Written:
Source: Történelem és osztálytudat, 1971., Magvető
Könyvkiadó
First Published: Kommunismus, 1920. 40. szám
Translator: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Véget ért az olasz munkások utolsó nagy ütközete. Nagyrészt teljesültek konkrét követeléseik. Elhagyták az elfoglalt gyárakat, és visszaadták „jogos” tulajdonosaiknak. Nem maradt egyéb, mint egy furcsa módon tisztázatlan légkör; ezt legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy valamennyi párt gyoztesnek tekinti magát. A Corriere della Sera például a „mérsékelt elemek diadaláról” ír az olasz munkásmozgalomban. ,,A merészség diadala volt ez; kiderült, hogy mihelyt az értelmes elemek nyíltan mertek állást foglalni, azonnal gyozni tudtak.” (Október 21.) Még nyíltabban fejezodik ki Giolitti gyozelmi tudata. A Neue Freie Presse egy távirata szerint (november 4-én) ezt nyilatkozta:
„Külföldön a gyáraknak a munkások által történt ellenorzésével kapcsolatban is pontatlan és hamis hírek kaptak lábra. A félreértések oka az volt, hogy óriási különbség van az »ellenorzés« szó angol és olasz jelentése között. Amerikában és Angliában a »control« szó csaknem annyit jelent, mint a parancsolásra és meghatározásra való jog, Olaszországban viszont csupán »utólagos ellenorzést«. Távol álljon tolem az olasz ipar bolsevizálása, meggyozodésem azonban, hogy törekvéseim iparunk hasznára válnak. A valóságos viszonyokat ismero munkás ugyanis kívánságait ezekhez a viszonyokhoz fogja alkalmazni, és így eltunik szégyenteljes bizalmatlansága a gyárak uraival szemben. A munkások e morális javulása kedvezoen fog hatni a termelésre is, mert ösztönözni fogja a munkásokat; ez pedig – ismétlem – számunkra az egyetlen kiút.”
A káosz még nagyobb azáltal, hogy a munkásság széles rétegei között is gyozelmi hangulat uralkodik. Nem csupán az Avanti hirdeti a munkások gyozelmét, hanem még a szindikalisták körében is gyozelemként értékelik a megegyezést. Még a forradalmi szindikalistáknak is az a véleményük, hogy kizárólag a „vezetés” következetlen magatartása az oka annak, hogy a mozgalom nem vezetett teljes gyozelemre. Az olasz munkások elso legnagyobb és legforradalmibb fellendülése szellemi status quóval végzodött.
Itt kell elkezdeni azon válság elvi áttekintését, amely véleményünk szerint az olasz munkásmozgalmat sújtja. A harcban alkalmazott taktikát kell eloször szemügyre vennünk. A harc módja ugyanis nagyon fontos tanulságokat rejt magában az egész munkásmozgalom számára; annál is inkább, mivel a jelenlegi, nagyon kusza olasz helyzet nem pusztán a sajátos viszonyok és körülmények terméke, hanem szükségszeruen következett a harc folyamán alkalmazott tisztán szindikalista taktikából. Ha számos módosulással is tehát, de Nyugat-Európa (és Amerika) minden olyan országában valószínuleg meg fog ismétlodni e helyzet, ahol nincsenek hagyományai egy forradalmi pártnak, vannak viszont ezzel szemben forradalmi-szindikalista tradíciók. Nagyon sok múlik ezért azon, hogy idejekorán felismerjük az olasz proletariátus problematikus helyzetének elvi kérdéseit, és ezekbol a leheto leggyorsabban levonjuk a helyes következtetéseket.
