Sir Robert Peel 1844. és 1845. évi banktörvényének¹ parlamenti vitájában Gladstone megjegyezte, hogy még a szerelem sem bolondított meg több embert, mint a pénz lényegén való töprengés. Ezt britekről mondta briteknek. A hollandok ellenben (olyan emberek, akiknek Petty kételye ellenére mindig volt elég „angyali eszük” a pénzspekulációra) sohasem vesztegették el az eszüket a pénzről való spekulációban.

A pénz elemzésének fő nehézségét leküzdöttük, mihelyt megértettük a pénznek magából az áruból való eredetét. Ezen előfeltételezés mellett már csak arról van szó, hogy sajátságos formameghatározottságait [Formbestimmheiten] tisztán fogjuk fel, amit némileg megnehezít az, hogy minden burzsoá viszony aranyozva vagy ezüstözve [vergoldet oder versilbert], mint pénzviszony jelenik meg, s ezért úgy látszik, hogy a pénzformának [olyan] végtelenül változatos tartalma van, amely [már] saját magától idegen. A következő vizsgálódásban szem előtt kell tartanunk, hogy a pénznek csak olyan formáiról van szó, amelyek közvetlenül az árucseréből erednek, nem pedig a termelési folyamat magasabb fokához tartozó formáiról, amilyen pl. a hitelpénz. Az egyszerűsítés kedvéért mindenütt aranyat tételezünk fel pénzáruként.

A forgalom első folyamata a tényleges forgalomnak úgymond elméleti, előkészítő folyamata. A használati értékként létező áruk mindenekelőtt megalkották maguknak azt a formát, melyben egymás számára eszmeileg mint csereérték megjelennek, mint tárgyiasult általános munkaidő meghatározott mennyiségei. Ennek a folyamatnak első szükségszerű aktusa, mint láttuk, az, hogy az áruk egy sajátos árut, mondjuk aranyat, mint az általános munkaidő közvetlen anyagiasulását, vagyis mint általános egyenértéket kirekesztenek maguk közül. Térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a formához, melyben az áruk aranyat pénzzé változtatnak át:

Ebben az egyenlet-sorban a vas, búza, kávé, hamuzsír stb. egymás számára egyforma munka anyagiasulásaként, tudniillik aranyban anyagiasult olyan munkaként jelennek meg, melyben az ő különböző használati értékeikben kifejezett valóságos munkák minden különbözősége teljesen kihunyt. Mint értékek azonosak, mindegyik ugyanazon munkának anyagiasulása, illetve a munkának ugyanazon anyagiasulása: arany. Mint ugyanazon munkának egyforma anyagiasulása csak egy különbséget mutatnak, mennyiségi különbséget, vagyis különböző értéknagyságokként jelennek meg, mert használati értékeik nem-egyenlő munkaidőt tartalmaznak. Mint ilyen egyes áruk, egymáshoz egyúttal az általános munkaidő tárgyiasulásaként viszonyulnak, azáltal, hogy magához az általános munkaidőhöz mint egy kirekesztett áruhoz — az aranyhoz — viszonyulnak. Ugyanaz a folyamatszerű vonatkozás, mely által egymás számára csereértékekként fejeződnek ki, az aranyban foglalt munkaidőt az általános munkaidőként fejezi ki, amelynek adott mennyisége különböző mennyiségű vasban, búzában, kávéban stb., egyszóval valamennyi áru használati értékében fejeződik ki, vagyis közvetlenül az áruegyenértékek végtelen sorában bontakozik ki. Azáltal, hogy az áruk mindenoldalúan aranyban fejezik ki csereértékeiket, az arany közvetlenül valamennyi áruban kifejezi csereértékét. Azáltal, hogy az áruk egymás számára a csereérték formáját adják önmaguknak, az aranynak az általános egyenérték, vagyis a pénz formáját adják.

Mivel minden áru aranyban méri csereértékét, abban a viszonyban, amelyben meghatározott mennyiségű arany és meghatározott mennyiségű áru ugyanannyi munkaidőt tartalmaz, az arany értékmérővé [Mass der Werte] lesz, és mindenekelőtt csak ezáltal az értékmérői meghatározása által, melynél fogva saját értékét közvetlenül az áruegyenértékek teljes körében méri, lesz általános egyenértékké, vagyis pénzzé. Másrészt most már minden áru csereértéke aranyban fejezi ki magát. Ebben a kifejezésben egy minőségi és egy mennyiségi mozzanatot kell megkülönböztetni. Az áru csereértéke megvan mint ugyanazon egyforma munkaidőnek anyagiasulása; az áru értéknagysága kimerítően ki van fejezve, mert abban a viszonyban, amelyben az áruk az arannyal egyenlővé vannak téve, már egyenlővé vannak téve egymással is. Arany-egyenértékűkben egyrészt a bennük foglalt munkaidő általános jellege, másrészt annak mennyisége jelenik meg. Az áruk csereértéke — amikor ilymódon mint általános egyenértékűség és egyszersmind mint ennek az egyenértékűségnek foka egy sajátos áruban, illetve az áruknak egy sajátos áruval alkotott egyetlen egyenletében van kifejezve — az ár. Az ár az az átváltozott forma, melyben az áruk csereértéke a forgalmi folyamaton belül megjelenik.

Ugyanazzal a folyamattal tehát, amellyel az áruk értékeiket aranyárakként fejezik ki, az aranyat értékmérőként, és ezért pénzként fejezik ki. Ha értékeiket mindenoldalúan ezüstben vagy búzában vagy rézben mérnék és ezért ezüst-, búza- vagy rézárakként fejeznék ki, az ezüst, a búza, a réz lenne értékmérő s ezzel általános egyenérték. Hogy az áruk a forgalomban mint árak jelenjenek meg, annak előfeltétele a forgalomban levő áruk csereérték volta. Az arany csak azért lesz értékmérővé, mert minden áru hozzá képest becsüli fel csereértékét. Ennek a folyamatszerű vonatkozásnak a mindenoldalúsága, melyből — és csakis ebből — mérték-jellege fakad, előfeltételezi azonban, hogy minden egyes áru aranyban mérje magát, a mindkettőben foglalt munkaidő arányában, hogy tehát az áru és az arany között maga a munka a valóságos mérték, illetve hogy az áru és az arany a közvetlen cserekereskedelem révén egymással mint csereértékek egyenlővé tétessenek. Hogy ez az egyenlővététel gyakorlatilag miként megy végbe, azt nem taglalhatjuk az egyszerű forgalom területén. Annyi azonban világos, hogy aranyat és ezüstöt termelő országokban egy meghatározott munkaidő közvetlenül ölt testet egy meghatározott mennyiségű aranyban és ezüstben, olyan országokban viszont, amelyek aranyat és ezüstöt nem termelnek, ugyanazt az eredményt kerülőúton érik el, a belföldi áruk közvetlen vagy közvetett kicserélése útján, azaz azzal, hogy a nemzeti átlagmunka egy meghatározott adagját kicserélik a bányákkal rendelkező országok aranyban és ezüstben anyagiasuk munkaidejének meghatározott mennyiségére. Hogy értékmérőül szolgálhasson, az aranynak potenciálisan változható értéknek kell lennie, mert csak mint a munkaidő anyagiasulása válhat más áruk egyenértékévé, ugyanazon munkaidő azonban a reális munka termelőerőinek változásával ugyanazon használati értékek nem-egyenlő terjedelmeiben valósul meg. Mint amikor mindegyik áru csereértéke egy másik áru használati értékében fejeződik ki, ugyanúgy akkor is, amikor minden áru aranyban van felbecsülve, csak azt előfeltételezzük, hogy az arany egy adott pillanatban egy adott mennyiségű munkaidőt képvisel. Értékváltozása tekintetében a csereértékek korábban kifejtett törvénye érvényes. Ha az áruk csereértéke változatlan marad, akkor aranyáraik általános emelkedése csak az esetben lehetséges, ha az arany csereértéke csökken. Ha az arany csereértéke változatlan marad, akkor az aranyárak általános emelkedése csak az esetben lehetséges, ha valamennyi áru csereértéke emelkedik. Fordított a helyzet az áruárak általános süllyedése esetén. Ha egy uncia arany értéke a termeléséhez szükséges munkaidő változása következtében csökken vagy emelkedik, akkor minden más áru számára egyenlő mértékben csökken vagy emelkedik, tehát továbbra is mindegyikkel szemben adott nagyságú munkaidőt képvisel. Ugyanazok a csereértékek most nagyobb vagy kisebb aranymennyiségekben becsülik fel magukat, mint azelőtt, de értéknagyságaik arányában becsülik fel magukat, megőrzik tehát ugyanazt az értékviszonyukat egymáshoz. A 2:4:8 arány ugyanaz, mint az 1:2:4 vagy a 4:8:16. Annak az aranymennyiségnek megváltozása, amelyben a csereértékek a változó aranyérték szerint magukat felbecsülik, éppoly kevéssé akadályozza meg az arany értékmérő funkcióját, mint ahogy az ezüstnek az aranyhoz képest 15-szörte kisebb értéke sem akadályozza meg, hogy az ezüst ki ne szorítsa az aranyat értékmérő funkciójából. Minthogy a munkaidő a mérték az arany és az áru között, és az arany csak annyiban lesz értékmérővé, amennyiben minden áru hozzá képest méri magát, pusztán a forgalmi folyamat keltette látszat az, mintha a pénz tenné az árukat összemérhetővé.² Éppenséggel csak az áruknak mint tárgyiasult munkaidőnek az összemérhetősége az, ami az aranyat pénzzé teszi.

Az a reális alak, melyben az áruk a cserefolyamatba belépnek, használatiérték alakjuk. Valóságos általános egyenértékké még csak elidegenülésük által lesznek majd. Ármeghatározásuk a még csak eszmei átváltozásuk az általános egyenértékké, olyan egyenlővététel az arannyal, amelyet még realizálni kell. Mivel azonban az áruk áraikban csak eszmeileg változtak át arannyá, vagyis csak elképzelt arannyá változtak át, pénz-létük valóságos létüktől még nem vált el valóságosan, az arany is még csak eszmei pénzzé változott át, még csak értékmérő, és meghatározott aranymennyiségek valójában még csak meghatározott mennyiségű munkaidő neveiként funkcionálnak. Attól a meghatározott módtól, ahogyan az áruk egymás számára a saját csereértéküket kifejezik, függ mindenkor az a formameghatározottság, melyben az arany mint pénz kikristályosodik.

Az áruk most kettős egzisztenciákként lépnek egymással szembe; valóságosan mint használati értékek, eszmeileg mint csereértékek. A bennük foglalt munka kettős formáját most egymás számára olymódon képviselik, hogy a különös reális munka mint használati értékük valóságosan létezik, az általános elvont munkaidő viszont az árban elképzelt létezést kap, melyben az áruk egyenlő mértékű és csak mennyiségileg különböző anyagiasulásai ugyanannak az érték-szubsztanciának.

A csereérték és az ár különbsége egyrészt csak valami névleges különbségként jelenik meg; ahogy Adam Smith mondja, a munka az áruk reális ára, a pénz a névleges ára.³ Ahelyett, hogy 1 quarter búzát 30 munkanapban becsülnének, most 1 uncia aranyban becslik (abban az esetben, ha 1 uncia arany 30 munkanap terméke). Másrészt ez a különbség annyira nem puszta névkülönbség, hogy éppen benne sűrűsödik össze mindaz a zivatar, mely az árukat a valóságos forgalmi folyamatban fenyegeti. 30 munkanap benne foglaltatik a quarter búzában, s azt ennélfogva nem kell előbb munkaidőben kifejezni. Az arany azonban a búzától különböző áru, és csak a forgalomban igazolódhatik, hogy a quarter búza valóban egy uncia arannyá lesz-e, mint ahogy árában anticipálták. Ez attól függ, hogy használati értékként beigazolódik-e vagy sem, hogy a benne foglalt munkaidő-mennyiség egy quarter búza termeléséhez a társadalom által szükségszerűen megkövetelt munkaidőként beigazolódik-e vagy sem. Az áru mint olyan maga a csereérték és rendelkezik egy árral. A csereértéknek és az árnak ebben a különbségében az jelenik meg, hogy az áruban foglalt különös egyéni munkának előbb az elidegenülés folyamata révén a maga ellenkezőjeként, egyéniségnélküli, elvont általános és csak ebben a formában társadalmi munkaként, azaz pénzként kell kifejezésre jutnia. Az, hogy erre a kifejeződésre képes-e vagy sem, véletlenként jelenik meg. Jóllehet ezért az árban az áru csereértéke csak eszmeileg nyer az árutól megkülönböztetett egzisztenciát és a benne foglalt munka kettős létezése még csak mint különböző kifejezési mód egzisztál, s másrészt ezért az általános munkaidő anyagiasulása, az arany, még csak mint a valóságos áru elképzelt értékmérője lép vele szembe — mégis, a csereértéknek mint árnak, illetve az aranynak mint értékmérőnek a létezése lappangó módon magában foglalja az áru csengő aranyért való elidegenülésének szükségszerűségét, el nem idegenülésének lehetőségét, röviden, azt az egész ellentmondást, amely abból származik, hogy a termék áru, vagyis hogy magánszemély konkrét munkájaként, hogy társadalmi hatása lehessen, magát a maga közvetlen ellenkezőjeként, elvont általános munkaként kell kifejeznie. Azok az utópisták, akik az árut akarják, de a pénzt nem, akik magáncserén nyugvó termelést akarnak, de e termelés szükségszerű feltételei nélkül, ennélfogva következetesek, amikor a pénzt nemcsak fogható formájában, hanem már gáznemű és agyszüleményszerű formájában mint értékmérőt „semmisítik meg”. A láthatatlan értékmérőben ott leselkedik a kemény pénz.

Előfeltételezve a folyamatot, melynek révén az arany értékmérővé és a csereérték árrá lett, valamennyi áru a maga árában már csak különböző nagyságú elképzelt aranymennyiség. Mint ugyanazon dolognak, az aranynak, ilyen különböző mennyiségei, az áruk kiegyenlítik, egymáshoz hasonlítják magukat és mérik egymást, és így technikailag kifejlődik az a szükségesség, hogy egy meghatározott mennyiségű aranyra mint mértékegységre vonatkoztassák őket, olyan mértékegységre, mely azáltal fejlődik tovább mércévé, hogy feloszlik hányadokra, ezek pedig megint feloszlanak további hányadokra.⁴ Az aranymennyiségeket mint olyanokat azonban súllyal mérik. A mérce tehát már készentalálható a fémek általános súlymértékeiben, s ezért ezek minden fémforgalomban eredetileg is az árak mércéjéül szolgálnak. Mivel az áruk már nem mint a munkaidő által mérendő csereértékek, hanem mint aranyban mért azonos fajta nagyságok vonatkoznak egymásra, az arany értékmérőből ármércévé változik. Az áruáraknak mint különböző aranymennyiségeknek egymás közti összehasonlítása ilymódon azokban az alakzatokban kristályosodik ki, melyek egy elgondolt aranymennyiségbe bejegyeztetnek és azt mint hányadokra osztott mércét tüntetik fel. Az aranynak mint értékmérőnek és mint ármércének egészen különböző formameghatározottsága van, és az egyiknek a másikkal való összecserélése a legmegátalkodottabb elméleteket hozta létre. Az arany értékmérő [úgy] mint tárgyiasult munkaidő; ármérce [úgy] mint meghatározott fémsúly. Értékmérővé az arany azáltal lesz, hogy mint csereértéket az árukra mint csereértékekre vonatkoztatják; ármérceként egy meghatározott mennyiségű arany más aranymennyiségek egységéül szolgál. Értékmérő az arany azért, mert értéke változékony; ármérce azért, mert mint változhatatlan súlyegység rögzítve van. Itt — mint azonos fajta nagyságok minden mértékmeghatározásában — a mértékviszonyok szilárdsága és meghatározottsága lesz a döntő. Az, hogy egy aranymennyiséget mértékegységként és annak hányadait ezen egység alegységeiként meg kell állapítani, ez a szükségesség azt a képzetet hozta létre, mintha egy meghatározott aranymennyiséget, amelynek természetesen változó az értéke, rögzített értékviszonyba hoznánk az áruk csereérté- keivel; s itt csak azt tévesztették szem elől, hogy az áruk csereértékei már átváltoztak árakká, aranymennyiségekké, még mielőtt az arany mint ármérce kifejlődött volna. Bárhogyan változik is az aranyérték, különböző aranymennyiségek egymáshoz képest mindig ugyanazt az értékviszonyt képviselik. Ha az aranyérték 1000%-kal esnék, 12 uncia arany továbbra is 12-szer nagyobb értékű lenne, mint 1 uncia arany; márpedig az áraknál csak különböző aranymennyiségek egymáshoz való viszonyáról van szó. Minthogy másrészt 1 uncia arany értékének csökkenése vagy emelkedése semmiképpen sem változtatja meg az uncia arany súlyát, éppoly kevéssé változik meg hányadainak a súlya, s így az arany mint az árak rögzített mércéje mindig ugyanazt a szolgálatot teszi, bárhogyan változzon is az értéke. ⁵

Egy történelmi folyamat, amelyet később a fémforgalom természetéből fogunk megmagyarázni, vezetett arra, hogy az ármérceként funkcionáló nemes fémek állandóan változó és csökkenő súlyuk ellenére megtartották ugyanazt a súlynevet. Így az angol font az eredeti súlyának kevesebb mint egyharmadát, az unió⁶ előtti skót font már csak 1/38-át, a francia livre 1/74-ét, a spanyol maravedi kevesebb, mint 1/1000-ét, a portugál reis önmagának még sokkal kisebb részarányát jelöli. Így váltak el a történelem folyamán a fémsúlyok pénznevei általános súlyneveiktől.⁷ Minthogy a mértékegységnek, hánya- dainak és ezek neveinek meghatározása egyrészt tisztán konvencionális, másrészt a forgalmon belül az általánosság és a szükségszerűség jellegével kell bírnia, törvényi meghatározássá kellett lennie. Ez a tisztán formai művelet tehát a kormányokra hárult.⁸ A pénz anyagául szolgáló meghatározott fém társadalmilag adott volt. Különböző országokban az árak törvényes mércéje természetesen különböző. Angliában pl. az unciát mint fémsúlyt beosztják pennyweightekre, grainekre és carat troyokra, de az uncia aranyat mint a pénz mértékegységét 3⅞ sovereignre, a sovereignt 20 shillingre, a shillinget 12 pennyre, úgyhogy 100 font 22 karátos arany (1200 uncia) = 4672 sovereign és 10 shilling. A világpiacon azonban, ahol az országhatárok eltűnnek, eltűnnek a pénzmértékek e nemzeti jellegzetességei is és teret engednek a fémek általános súlymértékeinek.

Egy áru ára, vagyis az az aranymennyiség, amellyé eszmeileg átváltozott, most tehát az aranymérce pénzneveiben fejeződik ki. Ahelyett tehát, hogy azt mondanák: 1 quarter búza egyenlő 1 uncia arannyal, Angliában azt mondják, hogy 3£ 17 sh. és 10½ d.-vel egyenlő. Ilymódon minden ár azonos fajtájúan fejeződik ki. Az a sajátságos forma, melyet az áruk adnak csereértéküknek, átváltozott pénznévvé, melyen keresztül közlik egymással, hogy mennyit érnek. Az arany viszont számolópénzzé válik.⁹

Az árunak fejben, papíron, beszédben számolópénzzé való átváltoztatása mindig végbemegy, amikor valamilyen fajta gazdagságot a csereérték nézőpontjából rögzítenek.¹⁰ Ehhez az átváltoztatáshoz az arany anyaga szükséges, de csak mint elképzelt anyag. Ahhoz, hogy 1000 bála gyapot értékét meghatározott számú uncia aranyban felbecsüljük, magát az ennyi számú unciát pedig az uncia számolónevén, font sterlingben, shillingben és pennyben kifejezzük, ahhoz egyetlen atomnyi valóságos aranyra sincs szükségünk. Így Skóciában Sir Robert Peel 1845-ös banktörvénye előtt egyetlen uncia arany sem volt forgalomban, habár az uncia arany — mégpedig angol számolómérceként 3 £ 17 sh. és 10½ d.-ben kifejezve — az árak törvényes mértékéül szolgált. Így szolgál az ezüst az árak mértékéül a Szibéria és Kína közötti árucserében, ámbár a kereskedelem ott valójában csupán cserekereskedelem. Az arany — mint számolópénz — szempontjából ennélfogva az is közömbös, hogy akár maga a mértékegysége, akár annak részei ki vannak-e valóban veretve vagy sem. Angliában Hódító Vilmos idejében 1 £ — akkoriban még 1 font tiszta ezüst — és a shilling, a font 1/20-a, csak mint számolópénz létezett, ugyanakkor a penny, 1/240 font ezüst, volt a legnagyobb létező ezüstérme. Ennek fordítottja: a mai Angliában nem léteznek shillingek és pennyk, bár ezek az uncia arany meghatározott részeinek törvényes számolónevei. Meglehet, hogy a pénz mint számolópénz egyáltalában csak eszmeileg létezik, a valóságosan létező pénzt pedig egészen más mérce szerint verik. Így sok észak-amerikai angol gyarmaton a forgalomban levő pénz jócskán a XVIII. század derekáig spanyol és portugál érmékből állt, a számolópénz pedig mindenütt ugyanaz volt, mint Angliában.¹¹

Minthogy az arany ármérceként ugyanazokban a számolónevekben jelenik meg, mint az áruárak, tehát pl. 1 uncia arany éppúgy 3 £ 17 sh. és 10½ d.-ben fejeződik ki, mint 1 tonna vas, ezen számolóneveit az arany érmeárának nevezték. Innen az a fura elképzelés támadt, hogy az aranyat saját anyagában becsülik fel, és hogy minden más árutól eltérően államilag egy rögzített árat kap. Meghatározott aranysúlyok számolóneveinek rögzítését e súlyok értéke rögzítésének nézték.¹² Az aranynak, ahol az ármeghatározás eleméül és ezért számolópénzül szolgál, nemcsak hogy rögzített ára nincs, hanem egyáltalában semmilyen ára. Hogy ára lehessen, azaz hogy egy sajátos áruban mint általános egyenérték fejeződhessék ki, ennek a másik árunak a forgalmi folyamatban ugyanazt a kizárólagos szerepet kellene játszania, mint az aranynak. De két minden más árut kizáró áru egymást is kölcsönösen kizárja. Ahol ezért az ezüst és az arany törvényesen mint pénz, azaz mint értékmérő egymás mellett áll fenn, mindig megtették azt a hiábavaló kísérletet, hogy úgy bánjanak velük, mintha egy és ugyanazon anyag volnának. Ha felteszik, hogy ugyanaz a munkaidő változhatatlanul tárgyiasul ezüst és arany ugyanazon arányában, akkor valójában azt teszik fel, hogy ezüst és arany egyazon anyag, és hogy az ezüst, a kevésbé értékes fém, az aranynak változhatatlan törtrésze. III. Edward uralkodásától egészen II. György koráig az angol pénzügy története nem egyéb, mint zavarok szakadatlan sora, melyek az arany és ezüst értékviszonyának törvényi megállapítása és valóságos értékingadozásuk közötti összeütközésből származtak. Hol az aranyat becsülték túl magasra, hol az ezüstöt. A túl alacsonyra becsült fémet kivonták a forgalomból, beolvasztották és exportálták. Aztán a két fém értékviszonyát törvényileg ismét megváltoztatták, de az új névérték csakhamar ugyanúgy konfliktusba került a valóságos értékviszonnyal, mint a régi. Napjainkban az arany értékének az ezüsthöz képest igen gyenge és múló — az indiai—kínai ezüstkereslet folytán bekövetkezett — esése ugyanezt a jelenséget idézte elő a legnagyobb szinten Franciaországban: az ezüst kivitelét és kiszorítását a forgalomból az arany által. 1855-ben, 1856-ban és 1857-ben Franciaország- ban az aranybehozatalnak az aranykivitel feletti többlete 41 580 000 £ volt, az ezüstkivitelnek az ezüstbehozatal feletti többlete pedig ugyanakkor 34 704 000 £-re rúgott. Valójában olyan országokban, mint Franciaország, ahol mind a két fém törvényes értékmérő és mindkettőt el kell fogadni fizetésként, de mindenki tetszés szerint fizethet akár az egyikkel, akár a másikkal, az értékben emelkedő fémnek ázsiója van és a maga árát, mint mindegyik másik áru, a túlbecsült fémben méri, az utóbbi pedig az egye- düli értékmérő. Az e területen szerzett minden történelmi tapasztalat egyszerűen arra redukálódik, hogy ahol két áru látja el törvényesen az értékmérő funkcióját, ott valójában mindig csak az egyik tartja meg ezt a szerepét.¹³

Az a körülmény, hogy az áruk mint árak arannyá, s ezért az arany pénzzé csak eszmeileg változnak át, arra a tanításra vezetett, mely szerint a pénz eszmei mértékegység. Minthogy az ármeghatározásnál csak elképzelt arany vagy ezüst, vagyis az arany és az ezüst csak mint számolópénz funkcionál, azt állították, hogy a font, shilling, penny, tallér, frank stb. nevek nem arany- és ezüst-súlyrészeket, illetve valamilyen módon tárgyiasult munkát jelölnek, hanem eszmei értékatomokat. Ha tehát pl. 1 uncia ezüst értéke emelkedne, akkor több ilyen atomot tartalmazna és ezért több shillingnyinek kellene elszámolni és több shillinggé verni. Ez a tan — amelyet a legutóbbi angliai kereskedelmi válság idején ismét felhoztak, sőt a parlamentben is képviselték két különjelentésben, melyet az 1858-ban ülésező bankbizottság jelentéséhez csatoltak, — a XVII. század végéről kelteződik. III. Vilmos uralomralépése idején 1 uncia ezüst angol érmeára 5 sh. 2 d. volt, vagyis 1/62 uncia ezüstöt egy pennynek és 12 ilyen pennyt egy shillingnek neveztek. E mérce szerint pl. 6 uncia súlyú ezüstből 31 darab shilling nevű érmét vertek ki. 1 uncia ezüst piaci ára azonban érmeára fölé emelkedett, 5 sh. 2 d.-ről 6 sh. 3 d.-re, vagyis ahhoz, hogy 1 uncia nyersezüstöt vásároljanak, 6 sh. 3 d.-t kellett kiadni. Hogyan emelkedhet 1 uncia ezüstnek a piaci ára az érmeára fölé, ha az érmeár csupán 1 uncia ezüst hányadainak a számolóneve? A rejtély egyszerűen oldódott meg. Az akkor forgalomban levő 5 600 000 £ ezüstpénzből 4 000 000 kopott, hibás, hamis volt. Egy vizsgálat során kitűnt, hogy 57 200 £ ezüstpénz, melynek 220 000 unciát kellett volna nyomnia, csak 141 000 unciát nyomott. A pénzverde az érmét mindig ugyanazon mérce szerint verte, de a valóban forgalomban levő könnyű shillingek az uncia kisebb hányadait képviselték, mint amit nevük jelzett. E kisebbé vált shillingekből következésképp nagyobb mennyiséget kellett a piacon 1 uncia nyersezüstért fizetni. Amikor az így előállott zavar következtében elhatározták a pénz általános újraveretését, Lowndes, a Secretary to the Treasury¹⁴ azt állította, hogy az uncia ezüst értéke emelkedett és ezért a jövőben az eddigi 5 sh. 2 d. helyett 6 sh. 3 d.-t kell belőle verni. Valójában azt állította tehát, hogy mivel az uncia értéke emelkedett, hányadainak értéke esett. Hamis elmélete azonban nem volt más, mint egy helyes gyakorlati célnak a szépítgetése. Az államadósságok könnyű shillingekre szóltak, vajon most nehézben fizessék vissza? Ahelyett, hogy azt mondaná: fizessetek vissza 4 uncia ezüstöt, amelyet név szerint 5 unciá- ban, a valóságban azonban 4 unciában kaptatok meg, megfordítva azt mondta: fizessetek név szerint 5 unciát vissza, de fémtartalmát tekintve csökkentsétek 4 unciára és nevezzétek shillingnek azt, amit eddig 4/5 shillingnek neveztetek. Lowndes tehát ténylegesen a fémtartalomhoz igazodott, de elméletben ragaszkodott a számolónévhez. Ellenfelei, akik csupán a számolónévhez ragaszkodtak és ezért egy 25—50 százalékkal könnyebb shillinget egy teljes súlyú shillinggel azonosnak nyilvánítottak, megfordítva azt állították, hogy ők csak a fémtartalomhoz ragaszkodnak. John Locke, aki az új burzsoáziát képviselte minden formában, az ipari vállalkozókat a munkásosztályokkal és a pauperokkal szemben, a kereskedőket a régimódi uzsorásokkal, a pénzarisztokratákat az államkötvényesekkel szemben, sőt egy külön munkájában kimutatta, hogy a polgári értelem a normális emberi értelem, ¹⁵ — John Locke szintén felvette Lowndes ellen a harcot. John Locke győzött és a 10 vagy 14 shillinges guinea-ben kölcsönvett pénzt 20 shillinges guinea-ben fizették vissza.¹⁶ Sir James Steuart az egész ügyletet ironikusan így foglalja össze: „A kormány az adókon, a hitelezők a tőkén és a kamaton tetemesen nyertek, a nemzet pedig — az egyedüli rászedett — ujjongott, mert standardját” (saját értékének mércéjét) „nem csökkentették.”¹⁷ Steuart úgy vélte, hogy a kereskedelem további fejlődése során a nemzet ravaszabbnak fog mutatkozni. Tévedett. Mintegy 120 évvel később megismétlődött ugyanez a quidproquo [összetévesztés].

Rendjén volt, hogy Berkeley püspök, aki az angol filozófiában egy misztikus idealizmust képviselt, a pénzről mint eszmei mértékegységről szóló tannak elméleti fordulatot adott, amit a gyakorlatias „Secretary to the Treasury” elmulasztott. Berkeley azt kérdezi: „Vajon a livre, font sterling, korona stb. neveket nem kell-e puszta viszonyneveknek tekinteni?” (ti. az elvont értéknek mint olyannak viszonyára utal.) „Vajon az arany, ezüst vagy papír egyéb-e, mint ennek” (az értékviszonynak) „számbavételére, elkönyvelésére és átszármaztatására szolgáló puszta jegy vagy zseton? Vajon az a hatalom, hogy mások iparkodása” (társadalmi munka) „felett parancsnokol valaki, nem gazdagság? És vajon a pénz valóban másvalami-e, mint ilyen hatalom átruházására vagy nyilvántartására szolgáló zseton vagy jegy, és van-e nagy fontossága, hogy ezeknek a jegyeknek az anyaga miből áU?”¹⁸ £z itt összecserélése egyrészt az értékmérőnek és az ármércének, másrészt az aranynak és ezüstnek mint mértéknek és mint forgalmi eszköznek. Abból, hogy a nemes fémeket a forgalom aktusában jegyekkel lehet helyettesíteni, Berkeley azt következteti, hogy ezek a jegyek a maguk részéről nem képviselnek semmit, tudniillik csupán az elvont értékfogalmat.

A pénzről mint eszmei mértékegységről szóló tan Sir James Steuartnál oly teljesen ki van fejtve, hogy követői — tudattalan követői, mivelhogy nem ismerik őt — semmiféle újabb nyelvi fordulatot, de még újabb példát sem találnak.

