Written:
Source: A számuzött Trockij, Kolibri Kiadó, 1988
First Published: Biulletin Oppozicii, May 1933, No
34
Translator: Sipos András
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
A teljesen kifejlodött szocializmus (a kommunizmus) annyi, mint állam nélküli társadalom. A kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti idoszakban azonban az állam funkcióinak rendkívüli megerosítésére van szükség (proletárdiktatúra). Az államnak ezt a történelmi dialektikáját a marxista elmélet alaposan feltárta.
A munkásállam teljes elhalásának gazdasági alapja az anyagi gazdagság olyan magas szintu kifejlodése, amikor a termelomunka már nem elofeltételezi az ösztönzést, a létszükségleti javak elosztása pedig nem igényel jogi szabályozást.
A forradalmi diktatúráról az állam nélküli társadalomra való áttérés következésképpen nem valósulhat meg deklarációk révén. Az állam nem szunik meg egyszeri aktussal, hanem fokozatosan tunik el a színrol, abban a mértékben, ahogyan a gazdag és magas fokon kulturált társadalom a maga nagyszámú és rugalmas szervei segítségével, amelyek nem lesznek többé rászorulva kényszer alkalmazására, az összes életfunkciókat uralni kezdi.
Az állam elhalásának folyamata két különbözo úton halad. Az osztályok felszámolódásával, azaz egy egynemu társadalomban való feloldódásukkal egyidejuleg a szó eredeti értelmében vett kényszerítés elhal, egyszer s mindenkorra kihullik a társadalom gyakorlatából; az állam organizatorikus funkciói ellenben tökéletesednek, sokrétubbek, részletekbe menobbek lesznek, egyre újabb és újabb területekre hatolnak be, amelyek, mintha korábban nem épültek volna be a társadalomba (háztartási munka, gyereknevelés stb.), ekkor kerülnek elso ízben a kollektív bölcseség ellenorzése alá.
A kérdés általánosságban való felvetését nem befolyásolja az, hogy egy meghatározott országról beszélünk-e, vagy világméretekben gondolkodunk. Ha elfogadjuk, hogy a szocialista társadalom felépítheto nemzeti keretek között, akkor az állam elhalásának is végbe kell mennie egy országban. Az ellenséges kapitalista környezet fenyegetése elleni védekezés szükségessége önmagában teljes mértékben összeegyeztetheto a belso állami kényszerítés enyhítésével: szocialista társadalomban a legnagyobb eredményeknek a szolidaritásra és az öntudatos fegyelemre kell épülniük a harcmezon éppúgy, mint a termelés frontján.
A sztálini frakció már két évvel ezelott kinyilvánította, hogy a Szovjetunióban az osztályokat „alapjában véve" fölszámolták; hogy a „ki kit?" kérdése „véglegesen és megmásíthatatlanul" eldolt, mi több: „eljutottunk a szocializmushoz". Ebbol a marxista logika törvényei szerint az következne, hogy az osztályjellegu kényszer alkalmazasának szükségessége „alapjában véve" megszunt és beléptünk az állam elhalásának korszakába. Az ilyenfajta következtetéseket azonban, amennyiben némely elovigyázatlan doktrinérek ilyenek levonására hajlottak, siettek „ellenforradalminak" minosíteni.
