Karl Marx
A tőke
[I. könyv]


Első fejezet - Az áru

1. Az áru két tényezője: használati érték és érték
2. Az árukban megtestesült munka kettős jellege
3. Az értékforma vagy a csereérték

A) Egyszerű, egyes vagy véletlen értékforma
Az értékkifejezés két pólusa: a viszonylagos értékforma és az egyenértékforma
A viszonylagos értékforma
Az egyenértékforma
Az egyszerű értékforma egészben véve
B) Teljes vagy kifejlett értékforma
A kifejlett viszonylagos értékforma
A konkrét egyenértékforma
A teljes vagy kifejlett értékforma hiányosságai
C) Általános értékforma
Az értékforma megváltozott jellege
A viszonylagos értékforma és az egyenértékforma fejlődésének kapcsolata
Átmenet az általános értékformából a pénzformába
D) Pénzforma

4. Az áru fétisjellege és annak titka

1. Az áru két tényezője: használati érték és érték (értékszubsztancia, értéknagyság)

Azoknak a társadalmaknak az gazdagsága [Reichtum], melyekben tőkés termelési mód uralkodik, úgy jelenik meg, mint „óriási árugyűjtemény”1, az egyes áru pedig mint a gazdagság elemi formája. Vizsgálatunk ezért az áru elemzésével kezdődik. Az áru mindenekelőtt külső tárgy, dolog, amely tulajdonságainál fogva valamiféle emberi szükségletet elégít ki. E szükségletek természete, hogy például a gyomorból vagy a képzeletből fakadnak-e, mit sem változtat a lényegen.2 Arról sincs itt szó, hogyan elégíti ki ez a dolog az emberi szükségleteket: közvetlenül, mint létfenntartási eszköz, azaz mint élvezeti tárgy, vagy pedig kerülő úton, mint termelési eszköz.

Minden hasznos dolog, például a vas, a papír stb., két szemszögből vizsgálható: minőség és mennyiség szempontjából Minden ilyen dolog sok tulajdonság összessége, és ezért különböző oldalakról lehet hasznos. E különböző oldalaknak és ennélfogva a dolgok sokféle használati módjának felfedezése a történelem feladata.3 Ugyanígy a társadalmi mértékek feltalálása a hasznos dolgok mennyiségének mérésére is az. Az áruk mértékének különbözősége részben a megmérendő tárgyak különböző természetéből, részben pedig konvencióból fakad.

Valamely dolog hasznossága használati értékké teszi azt.4 De ez a hasznosság nem lóg a levegőben. Az árutest tulajdonságai szabják meg, és ezért nem létezik nélküle. Ezért az árutestek maguk, például a vas, a búza, a gyémánt stb., használati értékek vagy javak. Ez a jellegük nem függ attól, hogy használati tulajdonságainak elsajátítása sok vagy kevés munkájába kerül-e az embernek. A használati értékek vizsgálatánál mindig feltételezzük, hogy mennyiségileg meghatározottak, mint például egy tucat óra, egy rőf vászon, egy tonna vas stb. Az áruk használati értékei egy külön tudományág, az áruismeret [Warenkunde] anyagát szolgáltatják.5 A használati érték csak a használatban, vagyis a fogyasztásban valósul meg. Használati értékek alkotják a gazdagság anyagi tartalmát, bármilyen is a társadalmi formája. Az általunk vizsgálandó társadalmi formában a használati értékek egyúttal anyagi hordozói a csereértéknek. A csereérték mindenekelőtt mint mennyiségi viszony jelenik meg, mint az az arány, amelyben valamely fajta használati értékek másfajta használati értékekkel kicserélődnek6, mint olyan viszony, amely idő és hely szerint állandóan változik. A csereérték ezért véletlen és merőben viszonylagos valaminek, az áru benső, immanens csereértéke (valeur intrinsèque) tehát contradictio in adjectónak [önellentmondásnak] látszik.7 Vegyük szemügyre a dolgot közelebbről.

Egy bizonyos áru, például 1 quarter búza x mennyiségű cipőkenőccsel vagy y mennyiségű selyemmel vagy z mennyiségű arannyal stb. cserélődik ki, egyszóval a legkülönbözőbb arányokban cserélődik ki más árukkal. A búzának tehát sok csereértéke van, nem pedig egyetlenegy. De mivel x mennyiségű cipőkenőcs, ugyanígy y mennyiségű selyem, ugyanígy z mennyiségű arany stb. 1 quarter búza csereértéke, ezért x mennyiségű cipőkenőcs, y mennyiségű selyem, z mennyiségű arany egymással helyettesíthető, vagyis egymással egyenlő nagyságú csereértékek kell hogy legyenek. Ebből először is ez következik: egy és ugyanannak az árunak érvényes csereértékei valami egyenlőt fejeznek ki. Másodszor viszont: a csereérték egyáltalán nem lehet más, mint egy tőle megkülönböztethető tartalom kifejezési módja, „megjelenési formája”.

Vegyünk továbbá két árut, például búzát és vasat. Bármilyen is a csereviszonyuk, az mindig kifejezhető egy egyenletben, amelyben adott mennyiségű búzát valamilyen mennyiségű vassal teszünk egyenlővé, például 1 quarter búza = a mázsa vas. Mit mond ez az egyenlet? Azt, hogy egy közös valami ugyanolyan mennyiségben van meg két különböző dologban, 1 quarter búzában és úgyszintén a mázsa vasban. Mind a kettő tehát egyenlő egy harmadik valamivel, ami önmagában véve sem az egyik, sem a másik. Tehát a kettő közül bármelyiknek, amennyiben csereérték, redukálhatónak kell lennie erre a harmadik valamire.

Egy egyszerű geometriai példával szemléltessük ezt. Az egyenes vonalú síkidomokat területük meghatározása és összehasonlítása végett háromszögekre bontjuk. Magát a háromszöget a látható ábrájától teljesen különböző kifejezésre: az alapja és magassága szorzatának felére redukáljuk. Az áruk csereértéke ugyanígy redukálandó egy közös valamire, amiből többet vagy kevesebbet fejeznek ki.

Ez a közös valami nem lehet az áruknak egy geometriai, fizikai, kémiai vagy egyéb természeti tulajdonsága. Testi tulajdonságaik egyáltalában csak annyiban számítanak, amennyiben használhatókká, tehát használati értékekké teszik őket. Másrészt azonban éppen a használati értékeiktől való elvonatkoztatás az, ami az áruk csereviszonyát szemmel láthatóan jellemzi. E viszonyon belül az egyik használati érték éppen annyinak számít, mint bármelyik másik, hacsak megfelelő arányban van meg. Vagy, ahogyan az öreg Barbon mondja: „Az egyik árufajta éppoly jó, mint a másik, ha csereértékük egyenlő nagy. Nincs különbség vagy disztinkció egyenlő csereértékű dolgok között.“8 Mint használati értékek az áruk mindenekelőtt különböző minőségűek, mint csereértékek csak különböző mennyiségűek lehetnek, tehát nem tartalmaznak egy atomnyi használati értéket sem. Ha mármost eltekintünk az árutestek használati értékétől, csak egy tulajdonságuk marad, az, hogy munkatermékek. De azon nyomban átváltozik a munkatermék is. Ha használati értékétől elvonatkoztatunk, elvonatkoztatunk azoktól a testi alkotórészeitől és formáitól is, amelyek használati értékké teszik. A munkatermék már nem asztal vagy ház vagy fonal vagy más egyéb hasznos dolog. Valamennyi érzéki tulajdonsága kihunyt. Már nem is az asztalosmunka vagy az építőmunka vagy a fonómunka vagy más egyéb meghatározott termelő munka terméke. A munkatermékek hasznos jellegével együtt eltűnik a bennük megtestesült munkák hasznos jellege, eltűnnek tehát e munkák különböző konkrét formái is, nem különböznek többé egymástól, hanem valamennyi munka egyenlő emberi munkára, elvont emberi munkára van redukálva.

Vegyük mármost szemügyre azt, ami a munkatermékekből megmaradt. Nem maradt belőlük más, mint egy és ugyanaz a kísérteties tárgyiság, a különbség nélküli emberi munkának puszta megalvadása, vagyis emberi munkaerő kifejtésének megalvadása függetlenül attól, milyen formában történt ez a kifejtés. Ezek a dolgok már csak azt fejezik ki, hogy termelésükre emberi munkaerőt fordítottak, emberi munkát halmoztak fel. Ennek a közös társadalmi szubsztanciájuknak a kristályaiként értékek — áruértékek.

Magában az áruk csereviszonyában csereértékük használati értéküktől teljesen független valaminek tűnt fel. Ha mármost valóban elvonatkoztatunk a munkatermékek használati értékétől, megkapjuk értéküket, ahogy azt éppen most meghatároztuk. Tehát az a közös valami, ami az áru csereviszonyában, illetve csereértékében kifejeződik, az áru értéke. A további vizsgálat majd visszavezet bennünket a csereértékhez mint az érték szükségszerű kifejezési módjához, illetve megjelenési formájához, egyelőre azonban az értéket ettől a formától függetlenül kell szemügyre vennünk. Egy használati értéknek vagy jószágnak tehát csak azért van értéke, mert elvont emberi munka tárgyiasul azaz materializálódik benne. Hogyan mérhető mármost értékének nagysága? A benne foglalt „értékképző szubsztancia", a munka mennyiségével. Magát a munkamennyiséget a munka időtartamával mérjük, a munkaidő mércéje viszont az idő meghatározott része, például óra, nap stb.

Úgy tűnhet, hogy ha egy áru értékét a termelése alatt kifejtett munkamennyiség időtartama határozza meg, akkor minél lustább vagy ügyetlenebb valaki, annál értékesebb az áruja, mert annál több idő kell neki az elkészítésére. Az a munka azonban, amely az értékek szubsztanciáját alkotja, egyenlő emberi munka, ugyanannak az emberi munkaerőnek a kifejtése. A társadalom egész munkaereje, amely az áruvilág értékeiben testesül meg, itt egy és ugyanannak az emberi munkaerőnek számít, bár számtalan egyéni munkaerőből áll. Ezen egyéni munkaerők mindegyike ugyanolyan emberi munkaerő, mint a másik, amennyiben társadalmi átlagmunkaerő jellege van, és mint ilyen társadalmi átlagmunkaerő hat, tehát egy áru termeléséhez is csak az átlagosan szükséges, vagyis társadalmilag szükséges munkaidőt kívánja meg. Társadalmilag szükséges munkaidő az a munkaidő, amelyre szükség van ahhoz, hogy valamely használati értéket a meglevő társadalmilag normális termelési feltételek között és a munka társadalmilag átlagos ügyességi és intenzitási foka mellett előállítsanak. Így például Angliában a gőzszövőszék bevezetése után elegendő volt talán feleannyi munka, mint azelőtt, hogy adott mennyiségű fonalat szövetté változtassanak át. Az angol kéziszövőnek persze ugyanannyi munkaidő kellett ehhez az átváltoztatáshoz, mint azelőtt, de egyéni munkaórájának terméke most már csak fél társadalmi munkaórát jelenített meg, és ezért korábbi értékének felére csökkent.

Egy használati érték értéknagyságát tehát csak a társadalmilag szükséges munka mennyisége, vagyis az előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Az egyes áru itt mint fajtájának átlagpéldánya jön számításba.10 Azoknak az áruknak tehát, amelyek egyenlő munkamennyiséget foglalnak magukban, vagyis ugyanannyi munkaidő alatt állíthatók elő, ugyanaz az értéknagyságuk. Egy áru értéke úgy viszonylik bármely más áru értékéhez, mint az egyik termeléséhez szükséges munkaidő a másik termeléséhez szükséges munkaidőhöz. „Mint érték minden áru csak megalvadt munkaidő meghatározott mértéke.“11

Egy áru értéknagysága tehát állandó maradna, ha a termeléséhez szükséges munkaidő állandó volna. Az utóbbi azonban változik a munka termelőerejének minden változásával. A munka termelőerejét sokféle körülmény határozza meg, többek közt a munkások ügyességének átlagos foka, a tudománynak és technológiai alkalmazhatóságának fejlettségi foka, a termelési folyamat társadalmi kombinációja, a termelési eszközök terjedelme és hatóképessége és a természeti viszonyok. Ugyanaz a munkamennyiség például kedvező időjárás esetén 8 véka búzában jelenik meg, kedvezőtlen időjárás esetén csak 4-ben. Ugyanaz a munkamennyiség gazdag bányákban több ércet szolgáltat, mint szegényekben stb. Gyémánt ritkán fordul elő a föld kérgében, és ezért feltárása átlagban sok munkaidőbe kerül. Ezért kis terjedelemben sok munkát testesít meg. Jacob kétségbe vonja, hogy az arany valaha is megfizette teljes értékét [t.i. hogy nem volt veszteséges kibányászni]. Még inkább érvényes ez a gyémántra. Eschwege szerint 1823-ban a brazíliai gyémántbányák nyolcvanéves össztermelése még nem érte el a brazíliai cukor- vagy kávéültetvények másfél évi átlagtermékének az árát sem, bár sokkal több munkát, tehát több értéket testesített meg. Ha a bányák gazdagabbak volnának, ugyanaz a munkamennyiség több gyémántban testesülne meg, s a gyémánt értéke csökkenne. Ha sikerülne kevés munkával szenet gyémánttá változtatni, a gyémánt értéke a tégláé alá süllyedhetne. Általában: minél nagyobb a munka termelőereje, annál kisebb az egy cikk előállításához szükséges munkaidő, annál kisebb a benne kikristályosodott munka tömege, annál kisebb az értéke. Fordítva, minél kisebb a munka termelőereje, annál nagyobb az egy cikk előállításához szükséges munkaidő, annál nagyobb az értéke. Egy áru értéknagysága tehát a benne megvalósuló munka mennyiségével egyenes és termelőerejével fordított arányban változik.

Egy dolog használati érték lehet anélkül, hogy [csere]érték lenne. Ez az eset, amikor az ember számára való hasznát nem munka közvetíti. Ilyen például a levegő, a szűzföld, a természetes rétek, a vadon növő fa stb. Egy dolog hasznos lehet és emberi munka terméke anélkül, hogy áru lenne. Aki termékével saját szükségletét elégíti ki, használati értéket hoz létre ugyan, de nem árut. Ahhoz, hogy árut termeljen, nemcsak használati értéket kell termelnie, hanem használati értéket mások számára, társadalmi használati értéket. {És nemcsak egyszerűen mások számára. A középkori paraszt a dézsmagabonát a földesúrnak, a tizedgabonát a papnak termelte. De sem a dézsmagabona, sem a tizedgabona nem lett áruvá azzal, hogy másoknak termelték őket. Ahhoz, hogy áruvá legyen, a terméket [dologi] csere útján kell átruházni arra a másikra, akinek számára használati értékül szolgál.}12 Végül semmilyen dolog sem lehet érték anélkül, hogy használati tárgy ne lenne. Ha haszontalan, akkor a benne foglalt munka is haszontalan, nem számít munkának és ezért nem képez értéket.

2. Az árukban megtestesült munka kettős jellege

Az áru eredetileg mint kettős valami jelent meg előttünk: mint használati érték és mint csereérték. Később kitűnt, hogy a munkának, amennyiben értékben fejeződik ki, szintén nem ugyanazok már az ismertetőjelei, amelyekkel mint használati értékek létrehozója rendelkezik. Az áruban foglalt munka e kettős természetét először én mutattam ki kritikai módon.13 Mivel ez a döntő pont, amely körül a politikai gazdaságtan megértése forog, ezt itt közelebbről meg kell világítanunk.

Vegyünk két árut, mondjuk egy kabátot és 10 rőf vásznat. Az elsőnek, tegyük fel, kétszer annyi az értéke, mint a másodiknak, úgyhogy ha 10 rőf vászon = É, a kabát = 2 É.

A kabát használati érték, amely különös szükségletet elégít ki. Létrehozásához meghatározott fajtájú termelő tevékenységre van szükség. Ezt célja, működési módja, tárgya, eszköze és eredménye határozza meg. Azt a munkát, amelynek hasznossága ilymódon termékének használati értékében testesül meg, vagyis abban, hogy terméke használati érték, egyszerűen hasznos munkának nevezzük. Ebből a szempontból a munkát mindig hasznos hatására való tekintettel vizsgáljuk.

Miként a kabát és a vászon minőségileg különböző használati értékek, a létezésüket közvetítő munkák is minőségileg különbözők — szabómunka és szövőmunka. Ha e dolgok nem volnának minőségileg különböző használati értékek és ezért minőségileg különböző hasznos munkáknak a termékei, akkor egyáltalán nem cserélődhetnének ki egymással mint áruk. Nem cserélnek kabátot kabátra, egy használati értéket ugyanarra a használati értékre. A különböző fajta használati értékek, illetve árutestek összességében éppoly sokféle, egymástól nem, faj, család, alfaj, változat szerint különböző hasznos munkák összessége jelenik meg — a munka társadalmi megosztása. Ez létezési feltétele az árutermelésnek, bár megfordítva az árutermelés nem létezési feltétele a társadalmi munkamegosztásnak. Az ősi indiai közösségben a munkát társadalmilag megosztják, anélkül hogy a termékek árukká válnának. Vagy vegyünk egy közelebbi példát: minden gyárban a munka rendszeresen meg van osztva, de ezt a megosztást nem közvetíti az, hogy a munkások egyéni termékeiket kicserélik. Csak önálló és egymástól független magánmunkák termékei lépnek szembe egymással mint áruk.

