1. A forradalom előestéje
2. A forradalom eredményei
3. Hogyan tette fel a kérdést Marx 1852-ben?

Az érett marxizmus első művei, „A filozófia nyomora“ és a „Kommunista Kiáltvány“, közvetlenül az 1848-as forradalom előtt jelentek meg. Ennek következtében ezekben a művekben a marxizmus általános alapelveinek kifejtése mellett megkapjuk bizonyos fokig az akkori konkrét forradalmi helyzet képét is, s ezért talán célszerűbb lesz, ha azt nézzük meg, mit mondanak ezeknek a műveknek a szerzői az államról, közvetlenül az 1848—1851-es évek tapasztalataiból folyó következtetések levonása előtt.

„[...] A munkásosztály a fejlődés folyamán — írja Marx „A filozófia nyomorában“ — a régi polgári társadalom helyébe olyan társulást fog állítani, amely kizárja az osztályokat és ellentétüket, és akkor nem lesz többé szoros értelemben vett politikai hatalom, mert a politikai hatalom nem más, mint a polgári társadalomban meglevő osztályellentét hivatalos kifejezése“ (1885. évi német kiadás, 182. old.)

Tanulságos dolog annak a gondolatnak az általános kifejtését, hogy az osztályok megszűnése után az állam is eltűnik, egybevetni Marxnak és Engelsnek a néhány hónappal később — 1847 novemberében — írt „Kommunista Kiáltványban“ található fejtegetésével:

„[...] Amikor megrajzoltuk a proletariátus fejlődésének legáltalánosabb fokozatait, nyomon követtük a fennálló társadalmon belül folyó többé-kevésbbé burkolt polgárháborút addig a pontig, ahol nyilt forradalomban tör ki és a proletariátus a burzsoázia erőszakos megbuktatásával uralmát megalapítja [...]“

„[...] Előbb már láttuk, hogy a munkásforradalom első lépése az, hogy a proletariátust uralkodóosztállyá emeli, a demokráciát kivívja.“
„A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziát fokról fokra megfossza minden tőkéjétől, hogy minden termelési eszközt az állam, azaz az uralkodóosztállyá szervezett proletaritus kezében összpontosítson és a termelőerők tömegét a lehető leggyorsabban növelje“ (7. német kiadás, 1906. 31. és 37. old.)

Ezek az idézetek tartalmazzák az állam kérdésével kapcsolatos egyik legjelentősebb és legfontosabb marxista eszmének, mégpedig a „proletárdiktatúra“ (ahogy Marx és Engels a Párizsi Komműn után kezdték nevezni) eszméjének megfogalmazását, továbbá az államnak egy rendkívül érdekes meghatározását, amely szintén a marxizmus „elfelejtett szavai“ közé tartozik: „Az állam, azaz az uralkodóosztállyá szervezett proletariátus“.

A hivatalos szociáldemokrata pártok uralkodó propaganda- és agitációs irodalma sohasem magyarázta meg az államnak ezt a meghatározását. Mi több. Megfeledkeztek róla, mert ez a meghatározás teljesen összeegyeztethetetlen a reformizmussal, mert arculcsapja a „demokrácia békés fejlődésére“ vonatkozó megszokott opportunista előítéleteket és kispolgári illúziókat.

A proletariátusnak szüksége van az államra — ezt hajtogatja valamennyi opportunista, szociálsoviniszta és kautskysta, s bizonygatják, hogy ez Marx tanítása, de „elfelejtik“ hozzáfűzni, hogy előszöris, Marx szerint a proletariátusnak csak elhaló államra van szüksége, azaz olyan államra, mely úgy van berendezve, hogy azonnal kezdjen elhalni s hogy okvetlenül el is kelljen halnia. Másodszor pedig, a dolgozóknak szükségük van „államra“, „azaz az uralkodóosztállyá szervezett proletariátusra“.

Az állam különleges hatalmi szervezet, valamely osztály elnyomására szolgáló erőszakszervezet. De melyik osztályt kell elnyomnia a proletariátusnak? Természetesen csakis a kizsákmányoló osztályt, vagyis a burzsoáziát. A dolgozóknak csak arra kell az állam, hogy a kizsákmányolok ellenállását elnyomja, ezt az elnyomást vezetni és végrehajtani azonban csak a proletariátus tudja, mint az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, az egyetlen osztály, amely egyesíteni tud minden dolgozót és kizsákmányoltat a burzsoázia elleni küzdelemre, a burzsoázia teljes elsöprésére.

