1. Az állam — az osztályellentétek kibékíthetetlenségének terméke
2. Felfegyverzett emberek külön alakulatai, börtönök, stb.
3. Az állam — az elnyomott osztályok kizsákmányolásának eszköze
4. Az állam „elhalása“ és az erőszakos forradalom

Marx tanításával most ugyanaz történik, ami nemegyszer megtörtént már a történelemben a forradalmi gondolkodóknak és az elnyomott osztályok által vívott szabadságharc vezéreinek tanításaival. A nagy forradalmároknak, amíg éltek, az elnyomó osztályok állandó üldözéssel fizettek, tanításaikat a legvadabb dühvel, a legtajtékzóbb gyűlölettel, a hazugság és rágalom legféktelenebb áradatával fogadták. Haláluk után megkísérlik, hogy ártalmatlan szentképekké változtassák, úgyszólván szentté avassák őket, nevüket az elnyomott osztályok „vigasztalására“ és ámítására bizonyos dicsőséggel övezik, s ugyanakkor kiherélik forradalmi tanításuk tartalmát, kicsorbítják forradalmi élét, elsekélyesítik. Egyfelől a burzsoázia és másfelől a munkásmozgalom opportunistái ma összetalálkoznak a marxizmus ilyen „megmunkálásában“. Elfelejtik, elhomályosítják, eltorzítják a tanítás forradalmi oldalát, forradalmi lelkét. Előtérbe tolják és dicsőítik azt, amit a burzsoázia elfogadhat vagy elfogadhatónak tart. Ma minden szociálsoviniszta „marxista“ — ez nem vicc! S német polgári tudósok, akik tegnap még a marxizmus kiirtásának a specialistái voltak, mind gyakrabban „német nemzeti“ Marxról beszélnek, aki — szerintük — felnevelte a rablóháború viselésére oly nagyszerűen megszervezett munkásegyesületeket!

Ilyen körülmények között, amikor a marxizmus elferdítése ilyen hallatlanul elterjedt, feladatunk elsősorban abban áll, hogy helyreállítsuk Marxnak az államról szóló igazi tanítását. Ehhez számos hosszú részletet kell idéznünk Marx és Engels műveiből. A hosszú idézetek természetesen nehézkessé teszik a kérdés tárgyalását és egy cseppet sem fogják elősegíteni közérthetőségét. De semmiképpen sem lehetünk meg nélkülük. Feltétlenül és lehetőleg csonkítatlanul idéznünk kell Marx és Engels műveiből az állam kérdésére vonatkozó minden, vagy legalábbis minden döntő jelentőségű helyet, hogy az olvasó önállóan fogalmat alkothasson magának a tudományos szocializmus alapítói által vallott nézetek összességéről és e nézetek fejlődéséről, továbbá, hogy okmányokkal bizonyítsuk be és szemléltetően mutassuk meg, hogyan ferdítette el ezeket a nézeteket a ma uralkodó „kautskyzmus“.

Kezdjük Engels Frigyes legelterjedtebb művével, „A család, a magántulajdon és az állam eredete“ című munkájával, amely 1894-ben Stuttgartban már hatodik kiadásban jelent meg. Az idézeteket le kell fordítanunk a német eredetiből, mert az orosz fordítások, bármilyen sok van is belőlük, nagyobbrészt vagy hiányosak, vagy egyáltalán nem kielégítőek.

„Az állam — mondja Engels, történelmi elemzését összefoglalva — tehát semmiesetre sem olyan hatalom, amelyet kívülről kényszerítenek rá a társadalomra; éppoly kevéssé «az erkölcsi eszme valósága» vagy «az értelem képe és valósága», mint Hegel állítja. Az állam, ellenkezőleg, a társadalom terméke a társadalom bizonyos fejlettségi fokán; annak bevallása, hogy ez a társadalom megoldhatatlan ellentmondásba bonyolódott önmagával, kibékíthetetlen ellentétekre hasadt, amelyeknek leküzdésére képtelen. Hogy azonban ezek az ellentétek, az ellentétes gazdasági érdekű osztályok ne semmisítsék meg egymást és a társadalmat meddő küzdelemben, olyan hatalom vált szükségessé, amely látszólag a társadalom fölött áll, az összeütközést tompítja és a «rend» határain belül tartja; és ez a hatalom, amely a társadalomból keletkezett, de fölébe helyezi magát, s mindjobban elidegenedik tőle: az állam.“ (6. német kiadás, 177—178. old.)

Itt egészen világosan kifejezésre jut, hogy mi a marxizmus alapgondolata az állam történeti szerepének és jelentőségének kérdéséről. Az állam az osztályellentétek kibékíthetetlenségének terméke és megnyilvánulása. Állam ott, akkor és annyiban jön létre, ahol, amikor és amennyiben objektíve lehetetlen az osztályellentétek kibékítése. És fordítva: az állam léte bizonyítja, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek.