Láttuk tehát: minden áru használati értékében bizonyos célszerű termelő tevékenység, vagyis hasznos munka rejlik. Használati értékek nem léphetnek szembe egymással mint áruk, ha nem rejlik bennük minőségileg különböző hasznos munka. Az olyan társadalomban, amelyben a termékek általánosan áru formáját öltik, vagyis az árutermelők társadalmában, az egymástól függetlenül, önálló termelők magánügyeként űzött hasznos munkák közötti minőségi különbség sokágú rendszerré, a munka társadalmi megosztásává fejlődik. A kabátnak egyébként közömbös, hogy a szabó hordja-e vagy a szabó vevője. Mindkét esetben használati értékként működik. Éppoly kevéssé változtatja meg a kabát és a kabátot termelő munka közötti viszonyt önmagában az a tény, hogy a szabómunka külön foglalkozássá, a társadalmi munkamegosztás önálló részévé válik. Ahol az embert a ruházkodás szükséglete arra rákényszerítette, évezredeken át szabómunkát végzett, mielőtt egy-egy emberből szabó lett. De a kabátnak, a vászonnak, az anyagi gazdagság minden nem természettől meglevő elemének létezését mindig egy speciális, célirányosan termelő tevékenységnek kellett közvetítenie, amely különös természeti anyagokat különös emberi szükségletekhez idomít. Ezért használati értékek képzőjeként, hasznos munkaként a munka az embernek minden társadalmi formától független létezési feltétele, örök természeti szükségszerűség, amely az ember és a természet közötti anyagcserét, tehát az emberi életet közvetíti.

Az olyan használati értékek, mint a kabát, a vászon stb., egyszóval az árutestek, két elemnek: a természeti anyagnak és a munkának az egyesülései. Ha a kabátban, a vászonban stb. rejlő különböző hasznos munkák teljes összegét levonjuk, mindig megmarad egy anyagi szubsztrátum, amely emberi közreműködés nélkül, természettől fogva megvan. Az ember a termelés során csak úgy járhat el, mint maga a természet, vagyis csak az anyagok formáit változtathatja.14 Sőt mi több, magában a formálásnak e munkájában is folytonosan természeti erők támogatják. A munka tehát nem az egyetlen forrása az általa termelt használati értékeknek, az anyagi gazdagságnak. A munka az atyja — mint William Petty mondja —, a föld pedig az anyja.

Térjünk mármost át az áruról mint használati tárgyról az áruértékre. Feltevésünk szerint a kabátnak kétszer annyi az értéke, mint a vászonnak. Ez azonban csak mennyiségi különbség, amely egyelőre nem érdekel még bennünket. Ezért arra emlékeztetünk, hogy ha egy kabát értéke kétszer annyi, mint 10 rőf vászoné, 20 rőf vászon értéknagysága ugyanakkora, mint egy kabáté. Mint értékek a kabát és a vászon olyan dolgok, melyeknek egyenlő a szubsztanciájuk, egyenlő fajta munka objektív kifejezései. De a szabómunka és a szövőmunka minőségileg különböző munkák. Vannak azonban olyan társadalmi állapotok, amelyekben ugyanaz az ember felváltva varr és sző, ez a két különböző munkamód tehát csak ugyanazon egyén munkájának egy-egy módozata, s még nem különböző egyéneknek egy-egy különös állandó funkciója, éppúgy, mint ahogy a kabát, amelyet szabónk ma, és a nadrág, melyet holnap készít, csak ugyanannak az egyéni munkának a változatait tételezik fel. Szemmel látható továbbá, hogy tőkés társadalmunkban a munkakereslet változó iránya szerint bizonyos adott adag emberi munkát felváltva hol szabómunka alakjában, hol szövőmunka alakjában kínálnak. A munka e formaváltozása bizonyára nem súrlódás nélkül megy végbe, de végbe kell mennie. Ha eltekintünk a termelő tevékenység meghatározott voltától és ennélfogva a munka hasznos jellegétől, nem marad belőle más, mint az, hogy emberi munkaerő kifejtése. A szabómunka és a szövőmunka minőségileg különböző termelő tevékenységek ugyan, de mindkettő emberi agy, izom, ideg, kéz stb. termelő ráfordítása, és ebben az értelemben mindkettő emberi munka. Ez csak két különböző formája az emberi munkaerő kifejtésének. Magának az emberi munkaerőnek persze már többé-kevésbé fejlettnek kell lennie ahhoz, hogy ebben vagy abban a formában fejthessék ki. De az áru értéke emberi munkát mint olyant jelenít meg, egyáltalában-való emberi munka kifejtését. Mint ahogy mármost a polgári társadalomban egy tábornok vagy bankár nagy, az ember mint olyan ellenben igen nyomorúságos szerepet játszik15, ugyanúgy vagyunk itt is az emberi munkával. Egyszerű munkaerőnek a kifejtése ez, amellyel átlagban minden közönséges ember, különösebb fejlettség nélkül, testi organizmusánál fogva rendelkezik. Maga az egyszerű átlagmunka a különböző országokban és a kultúra különböző korszakaiban más-más jellegű ugyan, de egy meglevő társadalomban adva van. A bonyolultabb munka csak hatványozott, vagyis inkább megsokszorozott egyszerű munka, úgyhogy kisebb mennyiségű bonyolult munka egyenlő nagyobb mennyiségű egyszerű munkával. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a redukálás állandóan végbemegy. Valamely áru lehet a legbonyolultabb munka terméke, értéke egyenlővé teszi az egyszerű munka termékével, és ezért maga is csak meghatározott mennyiségű egyszerű munkát jelenít meg.16 A különböző arányokat, melyekben különböző munkafajták egyszerű munkára mint mértékegységükre redukálódnak, társadalmi folyamat állapítja meg a termelők háta mögött, és ezért a hagyomány által adottnak tűnik fel nekik. Az egyszerűség kedvéért a következőkben mindenfajta munkaerőt közvetlenül egyszerű munkaerőnek tekintünk — ezzel csak megtakarítjuk a redukálás fáradságát.

Ahogy tehát a kabátnál és a vászonnál mint értékeknél elvonatkoztattunk a használati értékük közötti különbségtől, ugyanúgy az ezekben az értékekben megtestesülő munkáknál is elvonatkoztatunk a hasznos formáik, a szabómunka és a szövőmunka közötti különbségtől. Ahogy a kabát és a vászon mint használati értékek célmeghatározta, termelő tevékenységeknek posztóval és fonallal való egyesülései, a kabát és a vászon mint értékek ellenben csak egyenlő fajta megalvadt munkák, ugyanúgy az ezekben az értékekben foglalt munkák sem a posztóhoz és a fonalhoz való termelői viszonyuk folytán számítanak, hanem csak mint emberi munkaerő kifejtése. A szabómunka és a szövőmunka éppen különböző minőségük folytán alkotóelemei a kabátnak és a vászonnak mint használati értékeknek; a kabát értékének és a vászon értékének e munkák csak annyiban szubsztanciái, amennyiben különös minőségüktől elvonatkoztatunk és mindkettőnek egyenlő minősége van, emberimunka-minősége.

De a kabát és a vászon nemcsak egyáltalában-való érték, hanem meghatározott nagyságú érték, és feltevésünk szerint a kabát kétszer annyit ér, mint 10 rőf vászon. Miből adódik értéknagyságuk e különbözősége? Abból, hogy a vászon csak feleannyi munkát tartalmaz, mint a kabát, úgyhogy az utóbbi termeléséhez kétszer annyi ideig kell munkaerőt kifejteni, mint az előbbi termeléséhez.

Ha tehát a használati érték szempontjából az áruban foglalt munka csak minőségileg számít, akkor az értéknagyság szempontjából csak mennyiségileg, mivel már redukálva van minden további minőség nélküli emberi munkára. Ott arról van szó, hogyan és mit termel a munka, itt arról, hogy mennyi e munka, mekkora az időtartama. Minthogy valamely áru értéknagysága csak a benne foglalt munka mennyiségét jeleníti meg, az áruk bizonyos arányban szükségképpen mindig egyenlő nagyságú értékek.

Ha teszem egy kabát termeléséhez szükséges valamennyi hasznos munka termelőereje változatlan marad, a kabátok értéknagysága saját mennyiségükkel együtt nő. Ha egy kabát x, akkor 2 kabát 2x munkanapot jelenít meg stb. De tegyük fel, hogy az egy kabát termeléséhez szükséges munka a kétszeresére növekedik vagy a felére csökken. Az első esetben egy kabátnak annyi az értéke, mint azelőtt két kabátnak, az utóbbi esetben két kabátnak csak annyi az értéke, mint azelőtt egynek, habár mindkét esetben egy kabát most is ugyanazt a szolgálatot teszi, mint azelőtt, s a benne foglalt hasznos munka is ugyanolyan jó, mint azelőtt. De a termelésére fordított munkamennyiség megváltozott.

Nagyobb mennyiségű használati érték önmagában véve nagyobb anyagi gazdagság, két kabát több, mint egy kabát. Két kabáttal két embert lehet ruházni, egy kabáttal csak egyet stb. Ennek ellenére az anyagi gazdagság tömegének növekedésével egyidejűleg értéknagysága csökkenhet. Ez az ellentétes mozgás a munka kettős jellegéből fakad. A termelőerő természetesen mindig valamely hasznos, konkrét munka termelőereje, és a valóságban csak azt határozza meg, hogy a célszerű termelő tevékenységnek az adott időszakaszban mekkora a hatásfoka. A hasznos munka ezért termelőereje növekedésével vagy csökkenésével egyenes arányban a termékek gazdagabb vagy szűkösebb forrása lesz. Ezzel szemben az értékben megtestesült munkát a termelőerő változása önmagában véve egyáltalán nem érinti. Minthogy a termelőerő a munka konkrét hasznos formájához tartozik, természetesen nem érintheti többé a munkát, mihelyt annak konkrét hasznos formájától elvonatkoztatunk. Ugyanaz a munka tehát ugyanannyi idő alatt mindig ugyanazt az értéknagyságot szolgáltatja, akárhogyan változik is a termelőerő. De ugyanannyi idő alatt különböző mennyiségű használati értéket szolgáltat, mégpedig többet, ha a termelőerő növekedik, és kevesebbet, ha csökken. A termelőerőnek ugyanaz a változása, amely növeli a munka termékenységét és ezért az általa szolgáltatott használati értékek tömegét, csökkenti tehát ennek a megnövekedett össztömegnek az értéknagyságát, ha a termeléséhez szükséges munkaidő összegét csökkenti. És fordítva.

Minden munka egyrészt emberi munkaerő kifejtése fiziológiai értelemben, és e tulajdonsága folytán, mint egyenlő vagy elvont emberi munka, képezi az áruk értékét. Másrészt minden munka emberi munkaerő kifejtése különös célmeghatározta formában, és e tulajdonsága folytán, mint konkrét hasznos munka, használati értékeket termel.17

3. Az értékforma vagy a csereérték

Az áruk használati értékek vagyis árutestek formájában, mint vas, vászon, búza stb. jönnek a világra. Ez a mesterkéletlen természeti formájuk. De csak azért áruk, mert kettősek, használati tárgyak és egyúttal értékhordozók. Ezért csak annyiban jelennek meg árukként, illetve van áruformájuk, amennyiben kettős formájuk van — természeti formájuk és értékformájuk. Az áruk értéktárgyisága [Wertgegenständlichkeit] abban különbözik Sürge asszonytól, hogy nem tudni, hol kapható. Szöges ellentétben az árutestek érzéki durva tárgyiságával, az áruk értéktárgyiságába egyetlen atom természeti anyag sem kerül bele. Forgathatjuk ezért az egyes árut ide-oda, ahogy csak akarjuk, mint értékdolog megfoghatatlan marad. De ha visszaemlékezünk arra, hogy az áruknak csak annyiban van értéktárgyiságuk, amennyiben ugyanannak a társadalmi egységnek, az emberi munkának kifejezései, hogy tehát értéktárgyiságuk merőben társadalmi, akkor magától értetődik az is, hogy csak az áru és áru közti társadalmi viszonyban jelenhet meg. Valóban az áruk csereértékéből, vagyis csereviszonyából indultunk ki, hogy a benne elrejtett értékük nyomára bukkanjunk. Most vissza kell térnünk az értéknek ehhez a megjelenési formájához.

A) Egyszerű, egyes vagy véletlen értékforma
X mennyiségű A áru = y mennyiségű B áru, vagy: x mennyiségű A áru y mennyiségű B árut ér. (20 rőf vászon = 1 kabát, vagy: 20 rőf vászon 1 kabátot ér.)

Az értékkifejezés két pólusa: a viszonylagos értékforma és az egyenértékforma
A viszonylagos értékforma
Az egyenértékforma
Az egyszerű értékforma egészben véve

B) Teljes vagy kifejlett értékforma
z mennyiségű A áru = u mennyiségű B áru,
vagy = v mennyiségű C áru,
vagy = x mennyiségű D áru,
vagy = y mennyiségű D áru,
stb.
(20 rőf vászon = 1 kabát,
vagy = 10 font tea,
vagy = 40 font kávé,
vagy = 1 quarter búza,
vagy = 2 uncia arany,
vagy= 1/2 tonna vas,
stb.)

A kifejlett viszonylagos értékforma
A konkrét egyenértékforma
A teljes vagy kifejlett értékforma hiányosságai

C) Általános értékforma [a teljes értékforma megfordítása]
1 kabát = 20 rőf vászon;
10 font tea = 20 rőf vászon;
40 font kávé = 20 rőf vászon;
1 quarter búza = 20 rőf vászon;
2 uncia arany = 20 rőf vászon;
1/2 tonna vas = 20 rőf vászon;
x mennyiségű A áru = 20 rőf vászon,
stb.

Az értékforma megváltozott jellege
A viszonylagos értékforma és az egyenértékforma fejlődésének kapcsolata
Átmenet az általános értékformából a pénzformába

D) Pénzforma
20 rőf vászon = 2 uncia arany;
1 kabát = 2 uncia arany;
10 font tea = 2 uncia arany;
40 font kávé = 2 uncia arany;
1 quarter búza = 2 uncia arany;
1/2 tonna vas = 2 uncia arany;
x mennyiségű A áru = 2 uncia arany;
stb.