A kizsákmányoló osztályoknak arra kell a politikai uralom, hogy a kizsákmányolást fenntartsák, azaz, hogy megvédjék az elenyésző kisebbség önző érdekeit a nép túlnyomó többségével szemben. A kizsákmányolt osztályoknak a politikai uralom minden kizsákmányolás teljes megszüntetésére kell, azaz a nép túlnyomó többsége érdekében; az elenyésző kisebbség: a modern rabszolgatartók, vagyis a földbirtokosok és a kapitalisták ellen.

A kispolgári demokratáknak, ezeknek az állítólagos szocialistáknak, akik az osztályharcot az osztálybékéről szőtt ábrándokkal helyettesítették, a szocialista átalakulásról is ábrándos elképzelésük volt, — nem a kizsákmányoló osztály uralmának megdöntése formájában képzelték el, hanem úgy, hogy a kisebbség békésen aláveti magát a feladata tudatára ébredt többségnek. Ez a kispolgári utópia, amely elválaszthatatlanul összefügg az osztályok felett álló állam elismerésével, a gyakorlatban a dolgozó osztályok érdekeinek elárulására vezetett, amint ezt például az 1848-as és az 1871-es francia forradalom története is megmutatta, amint ezt megmutatták a „szocialisták“ polgári kormányokban való részvételének tapasztalatai Angliában, Franciaországban, Olaszországban és más országokban a XIX. század végén és a XX. század elején.

Marx egész életében harcolt ez ellen a kispolgári szocializmus ellen, amelyet ma Oroszországban az eszer párt és a mensevik párt új életre támasztott. Marx az osztályharcról szóló tanítást következetesen kifejlesztette a politikai hatalomról, az államról szóló tanításig.

A burzsoázia uralmát csak a proletariátus döntheti meg, mint olyan sajátos osztály, amelyet gazdasági lét- feltételei előkészítenek a burzsoá uralom megdöntésére, lehetőséget és erőt adnak neki ahhoz, hogy ezt végrehajthassa. A burzsoázia a parasztságot és az összes kispolgári rétegeket szétforgácsolja és szétporlasztja, a proletariátust viszont tömöríti, egyesíti és szervezi. Csak a proletariátus tud — a nagyiparban betöltött gazdasági szerepe következtében — az egész dolgozó és kizsákmányolt tömeg vezérévé lenni, annak a tömegnek vezérévé, amelyet a burzsoázia sokszor nem kisebb mértékben, hanem még jobban kizsákmányol, leigáz és elnyom, mint a proletariátust, de amely felszabadulásáért nem tud önállóan harcolni.

Az osztályharc tana, amelyet Marx az állam és a szocialista forradalom kérdésére alkalmaz, szükségszerűen a proletariátus politikai uralmának, diktatúrájának elismeréséhez vezet, azaz egy senkivel meg nem osztott és közvetlenül a tömegek fegyveres erejére támaszkodó uralom elismeréséhez. A burzsoázia megdöntése csak úgy valósítható meg, ha a proletariátus uralkodóosztállyá válik, amely meg tudja törni a burzsoázia elkerülhetetlen, kétségbeesett ellenállását, és a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét meg tudja szervezni egy új gazdasági forma megteremtésére.

A proletariátusnak szüksége van az államhatalomra, a hatalom központosított szervezetére, az erőszak szervezetére — azért is, hogy a kizsákmányolok ellenállását elnyomja, és azért is, hogy a lakosság hatalmas tömegeit, a parasztságot, a kispolgárságot és a félproletárokat vezethesse a szocialista gazdaság „berendezésében“.