Éppen ennél a legfontosabb és alapvető pontnál kezdődik a marxizmus elferdítése, amely két fő irányban halad.

Egyrészt, a polgári és főleg a kispolgári ideológusok — akik kétségtelen történeti tények nyomására kénytelenek elismerni, hogy állam csak ott van, ahol osztályellentétek és osztályharc van — úgy „helyesbítik“ Marxot, hogy az állam az osztályok kibékítésének szerve. Marx szerint az állam nem keletkezhetett volna és nem maradhatott volna fenn, ha az osztályok kibékítése lehetséges volna. A kispolgári és nyárspolgári professzorok és publicisták szerint — akik emellett gyakran jóindulatúan Marxra hivatkoznak! — az állam, ellenkezőleg, kibékíti az osztályokat. Marx szerint az állam az osztályuralom szerve, az egyik osztály szerve a másik elnyomására, egy olyan „rendnek“ a megteremtése, amely az osztályok közötti összeütközéseket mérsékelve, ezt az elnyomást törvényesíti és tartóssá teszi. A kispolgári politikusok véleménye szerint a rend éppen az osztályok kibékítése, nem pedig az egyik osztály elnyomása a másik által; az összeütközések mérséklése szerintük kibékítést jelent és nem azt, hogy az elnyomott osztályokat megfosztják bizonyos harci eszközöktől és módszerektől, amelyekkel lerázhatnák magukról elnyomóikat.

Az 1917-es [februári] forradalomban például, éppen amikor az állam jelentőségének és szerepének kérdése teljes nagyságában merült fel, a gyakorlatban merült fel, mint a rögtöni cselekvés, mégpedig a tömegcselekvés kérdése, valamennyi eszer (szociálforradalmár) és mensevik tüstént és teljesen lecsúszott annak a kispolgári elméletnek az álláspontjára, amely az „állam“ szerepét az osztályok „kibékítésében“ látja. E két párt politikusainak számtalan határozatát és cikkét teljesen átitatja a „kibékítésnek“ ez a kispolgári és nyárspolgári elmélete. A kispolgári demokrácia sohasem tudja megérteni, hogy az állam egy meghatározott osztály hatalmi szerve, amely osztályt nem lehet kibékíteni ellenlábasával (a vele szemben álló osztállyal). Eszereinknek és mensevikjeinknek az államhoz való viszonya — egyik legszemléltetőbb megnyilvánulása annak, hogy ők egyáltalán nem szocialisták (amit mi, bolsevikok, mindig is állítottunk), hanem majdnem-szocialista frazeológiát használó kispolgári demokraták.

Másrészt, a „kautskysták“ sokkal finomabb formában forgatják ki a marxizmust. „Elméletileg“ sem azt nem tagadják, hogy az állam az osztályuralom szerve, sem azt, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek. De figyelmen kívül hagyják vagy elködösítik a következőt: ha az állam az osztályellentétek kibékíthetetlenségének terméke, ha olyan hatalom, amely a társadalom felett áll, s „mindjobban elidegenedik a társadalomtól“, akkor nyilvánvaló, hogy az elnyomott osztály felszabadítása nemcsak hogy erőszakos forradalom nélkül lehetetlen, hanem lehetetlen annak az államhatalmi gépezetnek megsemmisítése nélkül is, amelyet az uralkodóosztály teremtett és amelyben ez az „elidegenedés“ megtestesül. Marx ezt az elméletileg önmagában is világos következtetést, mint később látni fogjuk, a forradalom feladatainak konkrét történelmi elemzése alapján, a legteljesebb határozottsággal vonta le. És éppen ezt a következtetést... „felejtette el“ és forgatta ki Kautsky — amint azt további fejtegetéseinkben részletesen ki fogjuk mutatni.

„[...] A régi nemzetségi szervezettel szemben az államot — folytatja Engels — elsősorban az állampolgárok terület szerinti beosztása jellemzi [...]“

Nekünk ez a beosztás „természetesnek“ látszik, holott az a régi nemzetségi vagy törzsi szervezettel folytatott hosszú küzdelem eredménye.

„[...] Az állam második jellegzetessége olyan közhatalom létesítése, amely már nem közvetlenül azonos az önmagát fegyveres hatalomként megszervező lakossággal. Ez a külön hatalom, ez a közhatalom azért szükséges, mert a lakosság öntevékeny fegyveres szervezete a lakosság osztályokra szakadása óta lehetetlenné vált [...] Ez a közhatalom minden államban megvan; nemcsak felfegyverzett emberekből áll, hanem dologi tartozékokból is, börtönökből és mindenféle kényszer-intézményekből, amelyekről a nemzetségi társadalom mitsem tudott [...]“

Engels az államnak nevezett „hatalom“ fogalmát fejtegeti, annak a hatalomnak a fogalmát, amely a társadalomból fakadt, de föléje helyezkedett és tőle mind jobban és jobban elidegenedik. Miből áll elsősorban ez a hatalom? Felfegyverzett emberek külön alakulataiból, amelyeknek börtönök stb. állnak rendelkezésükre.

