A polgári gazdaság rendszerét a következő sorrendben tárgyalom: tőke, földtulajdon, bérmunka; állam, külkereskedelem, világpiac. Az első három rovatban annak a három nagy osztálynak a gazdasági életfeltételeit vizsgálom, melyekre a modern polgári társadalom oszlik; a másik három rovat összefüggése szembeötlő. Az első könyv első szakasza, mely a tőkéről szól, a következő fejezetekből áll: 1. az áru; 2. a pénz vagy az egyszerű forgalom; 3. a tőke általában. Ez a füzet az első két fejezetet tartalmazza. Az egész anyag már készen van monográfiák alakjában, melyeket nagy időközökben saját nézeteim tisztázására, nem pedig kinyomatás céljából írtam, a megadott terv szerinti összefüggő kidolgozásuk külső körülményektől fog függeni.

Egy általános bevezetést, melyet már papírra vetettem, mellőzök, mert közelebbről meggondolva úgy vélem, hogy még bizonyításra szoruló eredmények minden előlegezése csak zavart okozna, és az olvasónak, ha egyáltalán tudni akar követni, el kell szánnia magát arra, hogy az egyestől emelkedjék fel az általánoshoz. Ellenben helyénvalónak látom, hogy néhány közlést tegyek itt saját politikai-gazdaságtani tanulmányaim menetéről.

Szaktanulmányom a jogtudomány volt, de ezzel a filozófia és a történelem mellett csak mint alárendelt diszciplínával foglalkoztam. 1842-43-ban, mint a „Rheinische Zeitung” szerkesztője, kerültem először abba a kényszerhelyzetbe, hogy úgynevezett anyagi érdekekhez hozzászóljak. A rajnai Landtag tanácskozásai a falopásról és a földtulajdon parcellázásáról, az a hivatalos polémia, melyet von Schaper úr, akkoriban a Rajna-tartomány főprezidense, a „Rheinische Zeitung”-gal a Mosel-vidéki parasztok állapotairól megindított, végül a szabadkereskedelemről és védővámról folyó viták késztettek először arra, hogy gazdasági kérdésekkel foglalkozzak. Másrészt ugyanebben az időben, amikor is a haladás jószándéka sokszorosan meghaladta a tárgyi ismeretet, a francia szocializmus és kommunizmus enyhén filozófiailag színezett visszhangja szólalt meg a „Rheinische Zeitung“-ban. Ezzel a kontárkodással szembeszálltam, de az augsburgi „Allgemeine Zeitung”-gal folytatott vita során ugyanakkor kereken megvallottam, hogy eddigi tanulmányaim nem engedik meg nekem, hogy maguknak a francia irányzatoknak a tartalmáról bármilyen ítéletet merészeljek mondani. Viszont mohón megragadtam az alkalmat, melyet a „Rheinische Zeitung” kiadóinak illúziója nyújtott — akik azt hitték, hogy a lap lanyhább magatartásával elháríthatják a lapra kimondott halálos ítéletet —, hogy a közélet színpadáról visszavonuljak dolgozószobámba.

Az első munka, melyhez a rám zúduló kétségek megoldása céljából hozzáfogtam, a hegeli jogfilozófia kritikai felülvizsgálata volt; e munka bevezetése megjelent az 1844-ben Párizsban kiadott „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben. Vizsgálatom abba az eredménybe torkollt, hogy a jogi viszonyok, valamint az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem éppenséggel azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századi angolok és franciák példájára, „polgári társadalom” néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni. Ennek a tanulmányozását Párizsban kezdtem meg, majd Brüsszelben folytattam, ahová Guizot úr kiutasító parancsa következtében átköltöztem. Az általános eredményt, amelyre jutottam, és amely, miután rájöttem, tanulmányaim vezérfonala lett, röviden így lehet megfogalmazni: Az emberek, a társadalmi termelésben életük során, meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. A termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodík az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, nolitikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak és azt végigharcolják. Mint ahogy azt, hogy egy egyén micsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közötti meglevő konfliktusból megmagyarázni. Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabbrendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak. Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt látjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásá- nak anyagi feltételei már megvannak vagy legalábbis létrejövőfélben vannak. Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként. A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus nem az egyéni antagonizmus, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből sarjadó antagonizmus értelmében; de a polgári társadalom méhében fejlődő termelőerők megalkotják egyúttal az anyagi feltételeket ennek az antagonizmusnak a megoldásához. Ezzel a társadalomalakulattal ennélfogva lezárul az emberi társadalom előtörténete.

