1. Miben áll a kommünárok kísérletének hősiessége?
2. Mivel kell pótolni a szétzúzott államgépezetet?
3. A parlamentarizmus megsemmisítése
4. A nemzeti egység megszervezése
5. Az élősdi állam megsemmisítése
Mint tudjuk, Marx 1870 őszén, néhány hónappal a Kommün előtt, figyelmeztette a párizsi munkásokat és igyekezett bebizonyítani, hogy a kormány megdöntésének kísérlete kétségbeesésből elkövetett ostobaság volna. De amikor 1871 márciusában a munkásokat rákényszerítették a döntő küzdelemre és azok a harcot felvették, amikor a felkelés ténnyé vált, Marx, noha az előjelek kedvezőtlenek voltak, a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte a proletárforradalmat. Marx nem helyezkedett mereven az „időszerűtlen“ mozgalom vaskalapos elítélésének álláspontjára, mint a marxizmus szomorú hírnevű orosz renegátja, Plehanov, aki 1905 novemberében a munkások és parasztok harcának buzdítása szellemében írt, 1905 decembere után pedig liberális módjára harsogta: „nem kellett volna fegyvert fogni.“
Marx azonban nemcsak lelkesedett az „eget ostromló“ [himmelstürmenden] — hogy az ő kifejezésével éljünk — kommünárok hősiességéért. A forradalmi tömegmozgalomban, jóllehet az nem érte el célját, rendkívül fontos történelmi kísérletet látott, a proletár világforradalom bizonyos lépését előre, gyakorlati lépést, amely fontosabb a programok és fejtegetések százainál. Ezt a kísérletet elemezni, levonni belőle a taktikai tanulságokat, ennek a kísérletnek az alapján felülvizsgálni saját elméletét — ezt a feladatot tűzte maga elé Marx.
Marx az egyetlen „helyesbítést“, amelyet a „Kommunista Kiáltványon“ végrehajtani szükségesnek látott, a párizsi kommünárok forradalmi tapasztalatai alapján hajtotta végre.
A „Kommunista Kiáltvány“ új német kiadásának utolsó előszava, amelyet mindkét szerző aláírt, 1872. június 24-én kelt. Ebben az előszóban a szerzők, Marx Károly és Engels Frigyes, azt mondják, hogy a „Kommunista Kiáltvány“ programja „helyenként elavult“.
„[...] Különösen a Kommün tett arról bizonyságot — folytatják a szerzők —, hogy a «munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza» [...]“
Ennek az idézetnek kettős idézőjelbe foglalt részét a szerzők Marx „A polgárháború Franciaországban“ című munkájából vették át.
Így tehát Marx és Engels a Párizsi Kommün egyik alapvető és fő tanulságának olyan óriási fontosságot tulajdonítottak, hogy mint lényegbevágó módosítást beiktatták a „Kommunista Kiáltványba“.
Rendkívül jellemző az, hogy az opportunisták éppen ezt a lényegbevágó módosítást ferdítették el, és az, hogy a módosítás értelme a „Kommunista Kiáltvány“ olvasóinak kilenctizedé, ha ugyan nem kilencvenkilenc százaléka előtt bizonyára ismeretlen. Ezzel a ferdítéssel részletesebben lejjebb, egy külön a ferdítéseknek szentelt fejezetben fogunk foglalkozni. Egyelőre elég megjegyeznünk, hogy Marx fent idézett híres kijelentésének közkeletű, vulgáris „értelmezése“ szerint Marx itt a lassú fejlődés eszméjét hangsúlyozza, szemben a hatalom megragadásával stb.
A valóságban éppen fordítva áll a dolog. Marx gondolata az, hogy a munkásosztálynak szét kell zúznia, össze kell törnie a „kész államgépezetet“ és nem szorítkozhat pusztán arra, hogy azt birtokba vegye.
1871. április 12-én, tehát éppen a Kommün alatt, Marx a következőket írta Kugelmann-nak:
„Ha «Brumaire tizennyolcadikája» c. munkám utolsó fejezetében utánanézel, látni fogod, hogy szerintem a legközelebbi francia forradalomnak nem azt kell megkísérelnie, amit eddig cselekedett, hogy a bürokratikus-katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja át, hanem hogy azt összetörje“ (Marx kiemelése; az eredetiben a zerbrechen szó szerepel), „s hogy ez minden valóban népi forradalom előfeltétele a kontinensen. Ezt kísérelték meg a mi hős párizsi elvtársaink is“ („Die Neue Zeit“ XX. évf. 1901—1902. 1. köt. 709. old.)104. (Marx Kugelmannhoz intézett leveleit kétízben is kiadták oroszul, az egyiket én rendeztem sajtó alá és én írtam hozzá előszót.)
A „bürokratikus-katonai államgépezetet összetörni“ — ezek a szavak fejezik ki röviden azt a legfőbb tanulságot, melyet a marxizmus levon a proletariátus ama feladatait illetően, amelyek a forradalomban az állammal kapcsolatban reáhárulnak. És éppen ez volt az a tanulság, melyet nemcsak hogy elfelejtett, hanem egyenesen meghamisított a marxizmus uralkodó, kautskysta „értelmezése“!
Ami Marxnak a „Brumaire tizennyolcadikára“ való utalását illeti, a megfelelő helyet fentebb teljes egészében idéztük.
Marx idézett fejtegetéséből két pontot érdekes külön kiemelnünk. Először, Marx végkövetkeztetését a kontinensre korlátozza. Ez érthető volt 1871-ben, amikor Anglia még mintaképe volt a teljesen kapitalista, de militarizmustól, és jelentős mértékben bürokratizmustól mentes országnak. Marx tehát kivételt tett Angliával, ahol akkor a forradalom, sőt a népforradalom is a „kész államgépezet“ szétrombolásának előfeltétele nélkül is lehetségesnek látszott és lehetséges volt.
