Az áruk nem mehetnek maguk a piacra és nem cserélhetik ki önmagukat. Tulajdonosaik, az árubirtokosok felé kell tehát fordulnunk. Az áruk dolgok, és ezért nem képesek ellenállásra az emberrel szemben. Ha nem engedelmeskednek, az ember erőszakot alkalmazhat, másszóval elveheti őket.¹ Ahhoz, hogy ezeket a dolgokat árukként vonatkoztassák egymásra, az áruk birtokosainak személyekként kell egymáshoz viszonyulniuk, akiknek akarata e dolgokban lakozik, úgyhogy az egyik csak a másik akaratával, tehát mindegyikük csak egy mindkettőjüknél közös akarattal sajátítja el a másik áruját, azáltal hogy a sajátját elidegeníti. Kölcsönösen el kell ezért ismerniük egymást magántulajdonosoknak. Ez a jogi viszony, amelynek formája a szerződés — akár kifejlődött törvényesen, akár nem —, akarati viszony, amelyben a gazdasági viszony tükröződik. Ennek a jogi vagy akarati viszonynak a tartalmát megadja maga a gazdasági viszony.² A személyek itt csak mint áruk képviselői és ennélfogva mint árubirtokosok léteznek egymás számára.

A további fejtegetés során általában azt látjuk majd, hogy a személyek gazdasági jellemálarcai csak megszemélyesítései azoknak a gazdasági viszonyoknak, amelyek hordozóiként egymással szembelépnek.

Az árubirtokost főként az a körülmény különbözteti meg az árutól, hogy az utóbbi számára minden más árutest csak saját értéke megjelenési formájának számít. Az áru mint született leveller és cinikus állandóan ugrásra készen áll, hogy minden más áruval, még ha az annyi kellemmel sincs megáldva, mint Maritornes, nemcsak lelket, hanem testet is cseréljen. Ezt az áruk testének konkrét tulajdonságai iránti érzéket, amely az áruból hiányzik, az árubirtokos a saját öt, sőt több érzékével pótolja. Az árujának az árubirtokos számára nincs közvetlen használati értéke. Másképp nem vinné piacra. Használati értéke mások számára van. Számára közvetlenül csak az a használati értéke van, hogy csereérték hordozója és ennélfogva csereeszköz.³ Ezért olyan áru fejében akarja elidegeníteni, amelynek használati értéke őt kielégíti. Minden áru nem-használati érték birtokosa számára és használati érték nem-birtokosa számára. Tehát törvényszerűleg gazdát kell cserélniük. Ez a gazdacsere azonban az áruk cseréje, és az áruk cseréje az árukat mint értékeket vonatkoztatja egymásra és mint értékeket realizálja őket. Az áruknak ezért mint értékeknek kell realizálódniuk, mielőtt mint használati értékek realizálódhatnak.

Másrészt használati értékeknek kell bizonyulniuk, mielőtt mint értékek realizálódhatnak. Mert a rájuk fordított emberi munka csak annyiban számít, amennyiben mások számára hasznos formában fejtették ki. De hogy hasznos-e mások számára, és ennélfogva terméke kielégít-e idegen szükségleteket, azt csak az árucsere mutathatja meg.

Minden árubirtokos csak olyan más áru fejében akarja elidegeníteni áruját, amelynek használati értéke az ő szükségletét kielégíti. Ennyiben számára a csere csak egyéni folyamat. Másrészt realizálni akarja áruját mint értéket, bármely más áruban, amelynek ugyanakkora az értéke, akár van a saját árujának használati értéke a másik áru birtokosa számára, akár nincs. Ennyiben számára a csere általános társadalmi folyamat. De ugyanaz a folyamat nem lehet egyidejűleg valamennyi árubirtokos számára csak egyéni és egyúttal csak általános társadalmi.