„A számolópénz” — mondja — „nem egyéb, mint egyenlő részekből álló önkényes mérce, melyet azért találtak ki, hogy eladható dolgok relatív értékét mérjék. A számolópénz teljesen különbözik az érmepénztől (money coin), amely ár¹⁹, és akkor is létezhetnék, ha a világon semmiféle olyan szubsztancia nem akadna, amely minden árunak arányos egyenértéke volna. A számolópénz ugyanazt a szolgálatot teljesíti a dolgok értéke esetében, mint a fokok, percek, másodpercek stb. a szögek esetében vagy a léptékek a térképek esetében stb. Mindezekben a találmányokban mindig ugyanazt az elnevezést fogadják el egységül. Ahogy minden ilyen berendezkedés hasznossága egyszerűen az arány megjelölésére korlátozódik, ugyanúgy a pénzegységé is. Ezért nem állhat az érték valamely részével változhatatlanul meghatározott arányban, azaz nem lehet rögzíteni valamilyen meghatározott mennyiségű aranyhoz, ezüsthöz vagy bármely más áruhoz. Ha már az egység adva van, sokszorozással a legnagyobb értéket is el lehet érni. Minthogy az áruk értéke a rájuk ható körülmények általános összetalálkozásától és az emberek szeszélyeitől függ, értéküket csak mint kölcsönös vonatkozásukban változó értéket vizsgálhatnók. Mind- annak, ami zavarja és összekuszálja az arányváltozás megállapítását egy általános meghatározott és változhatatlan mérce révén, károsan kell hatnia a kereskedelemre. A pénz csak egyenlő részekből álló eszmei mérce. Ha azt kérdezik, mi legyen egy rész értékének mértékegysége, másik kérdéssel válaszolok: mi egy foknak, egy percnek, egy másodpercnek a normális nagysága? Nincs normális nagyságuk, de mihelyt egy részt meghatároztak, a mérce természete szerint a többinek arányosan kell ezt követnie. Ennek az eszmei pénznek példája az amszterdami bankpénz és az angolai pénz az afrikai partokon.”²⁰

Steuart egyszerűen a pénznek ármérceként és számolópénzként a forgalomban való megjelenéséhez tartja magát. Ha az árjegyzékben különböző áruk 15, illetőleg 20, illetőleg 36 sh.-gel vannak feltüntetve, akkor engem értéknagyságaik összehasonlítása szempontjából valójában nem érdekel a shillingnek sem az ezüsttartalma, sem az elnevezése. A 15:20:36 számarány mindent megmond, és az 1-es szám lett az egyetlen mértékegység. Az arány tisztán elvont kifejezése csak maga az elvont számarány. Ezért, hogy következetes legyen, Steuartnak nemcsak az aranyat és az ezüstöt, hanem azok törvényes keresztneveit is figyelmen kívül kellett hagynia. Minthogy az értékmérőnek ármércévé való átváltozását nem érti meg, természetesen azt hiszi, hogy az a meghatározott aranymennyiség, amely mértékegységül szolgál, mint mérték nem más aranymennyiségekre, hanem [már az] értékekre mint olyanokra van vonatkoztatva. Minthogy az áruk csereértékeiknek árakká való átváltozása révén egynemű nagyságokként jelennek meg, tagadja a mértéknek azt a minőségét, amely azokat egyneművé teszi, s minthogy különböző aranymennyiségeknek ebben az összehasonlításában a mértékegységül szolgáló aranymennyiség nagysága konvencionális, tagadja, hogy ezt a nagyságot egyáltalában meg kell állapítani. Egy kör 1/360 része helyett elnevezhetné 1/80 részét foknak; a derékszöget akkor 45 fokkal mérnék 90 fok helyett, a hegyes- és tompaszögeket ennek megfelelően. Ugyanakkor [maga] a szögmérték először továbbra is egy minőségileg meghatározott matematikai alakzat maradna: kör, másodszor pedig egy mennyiségileg meghatározott körcikk. Ami Steuart gazdasági példáit illeti, az egyikkel önmagát üti, a másikkal meg semmit sem bizonyít. Az amszterdami bankpénz valójában csak a spanyol dublonok számolóneve volt, amelyek, tunyán heverve a bankpincében, zsírjukat teljes súlyban megőrizték, a sürgő-forgó érmék ellenben a külvilággal való kemény súrlódásukban lesoványodtak. Ami pedig az afrikai idealistákat illeti, sorsukra kell hagynunk őket mindaddig, amíg kritikus útleírók nem közölnek róluk közelebbit.²¹ A steuarti értelemben vett eszmei pénzt, azt mondhatnánk, még a leginkább megközelíti a francia asszignáta: „Nemzeti tulajdon. Asszignáta 100 francra.” Habár itt megjelölték a használati értéket (tudniillik az elkobzott földet), melyet az asszignátának képviselnie kellett, de megfeledkeztek a mértékegység mennyiségi meghatározásáról és a „frank” szónak ezért nem volt értelme. Az ugyanis, hogy az asszignáta-frank milyen sok vagy milyen kevés földet képviselt, a nyilvános árverés eredményétől függött. A gyakorlatban azonban az asszignáta-frank mint ezüstpénz értékjele forgott, és ezen az ezüstmércén volt mérhető ezért a leértékelődése.

Az a korszak, amikor az Angol Bank felfüggesztette a készfizetéseket, hadijelentésekben sem volt termékenyebb, mint pénzelméletekben. A bankjegyek leértékelődése és az arany piaci árának az érmeár fölé emelkedése a Bank néhány védelmezője részéről ismét életre keltette az eszmei pénzmérték tanát. E zavaros nézetnek klasszikusan zavaros kifejezését Lord Castlereagh találta meg, amikor a pénz mértékegységét így jellemezte: „a sense of value in reference to currency as compared with commodities” ²². Amikor néhány évvel a párizsi béke [1856] után a viszonyok lehetővé tették a készfizetések újrafelvételét, alig változott formában ismét felbukkant ugyanaz a kérdés, amelyet III. Vilmos alatt Lowndes vetett fel. A roppant állam- adósság és a több mint 20 év alatt felgyülemlett magánadósságok, fix kötelezvények stb. tömege leértékelődött bankjegyekre szólt. Vajon olyan bankjegyekben fizessék-e vissza ezeket, amelyekből 4672 £ 10 sh. nem névleg, hanem ténylegesen is 100 font 22 karátos aranyat képvisel? Thomas Attwood, egy birminghami bankár mint Lowndes redivivus ²³ lépett fel. A hitelezők névlegesen ugyanannyi shillinget kapjanak vissza, amennyiben névlegesen megállapodtak, de ha a régi érmepénzláb szerint 1/78 uncia aranyat neveztek shillingnek, akkor shillingnek most mondjuk 1/90 unciát kereszteljenek el. Attwood követőit a „little shillingmen”²⁴ birminghami iskolája néven ismerik. Az eszmei pénzmértékről folyó civakodás, amely 1819-ben kezdődött, 1845-ben még mindig tartott Sir Robert Peel és Attwood között; ez utóbbinak a pénz mérték-funkciójára vonatkozó saját bölcsességét a követ- kező idézet kimerítően összefoglalja:

„Sir Robert Peel a birminghami kereskedelmi kamarával folytatott vitájában azt kérdezi: Mit fog a ti fontbankjegyetek képviselni? Mi egy font? [...] Viszont megfordítva, mi értendő az érték jelenlegi mértékegységén? [...] 3£ I7sh. és 10½ d. egy uncia aranyat vagy annak értéhét jelenti-e? Ha magát az unciát jelenti, miért nem nevezzük nevükön a dolgokat és £, sh., d. [font, shilling, penny] helyett miért nem mondunk inkább unciát, pennyweightet és graint? Akkor visszatérünk a közvetlen cserekereskedelem rendszeréhez [...] Vagy az értéket jelenti? На 1 uncia = 3 £ 17 sh. 10½ d., miért volt az értéke különböző időkben hol 5 £ 4 sh., hol 3 £ 17 sh. 9 d.? A font (£) kifejezés értékre vonatkozik, de nem egy változhatatlan súlyrésznyi aranyban rögzített értékre. A font eszmei egység [...] A munka az a szubsztancia, amelyre a termelési költségek feloldódnak, és az aranynak ez adja meg relatív értékét, akárcsak a vasnak. Bármilyen konkrét számolónevet használnak is ennélfogva, hogy egy ember napi vagy heti munkáját megjelöljék, az ilyen név a termelt áru értékét fejezi ki.”²⁵

Az utolsó szavakban szétfoszlik az eszmei pénzmérték ködös képzete és keresztültör tulajdonképpeni gondolati tartalma. Az arany számolóneveinek — £, sh. stb. — meghatározott munkaidő-mennyiségek neveinek kell lenniük. Minthogy a munkaidő az értékek szubsztanciája és immanens mértéke, ezek a nevek így valójában magukat az értékarányokat képviselnék. Másszóval, a munkaidőt állítják a pénz igazi mértékegységének. Ezzel kilépünk a birminghami iskolából, de elmenőben még megjegyezzük, hogy az eszmei pénzmérték tana új fontosságra tett szert abban a vitakérdésben, hogy a bankjegyek átválthatóak legyenek-e vagy sem. Ha a papírpénz az aranytól vagy ezüsttől kapja elnevezését, akkor a bankjegy átválthatósága, azaz aranyra vagy ezüstre való átcserélhetősége gazdasági törvény, bármit mondjon is a jogi törvény. Így egy porosz papírtallér, noha jogilag átválthatatlan, rögtön leértékelődne, ha a közönséges forgalomban kevesebbet érne egy ezüsttallérnál, tehát ha a gyakorlatban sem volna átváltható. Az átválthatatlan papírpénz következetes angliai képviselői ezért az eszmei pénzmértékhez menekültek. Így ha a pénz számolónevei — £, sh. stb. — meghatározott összegű értékatomok nevei, amelyekből egy áru hol többet, hol kevesebbet szív fel vagy ad le a más árukkal való cserében, akkor egy angol 5 fontos bankjegy pl. éppoly független az aranyhoz való viszonyától, mint a vashoz és gyapothoz való viszonyától. Minthogy többé nem volna jogcíme arra, hogy elméletileg egyenlővé tegyék meghatározott mennyiségű aranynyal vagy bármely más áruval, már maga a fogalma kizárná, hogy átválthatóságát, azaz egy sajátosan megjelölt dolog meghatározott mennyiségével való gyakorlati egyenlővétételét követeljék.

A munkaidőről mint a pénz közvetlen mértékegységéről szóló tant rend- szeresen először John Gray fejtette ki.²⁶ Egy nemzeti központi bankkal, annak fiókjai útján kíván megbizonyosodni arról a munkaidőről, melyet a különböző áruk termelésében felhasználnak. Árujáért cserébe a termelő hivatalos tanúsítványt kap áruja értékéről, azaz átvételi elismervényt annyi munkaidőről, amennyit áruja tartalmaz,²⁷ és ezek az 1 munkahétről, 1 munkanapról, 1 munkaóráról stb. szóló bankjegyek egyúttal utalványok egyenértékre bármely más, a bank raktáraiban fekvőáruban.²⁸ Ez az alapelv melyet részleteiben gondosan végigvitt és mindenütt meglevő angol intézményekhez idomított. E rendszer mellett, mondja Gray, „mindenkor éppoly könnyű lenne pénzért eladni, mint most pénzért vásárolni; a termelés a keresletnek soha ki nem apadó egyenletes forrása lenne”²⁹. A nemes fémek elvesztenék „kiváltságukat” más árukkal szemben és

„elfoglalnák a piacon az őket megillető helyet a vaj, tojás, posztó és kalikó mellett, és érté- kük nem érdekelne bennünket jobban, mint a gyémántoké³⁰. Tartsuk-e meg képzelt értékmérőnket, az aranyat, és verjük ezzel béklyóba az ország termelőerőit, avagy folyamodjunk-e a természetes értékmérőhöz, a munká- hoz és szabadítsuk fel az ország termelőerőit?³¹”

Mivelhogy a munkaidő az értékek immanens [belsőleges] mértéke, mire való mellette egy másik, külsőleges mérték? Miért fejlődik a csereérték árrá? Miért becsülik fel az összes áruk értéküket egy kizárólagos áruban, amely így a csereérték adekvát létezésévé változik át, pénzzé? Ez volt a probléma, amelyet Graynek meg kellett oldania. Ahelyett, hogy megoldotta volna, azt képzeli, hogy az áruk közvetlenül vonatkozhatnának egymásra társadalmi munka termékeiként. Az áruk azonban csak akként vonatkozhatnak egymásra, amik. Közvetlenül az áruk elszigetelt független magánmunkák termékei, melyeknek a magáncsere folyamatában történő elidegenülésük által kell igazolniuk általános társadalmi munka voltukat, vagyis az árutermelés alapzatán végzett munka csak az egyéni munkák mindenoldalú elidegenülése által lesz társadalmi munkává. Ha azonban Gray feltételezi, hogy az árukban foglalt munkaidő közvetlenül társadalmi munkaidő, akkor azt közösségi munkaidőnek, vagyis közvetlenül társult egyének munkaidejének feltételezi. Ilymódon egy sajátos áru, mint az arany és ezüst, valóban nem léphetne fel a többi áruval szemben az általános munka testetöltéseként, a csereérték nem válnék árrá, de a használati érték sem válnék csereértékké, a termék nem válnék áruvá, és így megszűnnék maga a polgári termelés alapzata. De Graynek semmiképp sem ez a véleménye. Azt akarja, hogy a termékeket mint árukat termeljék, de ne mint árukat cseréljék ki. Gray ennek a jámbor óhajnak a kivitelét egy nemzeti bankra bízza. A társadalom a bank formájában egyrészt függetleníti az egyéneket a magáncsere feltételeitől, másrészt a magáncsere alapzatán termelteti őket tovább. A belső következetesség azonban arra ösztökéli Grayt, hogy a polgári termelés egyik feltételét a másik után eltagadja, jóllehet csupán az árucseréből származó pénzt akarja „megreformálni”. így a tőkét nemzeti tőkévé³² változtatja át, a földtulajdont nemzeti tulajdonná³³, és ha bankjának körmére nézünk, kitűnik, hogy nem csupán egyik kezével elfogad árukat és a másikkal tanúsítványokat ad ki a szolgáltatott munkáról, hanem magát a termelést is szabályozza. Utolsó írásában, a „Lectures on Money”-ban, melyben Gray aggodalmasan igyekszik munkapénzét tisztán polgári reformnak ábrázolni, még kirívóbb képtelenségbe bonyolódik.

Mindegyik áru közvetlenül pénz. Ez volt Gray elmélete, melyet az áru- nak nem-teljes és ezért téves elemzéséből vezetett le. A „munkapénz” és a „nemzeti bank” és az „áruraktárak” „szerves” konstrukciója csak álom- képződmény, mellyel dogmáját világot kormányzó törvényként tálalja fel. Az a dogma, hogy az áru közvetlenül pénz, vagyis hogy a magánegyénnek a benne foglalt különmunkája közvetlenül társadalmi munka, természetesen nem válik igazzá azáltal, hogy egy bank hisz ebben és ehhez mérten műkö- dik. Ilyen esetben éppenséggel a csőd venné át a gyakorlati bírálat szerepét. Ami Graynél rejtve és nevezetesen maga előtt is titokban marad, tudniil- lik, hogy a munkapénz az a gazdaságtaninak hangzó frázissal kifejezett jám- bor óhaj : megszabadulni a pénztől, a pénzzel együtt a csereértéktől, a csere- értékekkel együtt az árutól és az áruval együtt a termelés polgári formájá- tól, — azt kereken kimondja néhány angol szocialista, akik részben Gray előtt, részben utána írtak.³⁴ Ám Proudhon úrra és iskolájára várt az, hogy a pénz trónfosztását és az áru mennybemenetelét komolyan a szocializmus velejeként prédikálják, és ezzel a szocializmust feloldják az áru és a pénz közötti szükségszerű összefüggés elemi félreértésévé.³⁵

Miután az áru az ármeghatározás folyamatában megkapta forgalomra képes formáját, az arany pedig pénzjellegét, a forgalom fogja megjeleníteni és egyúttal meg is oldani azokat az ellentmondásokat, melyeket az áruk cserefolyamata magában foglalt. Az áruk valóságos kicserélése, azaz a társadalmi anyagcsere, olyan formaváltozásban megy véghez, amelyben az áru kettős, használati érték és csereérték természete kibontakozik, saját formaváltozása azonban egyúttal a pénznek meghatározott formáiban kristályosodik ki. Ennek a formaváltozásnak az ábrázolása a forgalom ábrázolása. Láttuk, hogy az áru csak akkor kifejlődött csereérték, ha előfeltételezve van egy áruvilág [Welt von Waren] és ezzel együtt a munkának ténylegesen kifejlődött megosztása, ugyanúgy a forgalom is mindenoldalú csereaktusokat és megújulásuk állandó folyamát előfeltételezi. A második előfeltétel az, hogy az áruk meghatározott árú árukként kerülnek bele a cserefolyamatba, vagyis azon belül egymás számára mint kettős létezések jelennek meg, reálisan mint használati értékek, eszmeileg — az árban — mint csereértékek.

London legforgalmasabb utcáin üzlet üzlet hátán van, s üvegszemeik mögött ott pompázik a világ minden gazdagsága: indiai kendők, amerikai revolverek, kínai porcelán, párizsi fűzők, orosz prémek és tropikus fűszerek, de mindezek az életvidám dolgok fatális fehérkés papírbélyegeket viselnek homlokukon, amelyekre arab számok vannak róva a lakonikus £, sh., d. jegyek kíséretében. Ez a forgalomban megjelenő áru képe.

Közelebbről vizsgálva a forgalmi folyamat körforgások két különböző formáját mutatja. Ha az árut Á-пак, a pénzt P-nek nevezzük, akkor e két formát így fejezhetjük ki:

Ebben a szakaszban kizárólag az első formával, vagyis az áruforgalom közvetlen formájával foglalkozunk.

Az Á—P—Á körforgás szétbomlik az Á—P mozgásra, áru cseréje pénzre, vagyis eladás; az ellentett mozgásra, P—Á, pénz cseréje árura, vagyis vétel; és a két mozgás egységére, Á—P—Á, áru cseréje pénzre pénz árura cserélése végett, vagyis eladás vétel céljából. De eredményül, melyben a folyamat negoldja magát, Á—Á adódik, áru cseréje árura, a valóságos anyagcsere.

Á-P-Á, ha az első áru végpontjából indulunk ki, annak arannyá átváltozását és az aranyból áruvá visszaváltozását ábrázolja, vagyis olyan mozgást, amelyben az áru először mint különös használati érték létezik, azután lehántja magáról ezt a létezést s mint csereérték, illetve mint általános egyenérték, természetadta létezésével való minden összefüggéstől elüldözött létezésre tesz szert, majd ezt is lehántja s végül mint egyedi szükségleteket szolgáló valóságos használati érték marad meg. Ebben az utóbbi formában a forgalomból kiesik a fogyasztásba. Az Á—P—Á forgalom a maga egészében ezért mindenekelőtt olyan átalakulásoknak teljes sora, melyeken minden egyes áru végigfut, hogy birtoklója számára közvetlen használati értékké váljék. Az első átalakulás a forgalom első felében, Á—P-ben megy végbe, a második a másik felében, a P—Á-ban. Az egész forgalom az áru curriculum vitae-je [életpályája]. De az Á—P—Á forgalom csak azáltal teljes átalakulása egy egyedi árunak, hogy egyúttal más áruk meghatározott egyoldalú átalakulásainak összege is, mert az első áru mindegyik átalakulása annyi, mint egy másik áruvá való átváltozása, tehát a másik árunak az első áruvá való átváltozása is, tehát kétoldalú átváltozás, mely a forgalomnak ugyanabban a stádiumában megy végbe. A két cserefolyamatnak, melyre az Á—P—Á forgalom szétesik, mindegyikét először is elszigetelve kell vizsgálnunk.

Á—P, vagyis eladás: Á, az áru, a forgalmi folyamatba nemcsak mint különös használati érték, pl. mint egy tonna vas lép be, hanem mint olyan használati érték, amelynek meghatározott ára van, mondjuk 3 £ 17 sh. 10½ d., vagyis 1 uncia arany. Ez az ár, mely egyrészt a vasban foglalt munkaidő-mennyiségnek, azaz a vas értéknagyságának mutatója, egyúttal kifejezi a vas jámbor óhaját, hogy arannyá váljék, azaz hogy a benne magában foglalt munkaidőnek az általános társadalmi munkaidő alakját adja. Ha nem sikerül ez az átlényegülés, akkor az egy tonna vas véget ér nemcsak árunak, hanem terméknek is lenni, hiszen csak azért áru, mert birtokosa számára nem-használati érték, vagyis birtokosának munkája csak mint mások számára hasznos munka valóságos munka, az ő számára pedig csak mint elvont [kicserélhető] általános munka hasznos. A vasnak, illetve birtokosának ennélfogva az a feladata, hogy fellelje az áruvilágban azt a pontot, ahol a vas aranyat vonz. Ezen a nehézségen azonban, mely az áru salto mortaléja [halálugrása], túlesik, mihelyt az eladás, ahogy itt az egyszerű forgalom elemzésében feltételezzük, valóban végbemegy. Amikor egy tonna vas az elidegenítése által — azaz azáltal, hogy abból a kézből, melyben nem-használati érték, átmegy abba a kézbe, melyben használati érték — megvalósul mint használati érték, egyúttal árát is realizálja és csak elképzelt aranyból valóságos arannyá válik. Az 1 uncia arany, vagyis 3 £ 17 sh. 10½ d. név helyébe immár a valóságos arany egy unciája lépett, de a tonna vas elvonult helyéről. Az Á—P eladás által nemcsak az áru (mely árában eszmeileg átváltozott arannyá) változik át reálisan arannyá, hanem ugyanezen folyamat által az arany is, mely mint értékmérő csak eszmei pénz volt és valójában csak mint maguknak az áruknak a pénzneve szerepelt, valóságos pénzzé változik át.³⁶ Mint ahogy az arany eszmeileg azért lett általános egyenértékké, mert minden áru benne mérte értékét, most mint az áruk arany ellenében való mindenoldalú elidegenítésének terméke — és az Á—P eladás éppen ennek az általános elidegenítésnek folyamata — lesz az abszolúte elidegeníthető áruvá, reális pénzzé. Az arany azonban az eladásnál csak azért lesz reálisan pénzzé, mert az áruk csereértéke az árban eszmeileg már arany volt.

Az Á—P eladásban, akárcsak a P—Á vételben, két áru áll egymással szemben, melyek mindegyike csereérték és használati érték egysége, de az áruban a csereértéke csak eszmeileg, árként létezik; viszont az aranyban, bár ő maga valóságos használati érték, a használati értéke csak a csereérték hordozójaként és ezért csak formai (valóságos egyéni szükségletre nem vonatkoztatott) használati értékként létezik. Használati érték és csereérték ellentéte tehát polárisán eloszlik Á—P két végpontjára, úgyhogy az áru az arannyal szemben használati érték, melynek a maga eszmei csereértékét, az árat, még realizálnia kell aranyban, az arany viszont az áruval szemben csereérték, mely a maga formai használati értékét csak az áruban anyagiasítja. Csakis azáltal, hogy az áru így megkettőződik áruvá és arannyá, és ama megintcsak kettőa és ellentett vonatkozás által, melyben mindegyik végpont eszmeileg ugyanaz, ami az ellenkezője reálisan, és reálisan ugyanaz, ami az ellenkezője eszmeileg, tehát csakis az áruknak mint kétoldalúan poláris ellentéteknek kifejezése által oldódnak meg a cserefolyamatukban foglalt ellentmondások.

Eddig az Á-P-t mint eladást, árunak pénzzé való átváltozását vizsgáltuk. Ha azonban a másik végpont [Extrem] oldalára állunk, akkor ugyanez a folyamat éppen P—Á-ként, vételként, pénz áruvá való átváltozásaként jelenik meg. Az eladás szükségszerűleg egyszersmind a maga ellenkezője is, vétel; eladás, ha a folyamatot az egyik oldalról, és vétel, ha a másikról nézzük. Vagyis a valóságban ez a folyamat csak azért különbözik az előbbitől, mert az Á-P-ben a kezdeményezés az egyik végpontról, az árutól, vagyis az eladótól, a P-Á-ban pedig a másik végpontról, a pénztől, vagyis a vevőtől indul ki. Amikor tehát az áru első átalakulását, pénzzé való átváltozását, az első forgalmi stádium, az Á—P lefolyása eredményének ábrázoljuk, egyidejűleg feltételezzük, hogy egy másik áru már átváltozott pénzzé, tehát már a forgalom második stádiumában, a P—Á-ban van. Ilymódon az előfeltételek „hibás“ körébe kerülünk. Ez a „hibás“-körben-forgás maga a forgalom. Ha P-t az Á—P-ben nem tekintjük már egy másik áru átalakulásának, akkor a csereaktust kivesszük a forgalmi folyamatból. A forgalmi folyamaton kívül azonban az Á—P forma eltűnik, és már csak két különböző Á, mondjuk vas és arany állnak egymással szemben, melyeknek cseréje nem a forgalom különös aktusa, hanem a közvetlen cserekereskedelemé. Termelése forrásánál az arany ugyanúgy áru, mint bármely más áru. Az aranynak és a vasnak vagy bármely más árunak relatív értéke itt azokban a mennyiségekben fejeződik ki, amelyekben kölcsönösen kicserélődnek. De a forgalmi folyamatban ez a művelet már előfeltételezve van, az áruárakban az arany saját értéke már adva van. Ezért mi sem lehet tévesebb, mint az az elképzelés, hogy a forgalmi folyamaton belül az arany és az áru közvetlen cserekereskedelmi viszonyba lépnek egymással és ennélfogva relatív értéküket egyszerű árukként való kicserélésük útján állapítják meg. Ha úgy látszik, mintha a forgalmi folyamatban az aranyat mint puszta árut cserélnék ki árukra, ez a látszat egyszerűen onnan fakad, hogy az árakban meghatározott mennyiségű árut már egyenlővé tettek meghatározott mennyiségű arannyal, azaz az aranyra már mint pénzre, általános egyenértékre vonatkoztatták és ezért közvetlenül kicserélhető vele. Amennyiben egy áru ára az aranyban realizálódik, az áru az aranyra mint árura, mint a munkaidő különös anyagiasulására cserélődik ki, de amennyiben az áru ára az, ami az aranyban realizálódik, az áru az aranyra mint pénzre, nem pedig mint árura, azaz mint a munkaidő általános anyagiasulására cserélődik ki. Mindkét vonatkozásban azonban azt az aranymennyiséget, amelyre az áru a forgalmi folyamaton belül kicserélődik, nem a csere határozza meg, hanem a cserét határozza meg az áru ára, azaz az árunak aranyban felbecsült csereértéke.³⁷

A forgalmi folyamaton belül az arany valamennyi kézben az Á—P eladás eredményeként jelenik meg. Minthogy azonban Á—P, az eladás, egyúttal P—Á, a vétel is, kitűnik, hogy míg Á, az az áru, ahonnan a folyamat kiindul, az első átalakulását, addig a másik áru, mely mint P végpont áll vele szemben, már a második átalakulását hajtja végre és ennélfogva a forgalom második felét futja be, miközben az első áru még útjának első felében jár.

A forgalom első folyamatának, az eladásnak eredményeként adódik a másodiknak a kiindulópontja, a pénz. Az első formájú áru helyébe az áru arany egyenértéke lépett. Ez az eredmény egyelőre nyugvópontot alkothat, minthogy az árunak ebben a második formájában saját kitartó létezése van. Az áru, amely birtoklója kezében nem használati érték, most mindig használható, mert mindig kicserélhető formában van meg, és a körülményektől függ, hogy mikor és az áruvilág felületének melyik pontján lép ismét forgalomba. Aranyálcája az életének önálló szakasza, melyben rövidebben vagy hosszabban elidőzhet. A cserekereskedelemben egy különös használati érték kicserélése közvetlenül kötve van egy másik különös használati érték kicseréléséhez, viszont a csereértéket szülő munka általános jellege a vétel és eladás aktusainak elválásában és közömbös szétesésében jelenik meg.

P—Á, a vétel, az Á—P-nek fordított mozgása és egyúttal az árunak második vagy befejező átalakulása. Mint arany, vagyis általános egyenértékként való létezésében az áru közvetlenül kifejezhető minden más áru használati értékében, amelyek áraikban mind egyaránt az arany felé mint a túlviláguk felé törekszenek, de egyszersmind jelzik azt a hangjegyet, melyben az aranynak meg kell csendülnie, hogy testük — a használati érték — a pénz mellé szegődjék, lelkűk azonban — a csereérték — átköltözzön magába az aranyba. Az áruk elidegenítésének általános terméke az abszolúte elidegeníthető áru. Nem létezik minőségi, hanem már csak mennyiségi korlát az aranynak áruvá való átváltozása előtt, saját mennyiségének vagy értéknagyságának korlátja. „Készpénzért minden kapható.” Az áru az Á—P mozgásban használati értékként való elidegenülése által saját árát és az idegen pénz használati értékét realizálja, a P—Á mozgásban viszont csereértékként való elidegenülése által saját használati értékét és a másik áru árát realizálja.

Ha az áru az árának realizálásával egyúttal az aranyat valóságos pénzzé változtatja át, visszaváltozásával az aranyat a sajátmaga pusztán tovatűnő pénzlétezésévé változtatja át. Minthogy az áruforgalom előfeltételezi a munka kifejlett megosztását, tehát az egyesek szükségleteinek sokoldalúságát, fordított arányban termékük egyoldalúságával, a P—Á vétel hol egy áruegyenértékkel való egyenlet alakjában fog kifejeződni, hol pedig szétforgácsolódik áruegyenértékeknek olyan sorává, melyet most a vevő szükségleteinek köre és pénzösszegének nagysága ír körül. Mint ahogy az eladás egyúttal vétel, ugyanúgy a vétel egyúttal eladás, P—Á egyúttal Á—P, de a kezdeményezés itt az aranyé, vagyis a vevőé.

Ha most visszatérünk a teljes Á—P—Á forgalomhoz, kitűnik, hogy ebben egy áru befutja átalakulásainak teljes sorát. De egyidejűleg, miközben megkezdi a forgalom első felét és végbeviszi az első átalakulást, egy másik áru lép a forgalom második felébe, végbeviszi második átalakulását és kiesik a forgalomból, és megfordítva, az első áru a forgalom második felébe lép, végbeviszi második átalakulását és kiesik a forgalomból, miközben egy harmadik áru lép a forgalomba, átmegy útjának első felén és végbeviszi az első átalakulást. Az Á—P—Á teljes forgalom mint egy áru teljes átalakulása tehát mindig egyidejűleg egy másik áru teljes átalakulásának vége és egy harmadik áru teljes átalakulásának kezdete, tehát kezdet és vég nélküli sor. Jelöljük a világosság kedvéért, hogy az árukat megkülönböztessük, az Á-t a két végpontban különbözőképpen, pl. Á’—P—Á”-nak. Valójában az első, az Á'—P tag a P-t egy másik Á—P eredményének feltételezi, tehát maga is már csak az Á—P—Á’-nak az utolsó tagja, míg a második tag, a P—Á”, az eredményében Á”—P, tehát őmaga [majd] úgy fejeződik ki, mint az Á”—P—Á''' első tagja stb. Kitűnik továbbá, hogy az utolsó tag, a P—Á, noha a P csak egyetlen eladás eredménye, kifejeződhetik mint P—Á’+P—Á”+P—Á'''+stb., tehát szétforgácsolódhat egy csomó vételre, azaz egy csomó eladásra, azaz áruk új teljes átalakulásainak egy csomó első tagjára. Ha tehát egy egyes áru teljes átalakulása nemcsak egy kezdet és vég nélküli átalakulás-láncolat tagjaként, hanem sok ilyen láncolat tagjaként fejeződik ki, akkor az áruvilág forgalmi folyamata — minthogy minden egyes áru befutja az Á—P—Á forgalmat — e végtelenül különböző pontokon folyvást végződő és folyvást újrakezdődő mozgás végtelenül összefonódott láncgombolyagjaként fejeződik ki. Minden egyes eladás vagy vétel azonban egyúttal mint közömbös és elszigetelt aktus áll fenn, amelynek kiegészítő aktusa tőle időben és térben el lehet választva és ezért nem kell folytatásként közvetlenül hozzá csatlakoznia. Mivel mindegyik konkrét Á—P vagy P—Á forgalmi folyamat mint az egyik árunak használati értékké és a másik árunak pénzzé való átváltozása, mint a forgalom első és második stádiuma, kétfelé alkot önálló nyugvópontot, másrészt azonban minden áru az általános egyenértéknek, az aranynak, számukra közös alakjában kezdi meg második átalakulását és áll a forgalom második felének kiindulópontjára, ezért a valóságos forgalomban tetszőleges P—Á tetszőleges Á—P-hez, az egyik áru életpályájának második fejezete a második áru életpályájának első fejezetéhez sorakozik. A [egyén] pl. vasat ad el 2 £-ért, végbeviszi tehát az Á—P-t, vagyis a vas-árunak az első átalakulását, a vételt azonban későbbi időre halasztja. Ugyanakkor B, aki 14 nappal előbb 2 quarter búzát adott el 6 £-ért, ugyanezzel a 6 £-gel kabátot és nadrágot vásárolt a Moses és Fía cégnél, végbeviszi tehát a P-A-t, vagyis a búza-árunak a második átalakulását. Ez a két aktus, a P—Á és az Á—P, itt csak mint egy lánc két szeme jelenik meg, mert a P-ben, az aranyban, egyik áru ugyanúgy fest, mint a másik, és az aranyon nem ismerszik fel, hogy átalakult vas vagy átalakult búza-e. A valóságos forgalmi folyamatban tehát az Á—P—Á különböző teljes átalakulások összevissza dobált tagjainak végtelenül véletlenszerű egymás mellettiségeként és egymás utániságaként fejeződik ki. A valóságos forgalmi folyamat tehát nem úgy jelenig meg mint az áru teljes átalakulása, nem mint az áru ellentett fázisokon át való mozgása, hanem mint sok véletlenszerűen egymás mellett futó vagy egymásra következő vétel és eladás puszta halmaza. A folyamat formameghatározottsága ilymódon kihunyt, mégpedig annál is teljesebben, mert minden egyes forgalmi aktus, pl. az eladás, egyúttal a maga ellenkezője, vétel is, és megfordítva. Másrészt a forgalmi folyamat maga az áruvilág átalakulásainak a mozgása és ezért az összmozgásában is vissza kell azt tükröznie. Hogy miképpen reflektálja, azt a következő szakaszban vizsgáljuk. Itt még csak annyit jegyezzünk meg, hogy az Á—P—Á-ban a két Á végpont nem egyazon formai vonatkozásban áll P-vel. Az első Á sajátos áruként viszonyul a pénzhez mint az általános áruhoz, míg a pénz, mint az általános áru, a második Á-hoz mint egyes áruhoz viszonyul. Az Á—P—Á ezért elvont logikai szempontból a S—Á—E (sajátos-általános-egyes) következtetési formára vezethető vissza, amelyben a sajátosság az első végpontot, az általánosság az összekapcsoló középet és az egyediség az utolsó végpontot alkotja.