Amikor az I. formáról [A) Egyszerű, egyes vagy véletlen értékforma] a II. formára [B) Teljes vagy kifejlett értékforma], a II. formáról a III. formára [C) Általános értékforma] megyünk át, lényeges változások történnek. A IV. forma [D) Pénzforma] ellenben csak abban különbözik a III. formától, hogy a vászon helyett most az aranynak van általános egyenértékformája. Az arany a IV. formában ugyanaz marad, ami a vászon a III. formában volt: általános egyenérték. A haladás mindössze annyi, hogy a közvetlen általános kicserélhetőség formája, vagyis az általános egyenértékforma most társadalmi szokás folytán végérvényesen összenőtt az aranyáru sajátos természeti formájával. Az arany a többi áruval csak azért lép szembe mint pénz, mert már előzőleg szemben állt velük mint áru. Mint minden más áru, az arany funkcionált mint egyenérték is, akár mint egyes egyenérték elszigetelt csereműveletekben, akár mint különös egyenérték más áruegyenértékek mellett. Szűkebb vagy tágabb körökben mindinkább általános egyenértékként funkcionált. Mihelyt az áruvilág értékkifejezésében kivívta e hely monopóliumát, pénzáruvá válik, és attól a pillanattól fogva, hogy az arany pénzáruvá vált, különbözik a IV. forma a III. formától, vagyis változik át az általános értékforma pénzformává. Egy áru, például a vászon, egyszerű viszonylagos értékkifejezése a már pénzáruként funkcionáló áruban, például az aranyban, az illető áru árformája. A vászon „árformája” ennélfogva: 20 rőf vászon = 2 uncia arany, vagy, ha 2 uncia arany érme neve 2 font sterling, akkor 20 rőf vászon = 2 font sterling. A pénzforma fogalmában a nehézség arra korlátozódik, hogy felfogjuk az általános egyenértékformát, vagyis az egyáltalában-való általános értékformát, a III. formát. A III. forma visszafelé haladva a II. formára, a kifejlett értékformára oldódik fel, ennek alkotó eleme pedig az I. forma: 20 rőf vászon = 1 kabát, vagy x mennyiségű A áru = y mennyiségű B áru. Az egyszerű áruforma tehát a pénzforma csírája.

~~~~~~

A) Egyszerű, egyes vagy véletlen értékforma

Az értékkifejezés két pólusa: a viszonylagos értékforma és az egyenértékforma

Minden értékforma titka ebben az egyszerű értékformában rejlik. A tulajdonképpeni nehézséget tehát ennek elemzése jelenti. Itt két különböző fajta áru, A és B, példánkban a vászon és a kabát, nyilvánvalóan két különböző szerepet játszik. A vászon kifejezi értékét a kabátban, a kabát ennek az értékkifejezésnek az anyagául szolgál. Az első árunak aktív, a másodiknak passzív a szerepe. Az első áru értéke mint viszonylagos érték jelenítődik meg, vagyis az áru viszonylagos értékformában van. A második áru mint egyenérték funkcionál, vagyis egyenértékformában van. A viszonylagos értékforma és az egyenértékforma egymáshoz tartozó, egymást kölcsönösen feltételező, elválaszthatatlan mozzanatok, de egyúttal egymást kizáró, illetve ellenkező végletei, azaz pólusai egy és ugyanannak az értékkifejezésnek; mindig azokra a különböző árukra osztódnak ki, amelyeket az értékkifejezés egymásra vonatkoztat. Nem fejezhetem ki például a vászon értékét vászonban. 20 rőf vászon = 20 rőf vászon — ez nem értékkifejezés. Ez az egyenlet, ellenkezőleg, azt fejezi ki, hogy 20 rőf vászon nem egyéb, mint 20 rőf vászon, a vászonnak mint használati tárgynak meghatározott mennyisége. A vászon értéke tehát csak viszonylagosan fejezhető ki, azaz más áruban. A vászon viszonylagos értékformája ennélfogva feltételezi, hogy valamilyen másik áru vele szemben egyenértékformában van. Másrészt ez a másik áru, amely mint egyenérték szerepel, nem lehet egyidejűleg viszonylagos értékformában. Nem fejezi ki a maga értékét. Csak anyagot szolgáltat más áru értékkifejezéséhez.

A viszonylagos értékforma

A viszonylagos értékforma tartalma

Annak megfejtésére, hogy egy áru egyszerű értékkifejezése hogyan rejlik két áru értékviszonyában, az utóbbit egyelőre mennyiségi oldalától egészen függetlenül kell szemügyre vennünk. Legtöbbször éppen fordítva járnak el és az értékviszonyban csak azt az arányt látják, amelyben két árufajtának meghatározott mennyiségei egymással egyenlőnek számítanak. Nem veszik észre, hogy különböző dolgok nagyságai csak akkor válnak mennyiségileg összehasonlíthatóvá, ha már visszavezették őket egy és ugyanarra az egységre. Csak mint ugyanannak az egységnek kifejezései válnak egynemű, és ezért összemérhető nagyságokká.

Az, hogy 20 rőf vászon = 1 kabát, vagy = 20, vagy = x kabát, azaz hogy egy adott mennyiségű vászon sok vagy kevés kabátot ér-e, minden ilyen arány mindig magában foglalja azt, hogy a vászon és a kabát mint értéknagyságok egy és ugyanannak az egységnek a kifejezései, egyazon természetű dolgok. Vászon = kabát, ez az egyenlet alapja.18

De a két, minőségileg egyenlővé tett áru nem ugyanazt a szerepet játssza. Csak a vászon értékét fejezzük ki. Es hogyan? A kabátra mint „egyenértékére”, vagyis mint vele „kicserélhető valamire” való vonatkoztatása révén. Ebben a viszonyban a kabát érték létezési formájának, értékdolognak számít, mert csak mint ilyen ugyanaz, mint a vászon. Másrészt a vászon saját érték volta is napfényre kerül vagy önálló kifejezéshez jut, mert csak mint értéket lehet a kabátra mint egyenlő értékűre, vagyis vele kicserélhetőre vonatkoztatni. Így például a vajsav olyan test, amely különbözik a propilformiáttól. De mindkettő ugyanazokból a vegyi szubsztanciákból áll — szénből (C), hidrogénből (H) és oxigénből (0), mégpedig egyenlő százalékos összetételben, tudniillik C4H8O2. Ha mármost a vajsavat a propilformiáttal egyenlővé tennők, akkor ebben a viszonyban, először, a propilformiát csupán mint C4H8O2 létezési formája számítana, és, másodszor, azt mondanánk, hogy a vajsav is C4H8O2-ből áll. Tehát azáltal, hogy a propilformiátot egyenlővé tennénk a vajsavval, kifejeznénk vegyi szubsztanciájukat [összegképletüket] testi alakjukkal [szerkezeti képletükkel] szemben.

Amikor azt mondjuk: mint értékek az áruk emberi munka puszta megalvadásai, elemzésünk az értékabsztrakcióra redukálja őket, de nem ad nekik természeti formájuktól különböző értékformát. Más a helyzet egy árunak a másik áruhoz való értékviszonyában. Értékjellege itt a másik árura való saját vonatkozásában domborodik ki.

Amikor például a kabátot mint értékdolgot egyenlővé tesszük a vászonnal, a benne rejlő munkát egyenlővé tesszük a vászonban rejlő munkával. A kabátot készítő szabómunka ugyan a vásznat készítő szövőmunkától különböző fajta konkrét munka. De az, hogy egyenlővé teszik a szövőmunkával, a szabómunkát ténylegesen redukálja arra, ami mindkét munkában valóban egyenlő: arra a közös jellegükre, hogy mindkettő emberi munka. Ezen a kerülő úton aztán az fejeződik ki, hogy a szövőmunkának, amennyiben értéket sző, szintén nincsen semmilyen ismertetőjegye, amely megkülönböztetné a szabómunkától, tehát szintén elvont emberi munka.

Csak különböző fajta áruk egyenértékkifejezése hozza napfényre az értékképző munka sajátos jellegét, azáltal hogy a különböző fajta árukban rejlő különböző fajta munkákat ténylegesen redukálja arra, ami bennük közös, egyáltalában-való emberi munkára.19

De nem elegendő annak a munkának a sajátos jellegét kifejezni, amelyből a vászon értéke áll. Emberi munkaerő folyékony állapotban, vagyis emberi munka értéket képez, de maga nem érték. Megalvadt állapotban, tárgyi formában válik értékké. Ahhoz, hogy a vászon értékét mint megalvadt emberi munkát fejezzük ki, olyan „tárgyiságként” kell azt kifejeznünk, amely magától a vászontól dologilag különbözik és egyszersmind a vászonnak más áruval közös sajátsága. Ez a feladat már meg van oldva.

A vászon értékviszonyában a kabát vele minőségileg egyenlőnek, egyazon természetű dolognak számít, mert érték. A kabát ezért itt olyan dolognak számít, amelyben érték jelenik meg, vagyis amely kézzelfogható természeti formájában értéket képvisel. A kabát, a kabát-áru teste ugyan puszta használati érték. Egy kabát éppoly kevéssé fejez ki értéket, mint akármelyik vászondarab. Ez csak azt bizonyítja, hogy a kabát a vászonnal való értékviszonyon belül többet jelent, mint ezen az értékviszonyon kívül, mint ahogy egyik-másik ember sujtásos kabátban többet jelent, mint azon kívül.

A kabát termelésében ténylegesen, szabómunka formájában, emberi munkaerőt fejtettek ki. Tehát emberi munka halmozódott fel benne. Ebben a tekintetben a kabát „értékhordozó”, jóllehet, bármilyen vékonyra kopott is, ez a tulajdonsága nem látszik ki. És a vászon értékviszonyában csak ebben a tekintetben számít, tehát mint megtestesült érték, mint értéktest. S noha begombolkozva jelenik meg, a vászon felismerte benne a rokon szép értékleiket. A kabát mégsem képviselhet a vászonnal szemben értéket anélkül, hogy a vászon számára egyúttal az érték kabátformát ne öltsön, így A egyén nem viszonyulhat egyénhez mint felséghez anélkül, hogy a felség A számára ugyanakkor ne öltse testi alakját és ezért ne változzanak arcvonásai, haja és miegyebe, mindahányszor változik a haza atyja. Abban az értékviszonyban tehát, amelyben a kabát a vászon egyenértéke, a kabátforma számít értékformának. A vászon-áru értéke ennélfogva kifejeződik a kabát-áru testében, az egyik áru értéke a másiknak a használati értékében. Mint használati érték a vászon a kabáttól érzékileg különböző dolog; mint érték „kabáttal-egyenlő”, és ezért úgy fest, mint egy kabát, így természeti formájától különböző értékformát kap. Érték volta abban jelenik meg, hogy egyenlő a kabáttal.

Azt látjuk, hogy mindazt, amit az áruérték elemzése előbb mondott nekünk, elmondja maga a vászon, mihelyt más áruval, a kabáttal, érintkezésbe lép. Csakhogy gondolatait az egyetlen általa ismert nyelven közli, az árunyelven. Amikor azt akarja mondani, hogy az értékét a munka abban az elvont minőségében képezi, hogy emberi munka, ezt úgy mondja, hogy a kabát, amennyiben vele egyenlőnek számít, tehát érték, ugyanabból az elvont emberi munkából áll, mint a vászon. Amikor azt akarja mondani, hogy fennkölt értéktárgyisága különbözik keményített vászonból való testétől, azt mondja, hogy az érték úgy fest, mint egy kabát, és ezért maga mint értékdolog úgy hasonlít a kabáthoz, mint egyik tojás a másikhoz. Mellesleg szólva, az árunyelvnek a héberen kívül sok más, többé-kevésbé szabatos nyelvjárása is van. A német „Wertsein” például nem fejezi ki olyan találóan, mint a latin nyelvek valere, valer, valoir igéje, azt, hogy a áru egyenlővététele A áruval az A áru saját értékkifejezése. Paris vaut bien une messe!

Az értékviszony útján tehát B áru természeti formája A áru értékformájává, vagyis B áru teste A áru értékének tükrévé lesz.20 Az A áru azáltal, hogy B árura mint értéktestre, mint emberi munka anyagiasulására vonatkoztatja magát, B használati értékét saját értékkifejezésének anyagává teszi. A áru értékének, így B áru használati értékében kifejezve, a viszonylagos érték formája van.

A viszonylagos értékforma mennyiségi meghatározottsága

Minden áru, amelynek értékét ki kell fejezni, adott mennyiségű használati tárgy: 15 véka búza, 100 font kávé stb. Ez az adott árumennyiség meghatározott mennyiségű emberi munkát tartalmaz. Az értékformának tehát nemcsak egyáltalában-való értéket, hanem mennyiségileg meghatározott értéket, vagyis értéknagyságot kell kifejeznie. Az A árunak áruval, a vászonnak a kabáttal való értékviszonyában ennélfogva nemcsak hogy a kabát-árufajtát egyáltalában-való értéktestként minőségileg egyenlővé tesszük a vászonnal, hanem meghatározott vászonmennyiséggel, például 20 rőf vászonnal, egyenlővé tesszük az értéktest, vagyis egyenérték meghatározott mennyiségét, például 1 kabátot. Az egyenlet: „20 rőf vászon = 1 kabát, vagy 20 rőf vászon 1 kabátot ér” előfeltételezi, hogy 1 kabátban éppen annyi értékszubsztancia rejlik, mint 20 rőf vászonban, hogy tehát mindkét árumennyiség egyenlő mennyiségű munkába, vagyis egyenlő tartamú munkaidőbe kerül. De a 20 rőf vászon vagy 1 kabát termeléséhez szükséges munkaidő változik a szövőmunka, illetve a szabómunka termelőerejének minden változásával. Vizsgáljuk most meg közelebbről az ilyen változások befolyását az értéknagyság viszonylagos kifejezésére.

I. Tegyük fel, hogy a vászon értéke változik21, míg a kabát értéke állandó marad. Ha a vászon termeléséhez szükséges munkaidő megkétszereződik, mondjuk a lentermő talaj csökkenő termékenysége következtében, akkor értéke megkétszereződik. 20 rőf vászon = 1 kabát helyett 20 rőf vászon = 2 kabát, mert 1 kabát most csak feleannyi munkaidőt tartalmaz, mint 20 rőf vászon. Ha ellenben a vászon termeléséhez szükséges munkaidő a felére csökken, mondjuk tökéletesebb szövőszékek beállítása következtében, akkor a vászon értéke a felére süllyed. Ennek megfelelően most: 20 rőf vászon = 1/2 kabát. Az áru viszonylagos értéke, vagyis B áruban kifejezett értéke tehát A áru értékével egyenes arányban emelkedik, illetve esik, ha B áru értéke változatlan marad.

II. Tegyük fel, hogy a vászon értéke állandó marad, míg a kabát értéke változik. Ha ilyen körülményekközött a kabát termeléséhez szükséges munkaidő megkétszereződik, mondjuk kedvezőtlen gyapjúnyírás következtében, akkor 20 rőf vászon = 1 kabát helyett most : 20 rőf vászon = 1/2 kabát. Ha ellenben a kabát értéke a felére esik, akkor 20 rőf vászon = 2 kabát. Ennélfogva, ha A áru értéke változatlan marad, viszonylagos, áruban kifejezett értéke értékének változásával fordított arányban esik, illetve emelkedik.

Ha az I. és II. pontba foglalt különböző eseteket összehasonlítjuk, kitűnik, hogy a viszonylagos érték nagyságának ugyanaz a változása egészen ellenkező okokból eredhet. így a 20 rőf vászon = 1 kabát egyenletből 1. 20 rőf vászon = 2 kabát vagy azért lesz, mert a vászon értéke megkétszereződik, vagy mert a kabátok értéke a felére esik, és 2. 20 rőf vászon = 1/2 kabát vagy azért, mert a vászon értéke a felére süllyed, vagy mert a kabát értéke a kétszeresére emelkedik.

III. Tegyük fel, hogy a vászon és a kabát termeléséhez szükséges munkamennyiség egyidejűleg, ugyanabban az irányban és ugyanabban az arányban változik. Ebben az esetben továbbra is 20 rőf vászon = 1 kabát, akárhogyan változott is a vászon és a kabát értéke. Értékük változását észrevesszük, mihelyt összehasonlítjuk őket egy olyan harmadik áruval, amelynek értéke nem változott. Ha valamennyi áru értéke egyidejűleg és ugyanabban az arányban emelkednék vagy süllyedne, viszonylagos értékük változatlan maradna. Valóságos értékváltozásuk abból tűnnék ki, hogy ugyanannyi munkaidő alatt most általában nagyobb, illetve kisebb árumennyiséget szolgáltatnának, mint azelőtt.

IV. Tegyük fel, hogy a vászon, illetőleg a kabát termeléséhez szükséges munkaidő és ezért értékeik is egyidejűleg ugyanabban az irányban, de egyenlőtlen mértékben, vagy pedig ellenkező irányban stb. változnak. Minden ilyenfajta lehetséges kombinációnak valamely áru viszonylagos értékére való befolyását egyszerűen az I., II. és III. eset alkalmazásával állapítjuk meg.

Az értéknagyság valóságos változásai tehát nem tükröződnek viszonylagos kifejezésében vagyis a viszonylagos érték nagyságában sem egyértelműen, sem teljesen. Egy áru viszonylagos értéke változhat, bár értéke állandó marad. Viszonylagos értéke állandó maradhat, bár értéke változik, s végül az értéknagyságában és ezen értéknagyság viszonylagos kifejezésében beállott egyidejű változásoknak semmiképpen sem kell egymásnak megfelelniük.22

Az egyenértékforma