Furcsamód egymásra utal s ezért a leheto legtanulságosabb módon kiegészíti egymást a moszkvai kongresszus és az olasz fémmunkások mozgalma. A kongresszus az elméletben végleg leküzdötte a szindikalista ideológiát, és az elfogadott tézisekben (amelyek megvitatásában az olasz szindikalisták, az IWW és a shop-steward-mozgalom képviseloi is részt vettek) megjelölte e veszély gyakorlati elkerülésének útját. A fémmunkások mozgalmában pedig a világproletariátus szemlélteto oktatásban részesült a tisztán szindikalista cselekvés veszélyes korlátairól. Lehet, hogy az olasz proletariátus nagy csoportjai számára dogmatikusnak vagy tisztán elméletieknek tunnek majd a moszkvai tézisek. A gyárfoglalások tanulsága azonban csak az lehet számukra, hogy egyedül e tézisek követése jelenthet forradalmi kiutat abból a kritikus helyzetbol, amelybe az olasz proletariátus került.
A kongresszus ötödik, a kommunista párt forradalombeli szerepét tárgyaló tézise lényegében a következoképpen hangzik:
„A kommunista Internacionálé a leghatározottabban elveti azt a nézetet, amely szerint a proletariátus önálló politikai párt nélkül is végrehajthatná forradalmát. Minden osztályharc egyben politikai harc is. E harc (amely elkerülhetetlenül polgárháborúvá változik) célja a politikai hatalom megragadása. A politikai hatalmat azonban csak politikai párt képes megragadni, megszervezni és irányítani. A politikai hatalom megragadása csak akkor nem lesz véletlen epizód, csak akkor válik a proletariátus által végbevitt, tartós kommunista társadalomépítés kiindulópontjává, ha a proletariátust olyan szervezett és kipróbált párt vezeti, amely mind a kül- mind pedig a belpolitika területén szigorúan kifejezésre jutó célokkal és közvetlen intézkedések számára kézzelfogható módon kidolgozott programmal rendelkezik.
Az osztályharc egyben a proletármozgalom legkülönbözobb formáinak központi összefogását és közös vezetését is megköveteli (szakszervezetek, fogyasztási egyesületek, üzemi tanácsok, muvelodési munka, választások stb.).
Csak egy politikai párt lehet ez az összefogó és irányító központ. Ha lemondunk e központ létrehozásáról és megerosítésérol, arról, hogy alárendeljük magunkat, akkor lemondunk a különbözo csatatereken harcoló, egyes proletár harci osztagok vezetésének egységes jellegérol is. A proletariátus osztályharca olyan koncentrált agitációt igényel, amely egységes nézopontból világítja meg a harc különbözo szakaszait, s a proletariátus figyelmét minden egyes pillanatban meghatározott, az egész osztály számára lényeges feladatokra irányítja. Mindez nem valósítható meg egy centralizált politikai gépezet, tehát egy politikai párt nélkül.
Az a propaganda tehát, amelyet a forradalmi szindikalisták és A világ ipari munkásai-nak (IWW) hívei az önálló munkáspárt szükségessége ellen folytatnak, objektíve csak a burzsoázia és ellenforradalmi »szociáldemokrácia« támogatását szolgálja. A kommunista pártok ellen folytatott propagandájukban (e pártokat kizárólag szakszervezetekkel vagy más formátlan, »általános« munkásegyesületekkel akarják helyettesíteni) a szindikalisták és indusztrialisták találkoznak a leplezetlen opportunistákkal.
A forradalmi szindikalisták és indusztrialisták a burzsoázia diktatúrája ellen kívánnak harcolni, nem tudják azonban ennek módját. Nem veszik észre, hogy önálló politikai párt híján fej nélküli törzs a munkásosztály.
A forradalmi szindikalizmus és indusztrializmus csak a II. Internacionálé régi és dohos ideológiájával szemben jelent elorelépést. A forradalmi marxizmussal, azaz a kommunizmussal összehasonlítva azonban visszalépést jelent. Kizárólag a generálsztrájk, a tétlenség taktikájával a munkásosztály nem arathat gyozelmet a burzsoázia felett. A proletariátusnak fegyveres felkelésre kell készülnie. Aki ezt megérti, annak be kell látnia, hogy nem elégségesek a formátlan munkásegyesületek – szervezett politikai pártra van szükség.
