Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?
A proletár osztályharc legnagyobb vívmánya fejlodése során az volt, hogy a tokés társadalom gazdasági viszonyaiban felfedezte a kiindulópontokat a szocializmus megvalósításához. Ezzel a szocializmus olyan „eszménybol”, mely évezredek óta lebegett az emberiség szeme elott, történelmi szükségszeruséggé vált.
Bernstein vitatja a szocializmus ezen gazdasági elofeltételeinek létezését a jelenlegi társadalomban. Eközben érvelésében o maga is érdekes fejlodésen megy keresztül. Kezdetben, a „Die Neue Zeit”-ban, csupán az iparban végbemeno koncentráció gyorsaságát vitatta, és ezt az 1895-ös és az 1882-es németországi ipari statisztika eredményeinek összehasonlítására alapozta. Hogy ezeket az eredményeket céljaira fölhasználhassa, egészen sommás és mechanikus eljárásokhoz kellett folyamodnia. De a középüzemek szívósságára való utalásával Bernstein a legkedvezobb esetben sem tudta a legkevésbé sem eltalálni a marxi analízist. Ez ugyanis nem szabja meg a szocializmus megvalósíthatóságának feltételeként sem az iparban végbemeno koncentráció meghatározott ütemét, vagyis a szocialista végcél megvalósításának meghatározott határidejét, sem pedig, ahogyan kimutattuk, a kistokék teljes eltunését, illetve a kispolgárság eltunését.
Nézeteinek további fejlodése során azután Bernstein új bizonyítási anyaggal szolgál könyvében, mégpedig: a részvénytársaságok statisztikájával, amely annak szemléltetésére hivatott, hogy a részvényesek száma állandóan no, tehát a tokésosztály nem csappan meg, hanem ellenkezoleg, egyre nagyobb lesz. Elképeszto, mennyire nem ismeri Bernstein a rendelkezésre álló anyagot, s mennyire nem tudja a maga javára felhasználni!
Ha részvénytársaságokkal akart valamit az ipari fejlodés marxi törvénye ellenében bebizonyítani, akkor egészen más számokat kellett volna idéznie. Ugyanis mindenki, aki a németországi részvényalapítások történetét ismeri, tudja, hogy az átlagosan egy vállalkozásra eso alaptoke majdnem szabályszeruen csökken. Így ez a toke 1871 elott mintegy 10,8 millió márkát tett ki, 1871-ben már csak 4,01 millió márkát, 1873-ban 3,8 millió márkát, 1883-1887-ben 1 millió márkánál kevesebbet, 1891-ben csak 0,56 millió márkát, 1892-ben 0,62 millió márkát. Azóta az összegek 1 millió márka körül ingadoznak, mégpedig az 1895. évi 1,78 millió márkáról 1897 elso félévében ismét 1,19 millió márkára estek.[B]
Meglepo számok! Bernstein ezzel valószínuleg egész kontramarxi tendenciát konstruálna a nagyüzemektol a kisüzemekhez való visszatérésrol. Csakhogy ebben az esetben bárki ezt válaszolhatná neki: Ha Ön ki akar mutatni valamit ezzel a statisztikával, akkor mindenekelott azt kell bebizonyitania, hogy ez ugyanazokra az iparágakra vonatkozik, hogy a kisebb üzemek most a régi nagyok helyén találhatók, nem pedig ott, ahol eddig az egyéni toke kisipar vagy törpeüzem volt. Ezt azonban Ön nem tudja bebizonyítani, mert az óriási részvénytársaság-alapításokról a közepesekre és kicsikre való áttérés éppen csak azzal magyarázható, hogy a részvényes forma állandóan új iparágakba hatol be, s míg kezdetben csak néhány óriásvállalkozás számára volt alkalmas, most egyre inkább alkalmazkodott a középüzemhez, sot hellyel-közzel a kisüzemhez. (Még 1000 márka alatt is elofordulnak részvénytársaság-alapítások!)
De vajon mit jelent népgazdaságilag a részvénytársaság egyre nagyobb elterjedése? A termelés növekvo társadalmasodását jelenti kapitalista formában, nemcsak az óriás-, hanem a közép-, sot a kistermelés társadalmasodását is, tehát olyasvalamit, ami a marxi elméletnek nem ellentmond, hanem azt a leheto legfényesebben igazolja.
