Lukács György
Történelem és osztálytudat
Written: Written: Bécs, 1922 karácsonya
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation
License
E cikkek összegyűjtése és könyvformában való kiadása semmiképpen sem kíván nagyobb jelentőséget kölcsönözni nekik annál, ami egyenként megilleti őket. Az eldologiasodás és a proletariátus tudata, valamint a Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez című cikkek kivételével, amelyeket kényszerű szabad időmben kizárólag e gyűjtemény számára írtam (habár ezek is meglevő alkalmi munkákon alapulnak), e tanulmányok pártmunka közben születtek, mint olyan kísérletek, amelyek a forradalmi mozgalom elméleti kérdéseit voltak hivatva tisztázni mind a szerző, mind pedig az olvasó számára. Ha most részben át is dolgoztam őket, ezzel semmiképpen sem szűnt meg alkalmi jellegük. Egyes cikkek esetében a radikális átdolgozás igazi lényegük megsemmisítését jelentette volna. Így például A történelmi materializmus funkcióváltása azon túlzott optimista reményeket tükrözi, amelyeket akkortájt sokan dédelgettünk a forradalom időtartamára és tempójára vonatkozóan. Az olvasó nem várhat tehát rendszeres és tudományos teljességet e cikkektől.
Mindazonáltal létezik bizonyos tárgyi összefüggés az egyes írások között. Ez már a cikkek sorrendjében is kifejeződik, ezért ajánlatos sorban olvasni őket. Ugyanakkor filozófiailag iskolázatlan olvasóknak azt tanácsolja a szerző, hogy az eldologiasodásról szóló cikket ugorják át, és csak az egész könyv elolvasása után térjenek vissza rá.
Néhány – sok olvasó számára talán feleslegesnek tűnő – szóban magyarázattal kell szolgálnom arra is, hogy miért foglal el olyan jelentős helyet e lapokon Rosa Luxemburg tanainak kifejtése és elemzése és a velük folytatott vita. Ennek nemcsak az az oka, hogy véleményem szerint Rosa Luxemburg volt Marx egyetlen olyan tanítványa, aki mind tárgyi-ökonómiai, mind pedig módszertani-ökonómiai szempontból valóban továbbfejlesztette, és a társadalmi fejlődés adott szakaszára konkrétan alkalmazta mestere életművét. Itt természetesen a könyv célkitűzéseinek megfelelően túlnyomórészt a kérdések módszertani oldala kerül előtérbe. A felhalmozáselméletnek és Marx gazdasági tanainak csak módszertani előfeltételeit és következményeit, nem pedig tárgyi-ökonómiai helyességüket tárgyaljuk. Többé-kevésbé minden olvasó számára világossá lesz majd, hogy a szerző tárgyi-tartalmi vonatkozásban is egyetért e nézetekkel. E kérdéseket azonban azért is szükséges volt ilyen kimerítően tárgyalni, mert Rosa Luxemburg gondolkodásának iránya sok Oroszországon kívüli, elsősorban német forradalmi marxista számára gyümölcsözően hasznosítható következtetéseiben csakúgy, mint tévedéseiben is, meghatározó jellegű volt, és részben még ma is az. Azok számára, akik ebből a pozícióból indultak ki, a valóban kommunista-forradalmi, marxista belátás felé csak a Rosa Luxemburg teoretikus életművével való kritikai polémián keresztül vezet az út.
Ezen az úton módszertanilag döntő jelentőségűek Lenin írásai és beszédei. Nem célja az itt közreadott írásoknak, hogy Lenin politikai életművét részletesen elemezzék. Azonban éppen a feladat ezen tudatos egyoldalúsága és korlátozása miatt nyomatékosan emlékeztetnünk kell arra, hogy mit jelent a marxizmus fejlődése számára Lenin mint teoretikus. Túlnyomóan politikusi súlya ma még sokak számára elfedi elméleti szerepét. Az adott pillanatra vonatkozó egyes kijelentéseinek aktuális-gyakorlati fontossága ugyanis mindig túlságosan nagy volt ahhoz, hogy mindenki számára világos legyen: e hatás előfeltétele végső soron a teoretikus Lenin gondolati mélysége, nagysága és termékenysége. Hatása azon alapul, hogy a marxizmus lényegének gyakorlati jellegét a világosság és konkrétság eddig még el nem ért fokára emelte; a csaknem teljes feledés homályából kiemelte ezt a mozzanatot, és e teoretikus tettel ismét kezünkbe adta a marxista módszer helyes megértésének kulcsát.
