Rosa Luxemburg

Berlinben rend van

Written:
Source: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat Kiadó, 1983.
Original Title: Die Ordnung herrscht in Berlin
First Published: Die Rote Fahne (Berlin), 1919. január 14., 14. szám
First Published in Hungarian: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat kiadó, 1983.
Translator: Nyilas Vera
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić

„Varsóban rend van!” – közölte 1831-ben Sebastiani miniszter a párizsi kamarával, amikor Szuvorov martalóchada a Prága külvá­ros ellen intézett szörnyű roham után bevonult a lengyel főváros­ba, és megkezdte a felkelőkön hóhérmunkáját.

„Berlinben rend van!” – hirdeti diadalmasan a polgári sajtó, hir­deti Ebert és Noske, hirdetik ama „győzelmes csapatok” tisztjei, amelyek felé a berlini kispolgári csőcselék az utcákon kendőket lenget és amelyeket hurrá-kiáltással köszönt. A német fegyverek dicsősége és becsülete meg van mentve a világtörténelem ítélőszéke előtt. Akik Flandriában és az Argonnes-ban szánalmas veresé­get szenvedtek, helyreállították hírnevüket azzal a fényes győze­lemmel, melyet a „Vorwaerts”-et megszálló háromszáz „spartakista” felett arattak. A német csapatok első diadalmas belgiumi be­nyomulásának ideje, von Emmich tábornoknak, Lüttich leigázó­jának ideje elhalványul ama tettek mellett, melyeket a Reinhardtok és társaik Berlin utcáin véghezvittek. Legyilkolt parlamente­rek, akik a „Vorwaerts” átadásáról akartak tárgyalni, és akiket a kormány martalóchada puskatussal felismerhetetlenné vert, úgy­hogy tetemeik személyazonosságának megállapítása lehetetlen, foglyok, akiket a falhoz állítottak, és úgy gyilkoltak meg, hogy ko­ponyájuk és agyuk szertefröccsent; e dicső tettek láttán ki emlé­keznék még a franciáktól, angoloktól, amerikaiaktól elszenvedett szégyenletes vereségekre? „Spartakus” az ellenség neve, és Berlin az a hely, ahol tisztjeink győzni tudnak; Noske, a „munkás” – ez a neve annak a tábornoknak, aki győzelmeket tud szervezni ott, ahol Ludendorff kudarcot vallott.

Kinek ne jutna itt eszébe a párizsi „rend”-banda győzelmi mámora, a burzsoáziának a kommünárok hulláin rendezett baccha­náliája, ugyanazé a burzsoáziáé, amely nem sokkal előbb szánalmasan kapitulált a poroszok előtt, és átadta az ország fővárosát a külső ellenségnek, hogy maga gyáva nyúl módjára mentse az irháját! De a rosszul felfegyverzett, kiéhezett párizsi proletárok ellen, fegyvertelen asszonyaik, gyermekeik ellen – hej, de fellobbant me­gint a burzsoá úrfik, az „aranyifjúság”, a tisztek férfibátorsága! A külső ellenséggel szemben lekókadt hadfiak bátorsága micsoda vadállati kegyetlenségekben tombolta itt ki magát védtelenekkel, foglyokkal, elesettekkel szemben!

„Varsóban rend van!” – „Párizsban rend van!” – „Berlinben rend van!” Így futnak fél századonként a „rend” fenntartóinak je­lentései a világtörténelmi küzdelem egyik központjából a másikba. És az ujjongó „győztesek” nem veszik észre, hogy az olyan „rend”, amelyet időszakonként véres öldöklésekkel kell fenntartani, feltar­tóztathatatlanul halad történelmi végzete, bukása felé. Mi volt ez a legutóbbi berlini „Spartakus-hét”, mit hozott, mire tanít minket? A forradalmi proletároknak már a harc közepette, már az el­lenforradalom diadalüvöltése közepette számot kell vetniük a tör­téntekkel, az eseményekkel, és azok eredményeit a történelem nagy mértékével kell felmérniük. A forradalomnak nincs vesztegetni való ideje, tovább rohan – még nyitott sírokon, „győzelme­ken” és „vereségeken” át – nagy céljai felé. A nemzetközi szocializ­mus harcosainak első feladata, hogy tudatosan kövessék irányvo­nalait, útjait.

Várható volt-e ebben a mérkőzésben a forradalmi proletariátus végleges győzelme, Ebert-Scheidemannék bukása és a szocialista diktatúra megteremtése? Bizonyára nem, ha a kérdést eldöntő kö­rülményeket mind alaposan mérlegeljük. A forradalom ügyének pillanatnyilag sebezhető pontja, a katonatömegek politikai éretlensége – mert ezek még mindig tűrik, hogy tisztjeik népellenes, ellenforradalmi célokra használják fel őket – már magában is bizo­nyítja, hogy ebben az összeütközésben a forradalom tartós győzel­me nem volt lehetséges. Másrészt, a katonaságnak ez az éretlensége csak egyik tünete a német forradalom általános éretlenségének.