Most, 1917-ben, az első nagy imperialista háború korában, Marxnak ez a korlátozása elesik. Anglia is, Amerika is, az angolszász „szabadságnak“ — a militarizmus és bürokratizmus hiányának értelmében vett „szabadságnak“ — ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői, egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus-katonai intézmények mocsarában. Most Angliában is, Amerikában is „minden valóban népi forradalom előfeltétele“ a „kész“ (ott 1914—1917-ben „európai", általános imperialista tökéletességig kiépített) „államgépezet“ összetörése, szétrombolása.
Másodszor, különös figyelmet érdemel Marx rendkívül mélyértelmű megjegyzése, hogy a bürokratikus-katonai államgépezet szétrombolása „minden valóban népi forradalom előfeltétele“. A „népi“ forradalom fogalma furcsán hangzik Marx szájából, s az orosz plehanovisták és mensevikek, ezek a Sztruve-követők, akik szeretnének marxista-számba menni, Marxnak ezt a kifejezését még „nyelvbotlásnak“ nyilváníthatnák, ök a marxizmust olyan siralmas liberális torzképpé zsugorították, hogy a polgári- és a proletárforradalom szembeállitásán kívül semmit sem ismernek, s még ezt a szembeállítást is a lehető legmerevebben fogják fel.
На XX. század forradalmait vesszük példának, akkor természetesen el kell ismernünk, hogy mind a portugál, mind a török forradalom polgári forradalom volt. De sem az egyik, sem a másik nem „népi“ forradalom, mert a nép tömege, a nép óriási többsége sem az egyikben, sem a másikban tevékenyen, önállóan, saját gazdasági és politikai követeléseivel nem vesz észrevehetően részt. Az 1905—1907-es orosz polgári forradalom viszont, ámbár nem mutathatott fel olyan „fényes“ sikereket, mint időnként a portugál és a török forradalom, kétségtelenül „valóban népi“ forradalom volt, mert a nép tömege, a nép többsége, az elnyomással és kizsákmányolással elfojtott „legalsó“ társadalmi rétegek önállóan felkeltek és a forradalom egész menetére rányomták saját követeléseiknek, saját kísérleteiknek bélyegét, amelyek arra irányultak, hogy a régi, szétrombolandó társadalom helyébe a maguk módján felépítsék az új társadalmat.
1871-ben Európában a kontinens egyetlen országában sem volt a proletariátus a nép többsége. „Népi“ forradalom, amely valóban a többséget sodorja a mozgalomba, csak az a forradalom lehetett, mely a proletariátust is, a parasztságot is felöleli. Ez a két osztály alkotta akkor a „népet". Ezt a két osztályt az egyesíti, hogy a „bürokratikus-katonai államgépezet“ leigázza, elnyomja, kizsákmányolja őket. Szétzúzni ezt a gépezetet, összetörni ezt a gépezetet, — ez az igazi érdeke a „népnek“, a nép többségének, a munkásoknak és a parasztok többségének, ez az „előfeltétele“ a szegényparasztok és a proletárok szabad szövetségének, s az ilyen szövetség nélkül nem tartós a demokrácia és lehetetlen a szocialista átalakulás.
Tudvalévően éppen ilyen szövetséghez igyekezett utat törni magának a Párizsi Kommün, amely azonban több belső és külső oknál fogva nem érte el célját.
Következésképpen, amikor Marx „valóban népi forradalomról“ beszélt, anélkül hogy a legkisebb mértékben is megfeledkezett volna a kispolgárság sajátosságairól (ezekről sokat és gyakran beszélt), pontosan számot vetett az 1871-es Európa kontinentális államainak többségében akkor fennálló tényleges osztályviszonyokkal. Másrészt pedig megállapította, hogy mind a munkások, mind a parasztok érdekei megkövetelik az államgépezet „szétzúzását“, hogy ez egyesíti őket és azt a közös feladatot tűzi eléjük, hogy az „élősdit“ eltegyék az útból és valami újjal pótolják.
De vajon mivel?
Erre a kérdésre Marx 1847-ben a „Kommunista Kiáltványban“ még egészen elvont feleletet adott, helyesebben olyat, amely rámutat ugyan a feladatokra, de nem a megoldás eszközeire. A „Kommunista Kiáltvány“ felelete az volt, hogy az államgépezetet a „proletariátus uralkodóosztállyá szervezésével“, a „demokrácia kivívásával“ kell pótolni.
Marx nem bocsátkozott utópiákba és a tömegmozgalom tapasztalataitól várt feleletet arra a kérdésre, hogy milyen konkrét formákat fog ölteni a proletariátusnak mint uralkodóosztálynak ez a szervezete és hogyan kapcsolódik majd össze ez a szervezet a „demokrácia“ legteljesebb és legkövetkezetesebb „kivívásával“.
A Komműn tapasztalatait, bármily gyérek voltak is, Marx a „Polgárháború Franciaországban“ című művében a legfigyelmesebb elemzésnek veti alá. Ennek a műnek legfontosabb részeit az alábbiakban idézzük:
A XIX. században kifejlődött a középkorból
származó „központosított államhatalom, mindenütt
jelenlevő szerveivel: állandó hadsereggel, rendőrséggel,
bürokráciával, papsággal, bírói karral“. A tőke és a
munka közötti osztályellentét fejlődésével „az államhatalom mindinkább a munkásosztály elnyomására
szolgáló közhatalomnak, az osztályuralom gépezetének jellegét öltötte. Minden forradalom után, amely
az osztályharc bizonyos előrehaladását jelzi, egyre
élesebben bontakozik ki az államhatalom merőben
elnyomó jellege.“ Az 1848—1849-es forradalom után
az államhatalom „a tőke nemzeti harci fegyverévé“
válik „a munka ellen“. A második császárság még
jobban megszilárdítja ezt az állapotot.