Jogunk van felfegyverzett emberek külön alakulatairól beszélni, mert a minden állam lényegéhez tartozó közhatalom „már nem közvetlenül azonos“ a fegyveres lakossággal, a lakosság „öntevékeny fegyveres szervezetével“.

Mint minden nagy forradalmi gondolkodó, Engels is éppen arra akarja ráterelni az öntudatos munkások figyelmét, ami az uralkodó nyárspolgári szellem számára a legkevésbbé figyelemreméltó, a legmegszokottabb, s amit nemcsak szívós, de mondhatnók megkövesedett előítéletek szentesítettek. Az állandó hadsereg és a rendőrség az államhatalom erejének legfőbb eszközei, de — vajon lehet-e ez másképpen?

Azoknak a XIX. századvégi európaiaknak hatalmas többsége szempontjából, akikhez Engels fordult és akik nem éltek át és nem figyeltek meg közelről egyetlen nagy forradalmat sem, ez nem is lehet másképpen. Az ő számukra teljesen érthetetlen, hogy mi is az a „lakosság öntevékeny fegyveres szervezete“? Arra a kérdésre, hogy miért váltak szükségessé külön, a társadalom fölé helyezett és a társadalomtól elidegenedett fegyveres alakulatok (rendőrség, állandó hadsereg), a nyugateurópai és az orosz nyárspolgár hajlandó néhány Spencertől vagy Mihajlovszkijtól kölcsönvett frázissal, a társadalmi élet fokozódott bonyolultságára, a funkciók differenciálódására stb. való utalással felelni.

Az ilyen utalás „tudományosnak“ látszik és nagyszerűen álomba ringatja a nyárspolgárt, mert éppen azt homályosítja el, ami a legfőbb és alapvető: azt a tényt, hogy a társadalom kibékíthetetlenül ellenséges osztályokra szakad.

Ha ez a szakadás nem volna, akkor a „lakosság öntevékeny fegyveres szervezete“ csak bonyolultságával, technikájának fejlettségével stb. különböznék a dorongot ragadó majomhorda, vagypedig az ősemberek, vagy a nemzetségi társadalomban egyesült emberek primitív szervezetétől, de az ilyen szervezet lehetséges volna.

Ez a szervezet azért lehetetlen, mert a civilizált társadalom egymással szemben ellenséges, mégpedig kibékíthetetlenül ellenséges osztályokra szakad, amelyeknek „öntevékeny“ felfegyverkezése egymásközti fegyveres harcra vezetne. Létrejön az állam, külön hatalom alakul, megalakulnak a felfegyverzett emberek külön alakulatai; és minden forradalom, amikor szétrombolja az államgépezetet, szemléltetően mutatja, miképpen igyekszik az uralkodóosztály felújítani az őt szolgáló felfegyverzett emberek külön alakulatait, miképpen törekszik az elnyomott osztály hasonló, új szervezetet létrehozni, amely alkalmas arra, hogy a kizsákmányoltakat és ne a kizsákmányolókat szolgálja.

Engels az idézett fejtegetésben elméletileg veti fel ugyanazt a kérdést, amelyet minden nagy forradalom felvet a gyakorlatban, szemléltetően, mégpedig a tömegcselekvés méreteiben, nevezetesen azt a kérdést, hogy hogyan viszonylanak egymáshoz a felfegyverzett emberek „külön“ alakulatai és a „lakosság öntevékeny fegyveres szervezete“. Látni fogjuk, hogyan világítják meg konkrétan ezt a kérdést az európai forradalmak és az orosz forradalmak tapasztalatai.

Engels az idézett fejtegetésben elméletileg veti fel ugyanazt a kérdést, amelyet minden nagy forradalom felvet a gyakorlatban, szemléltetően, mégpedig a tömegcselekvés méreteiben, nevezetesen azt a kérdést, hogy hogyan viszonylanak egymáshoz a felfegyverzett emberek „külön“ alakulatai és a „lakosság öntevékeny fegyveres szervezete“. Látni fogjuk, hogyan világítják meg konkrétan ezt a kérdést az európai forradalmak és az orosz forradalmak tapasztalatai.

De térjünk vissza Engels fejtegetéséhez.