A forradalmi szindikalisták gyakran beszélnek a határozott forradalmi kisebbség fontos szerepérol. Nos: a munkásosztály valóban mindenre elszánt kisebbsége, amelyik kommunista, amelyik cselekedni akar, amelynek programja van, amely meg akarja szervezni a tömegek harcát – éppen ez a kommunista párt.”
A forradalmi-kommunista cselekvésnek ezeket az irányvonalait a jelenlegi olasz helyzet testére szabták. Az olasz munkások forradalmi módon cselekedtek. A gyárosok kihívására adott válaszként a passzív rezisztencia olyan helyesen mérlegelt és hidegvérrel végrehajtott lépés volt, amely – mint ezt G. Z. elvtársnak a Kommunismus 36-37. számában megjelent elemzése bizonyítja – nagy károkat okozott a tokéseknek. Logikus és szükségszeru következménye volt ennek a gyárak elfoglalása. A forradalmi munkásokon uralkodó szindikalista ideológia azonban mégis zsákutcába vezette a mozgalmat. Igaz ugyan, hogy a munkások elfoglalták a gyárakat; igaz az is, hogy csodálatra méltó fegyelemmel és érettséggel bizonyították be: nemcsak termelni tudnak tokések nélkül, hanem még a termelés növelésére is képesek. A dönto pillanatban azonban a legfontosabb válaszra váró kérdés a következo volt: hogyan fog a munkásosztály kijönni az elfoglalt gyárakból?
Magától értetodik, hogy a kérdést nem opportunista-,,reálpolitikus” megfontolások diktálják. Nem tartjuk egészen helyénvalónak azokat a félelmeket, amelyek még kommunista oldalon is megnyilvánultak (pl. a Rote Fahne 409. számában); ezek attól tartottak, hogy a mozgalom elszigeteltsége miatt fog kudarcot vallani – például azért, mert a bankok visszavonják hiteleiket. Az érv eloször is gyakorlati szempontból nem egészen tartható. Az olasz proletariátus már számos esetben bebizonyította, hogy ilyenkor is képes segíteni magán. Így például az anconai dokkok munkásai 70 000 lírát vettek fel egy helyi banknál, hogy kifizethessék a béreket; a veronai munkáskamara az elfoglalt gyárakban levo nyersanyagok terhére assignatákat bocsátott ki stb. Foképpen azonban elvi okai vannak az érv gyengeségének. Ha feltételezzük, hogy a mozgalom az egész munkásságra átterjedt volna, hogy Olaszország egész gazdasági élete, egész gazdasági gépezete a munkások kezébe kerül, akkor még mindig fennállt volna ugyanez a kritikus helyzet; mindaddig, amíg érintetlen a tokés állam hatalma. Márpedig az egész mozgalom során egyetlen lépés sem történt e hatalom megrendítése érdekében – még csak kísérletet sem tettek erre.
