Lukács György

Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk. Előszó

Written:
Source:
Original title:
First Published: 1921
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2004. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

Rosa Luxemburg nemcsak halálával vált a proletárforrada­lom vértanújává: egész élete nem volt egyéb, mint egy nagy, kálváriás harc a proletariátus forradalmasításáért. Azért, hogy az osztályharc állásának helyes felismerését, melyet a szociáldemokrata opportunisták tudatosan vagy öntudatlanul elho­mályosítottak a munkásság előtt, belevigye a proletariátus ön­tudatába; azért, hogy az így kifejlesztett osztályöntudatból forradalmi cselekvések váljanak. Így Rosa Luxemburg nehéz életének nehéz küzdelmeit elsősorban a munkásmozgalom mai jobboldala és centruma ellen vívta meg. Nem csoda, hogy vé­gül Ebert és Scheidemann zsoldosai gyilkolták meg: ő elle­nük küzdött volt egész életében, a tudomány és az igazság nemes fegyverével; azok rágalommal, ferdítéssel, intrikával és hazugsággal igyekeztek lehetetlenné tenni befolyását a mun­kásságra. Végül, mikor már semmi sem használt, mikor Luxemburg forradalmi tömegek élén haladt a proletárosztály­harc fegyveres megvívására – agyonverették.

Rosa Luxemburg igazi vezére volt a proletariátusnak. Le­nin mellett talán az egyetlen méltó utódja Marxnak és Engelsnek. De ahogy a proletárforradalom lényegében különbözik a polgári forradalomtól – nem olyan ragyogó, mint az, de mé­lyebben járó, nem olyan heves ütemben előretörtető, de a tár­sadalom lényegét alaposabban átalakító –, úgy a proletárforradalom vezére is lényegében különbözik a polgári forrada­lom vezértípusától. Nem a nagy demagóg, a mindenkit ma­gával ragadó szónok és agitátor, a Dantonok és Kossuth La­josok fajtájából lesz ennek a forradalomnak igazi vezére, ha­nem az osztályharc tudományának, a forradalmi dialektiká­nak, a marxizmusnak legmélyebb elméjű művelőjéből. Ab­ból, aki a marxizmus segítségével a napi élet minden esemé­nyét helyesen képes elemezni, értékelni és megítélni, és ennek segítségével a munkásságnak a cselekvés helyes útját meg­mutatni.

Ámde a helyzet megítélésének és a cselekvés ily módon megszabott irányának helyességéből még nem következik, hogy a proletariátus széles tömegei azonnal megértik, és ennek értelmében cselekszenek is. Az opportunisták a napi és egyéni érdekek rövidlátó és félrevezető előtérbe tolásával év­tizedeken át megmérgezték a munkásosztály gondolatait és érzéseit. Hozzászoktatták őket ahhoz, hogy ne a munkásosztály egyetemes osztályérdekének nézőpontjából szemléljék az ese­ményeket, hanem ki-ki egyéni vagy legfeljebb szűkebb gyári vagy szakmai érdekeltségét vegye elsősorban figyelembe. En­nek segítségével sikerült nekik a proletariátus öntudatát el­homályosítani, forradalmi készségét félrevezetni: a munkás­ságot kispolgári, opportunista irányba terelni és nevelni.

Ez ellen a kispolgári opportunizmus ellen vívta Rosa Luxemburg élete nehéz harcát. Mint agitátor és mint szer­vező, mint napi újságíró és mint teoretikus, népgyűléseken, lapokban, kongresszusokon, különböző fegyverekkel, de mindig egyforma erővel harcolt a marxizmus igaz értelmének vé­delméért: a proletariátus forradalmasításáért. Ez a küzdelem tette naggyá, a proletariátus igazi vértanújává Rosa Luxem­burgot és küzdőtársait. Rosa Luxemburgot magát azonban a nagyok legnagyobbikává tette az a tény, hogy nemcsak helyes ösztönnel érezte meg az opportunizmusban rejlő veszedelmeket, hanem mély marxista tudással elemezte a jelen minden eseményét, látnoki ihlettel látta meg elsőnek a történelem lé­nyegét és mindazt, ami ennek megismeréséből a proletariátus cselekvései számára következik. Ha ma végigtekintünk Rosa Luxemburg élete munkáján, meg kell állapítanunk: minden kérdésben ő látta meg – Nyugat-Európában – elsőnek a tör­ténelmi helyzet való mivoltát; ő látta meg először helyesen az imperializmust mint a kapitalizmus utolsó szakaszát és szük­ségszerű következményeit: a világháborút és a világforradal­mat; ő ismerte fel először az imperializmus veszedelmével szemben való egyetlen lehetséges és hatályos fegyvert: a for­radalmi tömegmozgalmakat.