A marxizmus, amikor a munkáspártot neveli, a proletariátus élcsapatát neveli, amely a hatalmat meg tudja ragadni és az egész népet el tudja vezetni a szocializmushoz, tudja az új rendet irányítani és szervezni, valamennyi dolgozó és kizsákmányolt tanítója, vezetője és vezére tud lenni abban, hogy társadalmi életüket a burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellenére berendezzék. Ezzel szemben a ma uralkodó opportunizmus a munkáspártból a jobban fizetett munkásoknak a tömegektől elszakadó képviselőit neveli ki, akik a kapitalizmus alatt tűrhetően „berendezkednek“ és egy tál lencséért eladják elsőszülött- ségi jogukat, azaz lemondanak arról a szerepről, hogy a nép forradalmi vezérei legyenek a burzsoázia ellen.

„Az állam, azaz az uralkodóosztállyá szervezett proletariátus“ — Marxnak ez az elmélete elválaszthatatlanul egybeforrott a proletariátusnak a történelemben betöltött forradalmi szerepéről szóló egész tanításával. Ennek a szerepnek a betetőzése a proletárdiktatúra, a proletariátus politikai uralma.

De ha a proletariátusnak az államra szüksége van, mint külön erőszakszervezetre a burzsoázia ellen, akkor önmagától felvetődik a kérdés, elgondolható-e egy ilyen szervezet megalakítása annak az államgépezetnek előzetes megsemmisítése, szétrombolása nélkül, amelyet a burzsoázia magának teremtett? Közvetlenül ehhez a következtetéshez vezet el a „Kommunista Kiáltvány“, és erről a következtetésről beszél Marx, amikor az 1848—1851-es forradalom tapasztalatait összegezi.

Az állam bennünket érdeklő kérdésére vonatkozólag Marx az 1848—1851-es esztendők forradalmainak eredményeit „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája“ című munkájának következő fejtegetéseiben összegezi:

„De a forradalom alapos. Most még csak a tisztítótűzön visz keresztül az útja. Dolgát módszeresen végzi. 1851. december 2-ig“ (Louis Bonaparte államcsínyének napjáig) „előkészületének egyik felét végezte el, most másik felét végzi. Előbb tökéletesítette a parlamenti hatalmat, hogy megdönthesse azt. Most, hogy ezt elérte, tökéletesíti a végrehajtóhatalmat, visszavezeti legtisztább kifejezésére, elszigeteli, egyetlen célként azt tűzi maga elé, hogy a rombolás minden erejét ellene összpontosítsa“ (az én kiemelésem). „S ha előmunkálatának ezt a másik felét is elvégezte, Európa felugrik majd ültéből és ujjongva kiáltja: Jól túrtál, vén vakondok!
Ez a végrehajtóhatalom, óriási bürokratikus és katonai szervezetével, messze elágazó mesterséges államgépezetével, félmilliós hivatalnoksereggel másik félmilliós hadsereg mellett, ez a rettenetes élősdi test, amely hálóként fonja be a francia társadalom testét és minden pórusát eltömi, az abszolút monarchia idején keletkezett, a feudalizmus hanyatlásakor, amelyet siettetett.“ Az első francia forradalom kifejlesztette a központosítást, „de ugyanakkor tovább kellett fejlesztenie a kormányhatalom terjedelmét, tartozékait és személyzetét is. Napóleon tökéletessé tette ezt az államgépezetet.“ A legitim monarchia és a júliusi monarchia „semmit sem tett hozzá, csak nagyobb munkamegosztást vezetett be [...]“
„[...] A parlamenti köztársaság végül a forradalommal vívott harcában arra kényszerült, hogy a megtorló intézkedésekkel együtt az államhatalom eszközeit és központosítását is erősítse. Ezt a gépezetet minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett hogy összetörte volna“ (az én kiemelésem). „A pártok, melyek felváltva harcoltak az uralomért, ennek az óriási államépületnek birtokbavételét a győztes legfőbb zsákmányának tekintették“ („Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája“, 98—99. old. 4. kiad. Hamburg 1907)

Ebben a nagyszerű fejtegetésben a marxizmus a „Kommunista Kiáltványhoz“ képest óriási lépést tesz előre. Ott az állam kérdése még nagyon elvontan, csak a legáltalánosabb fogalmakban és kifejezésekben van felvetve. Ez a fejtegetés a kérdést konkrétan veti fel, a következtetést pedig rendkívül pontosan, határozottan, gyakorlatilag és megfoghatóan vonja le: valamennyi előbbi forradalom tökéletesítette az államgépezetet, holott ezt össze kell törni, szét kell zúzni.