Láttuk: amikor A áru (a vászon) értékét egy tőle különböző fajta B áru (a kabát) használati értékében fejezi ki, az utóbbira egy sajátságos értékformát nyom rá, az egyenérték formáját. A vászonáru saját érték voltát azzal mutatja meg, hogy a kabát, anélkül hogy testi formájától különböző értékformát öltene, vele egyenlőnek számít. A vászon tehát valójában azzal fejezi ki a saját érték voltát, hogy a kabát közvetlenül kicserélhető vele. Egy áru egyenértékformája következésképpen egy másik áruval való közvetlen kicserélhetőségének formája.

Ha egy árufajta, például kabátok, egy másik árufajtának, például vászonnak, egyenértékül szolgál, és ezért a kabátok arra a jellegzetes tulajdonságra tesznek szert, hogy a vászonnal közvetlenül kicserélhető formában vannak, ezzel még semmiképpen sincs adva az az arány, melyben a kabátok és a vászon kicserélhetők. Ez, minthogy a vászon értéknagysága adott, a kabátok értéknagyságától függ. Akár a kabátot fejezzük ki egyenértékként és a vásznat viszonylagos értékként, akár fordítva, a vásznat egyenértékként és a kabátot viszonylagos értékként, a kabát értéknagyságát továbbra is a termeléséhez szükséges munkaidő határozza meg, tehát ez a meghatározás független a kabát értékformájától. De mihelyt a kabát-árufajta az értékkifejezésben az egyenérték helyét foglalja el, értéknagysága nem fejeződik ki mint értéknagyság. Ellenkezőleg, a kabát-árufajta az értékegyenletben csak mint egy dolog meghatározott mennyisége szerepel.

Például: 40 rőf vászon „ér“ — mit? Két kabátot. Minthogy a kabát-árufajta itt egyenértékként szerepel, minthogy a kabát-használatiérték a vászonnal szemben értéktestnek számít, egy meghatározott kabát-mennyiség elegendő ahhoz, hogy egy meghatározott vászon-értékmennyiséget kifejezzünk. Két kabát ennélfogva kifejezheti 40 rőf vászon értéknagyságát, de sohasem fejezheti ki saját értéknagyságát, kabátok értéknagyságát. Ennek a ténynek — hogy az értékegyenletben az egyenérték mindig egy dolog, egy használati érték egyszerű mennyiségének formájával rendelkezik csupán — felületes felfogása arra a tévútra vitte rá Baileyt, mint sok elődjét és utódját, hogy az értékkifejezésben csakis mennyiségi viszonyt lásson. Ellenkezőleg, egy áru egyenértékformája semmilyen mennyiségi értékmeghatározást sem tartalmaz.

Az első sajátosság, amely az egyenértékforma szemügyre vételekor feltűnik, a következő: a használati érték az ellenkezőjének, az értéknek megjelenési formájává válik.

Az áru természeti formája értékformává válik. De, nota bene [jól jegyezd meg], ez a quid pro quo [felcserélés] B áru (kabát vagy búza vagy vas stb.) számára csak azon az értékviszonyon belül történik, amelybe akármilyen más A áru (vászon stb.) vele lép — csak ezen a vonatkozáson belül. Mivel semmiféle áru sem vonatkoztathatja magát saját magára mint egyenértékre, tehát saját természetes burkát sem teheti meg saját értékének kifejezésévé, más árura kell mint egyenértékre vonatkoztatnia magát, vagyis egy más áru természetes burkát kell saját értékformájává tennie.

Szemléltessük ezt egy olyan mérték példáján, amelyet az árutestekre mint árutestekre, vagyis mint használati értékekre alkalmaznak. Egy cukorsüveg, minthogy test, nehéz, és ezért súlya van, de semmiféle cukorsüvegen nem látható vagy tapintható a súlya. Most különféle, előre meghatározott súlyú vasdarabokat veszünk elő. A vas testi formája, önmagában véve, éppoly kevéssé megjelenési formája a nehézségnek, mint a cukorsüveg testi formája. Mindazonáltal, hogy a cukorsüveget mint nehezet kifejezzük, súlyviszonyba helyezzük a vassal. Ebben a viszonyban a vas olyan testnek számít, amely semmit nem képvisel a nehézségen kívül. A vasmennyiségek ennélfogva a cukor súlymértékéül szolgálnak és a cukor-testtel szemben puszta nehézségi alakot, a nehézség megjelenési formáját képviselik. Ezt a szerepet a vas csak ezen a viszonyon belül tölti be, amelybe a cukor vagy bármely más test, amelynek a súlyát meg kell állapítani, lép vele. Ha nem volna mindkét dolog nehéz, akkor nem léphetnének ebbe a viszonyba és ennélfogva az egyik nem szolgálhatna a másik nehézségének a kifejezéséül. Ha mindkettőt a mérlegre tesszük, akkor valóban azt látjuk, hogy mint nehéz dolog a kettő ugyanaz, és ezért meghatározott arányban ugyanolyan súlyúak is. Mint ahogy a vas-test mint súlymérték a cukorsüveggel szemben csak nehézség, ugyanúgy értékkifejezésünkben a kabát-test a vászonnal szemben csak érték.

De itt véget ér az analógia. A vas a cukorsüveg súlyának kifejezésében mindkét testnek egy közös természeti tulajdonságát képviseli: a nehézségüket, míg a kabát a vászon értékkifejezésében a két dolognak egy természetfeletti tulajdonságát képviseli: értéküket, valami tisztán társadalmit.

Amikor egy áru, például a vászon, viszonylagos értékformája ennek az árunak az érték voltát a testétől és e test tulajdonságaitól teljesen különböző valamiként fejezi ki, például mint kabáttal egyenlőt, maga ez a kifejezés utal arra, hogy társadalmi viszonyt rejt magában. Ellenkező a helyzet az egyenértékformával. Hiszen ez éppen abban áll, hogy valamely árutest, például a kabát, ez a dolog úgy ahogy van, értéket fejez ki, tehát természeténél fogva értékformája van. Igaz, hogy ez csak az értékviszonyon belül érvényes, amelyben a vászon-áru a kabát-árura mint egyenértékre vonatkozik.23 De mivel valamely dolog tulajdonságai nem más dolgokhoz való viszonyából erednek, hanem az ilyen viszonyban csak megnyilvánulnak, a kabátnak is látszólag éppúgy természeténél fogva van egyenértékformája, az a tulajdonsága, hogy közvetlenül kicserélhető, mint az a tulajdonsága, hogy nehéz vagy hogy melegít. Ebből fakad az egyenértékforma rejtélyessége, amely csak akkor vonja magára a politikai gazdász polgárian felületes tekintetét, amikor ez a forma a pénzben készen szembelép vele. Ekkor az arany és az ezüst misztikus jellegét igyekszik eltüntetni azáltal, hogy kevésbé vakító árukat csúsztat a helyükbe és egyre megújuló élvezettel ledarálja annak az egész árucsőcseléknek a jegyzékét, amely a maga idejében az áruegyenérték szerepét játszotta. Nem sejti, hogy már a legegyszerűbb értékkifejezés, mint például 20 rőf vászon = 1 kabát, kitűzi a feladatot: az egyenértékforma rejtélyének megfejtését.

Az egyenértékül szolgáló áru teste mindig elvont emberi munka megtestesülésének számít, és mindig meghatározott hasznos, konkrét munka terméke. Ez a konkrét munka tehát elvont emberi munka kifejezésévé válik. Ha például a kabát elvont emberi munka puszta megvalósulásának számít, akkor a szabómunka, amely ténylegesen megvalósul benne, elvont emberi munka puszta megvalósulási formájának. A vászon értékkifejezésében a szabómunka hasznossága nem abban áll, hogy ruhát, tehát "embert" is csinál, hanem abban, hogy olyan testet hoz létre, amelyről lerí, hogy érték, tehát olyan munka megalvadása, amely egyáltalán nem különbözik a vászon-értékben tárgyiasult munkától. Ahhoz, hogy ilyen értéktükröt hozhasson létre, magának a szabómunkának semmi mást nem kell visszatükröznie azon az elvont tulajdonságán kívül, hogy emberi munka.

Mind a szabómunka formájában, mind a szövőmunka formájában emberi munkaerőt fejtenek ki. Mindkettőnek megvan ezért az az általános tulajdonsága, hogy emberi munka, és ezért bizonyos esetekben, például az értéktermelésnél, csak ebből a szempontból vizsgálhatók. Mindebben semmi titokzatos sincs. De az áru értékkifejezésében visszájára fordul a dolog. Amikor például azt akarjuk kifejezni, hogy a szövőmunka nem konkrét formájában mint szövőmunka, hanem általános tulajdonsága folytán mint emberi munka képezi a vászon-értéket, akkor a szövőmunkával szembeállítjuk a szabómunkát, a vászon-egyenértéket termelő konkrét munkát, mint azt a formát, amelyben elvont emberi munka kézzelfoghatóan megvalósul.

Az egyenértékforma második sajátossága tehát az, hogy a konkrét munka az ellenkezőjének, elvont emberi munkának a megjelenési formájává válik. Amikor azonban ez a konkrét munka, a szabómunka, különbség nélküli emberi munka puszta kifejezésének számít, e formájában egyenlő más munkával, a vászonban rejlő munkával, és ezért, bár magánmunka, mint minden más, árut termelő munka, mégis közvetlenül társadalmi formában levő munka. Éppen ezért olyan termékben jelenik meg, amely közvetlenül kicserélhető más áruval. Az egyenértékforma harmadik sajátossága tehát az, hogy a magánmunka az ellenkezőjének a formájává, közvetlenül társadalmi formában levő munkává válik.

Az egyenértékforma két utoljára kifejtett sajátossága még megfoghatóbb lesz számunkra, ha visszanyúlunk ahhoz a nagy kutatóhoz, aki az értékformát — akárcsak oly sok más gondolkodási formát, társadalmi formát és természeti formát — először elemezte. Ez Arisztotelész volt. Arisztotelész először is világosan kimondja, hogy az áru pénzformája csak az egyszerű értékformának, azaz egy áruérték bármely tetszőleges más áruban való kifejezésének tovább fejlesztett alakja; ezt mondja, ugyanis: „5 ágy = 1 ház” („κλῖναι πέντε ἀντὶ οἰκίας”) nem különbözik” ettől: „5 ágy = ennyi meg ennyi pénz” („κλῖναι πέντε ἀντὶ [...] ὅσου αἱ πέντε κλῖναι").

Arisztotelész továbbá átlátja, hogy az értékviszony, amelyben ez az értékkifejezés rejlik, a maga részéről feltételezi, hogy a házat minőségileg egyenlővé tesszük az ággyal, és hogy e nélkül a lényegi egyenlőség nélkül ezek az érzékileg különböző dolgok nem lennének mint összemérhető nagyságok egymáshoz viszonyíthatok. „Csere”, mondja, „nincs egyenlőség nélkül, sem egyenlőség összemérhetőség nélkül” („out iszotész mé ouszész szümmetriasz”). Itt azonban megtorpan és lemond az értékforma további elemzéséről. „Valójában hát lehetetlen” („té men oun alétheia adünaton”), „hogy ilyes különböző dolgok összemérhetők”, vagyis minőségileg egyenlők legyenek. Ez az egyenlővé tétel csak a dolgok igazi természetétől idegen valami, tehát csak „a gyakorlati szükség kisegítő eszköze” lehet.

Arisztotelész tehát maga megmondja, min szenvedett hajótörést további elemzése, tudniillik az értékfogalom hiányán. Mi az az egyenlő, vagyis az a közös szubsztancia, amelyet a ház az ágy számára az ágy értékkifejezésében képvisel? Ilyesmi „valójában nem létezhet”, mondja Arisztotelész. Miért? A ház az ággyal szemben annyiban képvisel egyenlőt, amennyiben azt képviseli, ami a kettőben — az ágyban és a házban — valóban egyenlő. És ez — az emberi munka.

Hogy azonban az áruértékek formájában minden munka mint egyenlő emberi munka, s ezért mint egyenlő érvényű fejeződik ki, azt Arisztotelész magából az értékformából nem olvashatta ki, mert a görög társadalom a rabszolgamunkán alapult, ennélfogva az emberek és munkaerejük egyenlőtlensége volt természeti alapja. Az értékkifejezés titkát, minden munka egyenlőségét és egyenlő érvényűségét, mert és amennyiben egyáltalában-való emberi munka, csak akkor lehet megfejteni, amikor az emberi egyenlőség fogalma már népi előítélet szilárdságával rendelkezik. De ez csak olyan társadalomban lehetséges, amelyben a munkatermék általános formája az áruforma, tehát az embereknek egymáshoz mint árubirtokosokhoz való viszonya az uralkodó társadalmi viszony. Arisztotelész zsenialitása éppen abban mutatkozik meg ragyogóan, hogy az áruk értékkifejezésében egyenlőségi viszonyt fedezett fel. Csak kora társadalmának történelmi korlátjai akadályozták meg őt annak felfedezésében, miben is áll „valójában” ez az egyenlőségi viszony.

Az egyszerű egyenértékforma egészben véve

Egy áru egyszerű értékformája benne foglaltatik egy tőle különböző fajta áruhoz való értékviszonyában, vagyis ezzel az áruval való csereviszonyában. A áru értékét minőségileg azzal fejezzük ki, hogy B áru közvetlenül kicserélhető A áruval. Mennyiségileg ázzál fejezzük ki, hogy B áru meghatározott mennyisége kicserélhető az A áru adott mennyiségével. Másszóval: egy áru értéke önálló kifejezést kap azáltal, hogy mint „csereérték” jelenik meg. Amikor ennek a fejezetnek az elején a szokványos szóhasználattal azt mondtuk: az áru használati érték és csereérték, ez, ha szigorúan vesszük, helytelen volt. Az áru használati érték, vagyis használati tárgy, és „érték ". Ez a kettőssége nyomban megmutatkozik, mihelyt értékének saját, az áru természeti formájától különböző megjelenési formája van, a csereértéké, és ez a formája az árunak soha sincs meg, ha elszigetelten vizsgáljuk, hanem mindig csak egy második, tőle különböző fajta áruval való érték- vagy csereviszonyban. De ha ezt már tudjuk, akkor az említett kifejezési mód nem okoz kárt, hanem rövidítésül szolgál.

Elemzésünk kimutatta, hogy az áru értékformája vagy értékkifejezése az áruérték természetéből fakad, s nem fordítva, nem az érték és az értéknagyság abból, hogy az áru csereértékként jut kifejezésre. De ez a rögeszméje mind a merkantilistáknak és modern felelevenítőiknek, például Ferriernek, Ganilh-nak stb.24, mind ellenlábasaiknak, a modern szabadkereskedelmi commis voyageuröknek [utazó ügynököknek], például Bastiat-nak és társainak. A merkantilisták a fő súlyt az értékkifejezés minőségi oldalára helyezik, ennélfogva az áru egyenértékformájára, amelynek kész alakja a pénz, — a modern szabadkereskedelmi házalók ellenben, akiknek minden áron túl kell adniok árujukon, a viszonylagos értékforma mennyiségi oldalára. Számukra tehát nem létezik az árunak sem értéke, sem értéknagysága, kivéve abban a kifejezésben, melyhez a csereviszony révén jut, ennélfogva csak a napi árfolyamlistában. A skót Macleod, akinek az a funkciója, hogy a Lombard Street zűrzavaros elképzeléseit minél tudósabb mezbe öltöztesse, lett a szintézise a babonás merkantilistáknak és a szabadkereskedelmi házalóknak.

Amikor tüzetesebben szemügyre vettük A áru értékkifejezését, amelyet B áruval való értékviszonya tartalmaz, kitűnt, hogy ezen belül A áru természeti formája csak használati érték alakjának, áru természeti formája pedig csak értékformának vagy értékalaknak számít. A használati értéknek és az értéknek az áruba burkolt belső ellentétét tehát egy külső ellentét fejezi ki, vagyis két áru viszonya, amelyben az az áru, amelynek értékét ki kell fejezni, közvetlenül csak használati értéknek, a másik áru ellenben, amelyben az értéket kifejezzük, közvetlenül csak csereértéknek számít. Az áru egyszerű értékformája tehát az áruban foglalt ellentétnek, a használati érték és az érték ellentétének egyszerű megjelenési formája.

A munkatermék minden társadalmi állapotban használati tárgy, de csak egy történelmileg meghatározott fejlődési korszak, amelyben a használati dolog termelésére fordított munka mint ennek „tárgyi“ tulajdonsága, azaz értéke jelenik meg, változtatja a munkaterméket áruvá. Ebből az következik, hogy az áru egyszerű értékformája egyúttal a munkatermék egyszerű áruformája, hogy tehát az áruforma fejlődése is egybeesik az értékforma fejlődésével.

Első pillantásra látjuk, mennyire elégtelen az egyszerű értékforma, ez a csíraforma, amely csak egy sor átalakulás útján érik árformává.

Ha A áru értékét valamilyen B áruban fejezzük ki, ezzel A áru értékét csak saját használati értékétől különböztetjük meg és ezért csak valamilyen egyes, tőle különböző árufajtával hozzuk csereviszonyba, ahelyett hogy valamennyi más áruval való minőségi egyenlőségét és mennyiségi arányosságát fejeznénk ki. Egy áru egyszerű viszonylagos értékformájának megfelel egy másik áru egyes egyenértékformája. Például a kabátnak a vászon viszonylagos értékkifejezésében csak erre az egyes árufajtára, a vászonra vonatkoztatva van egyenérték-formája, vagyis a közvetlen kicserélhetőség formája.