A burzsoázia és a proletariátus végső osztályharcának eljötte, ennek az osztályharcnak mikéntje, körülményei, lehető­ségei és fegyverei: ez Rosa Luxemburg élete munkájának tar­talma. Amikor az európai munkásmozgalom – és legkivált a német – már oly mélyre süllyedt az opportunizmusban, hogy az nemcsak a cselekedetek leplezett elszabotálásában, hanem nyíltan, elméletileg is megnyilvánulhatott, Rosa Luxemburg volt az első, aki a megalkuvás elméletével a proletariátus for­radalmának elméletét szegezte szembe. Igaz, Bernsteinnel, a reformizmus elméletének megalkotójával, akkor Kautsky is felvette az elméleti harcot. De a kétfajta küzdelmet ég és föld választotta el egymástól. Kautsky ti. rámutatott ugyan Bern­stein számos ténybeli és elméleti tévedésére, de öntudatlan gondossággal óvakodott attól, hogy a kérdés velejét érintse. Lényegében mégis „taktikai eltérésnek” minősítette Bernstein elmeletét, melyet a párton belül kell és lehet elintézni. Rosa Luxemburg éles és kíméletlen logikával mutatta ki, hogy itt választani kell. Választani kell aközött, hogy szocialista marad-e az ember vagy sem. Aki, mint Bernstein, azt tanítja, hogy a kapitalizmusban szakadatlanul nő az alkalmazkodási képesség a társadalom fejlődéséhez; hogy ezzel kapcsolatban a gazdasági válságok lehetősége és – ha mégis kitörnek – ere­jük és jelentőségük egyre csökken; aki szerint a munkásság­nak módjában áll a puszta szakszervezeti „küzdelem” segít­ségével, forradalom nélkül, a termelés megszervezését kezébe kerítenie; aki szerint a társadalom békésen „belenő” a szo­cializmusba – az megszűnt szocialista lenni, az elhagyta a for­radalmi szocializmus elméleti talaját.

Ezt a küzdelmet Rosa Luxemburg még – látszólag – együtt vívta meg Kautskyékkal; azok legfeljebb vitatkozásának „hangját” bírálták, „túlzásaival” nem azonosították magukat, „lényegében” azonban – azt mondták – egyetértenek vele. És a párt hivatalos álláspontja csakugyan Bernstein és a nyílt op­portunizmus elítélését jelentette. De amit Bernsteinék itt elvesztettek, megnyerték a gyakorlatban. Hiába mondta ki a német párt, hogy a forradalmi marxizmus álláspontján áll, gyakorlatban minél jobban közeledett a kapitalizmus végső válsága, annál közelebb jött Bernstein álláspontjához, annál opportunistább lett.

Rosa Luxemburg ezzel az opportunizmussal szemben min­den területen felvette a küzdelmet – most már egyedül, ke­vés megértő, forradalmi elvtárstól támogatva (Liebknecht, Mehring, Radek, Zetkin stb., akik közül azonban nem egy hagyta cserben, pl. Pannekoek, nem értve meg az ő mély ál­láspontját). És Kautskyék eleinte „semlegesen”, az előkelő „tudományosság” tárgyilagosságával szemlélték Luxemburg törekvéseit – később nyíltan ellene fordultak.