Ez a következtetés a leglényegesebb és legalapvetőbb a marxizmusnak az államról szóló tanításában. És éppen ezt az alapvető tételt nemcsak hogy teljesen elfelejtették az uralkodó hivatalos szociáldemokrata pártok, hanem (mint később látni fogjuk) a II. Internacionále legtekintélyesebb teoretikusa, K. Kautsky, éppenséggel meg is hamisította.

A „Kommunista Kiáltvány“ összefoglalja a történelem általános tanulságait, amelyek arra késztetnek, hogy az államban az osztályuralom szervét lássuk, és arra az elkerülhetetlen következtetésre vezetnek, hogy a proletariátus nem döntheti meg a burzsoáziát, ha előbb nem hódítja meg a politikai hatalmat, ha nem szerzi meg a politikai uralmat, ha az államot nem alakítja át az „uralkodóosztállyá szervezett proletariátussá“, továbbá, hogy ez a proletárállam, alighogy győzött, azonnal kezd majd elhalni, mert az osztályellentétek nélküli társadalomban az állam szükségtelen és lehetetlen. Itt nincs felvetve az a kérdés, hogy — a történelmi fejlődés szempontjából — hogyan kell a proletárállamnak a burzsoá államot felváltania.

Éppen ezt a kérdést veti fel és oldja meg Marx 1852-ben. Filozófiájához, a dialektikus materializmushoz híven, Marx az 1848—1851-es nagy forradalmi évek történeti tapasztalatait veszi alapul. Marx tanítása itt is, mint mindig, a tapasztalatoknak mély filozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegezése.

Az állam kérdése konkrétan van felvetve: hogyan keletkezett történelmileg a burzsoá állam, a burzsoázia uralma számára nélkülözhetetlen államgépezet? milyen változásokon ment át, milyen fejlődésének menete a polgári forradalmak során és akkor, amikor az elnyomott osztályok önállóan lépnek fel? melyek a proletariátus feladatai ezzel az államgépezettel kapcsolatban?

A burzsoá társadalomra jellemző központosított államhatalom az abszolutizmus hanyatlásának korában keletkezett. Ezt az államgépezetet két intézmény jellemzi a legjobban: a hivatalnoksereg és az állandó hadsereg. Marx és Engels gyakorta beszélnek műveikben arról, hogy ezeket az intézményeket hogyan fűzi ezernyi szál éppen a burzsoáziához. Minden munkás személyes tapasztalatai rendkívül szemléltetően és behatóan megvilágítják ezt a kapcsolatot. A munkásosztály a saját bőrén ismeri meg ezt a kapcsolatot, ezért fogja fel olyan könnyen és ezért sajátítja el olyan alaposan azt a tudományt, amely ennek a kapcsolatnak elkerülhetetlenségérőlszól, azt a tudományt, amelyet a kispolgári demokraták vagy tudatlanul és könnyelműen tagadnak, vagy még könnyelműbben „általában“ ugyan elismernek, de elfelejtik belőle levonni a megfelelő gyakorlati következtetéseket.

A hivatalnoksereg és az állandó hadsereg — „élősdi“ a burzsoá társadalom testén, élősdi, amely a burzsoá társadalmat szétszaggató belső ellentmondásokból keletkezett, a szó szoros értelmében vett élősdi, amely „eltömi“ az életpórusokat. Azt az álláspontot, amely az államot élősdi testnek tekinti, a hivatalos szociáldemokrácián belül ma uralkodó kautskysta opportunizmus az anarchizmus különleges és kizárólagos tartozékának tartja. Magától értetődik, hogy a marxizmusnak ez a meghamisítása rendkívül előnyös azoknak a kispolgároknak a számára, akik a szocializmust az imperialista háború igazolásának és szépítgetésének hallatlan gyalázatáig süllyesztették, amikor erre a háborúra a „haza védelme“ fogalmát alkalmazták, de ez mégis — feltétlenül hamisítás.