Valóban! Miben áll a részvénytársaság-alapítás gazdasági jelensége? Egyrészt sok kis pénzvagyon egy termelési tokévé, egy gazdasági egységgé való egyesítésében, másrészt a termelésnek a toketulajdontól való elválasztásában, tehát a tokés termelési mód kettos legyozésében – mindig tokés bázison. Mit jelent ilyen formán az egy vállalkozásban érdekelt részvényesek nagy számának Bernstein által idézett statisztikája? Éppen nem mást, mint azt, hogy most egy tokés vállalkozás nem egy toketulajdonosnak felel meg, mint régebben, hanem számos toketulajdonosnak, a toketulajdonosok egyre növekvo számának, hogy ennek következtében a „tokés” gazdasági fogalma már nem azonos az egyes egyénnel, hogy a mai ipari tokés olyan gyujtoszemély, aki a személyek százaiból, sot ezreibol áll, hogy maga a „tokés” kategória a tokés társadalom keretében is társadalmi kategóriává vált, hogy társadalmasult.
De mivel magyarázható ilyen módon, hogy Bernstein a részvénytársaságok jelenségét éppen megfordítva, a toke szétforgácsolódásaként, nem pedig egyesítéseként értelmezi, hogy a toketulajdon elterjedését látja ott, ahol Marx a „toketulajdon megszunését”? Egy nagyon egyszeru vulgáris közgazdasági baklövéssel: azzal, hogy Bernstein tokésen nem a termelés, hanem a tulajdonjog egy kategóriáját érti, nem gazdasági, hanem adópolitikai egységet, tokén nem egy termelési egészet, hanem általában pénzvagyont ért. Angliai fonaltrösztjében ezért nem azt látja, hogy 12 300 személy eggyé olvad, hanem teljes 12 300 tokést lát, s ezért Schulze nevu mérnöke is, aki feleségével hozományként a Müller nevu járadékostól „nagyobb számú részvényt” kapott (54. old.), számára ugyancsak tokés, ezért számára az egész világ „tokésektol” hemzseg.[C]
De Bernsteinnél a vulgáris közgazdasági baklövés itt is, akár másutt csupán elméleti talaja a szocializmus vulgarizálásának. Bernstein azzal, hogy a tokés fogalmát átviszi a termelési viszonyokból a tulajdonviszonyokba, és „vállalkozók helyett emberekrol beszél” (53. old.), a szocializmus kérdését is átviszi a termelés területérol a vagyoni viszonyok területére, toke és munka viszonyáról gazdag és szegény viszonyára.
Ezzel Marxtól és Engelstol szerencsésen visszakerültünk az „Egy szegény bunös evangéliumá”-nak szerzojéhez, csupán azzal a különbséggel, hogy Weitling helyes proletár ösztönnel éppen szegénynek és gazdagnak ebben az ellentétében ismerte föl kezdetleges formában az osztályellentéteket, s akarta oket a szocialista mozgalom emelojévé tenni, Bernstein viszont megfordítva, a szegények gazdagokká változásában, azaz az osztályellentét elmosásában, tehát a kispolgári módszerben látja a szocializmus reményeit.
Persze Bernstein nem szorítkozik a jövedelmi statisztikára. Üzemi statisztikát is közöl velünk, mégpedig több országból: Németországból és Franciaországból, Angliából és Svájcból, Ausztriából és az Egyesült Államokból. De milyen statisztika ez? Nem valamiféle összehasonlító adatok különbözo idopontokból egy-egy országban, hanem egy-egy idopontból különbözo országokban. Bernstein tehát - Németország kivételével, ahol megismétli régi szembeállítását 1895-re és 1882-re vonatkozóan - nem egy valamely ország üzemi megoszlásának állapotát hasonlítja össze különbözo idopontokban, hanem csak a különbözo országokra jellemzo abszolút számokat (Angliáét 1891-bol, Franciaországét 1894-bol, az Egyesült Államokét 1890-bol etc.). Arra a következtetésre jut, „hogy ha a nagyüzem az iparban ma már valóban túlsúlyban is van, mindamellett, beszámítva a tole függo üzemeket, még egy olyan fejlett országban is, mint Poroszország, legföljebb a termelésben foglalkoztatott népesség felét képviseli”, s hasonlóképp egész Németországban, Angliában, Belgiumban stb. (84. old.)