Élete főművének (mely Tőkefelhalmozás címmel 1913-ban jelent meg) tartalma az imperializmusnak mint a kapitalista fejlődés új, végső szakaszának elemzése; visszatérés Marx igazi módszeréhez; kísérlet annak szelleme segítségével meg­érteni az új idő problémáját, amelyet az opportunisták Marx betűire támaszkodva nem tudtak és nem akartak meglátni. A tőke akkumulációjának kérdése ti. a kapitalizmus fejlődésének életkérdése. Akkumulálni annyi, mint a kapitalista osz­tály évenként termelt haszna egy részének a segélyével a ka­pitalista termelést megnagyobbítani. Ez a rész annyi, amennyi marad, ha a kapitalista osztály egyévi egész hasznából levon­juk azt, amít a maga szükségleteire elfogyaszt. A többivel az üzemét nagyobbítja, bővíti. Az akkumuláció tehát a tőkések fogyasztásán túlmenő profit gazdasági értékesítésének kér­dése. Annak a kérdése, hogy az ilyen módon megnagyobbodó termelésben előállított árukat ki fogja megvenni? Minden jó­zan munkás számára azonnal világos a Rosa Luxemburg el­mélete: a tőke akkumulációjából szükségszerűen következik a tőkének az a törekvése, hogy a piacot szakadatlanul és kor­látlanul ki akarja terjeszteni. Mivel a belső piac felvevőké­pessége korlátolt, a tőke világméretekben való terjeszkedésre kényszerül (imperializmus). Mivel azonban előbb-utóbb be kell következnie egy olyan állapotnak, amikor az összes gyar­matok és érdekszférák az egyes imperialista-kapitalista érdek­csoportok biztos tulajdonában vannak, létre kell jönnie eme csoportok egymás között való élethalálharcának: a világhá­borúnak. A háború végső oka abban rejlik, hogy minden ügyes imperialista-kapitalista csoport a másik rovására akar kitérni a számára végzetes válság elől; azelől, hogy a növekvő kapitalista termelés számára nincs elég nagy piaca. Mivel pe­dig a világháború csak kísérlet kitérni e végzetes válság elől, és semmiképpen sem oldja meg magát a válságot, legfeljebb újabb világháborúk csíráit hinti el, a világháború szükségkép­pen a kapitalizmus végső válsága, és így a világforradalom felé kell hogy vezessen.

Ez ellen a napnál világosabb megállapítás ellen az opportu­nizmus „tudománya” oly éles és elkeseredett harcot hirdetett, melynek nincs párja a szocialista gondolat történelmében. Otto Bauerral és Hilferdinggel élükön az opportunizmus összes kiválóságai ,,tudományos” érvekkel, gúnyolódással, statisztikai anyaggal igyekeztek bizonyítani, hogy Rosa Luxem­burg nemcsak hogy téved – hanem problémát lát ott, ahol nincs is probléma. A tőke akkumulációjának kérdése szerin­tük nem kérdés: a tőke maga teremti meg a maga piacát. Az imperializmus „múló kilengés”, a válságok „átmeneti” jelle­gűek, a kapitalizmus – gazdasági szempontból – akár örökéletű is lehet. Legalább bizonyos, hogy nem maga ássa meg korlátlan, mindent forradalmasító fejlődésével a maga sírját.

Minden osztályharc-elméletnek a gyakorlat a legigazibb mértéke. Ahogy az opportunisták éveken át nem akarták tu­domásul venni az imperializmus létezését és vele a világhá­ború szükségszerű közeledtét, úgy a világháború kitörésekor nem voltak hajlandók ebben a világválság megindultát meg­látni, és legkevésbé ennek következményeit cselekvésük szá­mára levonni. A háborút, csakúgy, mint az imperializmust, epizódnak tekintették, melynek elmúlta után visszatér a „nor­mális” állapot: a szakszervezeti küzdelem, a parlamenti vá­lasztások, a nemzetközi kongresszusok ideje. Természetes, hogy ilyen körülmények között az opportunisták Internacionáléja összeomlott. Ők ezt is epizódnak tekintették. „Az Internacionálé a béke eszköze, nem a háborúé” – mondta a főbölcs, Kautsky.