Engels rámutat arra, hogy néha, például Észak-Amerika egyes vidékein ez a közhatalom gyenge (itt a tőkés társadalom szempontjából ritka kivételről van szó és az imperializmuselőtti korszak Észak-Amerikájának azokról a részeiről, ahol a szabad telepes volt túlsúlyban), általában azonban erősödik:

„[...] De [a közhatalom] olyan mértékben erősödik, amilyen mértékben az osztályellentétek az államon belül kiéleződnek és amilyen mértékben az egymással határos államok nőnek és népességben gyarapodnak, — csak mai Európánkat kell megnézni, ahol az osztályharc és a hódítási verseny a közhatalmat olyan magas fokra emelte, amelyen az egész társadalmat, sőt az államot is elnyeléssel fenyegeti [...]“

Ezt Engels legkésőbb a múlt század 90-es éveinek elején írta. Utolsó előszavának kelte 1891. június 16-a. Akkor az imperializmusba való átmenet — mind a trösztök teljhatalma, mind a nagybankok mindenhatósága, mind a nagyszabású gyarmatpolitika stb. tekintetében — Franciaországban éppen csak megkezdődött, még gyengébb volt Észak-Amerikában és Németországban. Azóta a „hódítási verseny“ óriási lépést tett előre, annál is inkább, mert a földteke a XX. század második évtizedének kezdetén véglegesen fel volt osztva e „versengő hódítók“, azaz a nagy rablóhatalmak között. Azóta a szárazföldi és a tengeri fegyverzet hihetetlen mértékben megnövekedett, és az Anglia vagy Németország világuralmáért, a zsákmány felosztásáért folyó 1914—1917-es rablóháború következtében, a rabló államhatalom olyan nagy mértékben „nyeli el“ a társadalom minden erejét, hogy ez teljes katasztrófát idéz elő.

Engels már 1891-ben rá tudott mutatni a „hódítási versenyre“ mint a nagyhatalmak külpolitikájának egyik legfontosabb jellemző vonására, a szociálsoviniszta gazfickók azonban az 1914—1917-es években, amikor ez a sokszorosan kiéleződött verseny előidézte az imperialista háborút, „saját“ burzsoáziájuk rabló érdekeinek megvédését a „haza védelméről“, a „köztársaság és a forradalom oltalmazásáról“ stb. szóló frázisokkal takargatják!

Egy, a társadalom felett álló külön közhatalom fenntartására adók és államkölcsönök kellenek.

„A közhatalom és az adóbehajtás jogának birtokában — írja Engels — a hivatalnokok most már a társadalomnak a társadalom fölött álló szerveivé váltak. A szabad, önkéntes tisztelet, amellyel a nemzetségi társadalom övezte szerveit, őket már nem elégíti ki, még ha meg is kaphatnák azt [...]“

„Minthogy az állam abból a szükségből keletkezett, hogy az osztályellentéteket fékentartsa, de minthogy ugyanakkor ez osztályok összeütközésének közepette keletkezett, ezért az állam rendszerint a leghatalmasabb, gazdaságilag uralkodó osztály állama, amely osztály általa politikailag is uralkodó osztállyá válik és így az elnyomott osztály fékentartásának és kizsákmányolásának új eszközeire tesz szert [...]“ Nemcsak az ókori és a feudális állam volt a rabszolgák és a jobbágyok kizsákmányolásának szerve, hanem a „modern képviseleti állam is a tőke eszköze a bérmunka kizsákmányolására. Kivételesen azonban olyan korszakok is előfordulnak, amelyekben az egymással küzdő osztályok majdnem annyira egyensúlyban tartják egymást, hogy az államhatalom, mint látszólagos közvetítő, pillanatnyilag bizonyos önállóságra tesz szert mindkét féllel szemben [...]“ Ilyen XVII. és XVIII. század abszolút monarchiája, ilyen az első és második császárság bonapartizmusa Franciaországban, ilyen Bismarck Németországban.

Ilyen — tesszük mi hozzá — a köztársasági Oroszország Kerenszkij-kormánya, amióta áttért a forradalmi proletariátus üldözésére, abban az időpontban, amikor a Szovjetek a kispolgári demokraták vezetése következtében már erőtlenek, a burzsoázia azonban még nem elég erős ahhoz, hogy egyszerűen szétkergesse őket.

A demokratikus köztársaságban — folytatja Engels — „a vagyon közvetve, de annál biztosabban gyakorolja hatalmát“, mégpedig előszöris „a hivatalnokok közvetlen megvesztegetése“ (Amerika), másodszor „a kormány és a tőzsde szövetsége“ (Franciaország és Amerika) útján.

Jelenleg az imperializmus és a bankok uralma rendkívüli művészetté „fejlesztette“ ezt a két módszert, amellyel bármely demokratikus köztársaságban védik és érvényesítik a vagyon mindenhatóságát. Ha például Oroszországban Palcsinszkij úr már a demokratikus köztársaság első hónapjaiban — mondhatnánk annak a házasságnak mézesheteiben, amelyet a koalíciós kormányban a „szocialista“ eszerek és mensevikek a burzsoáziával kötöttek — elszabotált minden rendszabályt, amelynek az volt a célja, hogy megzabolázza a tőkéseket és megakadályozza fosztogatásaikat, megakadályozza azt, hogy a hadiszállításokkal megrabolják az államkincstárt, és ha azután a kapitalisták a kormányukból kivált Palcsinszkij urat (akit természetesen egy másik, de teljesen ugyanolyan Palcsinszkij váltott fel) 120 000 rubel évi fizetéssel járó állásocskával „jutalmazták meg“ — akkor mi ez? közvetlen vagy közvetett vesztegetés? A kormány és a szindikátusok szövetsége vagy „csak“ baráti kapcsolat? Milyen szerepük van a Csernovoknak és Cereteliknek, Avkszentyeveknek és Szkobeleveknek? — „Közvetlen“ vagy csak közvetett szövetségesei-e az államkincstárt megrabló milliomosoknak?