Tegyük azonban félre a „szocializmus egy országban" nézopontját. Nem ebbol a bürokrata konstrukcióból indulunk ki, amelyet immár ad absurdum vittek, hanem a dolgok valódi állásából: világos, hogy a Szovjetunió nem szocialista társadalom, csupán szocialista állam, tehát eszköze a szocialista társadalom építésének; az osztályok még távolról sem tuntek el, a ki kit gyoz le kérdése még nem dolt el; nem kizárt a kapitalista restauráció lehetosége; ebbol következoen a proletárdiktatúra szükségessége teljes mértékben fennáll. Továbbra is kérdés ugyanakkor a szovjet állam jellege, ami korántsem marad változatlan az átmeneti korszak egész tartama alatt. Minél sikeresebben halad a gazdasági építés, minél egészségesebb kölcsönhatás alakul ki város és falu között, nyilvánvalóan annál szélesebben kell kibontakoznia a szovjet demokráciának. Itt még nem az állam elhalásáról van szó, hiszen a szovjetdemokrácia az állami kényszerítés formája is. Ennek a formának a tágas és rugalmas volta ugyanakkor mindennél jobban tükrözi a tömegeknek a szovjet rendszerhez való viszonyát. Minél inkább részesül a proletariátus saját munkájának eredményeibol, minél gyümölcsözobb befolyást gyakorol a falura, annál inkább válik a szovjet állam szükségszeruen — nem papíron, a programok szintjén, hanem a valóságban, a mindennapi tapasztalatok szintjén — az egyre nagyobb többség eszközévé a fogyó kisebbséggel szemben. A szovjetek demokráciájának virágzása még nem jelenti az állam elhalását, de nem más, mint ennek a folyamatnak az elokészítése.
Hogy konkrétabban lássuk a problémát, vessünk egy pillantást azokra az alapveto változásokra, amelyek az osztálystruktúrában mentek végbe a forradalom idoszakában. A proletárdiktatúra a kizsákmányolók elnyomására hivatott szervezet, és mint ilyen szükségképpen ellene volt a földbirtokosoknak, tokéseknek, a tábornokoknak és a kulákságnak is, amennyiben az a vagyonos felso rétegek támaszául szolgált. A kizsákmányolókat nem lehet a szocializmus oldalára állítani. Az o ellenállásukat meg kellett törni, bármi áron. A polgárháború évei jelentették a proletárdiktatúra legfeszültebb idoszakát.
A parasztsággal kapcsolatban a feladat egészen másképp vetodik fel. A parasztságot a szocialista rendszer mellé kell állítani. A gyakorlatban kell rávezetni arra, hogy az állami ipar elonyösebb feltételek mellett képes biztosítani számára az áruellátást, mint a tokés ipar, és hogy a kollektív gazdálkodás eredményesebb, mint az egyéni. Ameddig ezt a gazdasági és kulturális feladatot nem oldottuk meg — és ettol még messze vagyunk, annál is inkább, mivel teljes egészében csak nemzetközi méretekben oldható meg — az osztályok közötti súrlódások és ebbol következoen az állami kényszerítés alkalmazása elkerülhetetlen. De míg a földbirtokosokkal és a kapitalistákkal szemben foként a forradalmi eroszakot alkalmaztuk, a kuláksággal másfajta viszonyt alakítottunk ki: az állam, miközben a nyíltan ellenforradalmi jellegu ellenállását könyörtelenül elnyomja, gazdasági téren kompromisszumot kötött vele: nem számolta fel mint kulákot, csupán korlátozta kizsákmányoló tendenciáit. A parasztsággal való viszonyban a forradalmi eroszaknak csak kiegészíto és folytonosan csökkeno szerepe lehet. Az iparosítás és a kollektivizálás kézzelfogható sikereinek az állami kényszerítés formáinak és módszereinek enyhülésében, a szovjet rendszer növekvo demokratizmusában is kifejezésre kellene jutniuk.
1932. január 30-án a Pravda a következoket írta: „A második ötéves terv idoszakában gazdaságunkból eltunnek a kapitalista elemek utolsó maradványai is." Teljesen nyilvánvaló, hogy eme hivatalos perspektíva szempontjából nézve, a második ötéves terv folyamán az államnak végérvényesen el kellene halnia, hiszen ahol az osztályegyenlotlenségek „utolsó maradványai" (!) is eltuntek, ott az államnak nincs többé teendoje.
A valóságban éppen ezzel ellentétes folyamatoknak lehetünk tanúi. Maguk a sztálinisták sem merik azt állítani, hogy a diktatúra az utóbbi években demokratikusabb formát öltött, ellenkezoleg, az állami kényszerítés még szélsoségesebb alkalmazásának szükségességét bizonygatják fáradhatatlanul. Mindennemu távlatnál és jóslatnál sokkal fontosabb az, hogy mi megy végbe a valóságban.