Az egyes értékforma azonban magától átmegy egy teljesebb formába. Igaz, hogy ennek révén A áru értékét csak egy másik fajta áruban fejezzük ki. De hogy milyen fajta ez a másik áru, hogy kabát-e ez, vagy vas, vagy búza stb., ez teljesen közömbös. Aszerint tehát, hogy ezzel vagy azzal a másik árufajtával lép értékviszonyba, egy és ugyanannak az árunak különböző egyszerű értékkifejezései jönnek létre.25 Lehetséges értékkifejezései számának csak a tőle különböző árufajták száma szab határt. Elszigetelt értékkifejezése ezért különböző egyszerű értékkifejezéseinek mindig meghosszabbítható sorává változik át.

B) Teljes vagy kifejlett értékforma

A kifejlett viszonylagos értékforma

Egy áru értéke, például a vászoné, most az áruvilág számtalan más elemében fejeződik ki. Minden más árutest a vászon-érték tükrévé válik.26 Csak így jelenik meg igazán maga ez az érték mint különbség nélküli emberi munka megalvadása. Mert az értékképző munka most határozottan olyan munkaként testesül meg, amely minden más emberi munkával egyenlő érvényű, bármilyen a természeti formája, tehát akár kabátban, akár búzában, akár vasban, akár aranyban stb. tárgyiasul. A vászon ezért most érték-formája révén már nemcsak egy egyes másik árufajtával, hanem az áruvilággal van társadalmi viszonyban. Mint áru, polgára ennek a világnak. Ugyanakkor kifejezéseinek vég nélküli sora azt is mutatja, hogy az áruérték közömbös annak a használati értéknek különös formája iránt, amelyben megjelenik.

Az első formában — 20 rőf vászon = 1 kabát — véletlen tény lehet az, hogy ez a két áru meghatározott mennyiségi viszonyban kicserélhető. A második formán ellenben azonnal átsüt a véletlen megjelenéstől lényegesen különböző és azt meghatározó mögöttes alap. A vászon értéke ugyanakkora marad, akár kabátban, akár kávéban, akár vasban stb., a legkülönbözőbb tulajdonosok számtalan különböző árujában fejezzük ki. Két egyéni árutulajdonos véletlen viszonya elesik. Nyilvánvalóvá lesz, hogy nem a csere szabályozza az áru értéknagyságát, hanem fordítva, az áru értéknagysága szabályozza csereviszonyait.

A konkrét egyenértékforma

A vászon értékkifejezésében minden áru, a kabát, a tea, a búza, a vas stb. egyenértéknek és ezért értéktestnek számít. Mindegyik áru meghatározott természeti formája most egy-egy konkrét egyenértékforma sok másik mellett. Ugyanígy a különböző árutestekben foglalt sokféle meghatározott, konkrét, hasznos munkafajta most ugyanannyi konkrét megvalósulási vagy megjelenési formája az emberi munkának mint olyannak.

A teljes vagy kifejlett értékforma hiányosságai

Először is az áru viszonylagos értékkifejezése befejezetlen, mert a sor, amelyben ábrázolódik, sohasem zárul le. A lánc, amelyben az egyik érték-egyenlet a másikhoz kapcsolódik, mindig meghosszabbítható minden újonnan fellépő árufajtával, amely egy újabb értékkifejezés anyagát szolgáltatja. Másodszor, a széteső és különböző fajta értékkifejezések tarka mozaikját alkotja. Végül, ha — mint ahogyan ennek meg kell történnie — minden áru viszonylagos értékét ebben a kifejlett formában fejezzük ki, akkor minden áru viszonylagos értékformája az értékkifejezések vég nélküli sora, amely különbözik minden más áru viszonylagos értékformájától. A kifejlett viszonylagos értékforma hiányosságai visszatükröződnek a neki megfelelő egyenértékformában. Minthogy minden egyes árufajta természeti formája itt különös egyenértékforma számtalan más különös egyenértékforma mellett, egyáltalában csak korlátozott egyenértékformák léteznek, amelyek mindegyike kizárja a másikat. Éppígy a minden különös áruegyenértékben foglalt meghatározott, konkrét, hasznos munkafajta az emberi munkának csak különös, tehát nem teljes megjelenési formája. Ennek megvan ugyan a teljes vagy totális megjelenési formája e különös megjelenési formák összességében. De így nincs egységes megjelenési formája.

A kifejlett viszonylagos értékforma mindazonáltal csak egyszerű viszonylagos értékkifejezések, vagyis az első forma szerinti egyenletek összege, például:
20 rőf vászon = 1 kabát;
20 rőf vászon = 10 font tea
stb.
De ezeknek az egyenleteknek mindegyike a vele azonos fordított egyenletet is tartalmazza:
1 kabát = 20 rőf vászon;
10 font tea = 20 rőf vászon
stb.

Csakugyan: ha valaki vásznát sok más árura cseréli, és ezért a vászon értékét egy sor más áruban fejezi ki, akkor szükségszerűen a sok más árutulajdonosnak is ki kell cserélnie áruit vászonra, s ezért különböző árui értékét ugyanabban a harmadik áruban, vászonban kell kifejeznie. Ha tehát megfordítjuk a 20 rőf vászon = 1 kabát, vagy = 10 font tea, stb. sort, vagyis ha kifejezzük azt a fordított vonatkozást, amely a sorban tulajdonképpen már benne foglaltatik, megkapjuk az általános értékformát.

C) Általános értékforma

Az értékforma megváltozott jellege

Az áruk most értékeiket kifejezik: 1. egyszerűen, egyetlen áruban, és 2. egységesen, ugyanabban az áruban. Értékformájuk egyszerű és egységes, ezért általános.

Az I. és a II. forma csak odáig jutott el, hogy egy áru értékét a saját használati értékétől, illetve árutestétől különböző valamiként fejezze ki. Az első forma ilyen értékegyenleteket adott: 1 kabát = 20 rőf vászon, 10 font tea = 1/2 tonna vas stb. A kabát értékét mint vászonnal-egyenlőt, a tea értékét mint vassal-egyenlőt stb. fejezzük ki, de a vászonnal-egyenlő és a vassal-egyenlő, a kabátnak és a teának ezek az értékkifejezései éppúgy különböznek egymástól, mint a vászon és a vas. Ez a forma gyakorlatilag nyilvánvalóan csak a kezdet kezdetén fordul elő, amikor munkatermékek csak véletlen és alkalmi csere útján változnak át árukká.

A második forma az elsőnél teljesebben különbözteti meg egy áru értékét saját használati értékétől, mert például a kabát értéke most a kabát természeti formájával a legkülönbözőbb formákban lép szembe, mint vászonnal-egyenlő, vassal-egyenlő, teával-egyenlő stb., bármi mással egyenlő, csak nem kabáttal-egyenlő. Másrészt itt éppenséggel ki van zárva az áruk minden közös értékkifejezése, mert egy-egy áru értékkifejezésében most valamennyi többi áru csak egyenérték formájában jelenik meg. A kifejlett értékforma először akkor fordul elő ténylegesen, amikor egy munkaterméket, például szarvasmarhát, már nem kivételesen, hanem szokásszerűen cserélnek különböző más árukra.

Az újonnan nyert forma az áruvilág értékeit egy és ugyanabban a tőle elkülönült árufajtában, például vászonban fejezi ki, és ilymódon minden áru értékét vászonnal való egyenlősége útján jeleníti meg. Mint vászonnal-egyenlő, minden áru értéke most nemcsak saját használati értékétől különböző, hanem minden használati értéktől, s éppen ezáltal azt fejezi ki, ami benne minden más áruval közös. Csak ez a forma vonatkoztatja tehát valóban az árukat mint értékeket egymásra, illetve indítja arra, hogy mint csere-értékek jelenjenek meg egymásnak.

A két korábbi forma egy-egy áru értékét vagy egyetlenegy tőle különböző fajta áruban, vagy sok tőle különböző áru sorában fejezi ki. Mindkét esetben úgyszólván az egyes áru magánügye, hogy értékformát adjon magának, és ezt a többi áru közreműködése nélkül teszi. Ezek vele szemben az egyenértéknek csupán passzív szerepét játsszák. Az általános értékforma ellenben csak az egész áruvilág közös műveként keletkezik. Egy-egy áru csak azért nyer általános értékkifejezést, mert egyidejűleg valamennyi más áru ugyanabban az egyenértékben fejezi ki értékét, és minden újonnan fellépő árufajtának követnie kell ezt. Ezzel napvilágra kerül, hogy az áruk értéktárgyisága, minthogy ez ezeknek a dolgoknak csupán „társadalmi létezése”, csak minden oldalú társadalmi vonatkozásuk útján fejezhető is ki; érték-formájuknak ezért társadalmilag érvényes formának kell lennie.

A vászonnal-egyenlőség formájában az összes áruk most már nemcsak mint minőségileg egyenlők, mint egyáltalában-való értékek jelennek meg, hanem egyúttal mint mennyiségileg összehasonlítható értéknagyságok. Mivel értékük nagyságát egy és ugyanabban az anyagban, vászonban tükrözik, ezek az értéknagyságok kölcsönösen visszatükröződnek egymásban. Például 10 font tea = 20 rőf vászon, és 40 font kávé = 20 rőf vászon. Tehát 10 font tea = 40 font kávé, vagyis: l font kávéban csak egynegyed annyi értékszubsztancia, munka rejlik, mint 1 font teában.

Az áruvilág általános viszonylagos értékformája a belőle kirekesztett egyenértékárunak, a vászonnak, az általános egyenérték jellegét adja. Ennek saját természeti formája e világ közös értékalakja, a vászon ezért minden más áruval közvetlenül kicserélhető. A vászon testi formája minden emberi munka látható testté válásának, általánostársadalmi bebábozódásának számít. A szövőmunka, az a magánmunka, amely vásznat termel, egyszersmind általános társadalmi formában van, abban a formában, melyben minden más munkával egyenlő. Az a számtalan egyenlet, amelyből az általános értékforma áll, a vászonban megvalósult munkát sorjában egyenlővé teszi minden, más árukban foglalt munkával, és ezzel a szövőmunkát az egyáltalában-való emberi munka általános megjelenési formájává teszi. így az áruértékben tárgyiasult munka nemcsak negatívan jelenik meg, mint olyan munka, amelyben a valóságos munkák minden konkrét formájától és hasznos tulajdonságától elvonatkoztatunk. Saját pozitív természete határozottan kidomborodik. Az általános értékforma minden valóságos munka redukciója arra, ami valamennyinek közös jellege: emberi munkára — az emberi munkaerő kifejtésére.

Az általános értékforma, amely a munkatermékeket mint különbség nélküli emberi munka puszta megalvadásait jeleníti meg, már a felépítésével mutatja, hogy az áruvilág társadalmi kifejezése. Ilymódon kinyilatkoztatja, hogy ebben a világban a munka általános emberi jellege képezi a munka sajátos társadalmi jellegét.

A viszonylagos értékforma és az egyenértékforma fejlődésének kapcsolata

A viszonylagos értékforma fejlettségi fokának megfelel az egyenértékforma fejlettségi foka. De — és ezt jól jegyezzük meg — az egyenértékforma fejlődése csak a viszonylagos értékforma fejlődésének kifejezése és eredménye.

Egy áru egyszerű vagy elszigetelt viszonylagos értékformája egy másik árut egyes egyenértékké tesz. A viszonylagos érték kifejlett formája, egy áru értékének ez az összes többi áruban való kifejezése a különböző fajta különös egyenértékek formáját nyomja ezekre az árukra. Végül egy különös árufajta általános egyenértékformára tesz szert, mert az összes többi áru őt teszi meg egységes, általános értékformájának anyagává. Ugyanabban a fokban azonban, amelyben az értékforma egyáltalán fejlődik, kifejlődik a két pólusa, a viszonylagos értékforma és az egyenértékforma közötti ellentét is.

Már az első forma — 20 rőf vászon = 1 kabát — magában foglalja ezt az ellentétet, de nem rögzíti. Aszerint, hogy ugyanazt az egyenletet elölről vagy hátulról olvassuk, a két áruvéglet mindegyike, a vászon is, a kabát is, egyaránt hol viszonylagos értékformában, hol egyenértékformában van. Itt még nehéz a poláris ellentétet lerögzíteni.

A II. formában mindig csak egy-egy árufajta az, amely viszonylagos értékét teljes egészében kifejtheti, vagyis magának ennek az árufajtának csak azért és annyiban van kifejlett viszonylagos értékformája, mert és amennyiben valamennyi többi áru vele szemben egyenértékformában van. Itt már nem lehet az értékegyenlet két oldalát — például 20 rőf vászon = 1 kabát, vagy = 10 font tea, vagy = 1 quarter búza stb. — felcserélni anélkül, hogy az egyenlet egész jellegét meg ne változtassuk és teljes értékformából általános értékformává ne alakítsuk.

Végül az utolsó forma, a III. forma az áruvilágnak általános társadalmi viszonylagos értékformát ad, mert (és: ha), egyetlenegy kivétellel, az összes hozzá tartozó áru ki van rekesztve az általános egyenértékformából. Egy áru, a vászon, tehát a valamennyi más árura való közvetlen kicserélhetőség formájában van, vagyis közvetlenül társadalmi formában, mert (és: ha) egyetlen más áru sincs ebben a formában.27

Ezzel szemben, az az áru, amely mint általános egyenérték szerepel, ki van rekesztve az áruvilág egységes és ezért általános viszonylagos értékformájából. Ha a vászonnak, vagyis valamely általános egyenértékformában levő árunak egyúttal az általános viszonylagos értékformában is részt kellene vennie, saját magának kellene egyenértékéül szolgálnia. Akkor ezt kapnánk: 20 rőf vászon = 20 rőf vászon; ez tautológia [semmit/nyilvánvaló dolgot mondás], amely sem értéket, sem értéknagyságot nem fejez ki. Hogy az általános egyenérték viszonylagos értékét kifejezzük, inkább meg kell fordítanunk a III. formát. Az általános egyenértéknek nincs a többi áruval közös viszonylagos értékformája, hanem értéke valamennyi többi árutest vég nélküli sorában fejeződik ki viszonylagosan. Ilymódon most a kifejlett viszonylagos értékforma, vagyis a II. forma az egyenérték-áru sajátos viszonylagos értékformájaként jelenik meg.

Átmenet az általános értékformából a pénzformába

Az általános egyenértékforma az egyáltalában-való értéknek egyik formája. Tehát minden árut megillethet. Másrészt egy áru csak azért és annyiban van általános egyenértékformában (III. formában), mert (és: ha) mint egyenértéket valamennyi többi áru diszkriminálja. És csak attól a pillanattól fogva, amikor ez a diszkrimináció végérvényesen egy sajátos árufajtára korlátozódik, tesz szert az áruvilág egységes viszonylagos értékformája objektív szilárdságra és általános társadalmi érvényre.

Mármost az a sajátos árufajta, amelynek természeti formájával az egyenértékforma társadalmilag összenő, pénzáruvá válik, vagyis mint pénz funkcionál. Sajátos társadalmi funkciójává és ezért társadalmi monopóliumává válik, hogy az áruvilágban az általános egyenérték szerepét játssza. Azok között az áruk között, amelyek a II. formában mint a vászon különös egyenértékei szerepelnek és a III. formában viszonylagos értéküket közösen vászonban fejezik ki, ezt a kiváltságos helyet a történelem folyamán egy bizonyos áru, az arany vívta ki magának. Ha tehát a III. formában a vászon-áru helyére az arany-árut tesszük, megkapjuk a pénzformát.

4. Az áru fétisjellege és annak titka

Egy áru az első pillantásra magától értetődő, köznapi dolognak látszik. Elemzése megmutatja, hogy nagyon szövevényes dolog, tele metafizikai szőrszálhasogatással és teológiai bogarassággal. Mint használati értékben nincsen benne semmi titokzatos, akár abból a szempontból tekintem, hogy tulajdonságaival emberi szükségleteket elégít ki, akár abból, hogy ezekre a tulajdonságokra csak mint emberi munka terméke tesz szert. A napnál is világosabb, hogy az ember tevékenységével a természeti anyagok formáit neki hasznos módon megváltoztatja. A fa formáját például megváltoztatjuk, amikor asztalt készítünk belőle. Az asztal mégis fa marad, közönséges érzéki dolog. De mihelyt áruként lép fel, érzékileg érzékfeletti dologgá változik. Nemcsak hogy lábaival a földön áll, hanem minden más áruval szemben a feje tetejére áll, és fafejében mindenféle rigolyát fejleszt ki, sokkal elképesztőbbeket, mint hogyha önszántából táncolni kezdene.28

Az áru misztikus jellege tehát nem használati értékéből fakad. Éppoly kevéssé fakad az értékmeghatározások tartalmából. Mert, először, akármilyen különbözők is a hasznos munkák, vagyis a termelő tevékenységek, fiziológiai igazság az, hogy ezek az emberi szervezet funkciói, és hogy minden ilyen funkció, bármi a tartalma és a formája, lényegében emberi agy, ideg, izom, érzékszerv stb. ráfordítása. Másodszor, az értéknagyság meghatározásának alapja ennek a ráfordításnak időtartama, vagyis a[z általános társadalmi] munka mennyisége, márpedig a mennyiség még érzékeink által is megkülönböztethető a munka minőségétől. Az a munkaidő, amelybe a létfenntartási eszközök termelése kerül, minden társadalmi állapotban szükségképpen érdekelte az embert, ha nem is egyenlő mértékben a különböző fejlődési fokokon.29