A „vagyon“ mindenhatósága azért biztosítottabb a demokratikus köztársaságban, mert nem függ a kapitalizmus rossz politikai burkától. A demokratikus köztársaság a kapitalizmus lehető legjobb politikai burka és ezért a tőke, miután (a Palcsinszkijok, Csernovok, Ceretelik és társaik révén) birtokába vetette ezt a legjobb burkot, olyan biztosan és szilárdan alapozza meg hatalmát, hogy ezt a hatalmat a burzsoá-demokratikus köztársaságban a személyeknek, intézményeknek, pártoknak semmiféle változása sem ingatja meg.

Meg kell még jegyeznünk, hogy Engels az általános választójogot a leghatározottabban a burzsoá uralom eszközének nevezi. Az általános választójog — mondja Engels; nyilvánvalóan számot vetve a német szociáldemokrácia hosszú időn át szerzett tapasztalataival — nem egyéb, mint

„a munkásosztály érettségének fokmérője. A mai államban ennél több soha nem lehet és nem is lesz.“

A mi eszereinkhez és mensevikjeinkhez hasonló kispolgári demokraták, s ugyanúgy édestestvéreik, Nyugat-Európa szociálsovinisztái és opportunistái, éppen hogy „többet“ várnak az általános választójogtól. Maguk is azt a hamis nézetet vallják és a néppel is elhitetik, hogy az általános választójog a „mai államban“ valóban ki tudja fejezni a dolgozók többségének akaratát és biztosítani tudja ennek az akaratnak megvalósítását.

Mi ezt a ferde nézetet itt csak megemlíthetjük, csak utalhatunk arra, hogy Engels teljesen világos, pontos és konkrét kijelentését a „hivatalos“ (azaz opportunista) szocialista pártok propagandájukban és agitációjukban lépten-nyomon elferdítik. Hogy mennyire ferde ez a nézet, amelyet Engels itt elvet, azt részletesen megvilágítjuk majd további fejtegetéseinkben, amikor Marxnak, és Engelsnek a „mai“ államról vallott nézetével fogunk foglalkozni.

Idevágó nézeteit Engels legnépszerűbb művében a következő szavakban foglalja össze:

„Az állam tehát nem öröktől fogva való. Voltak társadalmak, amelyek megvoltak nélküle is, amelyeknek államról és államhatalomról sejtelmük sem volt. A gazdasági fejlődés bizonyos fokán, amellyel szükségszerűen velejárt a társadalom osztályokra szakadása, e szakadás következtében az állam szükségességgé vált. Most gyors léptekkel közeledünk a termelés fejlődésének olyan fokához, amelyen ezeknek az osztályoknak a léte nemcsak nem szükségszerűség többé, hanem a termelés határozott akadályává válik. Eltűnésük tehát ugyanolyan elkerülhetetlen, amilyen egykor keletkezésük volt. Velük együtt elkerülhetetlenül eltűnik az állam. A társadalom, amely a termelést a termelők szabad és egyenlő társulása alapján újjászervezi, az egész államgépezetet oda helyezi, ahová akkor való lesz: a régiségek múzeumába, a rokka és a bronzbalta mellé.“

A mai szociáldemokrácia propaganda- és agitációs irodalmában nem valami gyakran találkozunk ezzel az idézettel. De még akkor is, ha találkozunk vele, legtöbbször úgy idézik, miiitha szentkép előtt hajlonganának, azaz csak azért, hogy hivatalosan kifejezésre juttassák Engels iránti tiszteletüket, és nem is próbálják elképzelni, hogy a forradalomnak milyen hatalmas erejű lendülete szükséges ahhoz, hogy „az egész államgépezetet a régiségek múzeumába helyezzük“. Többnyire még azt sem látjuk, hogy megértenék, mit is nevez Engels államgépezetnek.

Engelsnek az állam „elhalásáról“ szóló szavai olyan közismertek, olyan gyakran idézik őket és olyan szemléltetően mutatják a lényegét annak a megszokott hamisításnak, amellyel a marxizmust opportunizmussá gyúrják át, hogy behatóan kell velük foglalkozni. Idézzük itt az egész fejtegetést, amelyből ezek a szavak valók:

„A proletariátus megragadja az államhatalmat és a termelési eszközöket egyelőre állami tulajdonná változtatja. Ezzel azonban megszünteti önmagát mint proletariátust, ezzel megszüntet minden osztálykülönbséget és osztályellentétet, s ezzel megszünteti az államot is mint államot. Az eddigi, osztályellentétekben mozgó társadalomnak szüksége volt az államra, vagyis a mindenkori kizsákmányoló osztály ama szervezetére, amely a termelés külső feltételeinek fenntartására, nevezetesen tehát arra szolgált, hogy a kizsákmányolt osztályt az elnyomatásnak a fennálló termelési mód által megadott feltételei között (rabszolgaság, jobbágyság vagy féljobbágyság, bérmunka) erőszakkal fékentartsa. Az állam az egész társadalom hivatalos képviselője, látható testületben való összefoglalása volt, de csak annyiban volt ez, amennyiben annak az osztálynak állama volt, amely a maga idejében maga képviselte az egész társadalmat: az ókorban a rabszolgatartó állampolgárok állama, a középkorban a feudális nemesség, korunkban a burzsoázia állama. Azzal, hogy végre ténylegesen az egész társadalom képviselőjévé lesz, feleslegessé teszi önmagát. Mihelyt nem lesz többé elnyomandó társadalmi osztály, mihelyt az osztályuralommal együtt és a termelés eddigi anarchiájában gyökerező, az egyéni létért folytatott küzdelemmel együtt az ezekből fakadó összeütközések és erőszakosságok is megszűnnek, nem lesz mit elnyomni többé, ami külön elnyomó hatalmat, államot tenne szükségessé. Az első ténykedés, amelyben az állam valóban az egész társadalom képviselőjeként lép fel — a termelési eszközök birtokbavétele a társadalom nevében —, egyszersmind utolsó önálló ténykedése mint államnak. Valamely államhatalomnak társadalmi viszonyokba való beavatkozása fokozatosan minden téren fölöslegessé lesz, s azután magától elalszik. A személyek feletti kormányzás helyébe dolgok igazgatása és termelési folyamatok vezetése lép. Az államot nem «törlik el», az állam elhal. Ennek alapján kell megítélni a «szabad népállam» frázisát, melynek agitációs szempontból időlegesen lehet létjogosultsága, de tudományos szempontból végső soron nem helytálló; szintúgy az úgynevezett anarchistáknak azt a követelését, hogy az államot máról holnapra töröljék el" („Anti-Dühring. Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása" 3. német kiadás, Stuttgart 1894. 301—303. old.)

Semmiesetre sem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Engelsnek ebből a gondolatokban csodálatosan gazdag fejtegetéséből a mai szocialista pártokban a szocialista gondolkodás valódi közkincsévé csak az lett, hogy Marx szerint az állam „elhal“, ellentétben az állam „eltörlésé- ről“ szóló anarchista tanitással. A marxizmus ilyen megnyirbálása nem egyéb, mint opportunizmussá való alacsonyítása, mert az ilyen „értelmezés“ esetén csak valami zavaros elképzelés marad meg egy lassú, egyenletes, fokozatos változásról, amely mentes az ugrásoktól és viharoktól, mentes a forradalomtól. Az állam „elhalása“ a köznapi, általánosan elterjedt értelemben, mondhatnék tömegértelemben, kétségtelenül a forradalom elködösitését, ha ugyan nem tagadását jelenti.

Márpedig az ilyen „értelmezés“ nem egyéb, mint a marxizmus legdurvább, csak a burzsoáziának előnyös elferdítése, amely elméletileg azon alapszik, hogy megfeledkeznek azokról a legfontosabb körülményekről és megfontolásokról, amelyekre pedig Engels már az általunk teljes egészében idézett „összefoglaló“ fejtegetésében is rámutat.

Először. Ennek a fejtegetésnek a legelején azt mondja Engels, hogy a proletariátus az államhatalom megragadásával „megszünteti“ [hebt auf] az államot mint államot“. Hogy ez mit jelent, azon „nem szokás“ gondolkodni. Erről rendszerint egyáltalán nem vesznek tudomást, vagy Engels holmi „hegelista gyengéjének“ tekintik. Valójában ezek a szavak röviden összefoglalják az egyik legnagyobb proletárforradalomnak, az 1871-es Párizsi Komműnnek a tapasztalatait, amiről a megfelelő helyen még bővebben fogunk beszélni. Valójában Engels itt a burzsoázia államának a proletárforradalom útján történő „megszüntetéséről“ beszél, az elhalásról szóló szavak pedig a szocialista forradalom után keletkezett proletárállam maradványaira vonatkoznak. A burzsoá állam Engels szerint nem „hal el“, hanem a proletariátus a forradalomban „megszünteti“. Ami e forradalom után elhal, ez a proletárállam vagy félállam.

Másodszor. Az állam „külön elnyomó hatalom“. Engels ezt a nagyszerű és csodálatosan mély meghatározást itt a lehető legvilágosabban fogalmazta meg. Ebből pedig az következik, hogy azt a „külön elnyomó hatalmat“, amellyel a burzsoázia a proletariátust, a maroknyi gazdag a dolgozók millióit elnyomja, fel kell hogy váltsa egy olyan „külön elnyomó hatalom“, amellyel a proletariátus elnyomja a burzsoáziát (a proletariátus diktatúrája). Éppen ebben áll az „államnak mint államnak a megszüntetése“. Éppen ebben áll az a „ténykedés“, amellyel a társadalom nevében birtokba veszik a termelési eszközöket. És magától értetődik, hogy az egyik (a burzsoá) „külön hatalomnak“ ilyen felváltása a másik (a proletár) „külön hatalom“ által — semmiképpen sem mehet végbe „elhalás“ formájában.