Ha közelebbről megnézzük a dolgot, minden árubirtokosnak minden idegen áru saját árujának különös egyenértéke, saját áruja ennélfogva minden más áru általános egyenértéke. De mivel minden árubirtokos ugyanazt teszi, egyik áru sem általános egyenérték, és ennélfogva az áruknak nincs is általános viszonylagos értékformájuk, amelyben mint értékeket egyenlővé tennék és mint értéknagyságokat összehasonlítanák magukat. Ezért egyáltalán nem is mint áruk állnak egymással szemben, hanem csak mint termékek, illetve használati értékek.

Zavarukban úgy gondolkodnak árubirtokosaink, mint Faust. Kezdetben volt a tett. Ezért már cselekedtek, mielőtt még gondolkoztak volna. Az árutermészet törvényei az árubirtokosok természetes ösztönében érvényesültek. Az árubirtokosok csak úgy vonatkoztathatják egymásra áruikat mint értékeket és ezért mint árukat, hogy ezeket valamely más árura vonatkoztatják, amely velük szemben általános egyenérték. Ezt megmutatta az áru elemzése. De csak a társadalmi tett tehet valamely meghatározott árut általános egyenértékké. Ennélfogva valamennyi más áru társadalmi cselekedete diszkriminál egy meghatározott árut, amelyben valamennyien kifejezik értéküket. Ezáltal ennek az árunak a természeti formája társadalmilag érvényes egyenértékformává válik. A kirekesztett árunak a társadalmi folyamat révén sajátos társadalmi funkciójává válik, hogy általános egyenérték. Így lesz belőle — pénz. „Ilii unum consilium habent et virtutem et potestatem suam bestiaetradunt.” „Et ne quis possit emere aut vendere, nisi qui habet characterem aut nomen bestiae, aut numerum nominis ejus.” [Ezeknek egy a szándékuk; erejüket és hatalmukat is a fenevadnak adják. És hogy senki se vehessen s el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.] (Jelenések könyve 17:13 és 13:17)

A pénzkristály szükséges terméke a cserefolyamatnak, amelyben különböző fajta munkatermékeket egymással ténylegesen egyenlővé tesznek és ezzel ténylegesen árukká változtatnak. A csere kibővülésének és elmélyülésének történelmi folyamata kifejleszti a használati értéknek és az értéknek az árutermészetben szunnyadó ellentétét. Az a szükséglet, hogy ezt az ellentétet az érintkezés számára külsőleg kifejezésre juttassák, az áruérték önálló formájának létrehozását sürgeti, és nem nyugszik, míg ezt végérvényesen el nem éri olymódon, hogy az árut kettőssé teszi, áruvá és pénzzé. Amilyen mértékben tehát a munkatermékek árukká változnak át, az áru átváltozik pénzzé.⁴

A közvetlen termékcserében egyrészt megvan az egyszerű értékkifejezés formája, másrészt még nincs meg. Ez a forma ilyen volt: x mennyiségű A áru = y B mennyiségű áru. A közvetlen termékcsere formája a következő: x mennyiségű A használati tárgy = y mennyiségű B használati tárgy.⁵ Itt a két dolog, A és В, a csere előtt nem áru, hanem csak a csere révén lesz azzá. Az első mód, ahogyan egy használati tárgy potenciálisan csereérték, az, hogy nem-használati értékként létezzen, vagyis használati értéknek olyan mennyiségeként, amely meghaladja birtokosa közvetlen szükségleteit. A dolgok önmagukban véve az ember számára külsőlegesek, idegenek, és ezért elidegeníthetők. Ahhoz, hogy ez az elidegenítés kölcsönös legyen, csak az szükséges, hogy az emberek hallgatólagosan az elidegeníthető dolgok magántulajdonosaiként és éppen ezáltal egymástól független személyekként lépjenek egymással szembe. De a kölcsönös idegenségnek ez a viszonya nincs meg egy természetadta közösség tagjai között, akár a patriarchális család, akár az ősi indiai közösség, akár az inka-állam stb. ennek a formája. Az árucsere ott kezdődik, ahol a közösségek végződnek, azon a ponton, amelyen idegen közösségekkel vagy idegen közösségek tagjaival érintkezésbe lépnek. De ha már egyszer dolgok a közösség külső kapcsolataiban árukká lesznek, ennek visszahatásaképpen belső életében is azokká válnak. A dolgok mennyiségi csereviszonya eleinte teljesen véletlenszerű. Azért cserélhetők, mert birtokosaiknak az az akarata, hogy kölcsönösen elidegenítsék őket. Közben az idegen használati tárgyak iránti szükséglet fokozatosan megszilárdul. A cserét folytonos ismétlődése rendszeres társadalmi folyamattá teszi. Idővel tehát a munkatermékeknek legalább egy részét szándékosan csere céljára kell hogy termeljék. Ettől a pillanattól egyrészt megszilárdul a dolgok közvetlen szükséglet szempontjából való hasznosságának és a csere szempontjából való hasznosságának szétválása. Használati értékük elválik csereértéküktől. Másrészt az a mennyiségi viszony, amelyben a dolgok kicserélődnek, magától a termelésüktől válik függővé. A szokás megrögzíti őket mint értéknagyságokat.