Az árubirtokosok a forgalmi folyamatba egyszerűen mint áruk őrzői léptek be. Azon belül a vevő és az eladó ellentétes formájában lépnek egymással szembe, az egyik megszemélyesített cukorsüveg, a másik megszemélyesített arany. Ahogy mármost a cukorsüveg arannyá válik, az eladóból vevő lesz. Ezek a meghatározott társadalmi jellemek tehát semmi esetre sem fakadnak az emberi egyéniségből egyáltalában, hanem olyan emberek csereviszonyaiból, akik termékeiket az áru meghatározott formájában termelik. A vevő és eladó viszonyában kifejeződő viszonyok olyannyira nem tisztán egyéni viszonyok, hogy mindkettő csak annyiban lép ebbe a vonatkozásba, amennyiben egyéni munkájuk tagadtatik, tudniillik munkájuk mint nem-egyéni munka pénzzé válik. Amilyen bárgyú dolog ezért a vevőt és eladót, ezeket a polgári gazdasági jellemeket az emberi egyéniség örök társadalmi formáinak felfogni, éppoly visszás bennük az egyéniség megszűnését megkönnyezni.³⁸ Ezek a jellemek az egyéniség szükségszerű kifejezései a társadalmi termelési folyamat egy meghatározott fokának alapzatán. Emellett a vevő és eladó ellentétében a polgári termelés antagonisztikus természete még annyira felszíni és formális módon fejeződik ki, hogy ez az ellentét már a polgárit megelőző társadalmi formákhoz is hozzá tartozik, hiszen csupán az kell hozzá, hogy az egyének mint áruk birtoklói vonatkozzanak egymásra. Ha mármost szemügyre vesszük az Á—P—Á eredményét, azt látjuk, hogy az az Á—Á anyagcserére zsugorodik. Árut árura, használati értéket használati értékre cseréltek ki, és az áru pénzzé válása, illetve az áru mint pénz, csak ennek az anyagcserének a közvetítésére szolgál. A pénz így mint az áruk puszta csereeszköze jelenik meg, de nem mint csereeszköz egyáltalában, hanem mint a forgalmi folyamat által jellemzett csereeszköz, azaz mint forgalmi eszköz.³⁹

Ha valaki abból, hogy az áruk forgalmi folyamata kihuny az Á—Á-ban és ezért csupán pénz által közvetített cserekereskedelemnek látszik, vagy hogy egyáltalában az Á—P—Á nemcsak szétesik két elszigetelt folyamatra, hanem egyszersmind ezek mozgásban levő egységét is kifejezi, arra akar következtetni, hogy vétel és eladás között csak az egység létezik, de az elválás nem, ez olyan gondolkodásmód, melynek bírálata a logika és nem a gazdaságtan dolga. Ahogy a vételnek és eladásnak a cserefolyamatban történő elválása szétrobbantja a társadalmi anyagcserének helyi-természetadta, törzsökösen jámbor, kedélyesen bárgyú korlátáit, ugyanúgy ez az elválás egyúttal a társadalmi anyagcsere összetartozó mozzanatai szétszakadásának és egymással szembeni megrögzítésének általános formája, egyszóval a kereskedelmi válságok általános lehetősége, de csak azért, mert az áru és a pénz ellentéte a polgári munkában foglalt valamennyi ellentétnek elvont és általános formája. Pénzforgalom ezért végbemehet válságok nélkül, de válságok nem mehetnek végbe pénzforgalom nélkül. Ez azonban csak annyit jelent, hogy ott, ahol a magáncserén nyugvó munka még nem jutott el a pénzképződésig sem, természetesen még kevésbé idézhet elő olyan jelenségeket, amelyek a polgári termelési folyamat teljes kifejlődését előfeltételezik.

Ebből felmérhetjük annak a bírálatnak a mélységét, mely a nemesfémek „kiváltságának” eltörlésével és egy úgynevezett „racionális pénzrendszerrel” akarja a polgári termelés „visszásságait” kiküszöbölni. Másrészt a gazdaságtani apologetika próbájaként elegendő idézni egyetlen fordulatot, melyet rendkívül éleselméjűnek híreszteltek el. James Mill, John Stuart Mill ismert angol közgazdász atyja, ezt mondja: „Sohasem lehet hiány vevőkben minden árura. Bárki kínál is eladásra egy árut, cserébe árut kíván érte kapni, és ezért vevő ama puszta ténynél fogva, hogy eladó. Valamennyi áru vevőinek és eladóinak ezért együttvéve metafizikai szükségszerűséggel egyensúlyt kell tartaniuk egymással. Ha ezért az egyik árunak több eladója létezik, mint vevője, akkor kell hogy egy másik árunak több vevője legyen, mint eladója.”⁴⁰ Mill azáltal hozza létre az egyensúlyt, hogy a forgalmi folyamatot közvetlen cserekereskedelemmé változtatja át, a közvetlen cserekereskedelembe viszont becsempészi a vevőnek és az eladónak a forgalmi folyamatból kölcsönvett alakjait. Az ő zavaros nyelvén szólva, olyan pillanatokban, amikor valamennyi áru eladhatatlan, mint pl. Londonban és Hamburgban az 1857—58-as kereskedelmi válság meghatározott pillanataiban, valójában egy árunak, a pénznek több vevője van, mint eladója, és minden más „pénznek“, az áruknak, több eladója, mint vevője. A vételek és eladások metafizikai egyensúlya arra korlátozódik, hogy minden vétel eladás és minden eladás vétel, ami nem különösséges vigasz az áruk őrzői számára, amikor nem bírnak eladni, tehát venni sem.⁴¹

Az eladás és vétel elválása a tulajdonképpeni kereskedelemmel együtt lehetővé tesz rengeteg látszatügyletet az árutermelők és árufogyasztók közötti végleges csere előtt. így módot ad egy csomó élősdinek, hogy a termelési folyamatba befurakodjék és kiaknázza a szétválást. Ez azonban megint csak annyit jelent, hogy a pénzzel mint a polgári munka általános formájával adva van ellentmondásai kifejlődésének lehetősége.

A valóságos forgalom mindenekelőtt egy csomó véletlenszerűen egymás mellett futó vételként és eladásként fejeződik ki. A vételben, akárcsak az eladásban, az áru és a pénz mindig egyazon vonatkozásban állnak egymással szemben — az eladó az áru oldalán, a vevő a pénz oldalán. A pénz mint forgalmi eszköz ezért mindig mint vásárlóeszköz jelenik meg, s ezzel felismerhetetlenné lesznek a pénz megkülönböztetett meghatározásai az áruátalakulás ellentett fázisaiban.

A pénz ugyanabban az aktusban megy át az eladó kezébe, melyben az áru a vevő kezébe megy át. Áru és pénz tehát ellentett irányban fut, és ez a helycsere, melyben az áru az egyik, a pénz pedig a másik oldalra lép, egyidejűleg megy végbe a polgári társadalom egész felületének meghatározatlanul sok pontján. De az első lépés, melyet az áru a forgalomban megtesz, egyúttal utolsó lépése.⁴² Akár azért mozdul el helyéről, mert vonzza az aranyat (Á—P), akár azért, mert az arany vonzza őt (P—Á), egyetlen mozdulattal, egyetlen helycserével kiesik a forgalomból a fogyasztásba. A forgalom áruk folytonos mozgása, de mindig más és más áruké, és mindegyik áru csak egyszer végez mozgást. Mindegyik áru a maga forgalmának második felét nem ugyanazon áruként kezdi, hanem más áruként, aranyként. Az átalakult áru mozgása tehát az arany mozgása. Ugyanaz a pénzdarab, vagyis egy és ugyanazon arany-egyén, mely az Á—P aktusban egy áruval egyszer már helyet cserélt, megfordítva megint megjelenik a P—Á kiindulópontjaként, és így másodszor helyet cserél egy másik áruval. Ahogyan B vevő kezéből A eladó kezébe, úgy megy át most a vevővé vált A kezéből C kezébe. Egy áru formamozgása [Formbewegung], pénzzé átváltozása és pénzből visszaváltozása, vagyis az áru teljes átalakulásának mozgása tehát egyazon pénzdarab külsőleges mozgásaként fejeződik ki, amely két különböző áruval kétszer cserél helyet. Bármilyen szétforgácsoltán és véletlenszerűen kerülnek is egymás mellé a vételek és eladások, a valóságos forgalomban egy vevővel mindig szemben áll egy eladó, és annak a pénznek, mely az eladott áru helyébe lép, annak, mielőtt a vevő kezébe jutott, már egyszer helyet kellett cserélnie egy másik áruval. Másrészt előbb-utóbb a vevővé vált eladó kezéből ismét átmegy egy újabb eladó kezébe, és helycseréjének ebben a többszöri ismétlésében kifejezi az áruk átalakulásainak láncolódását. Ugyanazok a pénzdarabok tehát, mindig a megmozgatott árukkal ellentett irányban, az egyik gyakrabban, a másik kevésbé gyakran, a forgalom egyik helyéről a másikra kerülnek és ennélfogva hosszabb vagy rövidebb forgalmi ívet írnak le. Ugyanannak a pénzdarabnak ezek a különböző mozgásai csakis időbeli egymásutánban következhetnek, mint ahogy megfordítva, a vételek és eladások sokasága és szétforgácsoltsága áruk és pénz egyidejű, térbelileg egymás mellett futó egyszeri helycseréjében jelenik meg.

Az Á—P—Á áruforgalom — egyszerű formájában — úgy megy végbe, hogy a pénz átmegy a vevő kezéből az eladó kezébe és a vevővé vált eladó kezéből egy új eladó kezébe. Ezzel az áru átalakulása befejeződött és következésképpen a pénz mozgása is, amennyiben ez az előbbinek a kifejezése. Minthogy azonban mindig újabb használati értékeket kell termelni árukként és ezért azokat mindig újra be kell vetni a forgalomba, ugyanazok az árubirtokosok megismétlik és megújítják az Á-P—Á-t. Az a pénz, amelyet mint vevők adtak ki, visszatér kezükbe, amint újra áruk eladóiként jelennek meg. Az áruforgalom állandó megújulása ilymódon abban tükröződik, hogy a pénz nemcsak állandóan egyik kézből a másikba gurul, a polgári társadalom egész felületén át, hanem egyúttal számos különböző kis körforgást ír le, végtelenül sok különböző pontból kiindulva és ugyanazokhoz a pontokhoz visszatérve, hogy újra megismételje ugyanezt a mozgást.

Mivel az áruk formaváltozása a pénz puszta helycseréjeként jelenik meg és a forgalmi mozgás folytonossága teljesen a pénz oldalán van — amennyiben az áru mindig csak egy lépést tesz a pénzzel ellentétes irányban, a pénz azonban mindig megteszi a második lépést az áru helyett és b-t mond ott, ahol az áru á-t mondott —, ezért az egész mozgás látszólag a pénzből indul ki, habár az áru az eladáskor kivonja a pénzt a helyéről, tehát az áru ugyanúgy forgatja a pénzt, mint ahogy a vételkor a pénz az árut forgatja. Minthogy továbbá a pénz mindig ugyanazon vonatkozásban; vásárlóeszközként lép az áruval szembe, mint ilyen azonban az árukat csak áraik realizálása által mozgatja meg, a forgalom egész mozgása úgy jelenik meg, hogy a pénz helyet cserél az árukkal, amikor áraikat realizálja, akár egyidejűleg egymás mellett végbemenő különös forgalmi aktusokban, akár egymás után, amikor ugyanaz a pénzdarab különböző áruárakat sorjában realizál. Ha vizsgáljuk pl. az Á—P—Á’—P—Á”—P—Á''' stb. mozgást, tekintet nélkül a minőségi mozzanatokra, melyek a valóságos forgalmi folyamatban felismerhetetlenné válnak, akkor csak ugyanaz az egyhangú művelet mutatkozik. P, miután Á árát realizálta, sorjában realizálja Á', Á" stb. árait is, és az Á, ”, A''' stb. áruk mindig arra a helyre lépnek, amelyet a pénz elhagy. Úgy látszik tehát, mintha az árukat a pénz forgatná, amikor áraikat realizálja. Miközben az árak realizálásának funkcióját végzi, a pénz maga is állandóan forog, amennyiben hol csupán egy helycserét végez, hol egy forgalmi ívet fut be, hol egy kis kört ír le, melynél a kiindulópont és a visszatérés pontja egybeesik. Mint forgalmi eszköznek megvan a saját forgása. A folyamatban levő áruk formamozgása ezért mint a pénz saját mozgása jelenik meg, mely a magán-valóan mozgásnélküli áruk cseréjét közvetíti. Az áruk forgalmi folyamatának mozgása tehát az aranynak mint forgalmi eszköznek a mozgásában — a pénzforgásban fejeződik ki.

Ahogy az árubirtokosok magánmunkáik termékeit társadalmi munka termékeiként fejezték ki, amikor egy dolgot, az aranyat, az általános munkaidő közvetlen létezésévé és ezért pénzzé változtattak át, — ugyanúgy most saját mindenoldalú mozgásuk, mellyel munkáik anyagcseréjét közvetítik, mint egy dolog sajátságos mozgása, mint az arany forgása lép velük szembe. Maga a társadalmi mozgás az árubirtokosok számára egyrészt külsőleges szükségszerűség, másrészt pusztán formai közvetítő folyamat, amely minden egyént képessé tesz arra, bogy a használati értékért, melyet a forgalomba dob, ugyanakkora értékterjedelmű más használati értékeket vonjon ki belőle. Az áru használati értéke a forgalomból való kiesésükkel kezdődik, viszont az aranynak mint forgalmi eszköznek a használati értéke maga a forgása. Az árunak a forgalomban való mozgása csak tovatűnő mozzanat, viszont a pénznek a forgalomban való nyughatatlan kóborlás lesz a funkciója. Ez a forgalmi folyamaton belüli sajátságos funkciója a pénznek mint forgalmi eszköznek új formameghatározottságot ad, melyet most közelebbről ki kell fejteni.

Világos mindenekelőtt, hogy a pénzforgás végtelenül szétforgácsolt mozgás, mert benne a forgalmi folyamatnak vételekre és eladásokra való végtelen szétforgácsolódása és az áruátalakulás egymást kiegészítő fázisainak közömbös szétesése tükröződik. A pénz kis körforgásaiban, melyeknél a kiindulópont és a visszatérés pontja egybeesik, visszahajló mozgás, valóságos körmozgás mutatkozik ugyan, de először is ugyanannyi kiindulópont van, mint amennyi áru, és már csak meghatározatlan sokaságuknál fogva is kivonják magukat ezek a körforgások minden ellenőrzés, mérés és számítás alól. Éppoly kevéssé meghatározott a kiindulóponttól való eltávolodás és a hozzá való visszatérés közötti idő. Az is közömbös, hogy egy adott esetben végbemegy-e ilyen körforgás vagy sem. Egyetlen gazdasági tény sem általánosabban ismert, mint az, hogy valaki egyik kezével pénzt adhat ki anélkül, hogy a másikkal megint bevételezné. A pénz végtelenül különböző pontokról indul ki és végtelenül különböző pontokra tér vissza, de a kiindulási pontnak és a visszatérési pontnak az egybeesése véletlenszerű, mert az Á—P—Á mozgásban a vevőnek eladóvá való visszaváltozása nincs szükségszerűen megszabva. De még kevésbé fejez ki a pénzforgás olyan mozgást, mely egy középpontból kisugárzik a kerület minden pontja felé és a kerület minden pontjáról visszatér ugyanahhoz a középponthoz. A pénznek úgynevezett körbenforgása, ahogyan az mint kép lebeg előttünk, arra korlátozódik, hogy minden ponton látjuk a pénz megjelenését és eltűnését, nyughatatlan helycseréjét. A pénzforgalomnak egy magasabb közvetítő formájában, pl. a bankjegyforgalomban, azt fogjuk találni, hogy a pénz kiadásának feltételei magukban foglalják visszaáramlásának feltételeit. Az egyszerű pénzforgalom szempontjából ellenben véletlenszerű, hogy ugyanaz a vevő ismét eladóvá válik-e. Ahol benne valóságos körmozgások állandóan mutatkoznak, azok csupán visszatükröződései mélyebb termelési folyamatok nak. Pl. a gyáros pénteken pénzt vesz fel bankárjától, szombaton a pénzt kifizeti munkásainak, ezek annak legnagyobb részét rögtön odafizetik szatócsoknak stb., az utóbbiak pedig hétfőn visszaviszik a bankárhoz.

Láttuk, hogy a pénz a térbelileg tarkán egymás mellé kerülő vételekben és eladásokban áraknak egy adott tömegét egyidejűleg realizálja és csak egyszer cserél helyet az árukkal. Másrészt azonban, amennyiben mozgásában az áruk teljes átalakulásainak mozgása és ez átalakulások láncolódása jelenik meg, ugyanaz a pénzdarab különböző áruk árait realizálja és így nagyobb vagy kisebb számú forgást visz végbe. Ha tehát egy országnak egy adott időszakaszban, pl. egy napon végbemenő forgalmi folyamatát vesszük, akkor az árak realizálásához és ezért az áruk forgatásához szükséges aranytömeget kettős mozzanat határozza meg, egyrészt ezeknek az áraknak a teljes összege, másrészt ugyanazon aranydarabok forgásainak az átlagos száma. A forgások e számát, vagyis a pénzforgás sebességét viszont meghatározza az az átlagos sebesség, illetve a pénzforgás sebessége csak kifejezi azt az átlagos sebességet, amellyel az áruk átalakulásuk különböző fázisait befutják, amellyel ezek az átalakulások láncszerűen folytatódnak, és amellyel az átalakulásaikat befutott árukat a forgalmi folyamatban új árukkal pótolják. Az ármegjelölésben tehát valamennyi áru csereértéke eszmeileg ugyanolyan értéknagyságú aranymennyiséggé változott át és a két elszigetelt forgalmi aktusban, P-Á-ban és Á-P-ben, ugyanaz az értékösszeg kétszeresen volt meg, az egyik oldalon áruban, a másikon aranyban, — ugyanakkor az aranynak mint forgalmi eszköznek a létezését nem az egyes nyugvó árukra való elszigetelt vonatkozása határozza meg, hanem mozgalmas létezése a folyamatban levő áruvilágban — az a funkciója, hogy helycseréjében az áruk formacseréjét, tehát helycseréjének sebességével az áruk formacseréjének sebességét fejezze ki. A forgalmi folyamatban való valóságos meglétét, azaz a forgalomban levő valóságos aranytömeget tehát most az aranynak magában az összfolyamatban való funkcionáló létezése határozza meg.

A pénzforgalom előfeltétele az áruforgalom, mégpedig a pénz olyan árukat forgat, amelyeknek ára van, azaz amelyeket eszmeileg már egyenlővé tettek meghatározott aranymennyiségekkel. Magában az áruk ármeghatározásában a mértékegységül szolgáló aranymennyiség értéknagysága, vagyis az arany értéke már adottnak van előfeltételezve. Ezzel az előfeltételezéssel tehát a forgalom számára szükséges aranymennyiséget mindenekelőtt a realizálandó áruárak teljes összege határozza meg. Magát ezt a teljes összeget pedig meghatározza 1. az ár foka, az áruk aranyban becsült csereértékeinek relatív magassága vagy alacsonysága és 2. a meghatározott árakon forgalomban levő áruk tömege, tehát az adott árakon lebonyolított vételek és eladások tömege.⁴³ Ha egy quarter búza 60 sh.-be kerül, forgatásához, vagyis árának realizálásához még egyszer annyi arany szükséges, mint ha csak 30 sh.-be kerül. 500 quarter forgalmához 60 sh.-jével még egyszer annyi arany szükséges, mint 250 quarter forgalmához ugyanolyan árral. Végül 10 quarter forgalmához 100 sh.-jével csak fele annyi arany szükséges, mint 40 quarter forgalmához 50 sh.-jével. Ebből az következik, hogy az áruforgalomhoz szükséges arany mennyisége eshet az árak emelkedése ellenére, ha a forgatott áruk tömege nagyobb arányban csökken, mint amilyenben az árak teljes összege növekszik, és hogy fordítva, a forgalmi eszközök tömege emelkedhet, ha a forgatott áruk tömege esik, de árösszegük nagyobb arányban emelkedik. Szép angol részletvizsgálatok így pl. kimutatták, hogy Angliában egy gabonadrágulás első stádiumaiban a forgalomban levő pénz tömege növekszik, mert a csökkent gabonatömeg árösszege nagyobb, mint amennyi a nagyobb gabonatömeg árösszege volt, egyidejűleg pedig a többi áru tömegének forgalma egy darabig a régi árakon zavartalanul továbbfolyik. A gabonadrágulásnak egy későbbi stádiumában ellenben a forgalomban levő pénz tömege csökken, vagy azért, mert a gabona mellett kevesebb árut adnak el a régi áron, vagy pedig mert ugyanannyi árut alacsonyabb áron.

A forgalomban levő pénz mennyiségét azonban, mint láttuk, nemcsak a realizálandó áruárak teljes összege határozza meg, hanem egyúttal az a sebesség, amellyel a pénz forog, vagyis amellyel egy adott időszakaszban az árak realizálásának ügyletét véghezviszi. Ha ugyanaz a sovereign ugyanaznap 10 vételt végez s mindenkor egy sovereignbe kerülő árut vesz, tehát tízszer cserél gazdát, pontosan ugyanazt az ügyletet viszi véghez, mint 10 sovereign, melyeknek mindegyike egy nap alatt csak egy forgást végez.⁴⁴

Az arany forgási sebessége tehát pótolhatja mennyiségét, vagyis az aranynak a forgalmi folyamatban való létezését nemcsak az áru mellett egyenértékként való létezése határozza meg, hanem az áruátalakulás mozgásán belüli létezése is. A pénzforgás sebessége azonban csak bizonyos fokig pótolja az arany mennyiségét, minthogy végtelenül szétforgácsolt vételek és eladások minden adott időpontban térbelileg egymás mellé kerülnek.

Ha a forgalomban levő áruk össz-ára emelkedik, de kisebb arányban, mint amilyenben a pénzforgás sebessége növekszik, akkor a forgalmi eszközök tömege csökkenni fog. Ha megfordítva, a forgás sebessége nagyobb arányban csökken, mint amilyenben a forgalomban levő árutömeg összára esik, akkor a forgalmi eszközök tömege emelkedni fog. A forgalmi eszközök növekvő mennyisége általánosan süllyedő árakkal együtt, a forgalmi eszközök csökkenő mennyisége általánosan emelkedő árakkal együtt — ez az áruárak történetében a legjobban megállapított jelenségek közé tartozik. Azok az okok azonban, amelyek az árak fokában emelkedést és egyidejűleg a pénz forgási sebességének fokában még nagyobb emelkedést idéznek elő, valamint a megfordított mozgás, kívül esnek az egyszerű forgalom vizsgálatán. Példaképpen megemlíthetjük, hogy egyebek között azokban a korszakokban, amikor a hitel dominál, a pénzforgás sebessége gyorsabban nő, mint az áruk ára, míg csökkenő hitel esetén az áruk ára lassabban csökken, mint a forgalom sebessége. Az egyszerű pénzforgalom felszíni és formális jellege éppen abban mutatkozik meg, hogy a forgalmi eszközök számát meghatározó valamennyi mozzanat, úgymint a forgalomban levő áruk tömege, az árak, az árak emelkedése vagy esése, az egyidejű vételek és eladások száma, a pénzforgás sebessége — mind az áruvilág átalakulási folyamatától függ, amely viszont függ a termelési mód összjellegétől, a népesség tömegétől, város és falu viszonyától, a szállítási eszközök fejlettségétől, a munka nagyobb vagy csekélyebb megosztásától, a hiteltől stb., egyszóval olyan körülményektől, melyek mind az egyszerű pénzforgalmon kívül vannak és benne csak tükröződnek.

A forgalom sebességét előfeltételezve, a forgalmi eszközök tömegét tehát egyszerűen az áruk ára határozza meg. Az árak tehát nem azért magasak vagy alacsonyak, mert több vagy kevesebb pénz forog, hanem azért forog több vagy kevesebb pénz, mert az árak magasak vagy alacsonyak. Ez egyike a legfontosabb gazdasági törvényeknek, s ennek részletbeli kimutatása az áruárak történetéből talán egyetlen érdeme a Ricardo-utáni angol gazdaságtannak. Ha mármost a tapasztalat azt mutatja, hogy a fémforgalom színvonala, vagyis a forgalomban levő arany és ezüst tömege egy meghatározott országban időleges apályoknak és dagályoknak van ugyan kitéve, mégpedig néha nagyon heves apályoknak és dagályoknak,⁴⁵ egészében azonban hosszabb időszakokat tekintve változatlan marad és az átlagszínvonaltól való eltérések csak gyenge ingadozásokig terjednek — ez a jelenség egyszerűen a forgalomban levő pénz tömegét meghatározó körülmények ellentétes természetéből magyarázódik. Egyidejű módosulásuk közömbösíti hatásukat és mindent a régiben hagy.

Az a törvény, hogy a pénz adott forgási sebessége és az áruk adott árösszege mellett a forgalomban levő közeg mennyisége meg van határozva, kifejezhető úgy is, hogy ha az áruk csereértékei és átalakulásaik átlagsebessége adva van, akkor a forgalomban levő arany mennyisége saját értékétől függ. Ezért ha az arany értéke, azaz a termeléséhez szükséges munkaidő növekednék vagy csökkenne, akkor az áruárak fordított arányban emelkednének vagy esnének, és az árak ezen általános emelkedésének vagy esésének változatlan forgási sebesség mellett nagyobb vagy kisebb tömege felelne meg annak az aranynak, amely ugyanazon árutömeg forgatásához szükséges. Ugyanez a változás következnék be, ha a régi értékmérőt értékesebb vagy értéktelenebb fém szorítaná ki. így Hollandiának, amikor az államhitelezők iránti gyengédségből és a kaliforniai és ausztráliai felfedezések hatásaitól való félelemből az aranypénzt ezüstpénzzel helyettesítette, ugyanannak az árutömegnek a forgatásához 14—15-ször több ezüstre volt szüksége, mint azelőtt aranyra.

A forgalomban levő aranymennyiségnek az áruárak változó összegétől és a változó forgalmi sebességtől való függéséből következik, hogy a fémből való forgalmi eszközök tömegének összehúzódásra és kitágulásra képesnek kell lennie, egyszóval, hogy a forgalmi folyamat szükségletének megfelelően az aranynak hol be kell lépnie forgalmi eszközként a folyamatba, hol meg ki kell abból válnia. Később látni fogjuk, miként valósítja meg maga a forgalmi folyamat ezeket a feltételeket.

Az arany a forgalmi eszköz-funkciójában sajátos küllemet ölt magára: érmévé lesz. Nehogy forgását technikai nehézségek feltartóztassák, a számolópénz mércéjének megfelelően érmévé verik. Az olyan aranydarabok, amelyeknek verete és alakzata mutatja, hogy a pénz számolóneveiben, £, sh. stb., képviselt arany-súlyrészeket tartalmazzák: érmék. Ahogy az érmeár meghatározása, úgy a pénzverés technikai ügylete is az államot illeti. Ahogy számolópénzként, úgy érmeként is a pénz helyi és politikai jelleget kap, különböző országok nyelvét beszéli és különböző nemzeti egyenruhát visel. Az a terület, melyben a pénz érmeként forog, ennélfogva mint belső, egy közösség határai által körülírt áruforgalom elválik az áruvilág általános forgalmától.

De a rúd-állapotú arany és az érmearany között nincs nagyobb különbség, mint az arany érmeneve és az arany súlyneve között. Ami az utóbbi esetben névkülönbség, az az előbbiben pusztán az alakzat különbségeként jelenik meg. Az aranyérmét az olvasztótégelybe lehet dobni és ezzel ismét sans phrase [szószaporítás nélkül] arannyá lehet átváltoztatni, ahogy megfordítva, az aranyrudat csak a pénzverdébe kell küldeni, hogy megkapja az érmeformát. Az egyik alakzatból a másikba való átváltozás és visszaváltozás tisztán technikai műveletként jelenik meg.

100 troy font, vagyis 1200 uncia 22 karátos aranyért az angol pénzverdétől 4672½ £-et vagy aranysovereignt lehet kapni, és ha a mérleg egyik serpenyőjébe ezeket a sovereigneket tesszük, a másikba pedig 100 font rúdaranyat, ugyanannyit nyomnak, és így be van bizonyítva, hogy a sovereign nem más, mint az angol érmeárban ezzel a névvel jelzett súlyrésznyi arany, amelynek saját alakzata és bélyege van. A 4672½ aranysovereignt különböző pontokról dobják forgalomba, s ezek az érmék a forgalom sodrában egy nap alatt meghatározott számú forgást visznek végbe, az egyik sovereign többet, a másik kevesebbet. Ha egy-egy uncia napi forgásainak átlagszáma 10, akkor az 1200 uncia arany az áruk árainak 12 000 unciára, vagyis 46 725 sovereignre rúgó teljes összegét realizálná. Bármit műveljünk is az egy uncia arannyal, sohasem fog 10 unciát nyomni. Itt a forgalmi folyamatban azonban 1 uncia valójában 10 unciát nyom. Az érmének a forgalmi folyamaton belüli létezése egyenlő a benne foglalt aranymennyiséggel, szorozva az érme forgásainak számával. Az érme tehát meghatározott súlyú egyedi aranydarabként való valóságos létezésén kívül funkciójából fakadó eszmei létezésre tesz szert. De akár egyszer, akár tízszer fordul meg a sovereign, minden egyes vételben vagy eladásban csak mint egyedi sovereign hat. Úgy vagyunk ezzel, mint egy generálissal, aki az ütközet napján azzal, hogy idejében megjelenik tíz különböző ponton, tíz generálist pótol, mégis minden ponton egy és ugyanaz a generális. A forgalmi eszköz eszmeivé válása, mely a pénzforgásban a mennyiségnek sebességgel való pótlásából fakad, az érmének csak a forgalmi folyamaton belüli funkcionális létezésére vonatkozik, de nem érinti az egyes pénzdarab létezését.

A pénzforgás azonban külső mozgás, és a sovereign, habár non olet [nincs szaga], mégis vegyes társaságban forgolódik. A mindenféle kezekkel, erszényekkel, zsebekkel, bugyellárisokkal, tárcákkal, zacskókkal, ládákkal és fiókokkal való súrlódás közben az érme megkopik, itt elhagy egy aranyatomot, ott egy másikat, és így világjárása közben a lecsiszolódás folytán egyre többet veszít belső tartalmából. Használat közben elhasználódik. Kapjuk el a sovereignt egy olyan pillanatban, amikor természetadta szolid jelleme láthatólag még csak kevéssé rendült meg. „A pék, aki ma egy vadonatúj sovereignt frissen kap a bankból és azt holnap a molnárnak kifizeti, már nem ugyanazt az igazi (veritable) sovereignt fizeti: könnyebb, mint akkor volt, amikor kapta.”⁴⁶ „Világos, hogy az érmének a dolgok természeténél fogva mindenkor darabról darabra veszítenie kell értékéből, pusztán a közönséges és elkerülhetetlen lecsiszolódás hatása következtében. Fizikai lehetetlenség bármikor akár egyetlen napra is a könnyű érméket teljesen kizárni a forgalomból.”⁴⁷ Jacob becslése szerint abból a 380 millió £-ből, amely 1809-ben Európában létezett, 1829-ben, tehát 20 éves időköz alatt, 19 millió £. lecsiszolódás következtében teljesen eltűnt.⁴⁸ Míg tehát az áru az első lépéssel, mellyel a forgalomba belép, kiesik abból, az érme a forgalomban megtett néhány lépés után több fémtartalmat képvisel, mint amennyije van. Minél hosszabb ideig forog az érme változatlan forgási sebességgel, vagy minél élénkebb lesz forgása ugyanabban az időközben, annál inkább válik külön érme-létezése arany- vagy ezüst-létezésétől. Ami megmarad, az magni nominis umbra [magni nominis umbra]. Az érme teste már csak árnyék. Eredetileg nehezebbé, most viszont könnyebbé válik a folyamat által, de minden egyes vételben vagy eladásban továbbra is az eredeti aranymennyiségnek számít. A sovereign mint látszat-sovereign [Schein-Sovereign], mint látszat-arany továbbra is a törvényes aranydarab funkcióját tölti be. Más lények a külvilággal való súrlódás által elveszítik idealizmusukat, az érmét viszont a gyakorlat idealizálja, arany- vagy ezüst-testének puszta látszat-létezésévé változtatja át. A fémpénznek ezt a második idealizálását, melyet maga a forgalmi folyamat idéz elő, vagyis a névleges tartalma és reális tartalma közötti szétválást, részben a kormányok, részben magánkalandorok a legkülönfélébb pénzhamisításokra aknázzák ki. Az érmeügy egész története a középkor kezdetétől egészen a XVIII. század derekáig e kétoldalú és antagonisztikus hamisítások történetébe oldódik fel, és az olasz közgazdászok műveinek Custodi-féle sokkötetes gyűjteménye nagyrészt e pont körül forog.