Ennek a hivatalnoki és katonai apparátusnak kifejlesztése, tökéletesítése és erősítése folytatódik valamennyi forradalom során, s Európa nagyon sok ilyen forradalmat élt át a feudalizmus bukása óta. Különösen éppen a kispolgárságot vonják a nagyburzsoázia oldalára és rendelik alá a nagyburzsoáziának, jelentős mértékben ennek az apparátusnak a segítségével, amely a parasztság, a kisiparosok, a kereskedők stb. felső rétegeinek aránylag kényelmes, nyugodt és megtisztelő állásokat juttat, amelyek betöltőiket a nép fölé helyezik. Nézzük meg, mi történt Oroszországban az 1917 február 27-e óta eltelt fél év alatt: azok a hivatalnoki állások, amelyeket azelőtt főleg a feketeszázak embereinek adtak, a kadetok, mensevikek és eszerek zsákmányává lettek. Alapjában véve nem gondoltak semmi komolyabb reformra, igyekeztek a reformokat „az Alkotmányozó Gyűlésig“ kitolni, az Alkotmányozó Gyűlést pedig igyekeztek lassacskán kitolni a háború végéig! A zsákmány felosztásával a miniszteri, míniszterhelyettesi, főkormányzói stb. stb. tisztségek betöltésével bezzeg nem késedelmeskedtek, és nem vártak semmiféle Alkotmányozó Gyűlésig! A kormány összetételére vonatkozó kombinációk játéka alapjában véve csak annak a „zsákmány“-elosztásnak és újraelosztásnak volt a kifejezése, amely fent és lent, az egész országban, minden központi és helyi közigazgatási szervben végbement. Az 1917 február 27-től augusztus 27-ig terjedő fél év eredménye, objektív eredménye kétségtelenül megállapítható; a reformokat elnapolták, a hivatalnoki állások szétosztása megtörtént és a szétosztás „hibáit" néhány újraelosztással javították ki.

De minél sűrűbben ismétlődik a hivatalnoki apparátusnak ez az „újraelosztása“ a különböző polgári és kispolgári pártok között (ha az orosz példát vesszük — a kadetok, a mensevikek és az eszerek között), annál világosabbá válik az elnyomott osztályok, és ezeknek élén a proletariátus előtt, hogy ők az egész polgári társadalomnak engesztelhetetlen ellenségei. Ennek következtében valamennyi, még a legdemokratikusabb, leginkább „forradalmi-demokratikus“ burzsoá párt számára is szükségessé válik, hogy fokozza a forradalmi proletariátussal szemben alkalmazott megtorló intézkedéseket, erősítse a megtorló apparátust, vagyis éppen az államgépezetet. Az eseményeknek ez a menete arra kényszeríti a forradalmat, hogy az államhatalom ellen „a rombolás minden erejét összpontosítsa“, arra kényszeríti, hogy ne az államgépezet megjavítását, hanem szétrombolását, megsemmisítését tűzze ki feladatául.

Nem logikai meggondolások, hanem az események tényleges fejlődése, az 1848—1851-es évek élő tapasztalatai vezettek ennek a feladatnak kitűzésére. Hogy Marx mennyire szorosan ragaszkodik a történeti tapasztalatok ténybeli bázisához, az látható abból, hogy 1852-ben még nem veti fel konkrétan azt a kérdést, hogy mivel helyettesítsük ezt az államgépezetet, amelyet meg fogunk semmisíteni. A tapasztalat akkor még nem szolgáltatott anyagot ehhez a kérdéshez, amelyet a történelem csak később, 1871-ben tűzött napirendre. 1852-ben a természettudományos megfigyelés pontosságával csupán azt lehetett megállapítani, hogy a proletárforradalom elérkezett ahhoz a feladathoz, hogy „a rombolás minden erejét“ az államhatalom ellen „összpontosítsa“, ahhoz a feladathoz, hogy „összetörje“ az államgépezetet.

Itt. az a kérdés merülhet fel, hogy helyes-e Marx tapasztalatait, megfigyeléseit és végkövetkeztetéseit általánosítani, helyes-e őket szélesebb körre is kiterjeszteni mint a francia történelem három évére, 1848—1851-re? Ennek a kérdésnek megvizsgálásánál először is Engels egy megjegyzésére emlékeztetünk, s azután rátérünk magukra a tényekre.