A közvetlen termékcserében minden áru közvetlenül csereeszköz birtokosának, egyenérték nem-birtokosának, de csak annyiban, amennyiben használati érték ennek számára. A cserecikk tehát még nem tesz szert saját használati értékétől vagy a cserélők egyéni szükségletétől független értékformára. Ennek a formának a szükségessége a cserefolyamatba bekerülő áruk számának és sokféleségének növekedésével fejlődik ki. A feladat egyidejűleg merül fel megoldásának eszközeivel. Olyan érintkezés, amelyben árubirtokosok saját cikkeiket különböző más cikkekre cserélik és ezekkel összehasonlítják, sohasem megy végbe anélkül, hogy különböző árubirtokosok különböző árukat érintkezésükön belül egy és ugyanarra a harmadik árufajtára ki ne cserélnének és értékekként ezzel össze ne hasonlítanának. Az ilyen harmadik áru, azáltal hogy különböző más áruk számára egyenértékké lesz, közvetlenül, habár szűk határok között, általános vagy társadalmi egyenértékformára tesz szert. Ez az általános egyenértékforma az őt életre hívó pillanatnyi társadalmi érintkezéssel együtt keletkezik és tűnik el. Váltakozva és múlékonyan hol ezt, hol amazt az árut illeti meg. Az árucsere kifejlődésével azonban kizárólag különös árufajtákhoz nő hozzá, vagyis pénzformává kristályosodik. Hogy milyen árufajtához tapad, az eleinte véletlenszerű. De nagyjában és egészében két körülmény dönt. A pénzforma vagy az idegenből jövő legfontosabb cserecikkekhez nő hozzá, amelyek valójában a hazai termékek csereértékének természetadta megjelenési formái, vagy ahhoz a használati tárgyhoz, amely a hazai elidegeníthető vagyon fő eleme, mint például a szarvasmarha. Nomád népek fejlesztik ki először a pénzformát, mert egész vagyonuk ingó, tehát közvetlenül elidegeníthető formában van, és mert életmódjuk állandóan érintkezésbe hozza idegen közösségekkel, tehát termékcserére ösztönzi őket. Az emberek gyakran magát az embert tették meg az eredeti pénzanyaggá, a rabszolga alakjában, de sohasem tették azzá a földet. Ilyen gondolat csak a már kifejlett polgári társadalomban támadhatott. A XVII. század utolsó harmadában lép fel, és végrehajtását, nemzeti méretben, csak egy századdal később, a franciák polgári forradalmában kísérelték meg.

Abban a mértékben, amelyben az árucsere szétfeszíti csak helyi kötelékeit, az áruérték tehát egyáltalában-való emberi munka anyagiasulásává bővül, ugyanabban a mértékben a pénzforma olyan árukra megy át, amelyek természettől fogva alkalmasak az általános egyenérték társadalmi funkciójára — a nemesfémekre.

