hogy a vászonszövő ugyanazt a forgalmi folyamatot megújítja, vagyis megismétli újabb áruval, és ez a folyamat ugyanazzal az eredménnyel végződik, mint az előbbi. Az a mozgási forma tehát, amelyet az áruforgalom a pénznek közvetlenül ad, a pénz folytonos eltávolodása a kiindulóponttól, az egyik árubirtokos kezéből a másikéba való átmenete, vagyis forgása (currency, cours de la monnaie).

A pénz forgása ugyanannak a folyamatnak állandó, egyhangú ismétlődése. Az áru mindig az eladó oldalán van, a pénz mindig a vevő oldalán, mint vásárlóeszköz. Mint vásárlóeszköz funkcionál azáltal, hogy az áru árát realizálja. Az áru árának a realizálásával az árut az eladó kezéből a vevő kezébe viszi át, míg maga ugyanakkor a vevő kezéből az eladóéba távolodik, hogy ugyanezt a folyamatot egy másik áruval megismételje. Hogy a pénz mozgásának ez az egyoldalú formája az áru kétoldalú formamozgásából ered, azt homály takarja. Maga az áruforgalomnak a természete kelti az ellenkező látszatot. Az áru első átalakulása nemcsak mint a pénz mozgása látható, hanem mint az áru saját mozgása is, második átalakulása azonban már csak mint a pénz mozgása látható. Körforgása első felében az áru helyet cserél a pénzzel. Ezáltal használati alakja egyúttal kiesik a forgalomból, és bekerül a fogyasztásba.²² Értékalakja, vagyis pénzlárvája lép a helyébe. Körforgásának második felét már nem saját természetes burkában, hanem aranyburkában teszi meg. A mozgás folytonossága ilymódon csak a pénz osztályrésze lesz, és ugyanaz a mozgás, amely az áru szempontjából két ellenkező folyamatot foglal magában, a pénz saját mozgásaként mindig ugyanazt a folyamatot foglalja magában, a pénz helycseréjét mindig más és más áruval. Ezért az a látszat, hogy az áruforgalom eredményét, egyik árunak másik áruval való helyettesítését, nem az áruk saját formaváltozása közvetíti, hanem a pénznek az a funkciója, hogy forgalmi eszköz, amely az önmagukban mozgás nélküli árukat forgatja, abból a kézből, amelyben nem-használati értékek, átviszi abba a kézbe, amelyben használati értékek, tehát mindig a pénz saját mozgásával ellenkező irányban. A pénz az árukat folyton eltávolítja a forgalom területéről, azáltal hogy a forgalomban elfoglalt helyükre lép és ezzel saját kiindulópontjától eltávolodik. Ezért, bár a pénz mozgása csak az áruforgalom kifejezése, a látszat megfordítva az, hogy az áruforgalom csak a pénz mozgásának eredményeként jelenik meg.²³

Másrészt a pénz csak azért funkcionál forgalmi eszközként, mert az áruk önállósult értéke. A pénznek mint forgalmi eszköznek a mozgása ennélfogva valójában csak az áruk saját formamozgása. Ennek ezért érzékileg is vissza kell tükröződnie a pénz forgásában. Például a vászon először áruformáját pénzformájává változtatja. Első átalakulásának, Á—P-nek végpontja, a pénzforma, azután utolsó átalakulásának, P–Á-пак, Bibliává való visszaváltozásának kezdőpontjává lesz. De mindkét formacsere áru és pénz cseréje útján, kölcsönös helycseréjük útján megy végbe. Ugyanazok a pénzdarabok jutnak mint az áru elidegenült alakja az eladó kezébe és hagyják el azt mint az áru abszolút elidegeníthető alakja. Kétszer változtatják helyüket. A vászon első átalakulása e pénzdarabokat a szövő zsebébe juttatja, a második megint kiveszi belőle. Ugyanannak az árunak két ellenkező formacseréje tehát visszatükröződik abban, hogy a pénz kétszer helyet cserél ellenkező irányban.

Ha ellenben csak egyoldalú áruátalakulásokra kerül sor — puszta eladásokra vagy puszta vételekre, ahogy tetszik —, ugyanaz a pénz is csak egyszer cserél helyet. Második helycseréje mindig az áru második átalakulását fejezi ki, azt, hogy pénzből visszaváltozik áruvá. Ugyanazon pénzdarabok helycseréjének gyakori ismétlődésében nemcsak egyetlen áru átalakulásainak sora tükröződik, hanem egyáltalában az áruvilág számtalan átalakulásának egymásba fonódása is. Egyébként egészen magától értetődik, hogy mindez csak az itt vizsgált formára, az egyszerű áruforgalomra érvényes. Minden áru, mihelyt először belép a forgalomba, első formaváltozásakor, kiesik a forgalomból, amelybe mindig új áru lép be. A pénz ellenben mint forgalmi eszköz állandóan a forgalom területén tartózkodik és állandóan ott kóborol. Felmerül tehát a kérdés, mennyi pénzt szív fel állandóan ez a terület.

Egy országban naponta számos egyidejű és ezért térben egymás mellett lefolyó egyoldalú áruátalakulás megy végbe, vagyis, másszóval, puszta eladások az egyik oldalon, puszta vételek a másikon. Áraikban az árukat már egyenlővé tették meghatározott képzelt pénzmennyiségekkel. Minthogy a forgalom itt vizsgált, közvetlen formája az árut és a pénzt mindig testileg állítja egymással szembe, az egyiket az eladás pólusán, a másikat a vétel ellenpólusán, az áruvilág forgalmi folyamatához szükséges forgalmi eszköztömeget már meghatározza az áruk árának összege. Valójában a pénz csak reálisan megtestesíti az áruk árának összegében eszmeileg már kifejezett aranyösszeget. E két összeg egyenlősége ezért magától értetődik. De tudjuk, hogy az áruk változatlan értéke esetén áraik együtt változnak magának az aranynak (a pénz anyagának) az értékével: arányosan emelkednek, ha ez esik, és esnek, ha ez emelkedik. Ha az áruk árának összege ekképpen emelkedik vagy esik, a forgó pénz tömege szükségképpen vele arányosan növekedik vagy csökken. A forgalmi eszközök tömegének a változása itt magából a pénzből ered ugyan, de nem forgalmieszköz-funkciójából, hanem értékmérő-funkciójából. Először az áruk ára változik, fordított arányban a pénz értékének változásával, és azután változik a forgalmi eszközök tömege, egyenes arányban az áruk árának változásával. Pontosan ugyanez a jelenség mutatkoznék, ha például nem az arany értéke süllyedne, hanem ezüst helyettesítené értékmérő szerepében, vagy ha nem az ezüst értéke emelkedne, hanem az arany szorítaná ki az értékmérő szerepéből. Az egyik esetben több ezüstnek kellene forognia, mint amennyi arany azelőtt forgott, a másikban kevesebb aranynak kellene forognia, mint amennyi ezüst azelőtt forgott. Mindkét esetben a pénzanyag értéke változnék meg, vagyis azé az árué, amely mint értékmérő funkcionál, ennélfogva megváltoznék az áruértékek árkifejezése, ennélfogva az ezen árak realizálására szolgáló forgó pénz tömege. Láttuk, hogy az áruk forgalmi területén van egy rés, amelyen át az arany (az ezüst, egyszóval a pénzanyag) mint adott értékű áru belép erre a területre. Ezt az értéket feltételezik a pénz értékmérő funkciójánál, tehát az ármeghatározásnál. Ha mármost például magának az értékmérőnek az értéke süllyed, ez először azoknak az áruknak az árváltozásában jelentkezik, amelyeket közvetlenül a nemesfémek termelési forrásánál cserélnek ki ez utóbbiakkal mint árukkal. Főleg a polgári társadalom kevésbé fejlett állapotaiban a többi áru nagy részét még hosszabb ideig az értékmérőnek most már illuzórikussá lett, elavult értékében becsülik meg. De az egyik áru megfertőzi a másikat a vele való értékviszonya útján, az áruk arany- vagy ezüstárai fokozatosan kiegyenlítődnek olyan arányokban, amelyeket maguk az értékeik határoznak meg, míg végül valamennyi áru értékét a pénzfém új értékének megfelelően becsülik meg. Ezzel a kiegyenlítődési folyamattal együtt jár a nemesfémek mennyiségének folytonos növekedése, amelyek a közvetlenül velük kicserélt áruk fejében azok helyébe özönlenek. Ezért ugyanabban a mértékben, amelyben az áruk helyesbített árai általánossá válnak, vagyis amelyben értékeiket az új, csökkent és bizonyos pontig tovább csökkenő fémértékben becsülik meg, már megvan a nemesfémnek az a többlettömege is, amely realizálásukhoz szükséges. Az új arany- és ezüstforrások felfedezését követő tények egyoldalú megfigyelése a XVII. és főleg a XVIII. században arra a téves következtetésre vezetett, hogy az áruárak azért emelkedtek, mert több arany és ezüst funkcionált forgalmi eszközként. A következőkben az arany értékét adottnak tételezzük fel, ahogy az árbecslés pillanatában valóban adott is.

Ha tehát ezt feltételezzük, a forgalmi eszközök tömegét az áruk realizálandó árösszege határozza meg. Ha továbbá feltételezzük, hogy minden árufajta ára adott, akkor az áruk árösszege nyilvánvalóan a forgalomban levő árutömegtől függ. Nem sok fejtörés kell ahhoz, hogy megértsük, hogy ha 1 quarter búza 2 font sterlingbe kerül, akkor 100 quarter 200 font sterlingbe, 200 quarter 400 font sterlingbe stb. kerül, tehát a búza tömegével nőnie kell annak a pénztömegnek, amely az eladásnál helyet cserél vele.

Ha az árutömeget adottnak tételezzük fel, akkor a forgalomban levő pénz tömege az áruk áringadozása szerint árad és apad. Emelkedik, vagy süllyed, mert az áruk árösszege áraik változása következtében növekedik vagy csökken. Ehhez semmiképpen nem szükséges, hogy az összes áruk ára egyidejűleg emelkedjék vagy essék. Bizonyos számú legfontosabb cikk árának emelkedése az egyik esetben vagy süllyedése a másikban elegendő ahhoz, hogy valamennyi forgalomban levő áru realizálandó árösszegét növelje vagy csökkentse, tehát ahhoz is, hogy több vagy kevesebb pénzt hozzon forgalomba. Akár valóságos értékváltozásokat tükröz vissza az áruk árváltozása, akár csak a piaci árak ingadozását, ugyanolyan hatással van a forgalmi eszközök tömegére.

Tegyük fel, hogy adva van bizonyos számú összefüggéstelen, egyidejű és ezért térbelileg egymás mellett lefolyó eladás vagy részátalakulás, például 1 quarter búzáé, 20 rőf vászoné, 1 Bibliáé, 4 gallon gabonapálinkáé. Ha mindegyik cikk ára 2 £ [font sterling], a realizálandó árösszeg tehát 8 £, akkor 8 £-nyi pénztömegnek kell forgalomba kerülnie. Ha ellenben ugyanezek az áruk láncszemei az általunk ismert időrendbeli átalakulássornak: 1 quarter búza — 2 £ — 20 rőf vászon — 2 £ — 1 Biblia — 2 £ — 4 gallon gabonapálinka — 2 £, akkor a 2 £ e különböző árukat sorjában forgásba hozza azáltal, hogy sorjában realizálja azok árát, tehát a 8 £-es árösszeget is, hogy végül a pálinkafőző kezében megpihenjen. A 2 £ négy forgást végez. Ugyanazoknak a pénzdaraboknak ez az ismételt helycseréje az áru kettős formacseréjét fejezi ki, két ellenkező forgalmi stádiumon átmenő mozgását és különböző áruk átalakulásainak összefonódását.²⁴ E folyamat ellenkező és egymást kiegészítő szakaszai nem állhatnak térben egymás mellett, hanem csak időben egymás után következhetnek. Ezért időszakaszok szolgálnak tartamának mértékéül, vagyis azzal mérjük a pénzforgás sebességét, hogy ugyanazok a pénzdarabok adott idő alatt hány forgást végeztek. Tegyük fel például, hogy ama négy áru forgalmi folyamata egy napig tart. Akkor a realizálandó árösszeg: 8 £, ugyanazon pénzdarabok egy nap alatt megtett forgásainak száma: 4, és a forgó pénz tömege: 2 £, vagyis a forgalmi folyamat egy adott időszakaszára: áruk árának összege/egynevű pénzdarabok forgási száma = forgalmi eszközként funkcionáló pénz tömege. Ez a törvény általános érvényű. Igaz, egy adott időszakaszban egy ország forgalmi folyamata felölel egyrészt sok szétforgácsolt, egyidejű és térben egymás mellett lefolyó eladást (illetve vételt), vagyis részátalakulást, amelyben ugyanazok a pénzdarabok csak egyszer cserélnek helyet, vagyis csak egy forgást tesznek meg, másrészt sok, részben egymás mellett lefolyó, részben egymásba fonódó, többé vagy kevésbé soktagú átalakulássort, melyekben ugyanazok a pénzdarabok többé vagy kevésbé számos forgást végeznek. De a forgalomban levő összes egynevű pénzdarabok forgásainak össz-száma megadja az egyes pénzdarab forgásainak átlagos számát, vagyis a pénzforgás átlagos sebességét. Azt a pénztömeget, amelyet például a napi forgalmi folyamat kezdetén ebbe bevetnek, természetesen meghatározza azoknak az áruknak az árösszege, amelyek egyidejűleg és térbelileg egymás mellett forognak. De a folyamaton belül az egyik pénzdarabot úgyszólván felelőssé teszik a másikért. Ha az egyik meggyorsítja forgási sebességét, a másiké ellanyhul, vagy e másik pénzdarab egészen kirepül a forgalom területéről, mert ez utóbbi csak azt az aranytömeget képes felszívni, amely egyes elemeinek átlagos forgási számával megszorozva egyenlő a realizálandó árösszeggel. Ezért ha a pénzdarabok forgásainak száma nő, akkor forgó tömegük csökken. Ha forgásaik száma csökken, akkor tömegük nő. Mivel az a pénztömeg, amely forgalmi eszközként funkcionálhat, adott átlagos sebesség esetén adott, ezért például meghatározott mennyiségű egyfontos bankjegyet kell csak a forgalomba dobni, hogy ugyanannyi sovereign-t kidobjunk belőle — olyan fogás ez, amelyet minden bank jól ismer.