Rosa Luxemburg elméleti és gyakorlati küzdelme az oppor­tunizmus ellen itt aratta legnehezebb és legragyogóbb diada­lát. Bár a háború legnagyobb részét börtönben töltötte, mégis ő volt az, aki Mehringgel, Liebknechttel, Jogichesszel együtt megszervezte a föld alatti háborúellenes küzdelmet. Mehring­gel együtt megalapították az Internationale című folyóiratot; később, a megnagyobbodott csoporttal, illegálisan kiadták a híres Spartacus-leveleket, megteremtették a Spartacus-szövet­séget. Ő volt az, aki az első napokban ingadozó Liebknechtet is helyes útra vitte, az ő elméleti tisztánlátásának köszönhető, hogy a háborúellenes küzdelem legnagyobb hősének ingadozása szinte csak napokig tartott, ő vetette meg az egész küz­delem elméleti alapjait is. A szociáldemokrácia válsága című, gyönyörű röpiratában újból nagyszabású képét adja az impe­rializmus fejlődésének, a háború világtörténeti jelentőségének, a proletariátus kötelességének saját hivatásával szemben, mely kötelezettséget a szociáldemokrácia nem tudta és nem akarta teljesíteni. És követelte, hogy teremtsék meg a prole­tariátus küzdelmének a világkapitalizmussal szemben szüksé­ges fegyverét: az új, forradalmi Internacionálét.

Mert Rosa Luxemburg az elmélet mellett sohasem felejtette el a gyakorlatot. Ahogy a legmélyebb és legigazibb elmélet az ő számára csak annyiban volt értékes, amennyiben a proleta­riátus előtt a cselekvés új útjait mutatta, úgy a kritika is csak eszköz volt neki pozitív harci eszközök feltárására. Rosa Luxemburg a forradalom közeledtét ugyanazzal a látnoki éleslátással figyelte, mint a felvonuló világháború veszedel­mét. Az 1905-1907-es orosz forradalom egy időre felriasztotta elméleti tunyaságából az európai szociáldemokráciát. Az orosz forradalom hatása alatt még a centrum, Kautskyék is azt hitték, hogy a forradalmak korszaka eljött, és elemzés tárgyává tették annak ott, először nagy stílusban megnyilvánuló harci eszközét: a tömegsztrájkot.

Ámde, mint a nyílt és leplezett opportunizmus minden el­mélete, ez is hamis pontokról indult el, hogy hamis eredmé­nyekhez, a nem-cselekvéshez jusson. Rosa Luxemburg itt is élesen felismerte a kiindulási pont helytelenségét. Az opportunisták két árnyalata ti. azon vitatkozott: vajon helyes-e, és mikor helyes igénybe venni a tömegsztrájkot mint harci esz­közt? Rosa Luxemburg ezzel szemben megállapította, hogy a kérdés helytelenül van feltéve. Mert nem arról van szó, hogy akarjuk-e, és mikor akarjuk a tömegsztrájkot (vagyis végső fokon: a forradalmat), hanem arról, hogy a gazdasági fejlődés következtében szükségszerűen létrejött tömegsztrájk tényével szemben milyen álláspontot foglalunk el: hogyan vezetjük a tömegsztrájkot a proletár forradalom irányába?