Ezért elsosorban a munkások szindikalista ideológiája viselte és viseli még ma is a felelosséget. A szindikalista gondolkodásmód nagy és következményekkel terhes hibája abban rejlik, hogy a munka és kizsákmányolás ellentétét a kizsákmányolás közvetlenül adott színterére, az üzemre korlátozza, így a munkásokat csupán a tokésekkel, nem pedig a tokés állammal állítja szembe. A szindikalizmus így – bár a szociáldemokrata pártok opportunizmusának ellenzékeként jött létre – sohasem volt képes az opportunizmus lényegének radikális leküzdésére. Ma már minden tisztán látó marxista számára világos, hogy a reformizmus és a forradalom közti ugrópont a tokés állam megismerése és értékelése. Csak az állam hamis megítélése, a marxista államelméletrol való megfeledkezés tette lehetové, hogy a munkáspártok tevékenységüket az államon belüli ellenzékként, az államért folytatott harcként – s ne az állam elleni harcként fogják fel. A szindikalizmus viszont a parlamenti-ellenzéki opportunizmus (önmagában helyes) elvetésével együtt minden tulajdonképpeni politikai tevékenységet elutasított. Ezzel azonban lényegében maga is az opportunizmus talajára helyezkedett. A háborúban ezért Jouhaux-nak, Merheimnek és társaiknak éppúgy csodöt kellett mondaniuk, mint Scheidemann-nak, Renaudelnek és Hendersonnak. Mindaddig, amíg kitart a szindikalizmus apolitikus ideológiája mellett, a szindikalistáknak az a része sem nohet fel az osztályharc jelenlegi, dönto szakaszának szintjére, amely megorizte forradalmi elkötelezettségét.
Olaszországban ma még messzemenoen ilyen a helyzet. A szakszervezetek, élükön D'Arragonával – természetesen opportunista alapon – csak szakszervezeti szinten kívánják továbbfolytatni a harcot. Nemcsak arról van szó, hogy tisztán szakszervezeti harci eszközöket használnak; céljuk is csak az üzemek szakszervezeti ellenorzése. De az eros, forradalmi-szindikalista kisebbség csak e kereteken belül kívánja ezen a követelésen túlvinni a harcot. Az Umanitá Nuova például október 12-én ezt írta: a gyárfoglalások kiterjesztése még ma is a legjobb módszer; biztosítja a termelomunka folytatását, és az ellenfélre hárítja a felelosséget az óriási és haszontalan vérontásért. Ez a káosz nélküli és a legkevesebb áldozatot igénylo forradalom.
Látható, hogy e cikk sem képes felismerni a munkások helyzetének dilemmáját. A dilemma a következo: vagy el kell hagyniuk a gyárakat – s ez mindenképpen, a körülményektol függetlenül, a tokések gyozelmét jelenti. Vagy ha nem ezt teszik, akkor fegyverrel a kezükben meg kell dönteniük a tokésállamot ahhoz, hogy megtarthassák az elfoglalt gyárakat. A gyárak meghódítása csak akkor lehet nagyon fontos lépés a hatalom meghódítása felé vezeto úton, ha tudatosan ilyen lépésként kezelik és értékelik. Rendkívül veszélyes helyzetbe hozza azonban a forradalom eloretolt állásait, mihelyt valódi hódításnak tekintik. Anélkül hogy sejtené ugyanis, a proletariátus ekkor az állam szilárd hatalmával kerül szembe; a harcot az állam által megválasztott, kedvezotlen körülmények között kell felvennie.