Az aranynak funkcióján belüli látszat-létezése azonban konfliktusba kerül valóságos létezésével. Az egyik aranyérme többet, a másik kevesebbet veszített el fémtartalmából forgása közben, és az egyik sovereign ezért most valójában többet ér, mint a másik. Minthogy azonban funkcionális létezésükben mint érme ugyanannyit érnek, s az a sovereign, amely súlyra 1/4 uncia, nem ér többet, mint az a sovereign, amely látszatra 1/4 uncia, — a teljes súlyú sovereignek egy részét lelkiismeretlen birtokosok sebészeti műtétnek vetik alá, és mesterségesen viszik véghez rajtuk azt, amit a forgás maga természetes módon hajtott végre könnyebb testvéreiken. Megnyirbálják őket és felesleges aranyhájuk az olvasztótégelybe vándorol. Ha 4672½ aranysovereign mérlegre téve átlagosan már csak 800 unciát nyom 1200 helyett, akkor az aranypiacra hozva már csak 800 uncia aranyat vásárolhatnak, vagyis az arany piaci ára az érmeára fölé emelkednék. Mindegyik pénzdarab, ha teljes súlyú is, kevesebbet érne érmeformájában, mint rúdformájában. A teljes súlyú sovereigneket visszaváltoztatnák rúdformájukba, melyben a több aranynak több az értéke, mint a kevesebb aranynak. Mihelyt ez a fémtartalom alá csökkenés elegendő számú sovereignre terjedt ki ahhoz, hogy előidézze az arany piaci árának tartós emelkedését érmeára fölé, az érmék számolónevei ugyanazok maradnának, de ezentúl már kisebb mennyiségű aranyat jelölnének. Másszóval, a pénz mércéje megváltoznék és az aranyat ezentúl ennek az új mércének megfelelően vernék. Forgalmi eszközként való eszmeivé válása révén az arany, visszaütve, megváltoztatná a törvényileg megállapított arányokat, melyekben az árak mércéje volt. Ugyanez a forradalom egy bizonyos időköz után megismétlődnék, és így az arany mind ármérce, mind forgalmi eszköz funkciójában állandó változásnak lenne alávetve, úgyhogy az egyik formában végbemenő változás változást idézne elő a másik formában is és megfordítva. Ez magyarázza meg azt a korábban említett jelenséget, hogy minden modern nép történetében az állandóan csökkenő fémtartalomnak ugyanaz a pénzneve maradt meg. Az arany mint érme és az arany mint ármérce közötti ellentmondás éppígy ellentmondássá lesz az arany mint érme és az arany mint általános egyenérték között, mely utóbbiként az arany nemcsak az országhatárokon belül, hanem a világpiacon forog. Értékmérőként az arany mindig teljes súlyú volt, mert csak eszmei aranyként szolgált. Az arany mint egyenérték az elszigetelt Á—P aktusban azonnal visszaesik mozgalmas létezéséből nyugalmas létezésébe, de mint érme a természetes szubsztanciája szüntelen konfliktusba kerül a funkciójával. Teljesen nem lehet az aranysovereign látszat-arannyá való átváltozását elkerülni, de a törvényhozás érmeként való megszilárdulását igyekszik megakadályozni azzal, hogy a szubsztancia-hiány bizonyos fokán érvényteleníti. Angol törvény szerint pl. egy sovereign, amely súlyából több mint 0,747 graint vesztett, már nem törvényes sovereign. Az Angol Bank, amely csupán 1844 és 1848 között 48 millió aranysovereignt mért meg, Cotton úr aranymérlegében olyan géppel rendelkezik, amely nemcsak megérzi, ha két sovereign között 1/100 grain különbség van, hanem értelmes lényként a kisebb súlyút kidobja egy deszkára, ahol egy másik gép alá jut, mely keleti kegyetlenséggel szétfűrészeli.

Mindamellett az aranyérme ilyen feltételek mellett egyáltalában nem lehetne forgalomban, ha forgása nem korlátozódnék a forgalom meghatározott köreire, melyeknek határain belül kevésbé gyorsan kopik el. Ha egy aranyérme a forgalomban 1/4 unciának számít, de már csak 1/5 uncia súlyú, valójában 1/20 unciányi aranynak puszta jegyévé vagy jelképévé vált, és így minden aranyérme magánál a forgalmi folyamatnál fogva többé-kevésbé puszta jegyévé vagy jelképévé változik át szubsztanciájának. Ámde egyetlen dolog sem lehet önmagának jelképe. A festett szőlő nem jelképe a valóságos szőlőnek, hanem látszat-szőlő. Még kevésbé lehet azonban egy könnyű sovereign a teljes súlyú sovereign jelképe, éppoly kevéssé, mint ahogy egy lesoványodott ló sem lehet egy kövér ló jelképe. Minthogy tehát az arany önmaga jelképévé válik, de nem szolgálhat önmaga jelképéül, ezért a forgalomnak azokban a köreiben, melyekben a leggyorsabban kopik el, azaz azokban a körökben, ahol a legkisebb arányú vételek és eladások állandóan megújulnak, arany-létezésétől elválasztott jelképes, ezüst- vagy réz-létezést nyer. Az összes aranypénz egy meghatározott aránya — bár nem ugyanazok az aranydarabok — mindig ezekben a körökben keringene érmeként. Ebben az arányban az aranyat ezüst- vagy rézjegyekkel pótolják. Egy országon belül tehát csak egy sajátos áru funkcionálhat értékmérőként és ennélfogva pénzként, de különböző áruk szolgálhatnak az arany mellett érmeként. Ezek a kisegítő forgalmi eszközök, pl. ezüst- vagy rézjegyek, a forgalmon belül az aranyérme meghatározott töredékrészeit képviselik. Saját ezüst vagy réztartalmukat ezért nem az ezüstnek és a réznek az aranyhoz való értékviszonya határozza meg, hanem a törvény állapítja meg önkényesen. Csak olyan mennyiségekben szabad őket kibocsátani, amilyenekben az aranyérme általuk képviselt kisebb töredékrészei állandóan forognának, akár nagyobb aranyérmek felváltása, akár megfelelően kicsiny áruárak realizálása végett. Az áruk kicsinybeni forgalmán belül az ezüstjegyek és rézjegyek megintcsak különös körökhöz fognak tartozni. A dolog természeténél fogva forgási sebességük fordított arányban áll azzal az árral, amelyet minden egyes vételnél és eladásnál realizálnak, vagy pedig az aranyérme ama töredékrészének nagyságával, amelyet képviselnek. Ha mérlegeljük, milyen óriási a mindennapi kis forgalom terjedelme olyan országban, mint Anglia, a forgalomban levő kisegítő érmék összes mennyiségének relatíve jelentéktelen aránya mutatja forgásuk sebességét és állandóságát. Egy nemrég kiadott parlamenti jelentésből azt látjuk pl., hogy 1857-ben az angol pénzverde 4 859 000 £ összegben vert aranyérmét, ezüstöt pedig 733 000 £ névértékben és 363 000 £ fémértékben. Az 1857 december 31-ével végződő tíz évben az érmévé vert arany teljes összege 55 239 000 £ volt, és csak 2 434 000£ volt az ezüst. A rézérme névértéke 1857-ben mindössze 6720 £ volt — rézértékben 3492 £ —, ebből 3136 £ pennykben, 2464 félpennykben és 1120 farthingokban. A legutóbbi tíz évben vert rézérmék teljes értéke névértékben 141 477 £ volt, 73 5O3£ fémértékben. Mint ahogy az aranyérmét megakadályozzák érmefunkciójának megszilárdulásában azzal, hogy törvényileg meghatározzák azt a fémveszteséget, amely megfosztja pénzjellegétől, ugyanúgy megfordítva, az ezüst- és rézjegyeket is — azzal, hogy meghatározzák az áraknak azt a fokát, melyet törvényesen realizálnak — megakadályozzák abban, hogy a maguk forgalmi területéről átmenjenek az aranyérme forgalmi területére és pénzként megszilárduljanak. Így pl. Angliában rezet csak 6 penny erejéig, ezüstöt csak 40 sh. erejéig kell fizetésképpen elfogadni. Ha ezüst- és rézjegyeket nagyobb mennyiségekben bocsátanának ki, mint amennyit forgalmi területeik szükségletei megkívánnak, ezáltal nem emelkednének az áruárak, hanem ezek a jegyek felhalmozódnának a kicsinybeni eladóknál, akik végül is kénytelenek volnának őket fémként eladni. Így 1798-ban angol rézérmék, melyeket magánemberek bocsátottak ki, 20, 30, 50 £ összegben felhalmozódtak a szatócsoknál, akik hiába próbálták őket ismét forgásba hozni, és végül mint árut a rézpiacra kellett dobniuk őket.⁴⁹

Az ezüst- és rézjegyeknek, amelyek az aranyérmét a belső forgalom meghatározott területein képviselik, törvényileg maghatározott ezüst- és réztartalmuk van, de a forgalom sodrában éppúgy lecsiszolódnak, mint az aranyérme, és forgásuk sebességének és állandóságának megfelelően még gyorsabban eszmeiesülnek puszta árnyéktestekké. Ha mármost ismét meghúznák a fémcsökkenés határvonalát, amelyen túl az ezüst- és rézjegyek érmejellegüket elvesztenék, akkor saját forgalmi területük meghatározott körein belül megint más jelképes pénzzel, mondjuk vassal és ólommal, kellene helyettesíteni őket, és a jelképes pénznek ez a más jelképes pénzzel való képviselése végnélküli folyamat lenne. Ezért minden fejlett forgalmú országban magának a pénzforgásnak a szükségszerűsége arra kényszerít, hogy az ezüst- és rézjegyek érmejellegét függetlenítsék fémveszteségük bármely fokától. Ezzel megjelenik az, ami a dolog természetében rejlett, hogy az ezüst- és rézjegyek nem azért jelképei az aranyérmének, mert ezüstből és rézből készített jelképek, nem azért, mert értékük van, hanem annyiban, amennyiben nincs értékük.

Relatíve értéktelen dolgok, mint a papír, tehát funkcionálhatnak az aranypénz jelképeként. Az, hogy a kisegítő érme fémjegyekből, ezüstből, rézből stb. áll, nagyrészt abból származik, hogy a legtöbb országban a kevésbé értékes fémek pénzként forogtak — mint Angliában az ezüst, az ó-római köztársaságban, Svédországban, Skóciában stb. a réz —, mígcsak a forgalmi folyamat őket váltópénzzé le nem fokozta és nemesebb fémet nem tett helyükbe. Egyébként a dolog természetében rejlik, hogy a fémforgalomból közvetlenül kinövő pénzjelkép eleinte maga is fém. Mint ahogy fémjegyekkel helyettesítik azt az aranyadagot, amelynek folyton mint váltóérmének kellene forognia, ugyanúgy azt az aranyadagot is, amelyet a belső forgalom területe folyton felszív mint érmét, amelynek tehát állandóan forognia kell, értéktelen jegyekkel helyettesíthetik. Az a színvonal, mely alá a forgó érme tömege sohasem süllyed, minden országban tapasztalatilag adva van. A fémérme névleges tartalma és fémtartalma közötti eredetileg észre sem vehető különbség tehát elmehet az abszolút szétválásig. A pénz érmeneve különválik a pénz szubsztanciájától és rajta kívül, értéktelen papírcédulákban létezik tovább. Az áruk csereértéke cserefolyamatuk által aranypénzben kristályosodik ki, az aranypénz viszont a forgásban átszellemül a saját jelképévé, először az elkopott aranyérme formájában, azután a kisegítő fémérmék formájában és végül az értéktelen jegynek, a papírnak, a puszta étlékjeinek a formájában.

Az aranyérme azonban csak azért hozta létre először fémből, majd papírból való helyetteseit, mert fémvesztesége ellenére továbbra is érmeként funkcionált. Nem azért forgott tovább, mert jelképpé kopott, hanem azért kopott jelképpé, mert folytatta forgását. Csak amennyiben a folyamaton belül az aranypénz maga saját értékének puszta jelévé válik, helyettesíthetik puszta értékjelek.

Amennyiben az Á-P-Á mozgás a két közvetlenül egymásba átcsapó mozzanatnak, Á—P-nek és P—Á-nаk folyamatszerű egysége, vagyis amennyiben az áru végigfutja teljes átalakulásának folyamatát, annyiban az áru kifejleszti csereértékét az árban és a pénzben, hogy ezt a formát nyomban megint megszüntesse, ismét áruvá, vagy jobbanmondva használati értékké váljék. Az áru tehát csereértékének csak látszólagos önállósulásáig jut el. Másrészt láttuk, hogy az arany, amennyiben csak érmeként funkcionál, vagyis állandóan forgásban van, valójában csak az áruk átalakulásainak láncolódását és az áruknak csak tovatűnő pénz-létét képviseli, az egyik áru árát csak azért realizálja, hogy a másikét realizálja, de sehol sem jelenik meg mint a csereérték nyugvó létezése vagy mint maga is nyugvó áru. Az a realitás, amelyet az áruk csereértéke ebben a folyamatban kap és az arany a forgása közben kifejez, az csak az elektromos szikra realitása. Az arany, habár valóságos arany, csak látszat-aranyként funkcionál és ezért ebben a funkciójában önmaga jeleivel helyettesíthető.

Az értékjel, mondjuk a papír, amely érmeként funkcionál, jele az érme nevében kifejezett aranymennyiségnek, tehát aranyjel. Amilyen kevéssé fejez ki egy meghatározott mennyiségű arany magán-valóan értékviszonyt, éppoly kevéssé teszi ezt a jel, amely helyébe lép. Az aranyjel annyiban képvisel értéket, amennyiben egy meghatározott mennyiségű aranynak mint tárgyiasult munkaidőnek egy meghatározott értéknagysága van. Az általa képviselt értéknagyság azonban mindenkor az általa képviselt aranymennyiség értékétől függ. Az árukkal szemben az értékjel áraik realitását fejezi ki, s csak azért signum pretii [árjel] és értékjel, mert az áruk értéke az árban fejeződik ki. Az Á—P—Á folyamatban, amennyiben az mint a két átalakulásnak csak folyamatszerű egysége, illetve egymásba való közvetlen átcsapása jelentkezik — márpedig ilyennek jelentkezik azon a forgalmi területen, melyben az értékjel funkcionál —, az áruk csereértéke az árban csak eszmei, a pénzben csak elképzelt, jelképes létezésre tesz szert. A csereérték ilymódon csak mint elgondolt vagy dologilag elképzelt csereérték jelenik meg, de nincs valósága magukon az árukon kívül, amennyiben egy meghatározott mennyiségű munkaidő tárgyiasult bennük, úgy látszik ezért, mintha az értékjel az áruk értékét közvetlenül képviselné, mivel nem úgy jelentkezik, mint arany jele, hanem mint az árban csak kifejezett, de csakis az áruban meglevő csereértéknek a jele. Ez a látszat azonban hamis. Az értékjel közvetlenül csak árjel, tehát aranyjel, és csak kerülőúton jele az áru értékének. Az arany nem eladta árnyékát, mint Peter Schlemihl, hanem vásárol árnyékával. Az értékjel tehát csak annyiban hat, amennyiben a folyamaton belül az egyik áru árát képviseli a másikkal szemben, illetve mindegyik árubirtokossal szemben aranyat képvisel. Egy meghatározott, relatíve értéktelen dolog — bőrdarab, papírszelet stb. — először szokásszerűen válik a pénzanyag jelévé, ám csak akkor marad meg annak, ha jelkép-létezését az árubirtokosok általános akarata szavatolja, azaz ha törvényileg konvencionális létezést és ezért kényszerárfolyamot kap. Állami papírpénz kényszerárfolyammal — ez az értékjel kiteljesedett formája és a papírpénz egyetlen olyan formája, amely közvetlenül a fémforgalomból vagy magából az egyszerű áruforgalomból nő ki. A hitelpénz a társadalmi termelési folyamatnak egy magasabb területéhez tartozik és egészen más törvények szabályozzák. A jelképes papírpénz valójában korántsem különbözik a kisegítő fémérmétől, csak szélesebb forgalmi területen hat. Ha az ármérce, illetve az érmeár pusztán technikai fejlődése és továbbá a nyersaranynak aranyérmévé való külsőleges átformálása már előidézte az állam beavatkozását és ezzel a belső forgalom szemmelláthatólag elvált az általános áruforgalomtól, ezt az elválást az érmének értékjellé fejlődése kiteljesíti. Puszta forgalmi eszközként a pénz egyáltalában csak a belső forgalom területén belül önállósulhat.

Fejtegetésünk megmutatta, hogy az arany érme-létezése mint magától az arany-szubsztanciától elvált értékjel magából a forgalmi folyamatból fakad, nem pedig megállapodásból vagy állami beavatkozásból. Oroszország az értékjel természetadta keletkezésének csattanós példáját nyújtja. Abban az időben, amikor ott pénz gyanánt bőrök és prémek szolgáltak, az ellentmondás, mely e nem-tartós és nehézkes anyag és annak forgalmi eszköz funkciója között fennállt, megteremtette azt a szokást, hogy ezt a pénzt kis lebélyegzett bőrdarabokkal helyettesítették, amelyek így bőrökkel és szőrmékkel fizetendő utalványokká lettek. Később kopejka néven az ezüstrubel töredékrészeinek puszta jeleivé váltak és ebben a használatukban helyenként megmaradtak egészen 1700-ig, amikor Nagy Péter megparancsolta, hogy az állam által kibocsátott kis rézérmékre váltsák be őket.⁵¹ Ókori írók, akik csak a fémforgalom jelenségeit figyelhették meg, a pénz- érmét már jelképnek vagy értékjelnek fogják fel. így Platón⁵¹ és Arisztotelész⁵². Olyan országokban, ahol hitel még egyáltalán nem fejlődött ki, mint Kínában, a kényszerárfolyamú papírpénz már igen korán fellelhető.⁵³ A papírpénz régebbi szószólói szintén kifejezetten utalnak arra, hogy a fémérmének értékjellé való átváltozása magában a forgalmi folyamatban ered. így Benjamin Franklin⁵⁴ és Berkeley püspök.⁵⁵

Hány rizsma papír foroghat szeletekre szétvágva pénzként? A kérdésnek ilyen feltevése idétlen volna. Az értéktelen jegyek csak annyiban értékjelek, amennyiben az aranyat képviselik a forgalmi folyamaton belül, az aranyat pedig csak annyiban képviselik, amennyiben az arany érmeként maga belekerülne a forgalmi folyamatba, ezt a mennyiséget pedig az arany saját értéke határozza meg, ha az áruk csereértéke és átalakulásaik sebessége adva van. 5 £ elnevezésű papírszeletek csak ötszörte kisebb számban foroghatnak, mint 1 £ elnevezésnek, és ha valamennyi fizetés shillinges papírszeletekkel történnék, akkor hússzor több papírshillingnek kellene forognia, mint papír £-nek. Ha az aranyérmét különböző elnevezésű papírszeletek képviselnék, pl. 5 £-esek, 1 £-esek, 10 sh.-esek, akkor ezeknek a különböző fajta értékjeleknek a mennyiségét nemcsak a teljes forgalom számára, hanem a mindegyik különös fajta forgalmi köre számára szükséges aranymennyiség szabná meg. Ha 14 millió £ volna az a színvonal (ez az angol banktörvényhozás feltevése, de nem az érmére, hanem a hitelpénzre vonatkozóan), amely alá egy ország forgalma sohasem süllyedne, akkor 14 millió papírszelet foroghatna, melyeknek mindegyike 1 £-nek az értékjele. Ha az arany értéke esnék vagy emelkednék, mert a termeléséhez szükséges munkaidő esett vagy emelkedett, akkor ugyanazon árutömeg változatlan csereértéke mellett a forgalomban levő £-es papírszeletek száma emelkedne vagy esne, az arany értékváltozásával fordított arányban. Ha az aranyat mint értékmérőt ezüsttel helyettesítenék, az ezüst és az arany értékviszonya pedig 1:15 volna, és a jövó'ben mindegyik papírszelet ugyanolyan mennyiségű ezüstöt képviselne, mint azelőtt aranyat, akkor 14 millió helyett a jövőben 210 millió £-es papírszeletnek kellene forognia. A papírszeletek mennyiségét tehát annak az aranypénznek a mennyisége határozza meg, melyet a forgalomban képviselnek, és minthogy csak annyiban értékjelek, amennyiben az aranyat képviselik, értéküket egyszerűen mennyiségük határozza meg. Míg tehát a forgalomban levő arany mennyisége az áruáraktól függ, a forgalomban levő papírszeletek értéke, megfordítva, kizárólag saját mennyiségüktől függ.

Az állam beavatkozása, amikor a papírpénzt kényszerárfolyammal bocsátja ki — és mi csak ilyenfajta papírpénzről beszélünk —, látszólag megszünteti a gazdasági törvényt. Az állam, mely az érmeárban egy meghatározott súlyú aranysúlynak csak keresztnevet adott és a pénzverésben csak bélyegét nyomta az aranyra, most úgy látszik, mintha bélyegének mágiájával papírt arannyá változtatna át. Minthogy a papírszeleteknek kényszerárfolyamuk van, senki sem akadályozhatja az államot abban, hogy ezeket tetszőleges nagy számban ne kényszerítse bele a forgalomba és tetszőleges érmeneveket, mint 1 £, 5 £, 20 £, ne nyomjon rájuk. A már forgalomban levő papírszeleteket lehetetlen abból kivetni, minthogy egyrészt az ország határsorompói útjukat állják, másrészt a forgalmon kívül mindenféle értéküket, mind használati, mind csereértéküket elvesztik. Funkcionális létezésüktől elválasztva semmirevaló papírrongyokká változnak át. Ámde az államnak ez a hatalma puszta látszat. Tetszőleges mennyiségű papírszeletet vethet tetszőleges érmenevekkel a forgalomba, de ezzel a mechanikus aktussal ellenőrzése véget ér. Az értékjel vagy papírpénz a forgalom sodrában annak immanens törvényei alá kerül.

Ha az áruforgalomhoz szükséges arany összege 14 millió £ volna és az állam 210 millió papírszeletet vetne forgalomba, mindegyiket 1 £ néven, akkor ez a 210 millió 14 millió £ összegű arany képviselőjévé változnék át. Ez ugyanaz volna, mintha az állam a £-es papírszeleteket a korábbinál 15-ször kevésbé értékes fém vagy 15-ször kisebb súlyrész arany képviselőivé tette volna meg. Semmi sem változott volna, csak az ármérce elnevezése, mely természetesen konvencionális, akár közvetlenül az érmepénzláb megváltoztatásával, akár közvetve a papírszeleteknek egy új, alacsonyabb mérce számára szükséges számban való szaporításával történik. Minthogy a £ név most 15-szörte kisebb aranymennyiséget jelezne, valamennyi áru ára a 15-szörösére emelkednék, és immár valójában éppen olyan szükség lenne 210 millió £-es papírszeletre, mint azelőtt 14 millióra. Amilyen mértékben az értékjelek teljes összege megszaporodnék, ugyanolyan mértékben csökkenne az az aranymennyiség, amelyet minden egyes értékjel képvisel. Az árak emelkedése csak reakciója volna a forgalmi folyamatnak, mely az értékjeleket erőszakosan egyenlővé teszi azzal az aranymennyiséggel, amelynek helyén állítólag forognak.

A kormányok által végrehajtott angol és francia pénzhamisítások történetében ismételten azt találjuk, hogy az árak nem emelkedtek olyan arányban, amilyenben az ezüstérmét hamisították. Egyszerűen azért nem, mert az érmék szaporításának aránya nem felelt meg hamisításuk arányának, azaz mert az alacsonyabb fémötvözetből nem bocsátották ki a megfelelő mennyiséget ahhoz, hogy az áruk csereértékeit a jövőben bennük mint értékmérőben becsülhessék és ennek az alacsonyabb mértékegységnek megfelelő érmékkel realizálják. Ez megoldja a Locke és Lowndes közti párbajban megoldatlanul maradt nehézséget. Az az arány, melyben az értékjel, akár papír, akár hamisított arany és ezüst, az érmeárnak megfelelően számított arany- és ezüstsúlyokat képviseli, nem az értékjel saját anyagától függ, hanem forgalomban levő mennyiségétől. A nehézség ennek a viszonynak a megértésében abból fakad, hogy a pénz mindkét funkciójában, mint értékmérő és mint forgalmi eszköz, olyan törvényeknek van alávetve, amelyek nemcsak megfordítottak, hanem a két funkció ellentétének látszólag ellentmondanak. Értékmérőként betöltött funkciója szempontjából, amikor a pénz csak számolópénzként és az arany csak eszmei aranyul szolgál, minden a természetes anyagon fordul meg. Ezüstben becsülve, vagyis mint ezüstárak, a csereértékek természetesen egészen másként jelentkeznek, mint aranyban becsülve, vagyis mint aranyárak. Megfordítva, forgalmi eszközként betöltött funkciójában, amikor a pénzt nemcsak elképzelik, hanem mint valóságos dolognak a többi áruk mellett meg kell lennie, anyaga közömbössé válik, viszont minden a mennyiségétől függ. A mértékegység szempontjából döntő, hogy az egy font arany-e, ezüst-e vagy réz-e; viszont puszta száma teszi az érmét e mértékegységek mindegyikének megfelelő megvalósításává, bármi is a saját anyaga. De a közönséges emberi értelemnek ellentmond, hogy a csak elgondolt pénz esetében minden a pénz anyagi szubsztanciájától, az érzékileg meglevő érme esetében pedig minden egy eszmei számaránytól függ.

Az áruáraknak a papírszelet-tömeg emelkedésével vagy esésével együtt járó emelkedése vagy esése — ez utóbbi ott, ahol a papírszeletek a kizárólagos forgalmi eszköz — tehát csak annak a kívülről mechanikusan megsértett törvénynek a forgalmi folyamat által erőszakosan előidézett érvényesülése, hogy a forgalomban levő arany mennyiségét az áruk ára, a forgalomban levő értékjelek mennyiségét pedig az aranyérmének az a mennyisége határozza meg, melyet a forgalomban képviselnek. Másrészt ezért a forgalmi folyamat bármely tetszőleges tömegű papírszeletet felszív és mintegy megemészt, mert az értékjel, bármily aranycímmel lép is be a forgalomba, azon belül annak az aranymennyiségnek jelévé sajtolódik össze, amely az helyén foroghatna.

Az értékjelek forgalmában a valóságos pénzforgalom valamennyi törvénye fordítva és feje tetejére állítva jelenik meg. Az arany azért forog, mert értéke van, viszont a papírnak azért van értéke, mert forog. Az áruk adott csereértéke mellett a forgalomban levő arany mennyisége a saját értékétől függ, viszont a papír értéke a forgalomban levó' mennyiségétől függ. A forgalomban levő arany mennyisége az áruárak emelkedésével vagy esésével emelkedik vagy esik, viszont az áruárak, úgy látszik, a forgalomban levő papír mennyiségének változásával emelkednek vagy esnek. Az áruforgalom csak meghatározott mennyiségű aranyérmét tud felszívni, ezért a forgalomban levő pénz váltakozó összehúzódása és kiterjedése szükségszerű törvényként jelentkezik, viszont a papírpénz, úgy látszik, bármely tetszőleges terjedelemben belejut a forgalomba. Az állam az arany- és ezüstérmét meghamisítja és ennélfogva forgalmi eszköz funkcióját zavarja azzal, ha az érmét akár csak Vioo grainnel névleges tartalma alatt bocsátaná ki, viszont értéktelen papírszeletek kibocsátásával, melyekben a fémből az érmenéven kívül semmi nincs, teljesen helyes műveletet visz véghez. Az aranyérme szemmelláthatólag csak annyiban képviseli az áruk értékét, amennyiben az értéket magát aranyban becsülik fel, vagyis árként fejezik ki, viszont az értékjel, úgylátszik, az áruk értékét közvetlenül képviseli. Világos ennélfogva, miért kellett félreismerniök a pénzforgalom valamennyi immanens törvényét azoknak a megfigyelőknek, akik a pénzforgalom jelenségeit egyoldalúan a kényszerárfolyamú papírpénz forgalmán tanulmányozták. Ezek a törvények valójában nemcsak fonákul jelennek meg az értékjelek forgalmában, de kihunytan is, minthogy a papírpénz, ha helyes mennyiségben bocsátják ki, olyan mozgásokat végez, melyek reá nem sajátságosak mint értékjelre, sajátságos mozgása viszont, ahelyett, hogy közvetlenül az áruk átalakulásából származnék, az aranyhoz való helyes arányának megsértéséből ered.

A pénz, az érmétől megkülönböztetve, az Á—P—Á formájú forgalmi folyamat eredménye, kiindulópontját alkotja a P—Á—P formájú forgalmi folyamatnak, azaz pénzt cserélni árura azért, hogy árut pénzre cseréljenek. Az Á—P—Á formában az áru, a P—Á—P formában a pénz a mozgás kiindulópontja és végpontja. Az első formában a pénz közvetíti az árucserét, az utóbbiban az áru közvetíti a pénznek pénzzé levését. A pénz, mely az első formában a forgalom puszta eszközeként, az utóbbiban végcéljaként jelenik meg, az áru viszont, mely az első formában végcélként, a másodikban puszta eszközként jelenik meg. Minthogy a pénz maga már az Á-P-Á forgalom eredménye, a P—Á—P formában a forgalom eredménye egyszersmind annak kiindulópontjaként jelenik meg. Az Á—P—Á folyamat tartalma az anyagcsere, viszont a második, P—Á—P folyamat valóságos tartalma maga az ebből az első folyamatból keletkezett forma-létezése az árunak.

Az Á—P—Á formában a két végpont egyazon értéknagyságú áru, de egyúttal minőségileg különböző használati érték. Az Á—Á cseréjük valóságos anyagcsere. A P—Á—P formában ellenben mindkét végpont arany és egyúttal egyazon értéknagyságú arany. Aranyat árura cserélni azért, hogy árut aranyra cseréljenek, illetve — ha a P—P eredményt nézzük — aranyat aranyra cserélni, idétlennek látszik. De ha P-Á—P-t ebbe a formulába fordítjuk le: venni eladás végett, ami nem jelent mást, mint egy közvetítő mozgással aranyat aranyra cserélni, ebben rögtön felismerjük a polgári termelés uralkodó formáját. A gyakorlatban azonban nem azért vásárolnak, hogy eladjanak, hanem olcsón vásárolnak, hogy drágábban adjanak el. A pénzt azért cserélik ki árura, hogy ugyanazt az árut nagyobb mennyiségű pénzre cseréljék ki, úgyhogy a P, P végpontok, ha nem is minőségileg, de mennyiségileg különbözők. Az ilyen mennyiségi különbség nem-egyenértékek cseréjét előfeltételezi, holott az áru és a pénz mint olyanok csupán magának az árunak ellentétes formái, tehát ugyanannak az értéknagyságnak különböző létezési módjai. A P—Á—P körforgás tehát a pénz és az áru formái mögött kifejlettebb termelési viszonyokat rejt és az egyszerű forgalmon belül csak egy magasabb mozgás reflexe. A forgalmi eszköztől való különbségében ezért a pénzt az Á—P—Á áruforgalom közvetlen formájából kell kifejtenünk.

Az arany, azaz az a sajátos áru, mely értékmérőül és forgalmi eszközül szolgál, a társadalom minden további közrejátszása nélkül pénzzé válik. Az ezüst Angliában, ahol sem nem értékmérő, sem nem uralkodó forgalmi eszköz, nem válik pénzzé, éppúgy, mint az arany Hollandiában, mihelyt értékmérőként trónjafosztották, többé nem volt pénz. Egy áru tehát mindenekelőtt mint értékmérő és forgalmi eszköz egysége válik pénzzé, vagyis az értékmérő és a forgalmi eszköz egysége — pénz. De mint ilyen egységnek az aranynak megint önálló és mindkét funkciójában való létezésétől megkülönböztetett exisztenciája van. Mint értékmérő csupán eszmei pénz és eszmei arany; mint puszta forgalmi eszköz csak jelképes pénz és jelképes arany; de a maga egyszerű fém-testiségében az arany — pénz, vagyis a pénz valóságos arany.