Ha a szovjet valóságot a politikai rendszer prizmáján keresztül vesszük szemügyre — az ilyen típusú vizsgálat nem elégséges, de teljesen jogos és rendkívül fontos — lehangoló, sot egyenesen ijeszto kép keletkezik. A szovjetek elvesztették önállóságuk utolsó maradványait is, megszuntek szovjetekként funkcionálni. A párt nem létezik. A jobboldali elhajlás elleni harc ürügyén véglegesen szétverték a szakszervezeteket. A párt és a szovjetek elfajulásának és megfojtásának kérdését már többször megvizsgáltuk. E helyütt feltétlenül ki kell térnünk, ha csak néhány sor erejéig is arra, hogyan alakult a szakszervezetek sorsa a szovjet diktatúra idoszakában.
A szovjet állam rendszerében, amelyre a parasztság és a bürokrácia nyomása nehezedik, a szakszervezetek viszonylagos függetlensége elengedhetetlen és fontos korrekciós tényezo. Amíg osztályok léteznek, addig a munkásoknak a munkásállam körülményei között is meg kell védeniük magukat szakmai szervezeteik segítségével. Másképpen fogalmazva: a szakszervezetek szakszervezetek maradnak egészen addig, ameddig az állam állam, azaz kényszeríto apparátus marad. A szakszervezetek államosítása csak magának az államnak az államtalanításával párhuzamosan mehet végbe. Ez annyit jelent, hogy amilyen mértékben az osztályok felszámolódása megfosztja az államot kényszeríto funkcióitól és feloldja a társadalomban, úgy veszítik el a szakszervezetek is a maguk sajátosan osztályjellegu feladatait és feloldódnak az „elhaló” államban.
A diktatúrának ezt a bolsevik párt programjában is felvázolt dialektikáját szavakban a sztálinisták is elismerik. A szakszervezetek és az állam viszonya azonban éppen az ellenkezo irányban fejlodik. Az állam nemhogy elhalóban lenne (az osztályok deklarált megszunése ellenére), nemhogy enyhítené a módszereit (a gazdasági eredmények ellenére), sot, az apparátus egyre nyíltabban alkalmazza a bürokratikus kényszerítést. A hivatalokká váló szakszervezetek ugyanakkor elvesztették azt a lehetoségüket, hogy az államapparátus és a proletár tömegek közötti ütközo szerepét betöltsék. Sot még rosszabb történt: maguknak a szakszervezeteknek az apparátusa is a munkások egyre fokozódó adminisztratív elnyomásának eszközévé vált.
Az elmondottakból az az elozetes következtetés adódik, hogy a szovjetek, a párt és a szakszervezetek fejlodése nem felfelé, hanem lefelé ívelo torz pályán halad. Ha hitelt adunk az iparosítás és a kollektivizálás hivatalos értékelésének, akkor azt kell mondanunk: a proletár rendszer politikai felépítménye ellenkezo irányban fejlodik, mint a gazdasági alap. Azt jelenti-e ez, hogy a marxizmus törvényei hamisak? Nem. A diktatúra társadalmi alapjainak a hivatalos értékelése az, arni gyökerében hamis.