Mint ahogy a pénzforgásban egyáltalában csak az áruk forgalmi folyamata, azaz ellenkező átalakulások útján végbemenő körforgásuk jelenik meg, a pénzforgás sebességében nem jelenik meg egyéb, mint az áruk formacseréjének sebessége, átalakulásaik sorainak folytonos egymásba fonódása, az anyagcsere hevessége, az áruk gyors eltűnése a forgalom területéről és éppoly gyors pótlásuk új árukkal. A pénzforgás sebességében tehát az ellenkező és egymást kiegészítő szakaszoknak, a használati alak értékalakká való átváltozásának és az értékalak használati alakká való visszaváltozásának, vagyis az eladás és vétel két folyamatának folyékony egysége jelenik meg. Megfordítva, a pénzforgás lassúbbodásában e folyamatok szétválása és ellentétes önállósulása, a formacserének és ezáltal az anyagcserének a fennakadása jelentkezik. Hogy honnan ered ez a fennakadás, az persze magán a forgalmon nem látszik. Ez csak magát a jelenséget mutatja. Ahhoz a népszerű nézethez, amely szerint a pénzforgás meglassulása esetén a pénz a forgalom perifériájának valamennyi pontján kevésbé gyakran jelenik meg és tűnik el, közel áll az, hogy a jelenséget a forgalmi eszközök elégtelen mennyiségével magyarázza.²⁵

Az egy-egy időszakaszban forgalmi eszközként funkcionáló pénz összmennyiségét tehát egyrészt a forgalomban levő áruvilág árösszege határozza meg, másrészt ellentétes körforgási folyamatainak lassúbb vagy gyorsabb lefolyása, hiszen ettől függ az, hogy ennek az árösszegnek hányad részét realizálhatják ugyanazok a pénzdarabok. Az áruk árösszege pedig egyaránt függ mindegyik árufajta tömegétől és árától. De ez a három tényező: az árak mozgása, a forgalomban levő árutömeg és végül a pénz forgási sebessége különböző irányban és különböző arányban változhat, tehát a realizálandó árösszeg és ezért a forgalmi eszközök általa megszabott tömege számtalan kombináción mehet át. Itt csak azokat soroljuk fel, amelyek a legfontosabbak az áruárak történetében.

Változatlan áruárak esetén a forgalmi eszközök tömege nőhet, ha a forgalomban levő áruk tömege nő vagy a pénz forgási sebessége csökken, vagy ha mind a kettő együtt hat. Megfordítva, a forgalmi eszközök tömege csökkenhet, ha az árutömeg csökken vagy a forgási sebesség nő.

Általánosan emelkedő áruárak esetén a forgalmi eszközök tömege változatlan maradhat, ha a forgalomban levő áruk tömege ugyanolyan arányban csökken, amilyenben az árak emelkednek, vagy ha a pénz forgási sebessége éppoly gyorsan növekedik, mint ahogy az árak emelkednek, a forgalomban levő árutömeg pedig állandó marad. A forgalmi eszközök tömege csökkenhet, ha az árutömeg gyorsabban csökken vagy a forgási sebesség gyorsabban nő, mint az árak.

Általánosan csökkenő áruárak esetén a forgalmi eszközök tömege változatlan maradhat, ha az árutömeg ugyanolyan arányban nő, mint amilyenben ára esik, vagy a pénz forgási sebessége ugyanolyan arányban csökken, mint az árak. Nőhet, ha az árutömeg gyorsabban nő vagy a forgási sebesség gyorsabban csökken, mint ahogy az áruárak esnek.

A különböző tényezők variációi kölcsönösen kiegyenlíthetik egymást, úgy hogy folytonos változékonyságuk ellenére az áruárak realizálandó végösszege, tehát a forgalomban levő pénztömeg is állandó marad. Ezért, kivált ha némileg hosszabb periódusokat veszünk szemügyre, úgy találjuk, hogy az egy-egy országban forgalomban levő pénztömeg átlagos szintje sokkal állandóbb, és hogy — erős zavarok kivételével, amelyek periodikusan a termelési és kereskedelmi válságokból, ritkábban magának a pénzértéknek a megváltozásából fakadnak — sokkal csekélyebbek az eltérések ettől az átlagos szinttől, mint a látszat alapján várhatnánk.

Az a törvény, hogy a forgalmi eszközök mennyiségét meghatározza a forgalomban levő áruk árösszege és a pénzforgás átlagos sebessége²⁶, úgy is kifejezhető, hogy ha az áruk értékösszege és átalakulásaik átlagos sebessége adva van, a forgó pénznek vagy a pénzanyagnak a mennyisége saját értékétől függ. Az az illúzió, hogy megfordítva, az áruárakat a forgalmi eszközök tömege, az utóbbit viszont az országban levő pénzanyag tömege határozza meg²⁷, eredeti képviselőinél abban az idétlen hipotézisben gyökerezik, hogy az áruk ár nélkül és a pénz érték nélkül lépnek a forgalmi folyamatba, ahol azután az áruegyveleg bizonyos hányada a fémhalom bizonyos hányadával kicserélődik.²⁸

A pénz forgalmieszköz-funkciójából ered érmealakja. Az áruk árában, vagyis pénznevében elképzelt arany-súlyrésznek a forgalomban egynevű aranydarabként, vagyis érmeként kell az árukkal szembelépnie. Ahogy az árak mércéjének megállapítása, úgy a pénzverés ügylete is az államot illeti. Azokban a különböző nemzeti egyenruhákban, amelyeket az arany és az ezüst mint érmék viselnek, de a világpiacon ismét levetnek, megjelenik az áruforgalom belső vagy nemzeti területeinek és általános világpiaci területének elválása.

Az aranyérme és a rúdarany tehát eredetileg csak alakilag különbözik egymástól, és az arany mindig átváltoztatható az egyik formából a másikba.²⁹

Az út a pénzverdéből azonban egyszersmind út az olvasztótégelyhez. A forgásban ugyanis az aranyérmék elkopnak, az egyik jobban, a másik kevésbé. Az aranycím és az aranyszubsztancia, a névleges és a valóságos tartalom kezdenek elválni egymástól. Egynevű aranyérméknek egyenlőtlenné válik az értékük, mert különböző a súlyuk. Az arany mint forgalmi eszköz eltér az aranytól mint az árak mércéjétől, és ezzel többé nem valóságos egyenértéke azoknak az áruknak, amelyeknek árát realizálja. A középkor és az újkor érmetörténete egészen a XVIII. századig ezeknek a zűrzavaroknak a története. A forgalmi folyamatnak azt a természetadta tendenciáját, hogy az érme aranylétét aranylátszattá, vagyis az érmét hivatalos fémtartalmának jelképévé változtassa, még a legmodernebb törvények is elismerik, megállapítva a fémveszteségnek azt a fokát, amely egy aranydarabot a forgalomra alkalmatlanná tesz, vagyis megfoszt pénzjellegétől.

Ha maga a pénzforgás elválasztja az érme valóságos tartalmát névleges tartalmától, fémlétezését funkcionális létezésétől, akkor rejtetten magában foglalja azt a lehetőséget, hogy a fémpénzt érmefunkciójában más anyagból készült jegyekkel, vagyis jelképekkel helyettesítsék. Az a körülmény, hogy az arany, illetve az ezüst egészen parányi súlyrészeinek kiverése technikai akadályokba ütközik, és hogy eredetileg alacsonyabb rangú fémek szolgáltak értékmérőül a nemesebb fémek helyett, az ezüst az arany helyett, a réz az ezüst helyett, és ezért pénzként forogtak abban a pillanatban, amikor a nemesebb fém ledöntötte őket trónjukról, — ez a történelmi magyarázata annak a szerepnek, melyet az ezüst- és rézjegyek mint az aranyérme helyettesítői játszanak. Ezek helyettesítik az aranyat az áruforgalom ama köreiben, amelyekben az érme a leggyorsabban forog és ezért a leggyorsabban elhasználódik, vagyis ott, ahol a vételek és eladások szüntelenül a legkisebb méretben újulnak meg. Annak megakadályozására, hogy ezek a csatlósok telepedjenek le magának az aranynak a helyére, törvényileg meghatározzák azokat az igen kis arányokat, amelyekben arany helyett fizetésre el kell fogadni őket. A külön körök, amelyekben a különböző érmefajták forognak, természetesen egymásba fonódnak. A váltópénz a legkisebb aranyérme töredékeinek megfelelő fizetések eszközlésére jelenik meg az arany mellett; az arany állandóan belép a kicsinybeni forgalomba, de éppoly állandóan ki is vetik belőle azáltal, hogy váltópénzre cserélik ki.³⁰

Az ezüst- vagy rézjegyek fémtartalmát önkényesen törvénnyel határozzák meg. A forgásban ezek még gyorsabban elkopnak, mint az aranyérme. Ezért érmefunkciójuk a valóságban teljesen függetlenné válik súlyuktól, vagyis minden értéktől. Az arany érme-létezése teljesen elválik értékszubsztanciájától [tartalmától]. Tehát viszonylag értéktelen dolgok, papírdarabok funkcionálhatnak helyette érmeként. A fém pénzjegyekben a pusztán jelképes jelleg még némileg burkolt. A papírpénzben szemmel láthatóvá lesz. Látjuk: ce n’est que le premier pas qui coûte [csak az első lépés nehéz].

Itt csak kényszerárfolyamú állami papírpénzről van szó. Ez közvetlenül a fémforgalomból nő ki. A hitelpénz ezzel szemben olyan viszonyokat tételez fel, amelyek számunkra, az egyszerű áruforgalom álláspontjáról, még teljesen ismeretlenek. Ám mellesleg megjegyezzük, hogy miként a tulajdonképpeni papírpénz a pénz forgalmieszköz-funkciójából ered, a hitelpénz természetes gyökere a pénz fizetésieszköz-funkciójában van.³¹

Papírdarabokat, amelyekre pénzneveket, mint 1 font sterling, 5 font sterling stb. nyomtatnak, az állam kívülről bevet a forgalmi folyamatba. Amennyiben valóban az azonos nevű aranyösszeg helyett forognak, mozgásukban csak magának a pénzforgásnak törvényei tükröződnek vissza. A papírforgalom sajátos törvénye csak a papírpénznek az aranyhoz való viszonyából eredhet, csak abból, hogy a papírpénz aranyat képvisel. S ez a törvény egyszerűen az, hogy a papírpénz kibocsátása arra a mennyiségre korlátozandó, amelyben az általa jelképesen megjelenített aranynak, illetve ezüstnek valóban forognia kellene. Igaz, hogy az az aranymennyiség, amelyet a forgalom területe felszívhat, állandóan ingadozik, egy bizonyos átlagos színvonal fölé emelkedik vagy ez alá süllyed. De egy adott országban a forgalomban levő eszközök tömege sohasem süllyed bizonyos tapasztalatilag megállapítható minimum alá. Hogy ez a minimális tömeg folytonosan változtatja alkotórészeit, vagyis mindig más aranydarabokból áll, ez természetesen mit sem változtat terjedelmén, sem azon, hogy állandóan a forgalom területén kóborol. Ezért papírjelképekkel helyettesíthető. Ha ellenben ma a forgalom valamennyi csatornáját pénzfelvevőképességük végső fokáig papírpénzzel töltjük meg, akkor az áruforgalom ingadozásai következtében holnap kiönthetnek. Minden mérték veszendőbe megy. De ha a papír túllépi mértékét, vagyis az ugyanolyan elnevezésű aranyérméknek azt a mennyiségét, amely foroghatna, akkor az áruvilágon belül — eltekintve attól a veszélytől, hogy teljesen hitelét veszti — mégis csupán azt az aranymennyiséget képviseli, amelyet e világ immanens törvényei meghatároznak, tehát annyit, amennyit egyáltalán képviselhet. Ha például a papírdarabok tömege minden 1 uncia arany helyett 2 unciát jelenít meg, akkor 1 font sterling mondjuk 1/4 uncia arany helyett valójában 1/8 uncia aranynak lesz a pénzneve. A hatás ugyanaz, mintha változás történt volna az arany ármérce-funkciójában. Ugyanazok az értékek, amelyek azelőtt 1 font sterlinges árban fejeződtek ki, most 2 font sterlinges árban fejeződnek ki.