Ugyanez a helyzet a „gyozelem” által kivívott eredménnyel, a termelés ellenorzésével is. Teljesen a munkások ideológiai beállítottságától függ, hogy mit jelent ez a proletariátus felszabadulásáért folytatott harcban. Láttuk, hogy Giolitti úr hasznos, a munkásnak a tokés rendszerbe való integrálására, az osztályharc lecsillapítására és a „termelés” (értsd: a tokés termelés) helyreállítására alkalmas eszközt lát benne. A munkások számára elsosorban morális gyozelmet jelent – azt a tényt, hogy a tokések kapituláltak hatalmuk elott. Azonnal teljesen illuzórikusnak mutatkozik azonban e „reális vívmány”, mihelyt meg akarják valósítani. A feladat ugyanis ekkor az, hogy a „kivívott eredményt” az osztályharc kiélezésére használják fel. Ha a munkások valódi ellenorzést próbálnak megvalósítani – ezt a tokések semmilyen körülmények között sem turhetik. A munkások szemlélteto oktatásban részesülnek arról, hogy a kapitalizmus keretei között számukra semmit sem jelent az ellenorzés – meg kell hódítaniuk az egész hatalmat, ha helyzetükön javítani akarnak, ha valóban befolyásolni akarják a termelést. Ha azonban nem így fogják fel „gyozelmüket” – sajnos kevés jel mutat arra, hogy ez a helyzetfelismerés szélesköruen elterjedt volna az olasz proletariátus soraiban –, akkor az ellenorzés inkább veszélyt, mint sikert jelent. Az elokészület stádiumában levo forradalomra ugyanis az illúzióknál semmi sem veszélyesebb. Az illúziók világosan kifejezodtek például a Fiom nemzeti kongresszusán; itt Colombino elvtárs, viharos helyeslés mellett, azt állította, hogy „mikor Kerenszkij törvényesen biztosította a munkásoknak a gyárak feletti ellenorzést, a munkások a gyárak uraivá váltak” (Avanti, október 23.). Ez és az ehhez hasonló vélemények nem veszik figyelembe, hogy a bolsevikok vezette novemberi forradalom nélkül a munkások nemcsak hogy elvesztették volna „uralmukat” a gyárak felett, hanem valamilyen Kolcsak vagy Kornyilov még a cári rabszolgaságba is visszataszította volna oket. Az olaszországi ellenorzés akkor jelenthet Kerenszkij-periódust, ha vannak Olaszországban bolsevikok. A fejlodés azonban hasonlíthat az elmúlt év német fejleményeihez, a szociáldemokraták és függetlenek által elokészített Kapp-puccshoz is – amennyiben megragad „az üzemi tanácsok alkotmányos megalapozásának” szintjén. A veszély elhárítása az ideológia, a proletariátus osztálytudatának kérdése; attól függ, hogy a kommunista pártnak sikerül-e politizálnia a mozgalmat (Garino elvtárs Torinóból világosan kifejezésre juttatta ezt az elobb említett ülésen).
Rendkívüli mértékben növeli a veszélyt az olasz államférfiak megfontolt és okos viselkedése. Egy kissé szarkasztikus módon talán azt lehetne mondani, hogy Nitti és Giolitti urak Olaszország egyedüli marxista politikusai. Mindenesetre teljesen tudatában vannak annak, hogy az állam osztályokfelettiségének ideológiája a kapitalizmus további fennállásának rendkívül fontos eszköze. Minden egyes cselekedetükkel erosítik a szindikalisták és politikai opportunisták gondolkodásmódjának hibáját (akik tudatosan vagy tudattalanul kapituláltak e burzsoá ideológia elott). Az „állam” (látszólag) „semleges” marad a toke és munka között zajló osztályharc során. Az állam „közvetít”: az „összes” osztály „általános” érdekeit, „a” társadalom „magasabb” érdekeit képviseli, így az olasz burzsoázia politikai képviseloi olyan helyzetet hoznak létre, amelyben gyakorlatilag minden megtörténik, ami érdekében áll a kapitalizmusnak – a forradalmi munkások pedig nem ismerhetik fel ellenségüket a maga igazi alakjában. Az olasz kormánynak Szovjet-Oroszország kérdésében tanúsított magatartása is azt bizonyítja, hogy itt tudatos politikáról van szó. Itt úgy sikerült szabad kezet kapnia az ellenforradalom támogatásához, sot, végül is, az Oroszország elleni agresszív politikához való csatlakozáshoz, hogy „nagy politikát" folytatott az olasz szocialista párttal együtt; a proletariátusban így nem válhatott tudatossá, hogy a külpolitika is – szükségképpen – osztályharc.