Még konkrétabban a kérdés így hangzik: mi az oka annak, hogy ha 1917—21-ben, amikor a régi uralkodó osztályok még fegyverrel a kézben harcoltak, az egész világ imperialistáinak aktív támogatását élvezték, a felfegyverzett kulákság szabotálta a hadviselést, az ország élelmiszerellátását, lehetséges volt a pártban a nyílt vita a legkényesebb kérdésekrol: a breszt—litovszki békérol, a Vörös Hadsereg szervezésének módjairól, a Központi Bizottság összetételérol, a szakszervezetekrol, a NEP-re való átmenetrol, a nemzetiségi politikáról és a Komintern politikájáról, akkor most, az intervenció visszaverése és a kizsákmányoló osztályok szétzúzása, az iparosítás sikerei, a parasztság túlnyomó többségének kollektivizálása után, nem lehet vitára bocsátani az iparosítás tempójának, a nehéz- és a könnyuipar viszonyának vagy a németországi egységfrontpolitikának a kérdéseit? Miért van az, hogy a párt bármely tagja, aki a szervezeti szabályzattal összhangban a soron lévo pártkongresszus összehívását követelné, azonnali kizárásnak és megtorló intézkedéseknek tenné ki magát? Miért van az, hogy bármelyik kommunistát, aki nyíltan kifejezné kétségeit Sztálin tévedhetetlensége iránt, nyomban letartóztatnák? Honnan ered a politikai rendszernek ez a hallatlan, iszonyatos, elviselhetetlen feszültsége?
A kívülrol, a kapitalista országok részérol jövo fenyegetésre való hivatkozés önmagában semmit nem magyaráz meg. Természetesen nem kívánjuk lekicsinyelni a kapitalista környezetnek a szovjetköztársaság belso berendezkedésére gyakorolt hatását. A hatalmas hadsereg fenntartásának szükségessége már önmagában is jelentos forrása a bürokratizmusnak. Az ellenséges környezet azonban nem új tényezo — létezésének elso napjaitól kezdve végigkíséri a Szovjetuniót. Egészséges belso viszonyok mellett az imperialista nyomásnak éppen hogy erosítenie kellene a tömegek összetartását, különösen a proletár élcsapat összeforrottságát. Külföldi ügynökök beszivárgása, mint a kártevo mérnökök stb., semmi esetre sem igazolja és nem magyarázza a kényszeríto eszközök alkalmazásának általános fokozását. Egy szolidáris társadalmi közeg könnyedén kivetné magából az ellenséges elemeket, ahogyan az egészséges szervezet kiveti magából a mérget.
Igaz, meg lehet próbálni arra hivatkozni, hogy a külso nyomás erosödött, mivel az eroviszonyok világszerte az imperializmus javára változtak meg. Mindazonáltal ha el is tekintünk a Komintern politikájától, mint a proletariátus világméretu meggyengülése okainak egyikétol, akkor is vitathatatlan, hogy a külso nyomás csak annyiban vezethet a szovjet rendszer elbürokratizálódásához, amennyiben a belso ellentmondások kiélezodésével társul. Olyan körülmények között, amikor a munkásokat az útlevélrendszer, a parasztokat pedig a politikai osztályok szorításában kell tartani, a külso nyomás szükségszeruen még tovább gyengíti a belso kötelékeket. És megfordítva: a város és a falu közötti ellentmondások kiélezodése elkerülhetetlenül a kapitalista államok részérol fenyegeto veszély fokozódásával jár. E két tényezo összetalálkozása arra készteti a bürokráciát, hogy mind nagyobb engedményeket tegyen a külso nyomásnak és fokozza az elnyomást saját országának dolgozó tömegeivel szemben.
„Némely elvtársak — mondotta Sztálin a Központi Bizottság januári plénumán — az osztályok megszunésérol, az osztály nélküli társadalom létrejöttérol és az állam elhalásáról szóló tézist úgy értelmezték, mint a restség (?) és a lágyszívuség (??) igazolását, az osztályharc megszunése ellenforradalmi elméletének és az államhatalom gyengítésének az igazolását.” A kifejezések zavarossága itt, miként Sztálinnál sok esetben, arra szolgál, hogy elfedje a logikai töréseket. Az osztályok jövobeni megszunésének programszeru „tézise” nyilvánvalóan nem jelenti az osztályharc megszunését a jelenben. Itt azonban nem az elméleti tézisrol van szó, hanem az osztályok megszunésének hivatalosan deklarált tényérol. Sztálin szofizmusa abban nyilvánul meg, hogy Lenin gondolatát az államhatalom szükségszeru megerosödésérol a kapitalizmust a szocializmustól elválasztó átmeneti idoszakban — amit Marx nyomán vetett fel a proletárdiktatúra szükségességének a megindoklására általánosságban — o a diktatúrának egy olyan meghatározott szakaszára vetíti rá, amely már a tokés osztályok állítólagos teljes felszámolása után következik be.