E sorok írójának legmélyebb meggyőződése ugyanis, hogy a feladat a marxi módszer lényegének helyes megértése és alkalmazása, nem pedig annak valamilyen „kijavítása”. Ha egyes helyeken vitába is szállunk Engels némely kijelentésével, akkor ez – s ezt minden értelmes olvasónak be kell látnia – az egész rendszer szelleme alapján történik; alapját az a felfogás képezi – s ez akár téves is lehet –, hogy ezeken a pontokon a szerző még Engelsszel szemben is az ortodox marxizmus álláspontját képviseli.
Amikor itt a javítás, a korrekció vagy a tőle való eltérés szándéka nélkül fogadjuk el Marx tanítását, amikor ezen fejtegetések legbenső szándékuk szerint Marx tanainak Marx értelmében való kifejtése, interpretációja kívánnak lenni, akkor ennek az „ortodoxiának” semmiképpen sem az a célja, hogy (Sztruve úr szavaival) megőrizzük a marxi rendszer „esztétikai integritását”. A célkitűzést az a nézet határozza meg, hogy Marx tanításában és módszerében végre rátaláltunk a társadalom és történelem megismerésének helyes módszerére. E módszer legbenső lényege szerint történelmi. Magától értetődik ezért, hogy szünet nélkül alkalmaznunk kell önmagára is; ez a belátás az itt közölt cikkek egyik leglényegesebb elemét képezi. Ez azonban egyszersmind tárgyi-tartalmi állásfoglalást is jelent a jelen időszerű problémáival szemben; a marxista módszer e felfogásának megfelelően ugyanis annak elsődleges célja a jelen megismerése. E cikkek módszertani jellege csak ritkán tette lehetővé konkrét jelenkori kérdések tárgyalását, így a szerzőnek itt kell rámutatnia arra, hogy véleménye szerint a forradalmi évek tapasztalatai minden lényeges mozzanatában fényesen igazolták az ortodox (tehát kommunista) módon felfogott marxizmust. A háborút, a válságot és forradalmat, a forradalom fejlődésének úgynevezett lassúbb ütemét és Szovjet-Oroszország új gazdasági politikáját is beleértve, csupa olyan probléma vetődött fel, amelyet az így felfogott dialektikus módszerrel meg lehetett, és kizárólag vele lehetett megoldani. Nem tartoznak e cikkek tárgykörébe az egyes gyakorlati kérdésekre adott, konkrét válaszok. Feladatuk sokkal inkább az, hogy tudatosítsák számunkra a marxi módszert, és helyes megvilágításba helyezzék annak végtelenül gyümölcsöző voltát a más módon megoldhatatlan problémák megoldása szempontjából.
Ezt a célt szolgálják az egyes olvasók számára talán túlontúl gazdagon felsorakoztatott Marx- és Engels-idézetek is. De ha idézünk, értelmezünk is. És a szerző úgy látja, hogy méltatlanul a feledés homályába süllyedt a marxi módszer számos nagyon lényeges mozzanata (éppen azok, amelyek döntően hozzájárulnának a módszer mind tárgyi, mind pedig rendszerbeli összefüggésének megértéséhez), s ezáltal nehézzé, sőt csaknem lehetetlenné vált e módszer éltető elemének, a dialektikának a megértése.
A konkrét és történelmi dialektika problémáját azonban csak oly módon tárgyalhatjuk, hogy részletesen elemezzük e módszer megalapozóját, Hegelt, valamint Hegel és Marx kapcsolatát. De még számos jó marxista számára is hiábavalónak bizonyult Marx figyelmeztetése, hogy nem szabad Hegelt „döglött kutya”-ként kezelni. (Engels és Plehanov fáradozásainak sem volt túl nagy hatásuk e tekintetben.) Marx is sokszor említi e veszélyt, így például ezt írja Dietzgenről: „Nagy baja, hogy éppen Hegelt nem tanulmányozta.” (Engelshez írott levél 1868. november 7-én.) Egy másik levélben pedig (1868. január 11.): „Az urak Németországban azt hiszik, hogy a hegeli dialektika döglött kutya. Ebből a szempontból sok minden terheli Feuerbach lelkiismeretét.” 