A papírpénz aranyjel, vagyis pénzjel. Az áruértékekhez való viszonya csak abban áll, hogy ezek az értékek eszmeileg ugyanazokban az aranymennyiségekben fejeződnek ki, amelyeket a papír jelképesen érzékileg megjelenít. A papírpénz csak annyiban értékjel, amennyiben olyan aranymennyiségeket képvisel, amelyek, mint minden egyéb árumennyiség, egyszersmind értékmennyiségek.³²

Végül felmerül a kérdés, miért lenne helyettesíthető az arany önmagának puszta értéktelen jeleivel? Ugyanakkor az arany, mint láttuk csak annyiban helyettesíthető, amennyiben érme-, vagyis forgalmieszköz-funkciójában elszigetelődik, vagyis önállósul. Igaz, hogy e funkció önállósulása az egyes aranyérmék tekintetében nem következik be, bár abban megjelenik, hogy az elkopott aranydarabok tovább forognak. Az aranydarabok éppen csak addig pusztán érmék, vagyis forgalmi eszközök, amíg valóban forgásban vannak. De ami nem érvényes az egyes aranyérmére, az érvényes arra a minimális aranytömegre, amely papírpénzzel helyettesíthető. Ez állandóan a forgalom területén tartózkodik, folyton mint forgalmi eszköz funkcionál, és ezért kizárólag mint ennek a funkciónak hordozója létezik. Mozgása tehát csak azt fejezi ki, hogy az Á—P–Á áruátalakulásban — amelyben az áruval csak azért lép szembe értékalakja, hogy rögtön újra eltűnjék — az ellenkező folyamatok folyton átcsapnak egymásba. Az áru csereértékének önálló megjelenése itt csak futólagos mozzanat. Tüstént ismét más áru lép helyébe. Ezért a pénz pusztán jelképes létezése is elegendő egy olyan rövid folyamatban, amely azt állandóan az egyik kézből a másikba továbbítja. Funkcionális létezése úgyszólván “felszívja“ anyagi létezését. Mint az áruk árának tovatűnő objektivizált reflexe, a pénz csak önmagának a jeleként funkcionál és ezért jelekkel helyettesíthető is.³³ Csak az a szükséges, hogy a pénzjelnek saját objektív társadalmi érvényessége legyen, és ezt a papírjelkép a kényszerárfolyammal kapja meg. Ez az állami kényszer csak a közösség határai között levő, vagyis belső forgalmi területen érvényesül, de csak itt is használódik fel a pénz teljesen a forgalmi eszköz-, vagyis érmefunkciójában, és csak itt tehet szert ezért a papírpénzben fémszubsztanciájától külsőlegesen elválasztott és pusztán funkcionális létezési módjára.

Az az áru, amely értékmérőként és ezért — testileg vagy helyettes révén — forgalmi eszközként is funkcionál, pénz. Az arany (illetve az ezüst) ennélfogva pénz. Mint pénz funkcionál egyrészt ott, ahol aranynak (illetve ezüstnek) a testiségében [kézzelfoghatóan], ennélfogva pénzáruként kell megjelennie, tehát nem pusztán eszmeileg, mint az értékmérőben, sem helyettes által képviselhetően, mint a forgalmi eszközben; másrészt ott, ahol funkciója — akár saját személyében, akár helyettes révén tölti ezt be — minden más áruval mint puszta használati értékekkel szemben megrögzíti mint az egyetlen értékalakot, vagyis a csereérték egyetlen elfogadott létezését.

A két ellenkező áruátalakulás folytonos körforgása, vagyis az eladás és a vétel folyamatos átcsapása, a pénz szüntelen forgásában, vagyis a forgalom perpetuum mobiléjaként [örökmozgójaként] betöltött funkciójában jelenik meg. Mihelyt az átalakulások sora megszakad, az eladás nem egészül ki rákövetkező vétellel, a pénz immobilissá válik, vagyis, ahogy Boisguillebert mondja, meuble-ből immeuble-lé, érméből pénzzé változik.

Az áruforgalom fejlődésének már a kezdetén kifejlődik az a szükségszerűség és szenvedély, hogy az első átalakulás termékét, az áru átváltozott alakját, vagyis aranylárváját megtartsák.³⁴ Árut eladnak, nem azért, hogy árut vegyenek, hanem, hogy az áruformát pénzformával helyettesítsék. Ez a formaváltozás az anyagcsere puszta közvetítéséből öncéllá lesz. Az áru elidegenült [pénzbeli] alakját megakadályozzák abban, hogy az áru abszolút elidegeníthető alakjaként, vagyis csak tovatűnő pénzformájaként funkcionáljon. A pénz ezzel kinccsé kövül, az árueladó pedig kincsképző lesz.

Az áruforgalomnak éppen a kezdetén csak a használati értékek többlete változik át pénzzé. Az arany és az ezüst így önmagától a felesleg, vagyis a gazdagság társadalmi kifejezésévé válik. A kincsképzésnek ez a naiv formája megörökül olyan népeknél, amelyeknél a hagyományos és saját szükségleteiket szolgáló termelési módnak a szükségletek szilárdan lezárt köre felel meg, így például az ázsiai népeknél, kivált az indiaiaknál. Vanderlint, aki úgy véli, hogy az áruk árát az országban levő arany és ezüst tömege határozza meg, felteszi magának a kérdést, hogy miért olyan olcsók az indiai áruk? Felelet: mert az indiaiak a pénzt elássák. 1602-től 1734-ig — jegyzi meg — az indiaiak 150 millió font sterling ezüstöt ástak el, amely eredetileg Amerikából jött Európába.³⁵ 1856-tól 1866-ig, tehát tíz év alatt Anglia Indiába és Kínába (a Kínába exportált fém nagyrészt ugyancsak Indiába áramlik) 120 millió font sterlinget exportált ezüstben, amelyet előzőleg ausztráliai aranyért cseréltek be.

Ahogy az árutermelés tovább fejlődik, minden árutermelő kénytelen a nervus rerumot, a „társadalmi kézizálogot” biztosítani magának.³⁶ Szükségletei szüntelenül megújulnak és megkövetelik, hogy szüntelenül vásároljon idegen árut, míg saját árujának termelése és eladása időbe telik és véletlenektől függ. Hogy vehessen, anélkül hogy eladna, ehhez előzőleg el kellett adnia, anélkül hogy vett volna. Ez a művelet, általános szinten megvalósítva, látszólag ellentmond önmagának. De termelési forrásuknál a nemesfémek közvetlenül cserélődnek más árukra. Itt eladnak (az árubirtokosok), anélkül hogy vennének (az arany- és ezüstbirtokosok).³⁷ És későbbi eladások, amelyekre nem következnek vételek, csak a nemesfémek további elosztását közvetítik valamennyi árubirtokos között. Ilymódon az érintkezés minden pontján a legkülönbözőbb méretű arany- és ezüstkincsek keletkeznek. Mivel lehetőség van arra, hogy az árut mint csereértéket, illetve a csereértéket mint árut megtartsák, felébred az aranyszomj. Az áruforgalom kiterjedésével nő a pénznek, a gazdagság mindig ütőképes, abszolút társadalmi formájának hatalma. „Az arany csodálatos dolog! Akinek a birtokában van, ura mindennek, amit kíván. Arannyal lelkeket a paradicsomba juttatni is lehet” (Kolumbusz, egy levelében Jamaicából, 1503). Minthogy a pénzen nem látszik, mi változott át ezzé a pénzzé, minden, akár áru, akár nem, pénzzé változik. Minden eladhatóvá és megvásárolhatóvá lesz. A forgalom az a nagy társadalmi lombik lesz, amelybe minden beleröpül, hogy pénzkristályként jöjjön ki belőle. Ennek az alkímiának még szentek csontjai sem tudnak ellenállni, még kevésbé más, nem ennyire durva res sacrosancta, extra commercium hominum-ok [megszentelt dolgok, amelyek az emberek kereskedésén kívül állnak]³⁸. Miként a pénzben az áruk minden minőségbeli különbsége megszűnik, maga mint radikális leveller minden különbséget megszüntet. De a pénz maga is áru, külső dolog, amely mindenkinek magántulajdonává lehet. A társadalmi hatalom így a magánszemély magánhatalmává lesz. Az antik társadalom ezért megbélyegzi mint gazdasági és erkölcsi rendjét megosztó érmét [Scheidemünze]³⁹. A modern társadalom, amely már gyermekéveiben hajánál fogva ráncigálja ki Plutót a föld gyomrából⁴⁰, az arany-grálban legsajátabb életelvének ragyogó megtestesülését köszönti.

Az áru mint használati érték különös szükségletet elégít ki és az anyagi gazdagság különös elemét alkotja. De az áru értéke azt méri, milyen fokú a vonzóereje az anyagi gazdagság minden elemére, ennélfogva méri birtokosának társadalmi gazdagságát. A barbárul egyszerű árubirtokos szemében, még a nyugat-európai paraszt szemében is, az érték elválaszthatatlan az értékformától, ezért az arany- és ezüstkincs gyarapítása értékgyarapítás. Igaz, hogy a pénz értéke változó, akár saját értékváltozása, akár az áruk értékváltozása következtében. De ez nem akadálya egyrészt annak, hogy 200 uncia arany továbbra is több értéket tartalmazzon, mint 100 uncia, 300 többet, mint 200 stb., sem másrészt annak, hogy ennek a dolognak a természeti fémformája minden áru általános egyenértékformája, minden emberi munka közvetlen társadalmi megtestesülése maradjon. A kincsképzés törekvése természettől fogva mértéktelen. Minőségileg, vagyis formája szerint a pénz korlátlan, vagyis az anyagi gazdagság általános képviselője, mert minden árura közvetlenül átváltható. De ugyanakkor minden valóságos pénzösszeg mennyiségileg korlátozott, ennélfogva csak korlátozott hatású vásárlóeszköz is. A pénz mennyiségi korlátjának és minőségi korlátlanságának ez az ellentmondása a kincsképzőt mindig visszaűzi a felhalmozás sziszifuszi munkájához. Ügy jár, mint a világhódító, aki minden új országgal csak új határt hódít meg.

Hogy valaki az aranyat mint pénzt és ezért mint a kincsképzés elemét megtarthassa, meg kell akadályoznia, hogy forogjon, vagyis hogy mint vásárlóeszköz felolvadjon élvezeti cikkekben. A kincsképző ember ezért az aranyfétisnek feláldozza testi vágyait. Komolyan veszi a lemondás evangéliumát. Másrészt a forgalomból csak azt vonhatja ki pénzben, amit áruban forgalomba bocsát. Minél többet termel, annál többet adhat el. Ezért szorgalom, takarékosság és fösvénység a sarkalatos erényei, s az, hogy sokat eladjon, keveset vásároljon, az egész politikai gazdaságtana.⁴¹

A kincsnek közvetlen formája mellett van esztétikai formája, az arany és ezüstáruk birtoklása. Ez a polgári társadalom gazdagságával együtt nő. „Soyons riches ou paraissons riches” [Vagy legyünk gazdagok, vagy tűnjünk gazdagoknak!] (Diderot). Így egyrészt egyre kiterjedtebb piac alakul ki az arany és az ezüst számára, függetlenül pénzfunkciójuktól, másrészt a pénz rejtett pótlási forrása nyílik meg, amely főleg a társadalmi viharok időszakaiban buzog.

A kincsképzés különböző funkciókat tölt be a fémforgalom gazdaságában. A legelső funkció az arany- vagy ezüstérme forgási feltételeiből fakad. Láttuk, hogy az áruforgalom terjedelmének, árainak és sebességének állandó ingadozásaival együtt a pénz forgalomban levő tömege szüntelenül árad és apad. Ezért összehúzódásra és kitágulásra alkalmasnak kell lennie. A forgalomnak hol vonzania kell pénzt mint érmét, hol taszítania érmét mint pénzt. Ahhoz, hogy a valóban forgalomban levő pénztömeg mindig megfeleljen a forgalmi terület telítettségi fokának, az országban levő arany- vagy ezüstmennyiségnek nagyobbnak kell lennie, mint annak a mennyiségnek, amely érmefunkciót tölt be. Ezt a feltételt teljesíti a pénz kincsformája. A kincstartalékok egyszersmind lefolyó- és táplálócsatornái a forgalomban levő pénznek, amely ezért sohasem árad ki a forgalom csatornáiból.⁴²

Az áruforgalom eddig vizsgált közvetlen formájában ugyanaz az értéknagyság mindig kétszeresen volt meg, mint áru az egyik póluson, pénz az ellenpóluson. Az árubirtokosok ezért csak mint kölcsönösen meglevő egyenértékek képviselői léptek érintkezésbe. Az áruforgalom fejlődésével azonban olyan viszonyok fejlődnek ki, amelyek folytán az áru elidegenítése időbelileg elválik árának realizálásától. Elég, ha itt e viszonyok közül a legegyszerűbbeket érintjük. Az egyik árufajta termelése hosszabb, a másiké rövidebb időt vesz igénybe. Különböző áruk termelése különböző évszakokhoz van kötve. Az egyik áru saját piacán születik, a másiknak távoli piacra kell utaznia. Az egyik árubirtokos ezért felléphet mint eladó, mielőtt a másik felléphetne mint vevő. Ha ugyanazok a műveletek ugyanazok között a személyek között állandóan ismétlődnek, az áruk eladási feltételei termelési feltételeik szerint szabályozódnak. Másrészt bizonyos árufajták, például egy ház használatát meghatározott időtartamra adják el. Csak a határidő leteltével kapja meg a vevő valóban az áru használati értékét. Ennélfogva megveszi az árut, mielőtt megfizetné. Az egyik árubirtokos meglevő árut ad el, a másik mint pénz puszta képviselője vagy mint jövendőbeli pénz képviselője vásárol. Az eladó hitelezővé, a vevő adóssá lesz. Mivel az áru átalakulása vagy értékformájának fejlődése itt megváltozik, a pénz is más funkcióra tesz szert. Fizetési eszközzé lesz.⁴³

A hitelező vagy adós jelleg itt az egyszerű áruforgalomból fakad. Ennek formaváltozása nyomja rá az eladóra és a vevőre ezt az új bélyeget. Eleinte tehát ezek éppoly tovatűnő és a forgalomnak ugyanazokkal a szereplőivel felváltva játszott szerepek, mint az eladóé és a vevőé. Ám az ellentét most már eleve kevésbé kedélyesen fest és nagyobb kikristályosodásra képes.⁴⁴ De ugyanezek a jellegek az áruforgalomtól függetlenül is felléphetnek. Például az antik világ osztályharca főleg a hitelezők és adósok közötti harc formájában folyik, és Rómában a plebejus adós pusztulásával végződik, akit rabszolgával helyettesítenek. A középkorban a harc a feudális adós pusztulásával végződik, aki elveszti politikai hatalmát ennek gazdasági bázisával együtt. De a pénzforma — s a hitelező és adós viszonyának pénzviszony-formája van — itt csak mélyebben fekvő gazdasági életfeltételek antagonizmusát tükrözi vissza.