Vizsgáljuk meg mármost egy pillanatra a nyugvó aranyárut, amely pénz, a többi áruhoz való viszonyában. Minden áru meghatározott összegű aranyat képvisel árában, az áru tehát csak elképzelt arany vagy elképzelt pénz, az arany képviselője, mint ahogy fordítva, az értékjelben a pénz az áruárak puszta képviselőjének jelent meg.⁵⁶ Minthogy így minden áru csak elképzelt pénz, a pénz az egyetlen valóságos áru. Az árukkal ellentétben, amelyek a csereértéknek, az általános társadalmi munkának, az elvont gazdagságnak önálló létezését csak képviselik, az arany az elvont gazdagság anyagi létezése. A használati érték oldaláról mindegyik áru az anyagi gazdagságnak csak egy mozzanatát fejezi ki azáltal, hogy egy különös szükséglettel van vonatkozásban; a gazdagságnak csak egy elszigetelt oldalát. A pénz azonban mindegyik szükségletet kielégíti, amennyiben mindegyik szükséglet tárgyára közvetlenül átváltható. Saját használati értéke az egyenértékét alkotó használati értékek végtelen sorában realizálódik. Szolid fém-mivoltában feltáratlanul magában foglal minden anyagi gazdagságot, mely az áruk világában kibontakozik. Az áruk tehát áraikkal az általános egyenértéket, vagyis az elvont gazdagságot, az aranyat képviselik, az arany viszont a maga használati értékével valamennyi áru használati értékét képviseli. Az arany ezért az anyagi gazdagság materiális képviselője. Ő a „précis de toutes les choses” [minden dolgok foglalata] (Boisguillebert), a társadalmi gazdagság kompendiuma. Formája szerint egyúttal az általános munka közvetlen testetöltése, tartalma szerint pedig minden reális munka foglalata. Az arany az általános gazdagság mint egyén.⁵⁷ A forgalom közvetítőjeként viselt alakjában az aranyat mindenféle méltánytalanság érte, körülmetélték, sőt merő jelképes papírronggyá lapították. Mint pénznek visszaadatik arany nagyszerűsége. Szolgából úrrá lesz.⁵⁸ Puszta napszámosból az áruk istene lesz.⁵⁹

Az arany mint pénz először is azáltal vált el a forgalmi eszköztől, hogy az áru megszakította átalakulásának folyamatát és megállapodott aranylárvájában. Ez mindig bekövetkezik, mihelyt az eladás nem csap át vételbe. Az aranynak pénzként való önállósulása tehát mindenekelőtt érzékletes kifejezése a forgalmi folyamat, vagyis az áruátalakulás két elválasztott, közömbösen egymás mellett fennálló aktussá való szétesésének. Maga az érme pénzzé lesz, mihelyt pályája megszakad. Az eladó kezében, aki árujáért beváltja, pénz, nem pedig érme; mihelyt kezéből kikerül, ismét érme lesz. Mindenki eladója annak az egyoldalú árunak, amelyet termel, de vevője minden más árunak, amelyre társadalmi létezéséhez szüksége van. Eladóként való fellépése attól a munkaidőtől függ, amelyet árujának termelése megkíván, vevőként való fellépését viszont életszükségleteinek állandó megújulása szabja meg. Hogy vásárolhasson eladás nélkül, előbb el kellett adnia vásárlás nélkül. Valójában az Á—P—Á forgalom csak annyiban az eladás és vétel folyamatszerű egysége, amennyiben egyúttal szétválásuk állandó folyamata. Hogy a pénz érmeként állandóan folyjék, az érmének állandóan pénzzé kell alvadnia. Az érme állandó forgásának feltétele nagyobb vagy kisebb adagokban való állandó megrekedése, a forgalmon belül mindenoldalúan keletkező, s ugyanakkor azt megszabó érmetartalékalapokban, melyeknek képződése, elosztása, feloszlása és újraképződése folytonosan változik, létezése állandóan eltűnik, eltűnése állandóan létezik. Adam Smith ezt az érmének pénzzé és pénznek érmévé való szakadatlan átváltozását úgy fejezte ki, hogy mindegyik árubirtokosnak a sajátos áru mellett, amelyet elad, mindig tartalékban kell tartania egy bizonyos összegét az általános árunak, amellyel vásárol. Láttuk, hogy az Á—P—Á forgalomban a második tag, P—Á, egy sor vételre forgácsolódik szét, amelyek nem egyszerre, hanem időbeli egymásutánban mennek végbe, úgyhogy a P egy adagja érmeként forog, másik része meg pénzként pihen. A pénz itt valójában csak felfüggesztett érme, és a forgó érmetömeg egyes alkotórészei folyvást váltakozva, majd az egyik, majd a másik formában jelennek meg. A forgalmi eszköznek ez a pénzzé való első átváltozása ezért magának a pénzforgásnak egy csak technikai mozzanatát képviseli.⁶⁰

A gazdagság első természetadta formája a felesleg vagy a többlet formája, a termékeknek az a része, amelyre mint használati értékre nincs közvetlenül szükség, vagy olyan termékek birtoklása is, melyeknek használati értéke a szűkén vett szükségletek körén kívül esik. Az árutól a pénzhez való átmenetet vizsgálva láttuk, hogy a termelés fejletlen fokán a termékeknek ez a feleslege vagy többlete alkotja az árucsere voltaképpeni területét. A felesleges termékek kicserélhető termékekké, vagyis árukká lesznek. E felesleg adekvát létezési formája az arany és az ezüst, az első forma, melyben a gazdagságot mint elvont társadalmi gazdagságot fogva tartják. Az áruk az arany és az ezüst formájában, azaz a pénz anyagában nemcsak hogy megőrizhetők, hanem az arany és ezüst maga a gazdagság megóvott formában. Mindegyik használati érték mint olyan úgy teljesít szolgálatot, hogy elfogyasztják, azaz megsemmisítik. Az aranynak mint pénznek a használati értéke azonban az, hogy a csereérték hordozója, mint formanélküli nyersanyag az általános munkaidő anyagiasulása. Formanélküli fémként a csereértéknek el nem múló formája van. Az ilymódon pénzként mozdulatlanná tett arany és ezüst a kincs. Olyan népeknél, melyeknél tisztán fémforgalom van, mint az ókoriaknál, a kincsképzés mindenoldalú folyamatként mutatkozik, az egyes embertől az államig, mely az állami kincset őrzi. A régebbi időkben, Ázsiában és Egyiptomban, ezek a kincsek a királyok és a papok őrizetében inkább mint hatalmuk tanúi jelennek meg. Görögországban és Rómában politikává válik állami kincseknek, mint a felesleg mindig biztosított és mindig ütőképes formájának, létrehozása. Az ókori gazdaság egyik sajátságossága, hogy a hódítók az ilyen kincseket gyorsan átszállítják egyik országból a másikba és részben hirtelen a forgalomba ömlesztik.

Mint tárgyiasult munkaidő az arany kezeskedik saját értéknagyságáért, és minthogy az általános munkaidőnek anyagiasulása, a forgalmi folyamat kezeskedik az arany csereértékként való folytonos hatásáért. Annak a puszta ténynek folytán, hogy az árubirtokos az árut csereérték-alakjában, vagyis magát a csereértéket mint árut fogva tarthatja, az áruk avégett való kicserélése, hogy azokat megváltozva, az arany alakjában kapják vissza, a forgalom saját indítékává lesz. Az árunak Á—P átalakulása az átalakulás kedvéért történik, azért, hogy az árut különös természetes gazdagságból általános társadalmi gazdagsággá változtassák át. Az anyagcsere helyett az alakcsere lesz öncéllá. A csereérték a mozgás puszta formájából átcsap a mozgás tartalmába. Az áru csak annyiban marad meg mint gazdagság, mint áru, amennyiben megmarad a forgalom területén belül, és csak annyiban marad meg ebben a folyékony állapotában, amennyiben ezüstté és arannyá csontosul. Mint a forgalmi folyamat kristálya marad folyásban. Az arany és az ezüst azonban maguk csak annyiban rögződnek pénzként, amennyiben nem forgalmi eszközök. Mint nem-forgalmi eszközök válnak pénzzé. Az árunak a forgalomból az arany formájában való elvonása tehát az egyetlen eszköze annak, hogy az árut állandóan a forgalmon belül tartsák.

Az árubirtokos csak azt kaphatja vissza pénzként a forgalomtól, amit annak áruként odaad. Állandó eladás, az áruknak szüntelen forgalombadobása ezért a kincsképzésnek első feltétele az áruforgalom álláspontjáról. Másrészt a pénz állandóan eltűnik mint forgalmi eszköz magában a forgalmi folyamatban, amikor folyvást megvalósul használati értékekben és feloldódik múlékony élvezetekben. Ki kell tehát ragadni a forgalom emésztő árjából, vagyis az árut első átalakulásában fogva kell tartani, megakadályozva őt abban, hogy vásárlóeszköz-funkcióját elvégezze. Az árubirtokosnak, aki immár kincsképzővé lett, a lehető legtöbbet kell eladnia és a lehető legkevesebbet vásárolnia, mint azt már az öreg Cato tanította: patrem familias vendacem, non emacem esse [a családfő az eladásban és ne a vásárlásban legyen serény]. A munkálkodás a kincsképzés pozitív, a takarékoskodás pedig a negatív feltétele. Minél kevésbé vonják el az áru egyenértékét sajátos árukban, vagyis használati értékekben a forgalomból, annál inkább vonják el belőle pénz, vagyis csereérték formájában.⁶¹

A gazdagságnak általános formájában való elsajátítása megszabja tehát a gazdagságról anyagi valóságában való lemondást. A kincsképzés eleven hajtóereje ezért a fösvénység, melynek szükséglete nem az áru mint használati érték, hanem a csereérték mint áru. Hogy a felesleget általános formájában hatalmába keríthesse valaki, a különös szükségleteket luxusként és feleslegként kell kezelnie. Így 1593-ban II. Fülöpnek a Cortes [egy regionális adminisztratív testület] előterjesztést tett, melyben többek között a következő olvasható: „Az 1586. évi valladolidi Cortes arra kérte Felségedet, hogy ne engedje meg tovább gyertyák, üvegáruk, csecsebecsék, kések és hasonló dolgok behozatalát a királyságba, melyek a külföldről azért jönnek, hogy ezeket az emberi élethez oly haszontalan dolgokat aranyra cseréljék, mintha a spanyolok indiánusok volnának.” A kincsképző megveti a világi, enyésző és múlandó élvezeteket, hogy az örökkévaló kincset hajhássza, melyet sem a moly, sem a rozsda meg nem emészt, mely teljesen mennyei és teljesen földi. „Aranyhiányunk általános távolabbi oka” — mondja idézett írásában Misselden —, „hogy e királyság szerfelett sokat fogyaszt idegen országok áruiból, amelyek számunkra nem commoditynak ⁶², hanem discommoditynak⁶³, bizonyulnak, mivelhogy éppen annyi kincstől fosztanak meg bennünket, amennyit e játékszerek (toys) helyett különben behoznának. Túlontúl nagy feleslegben fogyasztunk Spanyolország, Franciaország, a Rajna-vidék, a Levante boraiból; a spanyol mazsola, a levantei aprószőlő, a hainauti lawnok (finom vászonfajta) és batisztok, az olasz selyemholmi, a nyugat-indiai cukor és dohány, a kelet-indiai fűszerek, mindez nem feltétlen szükséglet számunkra, és mégis csengő aranyon vásárolják meg ezeket a dolgokat.”⁶⁴ Aranyként és ezüstként a gazdagság el nem múló, egyrészt mert a csereérték elpusztíthatatlan fémben létezik, másrészt nevezetesen azért, mert az aranyat és ezüstöt megakadályozzák abban, hogy mint forgalmi eszköz az árunak csak tovatűnő pénzformájává váljék. A múlandó tartalmat így feláldozzák az el nem múló formának. „Ha a pénzt az adók útján elveszik olyan valakitől, aki azt feleszi és elissza, és olyannak adják, aki azt talajjavításra, halászatra, bányászatra, iparokra vagy akár ruházatra fordítja, abból mindig előny származik a közösségre, mert még a ruha sem annyira múlandó, mint az étel és az ital. Ha a pénzt bútorokra fordítják, az előny annál nagyobb lesz, ha házak építésére, még nagyobb stb., de mindennél nagyobb előny, ha aranyat és ezüstöt hoznak az országba, mert kizárólag ezek a dolgok nem mulandók, hanem mindenkor és mindenütt gazdagság- nak tekintik azokat; minden más csak pro hic et nunc [itt és most] gazdagság.”⁶⁵ A pénznek a forgalom árjából való kiragadása és a társadalmi anyagcsere elől való megmentése külsőleg is megmutatkozik, amikor elássák, miáltal a társadalmi gazdagság mint föld alatti el nem múló kincs az árubirtokossal egészen titkos magánviszonyba kerül. Dr. Bernier, aki egy ideig Delhiben, Aurangzeb udvarában tartózkodott, elbeszéli, hogy a kereskedők pénzüket titokban mélyen elássák, különösen a nem-mohamedán pogányok — akiknek majdnem minden kereskedelem és minden pénz a kezükben van —, „mert foglyai annak a hitnek, hogy az arany és ezüst, melyet életükben elrejtenek, haláluk után a másvilágon szolgálni fogja őket”⁶⁶. A kincsképző egyébként, ha aszkétasága tetterős munkálkodással van egybekötve, vallására nézve lényegileg protestáns, sőt puritán. „Nem tagadható, hogy venni és eladni szükséges dolog, melyet nem lehet nélkülözni, és jószerivel keresztényileg is haszna lehet, különösképpen oly dolgokban, melyek a szükséget és tisztességet szolgálják, mert hiszen az ősatyák is vettek és eladtak barmot, gyapjút, gabonát, vajat, tejet és más javakat. Mindezek Isten adományai, melyeket a földből teremt elő és az emberek közt eloszt. De a külföldi kereskedelmet, mely Kalkuttából és Indiából és máshonnan hoz ide olyan árukat, mint drága selymeket és aranyholmikat és fűszereket, amelyek csak a pompát és nem a hasznot szolgálják s az országból és emberekből a pénzt kiszívják, nem kellene beengedni, volna csak [valódi] kormányunk és fejedelmünk! De nem erről akarok most írni; merthogy úgy tartom, végül is, ha már nem lesz több pénzünk, ezt úgyis abba kell hagynunk, akárcsak a cifrálkodást és a zabálást: amúgy sem segít semmi írás vagy tanítás, míg a szükség és a szegénység nem kényszerít bennünket.”⁶⁷

A társadalmi anyagcsere megrázkódtatásának idején még a fejlett polgári társadalomban is megtörténik, hogy a pénzt mint kincset elássák. A társadalmi összefüggést a maga sűrített formájában — az árubirtokos számára ez az összefüggés az áruban áll, az áru adekvát létezése pedig a pénz — megmentik a társadalmi mozgástól. A társadalmi nervus rerumot [a dolgok idegét] eltemetik a mellé a test mellé, melynek idege.

A pénz nemcsak egy tárgya a gazdagodási vágynak, hanem a tárgya. Ez a vágy lényegileg auri sacra fames [szent ill. átkozott aranyéhség]. A meggazdagodás vágya, eltérően a különös természetes gazdagság, vagyis a használati értékek — ruhák, ékszerek, nyájak stb. — utáni vágytól, csak akkor lehetséges, ha az általános gazdagság mint olyan egy különös dologban egyéniesült és ezért mint egyedi áru fogva tartható. A pénz tehát a gazdagodási vágynak ugyanannyira a forrása, mint a tárgya.⁶⁸ Valójában ennek az szolgál alapul, hogy a csereérték mint olyan, és ezzel gyarapítása is, céllá lesz. A fösvénység megszilárdítja a kincset, amikor a pénznek nem engedi meg, hogy forgalmi eszközzé váljék, de az aranyvágy elevenen tartja a kincs pénzlelkét, állandó feszülését a forgalom felé.

Az a tevékenység mármost, amellyel a kincset képzik, egyrészt a pénznek állandóan megismételt eladások útján a forgalomból való elvonása, másrészt egyszerű felraktározás, felhalmozás. Valójában csak az egyszerű forgalom területén — mégpedig a kincsképzés formájában — megy végbe a gazdagság felhalmozása mint ilyen, míg, mint később látni fogjuk, a többi ún. felhalmozási forma csak önkényesen, csak az egyszerű pénzfelhalmozásra emlékezve számíthat felhalmozásnak. Minden más árut vagy használati értékként halmoznak fel, s ekkor felhalmozásuk módját használati értékük sajátossága határozza meg. A gabona felhalmozása pl. különös berendezéseket kíván meg. Juhok felhalmozása pásztorrá tesz engem, rabszolgák és föld felhalmozása uralmi és szolgasági viszonyokat tesz szükségessé stb. A sajátos gazdagságból való készletképzés a felhalmozás egyszerű aktusától megkülönböztetett sajátos folyamatokat követel meg és az egyéniségnek sajátos oldalait fejleszti ki. Vagy pedig a gazdagságot áruk formájában mint csereértéket halmozzák fel, s ekkor a felhalmozás kereskedői, vagyis specifikus gazdasági műveletként jelenik meg. Ennek szubjektuma gabonakereskedő, marhakereskedő stb. lesz. Az arany és ezüst nem annak az egyénnek valamilyen tevékenysége által pénz, aki felhalmozza, hanem mint a közreműködése nélkül végbemenő forgalmi folyamat kristálya. A felhalmozónak nem kell egyebet tennie, mint az aranyat és ezüstöt félreraknia, súlyt súlyra halmoznia; olyan teljesen tartalomnélküli tevékenység ez, melyet, ha bámely más árura alkalmaznak, elértéktelenítené azt.⁶⁹

Kincsképzőnk a csereérték vértanújaként jelenik meg, szent aszkétaként a fémoszlop csúcsán. Ő a gazdagsággal csak társadalmi formájában törődik és ezért elássa azt a társadalom elől. Az árut forgalomra állandóan alkalmas formájában kívánja és ezért elvonja a forgalomból. Rajong a csereértékért és ezért nem cserél. A gazdagság folyékony formája és kövülete, az életelixír és a bölcsek köve, akárcsak az alkímiában, őrült összevisszaságban kísértenek. Képzelt korlátlan élvezetvágyában lemond minden élvezetről. Mivel minden társadalmi szükségletét ki akarja elégíteni, alig elégíti ki természetes szükségét. Amikor a gazdagság fém testiségét fogva tartja, puszta agyrémmé párologtatja el a gazdagságot. Valójában azonban a pénznek a pénz kedvéért való felhalmozása nem egyéb, mint a termelés kedvéért való termelés barbár formája, azaz a társadalmi munka termelőerőinek kifejlesztése a hagyományos szükségletek korlátain túl. Minél fejletlenebb az árutermelés, annál fontosabb a csereértéknek pénzként való első önállósulása, a kincsképzés, mely ezért nagy szerepet játszik az ókori népeknél, Ázsiában mind a mai napig, és a modern parasztnépeknél, ahol a csereérték még nem ragadta kezébe az összes termelési viszonyokat. A kincsképzésnek magán a fémforgalmon belüli sajátos gazdasági funkcióját mindjárt megvizsgáljuk, de előbb megemlítjük még a kincsképzésnek egy másik formáját.

Esztétikai tulajdonságaiktól teljesen eltekintve, az ezüst- és aranyáruk — mivel az anyag, amelyből állnak, a pénz anyaga — átváltoztathatok pénzzé, ahogy az aranypénz vagy az aranyrudak átváltoztathatok ilyen árukká. Minthogy az arany és ezüst az elvont gazdagság anyaga, ezért a gazdagság legnagyobb fitogtatása az, ha őket konkrét használati értékekként használják, és ha az árubirtokos a termelés bizonyos fokain kincsét elrejti is, mindenütt, ahol biztonsággal megteheti, ösztökéli őt az, hogy a többi árubirtokos előtt rico hombre-nak [gazdag embernek] jelenjék meg. Bearanyozza önmagát és házát.⁷⁰

Ázsiában, jelesül Indiában, aboi a kincsképzés nem az össztermelés mechanizmusának alárendelt funkciójaként jelenik meg, mint a polgári gazdaságban, hanem a gazdagságot ebben a formában mint végső célt fogva tartják, az arany- és ezüstáruk voltaképpen csak a kincs esztétikai formája. A középkori Angliában az arany- és ezüstárukat, minthogy értéküket a rájuk fordított durva munka csak kevéssé növelte, törvényileg a kincs puszta formájának tekintették. Céljuk az volt, hogy ismét forgalomba vessék őket, és finomságukat ezért éppúgy előírták, mint magáét az érméét. Hogy az aranyat és az ezüstöt a gazdagság növekedésével növekvő mértékben használják luxustárgyakként, ez annyira egyszerű dolog, hogy az ókoriak számára teljesen világos volt,⁷¹ a modern közgazdászok viszont felállították azt a hamis tételt, hogy az ezüst- és aranyáruk használata nem növekszik a gazdagság növekedése arányában, hanem csak a nemes fémek értékének esése arányában. A kaliforniai és ausztráliai arany felhasználásáról szóló, egyébként pontos kimutatásaik ezért mindig kiesést mutatnak, mert az arany nyersanyagként való fogyasztásának emelkedését az ő képzeletükben nem indokolja az arany értékének megfelelő esése. 1810-től 1830-ig, a [spanyol] amerikai gyarmatoknak Spanyolországgal folyó harca és a bányamunkának a forradalmak miatti félbeszakadása következtében, a nemes fémek évi átlagos termelése több mint felével csökkent. Az Európában forgalomban levő érme 1829-ben 1809-hez képest majdnem 1/6-dal csökkent. Habár tehát a termelés mennyisége csökkent és a termelési költségek, ha egyáltalában változtak, csak emelkedhettek, mindazonáltal rendkívüli módon fokozódott a nemes fémek luxustárgyakként való fogyasztása; Angliában már a háború alatt, a kontinensen a párizsi béke óta. Fokozódott az általános gazdagság növekedésével együtt. ⁷² Általános törvényként felállíthatjuk, hogy az arany- és ezüstpénz luxustárgyakká való átváltoztatása békeidőben, rudakká vagy akár érmévé való visszaváltoztatása pedig csak viharos állapotokban túlnyomó.⁷³ Hogy milyen jelentékeny a luxusáru formájában létező arany- és ezüstkincs aránya a pénzként szolgáló nemes fémhez, látható abból, hogy 1829-ben ez az arány Jacob szerint Angliában 2:1 volt, egész Európában és Amerikában pedig 1/4-del több nemes fém létezett luxustárgyakban, mint pénzben.

Láttuk, hogy a pénzforgás csupán az áruk átalakulásának, vagyis annak a formacserének a megjelenése, melyben a társadalmi anyagcsere végbemegy. Egyrészt a forgalomban levő áruk változó árösszegével, illetve egyidejű átalakulásaik terjedelmével, másrészt formacseréjük mindenkori sebességével együtt ezért a forgalomban levő pénz összmennyiségének állandóan ki kellett terjednie vagy össze kellett húzódnia, ami csak azon feltétel mellett lehetséges, hogy az egy országban található pénz összmennyisége folytonosan változó arányban áll a forgalomban levő pénz mennyiségével. Ez a feltétel a kincsképzés révén teljesül. Ha az árak csökkennek vagy a forgalmi sebesség növekszik, akkor a kincstartályok felszívják a pénznek a forgalomból kivált részét; ha az árak növekednek vagy a forgalmi sebesség csökken, akkor előkerülnek a kincsek és részben visszaáramlanak a forgalomba. A forgalomban levő pénz kinccsé merevedése és a kincseknek a forgalomba való beömlése állandóan váltakozó ingamozgás, melynél az egyik vagy a másik irány túltengését kizárólag az áruforgalom ingadozásai határozzák meg. A kincsek ilymódon a forgó pénz tápláló és levezető csatornáiként jelennek meg, úgyhogy mindig csak a maga a forgalom közvetlen szükségletei által megszabott pénzmennyiség forog érmeként. Ha az összforgalom terjedelme hirtelen kitágul, és túlnyomó lesz az eladás és vétel folyékony egysége, de úgy, hogy a realizálandó árak teljes összege még gyorsabban nő, mint a pénzforgás sebessége, akkor a kincsek szemlátomást apadnak; mihelyt az összmozgás szokatlanul akadozik, vagyis az eladás és vétel elválása megszilárdul, akkor a forgalmi eszköz feltűnő arányokban merevedik pénzzé, és a kincstartályok jóval átlagos szintjük fölé telítődnek. Tisztán fémforgalmú vagy fejletlen termelési fokon álló országokban a kincsek végtelenül szétforgácsoltak és az ország egész területén szétszórtak, viszont a polgári módon fejlett országokban a bankok tartályaiban koncentrálódnak. A kincset nem szabad összecserélni az érmetartalékkal, mely maga is a pénz állandóan forgalomban levő összmennyiségének alkotórésze, míg a kincs és a forgalmi eszköz aktív kapcsolata feltételezi ennek az összmennyiségnek süllyedését vagy emelkedését. Az arany- és az ezüstáruk, mint láttuk, szintén hol a nemes fémek egyik levezető csatornáját, hol beözönlésük rejtett forrását alkotják. Rendes időkben csak az előbbi funkciójuk fontos a fémforgás gazdaságossága szempontjából.⁷⁴

Az a két forma, amelyben eddig a pénz a forgalmi eszközöktől különbözött, a felfüggesztett érme és a kincs formája volt. Az első forma az érmének pénzzé való múló átváltozásában azt reflektálta, hogy az Á—P—Á második tagjának, a P—Ávételnek, egy meghatározott forgalmi területen belül egymásra következő vételek sorára kell szétforgácsolódnia. A kincsképzés azonban egyszerűen a P-Á-val nem folytatódó Á—P aktus elszigetelődésén nyugodott, vagyis csak az áru első átalakulásának önálló kifejlődése, a valamennyi áru elidegenült létezéseként kifejlődött pénz volt, ellentétben a forgalmi eszközzel mint az árunak magát állandóan elidegenítő formájában való létezésével. Az érmetartalékok és a kincs csak mint nem-forgalmi eszközök voltak pénz, nem-forgalmi eszközök pedig csak azért voltak, mert nem forogtak. Abban a meghatározásban, amelyben most vizsgáljuk, a pénz forog, illetve belép a forgalomba, de nem a forgalmi eszköz funkciójában. Mint forgalmi eszköz a pénz mindig vásárlóeszköz volt, most mint nem-vásárlóeszköz hat.

Mihelyt a pénz a kincsképzés által mint az elvont társadalmi gazdagság létezése és mint az anyagi gazdagság materiális képviselője kifejlődött, ebben a meghatározottságában mint pénz sajátságos funkciókra tesz szert a forgalmi folyamaton belül. Ha a pénz mint puszta forgalmi eszköz és ennélfogva mint vásárlóeszköz forog, akkor feltételezve van, hogy áru és pénz egyidejűleg állnak egymással szemben, tehát ugyanaz az értéknagyság kétszeresen van meg, az egyik póluson mint áru az eladó kezében, a másik póluson mint pénz a vevő kezében. A két egyenértéknek ez az egyidejű létezése az ellentett pólusokon és egyidejű helycseréjük, vagyis kölcsönös elidegenülésük viszont feltételezi, hogy az eladó és a vevő csak mint meglevő egyenértékek birtokosai vonatkoznak egymásra. Ámde az áruk átalakulásának folyamata, mely a pénznek különböző formameghatározottságait létrehozza, az árubirtokosokat is átalakítja, vagyis megváltoztatja azokat a társadalmi szerepeket, melyekben egymás előtt megjelennek. Az áru átalakulásának folyamatában az áru őrzője éppannyiszor változtatja bőrét, ahányszor az áru változik, illetve a pénz új formákban jegecesedik ki. így az árubirtokosok eredetileg csak mint árubirtokosok álltak egymásai szemben, majd az egyik eladó lett, a másik vevő, majd mindegyikük felváltva vevő és eladó, majd kincsképzők, végül gazdag emberek lettek. Ilymódon az árubirtokosok nem úgy kerülnek ki a forgalmi folyamatból, ahogyan abba beléptek. Valójában azok a különböző formameghatározottságok, melyekre a pénz a forgalmi folyamatban szert tesz, csak maguknak az áruknak kikristályosodott formacseréjét jelentik, ez pedig csak azoknak a változó társadalmi vonatkozásoknak tárgyi kifejezése, melyekben az árubirtokosok anyagcseréjüket végbeviszik. A forgalmi folyamatban új érintkezési viszonyok keletkeznek, és mint ezeknek a megváltozott viszonyoknak hordozói az árubirtokosok új gazdasági szerepeket kapnak. Ahogyan a belső forgalmon belül a pénz eszmeivé válik és az arany képviselőjeként a puszta papír végzi a pénz funkcióját, ugyanez a forgalmi folyamat a vevőnek vagy az eladónak, aki mint a pénz vagy az áru puszta képviselője lép a folyamatba, azaz jövőbeli pénzt vagy jövőbeli árut képvisel, a valóságos eladó vagy vevő hatékonyságát adja.

Mindazok a formameghatározottságok, amelyekben az arany mint pénz kifejlődik, csak az áruk átalakulásában benne foglalt meghatározások kibontakozásai; ezek a meghatározások azonban az egyszerű pénzforgásban — a pénznek érmeként való megjelenésében, illetve az Á—P—Á mozgásban mint folyamatszerű egységben — nem váltak ki önálló alakká, vagy pedig, mint pl. az áru átalakulásának megszakadása is, puszta lehetőségekként jelentek meg. Láttuk, hogy az Á—P folyamatban az áru mint valóságos használati érték és eszmei csereérték a pénzre mint valóságos csereértékre és csupán eszmei használati értékre vonatkozott. Amikor az eladó az árut mint használati értéket elidegenítette, realizálta annak saját csereértékét és a pénz használati értékét. S megfordítva, amikor a vevő a pénzt mint csereértéket elidegenítette, realizálta annak használati értékét és az áru árát. Ennek megfelelően az áru és a pénz között helycsere történt. E kétoldalú poláris ellentét eleven folyamata most ismét széthasad a megvalósulásában. Az eladó az árut valóságosan elidegeníti, annak árát pedig egyelőre megintcsak eszmeileg realizálja. Árán adta el áruját, de ezt az árat csak egy későbbre megállapított időben realizálják. A vevő mint jövőbeli pénz képviselője vásárol, az eladó viszont jelenlegi áru birtokosaként ad el. Az eladó oldalán az árut mint használati értéket valóságosan elidegenítik, anélkül, hogy az áru mint ár valóságosan realizálódnék; a vevő oldalán a pénzt az áru használati értékében valóságosan realizálják, anélkül, hogy a pénz mint csereérték valóban elidegenülne. Itt most a pénzt jelképesen nem az értékjel képviseli, mint az előbb, hanem maga a vevő. De ahogy az előbb az értékjel általános jelkép volta létrehívta az állam szavatosságát és az állami kényszerárfolyamot, ugyanúgy most a vevő személyes jelkép volta létrehívja az árubirtokosok közötti olyan magánszerződéseket, melyeknek teljesítése törvényileg kikényszeríthető.

Fordítva, a P—Á folyamatban a pénz mint valóságos vásárlóeszköz elidegeníthető és az áru ára ilymódon realizálható, mielőtt a pénz használati értékét realizálják, illetve az árut elidegenítik. Ez történik pl. az előfizetés mindennapos formájában. Vagy abban a formában, amelyben az angol kormány az indiai ryotok ópiumát, vagy amelyben az Oroszországban letelepedett idegen kereskedők az orosz mezőgazdasági termények nagy részét megvásárolják. De ilymódon a pénz csak a vásárlóeszköz már ismert formájában hat és ezért nem tesz szert új formameghatározottságra.⁷⁵ Nem időzünk ezért az utóbbi esetnél, de azzal az átváltozott alakkal kapcsolatban, amelyben a két folyamat — P—Á és Á—P — itt fellép, megjegyezzük, hogy vétel és eladás pusztán vélelmezett különbsége, ahogyan az közvetlenül a forgalomban megjelenik, most valóságos különbséggé lesz, mivel az egyik formában csak az áru, a másikban csak a pénz van meg, mindkettőben pedig csak az a végpont, amelyből a kezdeményezés kiindul. Emellett mindkét formában közös, hogy bennük az egyik egyenérték csak a vevő és az eladó közös akaratában van meg, olyan akaratban, mely mindkettőjüket köti és meghatározott törvényes formákat kap.

Eladóból és vevőből hitelező és adós lesz. Ha az árubirtokos mint a kincs őrzője előbb inkább komikai figurát játszott, most rettenetessé lesz, amikor nem önmagát, hanem embertársát fogta fel egy meghatározott pénzösszeg létezésének és nem magát, hanem azt teszi a csereérték vértanújává. Hivőből hitelező lesz, a vallásból átpottyan a jogtudományba. „I stay here on my bond!” [Ragaszkodom a kötés — kötvény — szövegéhez!]

Abban a megváltozott Á—P formában tehát, melyben az áru megvan és a pénzt csak képviselik, a pénz először is mint értékmérő funkcionál. Az áru csereértékét pénzben becsülik fel mint mértékében, de mint szerződésileg megmért csereérték az ár nemcsak az eladó fejében létezik, hanem egyúttal mint a vevő kötelezettségének mértéke. Másodszor a pénz itt mint vásárlóeszköz funkcionál, bár csupán jövőbeli létezésének árnyékát veti előre. Kivonja ugyanis az árut helyéről, az eladó kezéből a vevő kezébe. Amikor a szerződés teljesítésének határideje esedékes, a pénz forgalomba lép, mert helyet cserél és a múltbeli vevő kezéből átmegy a múltbeli eladó kezébe. De nem forgalmi eszközként vagy vásárlóeszközként lép forgalomba. Ilyenként akkor funkcionált, amikor még nem volt jelen, és akkor jelenik meg, miután már nem ilyenként funkcionál. Hanem mint az áru számára egyedül adekvát egyenérték lép forgalomba, mint a csereérték abszolút létezése, mint a cserefolyamat utolsó szava, egyszóval mint pénz, mégpedig mint pénz az általános fizetési eszköz meghatározott funkciójában. Ebben a fizetési eszköz funkciójában a pénz az abszolút áruként jelenik meg, de magán a forgalmon belül, nem pedig, mint a kincs, azon kívül. A vásárlóeszköz és a fizetési eszköz különbsége nagyon kellemetlenül észrevéteti magát a kereskedelmi válságok korszakaiban.⁷⁶

Eredetileg a terméknek pénzzé való átváltozása a forgalomban csak mint az árubirtokos szempontjából való egyéni szükségesség jelent meg, amennyiben terméke nem az számára használati érték, hanem csak elidegenülése által kell majd azzá válnia. Ahhoz azonban, hogy a szerződéses határidőben fizethessen, előzőleg árut kellett eladnia. Ezért az eladás, egyéni szükségleteitől teljesen eltekintve, a forgalmi folyamat mozgása révén társadalmi szükségességgé változott számára. Mint egy áru múltbeli vevője kényszerűen egy másik áru eladójává válik, nem azért, hogy a pénzhez mint vásárlóeszközhöz, hanem hogy mint fizetési eszközhöz hozzájusson, mint a csereérték abszolút formájához. Az árunak pénzzé való átváltozása mint befejező aktus, vagyis az áru első átalakulása mint öncél, ami a kincsképzésben az árubirtokos, szeszélyének látszott, most gazdasági funkcióvá lett. A fizethetés végett való eladás azon indítéka és tartalma, hogy fizetni tudjanak, ez magának a forgalmi folyamatnak a formájából fakadó tartalom.

Az eladásnak ebben a formájában az áru elvégzi helycseréjét, forog, vi- szont első átalakulását, pénzzé való átalakulását elhalasztja. A vevő oldalán ellenben végbemegy a második átalakulás, azaz pénz visszaváltozik áruvá, még mielőtt az első átalakulás végbement volna, azaz áru átváltozott volna pénzzé. Az első átalakulás tehát itt időben a második után jelenik meg.

S ezzel a pénz — az áru alakja a maga első átalakulásában — új formameghatározottságra tesz szert, A pénz, vagyis a csereérték önálló kifejlődése, már nem az áruforgalom közvetítő formája, hanem befejező eredménye.