1858. január 14-én megemlíti, hogy milyen „nagy szolgálatot” jelentett számára Hegel Logiká-jának újraolvasása a politikai gazdaságtan bírálata kidolgozásának módszere számára. Most azonban nem a Marx-Hegel-viszony filológiai oldaláról van szó; nem arról, hogy mit jelentettek Marx módszere számára a hegeli dialektika jelentőségéről vallott nézetei, hanem arról, hogy mit jelent valójában a marxizmus számára e módszer. E tetszőlegesen szaporítható kijelentéseket csak azért idéztük, mert a Tőke előszavának ismert része (ahol Marx a nyilvánosság előtt utoljára beszélt Hegelhez fűződő viszonyáról) sok szempontból hozzájárult ahhoz, hogy még marxisták is lebecsülték e kapcsolat tárgyi jelentőségét. Semmiképpen sem a viszony tárgyi jellemzéséről beszélek itt, amellyel teljesen egyetértek, és amelyet e cikkekben módszertanilag is konkretizálni kívánok. Kizárólag a Hegel „kifejezésmódjával” való „kacérkodás”-ról tett megjegyzésre gondolok. Ez gyakran azt eredményezte, hogy a dialektikát felületi, stilisztikai díszítésnek tekintették Marxnál, amelyet a „tudományosság” érdekében a lehető legteljesebben ki kell irtani a történelmi materializmus módszeréből. Így még olyan különben lelkiismeretes kutatók, mint például Vorlaender professzor úr is, úgy vélték, hogy Marx „tulajdonképpen csak két helyen” vagy legfeljebb „még egy harmadikon” „kacérkodott” hegeli fogalmakkal; nem veszik észre, hogy a módszer állandóan alkalmazott, döntő jelentőségű kategóriáinak egész sora közvetlenül a hegeli Logiká-ból származik. Ha észrevétlenül maradhatott a közvetlenség és közvetítettség Marx számára alapvető fontosságú különbségének hegeli eredete és tárgyi-módszertani jelentősége, akkor, sajnos, joggal elmondhatjuk, hogy Hegelt még ma is (annak ellenére, hogy az egyetemeken ismét szalonképessé, sőt mi több, divatossá vált) „döglött kutya”-ként kezelik. Mert hiszen mit is szólna Vorlaender professzor úr egy olyan filozófiatörténészhez, aki a kanti módszer egy mégoly eredeti és kritikai továbbfejlesztője esetében nem venné észre, hogy, mondjuk az „appercepció szintetikus egysége” A tiszta ész kritikájá-ból származik?
E felfogással szeretne e sorok szerzője szakítani. Úgy hiszi, hogy ma gyakorlati szempontból is fontos a Marx-értelmezés engelsi (a „német munkásmozgalom” a ,,német klasszikus filozófia örököse”) és plehanovi hagyományaihoz való visszatérés; hogy Lenin szavai szerint az összes jó marxistának „a hegeli dialektika materialista barátainak valamilyen társaságát” kellene megalapítania.
Hegellel kapcsolatban azonban ma éppen fordított a helyzet, mint magával Marxszal. Míg ez utóbbinál az a feladat, hogy a rendszert és módszert a maguk összefüggő egységében – úgy, ahogyan ez Marxban benne rejlik – értsük meg, és ezt az egységet megőrizzük, addig Hegel esetében ennek pont a fordítottját kell tennünk: külön kell választanunk az egymást sokszorosan keresztező és egymásnak részben élesen ellentmondó tendenciákat, hogy azt, ami Hegel gondolkodásában módszertanilag gyümölcsöző, a jelen számára is élő szellemi erőként mentsük át. E hasznosság és erő nagyobb, mint azt sokan gondolnák. Azt hiszem, hogy minél inkább képesek vagyunk e kérdés konkretizálására (amelyhez – szégyen, hogy ezt így ki kell mondani, de mégis szükségesnek látszik – természetesen elengedhetetlen Hegel írásainak ismerete), annál világosabbá válik hasznossága és ereje. Persze: nem a zárt hegeli rendszeré. Hegel rendszere, amint előttünk áll, történelmi tény. Véleményem szerint a beható kritika magával e rendszerrel kapcsolatban is annak megállapítására kényszerülne, hogy nem egy bensőleg valóban egységes, hanem több, egymással összeépült rendszerrel van dolga. (A Fenomenológiá-nak és magának a rendszernek a módszere közti ellentmondások csak például szolgálnak ezekhez az eltérésekhez.) Ha tehát Hegelt nem lehet többé „döglött kutya”-ként kezelni, akkor szét kell zúzni a történelmi rendszer halott építményét, hogy ezáltal ismét élővé és hatékonnyá válhassanak a gondolkodásában meglevő, továbbra is rendkívül időszerű tendenciák.