A bürokratikus gépezet további erosítésének szükségességét Sztálin ugyanezen a plénumon a következoképpen magyarázta: „A kulákságot mint osztályt szétzúztuk, de még nem semmisítettük meg...” Ha elfogadjuk ezt a formulát, a következo jön ki belole: a szétvert kulákság megsemmisítéséhez még jobban központosított diktatúrára van szükség, mint az ereje teljében lévo kulákság szétzúzásához. Sztálin szó szerint azt állítja, hogy az államhatalom maximális megerosítésére a „haldokló osztályok maradványainak felszámolása” érdekében van szükség.
A bürokratizmus paradoxonának a maga nemében tökéletes kifejtését nyújtja Molotov, akinek fatális hajlama van arra, hogy Sztálin gondolatait végigvigye. „Annak ellenére — mondta a januári plénumon —, hogy hazánkban a burzsoá osztályok maradványainak ereje fogytán van, ellenállásuk, haragjuk, elszántságuk no, nem ismerve határokat.” Az ero fogytán, de a harag növekszik! Molotov nem is gyanítja, hogy a diktatúra az ero és nem a harag ellenében szükséges: az erovel alá nem támasztott harag már nem jelent veszélyt.
„Nem állítható — ismeri el a maga részérol Sztálin —, hogy ezek a múltból ittmaradt emberek a maguk kártékony és aljas cselszövéseivel bármit is változtatni tudnának a Szovjetunió jelenlegi állapotán. Túlságosan gyengék és erotlenek ahhoz, hogy ellenállást fejtsenek ki a szovjethatalom intézkedéseivel szemben.” Világos beszéd: ha a régi osztályokból már csak „múltból ittmaradt emberek" vannak jelen, akik túlságosan gyengék ahhoz, hogy „bármit (!) is változtassanak a Szovjetunió jelenlegi állapotán” — ebbol az osztályharc gyengülésének és a rendszer enyhítésének kellene következnie. Szó sincs róla, szögezi le Sztálin: „a múltból ittmaradt emberek még sok disznóságot követhetnek el.” De hát a forradalmi diktatúra nem erotlen aljasságok, hanem a kapitalista restauráció veszélye ellen irányul. Míg a hatalommal rendelkezo osztályellenséggel szembeni harcra mindkét vasöklöt igénybe kellett venni, a múltból ittmaradt emberek „disznóságai" ellen egy kisujj is elegendo.
Sztálin ezen a ponton újabb motívumot dob be. A szétzúzott osztályok halódó maradványai „a lakosság elmaradott rétegeire apellálnak és oket mozgósítják a szovjethatalom ellen.” Talán a tömegek elmaradottsága fokozódott az elso ötéves terv évei alatt? Aligha. Akkor tehát romlott az államhoz való viszonyuk? Ez azt jelenti, hogy az államhatalom „maximális megerosítésére” (helyesebben: megtorló intézkedésekre) a tömegek növekvo elégedetlenségével szemben van szükség. Sztálin ehhez hozzáfuzi: az elmaradott rétegek mozgósítása révén „kaphatnak erore és kezdhetnek mozgolódni az ellenforradalmár ellenzéki elemek töredékei, a trockisták és a jobboldali elhajlók.” Ime, a végso érv: mivel mozgolódni kezdhetnek (csak kezdhetnek!) a töredékek (csupán töredékek!), emiatt szükséges ... a legmagasabb fokon központosított diktatúra.