Amit Bernstein ilyen módon kimutat, az nyilvánvalóan nem a gazdasági fejlodés ilyen vagy olyan tendenciája, hanem csupán a különbözo üzemi formák, illetve különbözo szakmai kategóriák abszolút eroviszonya. Ha ezzel a szocializmus kilátástalanságát akarja bebizonyítani, akkor ennek az érvelésnek az az elmélet az alapja, amely szerint társadalmi törekvések kimenetelérol a küzdok számszeru, fizikai eroviszonya, tehát az eroszak puszta mozzanata dönt. Itt a mindenütt blanquizmust szimatoló Bernstein a változatosság kedvéért maga esik vissza a legdurvább blanquista tévedésbe. Igaz, megint azzal a különbséggel, hogy a blanquisták szocialista és forradalmi irányzatként magától értetodonek tételezték fel a szocializmus gazdasági megvalósíthatóságát, és erre alapozták még egy csekély kisebbség eroszakos forradalmának a kilátásait is, Bernstein viszont megfordítva, a néptöbbség számszeru elégtelenségébol a szocializmus gazdasági kilátástalanságára következtet. A szociáldemokrácia a végcélját nem a kisebbség gyozedelmes eroszakából és nem is a többség számszeru túlsúlyából vezeti le, hanem a gazdasági szükségszeruségbol és e szükségszeruség felismerésébol, ez a szükségszeruség pedig a kapitalizmusnak a néptömeg által való megszüntetéséhez vezet, s mindenekelott a tokés anarchiában nyilvánul meg.
Ami a tokés gazdaságban mutatkozó anarchiának ezt az utolsó, dönto kérdését illeti, maga Bernstein csupán a nagy és általános válságokat tagadja, de a részleges és nemzeti válságokat nem. Ezzel csupán kétségbe von nagyon sok anarchiát, és egyidejuleg elismeri egy kevés anarchia létezését. A tokés gazdaság Bernsteinnél úgy jár, mint - hogy egyszer Marxszal is szóljunk - ama balga leányzó a gyermekkel, amelyik „csak egészen kicsi” volt. Mármost a dologban az a baj, hogy olyasvalamiben, mint az anarchia, a kevés és a sok egyformán rossz. Ha Bernstein elismer egy kevés anarchiát, akkor az árugazdaság mechanizmusa magától gondoskodik ennek az anarchiának óriásivá fokozásáról - az összeomlásig. De ha Bernstein azt reméli, hogy - az árutermelés egyideju megtartásával - lassanként a kevés anarchiát is feloldhatja rendben és harmóniában, akkor megint csak a polgári vulgáris közgazdaságtan egyik legalapvetobb hibájába esik bele, mert a cseremódot a termelési módtól függetlennek tekinti.(1)
Nem ez a megfelelo alkalom arra, hogy egészében megmutassuk azt a meglepo zurzavart a politikai gazdaságtan legelemibb alaptételeit illetoen, amely Bernstein könyvében tapasztalható. De egy pontot, amelyre a tokés anarchia alapveto kérdése juttat el bennünket, röviden megvilágítunk.
Bernstein kijelenti, hogy a marxi munkaértéktörvény csupán absztrakció, ami a politikai gazdaságtanban szerinte nyilvánvalóan szitok. De ha a munkaérték csupán absztrakció, „gondolati kép” (44. old.), akkor minden jóravaló polgárnak, aki szolgált a hadseregben és lerótta az adóit, ugyanolyan joga van hozzá, mint Karl Marxnak, hogy bármely ostobaságot ilyen „gondolati képpé”, azaz értéktörvénnyé tegyen. „Tulajdonképpen Marxnak éppen úgy joga van eltekinteni az áruk tulajdonságaitól olyannyira, hogy azok végül már csak egyszeru emberi munka tömegeinek megtestesülései maradnak, mint ahogy a Böhm-Jevons iskolának jogában áll az áruk minden tulajdonságától elvonatkoztatni hasznosságukon kívül.” (41-42. old.)
Tehát a marxi társadalmi munka és a Menger-féle absztrakt hasznosság Bernsteinnek egykutya: mind csupán absztrakció. Bernstein tehát egészen megfeledkezett arról, hogy a marxi absztrakció nem kitalálás, hanem felfedezés, hogy ez nem Marx fejében létezik, hanem az árugazdaságban, nem elképzelt, hanem valóságos társadalmi léte van, olyan valóságos léte, hogy vágják és kalapálják, mérik és vésik. A Marx által felfedezett absztrakt emberi munka ugyanis kifejlett formájában nem más, mint - a pénz. S éppen ez Marx egyik legzseniálisabb közgazdasági felfedezése, míg az egész polgári közgazdaságtan számára, az elso merkantilistától az utolsó klasszikusig, a pénz misztikus lényege hétpecsétes titok maradt.
Ezzel szemben a Böhm-Jevons-féle absztrakt hasznosság valóban csupán gondolati kép vagy még inkább a gondolatnélküliség képe, privát ostobaság, amelyért sem a tokés társadalom, sem más emberi társadalom nem teheto felelossé, hanem egyes-egyedül a vulgáris polgári közgazdaságtan. Ezzel a „gondolati képpel” a fejükben Bernstein és Böhm és Jevons - az egész szubjektív gyülekezettel együtt - még húsz évig állhatnak a pénz misztériuma elott anélkül, hogy más megoldásra jutnának, mint amelyet már nélkülük is tudott minden suszter, tudniillik hogy a pénz „hasznos” dolog.