„A császárság szöges ellentéte volt a Kommün.“
„A Kommün határozott formája volt“ „egy olyan
köztársaságnak, amelynek feladata nemcsak az, hogy
az osztályuralom monarchikus formáját, hanem hogy
magát az osztályuralmat is felszámolja [...]“
Miben állott a proletár szocialista köztársaságnak ez a „határozott“ formája? Milyen volt az az állam, melynek kialakítását a Kommün megkezdte?
„[...] A Kommün első határozata [...] az volt, hogy megszüntette az állandó hadsereget és helyébe a felfegyverzett népet állította [...]“
Ez a követelés ma megvan minden párt programjában, amely magát szocialistának akarja nevezni. De hogy mennyit érnek programjaik, azt mindennél világosabban eszereink és mensevikjeink viselkedéséből láthatjuk, akik éppen a február 27-i forradalom után lemondtak ennek a követelésnek gyakorlati valóraváltásáról!
„[...] A Komműn általános választójog alapján
Párizs különböző kerületeiben megválasztott városi
tanácsnokokból alakult. Ezek felelősek és bármikor
elmozdithatók voltak. Többségük természetszerűleg
munkásokból vagy a munkásosztály elismert képviselőiből állott [...]“
„[...] A rendőrséget, amely eddig a központi kormány eszköze volt, azonnal megfosztották minden
politikai jellegétől és a Kommün felelős, bármikor
elmozdítható eszközévé változtatták [...] Ugyanez
történt a közigazgatás valamennyi más ágának
hivatalnokaival is [...] Kezdve a Kommün tagjain,
felülről lefelé, a közszolgálatot mindenkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia. A magas állami méltóságok szerzett előjogai és reprezentációs költségei ezekkel
a magas méltóságokkal együtt eltűntek [...] Mihelyt
az állandó hadsereget és a rendőrséget, a régi kormányzat anyagi hatalmának eszközeit már eltávolította, a Komműn azonnal hozzálátott, hogy a szellemi
elnyomás eszközét, a papok hatalmát megtörje [...]
A bírósági tisztviselőket megfosztották látszólagos
függetlenségüktől [...] a jövőben választották volna
őket, s felelősek és elmozdíthatok lettek volna [...]“
A Komműn tehát az összetört államgépezetet látszó- lag „csak“ teljesebb demokráciával pótolta: megszüntette az állandó hadsereget, választhatóvá és elmozdíthatóvá tett minden hivatalos személyt. A valóságban azonban ez a „csak“ annyit jelent, hogy bizonyos fajtájú intézményeket óriási mértékben felváltottak elvileg másfajta intézményekkel. Éppen itt figyelhetünk meg egy olyan esetet, amikor „a mennyiség minőségbe csap át“: a demokrácia, amelyet az elképzelhető legnagyobb tökéletességgel és következetességgel hajtanak végre, burzsoá demokráciából proletárdemokráciává változik át, államból (azaz egy bizonyos osztály elnyomására szolgáló külön hatalomból) olyasvalamivé lesz, ami tulajdonképpen már nem állam.
A burzsoáziának és a burzsoázia ellenállásának elnyomására még mindig szükség van. Különösen szükséges volt ez a Komműn számára, és bukásának egyik oka éppen az, hogy ezt nem elég határozottan tette. De az elnyomó szerv itt már a lakosság többsége és nem a kisebbség, mint eddig mindenkor — a rabszolgaság, a jobbágyság és a bérrabszolgaság idejében egyaránt. Mihelyt azonban a nép többsége maga nyomja el elnyomóit, akkor már nincs szükség az elnyomáshoz „külön hatalomra”! Ebben az értelemben az állam kezd elhalni. A kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást, és minél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom teendőinek gyakorlásában, annál kevésbbé lesz szükség erre a hatalomra.
Ebből a szempontból különösen figyelemreméltó a Komműn következő rendelkezése, amelyet Marx kiemelt: a mindenféle reprezentációs pénzek kiutalásának és a hivatalnokok mindenfajta pénzbeli kiváltságainak megszüntetése, valamennyi köztisztviselő fizetésének leszállítása a „munkás-munkabér“ színvonalára. Éppen itt nyilvánul meg legszembetűnőbben a fordulat — a burzsoá demokráciától a proletárdemokráciához, az elnyomók demokráciájától az elnyomott osztályok demokráciájához, az államtól, mint bizonyos osztály elnyomására szolgáló „külön hatalomtól“, ahhoz, hogy a nép többségének, a munkásoknak és parasztoknak közös hatalmával nyomják el az elnyomókat. És Marx tanításainak éppen ezt a különösen szemléltető, az állam kérdésében talán legfontosabb pontját felejtették el a legjobban! A népszerű kommentárokban — melyeknek se szeri, se száma — erről nem beszélnek. A „szokás“ az, hogy erről hallgatnak, mintha valami idejétmúlt „naivitásról“ volna szó, körülbelül úgy, mint ahogy a keresztények, miután a kereszténység államvallássá lett, „megfeledkeztek“ a demokratikus forradalmi szellemtől áthatott őskereszténység „naivitásáról“.
A legmagasabb állami tisztviselők fizetésének csökkentése „egyszerűen“ a naív és primitív demokrácia követelésének látszik. A legújabb opportunizmus egyik „megalapítója“, Eduard Bernstein, egykori szociáldemokrata, nemegyszer gyakorolta magát a „primitív“ demokratizmust csipkedő lapos burzsoá gúnyolódások szajkózásában.
Mint minden opportunista, mint a mostani kautskysták is, egyáltalán nem értette meg, hogy előszöris, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet lehetetlen anélkül, hogy bizonyos fokig „vissza“ ne térnénk a „primitív“ demokratizmushoz (máskülönben hogyan lehetne áttérni arra, hogy az állami funkciókat a lakosság többsége, sőt kivétel nélkül az egész lakosság gyakorolja?), másodszor pedig, hogy a kapitalizmus és a kapitalista kultúra fölé épített „primitív demokratizmus“ nem azonos az ősidők, vagy a kapitalizmus előtti idők primitív demokratizmusával.
