Első pillantásra a polgári gazdagság mint óriási árugyűjtemény, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi létezése jelenik meg. Mindegyik áru pedig kettős nézőpontból mutatkozik meg, mint használati érték és mint csereérték.¹

Az áru mindenekelőtt, az angol közgazdászok nyelvén, „valamilyen, az élethez szükséges, hasznos vagy kellemes dolog”, emberi szükségletek tárgya, létfenntartási eszköz a szó legtágabb értelmében. Az árunak ez a használati értékként való létezése és a természetes, kézzelfogható dologként létezése egybeesik. A búza például konkrét használati érték, megkülönböztetve a gyapottól, üvegtől, papírtól stb. mint [más konkrét] használati értékektől. A használati értéknek csak a használat szempontjából van értéke és csak a fogyasztás folyamatában valósul meg. Ugyanaz a használati érték különbözőképpen használható fel. De lehetséges hasznos alkalmazásainak együttese össze van foglalva meghatározott tulajdonságokkal bíró dologként való létezésében. A használati érték továbbá nemcsak minőségileg, hanem mennyiségileg is meg van határozva. Különböző használati értékeknek természetes sajátságosságukhoz mérten különböző mértékeik vannak, pl. véka búza, konc papír, rőf vászon stb.

Bármilyen is a gazdagság társadalmi formája, mindig használati értékek alkotják a tartalmát, amelyek a forma iránt egyelőre közömbösek. A búza ízén nem érezzük meg, hogy ki termesztette, orosz jobbágy-e, francia parcellásparaszt vagy angol tőkés. Bár társadalmi szükségletek tárgya, s ezért társadalmi összefüggésben van, a használati érték mégsem fejez ki társadalmi termelési viszonyt. Az áru, mint használati érték, legyen például egy gyémánt. A gyémánton nem észlelhető, hogy áru. Ahol használati értékként szolgál, esztétikai vagy mechanikai célra (pl. a kurtizán keblén vagy az üvegcsiszoló kezében) ott gyémánt, nem pedig áru. Az árura nézve láthatólag szükségszerű előfeltétel az, hogy használati érték legyen, de a használati értékre nézve közömbös meghatározás az, hogy áru. A használati érték ebben a gazdasági formameghatározás iránti közömbösségében, azaz a használati érték mint használati érték, a politikai gazdaságtan vizsgálódási körén kívül esik.² A politikai gazdaságtan körébe csak akkor tartozik, amikor maga is formameghatározás. A használati érték közvetlenül nem más, mint az az anyagi alapzat, amelyre épülve megmutatkozik egy meghatározott gazdasági viszony, a csereérték.

A csereérték mindenekelőtt mint mennyiségi viszony jelenik meg, melyben használati értékek egymásra kicserélhetők. Ilyen viszonyban ugyanazt a cserenagyságot alkotják. Így például 1 kötet Propertius és 8 uncia tubák egyazon csereérték lehetnek, noha a dohány és az elégia használati értéke igen eltérő. Mint csereérték az egyik használati érték éppen annyit ér, mint a másik, ha megfelelő adagban megvan. Egy palota csereértéke kifejezhető meghatározott számú doboz cipőkenőcsben. A londoni cipőkenőcsgyárosok, fordítva, megsokszorozott fénymázas dobozaik csereértékét palotákban fejezték ki. Az áruk tehát — természetes létezési módjuk iránt teljesen közömbösen, és tekintet nélkül annak a szükségletnek sajátos természetére, amelynek számára használati értékek — meghatározott mennyiségekben fedik egymást, helyettesítik egymást a cserében, egyenértékeknek számítanak és így tarkabarka látszatuk ellenére is ugyanazt az egységet fejezik ki.

A használati értékek közvetlenül létfenntartási eszközök [a társadalmi élet számára]. Megfordítva pedig ez a létfenntartási eszközkészlet maga is a társadalmi élet terméke, ráfordított emberi életerő eredménye, tárgyiasult munka. A társadalmi munka anyagiasulásaként minden áru egyazon egységnek kikristályosodása. Ennek a csereértékben kifejeződő egységnek, azaz a munkának, a meghatározott jellegét kell most megvizsgálnunk.

Tegyük fel, hogy 1 uncia arany, 1 tonna vas, 1 quarter búza és 20 rőf selyem egyenlő nagyságú csereértékek. Mint ilyen egyenértékek, amelyekben használati értékük minőségi különbsége kihunyt, ugyanannak a munkának egyenlő nagyságát [Volumen] fejezik ki. A bennük egyenlő mértékben tárgyiasult munkának magának is egyforma, különbségnélküli, egyszerű munkának kell lennie, amely számára éppoly közömbös, hogy aranyban, vasban, búzában, vagy selyemben jelenik meg, amilyen közömbös az oxigénnek, hogy a vas rozsdájában, a légkörben, a szőlő nedvében vagy az ember vérében fordul-e elő. De az aranyásás, a vas kibányászása, a búza termesztése és a selyem szövése egymástól minőségileg különböző munkafajták. Valójában ami dologilag a használati értékek különbözőségeként, az folyamatszerűen a használati értékeket létrehozó tevékenység különbözőségeként jelenik meg. A csereértéket szülő munka, mint olyan, közömbös a használati értékeknek a konkrét tartalma iránt, ezért közömbös magának a munkának a konkrét formája iránt is. A különböző használati értékek továbbá különböző egyének tevékenységének termékei, tehát egyénileg különböző munkák eredményei. Mint csereértékek azonban egyenlő, különbségnélküli munkát képviselnek, azaz olyan munkát, amelyben kihunyt a dolgozók egyénisége. A csereértékeket szülő munka ezért elvont általános munka.

Ha 1 uncia arany, 1 tonna vas, 1 quarter búza, 20 rőf selyem egyenlő nagyságú csereértékek, vagyis egyenértékek, akkor 1 uncia arany, 1/2 tonna vas, 3 bushel búza és 5 rőf selyem teljesen különböző nagyságú csereértékek, és ez a mennyiségi különbség az egyetlen különbség, amelyre mint csereértékek egyáltalában képesek. Mint különböző nagyságú csereértékek valami többet vagy kevesebbet képviselnek, nagyobb vagy kisebb mennyiségeit annak az egyszerű, egyforma, elvont általános munkának, mely a csereérték szubsztanciája. Kérdés, miként lehet ezeket a mennyiségeket megmérni? Vagy jobbanmondva a kérdés az, mi magának ennek a munkának a mennyiségi létezése, merthogy az áruknak mint csereértékeknek nagyságkülönbségei nem egyebek, mint a bennük tárgyiasult munka nagyságkülönbségei. Miként a mozgás mennyiségi létezése az idő, ugyanúgy a munka mennyiségi létezése a munkaidő. Saját tartamának különbözősége az egyetlen különbség, amelyre a munkaidő képes, ha minőségét adottnak előfeltételezzük. A munkaidőnek mint munkaidőnek mércéje a természetes időmértékek, óra, nap, hét stb. A munkaidő a munka eleven létezése, mely közömbös a munka formája, tartalma, egyéni mivolta iránt; ez a munka eleven létezése mint mennyiségi létezés, a maga immanens mértékével együtt. Az áruk használati értékeiben tárgyiasult munkaidő egyrészt az a szubsztancia, mely őket csereértékekké és ennélfogva [minőségükben] árukká teszi, másrészt méri meghatározott értéknagyságukat is. Különböző használati értékek egymásnak megfelelő mennyiségei — melyekben ugyanaz a munkaidő tárgyiasul — egyenértékek, vagyis valamennyi használati érték egyenérték azokban az arányokban, amelyekben ugyanazt a munkaidőt feldolgozva, tárgyiasultan tartalmazzák. Mint csereérték, minden áru csak megalvadt munkaidő meghatározott mértéke.

Ahhoz, hogy a csereértéknek a munkaidő által való meghatározását megérthessük, a következő fő nézőpontokat kell figyelembe vennünk: a munkának egyszerű, úgyszólván minőségnélküli munkára való redukálását; azt a sajátos utat és módot, ahogy a csereértéket szülő, tehát árukat termelő munka társadalmi munka; végül a használati értékeket eredményező munka és a csereértékeket eredményező munka közötti különbséget.

Hogy az áruk csereértékeit a bennük foglalt munkaidőben mérhessük, magukat a különböző munkákat különbség nélküli, egyforma, egyszerű munkára kell redukálnunk, egyszóval olyan munkára, amely jellegében ugyanolyan, s ennélfogva csak mennyiségileg különböző.