Végül, mihelyt az emberek valamilyen módon egymásnak dolgoznak, munkájuk társadalmi formát is ölt.

Miből fakad hát a rejtélyes jelleg, amelyet a munkatermek kap, mihelyt áruformát ölt? Nyilván magából ebből a formából. Az emberi munkák egyenlősége a munkatermékek egyenlő értéktárgyiságának dologi formáját kapja, az emberi munkaerő kifejtésének az időtartammal való mérése a munkatermékek értéknagyságának formáját kapja, végül a termelők viszonyai, amelyekben munkáik e társadalmi meghatározásai érvényesülnek, a munkatermékek társadalmi viszonyának formáját kapják.

Az áruforma titokzatossága tehát egyszerűen abban áll, hogy az áruforma az emberek számára saját munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint ezeknek a dolgoknak társadalmi természeti tulajdonságait, ennélfogva a termelőknek az összmunkához való társadalmi viszonyát is úgy, mint tárgyaknak rajtuk kívül létező társadalmi viszonyát. E quid pro quo [felcserélés] révén a munkatermékek árukká, érzékileg érzékfölötti, vagyis társadalmi dolgokká válnak. Így egy dolog fényhatása a látóidegre nem úgy jelentkezik, mint magának a látóidegnek szubjektív ingere, hanem mint a szemen kívül levő dolognak tárgyi formája. De a látásnál valóban fény vetődik egy dologról, a külső tárgyról, egy másik dologra, a szemre. Ez fizikai viszony fizikai dolgok között. Ezzel szemben az áruformának és a munkatermékek értékviszonyának, amelyben ez jelentkezik, semmi köze sincs a munkatermékek fizikai természetéhez és az ebből eredő dologi vonatkozásokhoz. Csak maguknak az embereknek a meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt számukra dolgok viszonyának fantasztikus formáját ölti. Ahhoz tehát, hogy analógiát találjunk, a vallás világának ködös tájai felé kell fordulnunk. Itt az emberi fej termékei saját élettel megajándékozott, egymással és az emberekkel viszonyban álló önálló alakoknak tűnnek fel. Ugyanígy vagyunk az áruvilágban az emberi kéz termékeivel. Ezt nevezem fetisizmusnak, amely a munkatermékekhez hozzátapad, mihelyt áruként termelik őket, és amely ezért az árutermeléstől elválaszthatatlan

Az áruvilágnak ez a fétisjellege, mint ahogy az előző elemzés már megmutatta, az árukat termelő munka sajátságos társadalmi jellegéből ered. Használati tárgyak egyáltalában csak azért válnak árukká, mert egymástól függetlenül űzött magánmunkák termékei. E magánmunkák összessége a társadalmi összmunka. Mivel a termelők csak munkatermékeik kicserélése útján lépnek társadalmi érintkezésbe egymással, magánmunkáik sajátos társadalmi jellege is csak e cserén belül jelenik meg. Vagyis a magánmunkák valójában csak azon vonatkozások révén érvényesülnek a társadalmi összmunka tagjaiként, amelyekbe a csere a munkatermékeket és ezek közvetítésével a termelőket helyezi. A termelők számára ezért magánmunkájuk társadalmi vonatkozásai annak jelennek meg, amik, vagyis nem a személyek közvetlenül társadalmi viszonyainak magában a munkájukban, hanem ellenkezőleg, a személyek dologi viszonyainak és a dolgok társadalmi viszonyainak.

Csak cseréjükön belül tesznek szert a munkatermékek érzékileg különböző használatitárgyiságuktól elválasztott, társadalmilag egyenlő értéktárgyiságra. A munkaterméknek ez a kettéhasadása hasznos dologra és értékdologra gyakorlatilag csak akkor érvényesül, amikor a csere már eléggé kiterjedtté és eléggé fontossá vált ahhoz, hogy hasznos dolgokat csere céljából termeljenek, tehát a dolgok értékjellegét már magánál a termelésüknél tekintetbe vegyék. E pillanattól a termelők magánmunkái ténylegesen kettős társadalmi jellegre tesznek szert. Egyrészt, mint meghatározott hasznos munkáknak, meghatározott társadalmi szükségletet kell kielégíteniök és ilymódon az összmunka — a társadalmi munkamegosztás természetadta rendszere — tagjainak kell bizonyulniok. Másrészt saját termelőik sokoldalú szükségleteit csak annyiban elégítik ki, amennyiben minden különös hasznos magánmunka minden más hasznos fajtájú magánmunkával kicserélhető, tehát vele egyenlőnek számít. Toto coelo [teljesen] különböző munkák egyenlősége csak abban állhat, hogy elvonatkoztatunk valóságos egyenlőtlenségüktől, hogy redukáljuk őket arra a közös jellegükre, amellyel mint emberi munkaerő kifejtése, mint elvontan emberi munka rendelkeznek. A magántermelők agya magánmunkájuk e kettős társadalmi jellegét csak azokban a formákban tükrözi vissza, amelyek a gyakorlati érintkezésben, a termékcserében megjelennek — magánmunkájuk társadalmilag hasznos jellegét tehát abban a formában, hogy a munkaterméknek hasznosnak kell lennie, mégpedig mások számára hasznosnak —, a különböző fajta munkák egyenlőségének társadalmi jellegét pedig abban a formában, hogy ezeknek az anyagilag különböző dolgoknak, a munkatermékeknek közös értékjellegük van.

Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé egymással különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják.30 Az értéknek tehát nincs a homlokára írva, hogy micsoda. Sőt, az érték minden munkaterméket társadalmi hieroglifává változtat. Később az emberek igyekeznek a hieroglifa értelmét kibogozni,

saját társadalmi termékük titkának nyitjára jönni, hiszen a használati tárgyaknak értékekként való meghatározása éppúgy az ő társadalmi termékük, mint a nyelv. Az a késői tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának, korszakot alkot az emberiség fejlődéstörténetében, de semmiképpen sem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát. Az, ami csak erre a különös termelési formára, az árutermelésre érvényes — hogy tudniillik az egymástól független magánmunkák sajátosan társadalmi jellege ezeknek a munkáknak mint emberi munkáknak az egyenlőségében áll, és hogy ez a jelleg a munkatermékek értékjellegének formáját ölti —, az árutermelés viszonyainak rabjává lett emberek számára, ama felfedezés előtt és utána egyaránt, éppannyira végérvényesnek jelenik meg, mint ahogy az, hogy a tudomány felbontotta a levegőt elemeire, nem szünteti meg a levegőformát mint fizikai testi formát.

A termékeket cserélőket gyakorlatilag mindenekelőtt az a kérdés érdekli, mennyi idegen terméket kapnak saját termékükért, tehát milyen arányokban cserélődnek a termékek. Mihelyt ezek az arányok bizonyos szokásszerű stabilitást érnek el, úgy tűnik, mintha a munkatermékek természetéből fakadnának, s így például 1 tonna vas és 2 uncia arany ugyanúgy egyenlő értékű, mint ahogy 1 font arany és 1 font vas különböző fizikai és vegyi tulajdonságaik ellenére egyenlő nehezek. Valójában a munkatermékek értékjellege csak azáltal szilárdul meg, hogy mint értéknagyságok érvényesülnek.

Az utóbbiak állandóan változnak, függetlenül a cserélők akaratától, tudtától és cselekvésétől. Az szemükben saját társadalmi mozgásuk dolgok mozgásának formáját ölti, amely mozgásnak ellenőrzése alatt állanak, ahelyett hogy ők ellenőriznék. Teljesen kifejlődött árutermelésre van szükség, mielőtt magából a tapasztalatból kisarjad az a tudományos felismerés, hogy az egymástól függetlenül űzött, de a társadalmi munkamegosztás természetadta tagjaiként egymástól minden oldalúan függő magánmunkák folytonosan redukálódnak társadalmilag arányos mértékükre, mert termékeik véletlen és állandóan ingadozó csereviszonyaiban a termelésükhöz társadalmilag szükséges munkaidő szabályozó természeti törvényként ugyanolyan erőszakosan érvényesül, mint például a nehezedés törvénye, amikor valakinek a ház a fejére szakad.31 Az tehát, hogy az értéknagyságot a munkaidő határozza meg, a viszonylagos áruértékek látható mozgásai mögé rejtett titok. Felfedezése megszünteti azt a látszatot, hogy a munkatermékek értéknagyságát csupán a véletlen határozza meg, de semmiképp sem szünteti meg az értéknagyság dologi formáját.

Az emberi élet formáin való elmélkedés, tehát tudományos elemzésük is, egyáltalában a valóságos fejlődéssel ellenkező úton indul el. Post festum [utólag], és ennélfogva a fejlődési folyamat kész eredményeivel kezdődik. Azok a formák, amelyek munkatermékekre rányomják az áru bélyegét és ezért előfeltételei az áruforgalomnak, már a társadalmi élet természeti formáivá szilárdultak, mielőtt az emberek próbálnak számot adni maguknak, nem e formák történelmi jellegéről — ezeket a formákat, ellenkezőleg, már megváltoztathatatlanoknak tekintik —, hanem tartalmukról. Így csak az áruárak elemzése vezetett az értéknagyság meghatározásához, csak az áruk közös pénzkifejezése vezetett értékjellegük rögzítéséhez. De éppen az áru-világ e kész formája — a pénzforma — az, amely a magánmunkák társadalmi jellegét és ennélfogva a magánmunkások társadalmi viszonyait dologilag elleplezi, ahelyett hogy ezeket feltárná. Ha azt mondom, a kabát, a csizma stb. úgy vonatkoztatják magukat a vászonra, mint elvont emberi munka általános megtestesülésére, ennek a kifejezésnek a megkergültsége szembeszökő. De ha a kabát, a csizma stb. termelői ezeket az árukat a vászonra — vagy aranyra és ezüstre, ami a dolgon mit sem változtat — mint általános egyenértékre vonatkoztatják, magánmunkáiknak a társadalmi összmunkához való viszonya pontosan ebben a megkergült formában jelenik meg előttük.

Éppen ilyen formák a polgári gazdaságtan kategóriái. Ezek társadalmilag érvényes, tehát objektív gondolati formák e történelmileg meghatározott társadalmi termelési módnak, az árutermelésnek a termelési viszonyai számára. Az áruvilág minden miszticizmusa, minden varázslat és kísértetiesség, amely az árutermelés alapzatán a munkatermékeket ködbe burkolja, rögtön eltűnik tehát, mihelyt más termelési formákhoz fordulunk.


Minthogy a politikai gazdaságtan szereti a robinzonádokat32, lássuk mindenekelőtt Robinsont a maga szigetén. Akármilyen szerény is természeténél fogva, mégis különböző fajta szükségleteket kell kielégítenie, és ezért különböző fajta hasznos munkákat kell elvégeznie, szerszámokat kell csinálnia, bútort kell készítenie, lámát kell szelídítenie, halásznia, vadásznia kell stb. Az imádkozásról és hasonlókról itt nem beszélünk, mert Robinsonunk ebben örömét leli, és az ilyenfajta tevékenységet felüdülésnek tekinti. Akármilyen különbözők is termelő funkciói, tudja, hogy ezek csak különböző tevékenységi formái ugyanannak a Robinsonnak, tehát csak különböző módjai emberi munkának. Maga a szükség viszi rá, hogy idejét pontosan beossza különböző funkciói között. Hogy egyik funkciója nagyobb, a másik kisebb teret foglal-e el össztevékenységében, az attól függ, hogy nagyobb vagy kisebb nehézségeket kell-e leküzdenie, hogy a célul kitűzött hasznos hatást elérje. A tapasztalat megtanítja erre, és Robinsonunk, aki a hajótörésnél órát, főkönyvet, tintát és tollat mentett meg, derék angol lévén csakhamar könyvet kezd vezetni saját magáról. Leltárában jegyzékbe veszi a birtokában levő használati tárgyakat, azokat a különböző műveleteket, amelyek termelésükhöz szükségesek, végül azt a munkaidőt, amelybe neki e különböző termékek meghatározott mennyiségei átlagban kerülnek. Valamennyi viszony Robinson és ama dolgok között, amelyekből magateremtette gazdagsága áll, itt olyan egyszerű és átlátszó, hogy talán még M. Wirth úr is különösebb szellemi megerőltetés nélkül megértheti őket. És mégis megvan bennük az érték valamennyi lényeges meghatározása.

Menjünk át most Robinson verőfényes szigetéről a sötét európai középkorba. A független ember helyett itt csupa olyan embert találunk, aki függő helyzetben van: jobbágyokat és földesurakat, vazallusokat és hűbérurakat, világiakat és papokat. Személyi függőség jellemzi az anyagi termelés társadalmi viszonyait éppúgy, mint a rajtuk felépült életszférákat. De éppen mivel a személyi függőség viszonyai alkotják az adott társadalmi alapzatot, a munkáknak és a termékeknek nem kell realitásuktól különböző fantasztikus alakot ölteniük. Mint természetbeni szolgálatok és természetbeni szolgáltatások kerülnek be a társadalmi forgatagba. Itt a munka természeti formája, különös volta, nem pedig, mint az árutermelés alapzatán, általános volta a munka közvetlenül társadalmi formája. A robotmunkát éppúgy idővel mérik, mint az árut termelő munkát, de minden jobbágy tudja, hogy személyes munkaerejének meghatározott mennyisége az, amelyet ura szolgálatában kifejt. A papnak beszolgáltatandó tized világosabb, mint a pap áldása. Akárhogy ítéljük is meg tehát azokat a jellemálarcokat, amelyekben itt az emberek egymással szembelépnek, a személyek társadalmi viszonyai, amelyek munkáikban érvényesülnek, mindenesetre saját személyi viszonyaikként jelennek meg, és nincsenek a dolgok, a munkatermékek társadalmi viszonyainak álcázva.

Ha közös, vagyis közvetlenül társadalmasított munkát akarunk szemügyre venni, nem kell ahhoz a természetadta formájához visszatérnünk, amellyel minden kultúrnép történelmének küszöbén találkozunk.33 Közelebbi példa egy olyan parasztcsalád falusi patriarchális ipara, amely saját szükségletére gabonát, marhát, fonalat, vásznat, ruhadarabokat stb. termel. Ezek a különböző dolgok a családdal mint családi munkájának különböző termékei lépnek szembe, de nem lépnek szembe egymással mint áruk. A különböző munkák, amelyek ezeket a termékeket előállítják: a földművelés, az állattenyésztés, a fonás, a szövés, a szabómunka stb. természeti formájukban társadalmi funkciók, mert a család funkciói, amelynek éppúgy megvan a saját, természetadta munkamegosztása, mint az árutermelésnek. Nemi és korkülönbségek, valamint a munkának az évszakok váltakozásával változó természeti feltételei szabályozzák a munkának a családon belüli elosztását és az egyes családtagok munkaidejét. De az egyéni munkaerők kifejtésének az időtartammal való mérése itt már eleve mint maguknak a munkáknak a társadalmi meghatározása jelenik meg, mert az egyéni munkaerők már eleve csak a család közös munkaerejének szerveiként működnek.

Képzeljük el végül, a változatosság kedvéért, szabad emberek egyesülését, akik közösségi termelési eszközökkel dolgoznak és sok egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki. Itt megismétlődik Robinson munkájának minden meghatározása, csak nem egyénileg, hanem társadalmi fokon. Robinson valamennyi terméke kizárólag az személyes terméke volt, s ezért közvetlenül használati tárgya volt neki. Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad. Egy másik részét azonban létfenntartási eszközként elfogyasztják az egyesülés tagjai. Ezt tehát el kell osztani közöttük. Ennek az elosztásnak a módja változik majd magának a társadalmi termelési organizmusnak a különös fajtája és a termelők megfelelő történelmi fejlődési foka szerint. Csupán az árutermeléssel való párhuzam kedvéért feltételezzük, hogy az egyes termelőknek a létfenntartási eszközökből jutó részt munkaidejük határozza meg. A munkaidő tehát kettős szerepet játszana. Társadalmilag tervszerű elosztása szabályozza a különböző munkafunkciók és a különböző szükségletek helyes arányát. Másrészt a munkaidő egyszersmind mértéke annak, hogy a termelőnek egyénileg milyen hányad jut a közös munkából és ennélfogva a közös termék egyénileg elfogyasztható részéből is. Az embereknek munkájukhoz és munkatermékeikhez való társadalmi vonatkozásai itt átlátszóan egyszerűek maradnak a termelésben is, az elosztásban is.