A kapitalista kultúra megteremtette a nagyüzemeket, a gyárakat, a vasutakat, a postát, a telefont stb., s ezen az alapon a régi „államhatalom“ funkcióinak túlnyomó többsége annyira leegyszerűsödött és a nyilvántartás, bejegyzés, ellenőrzés olyan egyszerű műveleteire redukálható, hogy ezeket a funkciókat minden írni-olvasni tudó ember elvégezheti, hogy ezeket a funkciókat feltétlenül el lehet végezni közönséges „munkás-munkabérért“, és hogy ezektől a funkcióktól teljesen el lehet (és el is kell) venni a kiváltságos, a „főnökösködési“ jellegnek még az árnyékát is.
A köztisztviselők teljes választhatósága, az, hogy bármikor kivétel nélkül valamennyien elmozdíthatok, hogy fizetésüket a közönséges „munkás-munkabér“ színvonalára szállítják le — ezek azok az egyszerű és „magától értetődő“ demokratikus rendszabályok, amelyek teljesen összekapcsolják a munkásoknak és a parasztok többségének érdekeit, egyben hidat vernek a kapitalizmustól a szocializmushoz. Ezek a rendszabályok a társadalomnak állami, tisztán politikai átépítésére vonatkoznak, de teljes értelmükhöz és jelentőségükhöz természetesen csak a „kisajátítók kisajátításának“ megvalósításával vagy előkészítésével kapcsolatban jutnak, azaz akkor, ha a termelési eszközök kapitalista magántulajdonból társadalmi tulajdonba mennek át.
„A Kommün — írta Marx — valóra váltotta minden burzsoá forradalom jelszavát — az olcsó kormányzatot — azáltal, hogy megszüntette a két legnagyobb kiadási forrást, az állandó hadsereget és a hivatalnoki kart.“
A parasztságnak éppúgy, mint a kispolgárság többi rétegének is, csak elenyésző kisebbsége „emelkedik fel“, „viszi valamire“ a szó polgári értelmében, azaz válik vagy jómódú emberré, burzsoává, vagy jólkereső és kiváltságos helyzetben levő hivatalnokká. A parasztság óriási többségét minden olyan kapitalista államban, ahol egyáltalán van parasztság (és ilyen a kapitalista országok többsége), a kormány elnyomja, ezért vágyakozik a parasztság a kormány megdöntésére, ezért sóvárog „olcsó“ kormány után. Ezt csak a proletariátus valósíthatja meg, és azzal, hogy megvalósítja, egy lépéssel közeledik az állam szocialista átalakítása felé.
„[...] A Kommünt — írta Marx — nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek szánták, amely egyidejűleg végrehajtó és törvényhozó testület [...]“ „[...] Az általános választójognak, ahelyett, hogy három- vagy hatévenként egyszer eldöntse, hogy a parlamentben az uralkodóosztálynak melyik tagja képviselje és nyomja el (ver- und zertreten) a népet, a komműnökben megszervezett népet kellett volna szolgálnia úgy, mint ahogy az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy kiválassza vállalatába a munkásokat, felügyelőket és könyvelőket.“
A parlamentarizmusnak ez az 1871-ből származó nagyszerű kritikája ma, a szociálsovinizmus és opportunizmus uralma következtében, szintén a marxizmus „elfelejtett szavai“ közé tartozik. Napjainkban a miniszterek és a hivatásos parlamenti képviselők, a proletariátus árulói és a „praktikus“ szocialisták, a parlamentarizmus bírálatát teljesen átengedték az anarchistáknak és ezen a csodálatosan észszerű alapon a parlamentarizmus minden bírálatát „anarchizmusnak“ nyilvánították!! Nincs azon semmi csodálni való, hogy az „élenjáró“ parlamentáris országok proletariátusa megundorodott az olyan „szocialisták“ láttára, mint a Scheidemannok, Davidok, Legienek, Sembat-k, Renaudelek, Hendersonok, Vanderveldek, Stauningok, Brantingok, Bissolatik és társaik, és mind nagyobb vonzalommal fordult az anarcho-szindikalizmus felé, noha ez édestestvére volt az opportunizmusnak.
Ámde Marx számára a forradalmi dialektika sohasem volt az az üres divatszólam, az a játékkereplő, amivé Plehanov, Kautsky és mások tették. Marx tudott könyörtelenül szakítani az anarchizmussal, mert az nem értette meg, hogy még a burzsoá-parlamentarizmus „istállóját“ is ki kell használni, főként, amikor nyilvánvalóan nincs forradalmi helyzet, de egyben értette a módját, hogy megadja a parlamentarizmusnak valóban forradalmi-proletár bírálatát is.
Néhány esztendőnként egyszer eldönteni, hogy a parlamentben az uralkodóosztálynak melyik tagja fogja a népet elnyomni és eltiporni — ez a burzsoá-parlamentarizmus valódi lényege, nemcsak a parlamentáris alkotmányos monarchiákban, hanem a legdemokratikusabb köztársaságokban is.
De ha felvetjük az állam kérdését, ha a parlamentarizmust mint az állam egyik intézményét abból a szempontból vizsgáljuk, hogy melyek a proletariátus feladatai ezen a téren, akkor hol a kivezető üt a parlamentarizmusból? hogyan lehet nélküle meglenni?
Újra meg újra azt kell mondanunk: Marxnak a Kommün tanulmányozásán alapuló tanításai annyira feledésbe merültek, hogy napjaink „szociáldemokratái“ (értsd: a szocializmus mai árulói) a parlamentarizmusnak más mint anarchista vagy reakciós bírálatát egyszerűen meg sem értik.