Azt, hogy bár „az arany és az ezüst nem természettől fogva pénz, de a pénz természettőlfogva arany és ezüst”⁶, mutatja e fémek természeti tulajdonságainak és a pénz funkcióinak egybevágása.⁷ Eddig azonban a pénznek csak egy funkcióját ismerjük, azt, hogy az áruérték megjelenési formája, vagyis az az anyag, amelyben az áruk értéknagyságai társadalmilag kifejeződnek. Az érték adekvát megjelenési formája, vagyis az elvont és ezért egyenlő emberi munka anyagiasulása csak olyan anyag lehet, amelynek valamennyi példánya ugyanazzal az egyforma minőséggel rendelkezik. Másrészt, minthogy az értéknagyságok közötti különbség tisztán mennyiségi, a pénzárunak tisztán mennyiségi különbségekre alkalmasnak, tehát tetszés szerint oszthatónak és részeiből megint összetehetőnek kell lennie. Az aranynak és az ezüstnek pedig természettől fogva megvan ez a tulajdonsága.

A pénzáru használati értéke kettőssé válik. Különös használati értékén kívül, amellyel mint áru rendelkezik — ahogy az aranyat például lyukas fogak betömésére, luxuscikkek nyersanyagául stb. használják —, formális használati értéket is kap, amely sajátos társadalmi funkcióiból ered.

Minthogy minden más áru csak a pénz különös egyenértéke, a pénz pedig ezeknek az áruknak általános egyenértéke, minden áru mint különös áru viszonyul a pénzhez mint az általános áruhoz.⁸

Láttuk, hogy a pénzforma nem egyéb, mint valamennyi más áru vonatkozásainak egy árun rögződő visszatükrözése. Hogy a pénz áru⁹, az tehát csak annak felfedezés, aki kész alakjából indul ki, hogy utólag elemezze. A cserefolyamat annak az árunak, amelyet pénzzé változtat, nem értékét, hanem sajátos értékformáját adja. Ennek a két meghatározásnak az összetévesztése oda vezetett, hogy az arany és az ezüst értékét képzetesnek tartották.¹⁰ Minthogy a pénz bizonyos funkciókban önmagának puszta jeleivel pótolható, ebből az a másik tévedés fakadt, hogy a pénz pusztán jel. Másrészt e tévedés mögött az a sejtelem volt, hogy a dolog pénzformája maga a dolog számára külsőleges, és hogy ez a mögötte rejlő emberi viszonyok puszta megjelenési formája. Ebben az értelemben minden áru jel volna, mert mint érték csak dologi burka a ráfordított emberi munkának.¹¹ De ha valaki puszta jeleknek nyilvánítja azokat a társadalmi jellegzetességeket, amelyekre dolgok bizonyos termelési mód alapzatán szert tesznek, vagy azokat a dologi jellegzetességeket, amelyekre e termelési mód alapzatán a munka társadalmi meghatározásai szert tesznek, ezáltal egyszersmind az emberek önkényes reflexiós termékének nyilvánítja őket. A XVIII. század felvilágosítóinak kedvelt módszere volt ez arra, hogy az emberi viszonyoknak azoktól a rejtélyes alakjaitól, amelyeknek keletkezési folyamatát még nem tudták felderíteni, legalább ideiglenesen elvegyék az idegenszerűség látszatát.

Az előbb megjegyeztük, hogy egy áru egyenértékformája nem foglalja magában értéknagyságának mennyiségi meghatározását. Ha tudjuk, hogy az arany pénz, tehát minden más áruval közvetlenül kicserélhető, ebből még nem tudjuk, mennyit ér például 10 font arany. Mint minden áru, a pénz is csak viszonylagosan, más árukban fejezheti ki saját értéknagyságát. Saját értékét meghatározza a termeléséhez szükséges munkaidő, és ez az érték kifejeződik minden más áru olyan mennyiségében, amelyben ugyanannyi munkaidő alvadt meg.¹² Viszonylagos értéknagyságának ez a megállapítása termelési forrásánál közvetlen cserekereskedelemben történik. Mihelyt mint pénz lép a forgalomba, értéke már adott. Ha már a XVII. század utolsó évtizedeiben a pénzelemzés messze túlhaladott kezdete volt tudni azt, hogy a pénz áru, ez mégis a kezdet volt csak. A nehézség nem annak felfogásában van, hogy a pénz áru, hanem abban, hogyan, miért és mi által lesz az áru pénz.¹³

