Igaz-e, miként azt a hivatalos hatóságok állítják, hogy a Szovjetunióban már megvalósult a szocializmus? Amennyiben a válasz tagadó, akkor vajon az elért sikerek, biztosítják-e a szocializmus megvalósítását legalább a nemzeti határokon belül, függetlenül a világ többi részén bekövetkező eseményektől? A helyes válasz keresésében a szovjet gazdaság főbb adatai kritikus mérlegelésének kell a kiindulópontot szolgáltatnia. Nem tudunk azonban eltekinteni egy előzetes elméleti megjegyzéstől.
A marxizmus a technikának, mint a haladás rugójának a fejlődéséből indulki, és a kommunista programot a termelőerők növekedésére építi. Ha feltételezzük azt, hogy egy többé-kevésbé közeli jövőben egy kozmikus katasztrófa feldúlja a földgolyót, kénytelenek lennénk a kommunizmus perspektívájáról éppúgy lemondani, mint sok egyéb dologról. Ennek a jelenleg problematikus veszélynek a fenntartásával, a legkevesebb tudományos okunk sincs eleve bármiféle határt szabni a technikai, ipari és kulturális lehetőségeinknek. A marxizmust mélységesen áthatja a fejlődés optimizmusa és, mellesleg szólva, ez elegendő arra, hogy megingathatatlanul szembeállítsa a vallással.
A kommunizmus gazdasági alapjának az ember gazdasági hatalma olyan magasfokú fejlődésében kell lennie, hogy a teher és szenvedés bilincseitől felszabadult termelőmunkának ne legyen szüksége semmi ösztönzésre, és hogy az elosztásnak is – mint ma egy jómódú családban vagy egy „megfelelő” penzióban – csak olyan ellenőrzése legyen, amelyet a nevelés, a szokás és a közvélemény gyakorol. Magyarán szólva nagyfokú ostobaság kell ahhoz, hogy ilyen, végeredményben szerény perspektívát valaki utópiaként kezeljen.
A kapitalizmus előkészítette a társadalmi forradalom feltételeit és erőit: a technikát, a tudományt és a proletariátust. Mégis, a kommunista társadalom nem tudja közvetlenül felváltani a polgári társadalmat; a múlt anyagi és kulturális öröksége elégtelen. Kezdetben a munkásállam nem tudja megengedni sem azt, hogy mindenki „képességei szerint” dolgozzék, amint azt tudná és kívánná. Más szavakkal, nem tud mindenkit „szükségletei szerint” kielégíteni sem, függetlenül a végzett munkától. A termelőerők növelésénekaz érdeke a munkabér szokásos normáinak a betartására kényszeríti, azaz arra, hogy az egyéni munka mennyisége és minősége szerint ossza el ajavakat. Marx az új társadalomnak ezt az első szakaszát a „kommunizmus alsófokának” nevezte a felső fok megkülönböztetésére, ahol a szükség utolsórémével egyidőben eltűnik az anyagi egyenlőtlenség. „Mi természetesen nem vagyunk még a teljes kommunizmusban – mondja a mai hivatalos szovjet doktrína –, de már megvalósítottuk a szocializmust, azaz a kommunizmus alsófokát.” Bizonyításul előhozakodik az állami trösztök fölényével az iparban, a kolhozok fölényével a mezőgazdaságban és az állami vállalatok, szövetkezetek fölényével a kereskedelemben. Első látásra mindez megegyezik Marxnak a priori – és voltaképpen feltevésszerű – sémájával. De éppenséggel a marxizmus szempontjából a kérdés nem kizárólag a tulajdon formájára vonatkozik a munka termelékenységétől függetlenül. Mindenesetre Marx olyan társadalmat értett a „kommunizmus alsó foka” elnevezés alatt, amely már kezdetben a fejlett kapitalizmusnál magasabb gazdasági alappal rendelkezik. Elméletileg ez a kérdésfeltevés kifogástalan, mert a kommunizmus világméretekben tekintve, még kezdeti fokán, kiindulópontján is a polgári társadalomhoz viszonyítva magasabb fokot képvisel. Marx egyébként azt várta, hogy a szocialista forradalmat a franciák kezdik meg, a németek folytatják és az angolok fejezik be. Az oroszoknak ebben a vonatkozásban a távoli utóvéd szerepe jutott. A valóságban fordítva történt. Az a kísérlet, amely mechanikusan alkalmazza a Szovjetunióra és fejlődésének jelenlegi szakaszára Marx általános történelmi koncepcióját, kibogozhatatlan ellentmondásokba keveredik.