A parlamentarizmusból való kivezető utat természetesen nem a képviseleti testületek és a választás megsemmisítésében kell keresni, hanem abban, hogy a képviseleti intézmények fecsegő gyülekezetekből „dolgozó“ testületekké változzanak. „A Kommünt nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek szánták, amely egyidejűleg végrehajtó és törvényhozó testület.“
„Nem parlamentáris, hanem dolgozó“ testület — ezzel Marx igazán elevenére tapint a mai parlamenti politikusoknak és a szociáldemokrácia parlamenti „ölebeinek“! Nézzünk csak meg bármely parlamenti országot, Amerikától Svájcig, Franciaországtól Angliáig, Norvégiáig stb.: az igazi „állami“ munkát a színfalak mögött végzik és a különböző minisztériumok, irodák és vezérkarok intézik. A parlamentben csak fecsegnek, azzal a határozott céllal, hogy a „népséget“ becsapják. Ez annyira igaz, hogy még az orosz köztársaságban is, ebben a burzsoá-demokratikus köztársaságban, mielőtt még sikerült volna egy igazi parlamentet megteremteni, máris megmutatkoztak a parlamentarizmusnak ezek a bűnei. A rothadt nyárspolgáriság olyan hőseinek, mint a Szkobelevek és Ceretelik, Csernovok és Avkszentyevek, sikerült a Szovjeteket a leggyalázatosabb burzsoá-parlamentarizmus mintájára elcsúfítani és semmittevő fecsegő gyülekezetekké változtatni. A Szovjetekben a „szocialista“ miniszter urak a hiszékeny parasztokat frázisokkal és határozati javaslatokkal bolondítják. A kormányban szakadatlanul lejtik a francia négyest, egyrészt azért, hogy sorjában minél több eszert és menseviket juttassanak jövedelmező és tisztes állások „húsosfazekához“, másrészt azért, hogy „lekössék a nép figyelmét“. Az irodákban és vezérkarokban pedig „végzik“ az „állami“ munkát!
A „Gyelo Naroda“, a „szociálforradalmárok“ kormányzó pártjának lapja, nemrégen vezércikkben ismerte be — az olyan „jótársaságból“ való emberek példátlan nyíltságával, amelyben „mindenki“ politikai prostitúcióval foglalkozik —, hogy még azokban a minisztériumokban is, amelyek élén (tisztesség ne essék szólván) „szocialisták“ állanak, az egész hivatalnoki kar lényegében a régi maradt, a régi módon működik tovább és a forradalmi kezdeményezéseket teljesen „szabadon“ szabotálja! De még ha nem állana is rendelkezésünkre ez a beismerés, nem elég bizonyíték-e erre az eszerek és mensevikek kormányban való részvételének tényleges története? Jellemző itt csak az, hogy a kadetokkal egy kormányban ülő Csernov, Ruszanov, Zenzinov urak és a „Gyelo Naroda“ többi szerkesztője annyira elvesztett minden szégyenérzetet, hogy nem átallnak nyilvánosan, pirulás nélkül, mint valami csekélységről, arról beszélni, hogy „náluk“ a minisztériumokban minden a régiben maradt! Forradalmi-demokratikus frázisok a falusi jánosok félrevezetésére, és bürokratikus huzavona a kapitalisták „kielégítésére“ — ez a lényege a „becsületes“ koalíciónak.
A polgári társadalom megvásárolható és rothadt parlamentarizmusát a Komműn olyan intézményekkel helyettesíti, amelyekben a szabad állásfoglalás és tanácskozás joga nem fajul csalássá, mert a képviselők maguk is kötelesek dolgozni, törvényeiket önmaguknak kell végrehajtaniuk, önmaguk ellenőrzik, hogyan festenek ezek a törvények az életben és közvetlenül viselik a felelősséget választóik előtt. A képviseleti intézmények megmaradnak, de nem marad meg a parlamentarizmus mint külön rendszer, mint a törvényhozó és végrehajtó tevékenység különválasztása, mint a képviselők kiváltságos helyzete. Képviseleti intézmények nélkül nem képzelhetjük el a demokráciát, még a proletárdemokráciát sem, de parlamentarizmus nélkül elképzelhetjük és el is kell képzelnünk, hacsak a polgári társadalom bírálata nem üres szó számunkra, ha a burzsoázia uralmának megdöntésére irányuló törekvésünk komoly és őszinte törekvés, és nem „választási“ frázis a munkások szavazatainak megnyerésére, mint a mensevikeknél és az eszereknél, mint a Scheidemannoknál és Legieneknél, a Sembat-knál és Vanderveldéknél.
Rendkívül tanulságos, hogy Marx, amikor annak a hivatalnoki karnak a tevékenységéről beszél, amelyre a Kommünnek is, a proletárdemokráciának is szüksége van, hasonlatképpen „minden más munkáltató“ alkalmazottaira utal, vagyis közönséges kapitalista vállalatra, annak „munkásaival, felügyelőivel és könyvelőivel“.
Marxnál nyoma sincs utópizmusnak abban az értelemben, hogy ki akarja agyalni vagy meg akarja álmodni az „új“ társadalmat. Nem, természeti folyamatként tanulmányozza az új társadalomnak a régiből való megszületését, az átmeneti formákat, amelyek a régió ö l az újba vezetnek át. A proletár tömegmozgalom tényleges tapasztalatait veszi alapul és belőlük igyekszik levonni a gyakorlati tanulságokat. „Tanul“ a Komműntől, mint ahogyan egyetlenegy nagy forradalmi gondolkodó sem átallott tanulni az elnyomott osztály nagy mozgalmainak tapasztalataiból, s sohasem tartott vaskalapos „erkölcsprédikációkat“ (mint Plehanov teszi: „nem kellett volna fegyvert fogni“, vagy Cereteli: „az osztálynak önmagát kell korlátoznia“).
Arról, hogy a hivatalnoksereget egyszerre, mindenütt és végleg megszüntessék, szó sem lehet. Ez utópia. De a régi hivatalnokgépezetet egycsapásra szétzúzni és ugyanakkor azonnal megkezdeni olyan új gépezet kiépítését, amely módot ad arra, hogy fokozatosan megszüntessünk mindenféle hivatalnoksereget, ez nem utópia, ez a Kommün tapasztalata, ez a forradalmi proletariátus közvetlen, soronlevő feladata.