Hogy az ilyen határidős eladások, melyeknél az eladás két pólusa időben elválasztva létezik, az egyszerű áruforgalomból természetadta módon keletkeznek, nem szorul részletes bizonyításra. Először is a forgalom kifejlődése magával hozza, hogy megismétlődik ugyanazon árubirtokosok kölcsönös fellépése egymással szemben eladókként és vevőkként. A megismételt jelenség nem marad pusztán véletlenszerű, hanem pl. árut rendelnek egy jövőbeli határidőre, amikor azt le kell szállítani és ki kell fizetni. Ebben az esetben az eladás eszmeileg, azaz itt jogilag végbement anélkül, hogy az áru és a pénz testiségesen megjelennék. A pénz két formája — mint forgalmi eszköz és mint fizetési eszköz — itt még egybeesik, mivel egyrészt az áru és a pénz egyidejűleg cserélik helyüket, másrészt mivel a pénz nem az árut vásárolja, hanem a korábban eladott áru árát realizálja. Továbbá egy sor használati értéknek a természetével velejár, hogy nem az áru tényleges átszármaztatásával, hanem csak egy meghatározott időre való átengedésével idegenítik el őket valóságosan. Pl. ha egy ház használatát egy hónapra eladják, a ház használati értékét csak a hónap elteltével szolgáltatták, bár a ház a hónap elején cserél gazdát. Minthogy a használati érték tényleges átengedése és valóságos elidegenülése itt időben különválik, árának realizálása ugyancsak később történik, mint helycseréje. Végül pedig az a különbség, hogy a különböző árukat más-más időtartam alatt és más-más időszakokban termelik, azt idézi elő, hogy az egyik személy eladóként lép fel, amikor a másik még nem léphet fel vevőként, és ugyanazon árubirtokosok között vétel és eladás gyakori megismétlődésénél így az eladás két mozzanata, áruik termelési feltételeinek megfelelően, különválik. Ilyképpen az árubirtokosok között létrejön hitelező és adós viszonya, mely a hitelrendszer természetadta alapzata ugyan, de teljesen kifejlődhetik, még mielőtt hitelrendszer léteznék. Mindamellett világos, hogy a hitel-ügynek, tehát egyáltalában a polgári termelésnek a kialakulásával a pénz fizetési eszköz funkciója kiterjed vásárlóeszköz-funkciójának és méginkább annak a funkciójának rovására, hogy a kincsképzés eleme. Angliában pl. a pénz mint érme majdnem kizárólag a kiskereskedelem és a termelő és fogyasztó közötti kicsinybeni kereskedelem területére van száműzve, viszont a pénz mint fizetési eszköz uralkodik a nagy kereskedelmi ügyletek területén.⁷⁷

Mint általános fizetési eszköz a pénz a szerződések általános árujává lesz — mindenekelőtt csak az áruforgalom területén belül.⁷⁸ Ámde e funkciójában való fejlődésével a fizetés valamennyi többi formája fokozatosan feloldódik pénzfizetésre. A pénz kizárólagos fizetési eszközzé fejlődésének foka jelzi, hogy milyen fokban kerítette hatalmába a csereérték a termelést mélységében és szélességében.⁷⁹

A fizetési eszközként forgó pénz tömegét mindenekelőtt a fizetések összege, azaz az elidegenített áruk árösszege határozza meg, és nem az elidegenítendőké, mint az egyszerű pénzforgalomban. Az így meghatározott összeg azonban kétféleképpen módosul, először is módosítja az a sebesség, amellyel ugyanaz a pénzdarab ugyanazt a funkciót megismétli, vagyis amellyel a fizetések tömege fizetések folyamatszeru láncolataként jelentkezik. A fizet B-nek, mire B kifizeti C-t és így tovább. Az a sebesség, amellyel ugyanaz a pénzdarab megismétli fizetési eszköz funkcióját, függ egyrészt az árubirtokosok közötti hitelezői és adósi viszonyok láncolódásától — úgyhogy ugyanaz az árubirtokos az egyikkel szemben hitelező, a másikkal szemben adós stb. —, másrészt attól az időhossztól, mely a különböző fizetési határidőket egymástól elválasztja. A fizetéseknek, vagyis az áruk utólagos első átalakulásainak ez a láncolata minőségileg különbözik az átalakulásoknak attól a láncolatától, mely a pénznek mint forgalmi eszköznek a forgásában fejeződik ki. Az utóbbi nemcsak megjelenik az időbeli egymásutánban, hanem éppen abban jön létre. Az áru pénzzé lesz, majd ismét áruvá, és így képessé teszi a másik árut, hogy pénzzé legyen stb., vagyis az eladó vevővé lesz, miáltal egy másik árubirtokos eladóvá lesz. Ez az összefüggés magában az árucsere folyamatában véletlenszerűen keletkezik. Hogy azonban azt a pénzt, amellyel A kifizette B-t, B-től C-hez, C-től D-hez stb. továbbfizetik, mégpedig gyorsan egymásra következő időközökben — ebben a külsőleges összefüggésben csak egy már készen meglevő társadalmi összefüggés kerül napvilágra. Ugyanaz a pénz nem azért fut át különböző kezeken, mert fizetési eszközként lép fel, hanem azért forog fizetési eszközként, mert a különböző kezek már egymásba csaptak. Az a sebesség, amellyel a pénz fizetési eszközként forog, az egyéneknek a forgalmi folyamatba való sokkal mélyebb belevonását mutatja tehát, mint az a sebesség, mellyel a pénz érmeként, illetve vásárlóeszközként forog.

Az egyidejű s ezért térbelileg egymás mellé kerülő vételek és eladások árösszege alkotja azt a határt, ameddig az érmetömeg forgási sebességgel pótolható. Ez a korlát a fizetési eszközként funkcionáló pénz szempontjából nincsen meg. Ha egyidejűleg teljesítendő fizetések egy helyen koncentrálódnak, ami először természetadta módon csak az áruforgalom nagy gyűjtőpontjain történik, akkor a fizetések mint negatív és pozitív nagyságok kiegyenlítik egymást, mivel A fizetni tartozik B-nek, ugyanakkor C-től fizetést kell kapnia stb. A fizetési eszközként szükséges pénzösszeget ezért nem az egyidejűleg realizálandó fizetések árösszege fogja meghatározni, hanem e fizetések kisebb vagy nagyobb koncentrációja és annak az egyenlegnek a nagysága, mely azoknak mint negatív és pozitív nagyságoknak kölcsönös kiegyenlítődése után mutatkozik. Az ilyen kiegyenlítésekre szolgáló külön berendezkedések a hitelügy bármiféle kifejlődése nélkül is létrejönnek, mint pl. az ókori Rómában. Ezeknek vizsgálata azonban éppoly kevéssé tartozik ide, mint azoké az általános fizetési határidőké, melyek meghatározott társadalmi körökben mindenütt megszilárdulnak. Itt csak annyit jegyezzünk még meg, hogy azt a sajátos befolyást, melyet ezek a határidők a forgó pénz mennyiségének időszakos ingadozásaira gyakorolnak, csak a legutóbbi időkben vizsgálták meg tudományosan.

Amennyiben a fizetések mint pozitív és negatív nagyságok kiegyenlítődnek, annyiban valóságos pénz egyáltalán nem lép közbe. Itt csak értékmérőformájában fejlődik ki, egyrészt az áru árában, másrészt a kölcsönös kötelezettségek nagyságában. Eszmei létezésén kívül tehát a csereérték itt nem tesz szert önálló létezésre, még értékjel-létezésre sem, vagyis a pénz csak eszmei számolópénzzé lesz. A pénz fizetési eszköz-funkciója tehát magában foglalja azt az ellentmondást, hogy egyrészt, amennyiben a fizetések kiegyenlítődnek, csak eszmeileg működik mértékként, másrészt, amennyiben a fizetést valóságosan eszközölni kell, nem mint tovatűnő forgalmi eszköz, hanem mint az általános egyenérték nyugvó létezése, mint az abszolút áru, egyszóval mint pénz lép be a forgalomba. Ezért ahol a fizetések láncolata és kiegyenlítésük mesterséges rendszere kifejlődött, ott olyan megrázkódtatásoknál, melyek a fizetések folyását erőszakosan megszakítják és kiegyenlítésük mechanizmusát megzavarják, a pénz gáznemű agyszüleményszerű értékmérői alakjából hirtelen átcsap kemény pénzbe, vagyis fizetési eszközbe. A fejlett polgári termelés állapotaiban tehát — ahol az árubirtokos már régen tőkéssé vált, aki ismeri a maga Adam Smithjét és előkelőén mosolyog azon a babonán, hogy csakis az arany és az ezüst pénz, vagyis hogy egyáltalában a pénz a más áruktól megkülönböztetve az abszolút áru —, a pénz hirtelen ismét nem a forgalom közvetítőjeként, hanem a csereérték egyedül adekvát formájaként, az egyetlen gazdagságként jelenik meg, éppúgy, ahogyan azt a kincsképző fogja fel. Mint a gazdagságnak ilyen kizárólagos létezése a pénz minden anyagi gazdagságnak nem — mint teszem a monetárrendszerben — a pusztán elképzelt, hanem a valóságos elértéktelenedésében és értéktelenségében nyilatkozik meg. Ez a világpiaci válságoknak az a különös mozzanata, amelyet pénzválságnak hívnak. A summum bonum [legfőbb jó], amelyre ilyen pillanatokban mint az egyetlen gazdagságra kívánkoznak, a pénz, készpénz, s mellette minden más áru, éppen mert használati érték, úgy jelenik meg, mint ami haszontalan, mint limlom, játékszer, vagy mint a mi Dr. Martin Lutherunk mondja, merő cifrálkodás és zabálás. A hitelrendszernek ez a monetárrendszerbe való hirtelen átcsapása a gyakorlati pánik mellé elméleti ijedelmet is kelt, és a forgalom szereplői megborzadnak saját viszonyaik áthatolhatatlan titokzatosságától.⁸⁰

A fizetések a maguk részéről szükségessé tesznek egy tartalékalapot, pénznek mint fizetési eszköznek egy felhalmozását. Ennek a tartalékalapnak a képzése már nem jelenik meg, mint a kincsképzésnél, magán a forgalmon kívüli külsőleges tevékenységnek, sem pedig, mint az érmetartaléknál, az érme pusztán technikai megrekedésének, — hanem a pénzt fokozatosan fel kell halmozni, hogy meghatározott jövőbeli fizetési határidőkre meglegyen. Míg tehát a kincsképzés abban az elvont formában, melyben meggazdagodásnak számít, a polgári termelés kifejlődésével csökken, ugyanakkor ez a cserefolyamat által közvetlenül megkívánt kincsképzés növekszik, vagy jobbanmondva azoknak a kincseknek egy részét, amelyek egyáltalában képződnek az áruforgalom területén, fizetési eszközök tartalékalapjaként felszívják. Minél fejlettebb a polgári termelés, annál inkább korlátozódnak ezek a tartalékalapok a szükséges minimumra. Locke a kamatláb leszállításáról szóló írásában⁸¹ érdekes felvilágosításokat nyújt e tartalékalapok nagyságáról az idejében. Látható abból, hogy az egyáltalában forgó pénznek milyen jelentékeny részét szívták fel Angliában a forgalmi eszközök tartályai éppen abban a korszakban, amikor a bankügy kezdett kifejlődni.

Láttuk, hogy az arany és ezüst értékében beálló változás értékmérő- vagy számolópénz-funkciójukat nem érinti. Ez a változás azonban döntően fontossá lesz a pénzre mint kincsre nézve, mert az arany- és ezüstérték emelkedésével vagy csökkenésével emelkedik vagy esik az arany- vagy ezüstkincs értéknagysága. Még fontosabb ez a pénzre mint fizetési eszközre nézve. A fizetés csak később következik be, mint az áru eladása, vagyis a pénz két különböző időköz során két különböző funkcióban működik, először mint értékmérő, azután mint ennek a mérésnek megfelelő fizetési eszköz. Ha a közbeeső időben a nemes fémek értéke, vagyis a termelésükhöz szükséges munkaidő változik, akkor ugyanolyan mennyiségű arany vagy ezüst, amikor fizetési eszközként jelenik meg, nagyobb vagy kisebb értékű lesz, mint abban az időben volt, amikor értékmérőként szolgált, vagyis amikor a szerződést kötötték. Egy különös árunak — mint az aranynak és ezüstnek — pénzként, vagyis önállósult csereértékként való funkciója itt összeütközésbe kerül azzal a természetével, hogy különös áru, amelynek értéknagysága termelési költségeinek változásától függ. Az a nagy társadalmi forradalom, amelyet Európában a nemes fémek értékének csökkenése idézett elő, éppoly ismert tény, mint az a fordított forradalom, melyet a régi római köztársaságnak egy korai korszakában a réz értékének emelkedése váltott ki, amikor rézre szóltak a plebejusok adósságai. Anélkül, hogy tovább nyomon követnénk a nemes fémek értékingadozását a polgári gazdaság rendszerére gyakorolt befolyása szempontjából, már itt adódik az, hogy a nemes fémek értékének csökkenése a hitelező rovására az adósnak, értékének emelkedése pedig, megfordítva, az adós rovására a hitelezőnek kedvez.

Az arany először azáltal válik pénzzé, eltérően az érmétől, hogy kincsként visszavonul a forgalomból, azután mint nem-forgalmi eszköz abba belép, végül pedig áttöri a belső forgalom korlátáit, hogy általános egyenértékként funkcionáljon az áruk világában. Így lesz belőle világpénz.

Mint ahogy a nemes fémek általános súlymértékei eredetileg értékmérőül szolgáltak, ugyanúgy a világpiacon a pénz számolónevei megint a megfelelő súlynevekké változnak át. Mint ahogy a formanélküli nyersfém (aes rude) volt a forgalmi eszköz eredeti formája és az érmeforma eredetileg maga is csak a fémdarabokban foglalt súlynak hivatalos jele, ugyanúgy a nemes fém mint világérme megint leveti alakzatát és veretét, és visszahullik közömbös rúdformájába, vagy ha nemzeti érmék forognak a külföldön, mint az orosz imperiálok, mexikói tallérok, és angol sovereignek, akkor címük közömbössé lesz és csak tartalmuk számít. Nemzetközi pénzként végül a nemes fémek megint eredeti csereeszköz-funkciójukat végzik, mely, mint maga az árucsere, nem a természetadta közösségek belsejében, hanem különböző közösségek érintkezési pontjain keletkezett. Világpénzként tehát a pénz visszakapja természetadta első formáját. Elhagyván a belső forgalmat, megint leveti azokat a különös formákat, amelyek ezen a különös területen belül a cserefolyamat kifejlődéséből nőttek ki, az ármérce, az érme, a váltópénz és az értékjel helyi formáit.

Láttuk, hogy egy ország belső forgalmában csak egy áru szolgál értékmérőül. Minthogy azonban az egyik országban az arany, a másikban az ezüst végzi ezt a funkciót, a világpiacon kettős értékmérő érvényes és a pénz minden egyéb funkcióban is megkettőzi létezését. Az áruértékeknek aranyárakról ezüstárakra vagy ezüstárakról aranyárakra való áttételét mindenkor a két fém relatív értéke határozza meg, mely állandóan változik, és melynek megállapítása ezért állandó folyamatként jelenik meg. Mindegyik belső forgalmi terület árubirtoklói kénytelenek aranyat és ezüstöt felváltva használni a külső forgalom céljára, és így azt a fémet, amely belföldön pénzként érvényes, kicserélni arra a fémre, amelyre külföldön pénzként éppen szükségük van. Mindegyik nemzet világpénzként tehát felhasználja mindkét fémet, az aranyat és az ezüstöt.

A nemzetközi áruforgalomban az arany és az ezüst nem mint forgalmi eszköz jelenik meg, hanem mint általános csereeszköz. Az általános csereeszköz azonban csak a két kifejlett formában, a vásárláeszköz és a fizetési eszköz formájában funkcionál, melyeknek viszonya ezzel szemben a világpiacon visszájára fordul. A belső forgalom területén a pénz — amennyiben érme volt és a folyamatban levő Á—P—Á egység közvetítőjét, vagyis a csereértéknek csak tovatűnő formáját képviselte az áruk szüntelen helycseréjében — kizárólag mint vásárlóeszköz működött. A világpiacon fordítva áll a dolog. Az arany és ezüst itt akkor jelenik meg vásárlóeszközként, amikor az anyagcsere csak egyoldalú és ennélfogva vétel és eladás különválnak. A kjahtai határkereskedelem pl. ténylegesen és szerződésileg cserekereskedelem, amelyben az ezüst csak értékmérő. Az 1857—58-as háború arra késztette a kínaiakat, hogy eladjanak anélkül, hogy vásárolnának. Most az ezüst egyszerre mint vásárlóeszköz jelent meg. A szerződés szövegére tekintettel az oroszok francia ötfrankosokat nyers ezüstárukká dolgoztak fel, amelyek csereeszközül szolgáltak. Az ezüst állandóan vásárlóeszközként funkcionál egyfelől Európa és Amerika, másfelől Ázsia között, ahol kincsként lecsapódik. Továbbá nemzetközi vásárlóeszközként funkcionálnak a nemesfémek akkor is, amikor két nemzet között az anyagcsere hagyományos egyensúlya hirtelen megszakad, pl. rossz termés folytán, mely egyiküket rendkívüli mértékű vásárlásra kényszeríti. Végül pedig a nemes fémek nemzetközi vásárlóeszközök az aranyat és ezüstöt termelő országok kezében, ahol közvetlen termékek és áruk, és nem az áru átváltozott formái. Minél jobban kifejlődik az árucsere különböző' nemzeti forgalmi területek között, annál jobban kifejlődik a világpénznek a nemzetközi egyenlegek kiegyenlítését szolgáló fizetési eszközként betöltött funkciója.

Mint a belső forgalomnak, a nemzetközi forgalomnak is mindig változó mennyiségű aranyra és ezüstre van szüksége. A felhalmozott kincsek egy része ezért minden népnél a világpénz tartalékalapjául szolgál, amely hol kiürül, hol ismét megtelik, az árucsere ingadozásainak megfelelően.⁸² A világpénznek azokon a különös mozgásokon kívül, amelyeket a nemzeti⁸³ forgalmi területek között ide-oda futkosva végez, van egy általános mozgása is, melynek kiindulópontjai azoknál a termelési forrásoknál vannak, ahonnan az arany- és ezüstáradatok különböző irányban elözönlik a világpiacot. Az arany és az ezüst itt mint áruk lépnek a világforgalomba, és a bennük foglalt munkaidő arányában mint egyenértékeket cserélik ki őket áruegyenértékekre, még mielőtt a belső forgalmi területekre kerülnek. Ezeken ennélfogva már adott értéknagysággal jelennek meg. A termelési költségeik változása során bekövetkező minden esés vagy emelkedés ezért egyenletesen érinti relatív értéküket a világpiacon; ez az értékük ellenben teljességgel független attól, hogy milyen fokban nyelnek el különböző nemzeti forgalmi területek aranyat vagy ezüstöt. A fémáradatnak az a része, melyet az áruvilág mindegyik különös területe felfog, részben közvetlenül a belső pénzforgásba jut, az elkopott fémérmék pótlására, részben megreked az érme, a fizetési eszköz és a világpénz különböző kincstartályaiban, részben luxuscikkekké változik át, végül a maradék egyszerűen kincs lesz. A polgári termelés fejlett fokán a kincsek képzése arra a minimumra korlátozódik, melyre a forgalom különböző folyamatainak szükségük van mechanizmusuk szabad játékához. Kincs mint olyan itt csak a parlagon heverő gazdagság lesz — hacsak nem a fizetések egyenlegében mutatkozó többletnek pillanatnyi formája, megszakított anyagcserének az eredménye és ezért az árunak első átalakulásában való megmerevedése.

Az arany és ezüst mint pénz fogalma szerint az általános áru, a világpénzben pedig megkapja a megfelelő létezési formát, az egyetemes áru formáját. Abban az arányban, amelyben valamennyi termék ellenükben elidegeníti magát, ezek valamennyi áru átváltozott alakjává és ennélfogva a mindenoldalúan elidegeníthető áruvá lesznek. Az általános munkaidő anyagiasulásaként olyan mértékben valósulnak meg, amilyenben a reális munkák anyagcseréje az egész földet átfogja. Abban a fokban válnak általános egyenértékké, amelyben azoknak a különös egyenértékeknek a sora kifejlődik, melyek kicserélési területüket alkotják. Minthogy a világforgalomban az áruk a saját csereértéküket egyetemesen bontakoztatják ki, a csereérték arannyá és ezüstté átváltozott alakja világpénzként jelenik meg. Miközben tehát az árubirtokosok nemzetei mindenoldalú iparuk és általános érintkezésük révén az aranyat adekvát pénzzé változtatják át, az ő szemükben az ipar és az érintkezés csak eszközül jelenik meg arra, hogy a pénzt arany és ezüst formájában elvonják a világpiacról. Az arany és az ezüst mint világpénz ezért éppannyira terméke az általános áruforgalomnak, mint eszköz arra, hogy köreit tágabbra vonja. Ahogyan az alkimisták háta mögött, miközben aranyat akartak csinálni, felnőtt a kémia, úgy törnek fel az árubirtokosok háta mögött, miközben az árut annak elvarázsolt alakjában hajszolják, a világipar és a világkereskedelem forrásai. Az arany és az ezüst segítenek a világpiacot megteremteni, amennyiben pénz-fogalmukban annak létezését előlegezik. Hogy ez a bűvös hatásuk korántsem korlátozódik a polgári társadalom gyermekéveire, hanem szükségszerűen nő ki abból a visszájára fordulásból, amelyben az áruvilág hordozói előtt saját társadalmi munkájuk megjelenik, azt bizonyítja az a rendkívüli befolyás, melyet új aranyvidékek felfedezése a XIX. század közepén a világforgalomra gyakorol. Ahogyan a pénz világpénzzé, úgy fejlődik az árubirtokos kozmopolitává. Az emberek egymáshoz való kozmopolita vonatkozása eredetileg csak árubirtokosi viszonyuk. Az áru magán- és magáért-valóan felette áll minden vallási, politikai, nemzeti és nyelvi korlátnak. Általános nyelve az ár és közössége a pénz. De a világpénznek az országos érmével ellentétben való kifejlődésével kifejlődik az árubirtokosok kozmopolitizmusa mint a gyakorlati ész vallása ellentétben a törzsökös vallási, nemzeti és egyéb előítéletekkel, amelyek az emberiség anyagcseréjét gátolják. Amikor ugyanaz az arany, mely amerikai eagle-ek [sas(os pénzdarab)ok; amerikai tízdollárosok] formájában Angliában kiköt, sovereignné válik, három nap múlva Párizsban napóleonként forog, néhány hét múlva Velencében dukátként bukkan fel, de értéke mindig ugyanaz marad — az árubirtokos előtt világossá válik, hogy a nemzetiség „is but the guinea’s stamp” [csak a guinea verete]. Az a fennkölt eszme, melyben előtte az egész világ feltárul és feloldódik, egy piacnak — a világpiacnak eszméje.⁸⁴

A polgári termelési folyamat a fémforgalmat mindenekelőtt mint készen rámaradt intézményt keríti hatalmába, mely fokozatosan átformálódik ugyan, de mindig megőrzi alapszerkezetét. Az a kérdés, hogy miért szolgál más áruk helyett az arany és az ezüst a pénz anyagául, a polgári rendszer határán kívül esik. Ezért csak sommásan összefoglaljuk a legfontosabb nézőpontokat.

Minthogy maga az általános munkaidő csak mennyiségi különbségeket enged meg, annak a tárgynak, mely az általános munkaidő sajátos testetöltésének kell hogy számítson, képesnek kell lennie tisztán mennyiségi különbségek kifejezésére, úgyhogy előfeltétel a minőség ugyanaz-sága, egyformasága. Ez az első feltétele egy áru értékmérő-funkciójának. Ha pl. minden árut ökrökben, bőrökben, gabonában stb. becsülök fel, valójában eszmei átlag-ökörben, átlag-bőrben kell őket mérnem, minthogy ökör az ökörtől, búza a búzától, bőr a bőrtől minőségileg különbözik. Az arany és az ezüst ellenben mint egyszerű testek mindig egyenlők önmagukkal, és egyenlő mennyiségeik ennélfogva mindig egyenlő nagyságú értékeket képviselnek.⁸⁵

Annak, hogy egy áru általános egyenértékűi szolgáljon, a másik feltétele - mely közvetlenül abból a funkciójából származik, hogy tisztán mennyiségi különbségeket kell kifejeznie — az a lehetőség, hogy ez az áru tetszőleges részekre legyen szétdarabolható és ezek újra összetehetők, úgyhogy a számolópénzt érzékileg is ki lehessen fejezni. Az aranynak és az ezüstnek kiváló fokban megvannak ezek a tulajdonságai.

Mint forgalmi eszköznek az aranynak és az ezüstnek más árukkal szemben az az előnyük, hogy nagy fajsúlyúknak, melynél fogva kis térben relatíve nagy súlyosságot képviselnek, megfelel a gazdasági fajsúlyúk, melynél fogva kis terjedelemben relatíve sok munkaidőt, azaz nagy csereértéket foglalnak magukban. Ez könnyűvé teszi a szállítást, az egyik kézből a másikba és az egyik országból a másikba való átvitelt, megadja azt a képességet, hogy éppoly gyorsan megjelenhetnek, mint eltűnhetnek — egyszóval biztosítja az anyagi mozgékonyságot, a sine qua non-ját [(feltételét,) amely nélkül nincsen; elengedhetetlen feltételét] annak az árunak, melynek a forgalmi folyamat perpetuum mobiléjául [örökmozgójául] kell szolgálnia.

A nemes fémeket nagy fajsúlyúk, tartósságuk, viszonylagos elpusztíthatatlanságuk, az, hogy levegőn nem oxidálódnak, az arany esetében sajátlag az, hogy savakban, a királyvíz kivételével, oldhatatlan, — mindezek a természeti tulajdonságaik a kincsképzés természetes anyagává teszik. Pedro Martyr, aki úgy látszik nagy barátja volt a csokoládénak, megjegyzi a kakaózsákokról, melyek az egyik mexikói pénzfajtát alkották: „0 felicem monetam, quae suavem utilemque praebet humano generi potum et tartarea peste avaritiae suos immunes servat possessores, quod suffodi aut diu servare nequeat.” [„Óh, szerencsés pénz, mely az emberi nemnek édes és hasznos italt nyújt és birtokosait épségben megóvja a fösvénység pokoli ragályától, mert nem lehet elásni, sem sokáig megőrizni.”] („De orbe novo”.)

Az, hogy egyáltalában a fémeknek nagy a jelentőségük a közvetlen termelési folyamaton belül, a fémek termelési szerszámokként betöltött funkciójával függ össze. Az aranyat és az ezüstöt, eltekintve ritkaságuktól, a vashoz, sőt a rézhez képest is (abban a megkeményített állapotában, melyben az ókoriak használták) nagy fokú lágyságuk alkalmatlanná teszi ilyen felhasználásra és ennélfogva nagy mértékben megfosztja őket attól a tulajdonságtól, amelyen egyáltalában a fémek használati értéke nyugszik. Amennyire haszontalanok a közvetlen termelési folyamaton belül, ugyanannyira nélkülözhetőknek jelennek meg mint létfenntartási eszközök, mint a fogyasztás tárgyai. Bármely tetszőleges mennyiségük belekerülhet ezért a társadalmi forgalmi folyamatba anélkül, hogy a közvetlen termelés és fogyasztás folyamatait károsítaná. Egyéni használati értékük nem kerül összeütközésbe gazdasági funkciójukkal. Másrészt az arany és az ezüst nemcsak negatív módon felesleges, azaz nélkülözhető tárgyak, hanem esztétikai tulajdonságaik a pompa, a dísz, a fény, az ünnepi szükségletek természetadta anyagává, röviden a felesleg és gazdagság pozitív formájává teszik őket. Úgyszólván termésfényként jelennek meg, melyet az alvilágból ásnak elő, mivel az ezüst valamennyi fénysugarat eredetiszínkeveredésében, az arany csak a leghatvá- nyozottabb színt, a vöröset veri vissza. A színérzék pedig egyáltalában a szép- érzék leginkább közkeletű formája. A nemes fémek neveinek színvonatkozá- sokkal való etimológiai összefüggését a különböző indogermán nyelvekben Jakob Grimm mutatta ki. (Lásd „Geschichte der deutschen Spraché”-ját.)

Végül az aranynak és az ezüstnek az a képessége, hogy érme formájából rúdformába, rúdformából luxuscikkek formájába és megfordítva átváltoztatható, tehát az a más árukkal szemben meglevő előnyük, hogy nincsenek egyszer s mindenkorra adott, meghatározott használati formákba béklyózva, természetes anyagává teszi őket a pénznek, melynek állandóan át kell csapnia egyik formameghatározottságból a másikba.

A természet nem hoz létre pénzt, éppoly kevéssé, mint bankárokat vagy váltóárfolyamot. Minthogy azonban a polgári termelésnek a gazdagságot fétisként egy egyedi dolog formájában kell kikristályosítania, a gazdagságnak az arany és az ezüst a megfelelő testet öltése. Az arany és ezüst nem pénz természettől fogva, de a pénz természettől fogva arany és ezüst. Egyrészt az ezüst vagy arany pénzkristály nemcsak terméke a forgalmi folyamatnak, hanem valójában egyetlen nyugvó terméke. Másrészt az arany és ezüst kész természeti termékek, mégpedig közvetlenül ugyanúgy termékei a forgalmi folyamatnak, mint a természetnek, semmi formakülönbözőség sem választja el őket. A társadalmi folyamat általános terméke, vagyis maga a társadalmi folyamat mint termék a természetnek egy különös terméke, a föld méhében rejlő és belőle kiásható fém.⁸⁶

Láttuk, hogy az arany és az ezüst azt az igényt, amelyet velük mint pénzzel szemben támasztanak, hogy változatlan értéknagyság legyenek, nem tudják kielégíteni. Mindamellett, mint már Arisztotelész megjegyzi, értéknagyságuk mégis maradandóbb, mint a többi áruk átlagáé. Eltekintve a nemes fémek felértékelődésének vagy leértékelődésének általános hatásától, különösen fontosak az arany és az ezüst közötti értékviszony ingadozásai, minthogy a kettő egymás mellett szolgál a pénz anyagául a világpiacon. Ennek az értékváltozásnak tisztán gazdasági okait — hódítások és más politikai forradalmasodások, melyek az ókori világban nagy befolyást gyakoroltak a fémek értékére, csak helyileg és átmenetileg hatnak — az e fémek termeléséhez szükséges munkaidő változására kell visszavezetni. Ez a munkaidő maga e fémek relatív természeti ritkaságától fog függni, valamint attól, hogy nagyobb vagy kisebb nehézség árán lehet-e őket hatalmunkba keríteni tiszta fémállapotukban. Az arany valójában az első fém, melyet az ember felfedez. Egyrészt maga a természet színtiszta kristályos formában, egyénitetten, más testekhez kémiailag nem kötve, vagy mint az alkimisták mondták, szűzi állapotban állítja elő; másrészt maga a természet vállalja a folyók nagy aranymosó műhelyeiben a technológia munkáját. Az ember részéről így csak a legnyersebb munkára van szükség, akár folyóból, akár hordalékföldből nyerik az aranyat, az ezüst előállításának viszont bányamunka és egyáltalában a technikának relatíve magas fejlettsége az előfeltétele. Kisebb abszolút ritkasága ellenére ezért az ezüst értéke eredetileg relatíve nagyobb, mint az aranyé. Sztrabón állítása, hogy egy arab törzsnél 10 font aranyat adtak 1 font vasért és 2 font aranyat 1 font ezüstért, korántsem jelenik meg hihetetlennek. De abban az arányban, ahogyan a társadalmi munka termelőerői kifejlődnek és ennek folytán megdrágul az egyszerű munka terméke a kombinált munkáéhoz képest, ahogyan a föld kérgét mindjobban feltörik, az aranykínálat eredeti felszíni forrásai pedig kiapadnak, — az ezüst értéke az arany értékéhez viszonyítva csökken. A technológia és a közlekedési eszközök egy adott fejlődési fokán új arany- és ezüstvidékek felfedezése fog végül is latba esni. Az ókori Ázsiában az arany és az ezüst viszonya 6 az 1-hez, vagy 8 az 1-hez volt; az utóbbi az arány Kínában és Japánban még a XIX. század elején is; 10 az 1-hez, a Xenophón korabeli arány, tekinthető az átlagos aránynak a középső ókorban. Amikor Karthago és később Róma kiaknázta a spanyolországi ezüstbányákat, ennek megközelítőleg olyan hatása volt az ókorban, mint az amerikai bányák felfedezésének a modern Európában. A római császárkorra 15 az 1-hez vagy 16 az 1-hez vehető nyers átlagszámnak, habár Rómában gyakran azt találjuk, hogy az ezüst még mélyebbre leértékelődik. Ugyanez az arany relatív leértékelődésével kezdődő és az ezüstérték esésével végződő mozgás ismétlődik a következő korszakban, mely a középkortól a legújabb időkig terjed. Mint Xenophón idejében, a középkorban is az átlagos arány 10 az 1 -hez, és ez az amerikai bányák felfedezése következtében ismét 16 az 1-hez vagy 15 az 1-hez arányba csap át. Az ausztráliai, kaliforniai és kolumbiai aranyforrások felfedezése valószínűvé teszi, hogy az arany értéke újólag esni fog.⁸⁷

Ahogyan a XVI. és XVII. században, a modern polgári társadalom gyermek-időszakában, egy általános aranyéhség a népeket és fejedelmeket az arany [Szent] Grált hajszoló tengerentúli keresztes hadjáratokra űzte,⁸⁸ ugyanúgy a modern világ első tolmácsolói, a monetárrendszer szerzői — s a merkantilrendszer ennek csak változata — az aranyat és az ezüstöt, azaz a pénzt az egyetlen gazdagságnak proklamálták. Helyesen jelentették ki, hogy a polgári társadalom hivatása a pénzcsinálás, tehát — az egyszerű áruforgalom álláspontjáról — amaz örök kincsnek a gyűjtése, melyet sem a moly, sem a rozsda meg nem emészt. A monetárrendszerrel szemben nem válasz, hogy 1 tonna vas 3£-es árban éppen akkora értéknagyság, mint 3 £ arany. Itt nem a csereérték nagyságáról van szó, hanem annak adekvát formájáról. Amikor a monetár- és merkantilrendszer a világkereskedelmet és a nemzeti munkának közvetlenül a világkereskedelembe torkolló sajátos ágait a gazdagság, vagyis a pénz egyedül igazi forrásaiként emeli ki, meg kell fontolnunk, hogy abban a korszakban a nemzeti termelés legnagyobb része még feudális formák között mozgott és maguknak a termelőknek közvetlen létfenntartási forrásául szolgált. A termékek nagyrészt nem változtak át árukká és ennélfogva pénzzé sem, egyáltalában nem kerültek bele az általános társadalmi anyagcserébe, ezért nem is jelentek meg az általános elvont munka tárgyiasulásaként és valójában nem alkottak polgári gazdagságot. A pénz mint a forgalom célja: a csereérték, vagyis az elvont gazdagság, nem pedig a gazdagságnak valamilyen anyagi eleme mint a termelés meghatározó célja és hajtó indítéka. Amint az a polgári termelés első fokának megfelelt, ezek a félreismert próféták a csereértéknek szolid, kézzelfogható és fénylő formájához ragaszkodtak, általános áruként való formájához, ellentétben valamennyi konkrét áruval. Az akkori idő voltaképpeni polgári gazdasági területe az áruforgalom területe volt. Ennek az elemi területnek a nézőpontjából ítélték meg ezért a polgári termelés egész bonyolult folyamatát és összecserélték a pénzt a tőkével. A modern közgazdászok ádáz küzdelme a monetár- és merkantilrendszer ellen nagyrészt onnan ered, hogy ez a rendszer brutálisan naiv formában kifecsegi a polgári termelés titkát, azt, hogy a csereérték uralkodik rajta. Ricardo, bár hibás alkalmazás céljából, megjegyzi valahol, hogy még az éhínség idején sem azért hoznak be gabonát, mert a nemzet éhezik, hanem mert a gabonakereskedő pénzt csinál vele. Hibázik tehát a politikai gazdaságtan, amikor a monetár- és merkantilrendszert bírálva e rendszer ellen mint puszta illúzió, mint csak hibás elmélet ellen hadakozik s nem ismeri fel benne saját alapvető előfeltevésének barbár formáját. Azonfelül e rendszernek nemcsak történelmi joga, hanem a modern gazdaság meghatározott területein belül teljes polgárjoga is van. A polgári termelési folyamat minden fokán, ahol a gazdagság az áru elemi formáját ölti, ott a csereérték felölti a pénz elemi formáját, és a termelési folyamat minden fázisában a gazdagság minduntalan visszaesik egy-egy pillanatra az áru általános elemi formájába. Még a legfejlettebb polgári gazdaságban sem szűnnek meg az aranynak és ezüstnek mint pénznek forgalmi eszköz-funkciójuktól eltérő és valamennyi többi áruval ellentétes sajátos funkciói, hanem csak korlátozódnak, a monetár- és merkantilrendszer tehát megőrzi jogosságát. Az a katolikus tény, hogy az arany és az ezüst mint a társadalmi munka közvetlen testetöltése, ennélfogva mint az elvont gazdagságnak a létezése szembelép a többi profán áruval, természetesen sérti a polgári gazdaságtan protestáns point d’honneur-jét [becsületérzését], és a monetárrendszer előítéleteitől való félelmében a polgári gazdaságtan hosszú időre azzal fizetett, hogy nem volt ítélete a pénzforgalom jelenségeiről, amint azt a következő fejtegetés meg fogja mutatni.