Ez a redukció elvonatkoztatásként jelenik meg, de olyan elvonatkoztatásként, amelyet a társadalmi termelési folyamatban naponta véghezvisznek. Valamennyi árunak munkaidőben való feloldása nem nagyobb elvonatkoztatás, de egyúttal nem is kevésbé reális elvonatkoztatás, mint valamennyi szerves testnek levegőben való feloldása. A munka, amelyet így az idővel mérnek, valójában nem különböző szubjektumok munkájaként jelenik meg, hanem éppen a különböző dolgozó egyének jelennek meg a munka puszta szerveiként. Vagyis a csereértékekben megmutatkozó munkát általános emberi munkaként fejezhetnénk ki. Az általános emberi munkának ez az elvonatkoztatása létezik abban az átlagmunkában, melyet egy adott társadalom mindegyik átlag-egyéne el tud végezni, az emberi izom, ideg, agy stb. meghatározott produktív ráfordításával. Ez egyszerű munka³, amelyre mindegyik átlag-egyént be lehet tanítani, és amelyet ennek egyik vagy másik formában el kell végeznie. Ennek az átlagmunkának a jellege különböző országokban és a kultúra különböző korszakaiban maga is különböző, de egy meglevő társadalomban adottként jelenik meg. Ilyen egyszerű munka alkotja a polgári társadalomban az összes munka túlnyomó tömegét, amint erről minden statisztikából meg lehet győződni. Hogy A 6 óra hosszat vasat, 6 óra hosszat pedig vásznat, B pedig ugyancsak 6 óra hosszat vasat és 6 óra hosszat vásznat termel-e, vagy hogy A 12 óra hosszat vasat, pedig 12 óra hosszat vásznat termel-e, az szembetűnően úgy jelenik meg, mint ugyanazon munkaidőnek csupán különböző alkalmazása. De hogy áll a dolog a bonyolult munkával, amely, mint fokozott elevenségű, nagyobb fajlagos súlyú munka, az átlagszínvonal fölé emelkedik? Az effajta munka összetett egyszerű munkára, hatványozott egyszerű munkára oldódik fel, úgyhogy pl. a bonyolult munkának egy napja egyenlő három egyszerű munkanappal. Azok a törvények, melyek ezt a redukciót szabályozzák, egyelőre nem érdekelnek minket. De hogy a redukció végbemegy, az világos: mert mint csereérték, meghatározott arányban a legbonyolultabb munka terméke [is] egyenértéke az egyszerű átlagmunka termékének, tehát egyenlővé van téve ennek az egyszerű munkának egy meghatározott mennyiségével.

A csereértéknek a munkaidő által való meghatározása feltételezi továbbá, hogy egy meghatározott áruban, pl. egy tonna vasban ugyanannyi munka tárgyiasul, közömbös, hogy A vagy munkája-e ez, vagy hogy különböző egyének egyenlő nagyságú munkaidőt fordítanak-e ugyanannak a minőségileg és mennyiségileg meghatározott használati értéknek a termelésére. Másszóval, feltételezve van, hogy az a munkaidő, amelyet valamilyen áru tartalmaz, az ennek az árunak a termeléséhez szükséges munkaidő, azaz az a munkaidő, amely adott általános termelési feltételek mellett ugyanazon áru újabb példányának megtermeléséhez szükséges.

A csereértéket szülő munka feltételei — ahogyan azok a csereérték elemzéséből adódnak — a munka társadalmi meghatározásai, vagyis a társadalmi munka meghatározásai, de a társadalmi itt nem egyszerűen, hanem konkrét módon társadalmi. A társadalmiság sajátos fajtája ez. Először is a munka különbség nélküli egyszerűsége annyi, mint különböző egyének munkáinak egyenlősége, munkáiknak egyenlő munkákként való kölcsönös egymásra vonatkoztatása, mégpedig minden munkának egyenlő fajtájú munkára való tényleges visszavezetése által. Mindegyik egyén munkájában, amennyiben csereértékekben fejeződik ki, megvan az egyenlőségnek ez a társadalmi jellege, és csakis abban az esetben fejeződik ki csereértékben, amennyiben egyenlőként minden más egyén munkájára vonatkoztatják.

Továbbá a csereértékben az egyes egyén munkaideje közvetlenül mint általános munkaidő és az elszigetelt munkának ez az általános jellege mint a munka társadalmi jellege jelenik meg. A csereértékben kifejezett munkaidő az egyes egyén munkaideje, de olyan egyéné, aki nem különbözik a másik egyéntől, [vagy] az összes többi egyéntől, amennyiben megegyező [mennyiségű] munkát végeznek; ezért az a munkaidő, amelyet egy meghatározott áru termelése az egyiktől megkövetel, melyet mindegyik másik is felhasználna ugyanannak az árunak a termelésére, a szükséges munkaidő. Ez az egyes egyén munkaideje, az ő munkaideje (de csak mint mindenki számára közös munkaidő) az, amelyre nézve ennélfogva közömbös, hogy melyik egyesé. Mint általános munkaidő egy általános termékben fejeződik ki, egy általános egyenértékben, egy meghatározott mennyiségű tárgyiasult munkaidőben, mely közömbös a használati érték azon meghatározott formája iránt, melyben közvetlenül mint az egyiknek a terméke megjelenik, és tetszőlegesen átfordítható a használati érték bármely más formájába, melyben mint bármelyik másiknak a terméke kifejeződik. Csak mint ilyen általános nagyság alkot társadalmi nagyságot.

Hogy az egyes egyén munkája csereértéket eredményezzen, általános egyenértéket kell eredményeznie, azaz azt, hogy az egyes egyén munkaideje általános munkaidőként fejeződjön ki, vagy az általános munkaidő az egyes egyén munkaidejeként fejeződjön ki. Olyan ez, mint hogyha a különböző egyének munkaidejüket egybekeverték volna és a közösen rendelkezésükre álló munkaidő különböző mennyiségeit különböző [kicserélhető] használati értékekben fejezték volna ki. Az egyénnek a munkaideje így valójában az a munkaidő, amely a társadalomnak egy meghatározott használati érték előállítására, azaz egy meghatározott szükséglet kielégítésére szükséges. De itt csak arról a sajátos formáról van szó, amelyben a munka társadalmi jelleget ölt. A fonómunkásnak meghatározott munkaideje pl. 100 font lenfonalban tárgyiasul. Tegyük fel, hogy 100 rőf vászon, a szövőmunkás terméke, egyenlő mennyiségű munkaidőt képvisel. Amennyiben e két termék egyenlő menynyiségű általános munkaidőt képvisel és ezért egyenértékei mindegyik használati értéknek, amely ugyanannyi munkaidőt tartalmaz, ennélfogva egymásnak is egyenértékei. Csakis amiatt kap létezést itt a szövő munkája a fonó számára és a fonó munkája a szövő számára, az egyik munkája a másik számára, azaz lesz meg munkájuk társadalmi létezése mindkettőjük számára, mert a fonó munkaideje és a szövő munkaideje általános munkaidőként, termékeik tehát általános egyenértékekként jelentkeznek. A patriarchális falusi iparban ellenben, ahol a fonó és a szövő egy fedél alatt la- kott, a család nőtagjai fontak, férfitagjai szőttek, mondjuk a család saját szükséglete számára, a fonal és a vászon társadalmi termék volt, a fonás és szövés pedig társadalmi munka a család határain belül. Társadalmi jellegük azonban nem abban állt, hogy fonalat mint általános egyenértéket kicserélték vászonra mint általános egyenértékre, vagyis hogy a kettő kicserélődött egymásra mint ugyanannak az általános munkaidőnek egyenlő érvényű és egyenlőnek számító kifejezése. Hanem éppenséggel a családi kapcsolat a maga természetadta munkamegosztásával nyomta rá a munka termékére sajátságos társadalmi bélyegét. Vagy vegyük a középkor természetbeni teljesítéseit és természetbeni szolgáltatásait. Itt az egyesek meghatározott munkái a maguk természetbeni formájában, a munka sajátos, nem pedig általános volta alkotja a társadalmi köteléket. Vagy vegyük végül a közösségi munkát abban a természetadta formájában, amelyben minden kultúrnép történelmének küszöbén megtaláljuk.⁴ Itt a munka társadalmi jellege nyilvánvalóan nincs közvetítve azáltal, hogy az egyesnek a munkája az általánosság elvont formáját vagy terméke egy általános egyenérték formáját ölti. A közösség, mely a termelés előfeltétele, akadályozza meg, hogy az egyesnek a munkája magánmunka, terméke pedig magántermék legyen, s az egyes munkát éppenséggel közvetlenül mint a társadalmi szervezet egy tagjának funkcióját jeleníti meg. Az a munka, amely csereértékben fejeződik ki, mint elszigetelt egyesnek a munkája van előfeltételezve. Társadalmivá azáltal válik, hogy közvetlen ellenkezőjének, az elvont általánosságnak formáját ölti.

A csereértéket szülő munkát végül az jellemzi, hogy a személyek társadalmi vonatkozása mintegy fonákként fejeződik ki, tudniillik mint a dolgoknak társadalmi viszonya. A különböző személyek munkája csak annyiban van egymásra vonatkoztatva mint egyenlő és általános munka, amennyiben az egyik használati érték a másikra mint csereérték vonatkozik. Helyes tehát azt mondani, hogy a csereérték személyek közötti viszony,⁵ de hozzá kell tenni: dologi burokba rejtett viszony. Mint ahogy egy font vas és egy font arany különböző fizikai és kémiai tulajdonságaik ellenére ugyanazon súlymennyiséget képviseli, ugyanúgy két olyan áru használati értéke, mely ugyanazon munkaidőt foglalja magában, ugyanazon csereértéket képviseli. A csereérték így mint a használati értékek társadalmi természet-meghatározottsága jelenik meg, mint olyan meghatározottság, amely őket mint dolgokat illeti meg, és amelynek következtében a cserefolyamatban egymást meghatározott mennyiségi arányokban helyettesítik, egyenértékeket alkotnak, ugyanúgy, ahogy az egyszerű kémiai anyagok meghatározott mennyiségi arányban vegyülnek, kémiai egyenértékeket alkotnak. Csak a mindennapi élet megszokása tünteti fel triviálisnak, magától értetődőnek, hogy egy társadalmi termelési viszony tárgy formáját ölti, úgyhogy a személyeknek munkájukban való viszonya éppenséggel dolgoknak egymáshoz és a személyekhez való viszonyaként jelentkezik. Az áruban ez a misztifikáció még nagyon egyszerű. Mindenki szeme előtt többé-kevésbé ott lebeg, hogy az áruknak mint csereértékeknek a viszonya voltaképpen az embereknek viszonya egymás kölcsönös termelő tevékenységéhez. Magasabb termelési viszonyok között eltűnik az egyszerűségnek ez a látszata. A monetárrendszer valamennyi illúziója onnan származik, hogy a pénzen⁶ nem látszik meg, hogy társadalmi termelési viszonyt fejez ki, csak hogy meghatározott tulajdonságokkal bíró természeti dolog. A modern közgazdászoknál, akik a monetárrendszer illúzióin lenézően vigyorognak, ugyanez az illúzió kiütközik, mihelyt magasabb gazdasági kategóriákkal foglalkoznak, pl. a tőkével. Előtör ez az illúzió akkor, mikor bevallják naiv csodálkozásukat azon, hogy hol társadalmi viszonyként jelenik meg az, amiről esetlenül még az imént azt hitték, hogy mint dolgot kezükben tartják, hol pedig megint mint dolog incselkedik velük az, amit alig hogy társadalmi viszonyként rögzítettek.