A kapitalizmus leegyszerűsíti az „állami“ igazgatás műveleteit, lehetővé teszi a „főnökösködés“ kiküszöbölését és az egész államigazgatás lecsökkentését a proletariátus (mint uralkodóosztály) olyan szervezetére, amely az egész társadalom nevében alkalmaz „munkásokat, felügyelőket és könyvelőket“.
Nem vagyunk utópisták. Nem „álmodozunk“ arról, hogy hogyan lehetne egyszerre minden igazgatás, minden alárendeltség nélkül meglenni; ezeknek az anarchista álmodozásoknak, amelyek a proletárdiktatúra feladatainak megnemértésén alapszanak, semmi közük sincs a marxizmushoz és valójában csupán azt a célt szolgálják, hogy elodázzák a szocialista forradalmat akkorra, mikor az emberek majd mások lesznek. Nem, mi a szocialista forradalmat olyan emberekkel akarjuk, amilyenek ma vannak, akik alárendeltség és ellenőrzés, „felügyelők és könyvelők“ nélkül nem tudnak meglenni.
De csak minden kizsákmányolt és dolgozó felfegyverzett élcsapatának, a proletariátusnak rendeljük alá magunkat. Azonnal, máról holnapra meg lehet és meg is kell kezdeni az állami hivatalnokok sajátos „főnökösködésének“ felváltását a „felügyelők és könyvelők“ egyszerű műveleteivel, olyan műveletekkel, amilyeneket a városi lakosok, fejlődésük mai színvonalán általában már feltétlenül el tudnak végezni és amelyek „munkás-munkabérért“ feltétlenül elvégezhetők.
Szervezzük meg mi magunk, munkások, a nagyüzemet, kiindulva abból, amit a kapitalizmus már megteremtett, támaszkodjunk saját munkástapasztalatainkra és szervezzük meg a felfegyverzett munkások államhatalma által támogatott legszigorúbb vasfegyelmet, tegyük az államhivatalnokokat megbízásaink egyszerű végrehajtóivá, felelős, mindenkor leváltható és szerényfizetésű felügyelőkké és könyvelőkké“ (természetesen a minden rendű és rangú műszaki személyzettel együtt) — ez a mi proletárfeladatuhk, ezzel lehet, ezzel kell megkezdeni a proletárforradalom végrehajtását. Ez a kezdet, a nagyüzem alapján, magától elvezet ahhoz, hogy mindenféle hivatalnoki kar fokozatosan „elhal“ és létrejön egy olyan rend — idézőjel nélküli rend, amely teljesen elüt a bérrabszolgaságtól —, egy olyan rend, amelyben sorban mindenki elvégzi a felügyelet és a számadás mindjobban leegyszerűsödő funkcióit, azután ezek szokássá válnak, és végül, mint egy külön emberréteg külön funkciói, meg fognak szűnni.
A múlt század hetvenes éveinek egyik szellemes német szociáldemokratája a postát nevezte a szocialista gazdálkodás mintaképének. Ez nagyon igaz. A posta ma egy államkapitalista monopólium mintájára szervezett gazdaság. Az imperializmus fokról fokra minden trösztöt ilyen típusú szervezetté változtat. A munkával agyonterhelt és éhező „egyszerű“ dolgozók felett mindenütt ott terpeszkedik ugyanaz a burzsoá bürokrácia. A társadalmi gazdálkodás mechanizmusa azonban itt már ki van építve. Ha megdöntöttük a kapitalistákat, ha a felfegyverzett munkások vasöklével letörtük a kizsákmányolók ellenállását, szétzúztuk a mai állam bürokrata gépezetét, akkor előttünk áll az „élősditől“ megszabadított, tökéletes technikával felszerelt gépezet, amelyet maguk az egyesült munkások egészen jól mozgásba tudnak hozni úgy, hogy műszaki személyzetet, felügyelőket és könyvelőket alkalmaznak, mindnyájuk munkáját úgy fizetik, mint általában valamennyi „állami“ hivatalnokét — munkás-munkabérrel. Ez egy konkrét, gyakorlati, minden trösztben azonnal megvalósítható feladat, amely megszabadítja a dolgozókat a kizsákmányolástól és számbaveszi a Kommün által a gyakorlatban (főleg az államépítés terén) már megkezdett kísérletet.
Az egész népgazdaságot át kell szerveznünk a posta mintájára, mégpedig úgy, hogy a technikusok, felügyelők, könyvelők és általában az összes hivatalos személyek a „munkás-munkabérnél“ magasabb fizetést ne kapjanak és a felfegyverzett proletariátus ellenőrzése és vezetése alatt álljanak — ez a mi legközelebbi célunk. Ilyen az az állam, ilyen az államnak az a gazdasági alapja, amelyre nekünk szükségünk van. Ezt érjük majd el a parlamentarizmus megsemmisítése és a képviseleti intézmények megtartása révén, ez menti majd meg a dolgozó osztályokat attól, hogy a burzsoázia ezeket az intézményeket prostituálhassa.
„[...] A nemzeti szervezet egy rövid vázlatában,
amelyet a Komműnnek már nem volt ideje részletesebben kidolgozni, határozottan az áll, hogy még a
legkisebb falu politikai formája is a Komműn legyen [...]“
A komműnök választották volna a Párizsban székelő
„Nemzeti Delegációt“ is.