Oroszország a kapitalizmusnak nem a legerősebb, hanem éppenséggel a leggyengébb láncszeme volt. A jelenlegi Szovjetunió nem haladja meg a világgazdaság színvonalát, csupán utoléri a kapitalista országokat. Ha Marx számára a korában leghaladottabb kapitalizmus országai termelőerőinek a társadalmasítása a „kommunizmus alsó fokát” jelentette, ez a meghatározás nyilvánvalóan nem alkalmazható a Szovjetunióra, amely technikáját, javait és kultúráját tekintve napjainkban is sokkal szegényebb a kapitalista országoknál. Sokkal pontosabb tehát a jelenlegi szovjet rendszert, annak minden ellentmondásával egyetemben nem szocialistának, hanem a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti rendszernek vagy a szocializmus előkészítő szakaszának nevezni.
A pontos meghatározásnak eme gondja nem jelent semmiféle pedantériát. A rendszerek erejét és szilárdságát végső fokon a munka viszonylagos termelékenysége határozza meg. Olyan társadalmasított gazdaságot, amely technikai értelemben már most meghaladná a kapitalizmust, valójában csak a szocialista gazdaság valamiféle önműködő fejlődése biztosíthatna, amelyet sajnos semmiképpen nem mondhatunk a szovjet gazdaságról.
A jelenlegi Szovjetunió vulgáris dicsérőinek a többsége hajlandó körülbelül így okoskodni: elismerve azt, hogy a jelenlegi szovjet rendszer még nem szocialista, a termelőerők későbbi fejlődése a jelenlegi alapokon előbb vagy utóbb a szocializmus teljes győzelmére vezet. Tehát egyedül az időtényező vitatható. Megéri tehát akkora felhajtást csinálni ebből? Bármily meggyőzőnek tűnik ez az okoskodás, valójában nagyon felületes. Amikor történelmi folyamatról van szó, az idő semmiképpen nem valami másodlagos tényező: végtelenül veszélyesebb összekeverni a jelen- és a jövőidőt a politikában, mint a nyelvtanban. A fejlődés nem a meglévőnek a tervszerű halmozásából és állandó „javításából” áll, miként azt a Webb-házaspárhoz hasonló vulgáris fejlődéstan képviselői állítják. A fejlődés magába foglalja a mennyiségnek minőségbe való átcsapásait, a válságokat, az előre tett ugrásokat és a visszavonulásokat. Éppen azért, mert a Szovjetunió még nem érte el a szocializmus első szakaszát, a termelés és a fogyasztás kiegyensúlyozott rendszerét, fejlődése nem harmonikus, hanem ellentmondásos. A gazdasági ellentmondások társadalmi ellentéteket szülnek, amelyek saját logikájuk szerint növekednek anélkül, hogy megvárnák a termelőerők fejlődését. Láttuk a kulák kérdésben, hogy mennyire nem hagyta magát a kulák „beolvasztani” a szocializmusba és olyan kiegészítő forradalmat követelt, amelyet a bürokraták és ideológusaik nem vártak. Vajon a bürokrácia, amelynek kezében összpontosul a hatalom és a gazdagság hagyja magát beolvasztani a szocializmusba? Indokolt a kételkedés. Mindenesetre helytelen lenne szavaiban bizakodni. Milyen irányban fog fejlődni az elkövetkező három, öt, tíz évben a szovjet társadalom gazdasági ellentmondásainak és társadalmi ellentéteinek a dinamizmusa? Erre a kérdésre még nincs határozott és vitathatatlan válasz. A megoldás a társadalom eleven erőinek a harcától függ, és nemcsak a nemzeti kereteken belül, hanem világméretekben. Éppen ezért minden új szakasz arra kényszerít bennünket, hogy a valóságos tendenciákat és viszonyokat állandó összefüggésükben és egymásrahatásukban konkréten elemezzük. Az ilyen értelmű elemzés fontossága szemünkbe tűnik a szovjet állam kérdése kapcsán.
Marx és Engels nyomán Lenin abban látta a forradalom első megkülönböztető vonását, hogy az a kisajátítók kisajátításával megszünteti a társadalmat uralma alá hajtó bürokratikus apparátus szükségességét, mindenekelőtt a rendőrséget és az állandó hadsereget. „Minden opportunista azt ismétli, hogy a proletariátusnak szüksége van államra – írta Lenin 1917-ben, két vagy három hónappal a hatalom megragadása előtt –, de elfelejtik hozzátenni, hogy a proletariátusnak csak elhaló államra van szüksége, azaz olyanra, amely azonnal kezd elhalni, és amely nem tud nem elhalni.” (Állam ésforradalom) Abban az időben ez a bírálat az orosz mensevikekhez hasonló reformista szocialisták, az angol fábiánusok stb. ellen irányult; ma megkettőzött erővel fordul annak a bürokratikus államnak a kultuszát gyakorló szovjet bálványimádók ellen, amelynek esze ágában sincs „elhalni”.