A monetár- és merkantilrendszerrel ellentétben, melyek a pénzt csak a forgalom kristályos termékének formameghatározottságában ismerik, egészen rendjén való volt, hogy a klasszikus gazdaságtan a pénzt mindenekelőtt folyékony formájában fogta fel, mint a csereértéknek magán az áruátalakuláson belül létrehozott és ismét eltűnő formáját. Ezért ahogyan az áruforgalmat kizárólag az Á—P—Á formában, ezt pedig megint kizárólag eladás és vétel folyamatszerű egységének meghatározottságában fogják fel, ugyanúgy a pénzt forgalmi eszközként való formameghatározottságában állítják, pénzként való formameghatározottságával szemben. Ha magát a forgalmi eszközt érme-funkciójában elszigetelik, akkor, mint láttuk, értékjellé változik át. Minthogy pedig a klasszikus gazdaságtannal először a fémforgalom állt fenn a forgalom uralkodó formájaként, ezért a fémpénzt érmének, a fémérmét puszta értékjelnek fogja fel. Az értékjelek forgalma törvényének megfelelően így felállítják azt a tételt, hogy az áruk árai a for- galomban levő pénz tömegétől függnek, nem pedig fordítva, a forgalomban levő pénz tömege az áruk áraitól. A XVII. század olasz közgazdászainál többé-kevésbé jelzés szerűen megtaláljuk ezt a nézetet, Locke hol igenli, hol tagadja, Montesquieués Hume határozottan kifejti, valamint a „Spectator” is (1711 október 19-i számában). Minthogy Hume ennek az elméletnek messze legjelentékenyebb képviselője a XVIII. században, vele kezdjük meg szemlénket.

Bizonyos előfeltételek mellett akár a forgalomban levő fémpénz, akár a forgalomban levő értékjelek mennyiségének növekedése vagy csökkenése egyenletesen látszik hatni az áruk árára. Ha az aranynak vagy ezüstnek, melyben az áruk csereértékeit mint árakat felbecsülik, az értéke esik vagy emelkedik, akkor emelkednek vagy esnek az árak, mert értékmérőjük változott, és több vagy kevesebb arany és ezüst forog érmeként, mert az árak emelkedtek vagy estek. A látható jelenség azonban az, hogy az árak, az áruk változatlan csereértéke mellett, a forgalmi eszközök mennyiségének növekedésével vagy csökkenésével megváltoznak. Ha másrészt a forgalomban levő értékjelek mennyisége a szükséges színvonal fölé vagy alá száll, akkor az áruárak esése vagy emelkedése erőszakosan erre a színvonalra vezeti vissza őket. Mindkét esetben úgy látszik, mintha ugyanazt a hatást ugyanaz az ok idézte volna elő, és ehhez a látszathoz [Schein] ragaszkodott Hume.

A forgalmi eszközök száma és az áruk ármozgása közötti viszony minden tudományos vizsgálatának a pénzanyag értékét adottnak kell előfeltételeznie. Hume ellenben kizárólag maguk a nemes fémek értékforradalmának, vagyis az értékmérőben beállott forradalmaknak korszakait vizsgálja. Az áruáraknak az amerikai bányák felfedezése óta bekövetkezett, a fémpénz megszaporodásával egyidejű emelkedése alkotja elméletének történelmi hátterét, mint ahogy a monetär- és a merkantilrendszer elleni polémia adta a gyakorlati indítékát. A nemes fémek kínálata természetesen növekedhetik változatlan termelési költségeik mellett is. Másrészt az értékükben, azaz a termelésükhöz szükséges munkaidőben beállott csökkenés először csak kínálatuk növekedésében fog jelentkezni. Tehát, mondták később Hume tanítványai, a nemes fémek csökkent értéke megmutatkozik a forgalmi eszközök növekvő tömegében, a forgalmi eszközök növekvő tömege pedig az áruárak emelkedésében. Valójában azonban csak az exportált áruk ára növekszik, melyek arannyal és ezüsttel mint áruval és nem mint forgalmi eszközzel cserélődnek ki. Ilymódon ezeknek az áruknak ára, melyeket csökkent értékű aranyban és ezüstben becsülnek fel, emelkedik valamennyi többi áruval szemben, melyeknek csereértékét továbbra is a régi termelési költségeik mércéje szerinti aranyban és ezüstben becsülik fel. Az áruk csereértékeinek ez a kettős felbecsülése egyazon országban természetesen csak időleges lehet, és az arany- vagy ezüstáraknak ki kell egyenlítődniük a maguk a csereértékek meghatározta arányokban, úgyhogy végül valamennyi áru csereértékét a pénzanyag új értékének megfelelően becsülik fel. E folyamat kifejlése éppoly kevéssé tartozik ide, mint az, hogy milyen úton-módon érvényesül egyáltalában a piaci árak ingadozásain belül az áruk csereértéke. Ámde hogy ez a kiegyenlítődés a polgári termelés kevésbé fejlett korszakaiban nagyon fokozatos és hosszú időszakokra oszlik el, semmi esetre sem tart azonban lépést a forgó készpénz szaporodásával, azt csattanósan bizonyították az áruárak XVI. századi mozgásával foglalkozó újabb kritikai vizsgálatok.⁸⁹

Teljesen ide nem illők Hume tanítványainak kedvelt hivatkozásai azokra az áremelkedésekre, amelyek az antik Rómában Makedónia, Egyiptom és Kisázsia meghódítása következtében álltak be. A felraktározott pénzkincseknek az ókori világra sajátságos hirtelen és erőszakos átvitele egyik országból a másikba, a nemes fémek termelési költségeinek egy meghatározott országban egyszerűen a fosztogatás folyamata révén beálló időleges csökkenése éppoly kevéssé érinti a pénzforgalom immanens törvényeit, mint az egyiptomi és szicíliai gabona ingyen-elosztása Rómában azt az általános törvényt, amely a gabonaárat szabályozza. A pénzforgás részletbeli megfigyeléséhez szükséges anyag, egyrészt az áruárak átvizsgált története, másrészt hivatalos és folytatólagos statisztika a forgalomban levő közeg kiterjedéséről és összehúzódásáról, a nemes fémek beáramlásáról és kiáramlásáról stb. — ilyen anyag, mely egyáltalában csak a bankügy teljes kifejlődésével keletkezik, Hume-nak, akárcsak a XVIII. század többi írójának, nem állt a rendelke- zésére. Hume forgalom-elmélete a következő tételekben foglalható össze:
1. Az áruk árait egy országban az ott található pénztömeg (reális pénz vagy jelképes) határozza meg.
2. Az egy országban forgalomban levő pénz képviseli az összes ott található árukat. Abban az arányban, ahogy a képviselők, azaz a pénz, száma nő, a képviselt dologból több vagy kevesebb jut az egyes képviselőre.
3. Ha az áruk szaporodnak, akkor áraik esnek, vagyis a pénz, értéke emelkedik. Ha a pénz szaporodik, akkor fordítva, az áruk árai nőnek és a pénz értéke esik.⁹⁰

„Valamennyi dolognak” — mondja Hume — „a pénzfelesleg folytán bekövetkező drágasága hátrányos minden fennálló kereskedelemre, mivel módot ad a szegényebb országoknak, hogy minden idegen piacon a gazdagabbaknál olcsóbban árusítsanak.”⁹¹ „Ha egy nemzetet önmagában vizsgálunk, akkor annak, hogy az áruk megszámlálására vagy képviseletére sok vagy kevés érméje van-e kéznél, semmiféle, sem jó, sem rossz hatása nem lehet, éppoly kevéssé, mint ahogy egy kereskedő mérlegén nem másítana az, ha könyvelésében a kevés számjegyet igénylő arab számírás helyett a több számjegyet igénylő rómait alkalmazná. Sőt, a pénz nagyobb mennyisége, hasonlóan a római számjegyíráshoz, még kényelmetlen is, és mind megőrzés, mind szállítás szempontjából több fáradságba kerül.”⁹² Hume-nak, hogy egyáltalában valamit bebizonyíthasson, azt kellett volna megmutatnia, hogy egy adott számítási rendszerben az alkalmazott számjegyek tömege nem a számérték nagyságától függ, hanem fordítva, a számérték nagysága függ az alkalmazott jegyek tömegétől. Nagyon helyes, hogy nem előnyös az, hogy az áruértékeket csökkent értékű aranyban vagy ezüstben becsülik fel vagy „számlálják meg”, és ezért van az, hogy a népek a forgalomban levő áruk értékösszegének növekedésével mindig kényelmesebbnek tartották, hogy ezüstben számoljanak réz helyett és aranyban ezüst helyett. Abban a mértékben, ahogy gazdagabbak lettek, átváltoztatták a kevésbé értékes fémeket kisegítő érmékké és az értékesebbeket pénzzé. Másrészt Hume elfelejti, hogy az értékeknek aranyban és ezüstben való számolásához sem aranynak, sem ezüstnek nem kell „kéznél” lennie. Számolópénz és forgalmi eszköz az szemében egybeesik és mindkettő érme (coin). Minthogy az értékmérőben, vagyis a számolópénzként funkcionáló nemes fémekben beállott értékváltozás az áruárakat növeli vagy csökkenti, tehát változatlan forgási sebesség mellett a forgalomban levő pénz tömegét is, ebből Hume arra következtet, hogy az áruárak emelkedése vagy esése a forgalomban levő pénz mennyiségétől függ. Hogy a XVI. és XVII. században az aranynak és az ezüstnek nemcsak a mennyisége növekedett, hanem egyidejűleg termelési költségei is csökkentek, azt Hume az európai bányák bezárásából láthatta. A XVI. és XVII. században az áruárak Európában az importált amerikai arany és ezüst tömegével együtt emelkedtek; tehát az áruárakat minden országban az ott található arany és ezüst tömege határozza meg. Ez volt Hume első „szükségszerű következtetése”⁹³. A XVI. és XVII. században az árak nem egyenlete-sen emelkedtek a nemes fémek szaporodásával; több mint fél évszázad eltelt, mielőtt bármiféle változás mutatkozott volna az áruárakban, és még azután is sok időbe telt, amíg az áruk csereértékeit általánosan az arany és ezüst csökkent értékének megfelelően becsülték fel, tehát amíg a forradalom magával ragadta az általános áruárakat. Tehát — következtet Hume, aki, filozófiája alapelveivel teljes ellentmondásban, egyoldalúan megfigyelt tényeket kritikátlanul általános tételekké változtat át —, tehát az áruk árát, vagyis a pénz értékét nem az egy országban található pénz abszolút tömege határozza meg, hanem az aranynak és ezüstnek az a mennyisége, amely valóságosan belekerül a forgalomba; de végül is a forgalomnak az egy országban található összes aranyat és ezüstöt érmeként fel kell szívnia.⁹⁴

Világos, hogy ha az aranynak és ezüstnek saját értéke van, akkor, a forgás összes többi törvényétől eltekintve, csak meghatározott mennyiségű arany és ezüst foroghat áruk adott értékösszegének egyenértékeként. Ha tehát bármely véletlenszerűen egy országban található arany- és ezüstmennyiségnek, tekintet nélkül az áruértékek összegére, forgalmi eszközként bele kell kerülnie az árucserébe, akkor az aranynak és ezüstnek nincsen immanens értékük és ennélfogva ténylegesen nem valóságos áruk. Ez Hume harmadik „szükségszerű következtetése”. Szerinte ár nélküli áruk és érték nélküli arany és ezüst kerülnek a forgalmi folyamatba. Ezért nem is beszél soha az áruk értékéről és az arany értékéről, hanem csak kölcsönös mennyiségükről. Már Locke is mondotta, hogy az aranynak és ezüstnek csupán képzelt vagy konvencionális értéke van; ebben a brutális formában lép fel először az ellentét a monetárrendszer azon állításával szemben, hogy egyedül az aranynak és az ezüstnek van igazi értéke. Azt, hogy az arany és ezüst pénzlétezése pusztán a társadalmi cserefolyamatban betöltött funkciójukból fakad, akként értelmezik, hogy saját értéküket és ennélfogva értéknagyságukat egy társadalmi funkciónak köszönhetik.⁹⁵ Az arany és ezüst tehát értéktelen dolgok, de a forgalmi folyamaton belül mint az áruk képviselői fiktív értéknagyságra tesznek szert. A folyamat által nem pénzzé, hanem értékké változnak át. Ezt az értéküket a saját tömegük és az árutömeg közötti arány határozza meg, mivel e két tömegnek fednie kell egymást. Hume tehát az aranyat és ezüstöt mint nem-árukat bocsátja be az áruk világába, viszont megfordítva, mihelyt az érme formameghatározottságában jelennek meg, puszta árukká változtatja át őket, amelyek egyszerű cserekereskedelem útján cserélődnek ki más árukkal. Ha mármost az áruvilág egyetlen áruból állana, pl. 1 millió quarter gabonából, nagyon egyszerű volna az az elképzelés, hogy I quarter 2 uncia aranyra cserélődik ki, ha 2 millió uncia arany van meg, és 20 uncia aranyra, ha 20 millió uncia arany van meg, tehát hogy az áru ára és a pénz értéke a pénz meglevő mennyiségével fordított arányban emelkedik vagy esik.⁹⁶ De az áruvilág végtelenül különböző használati értékekből áll, melyeknek relatív értékét semmiképpen sem a relatív mennyiségük határozza meg. Hogyan gondolja tehát Hume ezt az áruk tömege és az arany tömege közötti cserét? Beéri azzal a fogalomnélküh homályos képzettel, hogy mindegyik áru mint az összes árutömeg hányada az aranytömeg megfelelő hányadával cserélődik ki. Az áruk folyamatszerű mozgása tehát — mely csereértéknek és használati értéknek az árukban foglalt ellentétéből fakad, a pénz forgásában megjelenik és a pénz különböző formameghatározottságaiban kikristályosodik — kihuny, és helyét elfoglalja az egy országban található nemes fémek súlytömege és az egyidejűleg meglevő árutömeg közötti képzelt mechanikus egyenlősítés. Sir James Steuart az érméről és pénzről szóló vizsgálódását Hume és Montesquieu részletes bírálatával kezdi.⁹⁷ Valójában az első, aki felteszi a kérdést: Vajon az áruárak határozzák-e meg a forgó pénz mennyiségét vagy a forgó pénz mennyisége az áruárakat? Noha ábrázolását homályossá teszi az értékmérőről alkotott fantasztikus nézete, egyáltalában a csereérték ingatag ábrázolása és a merkantilrendszer reminiszcenciái, mégis felfedi a pénz lényegi formameghatározottságait és a pénzforgás általános törvényeit, mert nem állítja mechanikusan az árukat az egyik oldalra és a pénzt a másikra, hanem ténylegesen magának az árucserének a különböző mozzanataiból fejti ki a különböző funkciókat. „A pénznek a belföldi forgalom számára való használatát két fő pontban lehet összefoglalni: fizetni azt, amivel valaki tartozik, és vásárolni azt, amire valakinek szüksége van ; a kettő együttesen alkotja a készpénzkeresletet (ready money demands) [...] A lakosok kereskedelmének, manufaktúrájának, életmódjának és szokásos kiadásainak állása, mindez együttvéve szabályozza és határozza meg a készpénzkereslet tömegét, azaz az elidegenítések tömegét. A fizetések e sokféleségének működésbe hozásához bizonyos arányú pénzre van szükség. Ez az arány a maga részéről növekedhetik vagy csökkenhet, a mindenkori körülmények szerint, még ha az elidegenítés mennyisége ugyanaz marad is [...] Mindenesetre azonban egy ország forgalma csak meghatározott mennyiségű pénzt tud felszívni.”⁹⁸ „Az áru piaci árát a kereslet és a konkurrencia (demand and competition) bonyolult működése határozza meg, mely teljességgel független az egy országban található arany- és ezüsttömegtől. Mi lesz mármost abból az aranyból és ezüstből, melyre mint érmére nincs szükség? Kincsként felhalmozzák vagy luxuscikkek anyagaként feldolgozzák. Ha az arany- és ezüsttömeg a forgalomhoz szükséges színvonal alá esnék, jelképes pénzzel vagy más kisegítő eszközökkel helyettesítik. Ha egy kedvező váltóárfolyam pénzfelesleget hoz az országba és egyúttal elvágja a pénz külföldre küldése iránti keresletet, akkor a pénz gyakran a ládába kerül, ahol éppoly haszontalan lesz, mintha ki se bányászták volna.”⁹⁹ A Steuart által felfedezett második törvény az, hogy a hitelre alapozott forgalom visszaáramlik kiindulópontjához. Végül kifejti, hogy milyen hatásai vannak a kamatláb különbözőországokbeli különbözőségének a nemes fémek nemzetközi ki- és bevándorlására. A két utóbbi meghatározásra itt csak a teljesség kedvéért utalunk, mert témánktól, az egyszerű forgalomtól távol esnek.¹⁰⁰ Jelképes pénz vagy hitelpénz — Steuart még nem különbözteti meg a pénznek ezt a két formáját — helyettesítheti a nemes fémeket vásárlóeszközként vagy fizetési eszközként a belső forgalomban, de nem a világpiacon. A papírjegyek ezért a társadalom pénze (money of the society), az arany és ezüst viszont a világ pénze (money of the world).¹⁰¹ Sajátságossága a történelmi jogi iskola62 értelmében vett „történelmi” fejlődésű nemzeteknek, hogy saját történelmüket állandóan elfelejtik. Ezért, ámbár az áruáraknak a forgalmi eszközök mennyiségéhez való arányát illető vitakérdés e fél évszázad alatt szakadatlanul foglalkoztatta a parlamentet és Angliában kis és nagy terjedelmű rÖpiratok ezreit hívta létre, Steuart méginkább „döglött kutya” maradt, mint amilyennek Lessing idejében Moses Mendelssohn látta Spinozát. Még a „currency” [forgalmi eszköz] legújabb történetírója, Maclaren is Adam Smitht teszi meg a steuarti elmélet feltalálójává, mint Ricardót a hume-i elmélet feltalálójává.¹⁰² Ricardo Hume elméletét kifinomította, Adam Smith ellenben Steuart kutatásainak eredményeit holt tényékként regisztrálja. Adam Smith a maga skót bölcs mondását, hogy „aki már szerzett egy keveset, annak gyakran könnyű sokat szerezni, de a nehézség éppen: azt a keveset megszerezni”, a szellemi gazdagságra is alkalmazta és ezért kicsinyes gondossággal titkolja a forrásokat, melyeknek azt a keveset köszönheti, amiből valóban sokat csinál. Nemegyszer inkább veszni hagyja a kérdés csattanóját, ahol az éles megfogalmazás arra kényszerítené, hogy leszámoljon elődeivel. Ezt teszi a pénzelméletben is. Steuart elméletét hallgatólagosan átveszi, amikor elmondja, hogy az egy országban található aranyat és ezüstöt részben érmének használják fel, részben a kereskedők számára tartalékalapnak felhalmozzák olyan országokban, ahol nincsenek bankok, és banktartaléknak olyan országokban, amelyeknek van hitelforgalmuk, részben kincsként veszik hasznát nemzetközi fizetések kiegyenlítésére, részben pedig luxuscikkekké dolgozzák fel. A forgásban levő érmemennyiség kérdését hallgatólagosan kiküszöböli, amikor a pénzt egészen helytelenül puszta áruként kezeli.¹⁰³ Vulgarizátora, az ízetlen J. B. Say — akit a franciák kineveztek prince de la science-szá [a tudomány fejedelmévé], mint ahogy Johann Christoph Gottsched az Schönaichját Homérosszá és Pietro Aretmo önmagát terror principum-má [fejedelmek rémévé] és lux mundi-vá [világ világosságává] nevezte ki — Adam Smithnek ezt a nem egészen naiv tévedését nagy fontoskodással dogmává nyargalta.¹⁰⁴ Adam Smitht egyébként a merkantilrendszer illúzióival szembeni polemikus feszültsége megakadályozta abban, hogy a fémforgalom jelenségeit objektiven fogja fel, viszont a hitelpénzről alkotott nézetei eredetiek és mélyek. Ahogy a XVIII. század kövület-elméletein mindig végigvonul egy rejtett áramlat, mely a vízözön bibliai hagyományának kritikus vagy apologetikus tekintetbevételéből fakad, ugyanúgy a XVIII. század valamennyi pénzelmélete mögött is titkos viaskodás folyik a monetárrendszerrel, azzal a kísértettel, mely a polgári gazdaságtan bölcsőjét őrizte és még mindig rávetette árnyékát a törvényhozásra.

A pénzügyre vonatkozó kutatásokat a XIX. században közvetlenül nem a fémforgalom, hanem inkább a bankjegyforgalom jelenségei ösztönözték. Az előbbire csak azért tértek vissza, hogy az utóbbinak a törvényeit felfedezzék. Az Angol Bank készfizetéseinek felfüggesztése 1797-től, sok áru árának később bekövetkezett emelkedése, az arany érmeárának piaci ára alá esése, a bankjegyek leértékelődése különösen 1809 után — ezek adták közvetlen gyakorlati indítékait egy parlamenti pártharcnak és egy parlamenten kívüli elméleti tusának, melyeket egyaránt szenvedélyesen vívtak. A vita történelmi hátteréül szolgált a papírpénz XVIII. századi történelme, a Law-féle bank66 kudarca, az észak-amerikai angol gyarmatok tartományi bankjegyeinek az értékjelek növekvő mennyiségével karöltve járó leértékelődése a XVIII. század elejétől egészen a közepéig, majd később az amerikai központi kormányzat által a függetlenségi háború alatt törvényileg oktrojált papírpénz (Continental bilis), végül a francia asszignátákkal még nagyobb szinten végrehajtott kísérlet. A legtöbb akkori angol író összecseréli a bankjegyforgalmat, mely egészen más törvények szerint határozódik meg, az értékjelek vagy a kényszerárfolyamú állampapírok forgalmával, és miközben azt állítják, hogy ennek a kényszerforgalomnak a jelenségeit a fémforgalom törvényeiből magyarázzák, valójában megfordítva, az utóbbinak törvényeit az előbbinek jelenségeiből vonatkoztatják el. Elsiklunk az 1800-tól 1809-ig terjedő időszak mindvalahány írója felett és mindjárt Ricardóhoz fordulunk, egyrészt mert elődeit összefoglalja és nézeteiket élesebben fogalmazza meg, másrészt mert az az alak, melyet a pénzelméletnek adott, mindmáig uralkodó az angol banktörvényhozásban. Ricardo, mint elődei is, összekeveri a bankjegyek, vagyis a hitelpénz forgalmát a puszta értékjelek forgalmával. A papírpénz leértékelődése és az áruárak egyidejű emelkedése az a tény, amely őrajta uralkodik. Amit az amerikai bányák Hume-nak, azt jelentették a Threadneedle Street-i papírjegynyomdák Ricardónak, és maga egy helyen e két hatóerőt kifejezetten azonosítja. Első írásai, amelyek csakis a pénzkérdéssel foglalkoznak, arra az időre esnek, amikor a leghevesebb polémia folyt a miniszterek és a háborús párt által támogatott Angol Bank és ellenfelei között, akik körül a parlamenti ellenzék, a whigek és a békepárt csoportosultak. Ezek az írások közvetlen előfutáraiként jelentek meg az 1810. évi bullion-bizottság híres jelentésének, amely Ricardo nézeteit fogadta el.¹⁰⁵ Az a különös körülmény, hogy Ricardót és híveit, akik a pénzt puszta értékjelnek nyilvánítják, bullionistáknak (aranyrúdpártiaknak) hívják, nem csupán e bizottság nevéből származik, hanem Ricardo tanának tartalmából is. A politikai gazdaságról írt művében Ricardo ezeket a nézeteket megismételte és továbbfejlesztette, de sehol sem vizsgálta a pénzügyeket magán-valóan, ahogy azt a csereértékkel, profittal, járadékkal stb. megtette.

Ricardo először is az arany és ezüst értékét, mint minden más áruét, a bennük tárgyiasult munkaidő mennyisége által határozza meg.¹⁰⁶ Bennük, mint adott értékű árukban, mérik a többi áruk értékét.¹⁰⁷ A forgalmi esz- közöknek egy országban levő mennyiségét mármost egyfelől a pénz mérték- egységének értéke, másfelől az áruk csereértékeinek összege határozza meg. Ezt a mennyiséget a fizetésmód gazdaságossága módosítja.¹⁰⁸ Minthogy ilymódon az a mennyiség, melyben adott értékű pénz foroghat, meg van határozva és a pénz értéke a forgalmon belül csak a pénz mennyiségében jelenik meg, a pénzt a forgalomban helyettesíthetik puszta értékjelei, ha ezeket a pénz értéke által meghatározott arányban bocsátják ki, mégpedig „akkor van a forgó pénz a legtökéletesebb állapotában, ha kizárólag papírpénzből áll, de olyan papírpénzből, amely egyenlő értékű azzal az arannyal, melyet állítólag képvisel”¹⁰⁹. Idáig tehát Ricardo, a pénz értékét adottnak előfeltételezve, a forgalmi eszközök mennyiségét az áruk ára által határozza meg, és a pénz mint értékjel az szemében egy meghatározott aranymennyiségnek jele, nem pedig, mint Hume-nál, az áruknak értéknélküli képviselője. Ahol Ricardo hirtelen lekanyarodik fejtegetésének egyenes útjáról és átcsap a fordított nézetbe, ott nyomban a nemes fémek nemzetközi forgalmához fordul és ilymódon a problémát idegen nézőpontok belekeverésével összezavarja. Ricardo belső gondolatmenetét követve, először is félreteszünk minden mesterséges melléktényezőt és ezért áthelyezzük az arany- és ezüstbányákat azoknak az országoknak a belsejébe, ahol a nemesfémek pénzként forognak. Az egyetlen tétel, mely Ricardo eddigi kifejtéséből következik, az, hogy az arany adott értéke mellett a forgalomban levő pénz mennyiségét az áruárak határozzák meg. Egy adott pillanatban tehát az egy országban forgalomban levő arany tömegét egyszerűen a forgalomban levő áruk csereértéke határozza meg. Mármost tegyük fel, hogy ezeknek a csereértékeknek az összege csökken, vagy azért, mert kevesebb árut termelnek a régebbi csereértékeken, vagy mert a munka megnövekedett termelőereje következtében ugyanannak az árutömegnek csereértéke csökkent. Vagy tegyük fel megfordítva, hogy a csereértékek összege növekszik, vagy azért, mert az áruk tömege változatlan termelési költségek mellett gyarapszik, vagy azért, mert akár ugyanakkora, akár kisebb árutömeg értéke a munka csökkent termelőereje következtében nő. Mi lesz e két esetben a forgalomban levő fém adott mennyiségéből? Ha az arany csak azért pénz, mert forgalmi eszközként forog, ha kénytelen a forgalomban megmaradni, mint az állam által kibocsátott kényszerárfolyamú papírpénz (és Ricardo erre gondol), akkor a forgalomban levő pénz mennyisége az első esetben túl fog áradni a fém csereértékéhez viszonyítva; a másodikban normális színvonala alatt fog állni. Az arany tehát, ámbár saját értékkel bír, az első esetben a sajátjánál alacsonyabb csereértékű fém jelévé, az utóbbiban magasabb értékű fém jelévé válik. Az első esetben mint értékjel a valóságos értéke alatt, a másodikban felette fog állni (ismét a kényszerárfolyamú papírpénzből eredő elvonatkoztatás). Az első esetben ugyanaz volna a helyzet, mint ha az árukat az aranynál alacsonyabb értékű fémben, a másodikban pedig, mint ha magasabb értékű fémben becsülnék fel. Az első esetben az áruárak ennélfogva emelkednének, a másodikban süllyednének. Mindkét esetben az áruárak mozgása, emelkedésük vagy esésük annak volna a hatása, hogy a forgalomban levő arany tömege [relatíve] kiterjed vagy összehúzódik a saját értékének megfelelő színvonal, azaz ama normális mennyiség fölé vagy alá, melyet a saját értéke és a forgalomban levő áruk értéke közötti viszony határoz meg.

Ugyanez a folyamat menne végbe, ha a forgalomban levő áruk árösszege változatlan maradna, de a forgalomban levő arany tömege a helyes színvonal alá vagy fölé szállna; az első eset következnék be, ha a forgalomban elkopott aranyérmét nem pótolnák a bányák megfelelő új termelésével, a második, ha a bányák új kínálata meghaladná a forgalom szükségleteit. Mindkét esetben előfeltételezve van, hogy az arany termelési költsége, illetve értéke ugyanaz marad.

Összefoglalva: A forgalomban levő pénz akkor áll normális színvonalon, ha mennyiségét, az áruk adott csereértéke mellett, saját fémértéke határozza meg. Túlárad ezen, az arany saját fémértéke alá süllyed és az áruk árai emelkednek azért, mert az árutömeg csereértékeinek összege csökken vagy az arany kínálata a bányákból növekszik. Helyes színvonala alá húzó- dik össze, az arany saját fémértéke fölé emelkedik és az áruárak süllyednek azért, mert az árutömeg csereértékeinek összege növekedik vagy az arany kínálata a bányákból nem pótolja az elkopott arany tömegét. A forgalomban levő arany mindkét esetben nagyobb vagy kisebb értéknek értékjele, mint amennyit valóban tartalmaz. Önmagának megnőtt vagy csökkent értékű jelévé válhat. Mihelyt az áruk általánosan a pénznek ebben az új értékében becsülnék fel magukat és az általános áruárak megfelelően emelkedtek vagy estek volna, a forgalomban levő arany mennyisége ismét megfelelne a forgalom szükségleteinek (ezt a következtetést Ricardo különös gyönyörűséggel hangsúlyozza), de ellentmondana a nemes fémek termelési költségeinek és ennélfogva áruként való viszonyuknak a többi áruhoz. A csereértékekre egyáltalában vonatkozó ricardoi elméletnek megfelelően az aranynak csereértéke, azaz a benne foglalt munkaidő által meghatározott értéke fölé emelkedése az arany termelésének növekedését idézné elő mindaddig, amíg megnövekedett kínálata az aranyat ismét helyes értéknagyságára nem csökkenti. Megfordítva, az aranynak értéke alá süllyedése termelésének csökkenését idézné elő mindaddig, amíg az arany ismét helyes értéknagyságára nem emelkedik. Ezekkel a fordított mozgásokkal kiegyenlítődnék az ellentmondás az arany fémértéke és forgalmi eszközként való értéke között, helyreállna a forgalomban levő aranymennyiség helyes színvonala és az áruárak magassága ismét megfelelne az értékmérőnek. A forgalomban levő aranynak ezek az értékingadozásai ugyanígy magukkal ragadnák a rúdalakú aranyat is, minthogy az előfeltevés szerint az összes arany, melyet nem használnak fel luxuscikkekként, forgalomban van. Minthogy maga az arany, akár mint érme, akár mint rúd, a saját értékénél nagyobb vagy kisebb fémérték értékjelévé válhatik magától értetődő, hogy a teszem forgalomban levő átváltható bankjegyeknek ugyanez a sorsa. Bár a bankjegyek átválthatok, tehát reális értékük megfelel névértékűknek, a forgalomban levő pénz, arany és pénzjegyek, összes tömegének (the aggregate currency consisting of metal and of convertible notes) felértékelődhetik vagy leértékelődhetik aszerint, hogy összmennyiségük, az előbb kifejtett okokból, a forgalomban levő áruk csereértéke és az arany fémértéke által meghatározott színvonal fölé emelkedik vagy alá esik. Az át nem váltható papírpénznek, ebből a nézőpontból, csak az az előnye az átváltható papírpénzzel szemben, hogy kétszeresen leértékelődhetik. Lesüllyedhet annak a fémnek értéke alá, amelyet állítólag képvisel, azért, mert túl nagy számban bocsátották ki, vagy süllyedhet azért, mert az általa képviselt fém a saját értéke alá süllyedt. Ez az leértékelődés — nem a papíré az aranyhoz képest, hanem az aranyé és a papíré együttvéve, vagyis egy ország forgalmi eszközei összes tömegének elértéktelenedése — Ricardo egyik fő találmánya, amelyet Lord Overstone et Co. saját szolgálatukba állítottak és a Sir Robert Peel-féle 1844. és 1845. évi banktörvényhozás egyik alapvető elvévé tettek meg.