Harmadszor. Az „elhalásról“ és — ami még kifejezőbb és színesebb — az „elalvásról“ Engels egész világosan és határozottan arra a korszakra vonatkozólag beszél, amely az után következik be, hogy „az állam az egész társadalom nevében birtokba vette a termelési eszközöket“, vagyis a szocialista forradalom utáni korszakra vonatkozólag. Mindnyájan tudjuk, hogy az „állam“ politikai formája ebben az időben a legteljesebb demokrácia. De az opportunisták közül, akik a marxizmust szemérmetlenül elferdítik, egyetlen egynek sem jut eszébe, hogy Engelsnél itt tehát a demokrácia „elalvásáról“ és „elhalásáról“ van szó. Ez első pillanatra nagyon különösnek tűnik. De csak annak „érthetetlen“, aki nem gondolkodott azon, hogy a demokrácia szintén állam és hogy következésképpen a demokrácia is eltűnik, amikor eltűnik az állam. A burzsoá államot csak forradalom „szüntetheti meg“. Az állam általában, azaz a legteljesebb demokrácia, csak „elhalhat“.

Negyedszer. Amikor Engels felállítja azt a híres tételét, hogy „az állam elhal“, azonnal konkrétan megmagyarázza, hogy ez a tétel mind az opportunisták, mind az anarchisták ellen irányul. Emellett Engels az „állam elhalásáról“ szóló tételének éppen azt a következtetését teszi első helyre, amely az opportunisták ellen irányul.

Fogadni mernék, hogy 10 000 ember közül, akik olvastak vagy hallottak az állam „elhalásáról“, 9 990 egyáltalán nem tudja vagy nem emlékszik arra, hogy Engels az ebből a tételből folyó következtetéseit nem csak az anarchisták ellen fordította. A fennmaradó tíz ember közül pedig kilenc bizonyára nem tudja, mi az a „szabad népállam“ és hogy miért jelent az ez ellen a jelszó ellen intézett támadás — támadást az opportunisták ellen. így írják a történelmet! Így hamisítanak meg észrevétlenül egy nagyszerű forradalmi tanítást az uralkodó nyárspolgárok szájaíze szerint. Az anarchisták ellen irányuló következtetést ezerszer elismételték, ellaposították, nagyon leegyszerűsítve beleverték az emberek fejébe, és előítéletté kövesedett. Az opportunisták elleni következtetést azonban agyonhallgatták és „elfelejtették“!

A „szabad népállam“ a 70-es évek német szociáldemokratáinak programkövetelése és közkeletű jelszava volt. Ebben a jelszóban a demokrácia fogalmának kispolgárján dagályos körülírásán kívül semmiféle politikai tartalom nincs. Amennyiben ezzel a jelszóval legálisan a demokratikus köztársaságra céloztak, annyiban Engels hajlandó volt ezt a jelszót „időlegesen“ agitációs szempontból „helyeselni“. De ez a jelszó opportunista jelszó volt, mert nemcsak a burzsoá demokrácia szépítgetését fejezte ki, hanem azt is, hogy nem értették meg az általában minden államra vonatkozó szocialista kritikát. Mi a demokratikus köztársaság hívei vagyunk, mert ez a proletariátus számára a kapitalizmusban a legjobb államforma, de nincs jogunk elfeledni, hogy a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságban is bérrabszolgaság a nép sorsa. Továbbá. Minden állam „külön elnyomó hatalom“ az elnyomott osztály elnyomására. Ezért minden állam nem-szabad és nem-népállam. Marx és Engels a 70-es években nemegyszer magyarázták ezt elvtársaiknak.

Ötödször. Engelsnek ugyanabban a művében, amelynek az állam elhalásáról szóló fejtegetésére mindenki emlékszik, az erőszakos forradalom jelentőségéről is találunk egy fejtegetést. Szerepének történelmi értékelése Engelsnél az erőszakos forradalom valóságos dicshimnuszává válik. Erre „senki nem emlékszik“, ennek a gondolatnak jelentőségéről a mai szocialista pártokban nem szokás beszélni, sőt erre még csak gondolni sem szoktak, a tömegek között folytatott mindennapos propagandában és agitációban ezeknek a gondolatoknak semmi szerepük nincsen. Márpedig ezek a gondolatok az állam „elhalásával“ elválaszthatatlan, harmonikus egységgé forrtak össze.