Mivel az áruk csereértéke valójában nem egyéb, mint az egyesek munkáinak mint egyenlő és általános munkáknak egymásra vonatkozása, nem egyéb, mint a munka egy sajátos társadalmi formájának tárgyi kifejezése, ezért tautológia azt mondani, hogy a munka az egyetlen forrása a csereértéknek, és ennélfogva a gazdagságnak is, amennyiben ez csereértékekből áll. Ugyanilyen tautológia, hogy a természeti anyagnak mint olyannak nincs csereértéke,⁷ mert nem tartalmaz munkát, a csereérték mint olyan pedig nem tartalmaz természeti anyagot. Amikor azonban William Petty „a munkát a gazdagság atyjának, a földet pedig anyjának” nevezi,⁸ vagy Berkeley püspök azt kérdezi, „vajon a négy elem és bennük az ember munkája nem az igazi forrása-e a gazdagságnak”,⁹ vagy amikor az amerikai Th. Cooper népszerűén megmagyarázza: „Vedd el a kenyércipóból a ráfordított munkát a pék, a molnár, a bérlő stb. munkáját, és mi marad belőle? Néhány kalász, mely vadon nő s bármi emberi használatra alkalmatlan”¹⁰ — akkor mindezekben a szemléletekben nem az elvont munkáról van szó, amely a csereérték forrása, hanem a konkrét munkáról mint anyagi gazdagság forrásáról, egyszóval a használati, értékeket létrehozó munkáról. Amennyiben a haszenálati érték előfeltevése az árunak, annyiban előfeltevése a benne elfogyasztott munka különös hasznossága, meghatározott célszerűsége; ezzel azonban az áru álláspontjáról egyszersmind már teljesen kimerítettük a munkának mint hasznos munkának figyelembevételét. A kenyérben mint használati értékben bennünket élelmiszer-tulajdonságai érdekelnek, semmiképpen sem a bérlő, a molnár, a pék stb. munkái. Ha valamilyen találmány révén e munkák 19/20-a feleslegessé válnék, a cipó akkor is ugyanazt a szolgálatot tenné, mint azelőtt. Ha készen potyogna le az égből, használati értékének egy atomját sem veszítené el. A csereértéket szülő munka az áruknak mint általános egyenértékeknek egyenlőségében valósul meg, a munka mint célszerű termelő tevékenység viszont az áruk használati értékeinek végtelen sokféleségében valósul meg. A csereértéket szülő munka elvont általános és egyenlő munka, a használati értéket szülő munka viszont konkrét és sajátos munka, mely formája és anyaga szerint végtelenül különböző munkamódokra oszlik.

A használati értékeket létrehozó munkáról téves azt mondani, hogy az általa létrehozott, tudniillik az anyagi gazdagságnak egyetlen forrása. Minthogy ez olyan tevékenység, mely az anyagi elemet erre vagy arra a célra elsajátítja, szüksége van az anyagra mint előfeltételre. Különböző használati értékekben a munka és a természeti anyag közötti arány nagyon különböző, de a használati érték mindig tartalmaz természeti szubsztrátumot. Mint a természetinek ilyen vagy olyan formában való elsajátítására irányuló célszerű tevékenység, a munka az emberi létezésnek természeti feltétele, az ember és természet közötti anyagcserének minden társadalmi formától független feltétele. A csereértéket szülő munka ellenben a munkának sajátos társadalmi formája. A szabómunka pl. a maga anyagi meghatározottságában mint különös termelő tevékenység a kabátot termeli, de nem a kabát csereértékét. Ez utóbbit nem mint szabómunka termeli, hanem mint elvont általános munka, ez pedig olyan társadalmi összefüggéshez tartozik, melyet a szabó nem öltögetett a kabáthoz. Az antik háziiparban így az asszonyok megtermelték a kabátot, anélkül, hogy a kabát csereértékét termelték volna. A munkát mint anyagi gazdagságnak forrását Mózes, a törvényhozó éppúgy ismerte, mint Adam Smith, a vámhivatalnok.¹¹

Vizsgáljunk meg mármost néhány közelebbi meghatározást, amely a csereértéknek munkaidőre való visszavezetéséből adódik.

Mint használati értéknek az árunak oksági hatása van. A búza pl. mint élelmiszer fejt ki hatást. Egy gép meghatározott arányokban munkát helyettesít. Az árunak ezt a hatását, melynél fogva használati érték, a fogyasztás tárgya, az áru szolgálatának nevezhetjük, olyan szolgálatnak, amelyet mint használati érték teljesít. Mint csereértéket azonban az árut mindig csak az eredmény nézőpontjából tekintjük. Nem arról a szolgálatról van szó, melyet az áru teljesít, hanem arról a szolgálatról¹², melyet termelésében neki magának teljesítettek. Így tehát pl. egy gép csereértékét nem az a munkaidőmennyiség határozza meg, melyet helyettesít, hanem az a munkaidőmennyiség, amelyet benne magában feldolgoztak és ilymódon egy ugyanolyan fajta új gép megtermeléséhez szükséges.

Ha tehát az áruk termeléséhez szükséges munkamennyiség állandó maradna, akkor az áruk csereértéke is változhatatlan volna. De a termelés könnyű és nehéz volta állandóan változik. Ha a munka termelőereje [Produktivkraft] nő, akkor ugyanazt a használati értéket rövidebb idő alatt termeli. Ha a munka termelőereje csökken, akkor ugyanannak a használati értéknek a termeléséhez több időre van szükség. Az áruban foglalt munkaidő nagysága, tehát az áru csere- értéke ennélfogva változó; növekszik vagy csökken a munka termelőerejének növekedésével vagy csökkenésével fordított arányban. A munka termelőerejét, melyet a feldolgozó iparban előre meghatározott fokban alkalmaznak, a mezőgazdaságban és a kitermelő iparban egyszersmind ellenőrizhetetlen természeti viszonyok is megszabják. Ugyanaz a munka különböző fémek nagyobb vagy kisebb kiaknázását fogja eredményezni, aszerint, hogy ezek a fémek a földkéregben viszonylag ritkábban vagy gyakrabban fordulnak-e elő. Ugyanaz a munka kedvező időjárás esetén 2 bushel búzában, kedvezőtlen időjárás esetén talán csak 1 bushel búzában tárgyiasul. Látszólag itt a ritkaság vagy felesleg mint természeti viszonyok határozzák meg az áruk csereértékét, mert ezek határozzák meg a sajátos reális munkának a természeti viszonyokhoz kötött termelőerejét.

Különböző használati értékek nem-egyenlő terjedelemben tartalmazzák ugyanazt a munkaidőt, vagyis ugyanazt a csereértéket. Használati értékének minél kisebb terjedelmében tartalmaz egy áru — más használati értékekhez hasonlítva — egy meghatározott mennyiségű munkaidőt, annál nagyobb a fajlagos csereértéke. Ha azt látjuk, hogy a kultúra különböző, egymástól nagyon távol eső korszakaiban bizonyos használati értékek egymással olyan fajlagos csereértékek sorát alkotják, amelyek megőrzik egymáshoz képest (ha nem is szabatosan ugyanazt a számszerű viszonyt) a fölé- és alárendeltség általános viszonyát, mint pl. arany, ezüst, réz, vas vagy búza, rozs, árpa, zab, ebből csak az következik, hogy a társadalmi termelőerők progresszív fejlődése egyenletesen vagy megközelítőleg egyenletesen hat arra a munkaidőre, mely e különböző áruk termeléséhez szükséges.

