A tizenötödik fejezetben azzal a sokféle kombinációval foglalkoztunk, amelyek a munkaerő abszolút vagy relatív (azaz az értéktöbblettel összehasonlított) értéknagyságában változást idézhetnek elő, míg másrészt viszont a létfenntartási eszközöknek az a mennyisége, amelyben a munkaerő ára realizálódik, ennek az árnak a változásától független1 vagy eltérő mozgásokon mehetett át. Mint már megjegyeztük, a munkaerő értékének, illetőleg árának a munkabér exoterikus [külsődleges] formájába való egyszerű áttétele révén mindezek a törvények a munkabér mozgásának törvényeivé változnak át. Ami ezen a mozgáson belül mint váltakozó kombináció jelenik meg, a különböző országok számára mint a nemzeti munkabérek egyidejű különbözősége jelenhet meg. A nemzeti munkabérek összehasonlításánál tehát az összes mozzanatokat mérlegelni kell, amelyek a munkaerő értéknagyságának változását meghatározzák, a természetes és a történelmileg kifejlődött elemi létszükségletek árát és terjedelmét, a munkás nevelési költségeit, a női és gyermekmunka szerepét, a munka termelékenységét, extenzív és intenzív nagyságát. Még a legfelületesebb összehasonlítás is megköveteli, hogy mindenekelőtt a különböző országok ugyanazon szakmáinak átlagos napibérét egyenlő nagyságú munkanapokra redukáljuk. Miután a napibéreket így egy nevezőre hoztuk, az időbért megint darabbérbe kell áttenni, mert csak az utóbbi lehet fokmérője mind a munka termelékenységének, mind intenzív nagyságának.
Minden országban van a munkának bizonyos közepes intenzitása, amelyen alul a munka a társadalmilag szükséges időnél többet használ el valamely áru termeléséhez és ezért nem számít normális minőségű munkának. Csak a nemzeti átlagot felülmúló intenzitás-fok módosítja, egy adott országban, az értéknek a munkaidő puszta tartama adta mértékét. Másképp áll a helyzet a világpiacon, amelynek integráns részei az egyes országok. A munka közepes intenzitása országról országra változik; itt nagyobb, ott kisebb. Ezek a nemzeti átlagok tehát lépcsősort alkotnak, melynek mértékegysége az egyetemes munka átlagegysége. Összehasonlítva a kevésbé intenzívvel, az intenzívebb nemzeti munka tehát egyenlő idő alatt több értéket termel, amely több pénzben fejeződik ki.
Még jobban módosítja azonban az értéktörvényt nemzetközi alkalmazásában az, hogy a világpiacon a termelékenyebb nemzeti munka úgyszintén intenzívebbnek számít, hacsak a termelékenyebb nemzetet a konkurrencia nem kényszeríti arra, hogy árujának eladási árát értékére csökkentse.
Abban a mértékben, amelyben kifejlődött egy országban a tőkés termelés, emelkedik ott a munka nemzeti intenzitása és termelékenysége is a nemzetközi színvonal fölé.2 Az ugyanazon fajtájú áru különböző mennyiségeinek, amelyeket különböző országokban egyenlő munkaidő alatt termelnek, nem-egyenlő nemzetközi értékük van tehát, amely különböző árakban, azaz a nemzetközi értékek szerint különböző pénzösszegekben fejeződik ki. A pénz relatív értéke tehát kisebb lesz a fejlettebb tőkés termelési móddal rendelkező nemzetnél, mint a kevéssé fejlettel rendelkezőnél. Ebből következik tehát, hogy a névleges munkabér, a munkaerő pénzben kifejezett egyenértéke ugyancsak magasabb lesz az első nemzetnél, mint a másodiknál; ami semmiképpen sem jelenti azt, hogy ez a valóságos bérre, azaz a munkás rendelkezésére bocsátott létfenntartási eszközökre is érvényes.