Láttuk, hogy már a legegyszerűbb értékkifejezésben, x mennyiségű A áru = y mennyiségű B áru, az a látszat merül fel, hogy annak a dolognak, amelyben egy másik dolog értéknagysága kifejeződik, megvan az egyenértékformája ettől a vonatkozástól függetlenül, mint társadalmi természeti tulajdonság. Ennek a hamis látszatnak a megszilárdulását nyomon követtük. Ez kiteljesedik, mihelyt az általános egyenértékforma összenő egy különös árufajta természeti formájával, vagyis pénzformává kristályosodik. Úgy látszik, hogy egy áru nem azért válik csak pénzzé, mert valamennyi többi áru benne fejezi ki értékét, hanem fordítva, azért fejezik ki benne általánosan értéküket, mert ez az áru pénz. A közvetítő mozgás eltűnik saját eredményében, és nyoma sem marad. Az áruk, közreműködésük nélkül, készen találják saját értékalakjukat mint egy rajtuk kívül és mellettük létező árutestet. Ezek a dolgok, az arany és az ezüst, úgy, ahogy a föld gyomrából kikerülnek, egyúttal minden emberi munka közvetlen megtestesülései. Ebből ered a pénz varázsa. Hogy az emberek pusztán atomisztikus viszonyban vannak egymással társadalmi termelési folyamatukban, s hogy ennélfogva saját termelési viszonyaik ellenőrzésüktől és tudatos egyéni cselekvésüktől független, dologi alakot öltenek, az mindenekelőtt abban jelenik meg, hogy munkatermékeik általánosan az áruformát öltik. A pénzfétis rejtélye tehát nem egyéb, mint az árufétis rejtélye láthatóvá vált, szemet kápráztató formában.