A bürokrácia mintegy társadalmilag szükséges tényező, valahányszor a társadalomban éles ellentétek jelentkeznek, amelyeket „enyhíteni”, „rendbehozni” és „szabályozni” kell (mindig a kiválasztottak és a birtokosok érdekében és magának a bürokráciának az előnyére). A bürokratikus apparátus minden, bármilyen demokratikus polgári forradalomban is megszilárdul és tökéletesedik. „A hivatalnoksereg és az állandó hadsereg – írta Lenin – „parazita” a polgári társadalom testén, amely az ezt a társadalmat szétszaggató belső ellentmondásokból táplálkozik, de mivel éppenséggel parazita, el is födi e társadalom pórusait.”
1918-tól, azaz attól kezdve, hogy a hatalom gyakorlása a párt gyakorlati feladata lett, Lenin szünet nélkül foglalkozott ezeknek a „parazitáknak” az eltávolításával. Az Állam és forradalomban megmagyarázta és bebizonyította, hogy a kizsákmányoló osztályok megdöntése után a proletariátus összetöri a régi bürokratikus gépezetet és kialakítja a saját munkás- és alkalmazotti apparátusát. Ennek bürokratikus elfajulását megakadályozandó, a „Marx és Engels által részleteiben tanulmányozott következő rendszabályokat foganatosítja:
1. választhatóság és visszahívási jog minden pillanatban
2. a munkás munkabérénél nem magasabb fizetés
3. azonnali átmenet olyan állapotba, amelyben mindenki betölti az ellenőrzés és a felügyelet funkcióit, amelyben mindenki „bürokrata” lesz pillanatnyilag, éppen ezért senki nem tud majd bürokratává válni.
Tévedés lenne azt hinni, hogy Lenin számára ez a mű tíz esztendőket követelt volna; ellenkezőleg, ez csak az első lépés: „megvalósítva a proletárforradalmat, ennél lehet és ennél kell kezdeni”.
Másfél évvel a hatalom megragadása után, a bolsevik párt programjában, nevezetesen a hadsereget érintő paragrafusokban, a proletárdiktatúra államáról szóló ugyanezek a merész nézetek nyerték végső kifejezésüket. Erős állam, de mandarinok nélkül; fegyveres erő, de szamurájok nélkül! A katonai és a polgári bürokrácia nem a védelem szükségességéből keletkezik, hanem az osztályokra tagolt társadalomnak a védelem szervezetébe való átviteléből. A hadsereg nem egyéb, mint a társadalmi viszonyok terméke. A külső veszély elleni harc magától értetődően feltételezi a különleges katonai és technikai szervezetet a munkásállamban is, amelyben azonban semmiképpen nem lehet kivételezett tiszti kaszt. A bolsevik program az állandó hadseregnek a felfegyverzett nemzettel való helyettesítését követeli.
Ilyenképpen a proletárdiktatúra rendszere keletkezésétől kezdve megszűnik a szó régi értelmében vett „állammá”, azaz a nép többségének az engedelmességét biztosító gépezetté lenni. A fegyverekkel együtt az anyagi erő közvetlenül és azonnal a dolgozók olyan szervezeteinek a kezébe megy át, aminők a tanácsok. Az állam, a bürokratikus apparátus, a proletárdiktatúra első napjától kezdve megkezdi az elhalást. Ez annak a programnak az üzenete, amelyet a mai napig sem vontak vissza. Különös dolog– azt hinné az ember, hogy a mauzóleumból kitörő síron túli hangot hall...
Abból a néhány magyarázatból, amelyet a szovjet állam természetéről adnak, egy dolog vitán felül kitűnik: huszadik évének végén, ez az állam messze van attól, hogy „elhaljon”, sőt „elhalását” meg sem kezdte; ami rosszabb, a történelemben példátlan erőszak-apparátussá vált; távol attól, hogy eltűnjön, a bürokrácia a tömegek felett uralkodó ellenőrizhetetlen erő lett; a hadsereg, távol attól, hogy a felfegyverzett nép felváltsa, a kivételezett tisztek olyan kasztjává vált, amelynek csúcsán megjelentek a marsallok, mialatt „a diktatúrát fegyverben gyakorló” népnek még az ártalmatlanabb fegyverek birtoklását is megtiltják. A legmerészebb fantázia is nehezen tudna megdöbbentőbb ellentétet elképzelni, mint amely a Marx-Engels-Lenin által a munkásállamról adott séma és azon állam között van, amelynek élén ma Sztálin áll. Folytatva Lenin műveinek újrakiadását (igaz, hogy cenzúrázva és megcsonkítva), a Szovjetunió jelenlegi főnökei és ideológiai képviselőik még csak azt sem vetik fel, hogy mik lehetnek a program és a valóság közti ennyire szembeszökő ellentét okai. Kíséreljük ezt megtenni helyettük.
A proletárdiktatúra híd a polgári és a szocialista társadalom között. Időleges jellege tehát lényegéből fakad annak az államnak, amely adiktatúrát megvalósítja, származékos, de teljességgel elsőrendű feladata, hogy saját megszüntetését előkészítse. E „származékos” feladat végrehajtásának a foka azt ellenőrzi – bizonyos értelemben –, hogy milyen sikerrel valósul meg az alapvető eszme: az osztálynélküli és az anyagi ellentmondások nélküli társadalom felépítése. A bürokratizmus, és a társadalmi harmónia egymással ellentétesek.