A guardia regia mindig ugrásra kész, hogy abban a pillanatban lemészárolja a munkásokat, mihelyt valódi veszély fenyegeti a kapitalizmus fennállását. A proletariátus azonban még mindig nem látja elég világosan legveszélyesebb ellenségét. Az állam tehát taktikai fölényének tudatában várhat a támadással. Ehelyett közvetít, hogy a munkásmozgalom válsága a legrosszabb esetben is látszatgyozelemmel s az erre következo másnapossággal és megzavarodással végzodjön. A legkedvezobb esetben viszont – az állam „semlegességének” megorzése mellett – a közvetítés eredménye egy olyan „megegyezés”, amely valójában a tokések gyozelmét jelenti. E megfontolt politikára a legnagyobb veszélyt foleg azok a forrófeju tokések jelentik, akik gyengeséget látnak Giolitti és a volt szindikalista, Labriola (aki láthatóan kitunoen átlát volt elvtársai gyengeségein) magatartásában, és az „eros kéz” politikáját követelik. Ha követeléseik megvalósulnának, akkor ok maguk lepleznék le az államot, és a munkások is részesülnének az olyannyira szükséges szemlélteto oktatásban.
Az ehhez valóban megfelelo szerv természetesen a párt lenne. Csak a párt lenne képes arra, hogy megváltoztassa a mozgalom arculatát, szembeállítsa az állammal, politikai, tudatosan forradalmi irányt szabjon neki. Mind ez ideig elmulasztotta ezt. A szakszervezeti vezetok többsége mostanáig elutasította a párt vezeto szerepét. Egy kommunista módon tevékenykedo pártot azonban nem zavarhatnak és kötelezhetnek az effajta határozatok. A Lengyelország elleni német bojkottmozgalom „vezeto szervezete” is elutasította a kommunisták részvételét. Ezek azonban éppen ezen az elutasításon keresztül leplezték le a hamis tendenciákat és az árulást; a munkások politizálásának, az osztályharc kiélezésének érdekében éppen a vezetés apolitikus magatartását használták fel. Úgy tunik ezzel szemben, hogy olasz elvtársaink túlzottan passzív magatartást tanúsítottak az egész mozgalom folyamán; ezáltal teljesen kicsúszott kezükbol a vezetés. Igaz: nem hiányzanak az ellenkezo irányú, kedvezo jelek sem. A nápolyi szekció például elfogadott egy határozatot, amelyben eroteljesen hangsúlyozza a mozgalom politikai jellegét, és felszólítja a pártot, hogy a mozgalom vezetését ragadja ki a szakszervezetek kezébol. A római munkáskamarában pedig gyozedelmeskedett a politizálásra törekvo irányzat.
Ez jelent kiutat abból a válságból, amelyet a szindikalista ideológia okozott az olasz munkásoknak, és amely általában a szindikalista taktika válságává fejlodött. A szindikalizmus abból él, hogy a forradalmi munkások csalódtak a „politikusok” opportunizmusában, s ezért mindenfajta politikától elfordulnak. A szindikalizmus csak akkor válik valóban leküzdhetové, a forradalom csak akkor gyozhet, ha létrejön egy olyan politikai párt, amely a legszélsoségesebb szindikalizmusnál is tudatosabban forradalmi (s így ténylegesen forradalmibb), s amely így ott is utat mutathat a forradalmi cselekvés felé, ahol a szindikalizmus már zsákutcába kerül. A tokés állam ellen a siker reményével csak a kommunista párt veheti fel a harcot; csak ez a párt pillantja meg, ismeri fel és leplezi le ebben az államban a proletariátus igazi ellenségét. Olaszországban forradalmi helyzet van. A munkásságot igazi forradalmi szellem hatja át. Csak az elobb említett felismerésre van szüksége, hogy valóban készen álljon a dönto ütközetre. Elméletileg a moszkvai kongresszus tisztázta a helyzetet. Ha a párt tudatosan és tettre kész módon avatkozik be, akkor a szindikalizmus válsága ugyanezt a gyakorlatban is megteheti.