Bernstein tehát teljesen elvesztette érzékét a marxi értéktörvény iránt. De az elott, aki némiképp jártas a marxi közgazdaságtani rendszerben, minden további nélkül világos lesz, hogy az értéktörvény nélkül az egész rendszer teljesen érthetetlen marad, vagy, konkrétabban szólva, az áru lényegének és cseréjének megértése nélkül az egész tokés gazdaság, összefüggéseivel együtt, szükségképpen rejtély marad.
De mi az a marxi varázskulcs, amely kinyitotta elotte az összes kapitalista jelenségeknek éppen legbelsobb titkait, amely lehetové tette, hogy játszi könnyedséggel oldja meg azokat a problémákat, amelyeknek még csak a létezését sem sejtették a klasszikus polgári közgazdaságtan legnagyobb koponyái, így Smith és Ricardo? Nem más, mint az egész tokés gazdaságnak történelmi jelenségként való felfogása, mégpedig nemcsak hátrafelé, ahogy ezt a klasszikus közgazdaságtan a legjobb esetben értette, hanem elore is, nemcsak a feudális-gazdasági múltra vonatkoztatva, hanem különösen a szocialista jövore vonatkoztatva. Marx értékelméletének, pénzelemzésének, tokeelméletének, a profitrátáról szóló tanításának és így az egész gazdasági rendszernek a titka a tokés gazdaság mulandósága, összeomlása, tehát - ez csupán a másik oldal - a szocialista végcél. Marx eleve mint szocialista, azaz történelmi nézopontból vette szemügyre a tokés gazdaságot, s éppen és csakis ezért tudta megfejteni hieroglifáit, és megfordítva, mert a szocialista álláspontot tette a polgári társadalom tudományos elemzésének kiindulópontjává, ezért tudta tudományosan megalapozni a szocializmust.
Ezen kell lemérni Bernsteinnek könyve végén tett megjegyzéseit, ahol azon „dualizmus” (kettosség) miatt panaszkodik, „amely az egész monumentális marxi muvön végigvonul”, „amely dualizmus abból áll, hogy a mu tudományos vizsgálódás kíván lenni, s mégis egy jóval megfogalmazása elott kész tételt akar bebizonyítani, hogy egy olyan séma az alapja, amelyben az eredmény, amelyre a fejtegetésnek vezetnie kellene, már eleve adva volt. A ”Kommunista Kiáltvány“-ra (azaz a szocialista végcélra! - R. L.) való visszatérés itt a marxi rendszerben az utópizmus egy tényleges maradványára utal.” (177. old.)
Ám a marxi „dualizmus” nem más, mint a szocialista jövo és a kapitalista jelen, a toke és a munka, a burzsoázia és a proletariátus dualizmusa, monumentális tudományos visszatükrözése a polgári társadalomban létezo dualizmusnak, a polgári osztályellentéteknek.
S ha Bernstein ebben az elméleti dualizmusban Marxnál „az utópizmus maradványát” látja, akkor ez csak naiv beismerése annak, hogy tagadja a polgári társadalomban rejlo történelmi dualizmust, a kapitalista osztályellentéteket, hogy számára maga a szocializmus „az utópizmus maradványává” lett. Bernstein „monizmusa”, azaz egységessége, az örökkévalóvá tett tokés rend egységessége, annak a szocialistának az egységessége, aki végso célját elvetette, hogy helyette az egyetlen és megváltoztathatatlan polgári társadalomban lássa az emberi fejlodés végét.
De ha Bernstein nem látja magában a kapitalizmus gazdasági szerkezetében a kettosséget, a szocializmushoz vezeto fejlodést, akkor, hogy a szocialista programot legalább formájában megmentse, a gazdasági fejlodésen kívül eso, idealista szerkezethez kell folyamodnia, és magát a szocializmust kell a társadalmi fejlodés meghatározott történelmi szakaszából absztrakt „elvvé” változtatnia.
A Bernstein-féle „szövetkezetiség elve”, amely a tokés gazdaság feldíszítésére lenne hivatva, a szocialista végcélnak ez a leghígabb „párlata” ebben az összefüggésben nem úgy jelenik meg, mint Bernstein polgári elmélete által a társadalom szocialista jövojének tett engedmény, hanem mint Bernstein szocialista múltjának tett engedmény.