Engels írta a Dühring elleni híres polémiájában: „... amikor a termelés jelenlegi anarchiájából fakadó osztályuralom és az egyéni létért folytatott harc eltűnnek, valamint ezzel együtt az e harcból folyó összecsapások és túlzások is, akkor nem lesz többé kit elnyomni és az elnyomásra specializált erőnek az államban megjelenő szükségessége sem érződik.” A kispolgár hisz a zsandár örökkévalóságában. Valójában a zsandár addig tartja féken az embert, amíg az ember nem fogja tudni féken tartani a természetet. Ahhoz, hogy az állam eltűnjék, el kell tüntetni „az osztályuralmat és az egyéni létért folytatott harcot”. E két feltételt Engels eggyé olvasztotta: a társadalmi rendszerek felváltásának a perspektívájában néhány tíz esztendő alig számít. A forradalmat vállaikon hordó nemzedékek számára azonban a dolgok másképp jelentkeznek. Igaz, hogya mindenki harca mindenki ellen a kapitalista anarchiából születik. De atermelőerők társadalmasítása nem szünteti meg önmagától „az egyéni létértfolytatott küzdelmet”. És ez a kérdés tengelye.
A szocialista állam még Amerikában, a legfejlettebb kapitalizmus alapjain sem tudná mindenkinek azt nyújtani, amire szüksége van, következésképpen mindenkit arra venni, hogy a legtöbbet termelje. Ilyen körülmények között az állam természetesen betölti az ösztönző funkciót, és arra van kényszerítve, hogy – módosított és enyhített formában – a kapitalizmus által kidolgozott munkamegtérítési módszerekhez forduljon. Ebben a pontos értelemben írta Marx 1875-ben, hogy „a burzsoá jog... elkerülhetetlen a kommunista társadalom első szakaszában abban a formában, amelyet az magára ölt a kapitalista társadalomból való fájdalmas születés után. A jog sohanem emelkedhetik a gazdasági rendszer és az e rendszer által meghatározott kulturális fejlettség fölé.”
Lenin e kiváló sorokat kommentálva hozzáfűzte: „A burzsoá jog a fogyasztási cikkek elosztását tekintve természetesen feltételezi a burzsoá államot, mert a jog semmit nem jelent az erőszak azon apparátusa nélkül, amely a törvényeket megtartani kényszeríti. Úgy tűnik, hogy a burzsoá jog fennmarad bizonyos ideig a kommunizmuson belül, sőt fennmarad a burzsoá állam is burzsoázia nélkül.”
Ennek a jelentős következtetésnek, amelyet a mai hivatalos teoretikusok egyáltalán nem ismernek, döntő fontossága van a mai szovjet állam jellegének a megértésében, avagy pontosabban, e megértés megközelítésében. Az az állam, amely a társadalom szocialista átalakítását tűzi ki feladatul, kényszerítve lévén az egyenlőtlenségnek, azaz a kisebbség előjogainak az erőszak általi védelmére, bizonyos értelemben „burzsoá” állam marad, bár ha burzsoázia nélkül is. E szavak sem dicséretet, sem sértést nem jelentenek; a dolgokat csak nevükön nevezik.
Az elosztás burzsoá szabályai, gyorsítva az anyagi hatalom növekedését, szocialista célokat kell szolgáljanak. De ezzel az állam azonnal kettős jelleget nyer: szocialista abban az értelemben, amelyben a termelőeszközök kollektív tulajdonát védi; burzsoá abban az értelemben, amelyben a javak elosztása az érték kapitalista mértékének a segítésével történik mindazzal a következménnyel, ami ebből származik. Egy ilyen ellentmondásos meghatározástól talán elszörnyednek a dogmatikusok és skolasztikusok; számunkra nincs más hátra, mint sajnálkozásunkat kifejezni.
A munkásállam végső arculatát a burzsoá és a szocialista irányzatainak aváltozó viszonya határozza meg. Az utóbbinak a győzelme a zsandár visszavonhatatlan eltűnését kell jelentse, más szóval az állam felszívódását az önmagát adminisztráló társadalomba. Ami teljességgel elegendő arra, hogy kitűnjék a szovjet bürokrácia problémájának, mint ténynek és tünetnek a hallatlan fontossága.