„[...] Azt a kevés, de fontos funkciót, amely még
a központi kormány számára fennmarad, nem akarták
megszüntetni, mint azt tudatos hamisítással állítot-
ták, hanem kommunális, vagyis szigorúan felelős
hivatalnokokra bízni [...]“
„[...] A nemzet egységét a kommunális alkotmánnyal nem megbontani, hanem ellenkezőleg, megszervezni akarták; meg akarták valósítani annak az
államhatalomnak a megsemmisítése útján, amely ez
egység megtestesítőjének tüntette fel magát, de a nemzettől független és a nemzet fölött álló akart lenni,
holott csak élősdi kinövés volt a nemzet testén [...]“
„Azt tűzték ki célul, hogy a régi kormányhatalom
kizárólag elnyomó szerveit lenyesik, jogos funkcióit
viszont annak a hatalomnak a kezéből, amely igényt
tartott arra, hogy a társadalom fölött álljon, kiragadják, és a társadalom felelős alkalmazottainak adják
át.“
Hogy a mai szociáldemokrácia opportunistái mennyire nem értették — illetve talán helyesebb lenne azt mondani: nem akarták megérteni — Marxnak e fejtegetéseit, azt mindennél jobban mutatja a renegát Bernstein herosztra- toszi hírességű könyve: „A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai“. Éppen Marx idézett szavaira való utalással írta Bernstein azt, hogy ez a program
„politikai tartalmának minden lényeges vonásában feltűnő hasonlatosságot mutat — a proudhoni föderalizmussal [...] Bármennyire elütnek is egymástól Marx és a «kispolgár» Proudhon“ (itt Bernstein a „kispolgár“ szót idézőjelbe teszi és azt hiszi, hogy ezzel iróniát fejez ki), „ezekben a pontokban gondólatmenetük a lehető legközelebb jár egymáshoz.“ A községi testületek jelentősége — folytatja Bernstein — persze nő, de „hogy a demokráciának az az első feladata, hogy a mai államot eltörölje (Auflösung, betű szerint feloszlatás, feloldás) és annak szervezetét teljesen megváltoztassa (Umwandlung, átváltoztatás), ahogyan azt Marx és Proudhon képzelik — a nemzetgyűlést a tartományi, illetve kerületi gyűlések küldötteiből alakítják, amelyekbe viszont a komműnök küldik a követeket —, úgyhogy tehát a nemzeti képviseletek eddigi formája egészen eltűnne, abban kételkedem.“ (Bernstein. „A szocializmus előfeltételei“. 1899-es német kiadás, 134. és 136. old.)
Ez már valósággal szörnyűséges: Marxnak az „élősdi — az államhatalom megsemmisítésére“ vonatkozó nézeteit egy kalap alá veszi Proudhon föderalizmusával! Mindez azonban nem véletlen, mert hiszen az opportunistának eszébe sem jut, hogy Marx itt egyáltalában nem a centralizmussal szembeállított föderalizmusról beszél, hanem a minden burzsoá országban fennálló régi burzsoá államgépezet szétzúzásáról.
Az opportunistának csak az jut az eszébe, amit maga körül, a kisburzsoá nyárspolgáriság és a „reformista“ tespedés környezetében lát, vagyis csak a „községi önkormányzat“! Az opportunista már leszokott arról, hogy a proletariátus forradalmára még csak gondoljon is.
Ez nevetséges. De'jellemző, hogy erre a pontra vonatkozólag nem szálltak vitába Bernsteinnel. Sokan cáfolták Bernsteint — különösen Plehanov az orosz irodalomban, Kautsky az európaiban, de sem az egyik, sem a másik nem beszélt arról, hogy itt Bernstein elferdítette Marxot.
Az opportunista annyira leszokott arról, hogy forradalmi módon gondolkodjék és a forradalomról elmélkedjék, hogy „föderalizmust“ lát Marx szavaiban és összetéveszti őt az anarchizmus megalapítójával, Proudhonnal. Kautsky és Plehanov pedig, akik ortodox marxistáknak szeretnének látszani és állítólag a forradalmi marxizmus tanítását akarják védeni, hallgatnak erről! Itt van az egyik gyökere annak, hogy a marxizmus és az anarchizmus közti különbségre vonatkozó nézeteket teljesen elsekélyesítik, ami egyaránt jellemző a kautskystákra és az opportunistákra és amiről még bővebben kell majd beszélnünk.
Marxnak a Kommün tapasztalatairól szóló idézett fejtegetéseiben nyoma sincs a föderalizmusnak. Marx éppen abban egyezik meg Proudhonnal, amit az opportunista Bernstein nem lát meg. Marx éppen abban tér el Proudhontól, amiben Bernstein hasonlóságot lát.
Marx abban egyezik meg Proudhonnal, hogy mind a ketten a mai államgépezet „szétzúzása“ mellett foglalnak állást. A marxizmusnak ezt a megegyezését az anarchizmussal (mind Proudhonnal, mind Bakuninnal) sem az opportunisták, sem a kautskysták nem akarják meglátni, mert ezen a ponton letértek a marxizmusról.
Marx éppen a föderalizmus kérdésében tér el Proudhontól is, Bakunintól is (hogy a proletariátus diktatúrájáról ne is beszéljünk). A föderalizmus elvileg következik az anarchizmus kispolgári nézeteiből. Marx centralista. És itt idézett fejtegetésében semmiben sem tér el a centralizmustól. Csak olyan emberek tarthatják a burzsoá gépezet megsemmisítését a centralizmus megsemmisítésének, akik telve vannak az államba vetett kispolgári „babonás hittel“!
Nos, és ha a proletariátus és a szegényparasztság kezébe veszi az államhatalmat, ha teljesen szabadon kommünönként megszervezkednek és valamennyi kommün működését egyesítik arra, hogy közös csapásokat mérjenek a tőkére, hogy leverjék a kapitalisták ellenállását, hogy az egész nemzet, az egész társadalom tulajdonába adják át a magántulajdonban levő vasutakat, gyárakat, földeket stb., ez talán nem lesz centralizmus? Nem a legkövetkezetesebb demokratikus centralizmus lesz-e ez? Mégpedig proletár centralizmus?