A vidéket még most is alig érintette a forradalom, márpedig a katonatömegek igen nagy része innen származik. Berlin mind a mai napig úgyszólván el van szigetelve a birodalomtól. Igaz, a vidéki forradalmi központok – a Rajna-vidéken, a partvidéken, Braunschweigben, Szászországban, Württembergben – szívvel-lé­lekkel a berlini proletariátus mellett állnak. Ámde mindenekelőtt hiányzik még az előrenyomulás közvetlen, azonos üteme, az akcióegység, amely összehasonlíthatatlanul hathatósabbá tenné a berli­ni munkásság előnyomulását és ütőképességét. Továbbá – s ez a forradalom említett politikai éretlenségének csak mélyebb össze­függése –, még csak kezdeti szakaszukban vannak a gazdasági har­cok, az a tulajdonképpeni vulkanikus forrás, amely a forradalmi osztályharcot állandóan táplálja.

Mindebből az következik, hogy e pillanatban még nem lehetett számítani végleges, tartós győzelemre. „Hiba” volt-e hát a leg­utóbbi hét harca? Ha még valami szándékos „támadásról”, úgyne­vezett „puccsról” volna szó! De mi volt a kiindulópontja a leg­utóbbi harci hétnek? Mint minden eddigi esetben, mint december 6-án, mint december 24-én, a kormány brutális provokációja! Mint korábban a Chausseestrassén a védtelen tüntetőkkel rende­zett vérfürdő, mint a matrózok legyilkolása, ez alkalommal a ber­lini rendőrfőkapitányság ellen elkövetett merénylet volt a további események oka. Hiába, a forradalom nem saját tetszése szerint operál, nyílt csatamezőn, „stratégák” által ravaszul elkészített terv alapján. Ellenfele is kezdeményez, sőt általában sokkal gyakrab­ban, mint maga a forradalom.

Ebert-Scheidemannék arcátlan provokációjának ténye kénysze­rítette a forradalmi munkásságot arra, hogy fegyvert fogjon. Igen, a forradalom becsületbeli ügye volt, hogy a támadást azonnal teljes erejével visszaverje, nehogy az ellenforradalom további előnyomulásra bátorodjék fel, nehogy a proletariátus forradalmi sorai megbomoljanak, nehogy a német forradalom erkölcsi hitele az Internacionáléban megrendüljön.

A berlini tömegek azonnali ellenállása spontán módon is olyan magától értetődő energiával nyilvánult meg, hogy már az első ne­kifutáskor az „utcáé” volt az erkölcsi győzelem.

Mármost a forradalom belső léttörvénye, hogy sohasem áll meg tétlenül, passzívan annál, amit elért. Egy erős csapás a legjobb vé­dekezés. Minden küzdelemnek ez az elemi szabálya különöskép­pen érvényes a forradalom lépéseire. Magától értetődik, és a berli­ni proletariátus egészséges ösztönét, friss belső erejét tanúsítja, hogy nem nyugodott meg, amikor Eichhornt visszahelyezték hiva­talába, hogy spontán hozzáfogott az ellenforradalom másik hatal­mi állásának megszállásához: a polgári sajtó, a félhivatalos hír­ügynökség, a „Vorwaerts” megszállásához. A tömegeknek mind­ezek a lépései abból az ösztönös felismerésből fakadtak, hogy az ellenforradalom nem nyugszik bele elszenvedett vereségébe, ha­nem általános erőpróbára törekszik majd.

Ez is a forradalom egyik nagy történelmi törvénye, melyen meg­törik az FSZP fajtájából való ama kis „forradalmárok” minden bölcselkedése és okoskodása, akik minden harcban csak a vissza­vonulásra keresnek ürügyet. Mihelyt világosan felvetettük a forra­dalom alapvető problémáját – és ez ebben a forradalomban az Ebert-Scheidemann-kormánynak, a szocializmus győzelmét gátló legfőbb akadálynak a megdöntése –, akkor ez az alapvető problé­ma egész időszerűségében újra meg újra felmerül, és a harc minden egyes epizódja egy természeti törvény végzetszerűségével tárja fel egész terjedelmében ezt a problémát, bármily készületlen is a for­radalom, bármily éretlen is a helyzet e probléma megoldására. „Le Ebert-Scheidemann-nal!” – ez a jelszó bukkan fel elkerülhetetle­nül minden forradalmi válságban mint valamennyi részleges összeütközés egyetlen kimerítő formulája, és ezáltal magától, belső objektív logikájánál fogva, akár akarjuk, akár nem, a harc minden epizódját kiélezi.