Lenin – mivel intellektuális fejlődésének megfelelően Marx felfogásának mindig a leghangsúlyozottabb formát adta – a jövendő nehézségek forrását, valamint saját problémáit is eléggé feltárta, jóllehet elemzését már nemvolt ideje folytatni. A „burzsoázia nélküli burzsoá állam” összeegyeztethetetlennek bizonyult a valódi szovjet demokráciával. Az állami funkciók kettőssége előbb-utóbb megnyilvánult annak szerkezetében. A tapasztalat megmutatta, amit az elmélet képtelen volt elegendő világossággal előrelátni: ha a „felfegyverzett munkások állama” rendeltetésének egészében megfelel, amíg a társadalmasított tulajdonnak a védelméről van szó, egészen más az eset, midőn a fogyasztás területén lévő egyenlőtlenségek rendezésére kerül a sor. Akik nem rendelkeznek tulajdonnal, azok nem is hajlamosak előjogokat teremteni és azokat megvédeni. A többség tehát képtelen arra, hogy a kisebbség előjogainak kedvéért gondokat okozzon magának. A „burzsoá jog” védelmének érdekében az állam arra kényszerül, hogy „burzsoá” típusú szervet hozzon létre, röviden, hogy a zsandárhoz forduljon, új egyenruhát húzva rá. Ily módon megtettük az első lépést a bolsevik program és a szovjet valóság közti ellentmondás alapvető megértése felé. Ha az állam ahelyett, hogy elhalna, egyre inkább despotává válik; ha a munkásosztály megbízottai bürokratizálódnak, mialatt a bürokrácia a megújított társadalom fölé nő, mindez nem másodlagos okok miatt van így, nem a múlt pszichológiai maradványai és egyéb ilyesmi miatt, hanem ama hajthatatlan szükségesség miatt, hogy mindaddig, amíg nem lehetséges biztosítani a valóságos egyenlőséget, ki kell alakítani és el kell tartani egy kivételezett kisebbséget.
A munkásmozgalmat megfojtó bürokratikus tendenciák a proletárforradalom után mindenütt jelentkezni fognak. De teljesen nyilvánvaló, hogy minél szegényebb a forradalomból született társadalom, annál szigorúbban és kertelés nélkül jelentkezik ez a „törvényszerűség”, és annál durvább formát ölt a bürokratizmus, valamint annál veszélyesebbé válhat a szocializmus fejlődésére nézve. Nem a valahai uralkodó osztályok önmagukban véve erőtlen „maradványai” akadályozzák a szovjet állam elhalását, sőt a parazita bürokrácia uralma alóli felszabadulását, amint azt Sztálin tisztára rendőri tana állítja. Ennél sokkal hatalmasabb tényezők szabják azt meg, mint az anyagi ínség, az általános kultúra hiánya és az ezekből következő „burzsoá jog” uralma az embert legközvetlenebbül és leginkább érintő területen, a személyes létfenntartás terén.
A fiatal Marx két évvel a Kommunista Kiáltvány előtt írta: „a termelőerők fejlődése gyakorlatilag (a kommunizmusnak) a feltétlenül szükséges első feltétele annál is inkább, mert enélkül [csupán] a nyomort társadalmasítanák, és a nyomor felidézné a szükségleti javakért folytatott harcot, következésképpen feltámasztaná az összes régi kacatot.” Marx sehol nem fejlesztette tovább ezt a gondolatot, s ez nem véletlen: nem látta előre a forradalom győzelmét egy elmaradott országban. Lenin sem időzött el ennél a gondolatnál, s ez ismét nem véletlen: nem látta előre a szovjet államnak ennyire hosszú ideig tartó elszigetelődését. Ám ez az idézett szöveg, amely Marxnál csak elvont feltételezés, ellentétként felvetett érv volt, számunkra az egyedüli elméleti kulcsot adja a szovjet rendszer teljesen konkrét nehézségeinek és bajainak a megközelítéséhez. Az imperialista és a polgárháború rombolásaival súlyosbított nyomornak a történelmi talaján az „egyéni létért folytatott harc” távol attól, hogy eltűnjék a burzsoázia megdöntésének a másnapján, távol attól, hogy enyhüljön a következő években, időnként példa nélküli acsarkodássá vált: kell-e vajon arra emlékeztetni, hogy az ország egyes vidékein kétszer is felütötte fejét a kannibalizmus?
Az Oroszországot a Nyugattól elválasztó távolság valójában csak a jelenben mérhető. A Szovjetuniónak a legkedvezőbb feltételek esetén, azaz belső megrázkódtatás és külső katasztrófa nélkül is több ötéves időszak kellene ahhoz, hogy teljesen magáévá tegye azokat a gazdasági és nevelési vívmányokat, amelyek századok gyümölcseiként a kapitalista civilizáció elsőszülötteinek osztályrészül jutottak. Szocialista módszerek alkalmazásaa szocialista-előtti feladatokra, ebben áll most, a Szovjetunió gazdasági és kulturális munkájának a lényege.