Közismert, hogy maga Marx is foglalkozott egy Dialektika megírásának gondolatával. ,,A dialektika valódi törvényei – írta Dietzgennek – már Hegelben is benne vannak; igaz, hogy misztikus formában. A feladat tehát e forma lehántása.” Remélhetőleg nem kell külön hangsúlyozni, hogy ezek az írások egy pillanatra sem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy akár csak fel is vázolják ezt a dialektikát. Feltétlenül szándékuk azonban az, hogy ösztönözzék az ez irányú vitát, hogy módszertanilag ismét napirendre tűzzék a kérdést. Ezért minden alkalmat megragadunk, hogy utaljunk ezekre a módszertani összefüggésekre; hogy a lehetőségekhez képest a legkonkrétabban felmutathassuk mindazokat a helyeket, ahol a hegeli módszer kategóriái lényegbevágóak a történelmi materializmus számára, mind pedig azokat, ahol élesen elválik egymástól Hegel és Marx útja; így anyagot, és (amennyiben lehetséges) irányt is szolgáltathatunk e kérdés égetően szükséges megvitatása számára. Részben ez a szándék magyarázza az eldologiasodásról szóló cikk második részében a klasszikus filozófia részletes tárgyalását. (Csak részben azonban. Éppilyen szükségesnek látszott számomra ugyanis az, hogy a polgári gondolkodás ellentmondásait végre ott elemezzem, ahol ez a gondolkodás rátalált filozófiailag legmagasabb rendű kifejeződésére.)
Az ilyenfajta írások elemzéseinek az az elkerülhetetlen hiányossága, hogy lemondanak a tudományos teljesség és rendszeresség jogos követelményéről, anélkül hogy ezáltal népszerűbbé lehetnének. Teljes mértékben tudatában vagyok e hiányosságnak. De e cikkek keletkezésének ismertetése és szándékaimnak megjelölése nem csupán mentegetőzésül szolgál; arra kíván ösztönözni – ami ezen írások valódi célja is –, hogy a dialektikus módszer kérdése, mint élő és aktuális kérdés, vita tárgyává váljék. Ha e cikkek a kezdetét vagy csupáncsak az ürügyét jelentik a dialektikus módszer valóban gyümölcsöző megvitatásának (amely ismét széleskörűen tudatosítaná a módszer lényegét), akkor feladatukat tökéletesen teljesítették.
E hiányosságok megemlítése mellett hadd utaljak a dialektika kérdésében járatlan olvasónak meg egy (teljesen elkerülhetetlen, mert a dialektikus módszer lényegében rejlő) nehézségre. Ez a fogalmi meghatározások és a terminológia kérdése. A dialektikus módszer lényegéhez tartozik, hogy megszüntetve őrzi meg az elvont egyoldalúságukban hamis fogalmakat. A megszüntetve-megőrzésnek ez a folyamata azonban egyben azt is szükségessé teszi, hogy mégis szüntelenül ezekkel az egyoldalú, elvont és hamis fogalmakkal dolgozzunk; a fogalmak helyes jelentésüket nem definíciók által, hanem abban a módszertani funkcióban nyerik el, amely megszüntetve-megőrzött mozzanatokként tartja meg őket a totalitásban. E jelentésváltozás a Marx által korrigált dialektikában terminológiailag még kevésbé rögzíthető, mint magában a hegeliben. Ha ugyanis a fogalmak csupán történelmi valóságok gondolati alakjai, akkor egyoldalú, elvont és hamis alakjuk az igazi egység mozzanataként éppen hozzátartozik magához ehhez az igazi egységhez. Hegel elemzései ezzel a terminológiai nehézséggel kapcsolatban a Fenomenológia előszavában tehát még helyesebbek, mint ahogyan ezt maga Hegel véli, mikor ezt mondja: „Ahogyan ez a kifejezés: a szubjektum és objektum egysége, a véges és végtelen egysége, a lét és gondolkodás egysége stb. azt a helytelen mozzanatot tartalmazza, hogy objektum és szubjektum stb. azt jelentik, amik egységükön kívül, az egységben tehát nem jelentik azt, amit kifejezésük mond, éppúgy a hamis többé nem mint hamis az igazság mozzanata.” A dialektika tiszta történetivé válásában ez az állítás ismét csak dialektikussá válik: a „hamis” mint ,,hamis” és egyben mint „nem-hamis” is az „igaz” egy mozzanata. Ha tehát a hivatásos „Marx-meghaladók” Marxnál a „fogalmi élesség hiányáról”, ,,meghatározások” helyett puszta „képekről” beszélnek, akkor éppolyan reménytelen képet mutatnak mint Schopenhauer „Hegel-bírálata”, amely Hegelnél „logikai baklövéseket” próbált kimutatni: teljes képtelenséget arra, hogy akár a dialektikus módszer ábécéjét is megértsék. Egy következetes dialektikus azonban e képtelenségükben nem annyira különböző tudományos módszerek ellentétét fogja látni, hanem olyan társadalmi jelenséget, amelyet (amennyiben társadalmi-történelmi jelenségként ragadja meg) dialektikusan megcáfol, és egyben megszüntetve-megőriz.
Bécs, 1922 karácsony