Térjünk vissza az áruforgalom területére. Az, hogy az egyenértékek, áru és pénz, egyidejűleg jelennek meg az eladási folyamat két pólusán, megszűnt. A pénz most először mint értékmérő funkcionál az eladott áru árának meghatározásakor. Az áru szerződésileg megállapított ára méri a vevő kötelezettségét, vagyis azt a pénzösszeget, amelyet meghatározott időpontra tartozik megfizetni. Másodszor a pénz mint eszmei vásárlóeszköz funkcionál. Habár csak a vevő pénzígéretében létezik, mégis véghezviszi az áru gazdacseréjét. Csak a fizetési határidő lejártakor lép a fizetési eszköz valóban forgalomba, vagyis csak akkor megy át a vevő kezéből az eladó kezébe. A forgalmi eszköz kinccsé változott, mert a forgalmi folyamat az első szakasz után megszakadt, vagyis az áru átváltozott alakját kivonták a forgalomból. A fizetési eszköz belép a forgalomba, de csak miután az áru már kilépett belőle. A pénz többé nem közvetíti a folyamatot, önállóan lezárja ezt, mint a csereérték abszolút létezése, vagyis mint általános áru. Az eladó azért változtatott árut pénzzé, hogy a pénzzel valamely szükségletét kielégítse, a kincsképző azért, hogy az árut pénzformában megtartsa, az adós vevő, hogy fizethessen. Ha nem fizet, vagyona kényszereladásra kerül. Az áru értékalakja, a pénz tehát most — magának a forgalmi folyamatnak a viszonyaiból fakadó társadalmi szükségszerűség folytán — az eladás öncéljává lesz.

A vevő pénzt visszaváltoztat áruvá, mielőtt árut pénzzé változtatott volna, vagyis végrehajtja az áru második átalakulását az első előtt. Az eladó áruja forog, de árát csak pénzre szóló magánjogi követelés formájában realizálja. Használati értékké változik, mielőtt pénzzé változott volna. Első átalakulása csak utólag megy majd végbe.⁴⁵

Az esedékes kötelezvények a forgalmi folyamat minden meghatározott időszakában azoknak az áruknak árösszegét képviselik, melyeknek eladása ezeket a kötelezvényeket létrehozta. Az a pénztömeg, amely ennek az árösszegnek a realizálásához szükséges, mindenekelőtt a fizetési eszközök forgási sebességétől függ. Ezt két körülmény szabja meg: a hitelezők és adósok viszonyainak láncba fonódása, úgy, hogy A, aki pénzt kap adósától, B-től, továbbfizeti ezt hitelezőjének, C-nek stb. — és a különböző fizetési határidők közti idő hossza. A fizetések, vagyis az utólagos első átalakulások folyamatos láncolata lényegesen különbözik az átalakulás-sorok fentebb vizsgált egybefonódásától. Az eladók és vevők közötti kapcsolat a forgalmi eszköz forgásában nemcsak kifejeződik. Maga a kapcsolat csak a pénz forgásában és forgásával jön létre. A fizetési eszköz mozgása ellenben egy már előtte készen meglevő társadalmi kapcsolatot fejez ki.

Az eladások egyidejűsége és egymásmellettisége korlátozza annak lehetőségét, hogy az érmék tömegét forgásuk sebessége pótolja. Ez a körülmény, megfordítva, újabb emeltyű a fizetési eszközök gazdaságos felhasználásában. A fizetések ugyanazon helyre való összpontosulásával spontánul kialakulnak bizonyos sajátos intézmények és módszerek ezek kiegyenlítésére, így például a virement-оk a középkori Lyonban. A követeléseit B-vel szemben, követeléseit C-vel szemben, C követeléseit A-val szemben stb. egyszerűen szembe kell állítani egymással, hogy mint pozitív és negatív mennyiségek bizonyos összegig kölcsönösen megsemmisítsék egymást. Így az adósságoknak csak bizonyos egyenlegét kell kiegyenlíteni. Minél nagyobb tömeg fizetés összpontosul, annál kisebb viszonylag az egyenleg, tehát a forgalomban levő fizetési eszközök tömege.

A pénz fizetésieszköz-funkciója közvetlen ellentmondást foglal magában. Amennyiben a fizetések kiegyenlítik egymást, a pénz csak eszmeileg, mint számolópénz, illetve mint értékmérő funkcionál. Amennyiben valóságos fizetéseket kell eszközölni, nem forgalmi eszközként, nem az anyagcsere csak tovatűnő és közvetítő formájaként lép fel, hanem mint a társadalmi munka egyéni megtestesülése, mint a csereérték önálló létezése, mint abszolút áru. Ez az ellentmondás a termelési és kereskedelmi válságoknak abban a mozzanatában robban ki, amelyet pénzválságnak neveznek,⁴⁶ Ez utóbbi ott következik be, ahol a fizetések folyamatos láncolata és kiegyenlítésük mesterséges rendszere teljesen kifejlődött. Ha ebben a mechanizmusban általánosabb zavarok állnak be, akárhonnan erednek is ezek, a pénz a számolópénz pusztán eszmei alakjából hirtelen és közvetlenül átcsap kemény pénzbe. Nem helyettesíthető többé profán árukkal. Az áru használati értéke értéktelenné válik, értéke pedig eltűnik saját értékformája előtt. A virágzástól megrészegült polgár felvilágosult gőgjében a pénzt éppen az imént még hiú képzelgésnek nyilvánította. Csak az áru pénz. Csak a pénz áru! — harsog most végig a világpiacon. Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik a polgár lelke a pénzre, az egyetlen gazdagságra.⁴⁷ A válságban az áru és értékalakja, a pénz közötti ellentét az abszolút ellentmondásig fokozódik. A pénz megjelenési formája itt ezért közömbös is. A pénzínség ugyanakkora marad, akár aranyban, akár hitelpénzben, mondjuk bankjegyekben, kell a fizetéseket eszközölni.⁴⁸

Ha mármost az egy adott időszakaszban forgó pénz teljes összegét vesszük szemügyre, ez a forgalmi és fizetési eszközök adott forgási sebessége esetén egyenlő a realizálandó áruárak összege, plusz az esedékes fizetések összege, mínusz az egymást kiegyenlítő fizetések, végül mínusz ama forgások száma, amelyekben ugyanaz a pénzdarab felváltva hol mint forgalmi, hol mint fizetési eszköz funkcionál. Például: a paraszt eladja gabonáját 2 £-ért, amely így forgalmi eszközként szolgál. A lejárat napján megfizeti vele azt a vásznat, amelyet a szövő szállított neki. Ugyanaz a 2 £ most mint fizetési eszköz funkcionál. A szövő aztán Bibliát vesz készpénzen — a 2 £ újra forgalmi eszközként funkcionál — stb. Ezért még akkor is, ha az árak, a pénzforgás sebessége és a fizetések gazdaságossága adott, az egy időszakban, például egy napon forgó pénztömeg és forgalomban levő árutömeg nem fedi többé egymást. Forog olyan pénz, amely a forgalomból már régen kivont árukat képvisel. Forognak olyan áruk, amelyeknek pénz-egyenértéke csak a jövőben jelenik meg. Másrészt az egy-egy napon lekötött és az ugyanazon a napon esedékes fizetések teljesen összemérhetetlen nagyságok.⁴⁹

A hitelpénz közvetlenül a pénz fizetésieszköz-funkciójából ered, mivel az eladott árukért kiállított adóslevelek megint forgalomba kerülnek, hogy átruházzák a követeléseket másokra. Másrészt, ahogy a hitelügy kiterjed, úgy terjed ki a pénz fizetésieszköz-funkciója. Mint ilyen, a pénz sajátos létezési formákra tesz szert, amelyekben a nagy kereskedelmi ügyletek területén tanyázik, míg az arany- vagy ezüstérme főleg a kiskereskedelem területére szorul vissza.⁵⁰

Az árutermelés bizonyos fejlettségi foka és terjedelme esetén a pénz fizetésieszköz-funkciója túllép az áruforgalom területén. A pénz a szerződések általános árujává lesz.⁵¹ Járadékok, adók stb. természetbeni szolgáltatásokból pénzbeli fizetésekké változnak. Hogy ezt az átváltozást mennyire a termelési folyamat összalakja szabja meg, azt mutatja például a római császárságnak az a kétszer is meghiúsult kísérlete, hogy minden adót pénzben szedjen be. A francia falusi népesség rettenetes nyomora XIV. Lajos alatt, amelyet Boisguillebert, Vauban marsall és mások oly ékesszólóan lepleztek le, nemcsak a magas adóknak a következménye volt, hanem annak is, hogy a természetbeni adókat pénzbeli adókká változtatták.⁵² Ha másrészt a földjáradék természetbeni formája, amely Ázsiában egyúttal az állami adó fő eleme, ott olyan termelési viszonyokon nyugszik, amelyek természeti viszonyok változhatatlanságával termelődnek újra, akkor ez a fizetési forma a maga részéről fenntartja a régi termelési formát. Ez az egyik titka a török birodalom fennmaradásának. Ha az Európa által rákényszerített külkereskedelem Japánban maga után vonja azt, hogy a természetbeni járadékot pénzjáradékká változtatják, akkor vége a mintaszerű japán földművelésnek. E földművelés szűk gazdasági létezési feltételei meg fognak szűnni.

Minden országban megszilárdulnak bizonyos általános fizetési határidők. Ezek részben — az újratermelés más ciklusmozgásaitól eltekintve — a termelésnek az évszakok váltakozásához kötött természeti feltételein nyugszanak. Ezek a határidők szabályoznak olyan fizetéseket is, amelyek nem közvetlenül az áruforgalomból fakadnak, mint az adókét, a járadékokét stb. Ezekhez a társadalom egész felületén szétforgácsolt fizetésekhez az év bizonyos napjain akkora pénztömegre van szükség, hogy ez periodikus, de egészen felületi zavarokat idéz elő a fizetési eszközökkel való gazdálkodásban.⁵³ A fizetési eszközök forgási sebességének törvényéből következik, hogy az összes periodikus fizetések számára, akármi is a forrásuk, a fizetési eszközök szükséges tömege egyenes arányban van a fizetési periódusok hosszával.⁵⁴

A pénz fizetésieszköz-funkciójának kifejlődése szükségessé teszi, hogy pénzt halmozzanak fel az adósságösszegek esedékessé válásának napjára. Míg a kincsképzés mint önálló meggazdagodási forma a polgári társadalom haladásával eltűnik, a fizetési eszközök tartalékalapjának formájában e haladással együtt növekszik.

Amikor a pénz kilép a belső forgalom területéről, megint leveti magáról az ott burjánzó helyi formákat, az ármérce, az érme, a váltópénz és az értékjel formáját, és visszaesik a nemesfémek eredeti rúdformájába. A világkereskedelemben az áruk egyetemesen bontakoztatják ki értéküket. Ezért itt önálló értékalakjuk is mint világpénz lép velük szembe. Csak a világpiacon funkcionál a pénz teljes terjedelmében mint az az áru, amelynek természeti formája egyszersmind az in abstracto [elvontan] emberi munka közvetlen társadalmi megvalósulási formája. Létezési módja megfelel fogalmának.

A belső forgalom területén csak egy áru lehet értékmérő és ezért pénz. A világpiacon kettős értékmérő uralkodik, arany és ezüst.⁵⁵

A világpénz mint általános fizetési eszköz, mint általános vásárlóeszköz és mint az egyáltalában-való gazdagság (universal wealth) abszolút társadalmi anyagiasulása funkcionál. Az a funkciója van túlsúlyban, hogy fizetési eszköz nemzetközi mérlegek kiegyenlítésére. Ebből adódik a merkantilrendszer jelszava — kereskedelmi mérleg!⁵⁶ Nemzetközi vásárlóeszközként az arany és az ezüst lényegében olyankor szerepel, amikor a különböző nemzetek közötti anyagcsere hagyományos egyensúlya hirtelen felborul. Végül a gazdagság abszolút társadalmi megtestesüléseként funkcionál ott, ahol nincs szó sem vételről, sem fizetésről, hanem a gazdagság átviteléről az egyik országból a másikba, és ahol ez az átvitel áruformában a világpiac konjunktúrái vagy éppenséggel az elérendő cél miatt lehetetlen.⁵⁷

Ugyanúgy mint belső forgalmához, a világpiaci forgalomhoz is minden országnak tartalékalapra van szüksége. A kincsek funkciói tehát részben a pénznek mint belső forgalmi és fizetési eszköznek a funkciójából, részben világpénz-funkciójából erednek.⁵⁸ Az utóbbi szerepben mindig a valóságos pénzárura, testetöltött aranyra és ezüstre van szükség, amiért is James Steuart az aranyat és az ezüstöt, csak helyi helyetteseiktől megkülönböztetve, kifejezetten money of the worldként [világpénzként] jellemzi.