Egy áru csereértéke nem jelenik meg saját használati értékében. Mint az általános társadalmi munkaidő tárgyiasulása azonban egy áru használati értéke viszonyokba kerül más áruk használati értékeivel. Az egyik áru csereértéke így a többi áruk használati értékeiben nyilatkozik meg. Az egyenérték valójában egy áru csereértéke egy másik áru használati értékében kifejezve. Ha pl. azt mondom, hogy egy rőf vászon két font kávét ér, akkor a vászon csereértékét a kávé használati értékében, mégpedig ennek a használati értéknek meghatározott mennyiségében fejeztem ki. Ha ez az arány adva van, akkor bármilyen mennyiségű vászon értékét kifejezhetem kávéban. Világos, hogy egy áru csereértéke, pl. a vászoné, nincs kimerítve abban az arányban, melyben egy másik különös áru, pl. kávé alkotja egyenértékét. Az általános munkaidőnek az a mennyisége, melyet a rőf vászon képvisel, egyidejűleg valamennyi más áru végtelenül különböző terjedelmű használati értékeiben is realizálódik. Mindegyik más áru használati értéke abban az arányban, melyben egyenlő nagyságú munkaidőt képvisel, egyenértéke a rőf vászonnak. Ennek az egyes árunak a csereértéke ezért kimerítően csak abban a végtelenül sok egyenletben fejeződik ki, amelyekben valamennyi más áru használati értéke ennek az árunak egyenértéke. Csak ezeknek az egyenleteknek az együttesében, vagyis azoknak a különböző arányoknak összességében, melyekben egy áru mindegyik másik áruval kicserélhető, fejeződik ki kimerítően az áru mint általános egyenérték - Pl. az egyenletek következő sora:

kifejezhető ilyenképpen:

Ha ennélfogva előttünk állna az egyenletek egész együttese, amiben egy rőf vászon értéke kimerítően kifejeződik, csereértékét sor formájában ábrázolhatnánk. Valójában ez a sor végtelen, minthogy az áruk köre sohasem zárul le véglegesen, hanem állandóan bővül. Amennyiben azonban az egyik áru a csereértékét így valamennyi más áru használati értékeiben méri, megfordítva is, valamennyi más áru csereértékei is mérik magukat ennek az egy, magát őbennük mérő árunak a használati értékében.¹³ Ha 1 rőf vászon csereértéke 1/2 font teában vagy 2 font kávéban vagy 6 rőf kartonban vagy 8 font kenyérben stb. fejeződik ki, ebből az következik, hogy a kávé, tea, karton, kenyér stb. abban az arányban, amelyben egy harmadikkal, a vászonnal egyenlők, egymás között is egyenlők, tehát a vászon a csereértékeinek közös mértékéül szolgál. Mindegyik áru mint tárgyiasult általános munkaidő, azaz általános munkaidőnek meghatározott mennyisége, csereértékét sorjában valamennyi más áru használati értékének meghatározott mennyiségeiben fejezi ki, és megfordítva, valamennyi más áru csereértékei ennek az egy kizárólagos árunak a használati értékében mérik magukat. Mint csereérték azonban mindegyik áru egyrészt az az egy kizárólagos áru, amely valamennyi más áru csereértékeinek közös mértékéül szolgál, másrészt csak egy a sok áru közül, amelyek teljes körében mindegyik másik áru közvetlenül kifejezi csereértékét.

Egy áru értéknagyságát nem érinti, hogy kevés vagy sok másfajta áru létezik-e rajta kívül. Hogy azonban az egyenleteknek az a sora, melyben csereértéke realizálódik, nagyobb vagy kisebb-e, az a más áruk nagyobb vagy kisebb sokféleségétől függ. Az az egyenlet-sor, melyben pl. a kávé értéke jelentkezik, kifejezi kicserélhetőségén ekszféráját, azokat a határokat, melyeken belül csereértékként funkcionál. Egy áru csereértékének mint az általános munkaidő tárgyiasulásának megfelel egyenértékűségének végtelenül különböző használati értékekben való kifejezése.

Láttuk, hogy egy áru csereértéke a közvetlenül benne magában foglalt munkaidő mennyiségével változik. Realizált, azaz más áruk használati értékeiben kifejezett csereértékének ugyanígy attól az aránytól kell függnie, amelyben a valamennyi más áru termelésére fordított munkaidő változik. Ha pl. az egy véka búza termeléséhez szükséges munkaidő ugyanaz maradna, miközben a valamennyi más áru termeléséhez megkövetelt munkaidő megkétszereződne, akkor a véka búza csereértéke, az egyenértékeiben kifejezve, a felére csökkenne. Az eredmény gyakorlatilag ugyanaz lenne, mintha a véka búza előállításához szükséges munkaidő a felével csökkent volna, a valamennyi más áru előállításához szükséges munkaidő pedig változatlan maradt volna. Az áruk értékét az az arány határozza meg, amelyben ugyanannyi munkaidő alatt megtermelhetők. Hogy lássuk, milyen lehetséges változásokon mehet át ez az arány, feltételezzünk két árut, A-t és B-t. Először: Tegyük fel, hogy a B termeléséhez szükséges munkaidő marad változatlan. Ebben az esetben A-nаk B-ben kifejezett csereértéke az A termeléséhez megkövetelt munkaidő csökkenésével vagy növekedésével egyenes arányban csökken vagy növekedik.
Másodszor: Tegyük fel, hogy az A termeléséhez szükséges munkaidő marad változatlan. A-nаk B-ben kifejezett csereértéke akkor az A termeléséhez megkövetelt munkaidő csökkenésével vagy növekedésével fordított arányban csökken vagy növekedik.
Harmadszor: Tegyük fel, hogy az A és a B termeléséhez megkövetelt munkaidő egyenlő arányban csökken vagy növekszik. Akkor A egyenértékűségének B-ben való kifejezése változatlan marad. Ha minden munka termelőereje valamely körülmény révén egyazon mértékben csökkenne, úgyhogy minden áru termeléséhez egyenlő arányban több munkaidőre volna szükség, akkor minden áru értéke emelkednék, csereértékük reális kifejezése [azonban] változatlan maradna és a társadalom valóságos gazdagsága csökkenne, minthogy használati értékek ugyanazon tömegének megalkotásához a társadalomnak több munkaidőre volna szüksége.
Negyedszer: Az A és B termeléséhez szükséges munkaidő mindkettőnél növekedhetik vagy csökkenhet, de egyenlőtlen fokban, vagy pedig az A-hoz szükséges munkaidő növekedhetik, a B-hez szükséges viszont csökkenhet, vagy megfordítva. Ezeket az eseteket mind redukálhatjuk egyszerűen arra, amikor az egyik áru termeléséhez megkövetelt munkaidő változatlan marad, míg a másik árué növekedik vagy csökken. Mindegyik áru csereértéke kifejeződik mindegyik másik áru használati értékében, e használati értéknek akár egész nagyságaiban, akár törtjeiben. Mint csereérték mindegyik áru éppúgy osztható, mint maga a benne tárgyiasult munkaidő. Az áruk egyenértékűsége éppúgy független attól, hogy mint használati értékek fizikailag oszthatók-e, mint ahogyan az áruk csereértékeinek összeadásakor közömbös, hogy ezeknek az áruknak a használati értékei egy új áruvá való egybeolvasztásukkor milyen reális formaváltozáson mennek át.

Eddig az árut kettős nézőpontból vizsgáltuk, mint használati értéket és mint csereértéket, mindkét esetben egyoldalúan. Az áru mint áru azonban közvetlenül egysége használati értéknek és csereértéknek; ugyanakkor az áru csak a többi árukra való vonatkozásban áru. Az áruk valóságos egymásra vonatkozása a cserefolyamatuk. Ez társadalmi folyamat, melybe az egymástól független egyének lépnek, de csak úgy, mint árubirtokosok; egymás számára való kölcsönös létezésük áruik létezése, és így valójában csak a cserefolyamat tudatos hordozóiként jelenhetnek meg.

Az áru [egyrészt igenis] használati érték — búza, vászon, gyémánt, gép stb. —, de mint áru, másrészt nem használati érték. Ha használati érték volna a birtokosa számára, azaz közvetlenül eszköz az saját szükségleteinek a kielégítésére, akkor nem volna áru. Az ő számára az áru éppenséggel nem-használati érték, tudniillik csupán anyagi hordozója a csereértéknek, vagyis puszta csereeszköz, mint a csereérték aktív hordozója válik a használati érték csereeszközzé. Birtokosa [elcserélője] számára az áru már csak csereértékként használati érték.¹⁴ Használati értékké ezért előbb lennie kell, mindenekelőtt mások számára. Minthogy saját birtokosa számára nem használati érték, más áru birtokosai számára használati érték. Ha nem, akkor birtokosának munkája haszontalan munka volt, eredménye tehát nem áru. Másrészt az árunak az ő maga számára is használati értékké kell lennie, mert az ő létfenntartási eszközei [csak] áruján kívül, idegen áruk használati értékeiben léteznek. Hogy használati értékké legyen, az árunak olyan konkrét szükséglettel kell találkoznia, amely szükséglet kielégítésének maga a tárgya. Az áruk használati értékei tehát úgy lesznek használati értékekké, hogy mindenoldalúan helyet cserélnek; abból a kézből, melyben csereeszközök, átmennek abba a kézbe, melyben használati tárgyak. Az áruknak csak ezzel a mindenoldalú elidegenülésével lesz a bennük foglalt munka hasznos munkává. Ebben a folyamatos egymásra mint használati értékekre való vonatkozásukban az áruk nem kapnak új gazdasági formameghatározottságot. Sőt, eltűnik az a formameghatározottságuk, mely őket mint árut jellemezte. A kenyér pl., amikor a pék kezéből a fogyasztó kezébe megy át, nem változtatja meg kenyérként való létezését. Megfordítva, csak a fogyasztó vonatkozik hozzá mint használati értékhez, mint ehhez a meghatározott élelmiszerhez, míg a pék kezében a kenyér gazdasági viszony hordozója, érzéki-érzékfeletti [sinnlich übersinnliches] dolog volt. Az egyetlen formacsere tehát, amelyen az áruk átmennek, miközben használati értékké lesznek, az, hogy megszűnik [addigi] formai létezésük, amelyben nem-használati értékek voltak birtokosuk és használati értékek nem-birtokosuk számára. Hogy az áruk használati értékké lesznek, az feltételezi mindenoldalú elidegenülésüket, a cserefolyamatba való belépésüket, csakhogy a csere számára való létezésük nem más, mint csereértékként való létezésük. Ezért ahhoz, hogy használati értékekként megvalósuljanak [elfogyasztódjanak], csereértékekként kell megvalósulniuk [elfogyasztódniuk].

