Rosa Luxemburg:
Társadalmi reform vagy forradalom?
Ennek az írásnak a címe első pillantásra meglepő lehet. Társadalmi reform vagy forradalom? Ellenezheti-e a szociáldemokrácia a társadalmi reformot? Vagy szembeállíthatja-e a társadalmi forradalmat, a fennálló rend átalakítását (amely végső célja) a társadalmi reformmal? Semmiképpen sem. Ellenkezőleg, a társadalmi reformokért, a dolgozó nép helyzetének még a fennálló rend talaján való javításáért, a demokratikus intézkedésekért vívott mindennapos gyakorlati harc a szociáldemokrácia számára az egyetlen út, amelyen vezetheti a proletár osztályharcot és a végső célra, a politikai hatalom megragadására és a bérrendszer megszüntetésére törekedhet. A szociáldemokrácia számára megbonthatatlan összefüggés áll fenn a társadalmi reform és a társadalmi forradalom között, mivel a társadalmi reformért folytatott harc az eszköze, a társadalom forradalmi átalakítása viszont a célja.
A munkásmozgalom e két mozzanatának szembeállítását Eduard Bernstein elméletében találjuk meg először, amelyet „A szocializmus problémái” című dolgozataiban, a „Die Neue Zeit” 1896-97-es évfolyamaiban és főként „A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai” című könyvében fejtett ki. Ez az egész elmélet gyakorlatilag kizárólag abba a tanácsba torkollik, hogy a szociális forradalomról, a szociáldemokrácia végső céljáról mondjunk le, a társadalmi reformot pedig, éppen ellenkezőleg, az osztályharc egyik eszközéből a céljává tegyük. Bernstein maga fogalmazta meg a legtalálóbban és a legélesebben nézeteit, amikor ezt írta: „A végső cél, bármi legyen is, számomra semmi, a mozgalom minden.”
De mivel a szocialista végcél az egyetlen döntő mozzanat, amely a szociáldemokrata mozgalmat a polgári demokráciától és a polgári radikalizmustól megkülönbözteti, amely az egész munkásmozgalmat a kapitalista rend megmentésére irányuló értelmetlen foltozgatásból e rendszer ellen, e rendszer megszüntetéséért vívott osztályharccá változtatja, a „társadalmi reform vagy forradalom?” kérdése a bernsteini értelemben a szociáldemokrácia számára egyúttal a „lenni vagy nem lenni?” kérdése. A Bernsteinnel és híveivel folytatott vitában végső soron nem erről vagy arról a harci módról, nem erről vagy arról a taktikáról, hanem a szociáldemokrata mozgalom egész létéről van szó.(1)
Kétszeresen fontos ez a felismerés a munkások számára, mert éppen róluk van itt szó, és az o befolyásukról a mozgalomban, mert az ő bőrüket viszik itt vásárra. A Bernstein által elméletileg megfogalmazott opportunista áramlat a pártban nem más, mint öntudatlan törekvés arra, hogy biztosítsák a pártba átjött kispolgári elemek felülkerekedését, az ő szellemükben formálják át a párt gyakorlatát és céljait. A társadalmi reform és a forradalom kérdése a végcél és a mozgalom kérdése, más oldalról a munkásmozgalom kispolgári vagy proletár jellegének a kérdése.(2)
(1)A második kiadásból kimaradt:
„A bernsteini elmélet felületes vizsgálatakor ez túlzásnak tűnhet. Nem a szociáldemokráciáról és céljairól beszél-e Bernstein lépten-nyomon, nem maga ismétli-e többször és kifejezetten, hogy ő is a szocialista végcélra törekszik, csak más formában, nem hangsúlyozza-e nyomatékosan, hogy a szociáldemokrácia mai gyakorlatát majdnem teljesen elismeri?
Természetesen ez mind igaz. De éppúgy igaz az is, hogy az elmélet fejlodésében és a politikában minden új irányzat kezdetben mindenkor régire támaszkodik, akkor is, ha belső magvát tekintve kifejezett ellentétben áll vele, hogy eloször a már meglevő formákhoz alkalmazkodik, azt a nyelvet beszéli, amelyet előtte beszéltek. Csak idővel tűnik elő az új mag a régi burokból, s találja meg saját formáit, saját nyelvezetét az új irányzat.
Azt várni a tudományos szocializmus ellenzékétol, hogy kezdettől fogva maga mondja ki világosan és érthetően a végső következtetésig belső lényegét, hogy nyíltan és mereven megtagadja a szociáldemokrácia elméleti alapját, a tudományos szocializmus hatalmának lebecsülését jelentené.
Aki ma szocialistának akar számítani, ám egyúttal hadat akar üzenni a marxi tannak, az emberi szellem leghatalmasabb termékének ebben a században, annak azzal kell kezdenie, hogy öntudatlanul hódolatát fejezi ki e tan előtt, miközben mindenekelott saját magát a hívének vallja, és benne magában keres támpontokat a legyőzéséhez, amit csupán továbbfejlesztésének tüntet föl. Ezért anélkül, hogy ezek a külsőleges formák megtévesztenének bennünket, ki kell hámoznunk a bernsteini elméletben rejlő magot, s éppen ez sürgetően szükséges pártunkban az ipari proletárok széles rétegei számára.
Nem lehet durvább sértéssel, nagyobb becsmérléssel illetni a munkásságot, mint ezzel a kijelentéssel: az elméleti vita csupán az ”akadémikusok“ dolga.
Már Lassalle megmondta egykor: ”Csak ha tudomány és munkások, a társadalomnak ezek az ellentétes pólusai, egyesülnek, akkor roppantják össze vaskarjaikban a kultúra valamennyi akadályát. A modern munkásmozgalom minden hatalma az elméleti felismerésen alapul.“"
(2)A második kiadásból kimaradt: „Ezért áll éppen a párt proletár tömegének érdekeben, hogy a legélénkebb és legbehatóbb módon foglalkozzon az opportunizmussal folytatott jelenlegi elméleti vitával. Amíg az elméleti felismerés csupán egy maroknyi ”akadémikus“ privilégiuma marad a pártban, addig mindig fenyeget az a veszély, hogy rossz útra tévedünk. Csak ha a nagy munkástömeg maga vette kézbe a tudományos szocializmus éles, megbízható fegyverét, akkor fog eltunni minden múló kispolgári roham, minden opportunista áramlat. Akkor áll a mozgalom is biztos, szilárd talajon. ”A tömeg megteszi.“ Berlin, 1899. április 1. Rosa Luxemburg.”