Az arany- és ezüstfolyamnak kettős mozgása van. Egyrészt forrásaitól elindulva végighömpölyög az egész világpiacon, ahol a különböző nemzeti forgalmi területek különböző mértékben felfogják, hogy belső forgalmi csatornáikba ömöljék, elkopott arany- és ezüstérméket pótoljon, luxusáruk anyagát szolgáltassa és kincsekké merevedjék.⁵⁹ Ezt az első mozgást az árukban realizált nemzeti munkáknak az aranyat és ezüstöt termelő országok nemesfémekben realizált munkájával való közvetlen cseréje közvetíti. Másrészt az arany és az ezüst folyton ide-oda áramlik a különböző nemzeti forgalmi területek között, s ez a mozgás a váltóárfolyam szüntelen ingadozásait követi.⁶⁰

Fejlett polgári termeléssel rendelkező országok a banktartályokban tömegesen összpontosított kincseket a sajátos funkcióikhoz megkívánt minimumra korlátozzák.⁶¹ Ha a kincstartályok átlagos színvonalukhoz viszonyítva feltűnően túltömöttek, ez bizonyos esetek kivételével az áruforgalom fennakadását, vagyis az áruátalakulás folyamának megszakadását jelzi.⁶²

¹ Az a kérdés, miért nem képviseli a pénz közvetlenül magát a munkaidőt, úgyhogy például egy papírjegy x munkaórát jelentene, egyszerűen arra a kérdésre lyukad ki, miért kell a munkatermékeknek az árutermelés alapzatán áruként megjelenniük, hiszen az áru-megjelenés magában foglalja megkettőződésüket áruvá és pénzáruvá; illetve, hogy miért nem kezelhető a magánmunka közvetlenül társadalmi munkaként, az ellenkezőjeként. Hogy mennyire sekélyes utópia a „munkapénz” az árutermelés alapzatán, azt másutt kimerítően tárgyaltam. („Zur Kritik etc.”, 61. skk. old.) Itt annyit jegyzek még meg, hogy például az Owen-féle „munkapénz” éppoly kevéssé „pénz”, mint mondjuk egy színházjegy. Owen közvetlenül társadalmasított munkát tételez fel, vagyis olyan termelési formát, amely az árutermeléssel homlokegyenest ellenkező. A munkaelismervény csak azt állapítja meg, hogy a termelő egyénileg mekkora részt vett a közös munkában, és mekkora az egyéni igénye a közös termék fogyasztásra szánt részére. De Owennak eszébe sem jut az árutermelést feltételezni és szükséges feltételeit mégis pénzkontárkodással megkerülni.
²A vad vagy félvad ember másképp használja nyelvét. Parry kapitány például a Baffin-öböl nyugati partjának lakóiról megjegyzi: „Ebben az esetben” (termékcsere esetén) „... kétszer megnyalták nyelvükkel” (a nekik felajánlott dolgot), „ami után úgy látszott, hogy az alkut megelégedésükre megkötöttnek tekintették.” A keleti eszkimóknál a cserélő szintén mindig megnyalta a cikket átvételekor. Ha a nyelv északon ilymódon az elsajátítás szerve, nem csoda, hogy délen a hasat a felhalmozott tulajdon szervének tekintik és a kaffer egy ember gazdagságát az illető potroha szerint becsüli meg. A kafferek csuda okos fickók, mert amíg az 1864-es hivatalos brit egészségügyi jelentés amiatt panaszkodik, hogy a munkásosztály nagy része hiányt szenved zsírképző anyagokban, bizonyos dr. Harvey, aki azonban nem fedezte fel a vérkeringést, ugyanabban az évben olyan kuruzsló receptekkel csinált szerencsét, amelyek a burzsoáziát és az arisztokráciát azzal kecsegtették, hogy megszabadítják zsírfölöslegétől.
³Lásd Karl Marx: „Zur Kritik etc.”, „Elméletek a pénz mértékegységéről”, 53, skk. old.
⁴Jegyzet a 2. kiadáshoz: „Ahol ezért az ezüst és az arany törvényesen mint pénz, azaz mint értékmérő egymás mellett áll fenn, mindig megtették azt a hiábavaló kísérletet, hogy úgy bánjanak velük, mintha egy és ugyanazon anyag volnának. Ha felteszik, hogy ugyanaz a munkaidő változhatatlanul tárgyiasul ezüst és arany ugyanazon arányában, akkor valójában azt teszik fel, hogy ezüst és arany egyazon anyag, és hogy az ezüst, a kevésbé értékes fém, az aranynak változhatatlan törtrésze. III. Edward uralkodásától egészen II. György koráig az angol pénzügy története nem egyéb, mint zavarok szakadatlan sora, melyek az arany és ezüst értékviszonyának törvényi megállapítása és valóságos értékingadozásuk közötti összeütközésből származtak. Hol az aranyat becsülték túl magasra, hol az ezüstöt. A túl alacsonyra becsült fémet kivonták a forgalomból, beolvasztották és exportálták. Aztán a két fém értékviszonyát törvényileg ismét megváltoztatták, de az új névérték csakhamar ugyanúgy konfliktusba került a valóságos értékviszonnyal, mint a régi. Napjainkban az arany értékének az ezüsthöz képest igen gyenge és múló — az indiai—kínai ezüstkereslet folytán bekövetkezett — esése ugyanezt a jelenséget idézte elő a legnagyobb szinten Franciaországban: az ezüst kivitelét és kiszorítását a forgalomból az arany által. 1855-ben, 1856-ban és 1857-ben Franciaországban az aranybehozatalnak az aranykivitel feletti többlete 41 580 000 £ volt, az ezüstkivitelnek az ezüstbehozatal feletti többlete pedig ugyanakkor 34 704 000 £-re rúgott. Valójában olyan országokban, mint Franciaország, ahol mind a két fém törvényes értékmérő és mindkettőt el kell fogadni fizetésként, de mindenki tetszés szerint fizethet akár az egyikkel, akár a másikkal, az értékben emelkedő fémnek ázsiója van és a maga árát, mint mindegyik másik áru, a túlbecsült fémben méri, az utóbbi pedig az egyedüli értékmérő. Az e területen szerzett minden történelmi tapasztalat egyszerűen arra redukálódik, hogy ahol két áru látja el törvényesen az értékmérő funkcióját, ott valójában mindig csak az egyik tartja meg ezt a szerepét.” (Karl Marx: „Zur Kritik etc.”, 52—53. old.)
⁵ Jegyzet a 2. kiadáshoz. Annak a furcsaságnak, hogy az uncia arany mint a pénzmérce egysége Angliában nem oszlik fel hányadokra, a következő a magyarázata: „Érmerendszerünk eredetileg csak az ezüst felhasználására volt szabva — ezért 1 uncia ezüst mindig felosztható bizonyos megfelelő számú érmedarabra; de mivel az aranyat későbbi időszakban vezették be a csak az ezüstre szabott érmerendszerbe, 1 uncia aranyat nem lehet megfelelő számú pénzdarabbá verni.” (Maclaren: „History of the Currency”, London 1858, 16. old.)
⁶Jegyzet a 2. kiadáshoz. Angol írásokban kimondhatatlan zűrzavar uralkodik az értékmérő (measure of value) és az ármérce (standard of value) körül. A funkciókat és ezért nevüket is folytonosan összecserélik.
⁷ Ez a sorrend egyébként nem is általános történelmi érvényű.
⁸ Jegyzet a 2. kiadáshoz. így az angol iont az eredeti súlyának kevesebb mint 1/s-át jelöli, az unió előtti skót font már csak 1/36-át, a francia livre 1/74-ét, a spanyol maravedi kevesebb mint 1/1000-ét, a portugál reis még sokkal kisebb részarányát.
⁹ Jegyzet a 2. kiadáshoz: „Azok az érmék, amelyek ma már csak eszmeiek, minden nép legrégibb érméi, és egy ideig valamennyien reálisak voltak, s éppen mert reálisak voltak, számolásra szolgáltak.” (Galiani: „Della moneta”; i. m. 153. old.)
¹⁰ Jegyzet a 2. kiadáshoz: David Urquhart úr „Familiar Words”-ében arról a borzasztó (!) dologról, hogy manapság 1 font (£ St.), az angol pénzmérce egysége, körülbelül Vi uncia arannyal egyenlő, megjegyzi: „Ez egy mérték meghamisítása, nem pedig egy mérce megállapítása.” [105. old.] Az aranysúly e „hamis megnevezésében”, mint mindenütt másutt, a civilizáció hamisító kezét látja.
¹¹ Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Anakharszisz, mikor megkérdezték, mire kell a helléneknek a pénz, azt mondta: számoláshoz.” (Athénaiosz: „Deipnoszophisztai”, IV. könyv 49; Schweighäuser kiadása, 1802, II. köt. [120. old.])
^11a Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Minthogy az arany ármérceként ugyanazokban a számolónevekben jelenik meg, mint az áruárak, tehát például 1 uncia arany éppúgy 3 £, 17 sh. és 10½ d.-ben fejeződik ki, mint 1 tonna vasnak az értéke*, ezeket a számolóneveit az arany érmeárának nevezték. Innen az a fura elképzelés támadt, hogy az aranyat” (illetve ezüstöt) „saját anyagában becsülik fel, és hogy minden más árutól eltérően államilag egy rögzített árat kap. Meghatározott aranysúlyok számolóneveinek rögzítését e súlyok értéke rögzítésének nézték.” (Karl Marx: „Zur Kritik etc.”, 52. old.)
^11bV. ö. „Elméletek a pénz mértékegységéről” a „Zur Kritik der politischen Ökonomie”-ban, 53. skk. old. Az „érmeár” emelésére illetve leszállítására vonatkozólag szőtt fantáziákat, amelyek abban állnak, hogy az arany vagy az ezüst törvényesen meghatározott súlyrészeinek törvényes pénzneveit nagyobb vagy kisebb súlyrészekre vigyék át államilag, és ennek megfelelően például 1/4 uncia aranyból a jövőben ne 20, hanem 40 shillinget verjenek, ezeket a fantáziákat, amennyiben nem az állam vagy magánosok hitelezői ellen irányuló ügyetlen pénzügyi machinációk, hanem gazdasági „csodakúrák” céljait szolgálják. Petty oly kimerítően tárgyalta a „Quantulumcumque concerning Money. To the Lord Marquess of Halyfax”-ben, 1682, hogy már közvetlen utódai, Sir Dudley North és John Locke, a későbbiekről nem is beszélve, csak elsekélyesíthették. „Ha egy nemzet gazdagságát”, mondja többek közt, „rendelettel meg lehetne tízszerezni, furcsa lenne, hogy kormányzóink nem adtak ki már jóval ezelőtt ilyen rendeleteket.” (i. m. 36. old.)
^11c „Vagy pedig bele kell egyeznünk abba, hogy egy millióérték pénzben többet ér, mint vele egyenlő érték áruban” (Le Trosne: „De l'intérêt social”, 919. old.), tehát „hogy az egyik érték többet ér, mint a vele egyenlő másik."
¹² Jeromosnak ifjúságában sokat kellett küzdenie anyagi testével, mint ahogy a pusztában szép nők látomásával vívott harca bizonyítja, öregségében viszont szellemi testével. „Gondolatban”, mondja például, „a világ bírája előtt álltam.” „Ki vagy?” kérdezte egy hang. „Keresztény vagyok.” „Hazudsz”, dörgött a világ bírája. „Csak Cicero-hívő vagy!”
¹³ „A ... tűz pedig mindenre átváltódik, mondja Hérakleitosz, és minden a tűzre, mint ahogy aranyra a javak és javakra az arany.” (F. Lassalle: „Die Philosophie Herakleitos des Dunkeln”, Berlin 1858, 1. köt. 222. old.) Lassalle jegyzete ehhez a helyhez, 224. old. 3. jegyzet, a pénzt helytelenül puszta értékjelnek mondja.
¹⁴ „Minden eladás vétel” (Dr. Quesnay: „Dialogues sur le commerce et les travaux des artisans”; „Physiocrates”, Daire kiadása, 1. rész, Párizs 1846, 170. old.), vagy ahogyan „Maximes générales“-jában mondja Quesnay: „Eladni annyi, mint venni.”
¹⁵ „Egy áru árát csak egy másik áru árával fizethetjük meg.” (Mercier de la Rivière: „L’ordre naturel et essentiel des sociétés politiques”; „Physiocrates”, Daire kiadása, II. rész, 554. old.)
¹⁶ „Ahhoz, hogy meglegyen ez a pénzünk, el kellett hogy adjunk.” (i. m. 543. old.)
¹⁷ Kivétel, mint ahogy előbb megjegyeztük, az arany-, illetve ezüsttermelő, aki termékét kicseréli anélkül, hogy előzőleg eladta volna.
¹⁸ „Ha a pénz kezünkben azokat a dolgokat képviseli, amelyeket venni óhajthatunk, azokat a dolgokat is képviseli, amelyeket ezért [...] a pénzért eladtunk.” (Mercier de la Rivière: „L’ordre naturel etc.”, 586. old.)
¹⁹ „Van tehát [...] négy végpont és három szerződő fél, akik közül az egyik kétszer lép fel.“ (Le Trosne: „De l’intérêt social”, 909. old.)
²⁰ Jegyzet a 2. kiadáshoz. Bármennyire kézzelfogható is ez a jelenség, a közgazdászok — kivált a szokvány szabadkereskedő [Freihändler vulgaris] — a legtöbbször mégsem veszik észre.
²¹ V. ö. James Millre vonatkozó megjegyzéseimmel, „Zur Kritik etc.”, 74—76. old. [Marx és Engels Művei, 13. kot. 70—71. old.] A gazdaságtan! apologetika módszerére itt két dolog jellemző. Először, azonosítja az áruforgalmat és a közvetlen termékcserét olymódon, hogy egyszerűen elvonatkoztat különbségeiktől. Másodszor, megkísérli tagadni a tőkés termelési folyamat ellentmondásait olymódon, hogy e termelés szereplőinek viszonyait feloldja azokká az egyszerű vonatkozásokká, amelyek az áruforgalomból fakadnak. De árutermelés és áruforgalom olyan jelenségek, amelyek a legkülönbözőbb termelési módok sajátjai, bár különböző terjedelemben és különböző jelentőséggel. Nem tudunk tehát még semmit e termelési módok differentia specificájáról [sajátos különbségéről], és ezért nem ítélhetjük meg őket, ha csak az áruforgalom valamennyiuknel közös, elvont kategóriáit ismerjük. Egyetlen más tudományban sem fontoskodnak annyit elemi közhelyekkel, mint a politikai gazdaságtanban. Például J. B. Say ítéletet merészel mondani a válságokról, mert tudja, hogy az áru termék.
²² Még akkor is, ha az árut újra meg újra eladják — ez a jelenség számunkra itt még nem létezik —, az utolsó végleges eladással kiesik a forgalom területéről és a fogyasztás területére kerül, hogy itt létfenntartási eszközül vagy termelési eszközül szolgáljon.
²³ „Ennek” (a pénznek) „nincs más mozgása, mint az, amelyre a termékek késztetik.”
(Le Trosne: „De l’intérêt social”, 885. old.)
²⁴ „A termékek hozzák mozgásba és forgatják” (a pénzt). „Mozgásának” (tudniillik a pénz mozgásának) „sebessége pótolja mennyiségét. Szükség esetén úgy siklik egyik kézből a másikba, hogy egy pillanatra sem áll meg.” (Le Trosne, i. m. 915—916. old.)
²⁵ „Minthogy a pénz [...] a vétel és eladás közös mértéke, mindenki, akinek eladnivalója van és nem talál rá vevőt, azonnal hajlik arra a gondolatra, hogy pénzhiány van a királyságban vagy az országban, és javai ez okból nem kelnek el; ennélfogva mindenki pénzhiányról kiáltozik; ez pedig nagy tévedés [...] Mi hiányzik ezeknek az embereknek, akik arról kiáltoznak, hogy nincs pénz? [...] A bérlő panaszkodik [...] azt hiszi, ha több pénz volna az országban, jó árat kapna javaiért [...] Így hát láthatólag nem pénz hiányzik neki, hanem az, hogy jó árat kapjon gabonájáért és állataiért, melyeket eladna, de nem tud eladni [...] Miért nem tud jó árat elérni? [...] 1. Vagy túlságosan sok a gabona és az állat az országban, úgyhogy a legtöbb embernek, aki a piacra megy, arra van szüksége, hogy eladjon, akárcsak neki, és kevésnek arra, hogy vásároljon; vagy 2. hiányzik az a kelendőség, melyet a kivitel biztosítani szokott [...] vagy 3. a fogyasztás pang, például amikor az emberek szegénység miatt nem költenek már annyit háztartásukra, mint azelőtt; amiért is nem a voltaképpeni pénz gyarapítása az, ami egyáltalán előmozdítaná a bérlő javainak eladását, hanem a piacra valóban ránehezedő három ok valamelyikének a kiküszöbölése [...] A kereskedőnek és a boltosnak ugyanilyen módon hiányzik a pénz, vagyis az, hogy eladja azokat a javakat, amelyekkel kereskedik, amiatt, hogy a piac pang [...] egy nemzet akkor boldogul legjobban, amikor a gazdagság kézről kézre jár.” (Sir Dudley North: „Discourses upon Trade”, London 1691, 11—15. old. elszórtan) Herrenschwand szédelgései mind arra lyukadnak ki, hogy az áru természetéből fakadó és ezért az áruforgalomban megjelenő ellentmondásokat a forgalmi eszközök gyarapításával ki lehet küszöbölni. Egyébként ha a termelési és forgalmi folyamat fennakadásait a forgalmi eszközök hiányának tulajdonítani népi illúzió, ebből semmiképpen sem következik megfordítva az, hogy a forgalmi eszközök valóságos hiánya — például a „regulation of currencyvei” [forgalmi eszközök szabályozásával] folytatott hivatalos kontárkodások következtében — a maga részéről nem idézhet elő fennakadásokat.