Sztálin, miután már reménytelenül belezavarodott saját gondolatainak „töredékeibe”, váratlanul hozzáteszi: „ez természetesen nem katasztrófa”. Akkor miért kell rémüldözni és rémisztgetni? És miért kell a terror rendszerét meghonosítani a párttal és a proletariátussal szemben, ha csupán csekély számú töredékrol van szó, akik nem képesek arra, hogy „bármit is megváltoztassanak a Szovjetunióban?”
Mindez a zavaros összevisszaság, amely teljes értelmetlenségbe torkollik, annak az eredménye, hogy az igazságot nem lehet feltárni. Sztálinnak és Molotovnak a valóság talaján állva, azt kellene mondania: a tömegek elégedetlensége fenyegeto mértékben növekszik, és a munkásság soraiban egyre eroteljesebb vonzódás figyelheto meg a baloldali ellenzék iránt, ezért feltétlenül szükséges az elnyomás fokozása a bürokrácia privilegizált helyzetének védelme érdekében. Igy minden a helyére kerülne.
Az ellentmondások csomópontja, amelybe a bürokratikus centrizmus elmélete reménytelenül belegabalyodik, új oldalról világosodik meg, ha végigvezetjük a pénznek és az államnak az átmeneti korszakban játszott szerepe közötti analógiát. A pénz, akárcsak az állam, a kapitalizmus közvetlen öröksége, mindkettonek el kell tunnie, de nem dekrétumok révén szunnek meg, hanem elhalnak. A pénz különbözo funkciói, akárcsak az államéi, különbözo halálnemmel halnak el. A magánjellegu felhalmozás, az uzsora és a kizsákmányolás eszközeként a pénz az osztályok eltunésével párhuzamosan megszunik. Mint csereeszköz, munkaértékméro, a társadalmi munkamegosztás szabályozója fokozatosan a népgazdaság tervezési rendszerében oldódik fel: végeredményben elszámolási nyugtává, a termelési vagy személyes szükségletet kielégíto társadalmi javak meghatározott részére szóló utalvánnyá válik.
A két elhalási folyamat — a pénzé és az államé — közötti párhuzam nem véletlen: társadalmi gyökerük egy és ugyanaz. Az állam addig marad állam, ameddig különbözo osztályok és rétegek közötti viszonyt kell szabályoznia, amelyek mindegyike a saját mérlegének szempontjából kalkulál és aktívumot igyekszik elérni. A pénz végleges visszaszorulása az értékméro, az élo termeloero, az állóeszközök és a nyersanyagok statisztikai számbavételi eszközének szerepébe csak olyan fokon válik lehetové, ahogyan a társadalmi gazdagság lehetové teszi minden ember számára, hogy megszabaduljon a részesedésért folyó vetélkedés kényszerétol.
Ez még nagyon messze van. A szovjet gazdaságban a pénz szerepe nemhogy nem zárult le, de az ismert értelemben csak most kell kibontakoznia. Az átmeneti korszakra egészében véve nem az áruforgalom csökkenése, ellenkezoleg, rendkívüli kiszélesedése jellemzo. A gazdaság valamennyi ága változik, fejlodik, és ki kell alakítaniuk egymáshoz kapcsolódásukat mennyiségi és minoségi tekintetben. Számos árucikket, amelyek a kapitalizmusban csak egy törpe kisebbség számára elérhetoek, most hatalmas mennyiségben kell eloállítani. A fogyasztói parasztgazdaság és a zárt családi gazdálkodás felszámolása azt eredményezi, hogy mindaz a munka, erokifejtés, ami most a falu határai vagy a magánélet falai között hasznosul, bekerül az áruforgalom áramkörébe.