¹ A jámborságáról oly híres XII. században ezek között az áruk között gyakran igen gyengéd dolgok fordulnak elő. Például egy akkori francia költő a landit-i vásáron található áruk között ruhaszövet, cipő, bőr, mezőgazdasági szerszámok, nyersbőr stb. mellett „femmes folles de leur corps” [testi örömre szolgáló nőket] is felsorol.
²Proudhon először az igazságosság, a „justice éternelle” [örök igazságosság] eszményét az árutermelésnek megfelelő jogi viszonyokból meríti, amivel, mellesleg szólva, minden nyárspolgár vigasztalására azt is bizonyítja, hogy az árutermelés formája éppoly örök, mint az igazságosság. Azután, megfordítva, a valóságos árutermelést és az annak megfelelő valóságos jogot akarja e szerint az eszmény szerint átalakítani. Mit gondolnánk egy olyan vegyészről, aki ahelyett, hogy az anyagcsere valóságos törvényeit tanulmányozná és azok bázisán bizonyos feladatokat megoldana, az anyagcserét akarná a „naturalité” [természeti adottság] és az „affinité” [rokonság] „örök eszméi” szerint átalakítani. Talán többet tudunk az „uzsoráról”, amikor azt mondjuk, hogy ellenkezik a „justice éternelle-lel” [örök igazságossággal], az „équité éternelle-lel” [örök méltányossággal], a „mutualité éternelle-lel” [örök kölcsönösséggel] és egyéb „vérité éternelle-ekkel” [örök igazságokkal], mint amennyit az egyházatyák tudtak róla, amikor azt mondták, hogy ellenkezik a „grâce éternelle-lel [örök keggyel], a „fői éternelle-lel” [örök hittel], a „volonté éternelle de dieu-vel” [Isten Örök akaratával]?
³„Ugyanis mindegyik jószág [a javak] használata kettős [...] az egyik a dolognak mint olyannak sajátja, a másik nem, mint a sarunak az, hogy lábbeliül szolgáljon és hogy kicserélhető legyen; mindkettő a saru használati módja, mert az is, aki a sarut kicseréli a neki hiányzó dologra, pénzre vagy táplálékra, a sarut saruként használja; de nem annak természetes használati módján, minthogy a saru nem a csere kedvéért létezik.” (Arisztotelész: „De Republica”, I. könyv IX. fej.)
⁴Eszerint kell megítélni a kispolgári szocializmus furfangosságát, amely az árutermelést örökkévalóvá akarja tenni és ugyanakkor meg akarja szüntetni „a pénz és az áru ellentétét”, tehát magát a pénzt, hiszen ez csak ebben az ellentétben van meg. Ugyanígy lehetne a pápát megszüntetni és a katolicizmust fenntartani. Közelebbit erről lásd „Zur Kritik der politischen Ökonomie” [A politikai gazdaságtan bírálatához] című írásomban, 61. skh. old.
⁵Amíg még nem két különböző használati tárgyat cserélnek ki, hanem, mint ahogy ez vadembereknél gyakran előfordul, dolgok kaotikus tömegét kínálják fel egyenértékűi valamiért, a közvetlen termékcsere maga is csak a kezdet kezdetén van.
⁶Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, 135. old. „A fémek [...] természettől fogva pénz." (Galiani: „Della moneta”; Custodi gyűjteményében, „Parte moderna”, III. köt. 137. old.)
⁷ Közelebbit erről lásd imént idézett írásomban, „A nemesfémek” című részben.
⁸ „A pénz az általános áru.” (Verri: „Meditazioni etc.”, 16. old.)
⁹ „Maga az ezüst és az arany, amelyeket nemesfém gyűjtőnévvel jelölhetünk [...] áruk [...] amelyeknek értéke [...] emelkedik vagy esik. A nemesfémnek akkor tulajdoníthatunk nagyobb értéket, ha kisebb súlyáért az ország nagyobb mennyiségű terményét vagy készítményét stb. vásárolhatjuk meg.” („A Discourse of the General Notions of Money, Trade, and Exchange, as they stand in relations to each other. By a Merchant”, London 1695, 7. old.) „Az ezüstöt és az aranyat, érmévé verve vagy veretlenül, valamennyi többi dolog mértékéül használják ugyan, de azért nem kevésbé áru, mint a bor, az olaj, a dohány, a posztó vagy a szövetek,” („A Discourse concerning Trade, and that in particular of the East Indies etc.”, London 1689, 2. old.) „A királyság vagyona és gazdagsága nem korlátozódhat pusztán pénzre, de az aranyat és az ezüstöt nem lehet kirekeszteni az áruk sorából.” („The East India Trade a most Profitable Trade”, London 1677, 4. old.)