Az árutermelők társadalma számára, akiknek általános társadalmi termelési viszonya abban áll, hogy termékeikhez mint árukhoz, tehát mint értékekhez viszonyulnak és magánmunkáikat ebben a dologi formában mint egyenlő emberi munkát vonatkoztatják egymásra, a legmegfelelőbb vallási forma a kereszténység, az elvont ember kultuszával, kivált a kereszténység polgári továbbfejlődése, a protestantizmus, deizmus stb. Az óázsiai, az antik stb. termelési módokban a termék áruvá való átváltozásának és ennélfogva az emberek árutermelői létezésének alárendelt szerepe van, amely azonban annál jelentősebbé válik, minél inkább a hanyatlás stádiumába lépnek a közösségek. Tulajdonképpeni kereskedőnépek csak az antik világ intermundiumaiban léteznek, mint Epikurosz istenei, vagy mint a zsidók a lengyel társadalom pórusaiban. Azok a régi társadalmi termelési szervezetek sokkal, de sokkal egyszerűbbek és átlátszóbbak, mint a polgári, de alapjuk vagy az egyéni ember éretlensége, aki még nem szakította le magát a másokkal való természetes nembeli kapcsolat köldökzsinórjáról, vagy pedig közvetlen uralmi ésszolgasági viszonyok. Feltételük a munka termelőerőinek alacsony fejlettségi foka és az emberek ennek megfelelőén korlátozott viszonyai életük előállításának anyagi folyamatában, tehát korlátozott viszonyaik egymáshoz és a természethez. Ez a valóságos korlátozottság tükröződik vissza eszmeileg a régi természeti és népi vallásokban. A való világ vallási visszfénye egyáltalán csak akkor tűnhet el, ha majd a gyakorlati mindennapi élet viszonyai az emberek számára nap nap után egymásra és a természetre való átlátszóan ésszerű vonatkozásokat jelenítenek meg. A társadalmi életfolyamatnak, vagyis az anyagi termelési folyamatnak az alakja csak akkor veti le misztikus ködfátylát, amikor mint szabadon társult emberek terméke ezek tudatos tervszerű ellenőrzése alatt áll majd. Ehhez azonban a társadalom bizonyos anyagi alapzata szükséges, vagyis számos olyan anyagi létfeltétel, amelyek maguk viszont hosszú és gyötrelmes fejlődéstörténet természetadta termékei.

Igaz, hogy a politikai gazdaságtan, ha tökéletlenül is34, elemezte az értéket és értéknagyságot és felfedte az ezekben a formákban rejlő tartalmat. De soha még csak fel sem vetette azt a kérdést, miért ölti ez a tartalom azt a formát, tehát miért jelenik meg a munka a munkatermék értékében és a munka időtartama — mint annak mértéke — a munkatermék értéknagyságában?35 Formulák, amelyeknek a homlokukra van írva, hogy olyan társadalomalakulathoz tartoznak, amelyben a termelési folyamat uralkodik az emberen és az ember még nem uralkodik a termelési folyamaton, a politikai gazdaságtan polgári tudata számára éppoly magától értetődő természeti szükségszerűségnek számítanak, mint maga a termelő munka. A társadalmi termelési organizmusnak a polgárit megelőző formáit ezért körülbelül úgy kezeli, ahogyan az egyházatyák kezelték a kereszténységet megelőző vallásokat.36

Hogy mennyire megtéveszti a közgazdászok egy részét az áruvilághoz tapadó fetisizmus, vagyis a munka társadalmi meghatározásainak tárgyi látszata, azt bizonyítja többek között az unalmas és ízetlen civakodás arról, mi a természet szerepe a csereérték képzésében. Mivel a csereérték egy meghatározott társadalmi mód arra, hogy a dolgokra fordított munkát kifejezzék, nem tartalmazhat több természeti anyagot, mint teszem a váltóárfolyam. Minthogy az áruforma a polgári termelés legáltalánosabb és legfejletlenebb formája, aminek folytán korán fellép, ha nem is olyan uralkodó, tehát jellegzetes módon, mint manapság, fétisjellegén, úgy tűnik, még viszonylag könnyű átlátni. Konkrétabb formáknál az egyszerűségnek még ez a látszata is eltűnik. Honnan erednek a monetárrendszer illúziói? Ez a rendszer nem látta meg az aranyon és az ezüstön, hogy mint pénz társadalmi termelési viszonyt fejeznek ki, de természeti dolgok formájában, amelyeknek furcsa társadalmi tulajdonságaik vannak. És vegyük a modern gazdaságtant, amely előkelő fintorral néz le a monetárrendszerre, vajon ennek fetisizmusa nem lesz-e kézzelfogható, mihelyt a tőkét tárgyalja? Talán olyan régen tűnt el az a fiziokrata illúzió, hogy a földjáradék a földből sarjad, nem a társadalomból? De, hogy elébe ne vágjunk a dolgoknak, érjük be itt még egy példával magára az áruformára vonatkozóan. Ha az áruk beszélni tudnának, azt mondanák, használati értékünk talán érdekli az embert. Ez a használati érték nem mint dolgokat illet meg bennünket. Ami azonban dologilag megillet bennünket, az az értékünk. Saját érintkezésünk, mint árudolgoké, bizonyítja ezt. Csak mint csereértékek vonatkozunk egymásra. Halljuk mármost, hogyan beszél a közgazdász az áru leikéből: „Az érték” (csereérték) „a dolgok tulajdonsága, a gazdagság” (használati érték) „az embereké. Az érték ebben az értelemben szükségszerűen magában foglalja a cserét, a gazdagság nem.”37 „A gazdagság” (használati érték) „az emberek attribútuma, az érték az áruk attribútuma. Egy ember vagy egy közösség gazdag; egy gyöngy vagy egy gyémánt értékes [...] Egy gyöngynek vagy egy gyémántnak mint gyöngynek vagy gyémántnak van értéke.”38 Eddig még egyetlen vegyész sem fedezett fel a gyöngyben vagy a gyémántban csereértéket. De ennek a vegyi szubsztanciának közgazdász-felfedezői, akik különös igényt tartanak a kritikai mélységre, úgy vélekednek, hogy a dolgok használati értéke független dologi tulajdonságaiktól, értékük ellenben mint dolgokat illeti meg őket. Ebben a hitükben az a furcsa körülmény erősíti meg őket, hogy a dolgok használati értéke az ember számára csere nélkül, tehát a dolog és az ember közötti közvetlen viszonyban, értékük ellenben csak a cserében, vagyis egy társadalmi folyamatban realizálódik. Kinek ne jutna itt az eszébe a derék Dogberry, aki a következőképpen oktatja ki Seacoal éjjeliőrt: „Jóvágású embernek lenni a körülmények adománya, de az írás-olvasás a természettől jön.“39
[LASPONYA/DOGBERRY: Először is: melyik köztetek a legindolensebb a rendőri szolgálatra?
ELSŐ ŐR: Leginkább Pogácsa meg Tufa [ang.: Seacole], merthogy ők írni-olvasni is tudnak, uram.
LASPONYA: Gyere csak, Tufa szomszéd! Finom névvel áldott meg az Isten. Az előkelő ábrázat a jó szerencse ajándéka, de az írás-olvasás, az velünk születik!
— Shakespeare: Sok hűhó semmiért, Harmadik felvonás, 3. szín]


1 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, Berlin 1859, 3. old.
2„A vágy szükségletet foglal magában: ez a szellem étvágya, és éppoly természetes, mint az éhség a test számára... a legtöbb (dolog) értéke onnan származik, hogy a szellem szükségleteit elégítik ki." Nicholas Barbon: „A Discourse concerning Coining the New Money lighter, in answer to Mr. Locke’s Considerations etc.”, London 1696, 2—3. old.
3„Van egy belső erényük” (vertue — ez a szó Barbonnál a használati érték sajátos megjelölése) „a dolgoknak, amelyeknek mindenhol ugyanaz az erényük, ahogy például a mágnesnek az, hogy a vasat vonzza.” (Barbon, i. m. 6. old.) A mágnes tulajdonsága, hogy vonzza a vasat, csak akkor lett hasznossá [erénnyé], amikor segítségével felfedezték a mágneses polaritást.
4„Minden dolog természetes értéke [natural worth] abban áll, hogy az emberi élet szükségleteinek kielégítésére vagy kényelmének szolgálatára alkalmas.” (John Locke: „Some Considerations on the Consequences of the Lowering of Interest”, 1691; „Works”, London 1777, II. köt. 28. old.) A XVII. században angol íróknál még gyakran található „worth” a használati érték és „value" a csereérték jelölésére, teljesen egy olyan nyelv szellemében, amely szereti a közvetlen dolgot germán [vö. német Wert], a reflektált dolgot pedig latin eredetű [vö. latin valor] szóval kifejezni.
5 A polgári társadalomban az a fictio juris [jogi fikció] uralkodik, hogy minden ember mint áruvásárló egyetemes áruismerettel rendelkezik.
6„Az érték az a csereviszony, amely egy dolog és egy másik dolog, egy termék bizonyos mennyisége és egy másik termék bizonyos mennyisége között fennáll.” (Le Trosne: „De l’intérêt social”; „Physiocrates”, Daire kiadása, Párizs 1846, 889. old.)
7 „Semminek sem lehet benső csereértéke” (N. Barbon, i. m. 6. old.), vagy ahogy Butler mondja:
„Minden dolog
Épp annyit ér, amennyit hozni fog."

8 „One sort of wares are as good as another, ifthe value be equal. There is no difference or distinction in things of equal value [...] One hundred pounds worth of lead or iron, is of as great a value as one hundred pounds worth of silver and gold.“ [Az egyik árufajta éppoly jó, mint a másik, ha csereértékük egyenlő nagy. Nincs különbség vagy disztinkció egyenlő csereértékű dolgok között... Száz font értékű ólom vagy vas ugyanakkora csereértékű, mint száz font értékű ezüst vagy arany.] (N. Barbon, i. m. 53., 7. old.)
9 Jegyzet a 2. kiadáshoz. „The value of them (the necessaries of life) when they are exchanged the one for another, is regulated by the quantity of labour necessarily required, and commonly taken in producing them.” „A használati tárgyak értékét, amikor egymással kicserélik őket, az a munkamennyiség határozza meg, amely termelésükhöz szükségképpen kell, és amelyet rá rendszerint fordítanak.” („Some Thoughts on the Interest of Money in general, and particularly in the Public Funds etc.”, London, 36—37. old.) Ennek az érdekes múlt századi névtelen munkának nincsen keltezése. De tartalmából kitűnik, hogy II. György idején, 1739-ben vagy 1740-ben jelent meg.
10 „Az egyfajtájú termékek tulajdonképpen csak egy tömeget alkotnak, és áruk általánosan, a különös körülményekre való tekintet nélkül határozódik meg.” (Le Trosne: „De Pintérét social”, 893. old.)
11 K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, 6. old.
12 Jegyzet a 4. kiadáshoz. A zárójelben foglaltakat azért iktatom közbe, mert amiatt, hogy kimaradtak, igen gyakran az a félreértés támadt, hogy Marxnál minden termék, amelyet más, nem maga a termelő fogyaszt el, árunak számít. — F. E.
13 K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, 12-13. old. és elszórtan
14 „A világegyetem semmilyen jelensége, akár emberi kéztől ered, akár a természet általános törvényei hozták létre, nem kelti bennünk valóságos teremtés képzetét, hanem csak az anyag átalakításáét, összetétel és szétválasztás — ezek az egyetlen elemek, amelyekre az újratermelés képzetének elemzésekor az emberi elme minduntalan rábukkan; és ugyanez a helyzet az érték” (használati érték, bár Verri itt, a fiziokratákkal folytatott vitájában, maga sem nagyon tudja, melyik fajta értékről beszél) „és a gazdagság újratermelésénél, amikor a föld, a levegő és a víz a mezőkön gabonává változik, vagy amikor az emberi kéz segítségével egy rovar váladéka selyemmé változik, vagy néhány fémrészecske úgy sorakozik, hogy ütőóra lesz belőle.” (Pietro Verrii „Meditazioni sulla economia politica”, először megjelent 1771; Custodi Olasz közgazdászok gyűjteményében, „Parte moderna”, XV. köt. 21—22. old.)
15 „V. ö. Hegel: „Philosophie des Rechts”, Berlin 1840, 250. old. 190. §.
16 Felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy itt nem arról a bérről vagy értékről van szó, melyet a munkás mondjuk egy munkanapért kap, hanem arról az áruértékről, amelyben a munkanapja tárgyiasul. Előadásunknak ezen a fokán a munkabér kategóriája még egyáltalán mem létezik.
17 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Annak bizonyítására, hogy „a munka az egyetlen végső és reális mérce, amellyel minden áru értéke mindig megbecsülhető és összehasonlítható”, A. Smith a következőket mondja: „Egyenlő munkamennyiségek szükségképp mindig és mindenütt ugyanazon értékűek a munkás számára. Egészségének, erejének és energiájának rendes állapotában, jártasságának és ügyességének rendes fokán mindig szükségképp kényelmének, szabadságának és boldogságának ugyanazt az adagját adja oda.” („Wealth of Nations”, I. könyv V. fej. [Wakefield kiad., 1836, I. köt. 104. sk. old.]) Egyrészt A. Smith itt (nem mindenütt) összecseréli az értéknek az áru termelésére fordított munkamennyiséggel való meghatározását és az áruk értékének a munka értékével való meghatározását, és ezért igyekszik bebizonyítani, hogy egyenlő munkamennyiségeknek mindig ugyanaz az értékük. Másrészt sejti, hogy a munka, amennyiben az áruk értékében jelenik meg, csak mint munkaerő kifejtése számít, de ezt a kifejtést megint csupán mint a kényelem, a szabadság és a boldogság feláldozását fogja fel, nem mint normális élettevékenységet is. Igaz, hogy a modern bérmunkás lebeg a szeme előtt. — Sokkal találóbban mondja a 9. jegyzetben idézett névtelen szerző, A. Smith előfutárja: „Egy ember egy hetet fordított e létszükségleti cikk előállítására [...] és az, aki valami mást ad neki érte cserébe, nem becsülheti meg jobban, hogy mi a tulajdonképpeni egyenértéke, mint annak a kiszámításával, hogy mi kerül neki ugyanannyi munkába és időbe; ez valójában azt jelenti, hogy egy embernek bizonyos idő alatt egy dologra fordított munkáját kicserélik egy másik embernek ugyanannyi idő alatt egy másik dologra fordított munkájára.” („Some Thoughts on the Interest of Money etc.”, 39. old.)
{A 4. kiadáshoz. Az angol nyelvnek megvan az az előnye, hogy két különböző szava van a munka e két különböző oldalának a kifejezésére. Azt a munkát, amely használati értékeket hoz létre és minőségileg meghatározott, worknek nevezik, ellentétben a labourrel; azt a munkát, amely értéket hoz létre és amelyet csak mennyiségileg mérnek, labournek nevezik, ellentétben a workkel. Lásd az angol fordításhoz csatolt jegyzetet, 14. old. — F. E.}
18 Az a néhány közgazdász, aki, mint például S. Bailey, foglalkozott az értékforma elemzésével, nem tudott eredményt elérni, először azért, mert összecseréli az értékformát és az értéket, másodszor, mert a gyakorlati polgár durva befolyása alatt már eleve kizárólag a mennyiségi meghatározottságot tartja szem előtt. „A mennyiség feletti parancsnoklás [...] teszi az értéket.” („Money and its Vicissitudes”, London 1837, 11. old.) Szerzője S. Bailey.
19 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Egyike az első közgazdászoknak, aki William Petty után átlátott az érték természetén, a híres Franklin, ezt mondja: „Minthogy a kereskedelem általánosságban nem egyéb, mint az egyik munka cseréje a másik munkára, minden dolog értéke a leghelyesebben munkával becsülhető.” („The Works of В. Franklin etc.”, Sparks kiadása, Boston 1836, II. köt. 267. old.) Franklin nincs tudatában annak, hogy amikor minden dolog értékét „munkával” becsüli, elvonatkoztat a kicserélt munkák különböző voltától — és így ezeket egyenlő emberi munkára redukálja. De ha nem is tudja, mégis kimondja. Először „az egyik munkáról” beszél, azután „a másik munkáról”, végül „munkáról” közelebbi megjelölés nélkül, mint minden dolog értékének szubsztanciájáról.
20 Az ember bizonyos tekintetben úgy jár, mint az áru. Minthogy sem tükörrel nem jön a világra, sem pedig mint Fichte-féle filozófus, aki szerint Én [Ich] vagyok én, az ember először más emberben mint tükörben látja meg önmagát. Péter, az ember, csak azáltal, hogy Pálra, az emberre mint hozzá hasonlóra vonatkoztatja magát, vonatkoztatja magát önmagára mint emberre. Ezzel azonban számára Pál, szőröstül-bőröstül, pálos testiségében az emberi genus [nem] megjelenési formájának is számít.
21 Az „érték” kifejezést itt, mint ahogy ezt mellesleg helyenként már előbb is megtettük, mennyiségileg meghatározott érték, vagyis értéknagyság értelemben használjuk.