²⁶ „A pénznek bizonyos mértéke és aránya szükséges egy nemzet kereskedelmének űzéséhez; ennél több vagy kevesebb károsan befolyásolná azt. Ugyanúgy, mint ahogy egy kiskereskedésben bizonyos mennyiségű farthingra van szükség, hogy ezüstpénzt felváltsanak és rendezzenek olyan számlákat, amelyeket a legkisebb ezüstérmével sem lehet kigyenlíteni [...] Mármost, ahogy a kereskedelemben szükséges farthingok számarányára az emberek számából, csereügyleteik gyakoriságából valamint, és főleg, a legkisebb ezüstérmék értékéből kell következtetni, ugyanúgy a kereskedelmünkhöz szükséges pénz” (arany- és ezüstérme) „arányára szintén a csereműveletek gyakoriságából és a fizetések nagyságából.” (William Petty: „A Treatise of Taxes and Contributions”, London 1667, 17. old.) Hume elméletét J. Steuarttal és másokkal szemben védelmébe vette A. Young „Political Arithmetic” című munkájában, London 1774, amelyben külön fejezet szól arról, hogy „Prices depend on quantity of money” [Az árak a pénz mennyiségétől függnek], 112. skk. old. Ehhez megjegyzem a „Zur Kritik etc.” 149. oldalán [Marx és Engels Művei, 13. köt. 130. old.]: „A forgásban levő érmemennyiség kérdését” (A. Smith) „hallgatólagosan kiküszöböli, amikor a pénzt egészen helytelenül puszta áruként kezeli.” Ez csak annyiban érvényes, amennyiben A. Smith ex officio [hivatalból] tárgyalja a pénzt. Alkalmanként azonban, például a politikai gazdaságtan korábbi rendszereinek bírálatánál, a helyes nézetet vallja „Az érme mennyiségét minden országban az áruk értéke szabályozza, amelyeket forgatnia kell... A valamely országban évente vásárolt és eladott javak értéke forgalmuk lebonyolítása és tulajdonképpeni fogyasztóik közti elosztása végett bizonyos pénzmennyiséget követel meg, és több pénz alkalmazását nem teheti lehetővé. A forgalom csatornája szükségképpen magához vonz olyan összeget, amely elegendő ahhoz, hogy megtöltse, es soha nem vesz fel többet.” („Wealth of Nations”, IV. könyv I. fej [III. köt. 87., 89. old.]) Hasonlóképpen A. Smith ex officio a munkamegosztás dicsőítésével kezdi müvét. Később, az állami jövedelem forrásairól szóló utolsó könyvben, mellékesen megismétli tanítójának, A. Fergusonnak a munkamegosztásról mondott elítélő véleményét.
²⁷ „A dolgok árai bizonyára minden nemzetnél emelkedni fognak, ahogy az emberek közt forgó arany és ezüst mennyisége növekszik, következésképpen, ha egy nemzetnél az arany és az ezüst mennyisége csökken, valamennyi dolog árának a pénzmennyiség e csökkenése arányában esnie kell.” (Jacob Vanderlint „Money answers all Things”, London 1734, 5. old) Vanderlintnek és Hume „Essays”-ének tüzetesebb összehasonlítása után teljesen kétségtelen előttem, hogy Vanderlint egyébként jelentős írását Hume ismerte és felhasználta. Az a nézet, hogy a forgalmi eszközök tömege határozza meg az árakat, megtalálható Barbonnál és meg sokkal régebbi íróknál is „A korlátozatlan kereskedelemből nem származhat semmiféle kellemetlenség”, mondja Vanderlint, „hanem csak igen nagy előny [...] mert ha a nemzet pénzkészletét csökkenti, amit tiltó rendszabályokkal akarnak megakadályozni, azok a nemzetek, amelyekhez a készpénz befolyik, bizonyára megállapítják, hogy minden dolognak az ára emelkedik, ahogy a pénzkészlet náluk nő. És [...] iparcikkeink és más áruink csakhamar olyan olcsók lesznek, hogy a kereskedelmi mérleg megint a javunkra fordul és ezáltal a pénz visszaozonhk hozzánk.”(i. m. 43—44. old )
²⁸ Magától értetődik, hogy mindegyik árufajta, ára révén, eleme valamennyi forgalomban levő áru árosszegének. De teljesen érthetetlen, hogy egymással össze nem mérhető használati értékek hogyan cserélődhetnek ki en masse [tömegükben] az országban levő arany- vagy ezüsttömegre. Ha az áruvilágot csalárdul egyetlenegy összáruvá változtatjuk, amelynek minden áru csak bizonyos hányada, akkor a következő csinos számtani példát kapjuk, összáru = X mázsa arany, A áru = az összáru bizonyos hányada = x mázsa arany ugyanolyan hányada. Montesquieu ezt becsületesen kiböki. „Ha a világon meglevő arany és ezüst tömegét összehasonlítjuk a meglevő áruk összegével, bizonyára minden egyes terméket, illetve árut összehasonlíthatunk az arany- és ezüsttömeg [...] bizonyos részével. Tegyük fel, hogy egyetlenegy termék, illetve áru van a világon, vagy hogy csak egyet vásárolnak, és ez éppúgy osztható, mint a pénz- ennek az árunak bizonyos része megfelel majd a pénztömeg bizonyos részének; az áruk összességének fele a pénztömeg összessége felének stb. [...] a dolgok árának megállapítása alapjában mindig attól függ, hogy milyen arányban van a dolgok összessége a pénzjelek összességével.” (Montesquieu: „Esprit des lois”; „Oeuvres”, 111. köt. 12—13. old.) Arról, hogyan fejlesztette tovább ezt az elméletet Ricardo, valamint tanítványai, James Mill, Lord Overstone stb., v. ö. „Zur Kritik etc.”, 140—146., 150. skk. old.
J. St. Mill úr ért ahhoz, hogy — a nála szokásos eklektikus logikával — apjának, J. Millnek a nézetét vallja és egyúttal az ellenkező nézetet is. Ha összehasonlítjuk összefoglalójának, a „Principles of Political Economy”-nak a szövegét az előszóval (első kiadás), amelyben a jelenkor Adam Smithének kiáltja ki magát, nem tudjuk, mit csodáljunk inkább, a szerző naivitását vagy a közönségét, amely készpénznek fogadta el, hogy Mill — Adam Smith, akihez úgy aránylik, mint a karszi Williams Kars tábornok Wellington herceghez. J. St. Mill úrnak a politikai gazdaságtan területén végzett sem nem terjedelmes, sem nem tartalmas eredeti kutatásait, mindet rendre felsorakoztatva, megtaláljuk 1844-ben megjelent kis írásában: „Some Unsettled Questions of Political Economy”. Locke kereken kimondja azt, hogy az arany és ezüst értéktelensége összefügg azzal, hogy értéküket mennyiségük határozza meg. „Minthogy az emberiség megegyezett abban, hogy az aranynak és az ezüstnek képzetes értéket tulajdonít [...] az a benső érték, amelyet ezeknél a fémeknél látunk [...] nem egyéb, mint a mennyiségük.” („Some Considerations etc.”, 1691; „Works”, 1777-es kiadás, II. köt. 15. old.)
²⁹ Természetesen egyáltalán nem célom, hogy az olyan részleteket, mint a pénzverési illeték és hasonlók, tárgyaljam. De a romantikus tányérnyaló Adam Müllerrel szemben, aki csodálja azt a „nagyvonalú szabadelvűséget”, hogy „az angol kormányzat ingyen veri a pénzt”, idézzük Sir Dudley North következő véleményét: „Az ezüstnek és az aranynak, akárcsak a többi árunak, megvan az apálya és a dagálya. Amikor bizonyos mennyiség érkezik spanyol területről [...] ezt a Towerba viszik és pénzzé verik. Nemsokára azután kereslet merül fel nemesfémrúd iránt, kivitel céljára. S ha nincsen, mert történetesen az egészet pénzzé verték, mit tesznek akkor? Újra beolvasztják az érméket; ez nem jelent veszteséget, mert a pénzverés a tulajdonosnak semmibe sem kerül. Ilymódon a nemzetet megkárosították, meg kell fizetnie a szalmának a fonását, amellyel szamarakat etetnek. Ha a kereskedőnek” (maga North az egyik legnagyobb kereskedő volt II. Károly idejében) „a pénzverés árát meg kellene fizetnie, nem küldené ezüstjét megfontolás nélkül a Towerba; és a vert pénznek akkor mindig magasabb értéke volna, mint a veretlen ezüstnek.” (North: „Discourses etc.”, 18. old.)
³⁰ „Ha az ezüst sohasem több, mint amennyi a kisebb fizetésekhez szükséges, nem lehet a nagyobb fizetésekre elegendő mennyiségben összegyűjteni. [...] Ha az aranyat nagy fizetések eszközlésére használják, ez szükségképpen magában foglalja azt, hogy a kiskereskedelemben is használják: azok, akiknek aranyérméjük van, kisebb vásárlásokra kínálják azt, és a vásárolt áruval a maradékot ezüstben kapják vissza; ezáltal azt az ezüsttöbbletet, amely máskülönben a kiskereskedőt terhelné, elvonják tőle és az általános forgalomba szórják szét. De ha annyi ezüst van, hogy a kisebb fizetések arany nélkül teljesíthetők, akkor a kiskereskedő kisebb vásárlások fejében ezüstöt fog kapni, s az szükségszerűen fel fog halmozódni nála.” (David Buchanan: „Inquiry into the Taxation and Commercial Policy of Great Britain”, Edinburgh 1844, 248-249. old.)
³¹ Vang Mao-jin pénzügyi mandarin volt olyan merész, hogy az Ég Fiának egy tervet terjesszen elő, amely burkoltan a kínai birodalmi államjegyeknek átváltható bankjegyekké való átváltoztatását célozta. Az államjegy-bizottság 1854 áprilisi jelentésében alaposan megmossák a fejét. Hogy megkapta-e a kijáró adag bambuszbotütést is, azt nem közlik. „A bizottság”, olvassuk a jelentés végén, „figyelmesen mérlegelte a tervet, és úgy találja, hogy benne minden a kereskedők előnyét szolgálja, és semmit sem tartalmaz, ami a koronának előnyös.” („Arbeiten der Kaiserlich Russischen Gesandtschaft zu Peking über China”, oroszból fordította dr. К. Abel és F. A. Mecklenburg, Berlin 1858, 1. köt. 54. old.) Az aranyérméknek a forgás okozta folytonos fémveszteségéről az Angol Bank egyik „governora” a következőt mondja a Lordok Házának (a „banktörvények” kérdésében kiküldött) bizottsága előtt: „Minden évben egy-egy újabb osztálya a szuveréneknek” (nem politikai értelemben, hanem sovereign a font sterling neve) „lesz túlságosan könnyűvé. Az az osztály, amelyik az egyik évben teljes súlyúként forog, a kopás következtében eleget veszít súlyából ahhoz, hogy a következő évben a mérleget maga ellen fordítsa.” („House of Lords’ Committee 1848”, 429. sz.)
³² Jegyzet a 2. kiadáshoz. Hogy a pénzüggyel foglalkozó írók közül még a legjobbaknak is milyen homályos fogalmaik vannak a pénz különböző funkcióiról, azt megmutatja például a következő Fullarton-idézet: „Ami belföldi csereügyleteinket illeti, mindazokat a pénzfunkciókat, amelyeket rendszerint arany- és ezüstérmék töltenek be, éppen olyan hatékonyan betöltheti olyan átválthatatlan jegyek forgalma, amelyeknek nincs más értékük, mint az a mesterséges és megállapodáson alapuló érték [...] amelyet törvény útján nyertek; olyan tény ez, amely, azt hiszem, tagadhatatlan. Egy ilyenfajta értéket a belső érték valamennyi céljának megfelelővé lehetne tenni, sőt még az értékmérce szükségességét is kiküszöbölné, hacsak a kibocsátások mennyiségét megfelelő korlátok között tartanák.” (Fullarton: „Regulation of Currencies”, II. kiad., London 1845, 21. old.) A pénzáru tehát mint értékmérő és ármérce felesleges, mert a forgalomban puszta értékjelekkel helyettesíthető!
³³ Abból, hogy az arany és az ezüst mint érme, vagyis a forgalmi eszköz kizárólagos funkciójában önmagának a jelévé lesz, Nicholas Barbon azt a következtetést vonja le, hogy a kormányoknak joguk van „to raise money” [a pénz értékét emelni], vagyis pl. egy ezüstmennyiségnek, amelyet garasnak hívtak, nagyobb ezüstmennyiség nevét, pl. a tallér nevet adni, és így a hitelezőknek tallérok helyett garasokat visszafizetni. „A pénz kopik és könnyebb lesz a gyakori átszámolás következtében [...] Az emberek a kereskedésben csak a pénz címletét és árfolyamát, nem pedig az ezüst mennyiségét veszik tekintetbe [...] Az állam tekintélye teszi a fémet pénzzé.” (N. Barbon: „A Discourse concerning Coining etc.”, 29., 30., 25. old.)
³⁴ „A pénzbeli gazdagság nem egyéb, mint [...] termékekben való gazdagság, amelyeket pénzzé változtattak.” (Mercier de la Rivière: „L’ordre naturel etc.”, 573. old.) „A termékekben való érték csak formáját változtatta.” (i. m. 486. old.)
³⁵ „Ezzel a rendszabállyal tartják valamennyi javukat és iparcikküket ilyen alacsony árszinten.” (Vanderlint: „Money answers etc.”, 95—96 . old.)
³⁶ „A pénz zálog.” (John Bellers: „Essays about the Poor, Manufactures, Trade, Plantations and Immorality”, London 1699, 13. old.)
³⁷ Vétel a szó szoros értelmében ugyanis feltételezi, hogy az arany és az ezüst már az áru átváltozott alakja, vagyis az eladás terméke.
³⁸III. Henrik, Franciaország legkeresztényibb királya, kolostoroktól stb. elrabolja ereklyéiket, hogy ezüstté tegye őket. Ismeretes, milyen szerepet játszik a görög történelemben az, hogy a phokaiaiak elrabolták a delphoi templom kincseit. Az áruk istene az ókori népeknél tudvalevőleg a templomokban lakott. Ezek „szent bankok” voltak. A föníciaiak, akik par excellence [kiváltképpen] kereskedő nép voltak, a pénzt minden dolog elidegenült alakjának tekintették. Ezért rendjén volt, hogy a szüzek, akik a szerelem istennőjének ünnepén idegeneknek odaadták magukat, a jutalmul kapott pénzdarabot az istennőnek áldozták.
³⁹ „Arany-e? Sárga, csillogó, becses arany?
[...] Csak ennyi ebből:
S a fekete fehér lesz, rútszép, jogtalan
Jogos, silány nemes, vén ifjú, gyáva hős.
[...] Miért ez, istenek? Minek? Hisz ez
Elvon papot, hívet mellőletek,
S a még erősnek vánkosát kirántja.
E sárga gaz:
Hitet köt s bont; az átkost
Megáldja; szürke poklost megszerettet;
Tolvajnak állást, címet, bókokat,
Tetszést s tanácsos-széket ád; az elnyűtt
Özvegynek új férjet szerez [...]
[...] kárhozott fém,
Emberiség közös rimája [...]”
(Shakespeare: „Timon of Athens”)

„Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb
Gonosz, miatta városok pusztultak el,
S miatta lettek emberek földönfutók,
Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket
Mikéntha megcserélné, jót gonoszra vált,
Az embereknek megmutatja, hogy legyen
Minden lépés istentől elrugaszkodott.”
(Szophoklész: „Antigoné”)
⁴⁰„A kapzsiság abban reménykedik, hogy magát Plutónt is kikaparhatja a föld legbelsejéből." (Athénaiosz: „Deipnoszophisztai”)
⁴¹„Minden áru eladóinak számát, amennyire csak lehet, növelni, vevői számát, amennyire csak lehet, csökkenteni, ezek azok a sarkpontok, amelyek körül a politikai gazdaságtan valamennyi művelete forog.” (Verri: „Meditazioni etc.”, 52—53. old.)
⁴² „A kereskedéshez a nemzetnek meghatározott összegű fémpénzre [specific money] van szüksége, amely összeg változik, egyszer nagyobb, másszor kisebb, ahogy azt a körülmények megkívánják [...] A pénznek ez az apálya és dagálya magától kiegyenlítődik és alkalmazkodik, a politikusok bármely segítsége nélkül [...] A vödrök váltakozóén dolgoznak; ha pénzszűke van, fémrudakat érmévé vernek, ha fémrúdhiány van, pénzt beolvasztanak.” (Sir D. North: „Discourses etc.”, [utóirat] 3. old.) John Stuart Mill, aki hosszú ideig a Kelet-Indiai Társaság hivatalnoka volt, megerősíti, hogy Indiában az ezüstékszer még mindig közvetlenül kincsként funkcionál. Az „ezüstékszereket előhozzák és pénzzé veretik, ha a kamatláb magas; s visszavándorolnak, ha a kamatláb esik”. (J. St. Mill tanúvallomása, „Reports on Bank Acts", 1857, 2084. 2101. sz.) Az indiai arany- és ezüstbehozatalról és kivitelről szóló egyik 1864. évi parlamenti okmány szerint az arany-és ezüstbehozatal 1863-ban 19 367 764 £-gel haladta meg a kivitelt. Az 1864-et megelőző nyolc évben a nemesfémek behozatala 109 652 917 £-gel szárnyalta túl a kivitelt. Ebben az évszázadban Indiában jóval több mint 200 000 000 £-et vertek pénzzé.
⁴³ Luther különbséget tesz a pénz mint vásárlóeszköz és a pénz mint fizetési eszköz között. „Ikret csinálsz nekem a károsulásból, hogy itt ne tudjak fizetni és ott ne tudjak vásárolni.” (Martin Luther: „An die Pfarrherrn, wider den Wucher zu predigen”, Wittenberg 1540)
⁴⁴Az angol kereskedők között a XVIII. század elején uralkodó adós- és hitelezőviszonyokról: „A kereskedők között itt Angliában a kegyetlenség olyan szelleme uralkodik, hogy ehhez foghatót semmilyen más emberi társadalomban és a világ semmilyen más királyságában nem találunk.” („An Essay on Credit and the Bankrupt Act”, London 1707, 2. old.)
⁴⁵Jegyzet a 2. kiadáshoz. A következő idézetből, amelyet 1859-ben megjelent írásomból vettem, látható, miért nem veszem tekintetbe az ellenkező formát: „Fordítva, a P—Á folyamatban a pénz mint valóságos vásárlóeszköz elidegeníthető és az áru ára ilymódon realizálható, mielőtt a pénz használati értékét realizálják, illetve az árut elidegenítik. Ez történik pl. az előfizetés mindennapos formájában. Vagy abban a formában, amelyben az angol kormány az indiai raijatok ópiumát [...] megvásárolja. De ilymódon a pénz csak a vásárlóeszköz már ismert formájában hat [...] A tőkét természetesen szintén a pénz formájában előlegezik [...] ez a nézőpont azonban nem esik az egyszerű forgalom látókörébe.” („Zur Kritik etc.”)
⁴⁶ Azt a pénzválságot, amelyet a szövegben mint minden általános termelési és kereskedelmi válság különös szakaszát határoztunk meg, jól meg kell különböztetni a válságnak attól a sajátságos fajtájától, amelyet szintén pénzválságnak neveznek, de amely felléphet önállóan, úgyhogy az iparra és a kereskedelemre csak visszahat. Olyan válságok ezek, amelyeknek mozgási központja a pénztőke, és ezért közvetlen területük a bank, a tőzsde, a pénzügy. (Marx jegyzete a 3. kiadáshoz.)
⁴⁷„A hitelrendszernek ez a monettárrendszerbe való hirtelen átcsapása a gyakorlati pánik mellé elméleti ijedelmet is kelt, és a forgalom szereplői megborzadnak saját viszonyaik áthatolhatatlan titokzatosságától.” (Karl Marx: „Zur Kritik etc.”, 126. old.) „A szegényeknek nincs munkájuk, mert a gazdagoknak nincs pénzük, hogy foglalkoztassák őket, jóllehet ugyanaz a föld és ugyanazok a munkáskezek állnak rendelkezésükre, mint azelőtt, hogy élelmiszert és ruhaneműt állíttassanak elő; márpedig ez a nemzet igazi gazdagsága, nem a pénz.” (John Bellers: „Proposals for raising a Colledge of Industry”, London 1696, 3—4. old.)
⁴⁸ Hogyan aknázzák ki az „amis du commerce” [a kereskedelem barátai] az ilyen pillanatokat: „Egy alkalommal” (1839) „egy öreg kapzsi bankár” (a Cityből) „magánszobájában felemelte íróasztala fedelét és bankjegykotegeket terített ki egy barátja előtt; leplezetlen örömmel azt mondta, hogy ez 600 000 £, amelyet visszatartott, hogy pénzszűkét idézzen elő, és amelyet aznap három óra után mind forgalomba dob.” („The Theory of the Exchanges. The Bank Charter Act of 1844”, London 1864, 81. old.) 1864. április 24-én a félhivatalos „The Observer” megjegyzi: „Néhány nagyon furcsa hír járja arról, milyen eszközökhöz folyamodtak, hogy bankjegyhiányt idézzenek elő [...] Akármennyire kétesnek látszik is feltételezni, hogy ilyesféle fogásokat alkalmaznak, a szóbeszéd annyira elterjedt, hogy valóban említést kell tennünk róla.”
⁴⁹ „Az eladások vagy szerződések összege, melyeket valamely adott nap folyamán kötnek, nem befolyásolja azt a pénzmennyiséget, amely ezen a napon forog, de az esetek nagy többségében feloldódik majd számos váltóra, amelyet a későbbi, többé-kevésbé távoli napokon forgásba hozható pénzmennyiségre intézvényeznek [...] A ma aláírt váltóknak vagy ma megnyitott hiteleknek sem mennyiségre, sem összegre, sem lejáratra nézve semmiféle hasonlóságot nem kell mutatniok azokkal, amelyeket holnap vagy holnapután írnak alá vagy nyitnak meg; sőt, sok mai váltó és hitel lejáratkor egybeesik egy csomó olyan kötelezettséggel, melyeknek kelte teljesen korlátlan megelőző időpontok sorára terjed ki; váltók, amelyeknek lejárati ideje 12, 6, 3 vagy 1 hónap, gyakran összefutnak és felduzzasztják az egy bizonyos napon esedékes együttes kötelezettségeket.” („The Currency Theory Reviewed; in a Letter to the Scottish People. By a Banker in England”, Edinburgh 1845,29—30. old. elszórtan)
⁵⁰ Mint példát arra, hogy milyen kevés valóságos pénz vesz részt a tulajdonképpeni kereskedelmi műveletekben, idézzük itt az egyik legnagyobb londoni kereskedőháznak (Morrison, Dillon & Co.) sémáját évi pénzbevételeiről és kifizetéseiről. 1856-ban lebonyolított ügyleteit, amelyek sok millió font sterlingre rúgnak, egymilliós méretre csökkentettük.