¹⁰ „Az aranynak és az ezüstnek értéke van mint fémnek, mielőtt még pénzzé válik.” (Galiani: „Della moneta” [72. old.]) Locke ezt mondja: „[...] az emberiség megegyezett abban, hogy az aranynak és az ezüstnek képzetes értéket tulajdonít” ama tulajdonságai miatt, amelyek a pénz szerepére alkalmassá teszik. Ezzel szemben Law: „Hogyan adhattak volna különböző nemzetek bármely dolognak képzetes értéket [...] vagy hogyan maradhatott volna fenn ez a képzetes érték?” De hogy maga milyen keveset értett a dologból, azt mutatják következő szavai: „Az ezüst használati értéke szerint cserélődött ki”, tehát valóságos értéke szerint; „mint pénz [...] pótlólagos értékre (une valeur additioneile) tett szert”. (Jean Law: „Considérations sur le numéraire et le commerce”; „Economistes Financiers du XVIII. siècle”, E. Daire kiadása, 469—470. old.)
¹¹ „A pénz az jelük” (az áruké). (V. de Forbonnais: „Eléments du commerce”, új kiadás, Leyden 1766, II. köt. 143. old.) „Mint jelet vonzzák az áruk.” (i. m. 155. old.) „A pénz egy dolog jele és azt a dolgot képviseli.” (Montesquieu: „Esprit des lois”; „Oeuvres”, London 1767, II. köt. 3. old.) „A pénz nem egyszerű jel, mert maga is gazdagság; nem képviseli az értékeket, hanem velük egyenértékű.” (Le Trosne: „De l’intérêt social”, 910. old.) „Ha az érték fogalmát vizsgáljuk, magát a dolgot csak jelnek tekintjük, és nem mint önmaga érvényes, hanem mint az, amit ér.” (Hegel: „Philosophie des Rechts”, 100. old.) Azt az elképzelést, hogy a pénz puszta jel, és hogy a nemesfémeknek csak képzetes értékük van, jóval a közgazdászok előtt a jogászok hozták divatba, akik tányérnyalókként szolgálva a királyi hatalmat, ennek pénzhamisítási jogát az egész középkorban a római császárság hagyományaira és a Pandekták* pénzfogalmaira alapozták. „Senki sem kételkedhet és ne kételkedjék abban”, mondja tanulékony tanítványuk, Valois Fülöp, egy 1346-os dekrétumában, „hogy csak Minket és Királyi Felségünket illet meg [...] a pénzverés, az érmék előállítása, minőségük, készletük és az érmékre vonatkozó minden rendelkezés, hogy úgy és olyan áron hozzuk forgalomba őket, ahogy Nekünk tetszik és ahogy jónak látjuk.” A római jogban dogma volt, hogy a császár elrendeli a pénz értékét. A leghatározottabban tiltották, hogy a pénzt áruként kezeljék. „Pénzt azonban senkinek sem szabad vásárolnia, mert azt közhasználat céljából hozták létre, s így nem lehet áru.” Jól fejti ki ezt a témát G. F. Pagnini: „Saggio sopra il giusto pregio delle cose”, 1751; Custodi, „Parte moderna”, II. köt. Főleg műve második részében polemizál Pagnini a jogász urak ellen.
¹² „Ha valaki egy uncia ezüstöt a perui föld mélyéből ugyanannyi idő alatt tud Londonba hozni, mint amennyi alatt egy bushel gabonát termelhetne, akkor az egyik a másiknak természetes ára; ha mármost új és gazdagabb bányák feltárásával 2 uncia ezüstöt termelhet ki ugyanannyi fáradsággal, mint azelőtt 1-et, a gabona, caeteris paribus [egyébként egyenlő körülmények között], bushelonként 10 shillinges áron ugyanolyan olcsó lesz, mint azelőtt 5 shilhnges áron volt.” (William Petty: „A Treatise of Taxes and Contributions”, London 1667, 31. old.)
¹³ Roscher professzor úr először kioktat bennünket: „A pénz téves meghatározásai két fő csoportra oszthatók: olyanokra, amelyek szerint több, és olyanokra, amelyek szerint kevesebb egy árunál”, azután a pénzügyről szóló írások tarkabarka katalógusa következik, amelyen az elmélet valódi történetének még leghalványabb megértése sem dereng keresztül, majd levonja az erkölcsi tanulságot: „Egyébként nem tagadható, hogy a legtöbb újabb nemzetgazdász nem eléggé tartotta szem előtt azokat a sajátságokat, amelyek a pénzt más áruktól megkülönböztetik” (tehát ez mégis több vagy kevesebb az árunál?) „[...] Ennyiben Ganilh és mások félmerkantilista reakciója nem egészen alaptalan.” (Wilhelm Roscher: „Die Grundlagen der Nationalökonomie”, III. kiad., 1858,207—210. old.) Több — kevesebb — nem eléggé — ennyiben — nem egészen! Micsoda fogalmi meghatározások! És az ilyen eklektikus professzoros fecsegést nevezi el Roscher úr szerényen a politikai gazdaságtan „anatómiai-fiziológiai módszerének”! Egy felfedezést mégis köszönhetünk neki, azt ugyanis, hogy a pénz „kellemes áru”.

Következő rész: Harmadik fejezet — A pénz vagy az áruforgalom

Tartalomjegyzék