22 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Azt, hogy az értéknagyság és viszonylagos kifejezése ilymódon nem felel meg egymásnak, a vulgáris gazdaságtan szokott éleselméjűségével kiaknázza. Példának okáért: „Ismerjétek csak el, hogy A csökken, mert B, amelyre cserélik, növekedik, bár közben A-га nem fordítanak kevesebb munkát, és általános értékelvetek megdől. [...] Elismervén, hogy B értéke A-hoz viszonyítva esik, mert A értéke B-hez viszonyítva emelkedik, kicsúszik Ricardo lába alól a talaj, amelyre azt a nagy tételét állította, hogy egy áru értékét mindig a benne megtestesült munka mennyisége határozza meg; mert ha az A költségeiben beállott változás nem csak saját értékét változtatja meg B-hez viszonyítva, amelyre cserélik, hanem B értékét is A értékéhez viszonyítva, habár termeléséhez szükséges munkamennyiségben nem állt be változás, akkor nemcsak az a doktrína dől meg, amely azt állítja, hogy valamely árucikk értékét a reá fordított munka mennyisége szabályozza, hanem az a doktrína is, hogy az árucikk értékét termelési költségei szabályozzák.” (J. Broadhurst: „Political Economy”, London 1842, II., 14. old.)
Broadhurst úr éppígy ezt is mondhatná: vegyétek csak szemügyre ezeket a számarányokat: 10/20, 10/30, 10/100. stb. A tízes szám változatlan marad, és viszonylagos nagysága, a 20, 50, 100 nevezőkhöz viszonyított nagysága mégis állandóan csökken. Tehát megdől az a nagy elv, hogy valamely egész szám, mint például a 10, nagyságát a benne foglalt egységek száma „szabályozza”.
23 Az ilyen reflexiós meghatározásokkal egyáltalában sajátságos a helyzet. Ez az ember például csak azért király, mert más emberek alattvalókként viszonyulnak hozzá. Az utóbbiak, megfordítva, azt hiszik, hogy azért alattvalók, mert amaz király.
24 Jegyzet a 2. kiadáshoz. F. L. A. Ferrier (sous-inspecteur des douanes [a vámügyek helyettes felügyelője]): „Du gouvernement considéré dans ses rapports avec le commerce”, Párizs 1805, és Charles Ganilh: „Des systèmes d’économie politique”, II. kiad., Párizs 1821,
25 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Például Homérosznál egy dolog értékét egy sor különböző dologban fejezik ki.
26 Ezért a vászon kabát-értékéről beszélünk, ha értékét kabátokban, gabona-értékéről, ha gabonában fejezzük ki stb. Minden ilyen kifejezés azt jelenti, hogy a vászon értéke az, amely kabát, búza stb. használati értékekben megjelenik. „Minthogy minden áru értéke az áru csereviszonyát jelzi, úgy beszélhetünk róla, mint [...] gabona-értékről, posztó-értékről, aszerint, hogy milyen áruval hasonlítjuk össze; és ezért ezernyi különböző fajta érték van, annyi, amennyi áru létezik, és mindegyik egyformán reális és egyformán névleges.” („A Critical Dissertation on the Nature, Measures and Causes of Value; chiefly in reference to the writings of Mr. Ricardo and his followers. By the Author of »Essays on the Formation etc. of Opinions«”, London 1825, 39. old.) S. Bailey, ennek a maga idején Angliában nagy port felvert névtelen írásnak a szerzője, úgy véli, azzal, hogy egy és ugyanazon áruérték viszonylagos kifejezéseinek tarkaságára utal, megsemmisítette az érték minden fogalmi meghatározását. Hogy egyébként, minden korlátoltsága ellenére, rátapintott Ricardo elméletének egynémely sebezhető pontjára, azt mutatja az az ingerültség, amellyel a Rícardo-iskola megtámadta, pl. a „Westminster Review”-ban.
27 Az általános közvetlen kicserélhetőség formáján valójában semmiképpen sem látható, hogy ellentétes áruforma, amely a nem-közvetlen kicserélhetőség formájától éppolyan elválaszthatatlan, mint a mágnes egyik pólusának pozitív volta a másik pólus negatív voltától. Ezért éppúgy elképzelheti valaki, hogy valamennyi árura egyszerre rá lehet nyomni a közvetlen kicserélhetőség bélyegét, mint ahogy elképzelheti, hogy valamennyi katolikust pápává lehet tenni. A kispolgár számára, aki az árutermelésben az emberi szabadság és egyéni függetlenség nec plus ultráját [netovábbját} látja, persze igen kívánatos volna, hogy megszabaduljon az ezzel a formával kapcsolatos visszásságoktól, nevezetesen attól is, hogy az áruk nem közvetlenül kicserélhetek. Ennek a nyárspolgári utópiának kiszínézéséből áll Proudhon szocializmusa, amely, mint ahogy arra másutt rámutattam, még az eredetiség érdemére sem tarthat igényt, ellenkezőleg, jóval Proudhon előtt Gray, Bray és mások sokkal jobban kifejtettek. Ez nem akadálya annak, hogy az ilyesfajta bölcsesség manapság bizonyos körökben „science” [tudomány] néven ne grasszáljon. Még soha iskola többet nem dobálózott a „science” szóval, mint Proudhoné, mert „hol fogalom hiányzik,
kellő időben lép egy szó oda”

28 Emlékezhetünk arra, hogy Kína és az asztalok táncolni kezdtek, amikor a világ többi része látszólag csendben állt — pour encourager les autres [hogy bátorítsák a többieket — utalás az ópiumháborúra].
29 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Az ógermánoknál egy hold föld nagyságát egy napi munka szerint számították ki, és ezért a hold elnevezése Tagwerk (másképp Tagwanne) (jurnale vagy jurnalis, terra jurnalis, jornalis vagy diurnalis), Mannwerk, Mannskraft, Mannmsaad, Mannshauet stb. volt. Lásd Georg Ludwig von Maurer: „Einleitung zur Geschichte der Mark-, Hof- usw. Verfassung”, München 1854, 129. sk. old.
30 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ha tehát Galiani ezt mondja: Az érték személyek közötti viszony — „La ricchezza è una ragione tra due persone” [A gazdagság viszony két ember között] —, hozzá kellett volna tennie: dologi burokba rejtett viszony. (Galiani: „Della moneta”; Custodi „Scrittori classici italiani di economia politica” c. gyűjteményében, „Parte moderna”, III. köt. 221. old., Milánó 1803.)
31 „Mit gondoljunk egy olyan törvényről, amely csak periodikus forradalmak útján érvényesülhet? Az éppenséggel természeti törvény, amely a részeseinek tudattalanságán alapszik.” (Friedrich Engels: „Umrisse zu einer Kritik der Nationalökonomie”, a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben, Arnold Ruge és Karl Marx kiadása, Párizs 1844)
32 Jegyzet a 2. kiadáshoz. Ricardo sincs meg a maga robinzonádja nélkül. „Az őshalász és az ősvadász nála rögtön mint árubirtokosok cserélik ki a halat és a vadat, az ezekben a csereértékekben tárgyiasult munkaidő arányában. Ez alkalomból abba az anakronizmusba esik, hogy az őshalász és az ősvadász munkaszerszámaik felszámításához a londoni tőzsdén 1817-ben használatos törlesztési táblázatokhoz folyamodnak. Úgy látszik, „Owen úr parallelogrammái“ az egyetlen társadalmi forma, melyet Ricardo a polgárin kívül ismert.” (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, 38—39. old.)
33 Jegyzet a 2. kiadáshoz. „Újabban az a nevetséges előítélet terjedt el, hogy a természetadta köztulajdon formája sajátosan szláv, sőt hogy kizárólagosan orosz forma. Az ősi forma ez, melyet a rómaiaknál, germánoknál, keltáknál kimutathatunk, melyből azonban a változatos példák egész mintagyűjteménye található még mindig, bár részben már csak romjaiban, az indiaiaknál. Az ázsiai, sajátlag az indiai köztulajdonformák pontosabb tanulmányozása kimutatná, hogy a természetadta köztulajdon különböző formáiból hogyan adódnak felbomlásának különböző formái. Így pl. a római és germán magántulajdon különböző eredeti típusai levezethetők az indiai köztulajdon különböző formáiból.” (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, 10. old.)
34 Hogy mennyire elégtelen az értéknagyság Ricardo-féle elemzése — pedig az övé a legjobb —, azt meglátjuk majd e mű harmadik és negyedik könyvéből. Ami azonban az egyáltalában-való értéket illeti, a klasszikus politikai gazdaságtan sehol sem különbözteti meg kifejezetten és teljesen tudatosan a munkát, ahogyan az terméke értékében jelenik meg, ugyanattól a munkától, amennyiben az terméke használati értékében jelenik meg. A valóságban természetesen megteszi ezt a különbséget, mert a munkát egyszer mennyiségi, másszor minőségi szempontból vizsgálja. De eszébe sem jut, hogy a munkák pusztán mennyiségi különbsége minőségi egységüket vagy egyenlőségüket, tehát elvont emberi munkára való redukálásukat tételezi fel. Ricardo például kijelenti, hogy egyetért Destutt de Tracy következő szavaival: „Mivel bizonyos, hogy csakis a fizikai és morális képességeink a mi eredeti gazdagságunk, ezeknek a képességeknek az alkalmazása, valamilyen fajta munka, a mi eredeti kincsünk; és hogy mindig ez az alkalmazásteremti meg mindazokat a dolgokat, amelyeket gazdagságnak nevezünk [...] Az is bizonyos, hogy mindezek a dolgok csak az őket megteremtő munkát képviselik, és ha értékük van, vagy éppen két különböző értékük, ezt csak a munkáéból” (ti. értékéből) „származtathatják,amelyből erednek.” (Ricardo: „The Principles of Political Economy”, III. kiad., London 1821, 334. old.) Csak utalunk arra, hogy Ricardo saját mélyebb értelmezését tulajdonítja Destuttnek. A valóságban Destutt egyrészt azt mondja ugyan, hogy az összes dolgok, amelyek a gazdagságot alkotják, „az őket megteremtő munkát képviselik”, másrészt azonban azt, hogy „két különböző értéküket” (használati értéküket és csereértéküket) „a munka értékétől” kapják. Ezzel átveszi a vulgáris gazdaságtan laposságát, amely az egyik áru (itt a munka) értékét előfeltételezi, hogy ezzel azután meghatározza a többi áru értékét. Ricardo úgy olvassa őt, hogy mind a használati értékben, mind a csereértékben munka (nem a munka értéke) jelenik meg. De maga is oly kevéssé különbözteti meg a kettős alakban megjelenő munka kettős jellegét, hogy az egész „Érték és gazdagság, megkülönböztető tulajdonságaik” című fejezetben egy J. B. Say trivialitásaival kénytelen vesződni. A végén ezért csodálkozva meg is állapítja, hogy Destutt megegyezik ugyan vele abban, hogy a munka az érték forrása, másrészt viszont egyetért Sayvel az érték fogalmára vonatkozóan.
35 A klasszikus politikai gazdaságtan egyik legfőbb hiányossága, hogy sohasem sikerült az áru és sajátlag az áruérték elemzésével felderítenie az érték formáját, amely az értéket csereértékké teszi. Éppen legjobb képviselői, A. Smith és Ricardo, az értékformát mint egészen közömbös, illetve magának az árunak a természetéhez képest külsőleges valamit kezelik. Ennek nemcsak az az oka, hogy az értéknagyság elemzése teljesen leköti figyelmüket. Mélyebb oka van ennek. A munkatermék értékformája a polgári termelési mód legelvontabb, de egyszersmind legáltalánosabb formája is, amely ezt a termelési módot a társadalmi termelés egy különös fajtájaként, és ezzel egyúttal történelmileg jellemzi. Ezért aki ezt a társadalmi termelés örök természeti formájának nézi, annak szükségképpen elkerüli a figyelmét az értékformának, tehát az áruformának, a további fejlődés során pedig a pénzformának, tőkeformának stb. a sajátossága is. Ezért azt látjuk, hogy olyan közgazdászoknak, akik teljesen egyetértenek abban, hogy az értéknagyság mértéke a munkaidő, a legvegyesebb és legellentétesebb elképzeléseik vannak a pénzről, vagyis az általános egyenérték kész alakjáról. Ez csattanósan megmutatkozik például a bankügy tárgyalásánál, ahol a pénz agyoncsépelt meghatározásai már nem elegendők. Ellentétként ezért egy restaurált merkantilrendszer keletkezett (Ganilh stb.), amely az értékben csak a társadalmi formát vagy jobbanmondva e forma szubsztancia nélküli látszatát látja. — Egyszer s mindenkorra meg kell jegyeznem, hogy klasszikus politikai gazdaságtanon azt a W. Pettyvei kezdődő egész gazdaságtant értem, amely a polgári termelési viszonyok belső összefüggését kutatja, ellentétben a vulgáris gazdaságtannal, amely nem megy túl a látszólagos összefüggésen, amely a tudományos gazdaságtan által rég nyújtott anyagon mindig újra meg újra kérődzik, hogy a mondhatni legdurvább jelenségeket elfogadható módon megmagyarázza és a polgári házi használatra alkalmassá tegye, egyébként pedig arra szorítkozik, hogy a polgári termelés szereplőinek a maguk legjobb világáról alkotott banális és önelégült elképzeléseit rendszerezze, tudákos formába öntse és örök igazságoknak kiáltsa ki.
36 „A közgazdászok sajátságos módon járnak el. Szerintük csak kétféle intézmény van: mesterséges és természetes. A hűbériség intézményei mesterséges intézmények, a burzsoázia intézményei természetesek. Ebben a teológusokhoz hasonlítanak, akik szintén kétféle vallást különböztetnek meg. Minden vallás, amely nem az övék, az emberek kitalálása, saját vallásuk ellenben Isten emanációja. — Vagyis történelem volt, de többé már nincs.” (Karl Marx: „Misère de la philosophie. Réponse à la Philosophie de la misère de M. Proudhon”, 1847, 113. old.) Igazán mulatságos Bastiat úr, aki azt képzeli, hogy a régi görögök és rómaiak csakis rablásból éltek. De ha emberek sok évszázadon át rablásból élnek, állandóan kell valaminek lenni, amit el lehet rabolni, vagyis a rablás tárgyának folytonosan újra kell termelődnie. Úgy látszik ennélfogva, hogy a görögöknek és a rómaiaknak is volt valamilyen termelési folyamatuk, tehát valamilyen gazdaságuk, amely éppúgy anyagi alapja volt az világuknak, mint ahogy a polgári gazdaság anyagi alapja a mai világnak. Vagy talán azt hiszi Bastiat, hogy a rabszolgamunkán alapuló termelési mód rablási rendszeren alapszik? Akkor veszélyes talajra lép. Ha olyan óriási gondolkodó, mint Arisztotelész, a rabszolgamunka értékelésében tévedett, miért járna el helyesen az olyan törpe közgazdász, mint Bastiat, a bérmunka értékelésében? — Megragadom az alkalmat, hogy röviden visszautasítsak egy ellenvetést, amelyet egy amerikai német lap tett nekem, amikor 1859-ben megjelent A politikai közgazdaságtan bírálatához című írásom. E lap szerint nézetem, hogy a meghatározott termelési mód és az annak mindenkor megfelelő termelési viszonyok, egyszóval „a társadalom gazdasági szerkezete az a reális bázis, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg”, hogy „az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában” — mindez helytálló ugyan a mai világra, amelyben az anyagi érdekek uralkodnak, de nem a középkorra, amelyben a katolicizmus, sem Athénra és Rómára, amelyben a politika uralkodott. Mindenekelőtt meghökkentő, hogy valaki méltóztatik feltételezni, hogy ezek a közismert szólamok a középkorról és az antik világról bárki előtt is ismeretlenek. Az világos, hogy a középkor nem élhetett a katolicizmusból, sem az antik világ a politikából. Megfordítva, az a mód, ahogyan megélhetésükhöz jutottak, magyarázza meg, miért játszotta ott a politika, itt a katolicizmus a főszerepet. Egyébként, aki csak valamelyest is jártas például a római köztársaság történetében, az tudja, hogy titkos történetét a földtulajdon története alkotja. Másrészt már Don Quijote megbűnhődött azért a tévedéséért, hogy azt képzelte, a kóbor lovagság a társadalom valamennyi gazdasági formájával egyaránt megfér.
37 „Value is a property of things, riches of men. Value, in this sense, necessarily implies exchanges, riches do not.” („Observations on Certain Verbal Disputes in Political Economy, particularly relating to Value and to Demand and Supply”, London 1821, 16. old.)
38 „Riches are the attribute of men, value is the attribute of commodities. A man or a community is rich; a pearl or a diamond is valuable [...] A pearl or a diamond is valuable as a pearl or diamond.” (S. Bailey: „A Critical Dissertation etc.”, 165. sk. old.)
39 Az „Observations” szerzője és S. Bailey azzal vádolják Ricardót, hogy a csereértéket csak viszonylagos valamiből abszolút valamivé változtatta. Fordítva. Azt a látszatviszonylagosságot, amellyel ezek a dolgok, például a gyémánt és a gyöngy, mint csereértékek rendelkeznek, visszavezette a látszat mögött elrejtett igazi viszonyra, arra a viszonylagosságukra, amellyel mint emberi munka puszta kifejezései rendelkeznek. Ha Ricardo hívei Baileynek gorombán, de nem találóan felelnek, ez csak azért van, mert magánál Ricardónál nem találtak felvilágosítást az érték és az értékforma vagy csereérték belső összefüggéséről.

 


Következő rész: Második fejezet — A cserefolyamat