De ha figyelmen kívül hagyjuk is a pénzérték e relatív különbözőségét különböző országokban, gyakran azt fogjuk látni, hogy a napi-, heti- stb. bér az első nemzetnél magasabb, mint a másodiknál, ezzel szemben a munka relatív ára, azaz mind az értéktöbblethez, mind a termék értékéhez viszonyított ára a második nemzetnél magasabb, mint az elsőnél.3
J. W. Cowell, az 1833-as gyári bizottság tagja, a fonodák gondos vizsgálata után arra az eredményre jutott, hogy „Angliában a munkabérek lényegében alacsonyabbak a gyáros számára, mint a kontinensen, noha a munkás számára, meglehet, magasabbak”. (Ure, 314. old.) Alexander Redgrave angol gyárfelügyelő az 1866. október 31-i gyári jelentésben a kontinentális államokkal való összehasonlító statisztika alapján kimutatja, hogy az alacsonyabb bér és a sokkal hosszabb munkaidő ellenére a kontinentális munka, a termékhez viszonyítva, drágább, mint az angol. Egy oldenburgi pamutgyár angol igazgatója (managere) kijelenti, hogy ott a munkaidő reggel 5:30-tól este 8 óráig tart, szombatot is beleértve, és hogy az ottani munkások angol munkafelügyelők alatt ez idő folyamán nem egészen annyi terméket szolgáltatnak, mint az angolok 10 óra folyamán, német munkafelügyelők alatt pedig még sokkal kevesebbet. A bér jóval alacsonyabb, mint Angliában, sok esetben 50%-kal, de a kezek száma a gépi berendezéshez viszonyítva sokkal nagyobb, egyes részlegekben 5:3 arányban. Redgrave úr igen pontos részleteket közöl az orosz pamutgyárakról. Az adatokat egy nemrégiben még ott foglalkoztatott angol manager szolgáltatta neki. Ezen az orosz talajon, amely minden gyalázatosságban oly termékeny, az angol factoryk gyermekkorából való régi borzalmak is teljes virágjukban pompáznak. Az igazgatók természetesen angolok, mert a bennszülött orosz tőkés nem alkalmas a gyári üzletre. Minden túlmunka, szakadatlan nappali és éjjeli munka, a munkások leggyalázatosabb alulfizetése ellenére az orosz gyártmányok csak a külföldiek kitiltása révén tengődnek. — Végül közlöm még Redgrave úrnak egy összehasonlító áttekintését a gyárankénti és fonómunkásonkénti átlagos orsószámról Európa különböző országaiban. [Lásd 524. old.] Maga Redgrave úr megjegyzi, hogy ezeket a számokat néhány évvel ezelőtt gyűjtötte és hogy azóta a gyárak nagysága és a munkásonkénti orsószám Angliában megnőtt. Felteszi azonban, hogy aránylag egyenlő nagy a haladás a felsorolt kontinentális országokban, úgyhogy a számadatok összehasonlító értéke megmaradt.
„Ez az összehasonlítás”, mondja Redgrave úr, „más okokon kívül különösen azért is kedvezőtlen Nagy-Britanniára, mert ott igen sok olyan gyár van, amelyekben a fonással összekapcsolják a gépi szövést, míg a számítás egy főt sem von le a szövőszékekre. A külföldi gyárak viszont
| ORSÓK ÁTLAGOS SZÁMA GYÁRANKÉNT | |
| Angliában, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 12 600 |
| Svájcban, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 8 000 |
| Ausztriában, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 7 000 |
| Szászországban, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 4 500 |
| Belgiumban, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 4 000 |
| Franciaországban, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 1 500 |
| Poroszországban, orsók átlagos száma egy-egy gyárra | 1 500 |
| ORSÓK ÁTLAGOS SZÁMA FEJENKÉNT | |
| Franciaországban | egy személy 14 orsóra |
| Oroszországban | egy személy 28 orsóra |
| Poroszországban | egy személy 37 orsóra |
| Bajorországban | egy személy 46 orsóra |
| Ausztriában | egy személy 49 orsóra |
| Belgiumban | egy személy 50 orsóra |
| Szászországban | egy személy 50 orsóra |
| A kisebb német államokban | egy személy 55 orsóra |
| Svájcban | egy személy 55 orsóra |
| Nagy-Britanniában | egy személy 74 orsóra |
többnyire csakis fonodák. Ha pontosan egyenlőt egyenlővel hasonlítanánk össze, akkor sok olyan pamutfonodát sorolhatnék fel kerületemben, amelyben 2200 orsós mule-okra egyetlen férfi (minder) és két segédmunkásnő felügyel, és naponta 220 font súlyú és 400” (angol) „mérföld hosszúságú fonalat készítenek.” („Reports of Insp.of Fact. 31st Oct. 1866”, 31—37.old. elszórtan)
Tudjuk, hogy Kelet-Európábán és Ázsiában angol társaságok vasutak építését vállalták és ehhez ottaniakon kívül bizonyos számú angol munkást is alkalmaznak. így gyakorlati szükségesség kényszerítette e társaságokat, hogy a munka intenzitásában mutatkozó nemzeti különbségeket számba vegyék, és ez nem volt káros nekik. Tapasztalatuk arra tanít, hogy ha a bér magassága többé-kevésbé megfelel is a közepes munkaintenzitásnak, a munka relatív ára (a termékhez viszonyítva) általában az ellenkező irányban mozog.