Az egyes áru a használati érték nézőpontjából eredetileg mint önálló dolog jelent meg, ezzel szemben mint csereértéket már eleve valamennyi más árura való vonatkozásban vizsgáltuk. Ez a vonatkozás azonban csak elméleti, elgondolt volt. Működővé csak a cserefolyamatban válik. Másrészt az áru csereérték ugyan, amennyiben egy meghatározott mennyiségű munkaidőt dolgoztak fel benne és így hát tárgyiasult munkaidő. Közvetlen mivoltában azonban csak sajátos tartalmú tárgyiasult egyéni munkaidő, nem általános munkaidő. Ezért nem közvetlenül csereérték, hanem még azzá kell lennie. Mindenekelőtt csak annyiban lehet az általános munkaidőnek tárgyiasulása, amennyiben meghatározott hasznos alkalmazásában, tehát egy használati értékben képvisel munkaidőt. Csakis ezzel az anyagi feltétellel előfeltételeztük az árukban foglalt munkaidőt általános, társadalmi munkaidőnek. Ha ennélfogva az áru csak úgy lehet használati értékké, hogy csereértékként megvalósul, másrészt viszont csak úgy valósulhat meg csereértékként, hogy elidegenülése közben használati értéknek bizonyul. Egy áru használati értékként csak annak idegeníthető el, akinek számára használati érték, azaz konkrét szükséglet tárgya. Másrészt csak más áru ellenében idegenítik el, vagy — ha a másik áru birtokosának oldaláról nézzük — áruját az is csak annyiban tudja elidegeníteni, azaz megvalósítani, amennyiben kapcsolatba hozza azzal a különös szükséglettel, amelynek tárgya ez az áru. Az áruknak használati értékekként való mindenoldalú elidegenülésekor ezért az árukat anyagi különbözőségük szerint mint konkrét dolgokat vonatkoztatják egymásra, amely dolgok sajátos tulajdonságaiknál fogva konkrét szükségleteket elégítenek ki. De mint ilyen puszta használati értékek az áruk egymás számára közömbös létezések, s éppenséggel vonatkozásnélküliek. Mint használati értékek csak konkrét szükségletekre való vonatkozásukban cserélhetők ki. Kicserélhetők azonban csak mint egyenértékek lehetnek, egyenértékek pedig csak mint tárgyiasult munkaidő egyenlő mennyiségei, úgyhogy egyáltalán nem jön már tekintetbe, hogy mint használati értékeknek milyen természetes tulajdonságaik vannak, és ennélfogva az áruknak mi a viszonyuk konkrét szükségletekhez. Egy áru éppen azáltal működik csereértékként, hogy mint egyenérték tetszőlegesen helyettesíti mindegyik másik áru meghatározott mennyiségét, közömbös, hogy a másik áru birtokosa számára használati érték-e vagy sem. De a másik áru birtokosa számára csak annyiban lesz áruvá, amennyiben számára használati érték, és saját birtokosa számára csak akkor lesz csereértékké, ha a másik számára áru. Egyazon vonatkozás volna tehát: az áruknak mint lényegileg egyenlő, csak mennyiségileg különböző nagyságoknak vonatkozása; az áruknak mint az általános munkaidő anyagiasulásaként való egyenlővététele; és egyidejűleg mint minőségileg különböző dolgoknak, mint meghatározott szükségleteket kielégítő konkrét használati értékeknek a vonatkozása, egyszóval az árukat mint valóságos használati értékeket megkülönböztető vonatkozása. De ez az egyenlősítés és egyenlőtlenítés kölcsönösen kizárja egymást. Ilymódon nemcsak hogy problémáknak egy hibás köre jelentkezik — mivel az egyiknek a megoldása előfeltételezi a másiknak a megoldását —, hanem egy ellentmondó követelményeket egyesítő egész — mivel az egyik feltétel teljesülése közvetlenül az ellenkezőjének a teljesüléséhez van kötve.

Az áruk cserefolyamata szükségképp mind a kibontakozása, mind a megoldása ezeknek az ellentmondásoknak; ezek azonban nem jelentkezhetnek benne ilyen egyszerű módon. Csak azt láttuk, hogy maguk az áruk miként vonatkoznak kölcsönösen egymásra mint használati értékek, azaz miként lépnek fel az áruk mint használati értékek a cserefolyamaton belül. A csereérték ellenben, ahogyan eddig vizsgáltuk, csupán a mi elvonatkoztatásunkban létezett, vagy ha úgy tetszik, az egyes árubirtokos elvonatkoztatásában, akinek az áru mint használati érték a raktárát és mint csereérték a lelkiismeretét terheli. Maguknak az áruknak azonban a cserefolyamaton belül egymás számára nemcsak mint használati értékeknek, hanem mint csereértékeknek is létezniük kell, s e létezésüknek mint saját egymásra vonatkozásuknak kell megjelennie. A nehézség, amelybe mindenekelőtt beleütköztünk, az volt, hogy az árut — azért, hogy csereértékként, tárgyiasult munkaként jelentkezhessen — előbb használati értékként el kell idegeníteni, túl kell adni rajta, míg használati értékként való elidegenülése, megfordítva, csereértékként való létezését előfeltételezi. De tegyük fel, hogy ez a nehézség meg van oldva. Az áru levetette konkrét használati értékét és ennek elidegenülése által teljesítette azt az anyagi feltételt, hogy társadalmilag hasznos munka legyen, nem pedig az egyesnek önmaga számára való sajátos munkája. Így azután a cserefolyamatban csereértékké, általános egyenértékké, a többi áruk számára tárgyiasult általános munkaidővé kell lennie, és így már nem egy konkrét használati érték korlátozott hatására kell szert tennie, hanem arra a képességre, hogy minden használati értékben mint egyenértékeiben közvetlenül kifejeződjön. De mindegyik áru az [az] áru, melynek így, konkrét használati értékének elidegenülése által az általános munkaidő közvetlen anyagiasulásaként kell megjelennie. Másrészt azonban a cserefolyamatban csak konkrét áruk állnak egymással szemben, magánszemélyeknek sajátos használati értékekben megtestesült munkái. Az általános munkaidő maga is elvonatkoztatás, amely mint ilyen az áruk számára nem létezik.

Ha megvizsgáljuk az egyenletek együttesét, amiben egy áru csereértéke reálisan kifejeződik, pl.:

akkor ezek az egyenletek csak azt mondják ugyan, hogy 1 rőf vászonban, 2 font kávéban, 1/2 font teában stb. egyenlő nagyságú általános, társadalmi munkaidő tárgyiasul. De valójában azok az egyéni munkák, amelyek ezekben a különös használati értékekben jelentkeznek, csak azáltal lesznek általános és ebben a formában társadalmi munkává, hogy valóban kicserélődnek egymással a bennük foglalt munka időtartamának¹⁵ arányában. A társadalmi munkaidő úgyszólván csak lappangva létezik ezekben az árukban és csak cserefolyamatukban nyilatkozik meg. Nem az egyének munkája mint közösségi munka a kiindulópont, hanem megfordítva, magánegyéneknek sajátos munkái, olyan munkák, amelyek csak a cserefolyamatban, eredeti jellegük megszűnésével bizonyulnak általános társadalmi munkának. Az általános társadalmi munka tehát nem kész előfeltevés, hanem létrejövő eredmény. Es így adódik az az új nehézség, hogy az áruknak egyrészt mint tárgyiasult általános munkaidőnek kell a cserefolyamatba belépniük, másrészt az egyének munkaidejének mint általános munkaidőnek a tárgyiasulása maga is csak a cserefolyamat terméke.

Használati értékének, tehát eredeti létezésének elidegenülése révén mindegyik árunak szert kell tennie megfelelő csereértékként való létezésére. Az árunak ezért a cserefolyamatban meg kell kettőznie létezését. Másrészt második létezése, csereértékként való létezése, maga is csak egy másik áru lehet, mert a cserefolyamatban csak áruk állnak egymással szemben. Hogyan lehet egy konkrét árut közvetlenül mint tárgyiasult általános munkaidőt kifejezni, vagy ami ugyanaz, hogyan lehet az egyéni munkaidőnek, mely egy konkrét áruban tárgyiasult, közvetlenül az általánosság jellegét adni? Egy áru csereértékének, azaz mindegyik áruénak mint általános egyenértéknek reális kifejezése egyenleteknek egy végtelen együttesében ábrázolódik, ilyenképpen:

Ez az ábrázolás elméleti volt, amennyiban az áru mint tárgyiasult általános munkaidőnek meghatározott mennyisége csak elgondolt volt. Egy konkrét árunak mint általános egyenértéknek a létezése az egyenletek fenti sorának egyszerű megfordításával puszta elvonatkoztatásból magának a cserefolyamatnak társadalmi eredményévé válik. Tehát pl.:

Amikor a kávé, tea, kenyér, karton, egyszóval valamennyi áru a benne magában foglalt munkaidőt vászonban fejezi ki, akkor megfordítva, a vászon csereértéke valamennyi más áruban mint egyenértékeiben bontakozik ki, és a vászonban magában tárgyiasult munkaidő közvetlenül az általános munkaidővé lesz, amely egyaránt kifejeződik valamennyi más áru különböző terjedelmeiben. A vászon itt valamennyi más árunak reá gyakorolt mindenoldalú hatása által lesz általános egyenértékké. Mint csereérték mindegyik áru valamennyi más áru értékeinek mértékévé lett. Itt megfordítva, mivelhogy valamennyi áru a csereértékét egy meghatározott áruban méri, a kirekesztett áru válik a csereérték adekvát létezésévé, általános egyenértékként való létezésévé. Viszont az az egy végtelen sor, vagyis az a végtelen sok egyenlet, amelyben mindegyik áru csereértéke kifejeződött, egyetlen, mindössze kéttagú egyenletre zsugorodik össze. A 2 font kávé = 1 rőf vászon egyenlet most a kávé csereértékének kimerítő kifejezése, minthogy ebben a kifejezésben a kávé közvetlenül mint mindegyik másik áru meghatározott mennyiségének egyenértéke jelenik meg. A cserefolyamaton belül tehát most az áruk vászon formájában vannak egymás számára, illetve jelennek meg egymás előtt csereértékekként. Az, hogy valamennyi áru csereértékként úgy vonatkozik egymásra, mint tárgyiasult általános munkaidőnek csupán különböző mennyiségei, most úgy jelenik meg, hogy csereértékként csak ugyanannak, a tárgynak, a vászonnak különböző mennyiségeit képviseli. Az általános munkaidő a maga részéről ezért mint egy meghatározott dolog jelentkezik, mint egy áru, amely ott áll valamennyi más áru mellett és rajta kívül. Ugyanakkor azonban az az egyenlet, amelyben áru árunak csereértékeként jelentkezik, pl. 2 font kávé = 1 rőf vászon, még csak megvalósítandó egyenlővététel. Az áru csupán használati értékként való elidegenítése által, ami attól függ, hogy szükséglet tárgyának bizonyul-e a cserefolyamatban, változik át valóban kávé-létezéséből vászon-létezésébe, ölti fel így az általános egyenérték formáját és lesz valóban csereértékké valamennyi más áru számára. Megfordítva, azáltal, hogy használati értékként való elidegenülése révén valamennyi áru vászonná változik át, lesz a vászon valamennyi más áru átváltozott létezésévé, és csak mint valamennyi más áru e vászonná való átváltozásának eredménye lesz közvetlenül az általános munkaidőnek tárgyiasulásává, azaz az egyéni munkák mindenoldalú elidegenülésének, megszűnésének [Aufhebung] termékévé. Az áruk így megkettőzik létezésüket, hogy egymás számára csereértékekként jelenhessenek meg, az általános egyenértékként kirekesztett áru pedig megkettőzi a használati értékét. Azonkívül, hogy mint konkrét árunak konkrét használati értéke van, szert tesz egy általános használati értékre is. Ez a használati értéke maga is formameghatározottság, azaz abból a sajátos szerepéből fakad, melyet a többi árunak reá gyakorolt mindenoldalú hatása által a cserefolyamatban játszik. Mindegyik áru használati értéke mint egy sajátos szükséglet tárgya különböző kezekben különböző értékű, pl. más értékű annak a kezében, aki elidegeníti [veräussert], mint annak a kezében, aki elsajátítja [aneignet]. Az általános egyenértékként kirekesztett áru most egy magából a cserefolyamatból kinövő általános szükségletnek tárgya és mindenki számára ugyanaz a használati értéke van, az, hogy a csereérték hordozója, általános csereeszköz. Ilymódon ebben az egy áruban megoldódott az az ellentmondás, melyet az áru mint olyan magában foglal, az, hogy mint különös használati érték egyúttal általános egyenérték is és ezért mindenki számára használati érték, általános használati érték. Míg tehát most valamennyi más áru a csereértékét mindenekelőtt a kirekesztőleges áruval alkotott eszmei, előbb realizálandó egyenletként fejezi ki, ugyanakkor ennek a kirekesztőleges árunak az esetében ennek használati értéke, bár reális, magában a folyamatban puszta formai létezésként jelenik meg, melyet előbb valóságos használati értékekké való átváltoztatás által kell realizálni. Eredetileg az áru úgy jelentkezett, mint egyáltalában-való áru, mint egy konkrét használati értékben tárgyiasult általános munkaidő. A cserefolyamatban valamennyi áru a kirekesztőleges árura vonatkozik mint egyáltalában-való árura, mint az árura, mint az általános munkaidőnek egy konkrét használati értékben való létezésére. Mint különös áruk ezért ellentétesen viszonyulnak egy különös áruhoz mint az általános áruhoz.¹⁶ Az tehát, hogy az árubirtokosok munkáikra kölcsönösen mint általános társadalmi munkára vonatkoznak, úgy jelentkezik, hogy áruikra mint csereértékekre vonatkoznak; az áruknak mint csereértékeknek a cserefolyamatban való kölcsönös egymásra vonatkozása pedig úgy, mint mindenoldalú vonatkozásuk egy különös árura mint csereértékük adekvát kifejezésére, ami megfordítva megint úgy jelenik meg, mint ennek a különös árunak sajátos vonatkozása valamennyi más áruhoz és ezért mint egy dolognak meghatározott, mintegy természetadta módon társadalmi jellege. Az a különös áru, amely így valamennyi áru csereértékének az adekvát létezését képviseli, vagyis az áruk csereértéke mint konkrét, kirekesztőleges áru, ez — a pénz. Ez az áruk csereértékének kikristályosodása, melyet ezek magában a cserefolyamatban képeznek. Míg az áruk ennélfogva a cserefolyamaton belül azáltal lesznek használati értékekké egymás számára, hogy minden formameghatározottságot levetnek és közvetlen anyagi alakjukban vonatkoznak egymásra, ahhoz viszont, hogy csereértékekként jelenjenek meg egymás számára, új formameghatározottságot kell ölteniük, el kell jutniuk a pénzképzésig. A pénz nem jelkép, éppoly kevéssé, mint ahogy egy használati értéknek áruként való létezése sem jelkép. Az, hogy egy társadalmi termelési viszony mint egy az egyéneken kívül meglevő tárgy jelentkezik, azok a meghatározott vonatkozásuk pedig, amelyekbe az egyének társadalmi életük termelési folyamatában belekerülnek, egy dolog sajátos tulajdonságaiként, — ez a fonákság, ez a nem képzelt, hanem prózai módon reális misztifikáció jellemzi a csereértéket szülő munka valamennyi társadalmi formáját. A pénzben csak szembeötlőbben jelenik meg, mint az áruban.

Annak a konkrét árunak, melyben valamennyi áru pénz-létének ki kell kristályosodnia, a csereérték természetéből közvetlenül fakadó, szükséges fizikai tulajdonságai: a tetszőleges oszthatóság, a részek egyformasága és ennek az árunak valamennyi példányának különbségnélküli volta. Mint az általános munkaidő anyagiasulásának, ennek is egynemű anyagiasulásnak kell lennie és arra képesnek, hogy pusztán mennyiségi különbségeket kifejezzen. A másik szükséges tulajdonsága használati értékének tartóssága, minthogy a cserefolyamaton belül tartósan kell működnie. A nemesfémekben kiváltképpen megvannak ezek a tulajdonságok. Minthogy a pénz nem a reflexiónak vagy a megállapodásnak terméke, hanem ösztönszerűen képződik a cserefolyamatban, nagyon különböző és többé-kevésbé alkalmatlan áruk váltakozva látták el a pénz funkcióját. Az a szükségesség, hogy a cserefolyamat fejlődésének bizonyos fokán csereérték és használati érték meghatározásait az áruk között polárisán osszák el, úgyhogy egyik áru pl. csereeszközként szerepel, míg a másikat használati értékként idegenítik el, azt hozza magával, hogy mindenütt a legáltalánosabb használati értékű áru vagy akár több ilyen áru játssza, eleinte véletlenül, a pénz szerepét. Ha ezek az áruk nem is egy közvetlenül meglevő szükséglet tárgyai, a gazdagság anyagilag legjelentősebb alkotórészeként való létezésük a többi használati értéknél általánosabb jelleget biztosít nekik.