A szocialista állam az összes termeloeroket nyilvántartásba veszi, és az o feladata, hogy biztosítsa a társadalmilag legtermelékenyebb elosztásukat és kihasználásukat. A gazdasági elszámolásnak a kapitalizmusban kimunkált módszere, a pénzbeli elszámolás, nem szunik meg, hanem társadalmasodik. A szocialista építés elképzelhetetlen a termelo és fogyasztó személyes érdekeltségének a tervezés rendszerébe való integrálása nélkül. Ez az érdekeltség csak úgy fejtheti ki a hatását, ha ezt egy olyan megbízható és rugalmas eszköz szolgálja, mint a szilárd pénzrendszer. Egyebek között a termelékenység növekedése és a termékek minoségének javulása sem érheto el olyan pontos értékméro nélkül, ami szabadon behatolhat a gazdaság összes pórusaiba, azaz szilárd pénzegység nélkül.
Ha a kapitalista gazdaság, amely a maga borulékony arányait a pazarlással járó konjunktúraingadozások révén alakítja ki, nem nélkülözheti a szilárd pénzrendszert, annyival inkább nélkülözhetetlen ez a tervgazdálkod?s elokészítéséhez, kidolgozásához és szabályozásához. Nem elég új vállalatokat építeni, arra is szükség van, hogy a gazdaság magába építse, elsajátítsa oket. Az elsajátítás gyakorlati ellenorzést, alkalmazkodást, kiválasztódást jelent.
A termelékenység tömeges, össznépi ellenorzése nem jelenthet mást, mint ellenorzést rubelek által. Bizonytalan valutára népgazdasági tervet építeni annyi, mint ha egy gép tervrajzát kilazult körzovel és ferde vonalzóval készítenénk el. Márpedig jelenleg így áll a helyzet. A pénz inflációja az egyik legveszélyesebb következménye és egyben eszköze a szovjet gazdaság bürokratikus szétzilálásának.
Az infláció hivatalos elmélete teljes mértékben a diktatúráról szóló, fentebb elemzett elmélet színvonalán áll. „A szovjet valuta szilárdságát — mondotta Sztálin a januári plénumon — az állam kezén lévo hatalmas árutömeg biztosítja, amit rögz?tett áron hozunk forgalomba.” Amennyiben ennek van valami értelme, az csak egyvalami lehet: a szovjet pénz megszunt pénz lenni, nem szolgál értékméro és értékkifejezo eszköz gyanánt; a „rögzített árakat" az államhatalom szabja meg; a bankjegy nem egyéb, mint a tervgazdaság elszámolási jegye. Ez az elgondolás teljesen párhuzamos és egyenlo értéku az „osztályok felszámolásának” gondolatával. A felemásságban következetes Sztálin azonban nem meri egészében elvetni az aranytartalék elméletét sem. Nem, az aranytartalék „szintén” nem árt, de ennek csupán kiegészíto szerepe van, a külkereskedelem céljaira kell, ahol készpénzzel kell fizetni. A belso gazdaság boldogulásához elegendoek a szilárd árak, amiket a Központi Bizottság Titkársága és megbízottai szabnak meg.
Hogy a papírpénz vásárlóereje csökkenésének a mértéke nem csak a nyomógép fordulatszámától függ, hanem az „árutömeg mennyiségétol” is, azzal minden közgazdászhallgató tisztában van. Ez a törvényszeruség mind a kapitalista, mind a tervgazdaságra vonatkozik. A különbség az, hogy a tervgazdaságban adminisztratív intézkedések segítségével jóval tovább el lehet rejteni az inflációt, legalábbis annak mértékét. Annál ijesztobbnek tunik az elszámolás. Mindenesetre az a pénz, amelyet az árucikkekre adminisztratív úton megállapított árak szabályoznak, elveszíti azt a képességét, hogy maga legyen az árak, következésképpen a terv szabályozója. A „szocializmus” a bürokrácia számára ezen a téren is, mint minden másban, abban nyilvánul meg, hogy felszabadítja saját akaratát mindennemu létezo kontroll: a párt, a szovjetek, a szakszervezetek és a pénz kontrollja alól.