[A]Eduard
Bernstein: „A szocializmus elofeltételei és a szociáldemokrácia feladatai” (Stuttgart
1899.) címu könyvének ismertetése.
[B]Van der Borght:
Handwörterbuch der Staatswissenschaften. I.
[C]Nota bene! Bernstein
a kis részvények nagy elterjedésében annak nyilvánvaló bizonyítékát látja, hogy
a társadalmi gazdagság részvény-áldásával már az egészen kisembereket is kezdi
elárasztani. Valóban, melyik kispolgár vagy munkás venne különben például potom
egy fontért vagy húsz márkáért részvényeket! Sajnos, ez a feltevés egyszeru
számítási hibán alapul: a részvények névértékével számolnak piaci értékük helyett,
holott ez két különbözo dolog. Egy példa! A bányapiacon kereskednek többek között
a dél-afrikai Rand-bányákkal; ezek a részvények, mint a legtöbb bánya-értékpapír,
egyfontos = húszmárkás papírok. Áruk azonban már jelenleg negyvenhárom font
(lásd a március végi árfolyamjegyzéket), azaz nem húsz, hanem nyolcszázhatvan
márka! S átlagosan így van ez mindenütt. A „kis” részvények tehát, bármily demokratikusan
csengenek, valójában többnyire jó polgári és semmiképpen sem kispolgári vagy
akár proletár „utalványok a társadalmi gazdagságra”, mert névértékben a részvényesek
legkisebb része szerzi meg oket.
(1)A
második kiadásból kimaradt a következo lábjegyzet: „Bernstein ugyan elég terjengosen
válaszolt a ”Leipziger Volkszeitung“-ban megjelent elso cikksorozatunk néhány
pontjára, de úgy, hogy csupán zavarát árulja el. A válságokban való kételkedésére
vonatkozó bírálatunk megválaszolását például úgy könnyíti meg magának, hogy
el akarja hitetni: az egész marxi válságelméletet a jövo zenéjévé tettük. Ám
ez rendkívül szabad értelmezése szavainknak, mert mi csupán a válságok rendszeres,
mechanikus ismétlodését magyaráztuk meg, pontosabban szólva, a tízéves válságciklust
mint olyan sémát, amely csak a teljesen kifejlett világpiacnak felel meg. Ami
a marxi válságelmélet tartalmát illeti, azt valamennyi eddigi válság mechanizmusa
és belso gazdasági okai egyetlen tudományos megfogalmazásának nyilvánítottuk.
Még különösebbek Bernsteinnek bírálatunk más pontjaira adott válaszai. Arra
a megjegyzésre például, hogy a kartellek már azért sem szolgálhatnak eszközül
a tokés anarchia ellen, mert - amint a cukoripar mutatja - csupán élesebb konkurrenciát
idéztek elo a világpiacon, erre a megjegyzésre Bernstein azt válaszolja, hogy
ez igaz ugyan, de a kiélezodött cukorkonkurrencia Angliában a gyümölcsízek és
befottek óriási mértéku gyártását indította meg (78. old.). Olyan válasz ez,
amely az autodidaktáknak készült Ollendorf-féle nyelvkönyv elso részében foglalt
társalgási gyakorlatokra emlékeztet bennünket: ”A ruha ujja rövid, de a cipo
szuk. Az apa magas, de az anya lefeküdt aludni.“
Hasonló logikai összefüggésben válaszol Bernstein arra az érvelésünkre, hogy
a hitel sem lehet alkalmazkodási eszköz a tokés anarchiával szemben, mert inkább
még fokozza ezt az anarchiát: hiszen a hitelnek romboló tulajdonsága mellett
még egy pozitív, ”teremto-alkotó“ tulajdonsága is van, amelyet Marx ugyancsak
elismert. Annak számára, aki a marxi elmélet talaján állva egyáltalán a tokés
társadalomban látja a társadalom jövendo szocialista átalakításának összes pozitív
kiinduló pontjait, ez a megjegyzés a hitel vonatkozásában sem éppen újszeru.
A vitában arról a kérdésrol volt szó, hogy a hitelnek ez a pozitív, a kapitalizmuson
túlmutató tulajdonsága a tokés gazdaságban pozitívan is érvényre jut-e, hogy
leküzdheti-e a tokés anarchiát, ahogy Bernstein állította, vagy ellenkezoleg,
maga is ellentmondásossá fajul és csak még növeli az anarchiát, ahogy megmutattuk.
Bernstein megjegyzése ezzel szemben a ”hitel teremto-alkotó képességérol“, amely
az egész vita kiinduló pontját képezte, ennek folytán csupán elméleti menekülés
a túlvilágba a vita mezejérol.”