A közvetlen cserekereskedelem, a cserefolyamat természetadta formája, sokkal inkább kifejezi a használati értékek kezdődő átváltozását árukká, mint az árukét pénzzé. A csereérték nem tesz szert szabad alakra, hanem még közvetlenül a használati értékhez van kötve. Ez kettősen mutatkozik. Maga a termelés az egész szerkezetében használati értékre, nem pedig csereértékre irányul, s ezért csak a fogyasztáshoz szükségesnek a mértékét meghaladó többletük révén ér véget itt a használati értékek használati érték volta s lesznek a csere eszközévé, áruvá. Másrészt árukká csak a közvetlen használati érték határain belül lesznek, habár polárisán elosztva, úgyhogy az árubirtokosok által kicserélendő áruk használati értékek kell hogy legyenek mindkettőjük számára, de mindegyik a nem-birtokosa számára használati érték. Valójában az áruk cserefolyamata eredetileg nem a természetadta közösségek ölében jelenik meg,¹⁷ hanem ott, ahol ezek véget érnek, határaikon, azon a néhány ponton, ahol más közösségekkel érintkezésbe lépnek. Itt kezdődik a cserekereskedelem és innen üt vissza a közösség belsejébe, s hat bomlasztóan a közösségre. Azok a különös használati értékek, melyek a különböző közösségek közötti cserekereskedelemben árukká válnak, mint a rabszolga, barom, fémek, alkotják ezért többnyire az első pénzt magán a közösségen belül is. Láttuk, hogy egy áru csereértéke annál magasabb fokban jelentkezik csereértékként, minél hosszabb egyenértékeinek sora, vagyis minél nagyobb ennek az árunak a kicserélési szférája. A cserekereskedelem fokozatos kibővülése, a cserék szaporodása és a cserekereskedelembe kerülő áruk sokfélévé válása kifejleszti ennélfogva az árut mint csereértéket, a pénzképződésre hajt és ezzel felbomlasztóan hat a közvetlen cserekereskedelemre. A közgazdászok a pénzt azokból a külső nehézségekből szokták levezetni, melyekbe a kibővült cserekereskedelem ütközik, de közben elfelejtik, hogy ezek a nehézségek a csereérték kifejlődéséből és ilymódon a társadalmi munkának mint általános munkának a kifejlődéséből fakadnak. Pl.: Az áruk mint használati értékek nem oszthatók tetszőlegesen, pedig mint csereértékeknek ilyeneknek kellene lenniük. Vagy A áruja használati érték lehet B számára, viszont B áruja nem használati érték A számára. Vagy kölcsönösen kicserélendő nem-osztható áruikra az árubirtokosoknak nem-egyenlő értékarányokban lehet szükségük. Másszóval, a közgazdászok az egyszerű cserekereskedelem vizsgálatának ürügyén annak az ellentmondásnak bizonyos oldalait szemléltetik önmaguk előtt, amelyet eltakar az, hogy az áru mint használati érték és csereérték közvetlen egysége létezik. Másrészt aztán következetesen ragaszkodnak ahhoz, hogy a cserekereskedelem az áruk cserefolyamatának adekvát formája, mely csak bizonyos technikai kényelmetlenségekkel jár, mikkel szemben a pénz furfangosan kigondolt kisegítő eszköz. Egy szellemes angol közgazdász ebből az egészen sekélyes álláspontból kiindulva helyesen állította ezért, hogy a pénz pusztán anyagi szerszám, akár a hajó vagy a gőzgép, de nem egy társadalmi termelési viszony kifejezése s következésképpen nem gazdasági kategória. Ezért visszás dolog, hogy a politikai gazdaságtanban tárgyalják, melynek valójában semmi köze a technológiához.¹⁸

Az áruvilágban a munkának kifejlett megosztása van előfeltételezve, vagy jobbanmondva ez jelentkezik közvetlenül a használati értékek sokféleségében, amelyek mint különös áruk lépnek egymással szembe, és amelyekben éppily sokféle munkamódok rejlenek. A munka megosztása, mint valamennyi konkrét termelő foglalatossági mód totalitása, nem egyéb, mint az anyagi oldaláról, használati értékeket termelő munkaként tekintett társadalmi munkának össz-alakja. De mint ilyen, az áruk álláspontjáról és a cserefolyamaton belül, csak eredményében, maguknak az áruknak [áruként] elkülönülésében létezik.

Az áruk kicserélése az a folyamat, amelyben a társadalmi anyagcsere, azaz a magánszemélyek különös termékeinek kicserélése egyúttal meghatározott társadalmi termelési viszonyok létrehozása, amelyekbe az egyének ezen anyagcsere során belekerülnek. Az áruk folyamatszerű egymásra vonatkozásai az általános egyenértéknek megkülönböztetett meghatározásaiként kristályosodnak ki, és így a cserefolyamat egyúttal a pénz képződési folyamata. Ennek a folyamatnak, mely mint különböző folyamatok lezajlása jelentkezik, az egésze: a forgalom.

Az árut a kettős formában vett munkára, a használati értéket reális munkára, vagyis célszerű termelő tevékenységre, a csereértéket munkaidőre, vagyis egyenlő társadalmi munkára feloldó elemzés a klasszikus politikai gazdaságtan több mint másfél évszázados kutatásainak a kritikai végeredménye; ez a klasszikus politikai gazdaságtan Angliában William Pettyvei, Franciaországban Boisguillebert-rel¹⁹ kezdődik; Angliában Ricardóval, Franciaországban Sismondival zárul.

Petty a használati értéket munkában oldja fel, de a munka teremtő erejének természeti feltételezettségét illetően nem esik tévedésbe. A valóságos munkát rögtön társadalmi össz-alakjában fogja fel, mint a munka megosztását.²⁰ Ez a szemlélete az anyagi gazdagság forrásáról nem marad — mint teszem kortársánál, Hobbesnál — többé-kevésbé meddő, hanem elvezeti a politikai számtanhoz [politische Arithmetik], az első formához, melyben a politikai gazdaságtan különválik mint önálló tudomány. A csereértéket azonban úgy veszi, ahogyan az az áruk cserefolyamatában megjelenik, pénznek, a pénzt magát pedig létező árunak, aranynak és ezüstnek. A monetárrendszer képzeteinek foglyaként a reális munkának azt a konkrét fajtáját, mellyel az aranyat és az ezüstöt megszerzik, csereértéket szülő munkának nyilvánítja. Valójában azt hiszi, hogy a polgári munkának nem kell közvetlenül használati értéket [is] termelnie, hanem [csak] árut, azaz olyan használati értéket, mely képes arra, hogy a cserefolyamatban való elidegenülése révén mint arany és ezüst, azaz mint pénz, azaz mint csereérték, azaz mint tárgyiasult általános munka jelentkezzék. Az ő példája egyébként csattanósan mutatja, hogy az a felismerés, hogy a munka az anyagi gazdagság forrása, semmiképpen sem zárja ki annak a meghatározott társadalmi formának félreismerését, amelyben a munka a csereérték forrása [is].

Boisguillebert viszont az áru csereértékét, ha nem is tudatosan, de igazából munkaidőben oldja fel, amikor az „igazi értéket” (la juste valeur) azzal a helyes aránnyal határozza meg, melyben az egyének munkaideje a konkrét iparágakra eloszlik, a szabad konkurenciát pedig ama társadalmi folyamatnak mutatja be, mely ezt a helyes arányt megteremti. Ugyanakkor azonban, és Pettyvei ellenkezésben, fanatikusan küzd a pénz ellen, amely közbejöttével megzavarja az árucsere természetes egyensúlyát, illetve harmóniáját és, mint valami fantasztikus Moloch, minden természetes gazdagságot áldozatul követel. Habár ez a pénzellenes polémia egyrészt meghatározott történelmi körülményekkel függ össze, mivel Boisguillebert a XIV. Lajos-féle udvarnak, adóbérlőinek és nemességének elvakultan pusztító aranyéhsége ellen hadakozik,²¹ Petty viszont az aranyéhségben azt a tetterős ösztönzést üdvözli, amely egy népet ipari fejlődésre és a világpiac meghódítására serkent, — mégis kiütközik itt ugyanakkor az a mélyebb elvi ellentét, mely a valódi angol és a valódi francia²² gazdaságtan közötti állandó kontrasztként ismétlődik. Boisguillebert valójában a gazdagságnak csak anyagi tartalmát, a használati értéket, az élvezést nézi,²³ a munka polgári formáját pedig, a használati értékeknek árukként való termelését és az áruk cserefolyamatát annak a természetszerű társadalmi formának tekinti, amelyben az egyéni munka ezt a célt eléri. Ezért amikor szembekerül a polgári gazdagság sajátos jellegével, mint a pénz esetében, akkor azt hiszi, hogy bitorló idegen elemek ékelődtek közbe, és kikel a polgári munka egyik formája ellen, ugyanakkor pedig a másik formáját utópisztikusan felmagasztalja.²⁴ Boisguillebert bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a munkaidőt az áruk értéknagyságának mértékeként kezelheti valaki akkor is, ha az áruk csereértékében tárgyiasult és idővel mért munkát összekeveri is az egyének közvetlen természetes tevékenységével.

A csereértéket munkaidőre feloldó elemzést tudatos, majdnem triviálisan világos módon először az Újvilágban végezte el egy férfiú, ott, ahol a hordozóikkal egyidejűleg importált polgári termelési viszonyok gyorsan felvirultak egy olyan talajon, amely a történelmi hagyomány hiányát a termőföld fölös bőségével ellensúlyozta. Ez a férfiú Benjamin Franklin, aki 1719-ben írt, 1721-ben kinyomtatott fiatalkori munkájában megfogalmazta a modern politikai gazdaságtan alaptörvényét.²⁵ Franklin kijelenti, hogy más értékmérőt szükséges keresni, mint a nemesfémeket. Ez pedig a munka.