„[...] Franciaország — írta Engels a „Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája“ 3. kiadásának előszavában — az az ország, amelyben a történelmi osztályharcokat, inkább mint bárhol másutt, mindig a döntésig végigharcolták, ahol tehát a váltakozó politikai formák is, amelyek között ezek lejátszódnak és amelyekben eredményeik összefoglalódnak, a legélesebb körvonalakban domborodnak ki. Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust, s a burzsoázia tiszta uralmát oly klasszikus módon honosította meg, mint egyetlen más európai ország sem. S a feltörekvő proletariátus harca az uralkodó burzsoázia ellen itt szintén oly éles formában lép fel, amely másutt ismeretlen [...]“ (1907. évi kiad. 4. old.).

Az utóbbi megjegyzés elavult, minthogy 1871 óta a francia proletariátus forradalmi harcában szünet állott be, bár ez a szünet, akármeddig tart is, egyáltalán nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az elkövetkező proletárforradalomban Franciaország az osztályharc klasszikus országának fog mutatkozni, ahol a küzdelmet a döntésig vívják végig.

Vessünk azonban egy futó pillantást a legelőrehaladottabb országok XIX. századvégi és a XX. századeleji történetére. Azt látjuk, hogy ugyanaz a folyamat játszódott le mindenütt, csak lassabban, változatosabban és sokkal nagyobb területen: egyrészt a „parlamentáris uralom“ kiépítése mind a köztársasági országokban (Franciaország, Amerika, Svájc), mind a monarchiákban (Anglia, bizonyos fokig Németország, Olaszország, a skandináv államok stb.), másrészt a harc a hatalomért a különböző polgári és kispolgári pártok között, amelyek a hivatalnoki állásokat, a „zsákmányt“ egymás közt folyton elosztották és újraelosztották, de emellett változatlanul hagyták a burzsoá rend alapjait, s végül a „végrehajtóhatalomnak“, hivatalnoki és katonai apparátusának tökéletesítése és megszilárdítása.

Kétségtelen, hogy mindez általában valamennyi kapitalista állam egész legújabb fejlődésének közös vonása. Három év alatt, 1848—1851 között, Franciaország gyors, éles, sűrített formában megmutatta a fejlődésnek ugyanazokat a folyamatait amelyek az egész kapitalista világra jellemzőek.

De különösen az imperializmus, a banktőke kora, az óriási kapitalista monopóliumok kora, az a kor, amelyben a monopolkapitalizmus átnő az állammonopolista kapitalizmusba, mutatja az „államgépezet“ rendkívüli megerősödését, hivatalnoki és katonai apparátusának hallatlan megnövekedését és ezzel együtt a proletariátus elleni megtorlások fokozódását mind a monarchiákban, mind a legszabadabb, a köztársasági országokban.

A világtörténelem most — kétségkívül hasonlíthatatlanul nagyobb méretekben mint 1852-ben — oda vezet, hogy a proletárforradalom „minden erejét összpontosítják“ az államgépezet „szétrombolására“.

Arra vonatkozólag, hogy mivel váltja fel ezt az államgépezetet a proletariátus, a Párizsi Komműn nyújtott nagyon tanulságos anyagot.

1907-ben Mehring, a „Neue Zeit“ című folyóiratban (XXV. évf., 2. köt. 164. old.) kivonatokat közölt Marxnak 1852 március 5-én Weydemeyerhez intézett leveléből. Ez a levél többek között a következő jelentős fejtegetést tartalmazza:

„Ami mármost engem illet, nem az én érdemem sem a modern társadalomban levő osztályok létezésének, sem ezek egymás között folyó harcának a felfedezése. Polgári történetírók jóval előttem leírták az osztályok e harcának történelmi fejlődését, polgári közgazdászok pedig — az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én cselekedtem, az az volt, hogy bebizonyítottam:
1) hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz (historische Entwicklungsphasen der Produktion), van kötve,
2) hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet,
3) hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszüntetéséhez és az osztálynélküli társadalomhoz [...]“

Ezekben a szavakban Marxnak sikerült csodálatos szemléletességgel kifejeznie előszöris azt, hogy mi a legfőbb és leggyökeresebb különbség az tanítása és a burzsoázia legelőrehaladottabb és legmélyebb gondolkodóinak tanítása között, és másodszor, hogy mi az államról szóló tanításának lényege.