„Vizsgálódás a munkabér rátájáról”4 című munkájában, egyik legkorábbi közgazdasági írásában, H. Carey megkísérli kimutatni, hogy a különböző nemzeti munkabérek úgy aránylanak egymáshoz, mint a nemzeti munkanapok termelékenységi fokai, hogy azután ebből a nemzetközi arányból azt a következtetést vonja le, hogy a munkabér egyáltalában úgy emelkedik vagy esik, mint a munka termelékenysége. Az értéktöbblet termelésére vonatkozó egész elemzésünk bizonyítja ennek a végkövetkeztetésnek ízetlenségét, még ha Carey bebizonyította volna is premisszáját, ahelyett, hogy szokása szerint kritikátlanul és felületesen összehordott statisztikai anyagot tarkán összevissza zagyvái. A legjobb az, hogy saját állítása szerint a dolog a valóságban nem úgy van, ahogy az elmélet szerint lennie kellene. Az állami beavatkozás ugyanis meghamisította a természetes gazdasági viszonyt. Ezért a nemzeti munkabéreket úgy kell számításba venni, mintha az a részük, amely adók formájában az államnak jut, magának a munkásnak jutna. Nem kellene-e Carey úrnak tovább elmélkednie azon, vajon ezek az „állami költségek” nem szintén „természetes gyümölcsei-e” a tőkés fejlődésnek? Ez az okoskodás egészen méltó ahhoz a férfiúhoz, aki a tőkés termelési viszonyokat először örök természeti és észtörvényeknek nyilvánította, melyeknek szabad harmonikus játékát csak az állami beavatkozás zavarja meg, hogy később felfedezze, hogy Anglia ördögi befolyása a világpiacra — amely befolyás úgy látszik nem a tőkés termelés természeti törvényeiből fakad — szükségessé teszi az állami beavatkozást, ti. ezeknek a természeti és észtörvényeknek az állam általi védelmét, másnéven a protekcionizmus rendszerét. Felfedezte továbbá, hogy Ricardo stb. tételei, amelyekben létező társadalmi ellentétek és ellentmondások vannak megformulázva, nem a valóságos gazdasági mozgás eszmei termékei, hanem megfordítva, a tőkés termelés valóságos ellentétei Angliában és másutt a Ricardo-féle stb. elmélet következményei! Végül felfedezte, hogy végső soron a kereskedelem az, ami a tőkés termelési mód vele született szépségeit és harmóniáit megsemmisíti. Még egy lépés tovább, és talán felfedezi, hogy a tőkés termelés egyetlen visszássága maga a tőke. Csak egy ilyen förtelmesen kritikátlan és ilyen talmi tudományosságú férfiú érdemelhette ki, hogy, protekcionista eretneksége ellenére, egy Bastiat és az összes többi jelenkori szabadkereskedelmi optimisták harmonikus bölcsességének titkos forrásává legyen.
1
„Nem pontos, ha azt mondjuk, hogy a bérek” (itt a bérek pénzbeli kifejezéséről
van szó) „növekedtek azért, mert valamely olcsóbb cikkből többet lehet értük vásárolni.”
(David Buchanan jegyzete A. Smith „Wealth of Nations“-ének általa sajtó alá rendezett
kiadásában, 1814, I. köt. 417. old.)
2Máshelyütt meg fogjuk vizsgálni, mely körülmények módosíthatják, a termelékenység
tekintetében, ezt a törvényt egyes termelési ágakra nézve.
3James Anderson A. Smith ellen polemizálva megjegyzi: „Ugyanúgy érdemes megjegyezni, hogy bár a munka látszólagos ára szegény országokban, ahol a föld terméke és
főleg a gabona olcsó, rendszerint alacsonyabb; mégis a valóságban legnagyobbrészt reálisan
magasabb, mint más országokban. Mert nem az a bér, amelyet a munkásnak egy napra
adnak, a munka reális ára, noha ez a látszólagos ára. A reális ára az, amibe a végzett munka
bizonyos mennyisége az alkalmazónak tényleg kerül; és, ebben a megvilágításban szemlélve,
a munka csaknem minden esetben olcsóbb a gazdag országokban, mint a szegényebbekben, noha a gabona és más élelmiszerek ára az utóbbiakban rendszerint sokkal alacsonyabb,
mint az előbbiekben [...] A munka, napszámban becsülve, Skóciában sokkal olcsóbb, mint
Angliában [...] A munka, darabszám becsülve, általában Angliában olcsóbb.” (James Anderson: „Observations on the Means of Exciting a Spirit of National Industry etc.”, Edinburgh
1777, 350—351. old.) — Megfordítva, a munkabér alacsony volta a maga részéről a munka
megdrágulását idézi elő. „A munka drágább Írországban, mint Angliában [...] mert a bér
oly sokkal alacsonyabb.” („Royal Commission on Railways, Minutes”, 1867, 2074. sz.)
4„Essay on the Rate of Wages: with an Examination of the Causes of the Differences
in the Conditions of the Labouring Population throughout the World", Philadelphia 1835