Sajnos azonban a párton belül sokkal elmaradottabb annál a forradalmi tisztázódás folyamata, hogysem képes lenne e missziója hatékony teljesítésére. Nemcsak arról van szó, hogy – amint már említettük – a párt nem tudta magához ragadni a vezetést; az utólagos elemzés és önkritika is nagyon kevéssel járult hozzá a mozgalom továbbviteléhez és a szindikalizmus válságának leküzdéséhez. (E sorok írása közben még nem állnak rendelkezésünkre a Bordiga-csoport megnyilatkozásai.) Önmagukban elkerülhetetlenek a téves taktika nyomán bekövetkezo hibák és vereségek; de – amennyiben kíméletlenül felfedezzük és végiggondoljuk ezeket – sokban hozzájárulhatnak a párt és vele együtt a mozgalom megerosödéséhez és megszilárdulásához. (Pl. a KPD-n belüli viták a Kapp-puccs után.) Nyíltan be kell vallanunk azonban, hogy – legalábbis, ami a központi vezetést illeti – még csak el sem kezdodött e tisztázódási folyamat az olasz pártban. Bár a küldöttek már hazatértek, még mindig nem indult meg a szindikalista taktika veszélyeivel és korlátaival foglalkozó vita – jóllehet ez képezte a moszkvai kongresszus egyik legfontosabb vitapontját. Mindazonáltal remélheto (a helyi szervezetekkel kapcsolatban sok jel utal is erre), hogy a kérdés, amelyet a mozgalom gyakorlata vet fel a párt számára, a perifériákból be fog hatolni a központba, hogy ott nyerjen elméleti, szervezeti és taktikai megoldást.
Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy a megoldás elofeltételei még nem állnak teljes mértékben rendelkezésre. A szindikalizmus ugyanis nem egyéb, mint a forradalmi, de még nem kelloen tudatos tömegek spontán reakciója a párt politikai opportunizmusára. A párt tehát csak akkor képes teljesen leküzdeni a szindikalizmust, csak akkor válhat a mozgalom igazi vezetojévé, ha kiveti magából az opportunizmus legkisebb maradványait is. A moszkvai kongresszus nyilatkozatai ebben a tekintetben is egyértelmuek; a kongresszus minden egyes szekcióját kötelezte, hogy saját soraiban is hajtsa végre e tisztogatást. Míg azonban az USP-n belül a leghevesebb erjedési folyamatot hozták létre a III. Internacionálé csatlakozási feltételei (és eloreláthatóan világosan különválnak a forradalmárok és opportunisták), addig úgy tunik, hogy az olasz pártban elég nagy a hajlandóság az ellentétek összemosására. Bár a pártvezetés ülésén Terracini radikális napirendje gyozött (igaz, hogy csekély többséggel, 7:5 arányban), a valóságos tisztogatást ez is a pártkongresszus idopontjáig, december végére halasztja.
Így még mindig hiányoznak a helyzet valódi tisztázásának elofeltételei. Igaz: a munkások katasztrófák nélkül hagyhatták el az elfoglalt gyárakat; semmiképpen sem szunt meg azonban annak a veszélye, hogy az elégedetlen proletártömegek spontán mozgalmai ismét a vezetok feje fölé nonek, és a munkások vagy fejjel rohannak a falnak, vagy pedig az ismételt eredménytelen erofeszítések következtében demoralizálódnak és ellankadnak. A veszély azért sem szunt meg, mert az egyetlen lényeges változás, amely az olasz proletariátus tudatában észreveheto, a szindikalizmuson belüli balratolódás. Nem változott a pártnak a mozgalommal szemben elfoglalt álláspontja; a reformisták kizárása nélkül itt nem is várható változás. Amíg ez be nem következik, válságos marad az olasz helyzet. Moszkvában világosan megmutatták a válságból kivezeto utat. A kongresszusi téziseken kívül Moszkva közvetlen felhívást is intézett az olasz proletariátushoz. A feladat most csak annyi, hogy ez utóbbi magáévá tegye s cselekedetei vezérfonalává változtassa a tanulságokat.