Igaz, hogy termelőerőit tekintve a Szovjetunió ma meghaladja a Marx idejebeli leghaladottabb országokat. De először is, a két rendszer történelmi versengésében sokkal kevésbé az abszolút, mint inkább a viszonylagos színvonalról van szó: a szovjet gazdaság Hitler, Baldwin és Roosevelt és nem Bismarck, Palmerston és Abraham Lincoln kapitalizmusával áll szemben; másodszor, az ember szükségleteinek a terjedelme maga is gyökeresen módosul a világtechnika növekedésével. Marx kortársai nem ismerték sem az autót, sem a rádiót, sem a repülőgépet. Holott a szocialista társadalom elképzelhetetlen lenne korunk e javainak a szabad használata nélkül.
A „kommunizmus alsó szakasza”, Marx kifejezését használva, annál aszínvonalnál kezdődik, amelyet a legfejlettebb kapitalizmus megközelített. Holott a szovjet köztársaságok legközelebbi ötéves terv-időszakainak a valóságos programja abban áll, hogy „utolérjék Európát és Amerikát”. A betonút-hálózatnak és az autóutaknak a létesítéséhez jóval több időre és eszközre van szükség, mint a teljesen kész autógyárak Amerikából való behozatalához, sőt technikájuk elsajátításához. Hány év kell ahhoz, hogy valamennyi állampolgár minden irányban autóval utazhasson anélkül, hogy benzinellátási nehézségekbe ütköznék? A barbárság társadalmában a gyalogos és a lovas két kasztot képviselt. Az autó nem kevésbé differenciálja a társadalmat, mint a hátasló. Mindaddig, míg a szerény Ford csak egy kisebbség előjoga marad, a burzsoá társadalmat jellemző valamennyi viszony és szokás tovább él. Velük együtt fennmarad az állam, az egyenlőtlenség őrzője.
Kizárólag a proletárdiktatúra marxista elméletének az alapján Lenin nem tudta, sem az e kérdésről szóló alapvető munkájában (Állam és forradalom), sem a párt programjában az ország elszigeteltségéből és elmaradott feltételeiből következő, az állam jellegét érintő valamennyi következtetést levonni. A bürokrácia visszatérését a tömegek adminisztrációs tapasztalatlanságával és a háborúból kinőtt nehézségekkel magyarázva, a párt programja is tisztára politikai rendszabályokat írt elő a „bürokratikus elfajulások” leküzdésére (valamennyi képviselő minden időben való választhatósága és visszahívása, az anyagi előjogok megszüntetése, a tömegek aktív ellenőrzése). Az ember arra gondolt, hogy ezen az úton a funkcionárius megszűnik főnök lenni és egyszerű technikai, egyébként átmeneti végrehajtóvá válik, míg az állam lassanként zajtalanul eltűnik a színről.
A jövendő nehézségeknek eme nyilvánvaló lebecsülése azzal magyarázható, hogy a program teljesen és fenntartás nélkül nemzetközi perspektívára alapult. „Az Októberi Forradalom megvalósította Oroszországban a proletárdiktatúrát... Megnyílt az általános kommunista proletárforradalom korszaka.” Ezek a program első sorai. E dokumentumnak a szerzői nem tekintették kizárólagos céljuknak a „szocializmus felépítését egy országban” – ez a gondolat akkor senkinek nem jutott eszébe, és Sztálinnak kevésbé mint másnak – és nem gondoltak arra, hogy milyen jelleget öltene a szovjet állam, ha történetesen húsz éven keresztül egyedül kellene végrehajtania azokat a gazdasági és kulturális feladatokat amelyeket a fejlett kapitalizmus már régen megvalósított.
A háború utáni forradalmi válság azonban mégsem hozta el Európában a szocializmus győzelmét: a szociáldemokrácia megmentette a burzsoáziát. Az a korszak, amely Lenin és harcostársai szemében csupán rövid „szünetnek” látszott, történelmi korszakká vált. A Szovjetunió ellentmondásos társadalmi szerkezete és a szovjet állam ultra-bürokratikus jellege ennek az előre nem látott különleges történelmi „nehézségnek” a közvetlen következménye, amely ugyanakkor a kapitalista országokat a fasizmushoz vagy a prefasiszta reakcióhoz vezette.
Ha a kezdeti kísérlet – a bürokratizmustól megszabadított állam megteremtése – mindenekelőtt a tömegeknek az önkormányzattal kapcsolatos tapasztalatlanságába, valamint a szocializmus iránt odaadó képzett munkások hiányába ütközött, ezek nyomán egymás után jelentkeztek egyéb nehézségek is. Az államnak a „nyilvántartásra és ellenőrzésre” való csökkentése, együtt a kényszer funkcióinak a szüntelen enyhítésével, miként azt a program követeli, feltételezte a jólét bizonyos fokát. Ez a szükséges feltétel hiányzott. A nyugati segítség nem érkezett el. A demokratikus tanácsok hatalma zavarónak, sőt tűrhetetlennek bizonyult, amikor arról voltszó, hogy kedvezni kellett a védelem, az ipar, a technika és a tudományrészére nélkülözhetetlen kivételezett csoportoknak. Az elosztási szakemberek hatalmas kasztja alakult ki és annak az egyáltalán nem szocialista műveletnek a következtében erősödött meg, amely tíz személytől vett el, hogy egynek adjon.