A mai szovjet gazdaság nem pénzgazdaság és nem is tervgazdaság, hanem a bürokratikus gazdaság csaknem tiszta formája. A túlméretezett és összehangolatlan iparosítás aláásta a mezogazdaság alapjait. A parasztság a kollektivizálásban próbált menekvést találni. A tapasztalatok hamar megmutatták, hogy a kétségbeesés által ösztönzött kollektivizálás még nem szocialista kollektivizálás. A mezogazdaság további hanyatlása visszaütött az iparra. A teljesíthetetlen és össze nem hangolt tempó fenntartásához a proletariátus eroteljesebb elnyomására volt szükség. A fogyasztók tömegeinek anyagi és a termelok politikai kontrolljától megszabadulva, az ipar társadalomfeletti, vagyis bürokratikus jelleget öltött. Ennek eredményeképpen az emberi szükségleteket még azon a színvonalon sem képes kielégíteni, ahogyan a kevésbé fejlett kapitalista ipar. A mezogazdaság kiéhezteto háborúval adott választ a terméketlen városoknak. A munkában tanúsított erofeszítésük és a létfeltételeik romlása közötti ellentét nyomása alatt a munkások, a kolhozparasztok és az egyéni gazdálkodók elveszítik a munkában való érdekeltségüket, és eltölti oket a harag az állammal szemben. Ezért, nem pedig „töredékelemek" gonosz szándékai következtében van szükség kényszeríto intézkedések bevezetésére a gazdaság minden pontján (az igazgatók hatalmának megerosítése, a munkakerüléssel kapcsolatos törvényhozás, halálbüntetés a kolhoz vagyonát fosztogató kolhozparasztokra, a vetést és a betakarítást kíséro katonai intézkedések, az egyéni parasztok kényszerítése arra, hogy lovaikat átadják a kolhozoknak, az útlevélrendszer, a kolhozfalvakban létesített politikai osztályok stb. stb.)
A pénz és az állam sorsa közötti párhuzam új és nagyon világos fényben áll elottünk. A gazdaság aránytalanságai a növekvo papírpénz-infláció útjára vezetik a bürokráciát. A tömegeknek a gazdasági aránytalanságok anyagi következményei miatti elégedetlensége pedig a puszta kényszerítés alkalmazására ösztönzi. A gazdasági tervezés éppúgy felszabadul az érték kontrollja alól, mint a bürokratikus döntések a politikai kontroll alól. Az „objektív okok”, azaz a tempó fokozása materiális korlátainak a tagadásában, továbbá a szovjet pénz aranyalapjának tagadásában a bürokratikus szubjektivizmus teoretikus lázálmai nyilatkoznak meg.
Amennyiben a szovjet pénzrendszer is elhalóban van, akkor az nem szocialista, hanem kapitalista értelemben történik: infláció formájában. A pénz ahelyett, hogy a tervgazdálkodás segédeszköze lenne, felbomlasztásának szolgál eszközül. Mondhatjuk, hogy a proletariátus diktatúrája a bürokrácia inflációjának formájában hal el, azaz az eroszak, a megtorlások és az önkény rendkívüli elszaporodásának formájában. A proletárdiktatúra nem osztály nélküli társadalomban oldódik fel, hanem a bürokráciának a társadalom feletti teljhatalmává alakul át.
A pénzügyi infláció és a bürokratikus önkény szférájában összegezodve jut kifejezésre a centrizmus politikájának egész hamissága, amit mind a szovjet gazdaság, mind a nemzetközi munkásmozgalom terén követ. A sztálini rendszer kimerítette a maga lehetoségeit és megszületett fölötte az ítélet. Összeomlása épp olyan elkerülhetetlenül küszöbön állt, mint ahogy küszöbön állt a fasizmus németországi gyozelme. A sztálinizmus azonban nem önmagában álló jelenség, hanem parazita növény gyanánt ráfonódik az Októberi Forradalom törzsére. A proletárdiktatúra megmentéséért folyó harc elválaszthatatlan a sztálinizmus elleni harctól. Ez a harc meghatározó stádiumába lép. Közeledik a döntés ideje. De az utolsó szót még nem mondták ki. Az Októberi Forradalom még megmutatja önnön lényegét.
1933. április 29.