A forradalmi fejlődés kezdeti szakaszában ellentmondás van a feladat kiéleződése és a megoldásához szükséges előfeltételek hiá­nya között, s ebből az ellentmondásból következik, hogy a forra­dalom egyes ütközetei formailag vereséggel végződnek. De a for­radalom egyetlen formája az olyan „háborúnak” – ez is sajátos lét­törvénye –, amelyben csak sorozatos „vereségek” készíthetik elő a végleges győzelmet!

Mit mutat nekünk a modern forradalmak és a szocializmus egész története? Az osztályharc első fellobbanása Európában, a lyoni selyemszövők 1831-i zendülése súlyos vereséggel végződött; a chartista mozgalom Angliában vereséggel végződött. A párizsi proletariátus felkelése az 1848. júniusi napokban lesújtó vereség­gel végződött. A Párizsi Kommün megsemmisítő vereséggel végződött. A szocializmus egész útját – ami a forradalmi harcokat il­leti – csupa vereség jelzi.

És mégis, ugyanez a történet lépésről lépésre, feltarthatatlanul a végső győzelemhez vezet! Hol volnánk ma ama „vereségek” nél­kül, amelyekből történelmi tapasztalatot, tanulságot, erőt, idealiz­must merítettünk! Ma, amikor közvetlenül a proletár osztályharc végső csatájához értünk, éppen azoknak a vereségeknek a talaján állunk, amelyeknek egyikéről sem mondhatunk le, mert mindegyik erőnk és céltudatosságunk része.

A forradalmi harcokban éppen ellenkező a helyzet, mint a par­lamenti harcokban. Németországban négy évtized alatt csupa par­lamenti „győzelmet” arattunk, sőt éppenséggel győzelemről győ­zelemre haladtunk. És az eredmény a nagy történelmi próbánál, 1914. augusztus 4-én megsemmisítő politikai és erkölcsi vereség, hallatlan összeomlás, példátlan csőd volt. A forradalmak eddig csupa vereséget hoztak, de ezek az elkerülhetetlen vereségek éppen a jövendő végleges győzelem zálogait halmozták fel.

Persze egy feltétellel! Az a kérdés, milyen körülmények okozták a mindenkori vereséget, abból fakad-e, hogy a tömegek előretörő harci energiája beleütközött a történelmi előfeltételek éretlenségének korlátjába, vagy abból, hogy a forradalmi akciót magát fele­másság, határozatlanság, belső gyengeségek bénították meg.

Mindkét esetre klasszikus példát szolgáltat egyrészt a francia februári forradalom, másrészt a német márciusi forradalom. A pá­rizsi proletariátus 1848. évi hősi akciója az egész nemzetközi pro­letariátus számára az osztályenergia eleven forrásává lett. Ezzel szemben a német márciusi forradalom siralmas mivolta kolonc­ként nehezedett az egész legújabb kori német fejlődésre. Ez a siral­masság a hivatalos német szociáldemokrácia sajátos története ré­vén kihatással volt még a német forradalom legutóbbi eseményei­re, a most átélt drámai válságra is.

Milyennek látjuk a „Spartakus-hét” vereségét a fenti történelmi kérdés fényében? Vajon a vereség a támadó forradalmi energiának és a helyzet nem megfelelő érettségi fokának, vagy az akció gyöngeségének és határozatlanságának volt a folyománya?

Mindkettőnek! E válság kettős jellege, a berlini tömegek erőtel­jes, határozott, offenzív fellépése és a berlini vezetés határozatlan­sága, gyöngesége, félénksége közötti ellentmondás a különös is­mertetőjele e legutóbbi epizódnak.

A vezetés csődöt mondott. De a vezetést a tömegek által és a tö­megekből kiindulva újjá lehet és újjá is kell teremteni. A tömeg a döntő tényező, a tömeg a szikla, amelyre a forradalom végső győ­zelme fel fog épülni. A tömegek a helyzet magaslatán álltak, és ezt a „vereséget” ama történelmi vereségek egyikévé tették, amelyekre büszke, s amelyekből erőt merít a nemzetközi szocializmus. És ezért fog ebből a „vereségből” kivirulni a jövendő győzelem.

„Berlinben rend van!” Ostoba poroszlók! „Rendetek” homokra épült. A forradalom már holnap „dübörögve újra felemelkedik”, és rémületetekre harsonaszóval fogja hirdetni:

Voltam, vagyok, leszek!

Rosa Luxemburg Internet Archívum