Bernsteinnek egyszerűen nem fér a fejébe, hogy önkéntes centralizmus is lehetséges, hogy a komműnök önkéntesen nemzetté egyesülhetnek, hogy a proletár komműnök önként egybeolvadhatnak a burzsoá uralom és a burzsoá államgépezet szétrombolásának művében. Bernstein, mint minden nyárspolgár, olyasvalaminek képzeli a centralizmust, ami csakis felülről jöhet, amit csakis a hivatalnoki kar és a hadsereg erőszakolhat ki és biztosithat.
Marx, mintha csak előre látta volna nézetei meghamisításának lehetőségét, külön hangsúlyozza, hogy tudatos hamisítás az a Komműn ellen felhozott vád, hogy a Kommün meg akarta bontani a nemzet egységét és el akarta törölni a központi hatalmat. Marx szándékosan használja a „nemzeti egység megszervezése“ kifejezést, hogy így az öntudatos, demokratikus, proletár centralizmust szembeállítsa a polgárival, a katonaival, a bürokratikussal.
De... a süketnél is rosszabb az, aki nem akar hallani. A mai szociáldemokrácia opportunistái pedig hallani sem akarnak az államhatalom megsemmisítéséről, az élősdi kinövés lenyeséséről.
Már idéztük Marx erre vonatkozó szavait, most csak ki kell egészítenünk azokat:
„[... Új történeti alkotásoknak rendszerint az a sor-
suk — írta Marx —, hogy azokat a társadalmi élet olyan
régebbi, sőt túlélt formái megismétlődésének tartják,
amelyekhez valamelyest hasonlítanak. Így ebben az
új Kommünben, amely a modern államhatalmat megtöri (bricht = összetöri), a középkori kommünök
újjáélesztését látták [...] kis államok szövetségének
(Montesquieu, girondisták) [...] a mértéktelen központosítás elleni régi harc egy túlzott formájának
tartották [...]“
„[...] A kommunális alkotmány, éppen ellenkező-
leg, visszaadta volna a társadalmi testnek mindazt az
erőt, amelyet eddig a társadalomból táplálkozó és
azt szabad mozgásában gátló élősdi kinövés, az «állam» felemésztett. Ez a cselekedet önmagában elegendő lett volna arra, hogy Franciaország újjáéledését elindítsa [...]“
»[...] A kommunális alkotmány a vidéki termelőket a kerületi székhelyek szellemi vezetése alá helyezte
volna és ott, a városi munkások személyében, biztosította volna számukra érdekeik természetes képviselőit.
A Kommün puszta léte természetszerűleg magával
hozta a helyi önkormányzatot, de többé már nem a
most fölöslegessé vált államhatalom ellensúlyozására [...]“
„Az államhatalom megsemmisítése“, „élősdi kinövés“, ennek „lenyesése“, „szétrombolása“, „most feleslegessé vált az államhatalom“ — ilyen kifejezéseket használt Marx az állammal kapcsolatban, amikor a Kommün tapasztalatait felmérte és elemezte.
Mindezt mintegy fél évszázaddal ezelőtt írta és ma szinte ásatásokat kell végeznünk ahhoz, hogy a hamisítatlan marxizmust bevigyük a nagy tömegek tudatába. Azokat a következtetéseket, amelyeket Marx az általa végigélt utolsó nagy forradalmon végzett megfigyeléseiből vont le, éppen akkor felejtették el, mikor a következő nagy proletárforradalmak ideje elérkezett.
„[...] A Kommün értelmezésének sokfélesége és
a Komműnben kifejezésre jutott érdekek sokfélesége
azt bizonyítja, hogy a Komműn a legnagyobb mérték-
ben rugalmas politikai forma volt, valamennyi előbbi
kormányforma viszont lényegileg elnyomó volt. Valódi
titka a következő: lényegileg a munkásosztály kor-
mánya volt, annak a harcnak eredménye, melyet
a termelő osztály a kisajátító osztály ellen vív, —
az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a
munka gazdasági felszabadítása végbemehetett [...]“
„Ez utóbbi feltétel nélkül a kommunális alkotmány lehetetlenség és ámítás lett volna [...]“
Az utópisták olyan politikai formák „felfedezésével“ foglalkoztak, amelyekben a társadalom szocialista átalakulásának végbe kellene mennie. Az anarchisták a politikai formák kérdését egyáltalán figyelemre sem méltatták. A mai szociáldemokrácia opportunistái a demokratikus parlamenti állam burzsoá politikai formáit fogadták el annak a határnak, amelyet átlépni nem lehet, és homlokukkal a földet verve imádták ezt a „mintaképet“, s anarchizmusnak nyilvánítottak minden olyan törekvést, amely e formák összetörésére irányul.
Marx a szocializmus és a politikai harc egész történetéből arra az eredményre jutott, hogy az államnak elkeli majd tűnnie és hogy eltűnésének átmeneti formája (az államtól az államnélküliségbe való átmenet) az „uralkodóosztállyá szervezett proletariátus“ lesz. De arra, hogy felfedezze a jövő politikai formáit, Marx nem vállalkozott. Megelégedett a francia történelem pontos megfigyelésével, elemzésével és azzal a következtetéssel, amelyre az 1851-es év vezetett: a burzsoá államgépezet szétrombolása közeleg.
És amikor a proletariátus forradalmi tömegmozgalma kirobbant, Marx, e mozgalom sikertelensége ellenére, rövid tartama és szembeszökő gyengéi ellenére, elkezdte tanulmányozni, hogy milyen formákat tárt fel ez a mozgalom.
A Kommün — az a proletárforradalom által „végre felfedezett“ forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása végbemehet.
A Komműn — a proletárforradalom első kísérlete arra, hogy szétzúzza a burzsoá államgépezetet, és az a „végre felfedezett“ politikai forma, amellyel a szétzúzott formát lehet is, kell is pótolni.
A további fejtegetés során meglátjuk, hogy az 1905-ös és 1917-es orosz forradalmak más körülmények között, más feltételek mellett folytatják a Kommün művét és igazolják Marx zseniális történelmi elemzését.