Azt akarták bebizonyítani, hogy az áruk ára, illetve az arany értéke a for- galomban levő arany tömegétől függ. A bizonyítás annak előfeltételezésében áll, amit be kellene bizonyítani: hogy a pénzként szolgáló nemes fém minden mennyiségének, bármilyen arányban áll is a maga belső értékével, forgalmi eszközzé, érmévé és ilymódon a forgalomban levő áruk értékjelévé kell válnia, bármekkora is ezen áruk értékének teljes összege. Másszóval, a bizonyítás abban áll, hogy elvonatkoztatnak minden más formameghatá- rozottságtól, mellyel a pénz forgalmi eszköz-formáján kívül rendelkezik.¹¹⁰ Amikor Ricardót erősen sarokba szorították, mint pl. Bosanquet ellen folytatott vitájában, olyankor a mennyisége által leértékelődött értékjel jelenségének lenyűgöző hatása alatt dogmatikus bizonykodásban keres menedéket.¹¹¹

Ha mármost Ricardo ezt az elméletet, úgy, ahogyan mi tettük, elvontan állította volna fel, konkrét viszonyok és magától a kérdéstől elterelő melléktényezők belekeverése nélkül, akkor elméletének üressége szembeötlő lett volna. Ő azonban az egész fejtegetésnek nemzetközi színezetet ad. De könnyű lesz kimutatni, hogy a mérce látszólagos nagysága mit sem változtat az alapeszmék kicsinységén.

Az első tétel tehát az volt: A forgalomban levő fémpénz mennyisége akkor normális, ha azt a forgalomban levő áruknak e pénz fémértékében felbecsült értékösszege határozza meg. Nemzetközileg kifejezve ez így szól: A forgalom normális állapotában mindegyik ország a maga gazdagságának és iparának megfelelő tömegű pénzzel rendelkezik. A pénz a maga valóságos értékének, illetve termelési költségeinek megfelelő értékben van forgalomban; azaz a pénznek minden országban ugyanaz az értéke.¹¹² Eszerint tehát sohasem vinnének ki vagy hoznának be egyik országból a másikba pénzt.¹¹³ A különböző országok currencyjei (a forgalomban levő pénz össztömegei) tehát egyensúlyban volnának. A nemzeti currency¹¹⁴ színvonalát mármost mint a currencyk nemzetközi egyensúlyát fejezte ki és ezzel valójában csak azt mondta, hogy a nemzetiség mit sem változtat az általános gazdasági törvényen. Most ismét ugyanahhoz a végzetes ponthoz értünk, ahol már voltunk. Mi módon zavarják meg a helyes színvonalat, ami most így szól: mi módon zavarják meg a currencyk nemzetközi egyensúlyát, vagy mi módon ér véget az, hogy a pénznek minden országban ugyanaz az értéke van, vagy végül, mi módon ér véget az, hogy a pénznek mindegyik országban a saját értéke van meg? Mint ahogy az előbb a helyes színvonalat az zavarta meg, hogy a forgalomban levő pénz tömege növekedett vagy csökkent az áruk változatlan értékösszege mellett, vagy az, hogy a forgalomban levő pénz mennyisége ugyanaz maradt, miközben az áruk csereértékei növekedtek vagy csökkentek, ugyanúgy most a nemzetközi — magának a fémnek az értéke által meghatározott — színvonalat az zavarja meg, hogy az egy országban található arany tömege újabb ott felfedezett fémbányák következtében nó , vagy az, hogy a forgalomban levő áruk csereértékeinek összege egy különös országban növekedett vagy csökkent. Mint ahogy az előbb a nemes fémek termelése csökkent vagy növekedett aszerint, hogy a currency összehúzódásra vagy kiterjedésre késztetésére és az áruárak megfelelő leszállítására vagy emelésére volt-e szükség, ugyanolyan hatást gyakorol most az egyik országból a másikba való kivitel és behozatal. Abban az országban, amelyben az árak emelkedtek és az arany értéke, a megduzzadt forgalom következtében, fémértéke alá esett, az arany a többi országhoz viszonyítva leértékelődnék és következésképpen az áruk árai, a többi országgal összehasonlítva, emelkednének. Aranyat tehát kivinnének, árukat behoznának. Fordított esetben fordítva. Mint az előbb az arany termelése, most az arany behozatala vagy kivitele és azzal együtt az áruárak emelkedése vagy esése mindaddig folytatódnék, amíg, mint az előbb a fém és az áru közötti helyes értékviszony, most a nemzetközi currencyk közötti egyensúly ismét helyre nem áll. Mint ahogy az első esetben az arany termelése csak azért növekedett vagy csökkent, mert az arany értéke fölött vagy alatt állt, ugyanúgy az arany nemzetközi vándorlása is csak ebből az okból történnék. Mint ahogy az első esetben a termelésében történő minden változás érintené a forgalomban levő fém mennyiségét és ezzel az árakat is, ugyanúgy most a nemzetközi behozatal és kivitel. Mihelyt az arany és az áru relatív értéke, vagyis a forgalmi eszközök normális mennyisége helyreállna, az első esetben nem történnék további termelés, a másodikban nem történnék további kivitel vagy behozatal, kivéve az elkopott érme pótlására és a luxusipar fogyasztására. Ebből az következik, „hogy sohasem támadhat olyan kísértés, hogy aranyat vigye- nek ki áruk egyenértékeként, illetve sohasem támadhat kedvezőtlen keres- kedelmi mérleg, kivéve a forgalmi eszközöknek túláradó mennyisége követ- keztében”¹¹⁵. A fém behozatalát vagy kivitelét eszerint mindig csak az idézné elő, hogy a fém aláértékelődik vagy túlértékelődik a forgalmi esz- közök tömegének helyes színvonaluk fölé vagy alá történő kiterjedése vagy összehúzódása következtében.¹¹⁶ Továbbá ez adódnék: minthogy az első esetben az arany termelését csak azért növelik vagy csökkentik, a második esetben az aranyat csak azért hozzák be vagy viszik ki, mert mennyisége a helyes színvonal felett vagy alatt áll, mert fémértéke fölé vagy alá értékelődik, tehát az áruárak túl magasak vagy túl alacsonyak, így mindegyik ilyen mozgás helyreigazító eszközként¹¹⁷ hat, mivel a forgalomban levő pénz kiterjedésre vagy összehúzódásra késztetésével az árakat megint visszavezeti igazi színvonalukra, az első esetben az arany értéke és az áru értéke közötti színvonalra, a második esetben a currencyk nemzetközi színvonalára. Másszóval: A pénz különböző országokban csak annyiban forog, amennyiben mindegyik országban érmeként forog. A pénz csak érme, és az egy országban található arany mennyiségének ezért bele kell kerülnie a forgalomba, tehát mint önmagának értékjele a saját értéke fölé vagy alá emelkedhetik vagy eshetik. Ezzel ennek a nemzetközi bonyodalomnak a kerülőútján szerencsésen megint megérkeztünk ahhoz az egyszerű dogmához, mely a kiindulópontot alkotja.

Hogy milyen erőszakoltan konstruálja hozzá Ricardo a valóságos jelenségeket a maga elvont elméletéhez, megmutatja néhány példa. Azt állítja, pl., hogy rossz termések idején, melyek Angliában az 1800 és 1820 közötti időszakokban gyakoriak voltak, nem azért vittek ki aranyat, mert gabonára volt szükség, és mert az arany pénz, tehát a világpiacon mindig ható¹¹⁸ vásárlóeszköz és fizetési eszköz, hanem mert az arany a többi árukhoz képest leértékelődött és következésképpen annak az országnak a currencyje, amelyben a rossz termés volt, leértékelődött a többi nemzeti currencykhez viszonyítva. Minthogy ugyanis a rossz termés a forgalomban levő áruk tömegét csökkentette, ezért a forgalomban levő pénz adott mennyisége túllépte normális színvonalát és következésképpen az összes áruárak emelkedtek.¹¹⁹ Ezzel a paradox magyarázattal ellentétben statisztikailag kimutatták, hogy 1793-tól egészen a legújabb időkig rossz termések esetében Angliában a forgalmi eszközök meglevő mennyisége nem túláradt, hanem elégtelenné vált, és ezért a korábbinál több pénz forgott és kellett hogy forogjon.¹²⁰

Ugyanígy a napóleoni kontinentális zárlat és az angol blokád-dekrétumok idején Ricardo azt állította, hogy az angolok azért exportálnak a kontinensre áru helyett aranyat, mert pénzük leértékelődött a kontinentális országok pénzéhez viszonyítva, áruik ára ennélfogva relatíve magasabb, és így előnyösebb kereskedelmi spekuláció, ha aranyat visznek ki áruk helyett. Szerinte Anglia volt az a piac, ahol az áru drága, a pénz pedig olcsó volt, míg a kontinensen az áru volt olcsó és a pénz drága. „A tény az volt” — mondja egy angol író —, „hogy gyártmányaink és gyarmati termékeink ára a kontinentális rendszer hatására pusztítóan alacsony volt a háború utolsó hat évében. A cukor és a kávé aranyban felbecsült árai a kontinensen négy-ötször magasabbak voltak, mint Angliában e cikkeknek bankjegyekben felbecsült árai. Az az idő volt ez, amikor a francia vegyészek felfedezték a répacukrot és cikóriával pótolták a kávét, miközben egyidejűleg angol bérlők azzal kísérleteztek, hogy az ökröket sziruppal és melasszal hizlalják, amikor Anglia Helgolandot birtokba vette azért, hogy ott árulerakatot létesítsen az Észak-Európába irányuló csempészet megkönnyítésére, és amikor a könnyebb fajtájú brit gyártmányok Törökországon keresztül igyekeztek Németországba eljutni [...] A világnak csaknem minden áruja a mi áruraktárainkban halmozódott fel és ott rekedt, kivéve mikor egy kis mennyiséget kiváltottak francia engedéllyel, amiért a hamburgi és az amszterdami kereskedők Napóleonnak 40—50 000 £-nyi összeget fizettek. Komikus kereskedők lehettek ezek, akik ekkora összeget fizettek azért az engedelemért, hogy szabad legyen egy rakomány árut a drágább piacról az olcsóbbra vinniök. Milyen világos alternatíva előtt állt a kereskedő? Vagy kávét vásárol 6 d.-ért bankjegyekben és olyan helyre küldi, ahol fontját haladéktalanul el tudja adni 3 vagy 4 sh.-ért aranyban, vagy aranyat vásárol bankjegyekben 5 £-ért unciáját és olyan helyre küldi, ahol 3 £ 17 sh. 10 1/2 d.-re becsülték. Képtelen dolog tehát azt mondani, hogy előnyösebb kereskedelmi művelet volt aranyat küldeni kávé helyett [...] Nem volt a világon olyan ország, ahol akkoriban olyan nagy mennyiségű kívánatos árut lehetett kapni, mint Angliában. Bonaparte mindig pontosan megvizsgálta az angol árjegyzékeket. Amíg úgy találta, hogy Angliában az arany drága és a kávé olcsó, meg volt elégedve kontinentális rendszerének hatásával.”¹²¹ Éppen abban az időben, amikor Ricardo először felállította pénzelméletét és a bullion-bizottság azt parlamenti jelentésébe belefoglalta, 1810-ben, pusztító áresés következett be valamennyi angol árura kiterjedően, 1808-hoz és 1809-hez viszonyítva, miközben a pénz¹²² értéke viszonylag emelkedett. A mezőgazdasági termékek kivételt alkottak, mert kívülről való behozataluk akadályokba ütközött és belföldön meglevő tömegüket rossz termések megtizedelték.¹²³ Ricardo olyannyira teljesen félreismerte a nemes fémek nemzetközi fizetési eszközszerepét, hogy a Lordok Házának bizottsága előtti tanúvallomásában (1819) kijelenthette: „That drains for exportation would cease altogether so soon as cash payments should be resumed, and the currency be restored to its metallic level.”¹²⁴ Ricardo éppen idejében halt meg, az 1825-ös válság kitörése előtt, mely jövendölését meghazudtolta. Ricardo irodalmi tevékenységének időszaka egyáltalában kevéssé volt alkalmas a nemes fémek világpénzfunkciójának megfigyelésére. A kontinentális rendszer bevezetése előtt a kereskedelmi mérleg majdnem mindig Anglia javára mutatkozott, alatta pedig az európai kontinenssel lebonyolított ügyletek túlságosan jelentéktelenek voltak, semhogy az angol váltóárfolyamot érintsék. A pénzküldemények főként politikai természetűek voltak, és úgy látszik, Ricardo teljesen félreismerte azt a szerepet, amelyet a támogatási pénzek az angol aranykivitelben játszottak.¹²⁵

Ricardo azon kortársai között, akik az politikai gazdaságtani elveit valló iskolát alkották, James Mill a legjelentékenyebb. Megkísérelte ábrázolni Ricardo pénzelméletét az egyszerű fémforgalom alapzatán, mellőzve az oda nem tartozó nemzetközi bonyodalmakat, amelyek mögé Ricardo a nézetének szűkösségét rejti, és félretéve mindenféle polemikus tekintetet az Angol Bank műveleteire. Fő tételei a következők:¹²⁶
„A pénz értéke egyenlő azzal az aránnyal, amelyben más cikkekre kicserélik, vagyis azzal a pénzmennyiséggel, amelyet meghatározott mennyiségű más dolgokért adnak cserébe. Ezt az arányt az egy országban található pénz teljes mennyisége határozza meg. Ha feltételezzük, hogy az egyik oldalon van egy ország minden áruja és a másik oldalon minden pénze, akkor nyilvánvaló, hogy a két oldal kicserélésekor a pénz értéke, azaz azon árumennyiség, amelyre a pénzt kicserélik, teljesen a pénz saját mennyiségétől függ. A dolgok valóságos lefolyásában is teljesen ugyanez az eset. Egy ország áruinak teljes tömege nem egyszerre cserélődik ki a pénz teljes tömegére, hanem az áruk adagokban cserélődnek ki, és gyakran nagyon kis adagokban, az év folyamán különböző szakaszokban. Ugyanaz a pénzdarab, mely ma az egyik cserét szolgálta, holnap egy másikat szolgálhat. A pénz egy részét nagyobb számú csereaktushoz, egy másik részét nagyon kevéshez használják fel, harmadik részét felhalmozzák és semmiféle cserét nem szolgál. E változatok között egy átlag adódik, azon csereaktusok számára alapozva, amelyekhez mindegyik aranydarabot felhasználták volna, ha mindegyik ugyanolyan számú csereaktust realizált volna. Rögzítsük ezt az átlagszámot tetszőlegesen, pl. 10-ben. Ha az országban található mindegyik pénzdarab 10 vásárlást szolgált, ez ugyanannyi, mintha a pénzdarabok teljes tömege megtízszereződött és mindegyik pénzdarab csak egyetlenegy vásárlást szolgált volna. Ebben az esetben az összes áruk értéke a pénz értékének tízszeresével egyenlő stb. Ha fordítva, ahelyett, hogy mindegyik pénzdarab az év folyamán tíz vásárlást szolgált volna, a pénz teljes tömege megtízszereződnék és mindegyik pénzdarab csak egy cserét végezne el, világos, hogy e tömeg minden növekedése külön-külön mindegyik pénzdarab értékének arányos csökkenését okozná. Minthogy feltételezzük, hogy az összes áruk tömege, melyekre a pénz kicserélődhetik, ugyanaz marad, ezért a pénz össztömegének értéke nem lett az előbbinél nagyobb a mennyiségének növekedése után sem. Ha egytizedes növekedést feltételezünk, akkor az össztömeg mindegyik hányadának, pl. egy unciának, az értéke egy tizeddel kellett hogy csökkenjen. Bármekkora is tehát a pénz teljes tömege csökkenésének vagy növekedésének foka, ennek az össztömegnek és mindegyik részének értéke, ha a többi dolog mennyisége ugyanaz marad, fordított arányossággal csökken vagy növekszik. Világos, hogy ez a tétel abszolút igazság. Valahányszor a pénz értékében emelkedés vagy esés állt be, és valahányszor azon áruk mennyisége, melyekre a pénzt kicserélhették, valamint a forgalom mozgása ugyanaz maradt, a pénzérték változásának szükségképp a pénz arányos növekedése vagy csökkenése volt az oka és nem lehet semmi más oknak tulajdonítani. Ha az áruk tömege csökken, miközben a pénz mennyisége ugyanaz marad, ez ugyanolyan, mintha a pénz teljes összege megnövekedett volna, és megfordítva. Hasonló változásokat eredményez a forgalom mozgásának minden változása. A forgások számának minden növekedése ugyanazt a hatást idézi elő, mint a pénz teljes tömegének megnövekedése; e szám csökkenése közvetlenül a fordított hatást váltja ki [...] Ha az évi termelés egy részét egyáltalán nem cserélik ki, mint azt, amelyet a termelők maguk fogyasztanak el, akkor ez a rész nem jön számításba. Minthogy nem cserélődik ki pénzre, a pénz vonatkozásában ez a rész olyan, mintha egyáltalában nem léteznék [...] Valahányszor a pénz növekedése és csökkenése szabadon végbemehet, a pénz egy országban található összmennyiségét a nemes fémek értéke szabályozza [...] Az arany és az ezüst azonban áruk, melyeknek értékét, mint minden más áruét, termelési költségük, a bennük foglalt munka mennyisége határozza meg.”¹²⁷

Mill egész éleselméjűsége éppannyira önkényes, mint idétlen feltevések sorozatában oldódik fel. Azt akarja bebizonyítani, hogy az áruk árát vagy a pénz értékét „az egy országban létező pénz teljes mennyisége” határozza meg. Ha feltételezzük, hogy a forgalomban levő áruk tömege és csereértéke ugyanaz marad, s nem kevésbé a forgási sebesség és a nemes fémeknek a termelési költségek által meghatározott értéke is, és ha egyúttal feltételezzük, hogy a forgalomban levő fémpénz mennyisége mégis növekszik vagy csökken az országban létező pénz tömegéhez viszonyítva, akkor valóban „nyilvánvaló” lesz, hogy azt feltételeztük, amit állítólag bebizonyítottunk. Mill egyébként ugyanabba a hibába esik, mint Hume; őnála is használati értékek, nem pedig adott csereértékű áruk vannak forgalomban, s ezért tétele még akkor is hamis, ha elfogadjuk is valamennyi „feltételezését”. A forgalmi sebesség ugyanaz maradhat, éppígy a nemes fémek értéke, éppígy a forgalomban levő áruk mennyisége is, és csereértékük változásával mégis hol nagyobb, hol kisebb pénztömegre lehet szükség forgalmukhoz. Mill látja azt a tényt, hogy az országban létező pénz egyik része forog, miközben a másik része vesztegel. Egy felette komikus átlagszámítás segítségével feltételezi, hogy noha a valóságban másként látszik, igazában mindez az országban levő pénz forgalomban van. Feltételezzük, hogy egy országban 10 miihó ezüsttallér egy év alatt kétszer fordul meg, akkor 20 millió foroghatna, ha mindegyik tallér csak egy vásárlást végezne. S ha az országban bármely formában található ezüst teljes összege 100 millió tallér, akkor feltételezhetjük, hogy ez a 100 millió foroghatna, ha mindegyik pénzdarab öt évenként eszközöl egy vásárlást. Azt is lehetne feltételezni, hogy a világ minden pénze Hampsteadben forog, de annak mindegyik hányada, ahelyett, hogy mondjuk három forgást végezne egy év alatt, egy forgást végez 3 000 000 év alatt. Az áruárak összege és a forgási eszközök mennyisége közötti viszony meghatározása szempontjából az egyik feltételezés pontosan ugyanannyit nyom a latban, mint a másik. Mill érzi, hogy számára döntően fontos, hogy az árukat közvetlenül ne a forgalomban található pénzmennyiséggel, hanem az egy országban mindenkor létező pénz teljes készletével hozza kapcsolatba. Elismeri, hogy egy ország áruinak teljes tömege „nem egyszerre” cserélődik ki a pénz teljes tömegére, hanem különböző áruadagok az év különböző szakaiban különböző pénzadagokra. Hogy ezt a visszásságot kiküszöbölje, feltételezi, hogy nem létezik. Egyébként az az egész elképzelés, hogy az áruk és a pénz közvetlenül kerülnek egymással szembe és közvetlenül cserélődnek ki, az egyszerű vételek és eladások mozgásából, vagyis a pénz vásárlóeszköz-funkciójából van elvonatkoztatva. Az árunak és a pénznek ez az egyidejű megjelenése már a pénznek fizetési eszközként való mozgásában eltűnik.

A XIX. század kereskedelmi válságai, nevezetesen az 1825-ös és 1836-os nagy válságok, nem idézték elő ugyan a ricardoi pénzelméletnek továbbfejlesztését, de újabb alkalmazását igen. Most már nem egyedi gazdasági jelenségek — mint Hume-nál a nemesfémek XVI. és XVII. századi leértékelődése vagy mint Ricardónál a papírpénz XVIII. századi és XIX. század eleji leértékelődése —, hanem a nagy világpiaci zivatarok, melyekben a polgári termelési folyamat valamennyi elemének összeütközése robban ki, voltak azok a jelenségek, melyeknek eredetét és elhárítását e folyamat legfelületibb és legelvontabb területén, a pénzforgalom területén keresték. A voltaképpeni elméleti előfeltevés, melyből a gazdasági esőcsinálók iskolája kiindul, valójában mi másban sem áll, mint abban a dogmában, hogy Ricardo felfedezte a tiszta fémforgalom törvényeit. Nekik csak az a teendőjük maradt, hogy a hitel- vagy bankjegyforgalmat alávessék ezeknek a törvényeknek.

A kereskedelmi válságok legáltalánosabb és legszembeszökőbb jelensége az, hogy hirtelen, általános áresés következik az áruárak tartósabb, általános emelkedésére. Az áruárak általános esését ki lehet fejezni mint a pénz relatív értékének emelkedését valamennyi áruhoz képest, és fordítva, az árak általános emelkedését mint a pénz relatív értékének esését. Mindkét kifejezési módban kimondják a jelenséget, nem pedig megmagyarázzák. Akár így tűzöm ki a feladatot: megmagyarázandó az árak általános periodikus emelkedése, mely azok általános esésével váltakozik, akár ha ugyanezt a feladatot így fogalmazom meg : megmagyarázandó a pénz relatív értékének periodikus esése és emelkedése az árukhoz viszonyítva, — a kifejezésmód különbözősége éppúgy nem változtat a feladaton, mint az, ha német nyelvről angolra fordítanák. Ricardo pénzelmélete ennélfogva roppantul kapóra jött, minthogy egy tautológiának oksági viszony látszatát adja. Mitől van az áruárak periodikus általános esése? A pénz relatív értékének periodikus emelkedésétől. Megfordítva, mitől van az áruárak periodikus általános emelkedése? A pénz relatív értékének periodikus esésétől. Ugyanilyen helyesen azt is mondhatnók, hogy az árak periodikus emelkedése és esése az árak periodikus emelkedéséből és eséséből ered. Magát a feladatot azzal az előfeltevéssel tűzték ki, hogy a pénz immanens értéke, azaz a nemes fémek termelési költségei által meghatározott értéke változatlan marad. Ha ez a tautológia több akar lenni, mint tautológia, akkor a legelemibb fogalmak félreismerésén nyugszik. Ha A-nak B-ben mért csereértéke esik, akkor tudjuk, hogy ez ugyanúgy származhatik A értékének eséséből, mint értékének emelkedéséből. Éppígy megfordítva, ha A-nak -ben mért csereértéke emelkedik. Ha egyszer elfogadjuk a tautológia oksági viszonnyá változtatását, minden egyéb már könnyen adódik. Az áruárak emelkedése a pénz értékének eséséből fakad, a pénzérték csökkenése pedig, mint Ricardótól tudjuk, a túltelített forgalomból, azaz abból, hogy a forgalomban levő pénz tömege a saját immanens értéke és az áruk immanens értéke által meghatározott színvonal fölé emelkedik. Ugyanígy fordítva, az áruárak általános esése abból, hogy a pénz értéke a telítetlen forgalom következtében a pénz immanens értéke fölé emelkedik. Az árak tehát azért emelkednek és esnek periodikusan, mert periodikusan túl sok vagy túl kevés pénz van forgalomban. Ha mármost esetleg kimutatják, hogy az árak emelkedése csökkent pénzforgalommal, az árak esése pedig megnövekedett pénzforgalommal járt együtt, akkor ennek ellenére azt lehet állítani, hogy a forgalomban levő árutömegnek valamilyen — ámbár statisztikailag teljességgel kimutathatatlan — csökkenése vagy növekedése következtében növekedett vagy csökkent, ha nem is abszolúte, de relatíve a forgalomban levő pénz mennyisége. Láttuk mármost, hogy Ricardo szerint ezeknek az általános áringadozásoknak tiszta fémforgalom esetén is be kell következniök, de változásuk folytán kiegyenlítődnek, olymódon, hogy pl. telítetlen pénzforgalom az áruárak esését, az áruárak esése az áruk külföldre való kivitelét, ez a kivitel pedig pénznek belföldre való beáramlását, ez a beáramlás meg az áruárak emelkedését idézi elő. Túltelített pénzforgalom esetén megfordítva; ilyenkor behoznak árukat és kivisznek pénzt. Minthogy mármost annak ellenére, hogy ezek az általános áringadozások magából a Ricardo-féle fémforgalom természetéből fakadnak, heves és erőszakos formájuk, válságformájuk a kifejlett hitelügy időszakaihoz tartozik, ebből a napnál is világosabb, hogy a bankjegykibocsátást nem pontosan a fémforgalom törvényei szerint szabályozzák. A fémforgalomnak megvan a maga orvosszere a nemes fémek behozatalában és kivitelében; ezek érmeként rögtön forgásba kerülnek és ilymódon beáramlásuk vagy kiáramlásuk által kiváltják az áruárak esését vagy emelkedését. Ugyanazt az áruárakra gyakorolt hatást mármost a bankoknak kell mesterségesen előidézniük azzal, hogy utánozzák a fémforgalom törvényeit. Ha arany beáramlik külföldről, ez bizonyítéka annak, hogy a forgalom telítetlen, a pénzérték túl magas, az áruárak pedig túl alacsonyak és következésképpen az újonnan behozott arany arányában forgalomba kell vetni bankjegyeket. Megfordítva, ki kell őket vonni a forgalomból abban az arányban, ahogy arany kiáramlik az országból. Másszóval, a bankjegykibocsátást a nemes fémek behozatala és kivitele, illetve a váltóárfolyam szerint kell szabályozni. Ricardo hamis előfeltevése, hogy a pénz * csak érme, ennélfogva minden behozott arany a forgó pénzt szaporítja és emiatt az árakat növeli, minden kivitt arany az érmét kevesbíti és emiatt az árakat csökkenti, — ez az elméleti előfeltevés itt gyakorlati kíséretté válik arra, hogy annyi érmét hozzanak forgalomba, amennyi a mindenkor meglevő arany. Lord Overstone (Jones Loyd bankár), Torrens ezredes, Norman, Clay, Arbuthnot és számtalan más író, akiket Angliában a „currency principle”* iskolája néven ismernek, ezt a tant nemcsak prédikálták, hanem Sir Robert Peel 1844, és 1845. évi banktörvényei révén a fennálló angol és skót banktörvényhozás alapzatává tették. Azt a csúfos elméleti és gyakorlati kudarcot, amelyet legnagyobb, nemzeti szinten végrehajtott kísérleteikkel vallottak, csak a hitelről szóló tanban mutathatjuk be.¹²⁸ Annyi azonban látható, hogy Ricardo elmélete, mely a pénzt folyékony formájában mint forgalmi eszközt elszigeteli, azzal végződik, hogy a nemes fémek szaporodásának és kevesbedésének olyan abszolút behatást tulajdonít a polgári gazdaságra, amilyenről a monetárrendszer babonás hite sohasem álmodott. így lett Ricardóból, aki a papírpénzt a pénz legtökéletesebb formájának jelenti ki, a bullionisták prófétája.

Miután Hume elméletét, vagyis a monetárrendszerrel szembeni elvont ellentétet így legvégső következtetésig kifejtették, végül is Steuartnak a pénzről alkotott konkrét felfogását Thomas Tooke visszaállította jogaiba.¹²⁹ Tooke nem valamiféle elméletből vezeti le elveit, hanem az áruárak 1793-tól 1856-ig terjedő történetének lelkiismeretes elemzéséből. Artörténetének első kiadásában, mely 1823-ban jelent meg, Tooke még teljesen Ricardo elméletének foglya és hiába fáradozik, hogy a tényeket ezzel az elméletté összeegyeztesse. Sőt, „On the Currency” című röpiratát, mely az 1823-as válság után jelent meg, a később Overstone által érvényesített nézetek első következetes felállításának lehetne tekinteni. Az áruárak története terén végzett folytatólagos kutatásai azonban annak. átlátására kényszerítették, hogy az árak és a forgalmi eszközöknek a mennyisége közötti közvetlen összefüggés, ahogy azt az elmélet előfeltételezi, puszta agyrém, hogy a forgalmi eszközök kiterjedése és összehúzódása, a nemes fémek változatlan értéke mellett, mindig okozata és sohasem oka az áringadozásoknak, hogy a pénzforgás egyáltalában csak másodlagos mozgás, és hogy a pénz a valóságos termelési folyamatban még egészen más formameghatározottságokra is szert tesz azonkívül, hogy forgalmi eszköz. Részletvizsgálódásai nem az egyszerű fémforgalom területéhez tartoznak és ezért itt még nem taglalhatok, éppoly kevéssé, mint Wilsonnak és Fullartonnak ugyanehhez az irányhoz tartozó vizsgálódásai.¹³⁰ Mindezek az írók a pénzt nem egyoldalúan, hanem különböző mozzanataiban fogják fel, de csak anyagilag, híján mindenféle eleven összefüggésnek, amelyben e mozzanatok akár egymás között, akár a gazdasági kategóriák teljes rendszerével állnak. A forgalmi eszköztől megkülönböztetett pénzt ezért tévesen összekeverik a tőkével, sőt az áruval is, bár másrészt megint kénytelenek alkalmilag kifejezésre juttatni, hogy mindkettőtől különbözik.¹³¹ Ha pl. aranyat külföldre küldenek, valójában tőkét küldenek külföldre, de ugyanaz történik, ha vasat, gyapotot, gabonát, egyszóval bármilyen árut exportálnak. Mindkettő tőke, és ennél- fogva nem mint tőke különböződnek meg, hanem mint pénz és áru. Az arany nemzetközi csereeszköz-szerepe tehát nem tőkeként való formameghatározottságából ered, hanem pénzként való sajátos funkciójából. Ugyanígy, amikor az arany vagy az őt helyettesítő bankjegy a belső kereskedelemben fizetési eszközként funkcionál, akkor egyúttal tőke. De áru formájában levő tőke, mint ahogy pl. a válságok nagyon kézzelfoghatóan mutatják, nem léphetne a helyükbe. Tehát megintcsak az aranynak mint pénznek az árutól való különbsége, nem pedig tőkeként való létezése az, ami által fizetési eszközzé válik. Még amikor tőkét közvetlenül mint tőkét exportálnak, hogy egy meghatározott értékösszeget pl. kamatra külföldre kölcsönözzenek, akkor is konjunktúráktól függ, hogy ezt a tőkét áru vagy arany formájában exportálják-e, és ha az utóbbi formában exportálják, ez azért történik, mert a nemes fémeknek mint pénznek az áruval szemben sajátos formameghatározottságuk van. Egyáltalában az említett írók a pénzt először nem abban az elvont alakban vizsgálják, amelyben az egyszerű áruforgalmon belül kifejlődik és maguknak a folyamatban levő áruk- nak a vonatkozásából kinő. Ezért állandóan ide-oda ingadoznak azon elvont formameghatározottságok között, melyekre a pénz az áruval ellentétben tesz szert, és a pénz azon meghatározottságai között, melyekben konkrétabb viszonyok, úgymint tőke, jövedelem és effélék bújnak meg.¹³²

Tartalomjegyzék