Hogyan és miért lehetséges, hogy az utóbbi idők nagy gazdasági sikerei ahelyett, hogy az egyenlőtlenség enyhítésére vezettek volna, azt súlyosbították, még inkább növelvén azt a bürokráciát, amely „elfajulásból” kormányzati rendszerré vált? Mielőtt megkísérelnők e kérdésre felelni, hallgassuk meg, hogy mit mondanak a szovjet bürokrácia legtekintélyesebb főnökei a saját rendszerükről.
A szocializmus teljes győzelmét többször bejelentették a Szovjetunióban; különösen határozott formában a „kuláknak mint osztálynak a felszámolása” után. 1931. január 30-án, Sztálinnak egyik beszédét kommentálva, a Pravda ezt írta: „A második ötéves terv fel fogja számolni gazdaságunk kapitalista elemeinek az utolsó maradványait is.” (A szerző kiemelése.) Ebből aszempontból az államnak is nyomtalanul el kellene tűnnie, mert nincs mit tennie ott, ahol a kapitalizmus „utolsó maradványait” is felszámolták. „A Szovjetek hatalma – mondja e tárgyban a bolsevik párt programja – elismeri valamennyi állam elkerülhetetlen osztályjellegét mindaddig, amíg a társadalomnak osztályokra tagozódása teljesen el nem tűnik és vele együtt minden kormánytekintély.” De mihelyt az óvatlan moszkvai teoretikusok megkísérelték, hogy a „kapitalizmus maradványainak – általuk valóságnak vett – felszámolásából” az állam elhalására következtessenek, a bürokrácia azonnal „ellenforradalminak” nyilvánította elméletüket.
Vajon a bürokrácia elméleti tévedése a főtételben avagy a következtetésben rejlik? Voltaképpen mindkettőben. Az Ellenzék a „teljes győzelemről” szóló első kijelentésekkel szemben felvetette, hogy nem lehet kizárólag a termelési kapcsolatoknak azon jogi-társadalmi formáira szorítkozni, amelyek egyébként is még éretlenek és ellentmondásosak a mezőgazdaságban, eltekintve a főismérvtől: a munkatermelékenység elért színvonalától. A jogi formáknak önmagukban társadalmi tartalmuk van, amely a technika fejlődésének megfelelően jelentősen változik: „A jog soha nem emelkedhet a gazdasági rendszer és az e rendszer által meghatározott kulturális fejlődésfölé.” (Marx) A tulajdon szovjet formái az amerikai technika legújabb vívmányainak az alapján és a gazdaság valamennyi ágára kiterjesztvén már a szocializmus első szakaszát képviselnék. A szovjet formák az alacsony munkatermelékenységgel együtt viszont csak egy átmeneti rendszert jelentenek, amelynek sorsát a történelem még nem mérlegelte.
„Nemde szörnyűséges – írtuk 1932. márciusában –, hogy az ország nem képes kilábalni az áruhiányból, az ellátás minden pillanatban megszakad, a gyermekeknek nem jut elegendő tej, és a hivatalos hatóságok kijelentik, hogy az „ország elérkezett a szocializmushoz?“ Lehetne-e bántóbban lejáratnia szocializmust?” A szovjet vezetőköröknek manapság egyik leggyakrabban szereplő publicistája, Karl Radek válaszolt erre az ellenvetésre a Berliner Tageblatt Szovjetuniónak szentelt különszámában (1932. május) az utókor részére megőrzésre méltó következő szavakkal: „A tej a tehénnek és nem a szocializmusnak a terméke, és a szocializmust valóban a tejfolyók országának a képével kell összekeverni ahhoz, hogy valaki ne értse meg: egy ország a fejlődés magasabb fokára emelkedhet anélkül, hogy átmenetileg a néptömegek anyagi helyzete észrevehetően javulna.” E sorokat akkor írták, amikor az ország szörnyű éhség zsákmánya volt.
A szocializmus az ember szükségletei legjobb kielégítésére tervezett termelésnek a rendszere. E nélkül nem érdemli meg a nevét. Ha a teheneket közös tulajdonná nyilvánítják, de vagy kevés van, vagy túl sovány a tőgyük, az ellentétek a tejhiány miatt kezdődnek: a város és a falu között, a kolhozok és az egyéni gazdák között, a proletariátus különböző rétegeiközött, a bürokrácia és a dolgozók összessége között. A parasztok pontosana tehenek társadalmasítása miatt vágták le azokat tömegesen. A nyomorból fakadó társadalmi összeütközések a „minden régi kacathoz” való visszatérést hozhatják magukkal. Ez volt akkori válaszunk értelme.