Marx tanításában a legfontosabb az osztályharc. Ezt nagyon sokszor így mondják és írják. De ez helytelen. És éppen ebből a helytelen felfogásból fakad lépten-nyomon a marxizmus opportunista elferdítése, olyan szellemben való meghamisítása, amely a burzsoázia számára elfogadhatóvá teszi. Az osztályharcról szóló tanítást ugyanis nem Marx, hanem már Marx előtt a burzsoázia alkotta meg, és az a burzsoázia számára általában elfogadható. Aki csak az osztályharcot ismeri el, az még nem marxista, az még megmaradhat a burzsoá gondolkodás és a burzsoá politika keretein belül. A marxizmust az osztályharc tanítására korlátozni annyi, mint a marxizmust megnyirbálni, meghamisítani, arra leszűkíteni, ami a burzsoázia számára elfogadható. Marxista csak az, aki az osztályharc elismerését kiterjeszti a proletárdiktatúra elismeréséig. Ez a leglényegesebb különbség a marxista és az átlagos kisburzsoá (és nagyburzsoá) között. Ez a marxizmus valóságos megértésének és elismerésének próbaköve. És nem csoda, hogy amikor Európa történelme a munkásosztályt gyakorlatilag ez elé a kérdés elé állította, akkor nemcsak valamennyi opportunista és reformista, hanem minden „kautskysta“ is (a reformizmus és marxizmus között ingadozó emberek) szánalmas nyárspolgárnak és kispolgári demokratának bizonyult, aki tagadja a proletariátus diktatúráját. Kautskynak „A proletariátus diktatúrája“ című brosúrája, amely 1918 augusztusában, azaz jóval e könyvem első kiadása után jelent meg, mintaképe a marxizmus nyárspolgári elferdítésének és annak az aljas magatartásnak, amikor a gyakorlatban megtagadják a marxizmust, szavakban pedig képmutatóan elismerik (lásd „A proletárforradalom és a renegát Kautsky“ című brosúrámat. Petrográd és Moszkva 1918).

A mai opportunizmusra — legfőbb képviselőjének, Kari Kautskynak, az egykori marxistának személyében — teljesen ráillik Marxnak a burzsoá álláspontra vonatkozó fenti jellemzése, mert ez az opportunizmus az osztályharc elismerésének területét a burzsoá viszonyok területére korlátozza. (Ezen a területen belül, annak keretein belül, egyetlen művelt liberális sem fog elzárkózni attól, hogy „elvileg“ elismerje az osztályharcot!) Az opportunizmus az osztályharc elismerését éppen a legfőbb pontra nem terjeszti ki, tudniillik a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakára, a burzsoázia megdöntésének és teljes felszámolásának a korszakára. A valóságban ez a korszak elkerülhetetlenül a példátlanul elkeseredett osztályharc korszaka, amikor ez az osztályharc eddig nem tapasztalt éles formát ölt, következésképpen elkerülhetetlenül e korszak államának is új módon (a proletárok és általában a nincstelenek érdekében) demokratikus államnak kell lennie és új módon diktatórikusnak (a burzsoázia ellen).

Továbbá. A marxista államelmélet lényegét csak az sajátította el, aki megértette, hogy egy osztály diktatúrájára szüksége van nemcsak általában minden osztálytársadalomnak, nemcsak a burzsoáziát megdöntő proletariátusnak, hanem annak az egész történelmi korszaknak is, amely a kapitalizmust az „osztálynélküli társadalomtól“, a kommunizmustól elválasztja. A polgári államformák rendkívül változatosak, de lényegük egy: mindezek az államok így vagy amúgy, de végeredményben feltétlenül burzsoá diktatúrák. Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba természetesen okvetlenül létrehozza a politikai formák óriási gazdagságát és változatosságát, de a lényeg emellett elkerülhetetlenül ugyanegy lesz: a proletariátus diktatúrája.

Következő rész: III — Az 1871-es Párizsi Kommün tapasztalatai, Marx analízise

Tartalomjegyzék