Friedrich Engels, akivel a gazdasági kategóriák bírálatához írt zseniális vázlatának megjelenése óta (a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben) állandó írásbeli eszmecserét folytattam, más úton (lásd „A munkásosztály helyzete Angliában” című művét) ugyanarra az eredményre jutott, mint én, és midőn 1845 tavaszán szintén Brüsszelben telepedett le, elhatároztuk, hogy nézetünknek a német filozófia ideologikus nézetével szembeni ellentétét közösen kidolgozzuk, voltaképpen, hogy leszámolunk a magunk egykori filozófiai lelkiismeretével. Szándékunkat a Hegel-utáni filozófia kriti- kájának formájában váltottuk valóra. A kézirat, 8 két vaskos nyolcadrét kötet, már rég megérkezett Vesztfáliába, kiadási helyére, amikor hírt kaptunk arról, hogy a megváltozott körülmények a kinyomatást nem teszik lehetővé. A kéziratot annál is készségesebben átengedtük az egerek rágcsáló bírálatának, mert elértük fő célunkat — saját nézeteink tisztázását. Azok közül az elszórt munkák közül, melyekben akkortájt nézeteinket egyik vagy másik irányban kifejtve a közönség elé tártuk, csak az Engelsszel közösen írt mun- kánkat, a „Kommunista Párt kiáltványá”-t, és az általam közzétett, „Beszéd a szabadkereskedelemről” című brosúrát említem. Nézetünk döntő pontjait tudományosan, noha csak polemikus formában, először az 1847-ben kiadott és Proudhon ellen irányuló, „A filozófia nyomorúsága stb.” című írásomban jelöltem meg. Egy németül írt, a „Bérmunká”-ról szóló értekezésnek, melyben e tárgyról a Brüsszeli Német Munkásegyletben tartott előadásaimat foglaltam egybe, kinyomtatását megakasztotta a februári forradalom és ennek folytán bekövetkezett erőszakos eltávolításom Belgiumból.

A „Neue Rheinische Zeitung” kiadása 1848-ban és 1849-ben és a később bekövetkezett események megszakították gazdasági tanulmányaimat, s ezeket csak 1850-ben Londonban folytathattam. A politikai gazdaságtan történetére vonatkozó roppant anyag, amely a British Museumban van felhalmozva, az a kedvező álláspont, melyet London a polgári társadalom megfigyelésére nyújt, végül pedig az az új fejlődési szakasz, amelybe a polgári társadalom a kaliforniai és ausztráliai arany felfedezésével belépni látszott, arra indítottak, hogy megint egészen elölről fogjak neki a dolognak és kritikailag végigdolgozzam magam az új anyagon. Ezek a tanulmányok részben maguktól elvezettek látszólag egészen távoleső diszciplínákba, melyeknél rövidebb-hosszabb ideig el kellett időznöm. De kiváltképp a kenyérkeresés parancsoló szükségessége szűkre szabta a rendelkezésemre álló időt. Immár nyolc éve vagyok munkatársa a vezető angol—amerikai napilapnak, a „New York Tribune”-nak, s minthogy csak kivételesen foglalkozom tulajdonképpeni laptudósítással, ez a munka tanulmányaim rendkívüli szétforgácsolását tette szükségessé. Amellett a szembeötlő angliai és kontinentális gazdasági eseményeket tárgyaló cikkek oly jelentős részét alkották közleményeimnek, hogy kénytelen voltam gyakorlati részletekkel megismerkedni, amelyek kívül esnek a politikai gazdaságtan tulajdonképpeni tudományának körén. Ezzel a vázlattal, melyet a politikai gazdaságtan terén tett tanulmányaim menetéről adtam, csak azt akarom bizonyítani, hogy nézeteim — bárhogy ítéljék is meg azokat, és akármennyire nem egyeznek is azok az uralkodó osztályok érdekből fakadó előítéleteivel — lelkiismeretes és sokéves kutatás eredményei. De a tudomány bejáratánál éppúgy, mint a pokol bejáratánál, ezt a követelést kell támasztanunk:

London, 1859. januárjában

Karl Marx

¹ Itt el kell hagynod minden törpe gondot,
S mint holtra nézned minden gyávaságra. (Dante) [a szerk.]

Következő rész: Első fejezet – Az áru

Tartalomjegyzék