1935. augusztus 20-án hozott határozatában a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa ünnepélyesen igazolta, hogy a Szovjetunióban „a szocializmus döntő és visszavonhatatlan győzelme, valamint a proletárdiktatúra államának minden téren való megszilárdulása” az államosított ipar sikereinek, a kapitalista elemek kiküszöbölésének és a kulákság mint osztály felszámolásának az eredménye. Ellentmondást nem tűrő látszata ellenére a Kommunista Internacionálé bizonyítványa telve van ellentmondással: ha a szocializmus „döntő és visszavonhatatlan” győzelmet aratott, nem mint elv, hanem mint élő társadalmi szervezet, a diktatúra új „megszilárdulása” nyilvánvaló képtelenség. És fordítva: ha a diktatúra megszilárdítása megfelel a rendszer valóságos szükségleteinek, ez annyit jelent, hogy még távol vagyunk a szocializmus győzelmétől. Minden realizmusra hajlamos politikának meg kell értenie, nem is beszélve a marxizmusról, hogy a diktatúra, azaz a kormányzati kényszer „megszilárdításának” a szükségességenem az osztályok nélküli társadalmi harmónia győzelmét, hanem az újtársadalmi ellentétek növekedését bizonyítja. Mi ezeknek az alapja? A létfeltételek ínsége, amely az alacsony munkatermelékenységnek az eredménye.
Lenin egyszer a következő szavakkal jellemezte a szocializmust: „a szovjetek hatalma plusz villamosítás”. Ez a velős meghatározás, amelynek rövidsége és egyszerűsített formája propagandisztikus célokat szolgált, mindenesetre minimális kiindulópontként feltételezte a villamosításnak legalább kapitalista színvonalát. De a Szovjetunió lakosonként még ma is háromszor kevesebb villamos energiával rendelkezik, mint a fejlett kapitalista országok. Figyelembe véve azt a tényt, hogy időközben a tanácsok a tömegektől független apparátusnak adták át helyüket, a Kommunista Internacionálé kinyilváníthatja, hogy a szocializmus nem egyéb, mint a bürokrácia hatalma plusz a kapitalista villamosítás egyharmada. Ennek a meghatározásnak a pontossága a fényképpel vetekedne, – ám a szocializmusnak nem jutna benne hely.
1935. novemberében Sztálin a sztahanovisták konferenciáján mondott beszédében, e konferencia empirikus céljainak megfelelően hirtelen kijelentette: „A szocializmus miért tudja, hogyan kell legyőzze és fogja legyőzni szükségképpen a kapitalista rendszert? Azért, mert magasabb munkatermelékenységet érhet el és kell elérnie.” Mellékesen megcáfolva a Kommunista Internacionálénak három hónappal azelőtt elfogadott határozatát és ugyancsak a saját többször ismételt állítását, Sztálin ezúttal jövő időben beszélt a szocializmusról: a szocializmus le fogja győzni a kapitalizmust, amikor a munkatermelékenység szempontjából azt meg fogja haladni. Látható, hogy a körülmények változásával nemcsak az igeidők változnak meg, hanem a társadalmi ismérvek is fejlődnek. A szovjet polgárnak bizonyosan nem könnyű az „általános vonal” követése.
Végül 1936. március 1-jén Roy Howard úrral folytatott beszélgetésében Sztálin a szovjet rendszerről új meghatározást adott: „Az általunk létrehozott társadalmi szervezet szovjetnek, szocialistának nevezhető; igaz, nem teljesen befejezett, de lényegében a társadalomnak szocialista szervezete.” Ez a meghatározás szándékosan csaknem annyi ellentmondást foglal magába, mint szót. A társadalmi szervezet „szovjetnek, szocialistának” minősül. De a szovjetek államformát, és a szocializmus társadalmi rendet jelent. Ezek a fogalmak, távol az azonosságtól, a bennünket foglalkoztató kérdést tekintve ellentétesek; a szovjeteknek el kell tűnniök abban a mértékben, amelyben a társadalmi szervezet szocialistává válik, mint ahogy az állványzatot is lebontják, amikor az épület elkészül: Sztálin egy kiigazítást is beiktat: „a szocializmus nem teljesen befejezett”. Mit akar mondani ez a nem teljesen? Öt százalék kell még hozzá vagy hetvenöt százalék? Ezt nem mondják meg, ahogyan tartózkodnak azt is megmondani, hogy mit kell érteni a társadalom szocialista szervezetének a „lényege” alatt? A tulajdon formáit vagy a technikát? E meghatározásnak már a homályossága is visszaesést jelent az 1931-es és az 1935-ös végtelenül határozottabb fogalmazásokhoz képest. Eggyel több lépés ezen az úton, és el kellene ismerni, hogy minden társadalmi szervezet gyökere a termelőerőkben van, és hogy ez a szovjet gyökér éppenséggel túl gyenge még a szocialista növény és a koronáját jelentő emberi boldogság számára.