Bevételek	£	Kiadások	£
Bankárok és kereskedők határidőre fizetendő váltói	533 596	Határidőre fizetendő váltók	302 674
Bankárok stb. látra fizetendő csekkjei	357 715	Londoni bankárokra utalványozott csekkek	663 672
Vidéki bankok jegyei	9 627	Az Angol Bank jegyei	22 743
Az Angol Bank jegyei	68 554	Arany	9 427
Arany	28 089	Ezüst és réz	1 484
Ezüst és réz	1 486	Összesen	1 000 000
Post Office Orders [postautalványok]	933
Összesen	1 000 000

⁵¹„Az üzlet folyása annyira megváltozott, hogy javak javakkal való cseréje, vagyis szállításuk és átvételük helyett most eladás és fizetés megy végbe, minden alkut [...] most már pénzbeli ár alapján kötnek.” („An Essay upon Public Credit”, III. kiad., London 1710, 8. old.)
⁵² „A pénz [...] minden dolog hóhérává lett.” A pénzügyi művészet az „a lombik, amelyben javak és áruk félelmetes tömegét párologtatták el, hogy ezt a végzetes kivonatot megkapják”. „A pénz [...] hadat üzen [...] az egész emberi nemnek.” (Boisguillebert: „Dissertation sur la nature des richesses, de l’argent et des tributs”; „Economistes financiers”, Daire kiadása, Párizs 1843, I. köt. 413., 419., 417., 418. old.)
⁵³ „1824 pünkösd hétfőjén”, beszéli el Craig úr az 1826-os parlamenti vizsgáló bizottságnak, „olyan óriási bankjegykereslet volt Edinburgh-ban, hogy tizenegy órakor már egyetlenegy bankjegy sem volt megőrzésünkben. Sorjában elküldtünk a különféle bankokhoz, hogy néhányat kölcsönkérjünk, de egyetlenegyet sem tudtunk kapni, és sok ügyletet csak slips of paper [cédulák] segítségével bonyolíthattunk le. Délután háromra azonban már valamennyi bankjegy visszakerült a bankokhoz, ahonnan kiindultak. Csak gazdát cseréltek.” Bár Skóciában a bankjegyek valóságos átlagos forgalma kevesebb mint 3 millió font sterling, mégis az év különböző fizetési határnapjain a bankárok birtokában levő minden bankjegy, összesen körülbelül 7 millió font sterling, működésbe lép. Ez alkalmakkor a bankjegyeknek egyetlenegy és sajátos funkciót kell betölteniük, és mihelyt ezt betöltötték, visszaáramlanak az illető bankhoz, ahonnan kiindultak. (John Fullartont „Regulation of Currencies”, II. kiad., London 1845, 85. old., jegyzet) Magyarázatképpen hozzá kell fűznünk, hogy Fullarton művének megírása idején Skóciában nem csekkeket, hanem csak bankjegyeket adtak ki a betétekre.
⁵⁴ „Arra a kérdésre, hogy „ha egy év alatt 40 milliót kellene forgalmaznunk, elég lenne-e ugyanaz a 6 millió” (arany) „az ebből folyó forgásokra és körforgásokra, amelyeket a kereskedelem megkövetel?”, Petty megszokott mesteri módján így válaszol: „Azt felelem, igen: a 40 millió kiadására 1 milliónak 40/52 része is elegendő lenne, ha a forgások olyan rövid körökben, tudniillik hetenként mennének végbe, mint ahogy ez szegény kézművesek és munkások közt történik, akik szombatonként kapnak és fizetnek; de ha a körök negyedévesek, mint ahogy nálunk a járadékokat szokták fizetni és az adókat beszedni, akkor 10 millióra van szükség. Ha ezért feltételezzük, hogy a fizetési határidők általában 1 és 13 hét között váltakoznak, akkor össze kell adnunk 40/52-et és 10 milliót, aminek a fele kb. 5½ millió, úgyhogy ha 5½ milliónk van, az elegendő.” (William Petty: „Political Anatomy of Ireland”, 1672; London 1691, 13—14. old.)
⁵⁵ Ezért idétlen minden olyan törvényhozás, amely a nemzeti bankoknak előírja, hogy csak azt a nemesfémet raktározzák fel kincsként, amely az ország belsejében pénzként funkcionál. Az Angol Bank ilyen magateremtette „kellemetes akadályai” például közismertek. Az arany és az ezüst viszonylagos értékváltozásának nagy történelmi korszakairól lásd Karl Marx: „Zur Kritik etc.”, 136. sk. old. — Pótlás a 2. kiadáshoz. Sir Robert Peel 1844. évi Bank Actjében úgy igyekezett ezt a visszásságot kiküszöbölni, hogy engedélyezte az Angol Banknak jegyek kibocsátását ezüstrudakra, azzal a feltétellel, hogy az ezüstkészletnek sohasem szabad meghaladnia az aranykészlet negyedrészét. Az ezüst értékét a jegykibocsátásnál a londoni piacon (aranyban) jegyzett piaci ára szerint állapítják meg.
{A 4. kiadáshoz. Újra olyan korszakot élünk, amelyben az arany és az ezüst viszonylagos értéke erősen változik. Mintegy 25 évvel ezelőtt az arany értékviszonya az ezüsthöz 15,5:1 volt, most kb. — 22:1, és az ezüst értéke még folyton esik az aranyéhoz képest. Ez lényegében annak a következménye, hogy mindkét fém termelési módja gyökeresen átalakult. Azelőtt aranyat szinte csakis aranytartalmú alluviális rétegek — aranytartalmú kőzetek málladéka — kimosása útján nyertek. Ma már ez a módszer nem kielégítő és háttérbe szorította maguknak az aranytartalmú kvarc-ereknek a kitermelése, amelyet azelőtt csak másodsorban űztek, habár már az ókorban (Diodorus, III. 12—14.) jól ismerték. Másrészt nemcsak hogy óriási új ezüsttelepeket fedeztek fel az amerikai Sziklás-hegység nyugati részén, hanem ezeket és a mexikói ezüstbányákat vasutakkal hozzáférhetővé tették, úgyhogy lehetővé vált modern gépi berendezés és tüzelőanyag odaszállítása, és ezáltal az ezüstnek a legnagyobb méretekben és csekélyebb költségekkel való bányászása. De a két fém igen különböző módon fordul elő az ércerekben. Az arany legtöbbször tisztán fordul elő, de csak parányi kis tömegekben a kvarcban szétszórva; az egész kőzetet szét kell tehát zúzni, és az aranyat kimosni, illetve higannyal kivonni. 1 000 000 gramm kvarcból aztán gyakran alig 1—3, nagyon ritkán 30—60 gramm aranyat nyernek. Az ezüst ritkán fordul elő tisztán, de annál gyakrabban található saját, a kőzettől viszonylag könnyen elválasztható érceiben, amelyek többnyire 40—90 százalék ezüstöt tartalmaznak; vagy pedig kisebb tömegekben olyan ércekben, amelyek már önmagukban megérik a kitermelést, például réz-, ólom- stb. ércben. Már ebből kitűnik, hogy míg az aranytermelés munkája inkább növekedett, az ezüsttermelésé határozottan csökkent, az ezüst értékesésének tehát egészen természetes magyarázata van. Ez az értékesés még nagyobb áresésben fejeződnék ki, ha az ezüst árát nem tartanák még most is magas szinten mesterséges eszközökkel. De Amerika ezüstkincseit még csak kis részben tették hozzáférhetővé, és így minden esély megvan arra, hogy az ezüst értéke még hosszabb ideig süllyedni fog. Ehhez még inkább hozzájárul az, hogy a használati és luxuscikkekhez szükséges ezüst mennyisége viszonylag csökken, mert ezüstözött árukkal, alumíniummal stb. helyettesítik az ezüstárukat. Ebből láthatjuk, mennyire utópikus az a bimetallista elképzelés, hogy az ezüst értékét nemzetközi kényszerárfolyammal megint fel lehet majd srófolni a régi 1:15,5 értékarányra. Inkább az várható, hogy az ezüst a világpiacon is mindinkább elveszti pénzminőségét. — F. E.}
⁵⁶ A merkantilrendszerrel szemben, amely a kereskedelmi mérleg többletének arannyal és ezüsttel való kiegyenlítését a világkereskedelem céljának tekintette, e rendszer ellenfelei teljesen félreismerték a világpénz funkcióját. Hogy a nemesfémek nemzetközi mozgásának téves felfogásában csak a forgalmi eszközök tömegét szabályozó törvények téves felfogása tükröződik, ezt részletesen kimutattam Ricardón. („Zur Kritik etc.”, 150. skk. old.) Ricardo téves dogmáját — „kedvezőtlen kereskedelmi mérleg sohasem keletkezik másképp, mint a forgalmi eszközök fölös bőségéből... Az érmepénz kivitelét olcsósága okozza, és ez nem okozata, hanem oka egy kedvezőtlen mérlegnek” — ezért már Barbonnál megtalálhatjuk: „A kereskedelmi mérleg, ha van ilyen, nem oka annak, hogy a pénzt egy nemzettől kiviszik; hanem onnan ered ez, hogy a nemesfém- rúd értéke minden országban más és más.” {N. Barbon: „A Discourse concerning Coining etc.”, 59. old.) MacCulloch — „The Literature of Political Economy; a classified Catalogue”, London 1845 — megdicséri Barbont ezért az anticipálásért, de nagy bölcsen óvakodik attól, hogy akár csak meg is említse azokat a naiv formákat, amelyekben Barbonnál a „currency principle” abszurd feltevései még megjelennek. Ennek a katalógusnak kritikátlansága, sőt becstelensége a pénzelmélet történetéről szóló részekben éri el csúcspontját, mert MacCulloch itt farkcsóválva hízeleg Lord Overstone-nak (Lloyd exbankárnak), akit „facile princeps argentariorum-nak” [a pénzemberek elismert fejedelmének] nevez.
⁵⁷ Így például segélyeknél, háborús célokra vagy bankok készfizetésének újrafelvételére stb. szolgáló pénzkölcsönöknél fordulhat elő, hogy az értékre éppen pénzformában van szükség.
⁵⁸ Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Arra, hogy fémvalutájú országokban a kincsképződés mechanizmusa képes minden, a nemzetközi kötelezettségek kiegyenlítésénél szükséges funkciót betölteni — anélkül, hogy az általános forgalomtól észrevehető segítséget kapna —, csakugyan nem is kívánhatnék meggyőzőbb bizonyítékot annál, hogy Franciaország, amely még alig kezdte kiheverni a pusztító ellenséges invázió megrázkódtatását, 27 hónap alatt oly könnyedén kifizette a szövetséges hatalmaknak a rárótt majdnem 20 milliós hadisarcot, mégpedig az összeg jelentékeny részét fémpénzben, anélkül, hogy belső pénzforgalma érezhetően megcsappant vagy zavarba került volna, vagy váltóárfolyamában bárminő riadalmat keltő ingadozás lett volna észlelhető.” (Fullarton: „Regulation of Currencies”, 141. old.)
{A 4. kiadáshoz. Még találóbb példa az, hogy ugyancsak Franciaország 1871—73-ban 30 hónap alatt könnyedén tudott kifizetni több mint tízszerte nagyobb hadisarcot, mégpedig szintén jelentős részét fémpénzben. — F. E.}
⁵⁹ „A pénz a nemzetek között szükségleteiknek megfelelően oszlik el [...] minthogy a termékek mindig magukhoz vonzzák.” (Le Trosne: „De l’intérêt social”, 916. old.) „A bányák, amelyek folytonosan szolgáltatják az aranyat és az ezüstöt, elég kiadósak ahhoz, hogy minden nemzetnek biztosítsák a szükséges egyensúlyt.” (]. Vanderlint: „Money answers etc.”, 40. old.)
⁶⁰ „A váltóárfolyamok minden héten emelkednek vagy esnek; az év bizonyos időszakaiban magasra szöknek valamely nemzet hátrányára, máskor pedig ugyanilyen magasra szöknek e nemzet javára.” (N. Barbon: „A Discourse concerning Coining etc.”, 39. old.)
⁶¹Ezek a különböző funkciók veszedelmes összeütközésbe kerülhetnek, mihelyt bankjegyek átváltási alapjának a funkciója társul hozzájuk.
⁶²„Az a pénz, amely meghaladja a belső kereskedelemhez feltétlenül szükséges mennyiséget, holt tőke, és nem hoz profitot annak az országnak, amely vele rendelkezik, kivéve ha a kereskedelem útján kiviszik és behozzák.” (John Bellers: „Essays etc.”, 13. old.) „Mi történik akkor, ha túl sok az érménk? A legsúlyosabbakat beolvaszthatjuk és pompás arany vagy ezüst asztali készletté, edényekké vagy evőeszközökké alakíthatjuk át; vagy áruként oda küldhetjük, ahol szükség vagy kereslet van rá; vagy kiadhatjuk kamatra oda, ahol magas a kamat.” (W. Petty: „Quantulumcunque etc.”, 39. old.) „A pénz csak az államtest zsírja, ha túl sok van belőle, ez éppúgy akadályozza mozgékonyságát, mint ahogy beteggé teszi az, ha túl kevés van belőle [...] Mint ahogy a zsír megkönnyíti az izmok mozgását, táplál, amikor nincs élelmiszer, kitölti az egyenetlen űröket és megszépíti a testet, ugyanúgy a pénz meggyorsítja az állam cselekvését, táplálékot hoz be külföldről, amikor belföldön ínség van, kiegyenlít számlákat [...] és megszépíti az egészet; persze”, fejezi be gúnyosan, „főleg azokat az egyes személyeket, akiknek bőven van belőle.” (W. Petty: „Political Anatomy of Ireland”, 14-15. old.)

Következő rész: Negyedik fejezet — A pénz átváltozása tőkévé

Tartalomjegyzék