Engelsnek ez a fejtegetése így hangzik:

„[...] Hogy azonban az erőszak még egy más szerepet“ (nemcsak az abszolút gonoszét), „mégpedig forradalmi szerepet is játszik a történelemben, hogy, Marx szavai szerint, bábája minden régi társadalomnak, amely egy új társadalommal terhes, hogy az erőszak az az eszköz, amelynek segítségével a társadalmi haladás utat tör magának és megmerevült, elhalt politikai formákat összezúz — minderről egyetlen szó sem esik Dühring úrnál! Csak sóhajtozva és nyögdécselve engedi meg annak a lehetőségét, hogy a kizsákmányolás rendszerének megdöntéséhez talán erőszakra lesz majd szükség — sajnos! merthogy az erőszak minden alkalmazása demoralizálja azt, aki alkalmazza. És ezt annak a magas erkölcsi és szellemi fellendülésnek ellenére mondja, amely minden győzelmes forradalom következménye volt! És ezt Németországban mondja, ahol egy erőszakos összeütközés — hiszen azt rákényszerithetik a népre —, legalábbis azzal az előnnyel járna, hogy kiirtaná a harmincéves háború megaláztatásából a nemzeti tudatba behatolt szolgalelkűséget. És ez a zavaros, ványadt és erőtlen prédikátori gondolkodásmód szeretné magát ráerőszakolni a legforradalmibb pártra, amelyet a történelem valaha is ismert?“ (3. német kiadás, 193. old. II. rész, 4. fejezeté- nek vége.)

Hogyan lehet az erőszakos forradalomnak ezt a dicshimnuszát, amelyet Engels a német szociáldemokratáknak 1878-tól 1894-ig, vagyis haláláig, állhatatosan hirdetett, az állam „elhalásáról“ szóló elmélettel egy tanításban egyesíteni?

Rendszerint az eklekticizmus segítségével egyeztetik össze, elvtelenül vagy szofista módon, önkényesen (vagy hogy megnyerjék a hatalmon levők tetszését) hol az egyik, hol a másik álláspontot ragadva ki, és száz eset közül kilencvenkilencben, ha ugyan nem még gyakrabban, éppen az „elhalást“ tolják előtérbe. A dialektikát eklekticizmussal helyettesitik: ez a mai hivatalos szociáldemokrata irodalomban a legmegszokottabb és legelterjedtebb jelenség a marxizmus terén. Az ilyen helyettesítés persze nem újdonság, hiszen már a klasszikus görög filozófia történetében is megfigyelhető. Amikor a marxizmust opportunizmussá hamisítják, éppen a dialektikának eklekticizmussá hamisítása téveszti meg legkönnyebben a tömegeket, látszatra kielégít, látszatra figyelembe veszi a folyamatnak minden oldalát, a fejlődés valamennyi irányát, valamennyi ellentétes befolyást és így tovább, holott a valóságban a társadalmi fejlődés folyamatának semílyen egységes és forradalmi felfogását nem adja.

Már fentebb beszéltünk arról és további fejtegetésünk során részletesebben megmutatjuk még, hogy Marxnak és Engelsnek az erőszakos forradalom elkerülhetetlenségéről szóló tanítása a burzsoá államra vonatkozik. Ez utóbbit a proletárállam (proletárdiktatúra) nem válthatja fel „elhalás“ útján, hanem rendszerint csak erőszakos forradalom útján. A dicshimnusz, amelyet Engels az erőszakos forradalomról zeng és amely teljesen megfelel Marx ismételt kijelentéseinek — (emlékezzünk „A filozófia nyomora“ és a „Kommunista Kiáltvány“ végére, ahol büszkén és nyíltan beszél az erőszakos forradalom elkerülhetetlenségéről; emlékezzünk a majdnem 30 évvel később, 1875-ben írt munkájára, a gothai program kritikájára, amelyben Marx kíméletlenül ostorozza e programnak opportunizmusát) —, ez a dicshimnusz semmiképpen sem rajongás, semmiképpen sem szavalás, nem polemikus kirohanás. Az, hogy az erőszakos forradalmat illetőleg a tömegeknek ilyen, éppen ilyen nézetekre való rendszeres nevelése elengedhetetlenül szükséges — Marx és Engels egész tanításának alapja. Az a tény, hogy a ma uralkodó szociálsoviniszta és kautskysta irányzatok Marx és Engels tanát elárulják, különösen szemléletesen abban jut kifejezésre, hogy az egyik is, a másik is megfeledkezik az ilyen propagandáról, az ilyen agitációról.

A burzsoá államot a proletárállam nem válthatja fel erőszakos forradalom nélkül. A proletárállam megszűnése, azaz mindenféle állam megszűnése, nem mehet végbe másképp, csak „elhalás“ útján.

Ezeket a nézeteket Marx és Engels részletesen és konkrétan kifejtették olymódon, hogy minden egyes forradalmi helyzetet megvizsgáltak és levonták minden egyes forradalom tapasztalatainak tanulságait. Most rátérünk tanításuk e kétségkívül legfontosabb részére.

Következő rész: II — Az 1848-51-es évek tapasztalatai

Tartalomjegyzék