„Munkával az ezüst értéke éppúgy mérhető, mint minden más dologé. Tegyük fel pl., hogy egy ember gabonatermeléssel foglalkozik, egy másik pedig ezüstöt bányászik és finomít. Az év végén vagy bármely más meghatározott időszakasz elteltével a gabona teljes terméke és az ezüst teljes terméke egymásnak természetes árai, és ha az egyik 20 bushel, a másik 20 uncia, akkor egy uncia ezüst annyit ér, mint az egy bushel gabona termelésére fordított munka. De ha közelebbi, könnyebben hozzáférhető, kiadósabb bányák felfedezése folytán egy ember ugyanolyan könnyen termelhet immár 40 uncia ezüstöt, mint korábban 20-at, és 20 bushel gabona termeléséhez továbbra is ugyanaz a munka szükséges, mint azelőtt, akkor két uncia ezüst nem fog többet érni, mint az a munka, melyet egy bushel gabona termelésére fordítottak, és a bushel, amely azelőtt egy unciát ért, most már kettőt fog érni, caeteris paribus²⁶. Egy ország gazdagságát ilymódon azzal a munkamennyiséggel kell felbecsülni, amelyet lakosai megvásárolni képesek.”²⁷

„Minthogy” — mondja — „a kereskedelem általánosságban nem egyéb, mint munka cseréje munkára, minden dolog értéke a leghelyesebben munkával becsülhető.”²⁸

A valóságos hasznos munka és a csereértéket szülő munka ellentéte a XVIII. században Európát a következő probléma formájában mozgatta: melyik konkrét fajtájú valóságos munka a forrása a polgári gazdagságnak? Ezzel előfeltételezték, hogy nem mindegyik munka, amely használati értékekben megvalósul, illetve termékeket szolgáltat, alkot azért már közvetlenül gazdagságot. De mind a fiziokraták, mind ellenfeleik számára nem annyira az volt az égető vitakérdés, hogy melyik munka alkotja az értéket, hanem az, hogy melyik alkotja az értéktöbbletet. A problémát tehát bonyolult formájában tárgyalják, mielőtt elemi formájában megoldották volna, mint ahogy minden tudomány történelmi menete csak rengeteg keresztező és kerülőútón át vezet valóságos kiindulópontjaikhoz. Más építőmesterektől eltérően a tudomány nemcsak légvárakat tervez, hanem felhúzza az épület egyes lakható emeleteit, még mielőtt az alapkövét lerakná. Nem időzünk itt hosszasabban a fiziokratáknál és mellőzünk egész sor olasz közgazdászt, akik többé-kevésbé találó ötleteikkel súrolják az áru helyes elemzését,³¹ hanem rögtön az első brithez fordulunk, aki a polgári gazdaság teljes rendszerét feldolgozta, Sir James Steuarthoz.³² Ahogy a politikai gazdaságtan elvont kategóriái még anyagi tartalmuktól való elválásuk folyamatában és ezért szétfolyón és ingatagon jelennek meg nála, úgy a csereérték kategóriája is. Egy helyütt a reális értéket a munkaidő által határozza meg (what a workman can perform in a day³³), de emellett zavarosan szerepelteti a bért és a nyersanyagot is.³⁴ Egy másik helyen még kiütközőbb az anyagi tartalommal való birkózás. Az áruban foglalt természetes anyagot, pl. egy fonott ezüst dísztárgyban az ezüstöt, belső értékének (intrinsic worth) nevezi, a benne foglalt munkaidőt pedig használati értékének (useful value).

„Az első” — mondja — „valami önmagában reális dolog ... a használati értéket ellenben ama munka szerint kell becsülnünk, melybe megtermelése került. Az a munka, melyet az anyag módosítására fordítottak, egy ember idejének egy adagját képviseli stb.”³⁵

„Azt a munkát” — mondja —, „amely elidegenítése (alienation) által általános egyenértéket (universal equivalent) alkot, iparnak nevezem.”

Miután a reális munka konkrét formáit: a mezőgazdaságot, az ipart, a hajózást, a kereskedelmet stb. sorjában a gazdagság igazi forrásának jelentették ki, Adam Smith a munkát egyáltalán, mégpedig társadalmi összalakjában, mint a munka megosztását, az anyagi gazdagság, vagyis a használati értékek egyetlen forrásának proklamálta. Teljesen figyelmen kívül hagyja itt a természeti elemet, ez viszont üldözőbe veszi őt a csak társadalmi gazdagságnak, a csereértéknek a területén. Adam az áru értékét a benne foglalt munkaidő által határozza ugyan meg, de azután ennek az értékmeghatározásnak a valóságát az Ádám-előtti időkbe helyezi át. Másszóval, ami igaznak jelenik meg előtte az egyszerű áru álláspontjáról, homályossá válik számára, mihelyt annak helyére a magasabb és bonyolultabb formák lépnek: tőke, bérmunka, földjáradék stb. Ezt úgy fejezi ki, hogy az áruk értékét a bennük foglalt munkaidővel mérték a polgárság paradise lost-jában³⁷, ahol az emberekmég nem mint tőkések, bérmunkások, földtulajdonosok, bérlők, uzsorások stb., hanem csak mint egyszerű árutermelők és árucserélők kerültek egymással szembe. Állandóan összekeveri az áruk értékének a bennük foglalt munkaidő által való meghatározását értéküknek a munka értéke által való meghatározásával, a részletbeli kifejtésben mindenütt ingadozik és azt az objektív egyenlősítést, melyet a társadalmi folyamat erőszakosan visz véghez a nem-egyenlő munkák között, az egyéni munkák szubjektív egyenjogúságának nézi.³⁸ A valóságos munkától a csereértéket szülő munkához, azaz a polgári munka alapformájához való átmenetet Smith a munka megosztásával igyekszik végbevitetni. Amennyire helyes mármost, hogy a magáncserének előfeltétele a munka megosztása, annyira helytelen, hogy a munka megosztásának előfeltétele a magáncsere. A peruiak között pl. a munka rendkívül megosztott volt, bár nem volt magáncsere, nem cserélték ki a termékeket mint árukat.

Adam Smithszel ellentétben David Ricardo az áru értékének a munkaidő által való meghatározását tisztán dolgozta ki és megmutatja, hogy ez a törvény még a neki látszólag legellentmondóbb polgári termelési viszonyokon is uralkodik. Ricardo vizsgálódásai kizárólag az értéknagyságra szorítkoznak, és erre vonatkozólag legalábbis sejti, hogy a törvény megvalósulása meghatározott történelmi előfeltételektől függ. Azt mondja ugyanis, hogy az értéknagyságnak a munkaidő által való meghatározása csak azokra az árukra érvényes, „amelyeket az iparkodás tetszőleges mennyiségben szaporíthat, és amelyek termelésében korlátlan konkurrencia érvényesül”³⁹. Ez valójában csak azt jelenti, hogy az érték törvényének teljes kifejlődése előfeltételezi a nagy ipari termelésnek és a szabad konkurenciának a társadalmát, azaz a modern polgári társadalmat. Egyebekben Ricardo a munka polgári formáját a társadalmi munka örök természeti formájának tekinti. Az őshalász és az ősvadász nála rögtön mint árubirtokosok cserélik ki a halat és a vadat, az ezekben a csereértékekben tárgyiasult munkaidő arányában. Ez alkalomból abba az anakronizmusba esik, hogy az őshalász és az ősvadász munkaszerszámaik felszámításához a londoni tőzsdén 1817-ben használatos törlesztési táblázatokhoz folyamodnának. Ügy látszik, „Owen úr parallelogrammái”22 az egyetlen társadalmi forma, melyet Ricardo a polgárin kívül ismert. Habár e polgári látókör fogta őt körül, Ricardo a polgári gazdaságtant, amely mélyében egészen másként fest, mint amilyennek a felszínen látszik, elméletileg olyan élesen boncolja, hogy Lord Brougham elmondhatta róla:

„Mr. Ricardo seemed as if he had dropped from an other planet.”⁴⁰

Minthogy Ricardo mint a klasszikus politikai gazdaságtan betetőzője a csereértéknek a munkaidő által való meghatározását a legtisztábban fogalmazta meg és fejtette ki, természetesen őrá összpontosul a gazdaságtani részről megindított polémia. Ezt a polémiát, ha a többnyire bárgyú⁴³ formájából kihámozzuk, a következő pontokban foglalhatjuk össze:

Először: Magának a munkának van csereértéke és különböző munkáknak különböző csereértékük van. Hibás körben járunk, ha csereértéket teszünk meg csereérték mértékévé, mivel a mértékül szolgáló csereérték maga is megint mértékre szorul. Ez az ellenvetés a következő problémára oldódik fel: Ha a munkaidő adva van a csereérték immanens mértékeként, ezen az alapzaton fejtendő ki a munkabér. A választ a bérmunkáról szóló tan adja meg.

Másodszor: Ha egy termék csereértéke egyenlő a benne foglalt munkaidővel, akkor egy munkanap csereértéke egyenlő egy munkanap termékével. Vagyis a munkabérnek a munka termékével egyenlőnek kell lennie.⁴⁴ Márpedig ennek ellenkezője az eset. Ergo⁴⁵. Ez az ellenvetés a következő problémára oldódik fel: Hogyan vezet a pusztán munkaidő által meghatározott csereérték bázisán folyó termelés arra az eredményre, hogy a munka csereértéke kisebb, mint termékének csereértéke? Ezt a problémát a tőke vizsgálata során oldjuk meg.

Harmadszor: Az áruk piaci ára a kereslet és kínálat változó viszonya szerint csereértékük alá esik vagy fölé emelkedik. Az áruk csereértékét ennélfogva a kereslet és kínálat viszonya határozza meg, nem pedig a bennük foglalt munkaidő. Valójában ebben a furcsa következtetésben csak az a kérdés van felvetve, hogy miként fejlődik ki a csereérték alapzatán egy tőle különböző piaci ár, vagy helyesebben, miként van az, hogy a csereérték törvénye csak a saját ellenkezőjében valósul meg. Ez a probléma a konkurenciáról szóló tanban oldódik meg.

Negyedszer: Az utolsó ellentmondást, mely látszólag a legnyomósabb is, ha nem a szokásos módon, fura példák alakjában hozzák elő: Ha a csereérték nem egyéb, mint az áruban foglalt munkaidő, hogyan lehet csereértékük olyan áruknak, amelyek nem tartalmaznak munkát, vagy más szavakkal, honnan származik a puszta természeti erők csereértéke? Ez a probléma a földjáradékról szóló tanban oldódik meg.

Következő rész: Második fejezet — A pénz vagy az egyszerű forgalom

Tartalomjegyzék