Ezzel gyökeresen megváltozik az organizáció kérdésében el­foglalt álláspont. A régi szociáldemokrata felfogás szerint az organizáció előfeltétele a forradalomnak: csak akkor lehet for­radalomra gondolni, ha a munkásság annyira meg van szer­vezve, hogy ezt eredményesen keresztülviheti. Ezzel a felfo­gással szemben teljesen helytálló Engels kritikája az anarchista tömegsztrájk-elméletről, mely szerint vagy a politikai viszo­nyok nem engedik meg ezt a tökéletes organizációt kifejlőd­ni, akkor a tömegsztrájk lehetetlen, vagy megengedik, és ak­kor a proletariátus hatalma oly nagy, hogy a tömegsztrájk fe­leslegessé válik. Rosa Luxemburg mindenekelőtt szakít a tö­megsztrájk merev, mechanikus felfogásával, mintha az egy egyszeri, jól előkészített, puccsszerű akció volna a politikai hatalom tudatos megragadására vagy valamely más politikai cél elérésére. Bő történelmi anyaggal kimutatja, hogy a tömeg­sztrájk folyamat. Nem eszköze a forradalomnak, hanem maga a forradalom. Nem puszta felhasználása a munkásosztály gaz­dasági hatalmának bizonyos politikai célok kivívására, hanem a gazdasági és a politikai harc elválaszthatatlan egysége. Fo­galmilag elválaszthatatlanul csap át ilyenkor a bérmozgalom a politikai harcba. Sőt, a forradalmi idők jelenlétét éppen ez az elválaszthatatlan egység jellemzi. Ennek megfelelően a szerve­zés nem előfeltétele, hanem következménye a tömegsztrájk­nak, a forradalomnak. A Kommunista Kiáltvány szavainak: hogy a proletariátus a forradalomban szerveződik osztállyá, az orosz forradalom világos bizonyságát adta. Annál is inkább, mivel a proletariátus mint osztály távolról sem azonos azokkal a munkásarisztokrata rétegekkel, melyeknek megszer­vezését az opportunizmus egyetlen vagy legalábbis legfőbb céljának tekinti. Minden országban – nemcsak a „hátramaradt” Oroszországban – széles rétegei vannak a proletariátusnak, Luxemburg Németországot illetőleg a bányászokat, a textilmunkásokat, a földmunkásokat sorolja fel, akiknek megszer­vezése csak forradalomban, csak forradalmi úton lehetséges. És ezek a „hátramaradt”, végsőkig kiszipolyozott rétegek a forradalomban, éppen mert ők igazán csak láncaikat veszít­hetik el, a forradalomnak legalább olyan megbízható harco­saivá válnak, mint a szakszervezetek régi büszkeségei.

Ezzel pedig új megvilágításba kerül a párt szerepe a forra­dalomban. Rosa Luxemburg elutasítja azt az álláspontot, mely különböző érvelések, különböző célok mellett közös az opportunistáknál és a puccsistáknál; mely szerint a párt sze­repe a forradalom „megcsinálása”. De azáltal, hogy a forra­dalmi tömegsztrájkot mint a gazdasági fejlődés következté­ben létrejövő elementáris kitörést írja le, nem tagadja a párt jelentőségét. Sőt, ellenkezőleg. Ő az első – az oroszok kivéte­lével –, aki a párt igazi szerepét a forradalomban: a spontá­nul létrejött tömegmozgalmak vezetését és irányítását felis­meri, és helyesen beállítja.

Ezzel a helyes felismeréssel Rosa Luxemburg visszatér az osztályharc tudományának ősforrásához, melyet az opportunista áltudomány hínárja oly sokáig eltakart: Marxhoz. Marx már az ötvenes évek elején élesen megállapítja a proletárfor­radalom lényegét, szemben a polgári forradalommal. És Rosa Luxemburg, az önálló, zseniális és hű tanítvány, követi őt annak a megállapításában, hogy a proletárforradalom nem végződhetik az államhatalom egyszeri, szerencsés és sike­res megragadásával, hanem hosszú, fájdalmas, visszaesések­ben gazdag folyamat. Az opportunista aggodalmaskodással szemben, hogy a proletariátus forradalma túl korán jön, és nem találja „érett” állapotban a gazdasági viszonyokat és a proletariátust, már a kilencvenes években kimutatja, hogy a forradalom gazdaságilag nem is jöhet túl korán, mert a proletariátus forradalmi erejének puszta ténye már következménye a gazdasági viszonyok érettségének. A hatalom megtartásának szempontjából viszont túl korán kell jönnie a forradalomnak. Mert a forradalmi érettséget csak forradalmi cselekvéssel, csak a forradalomban magában szerezheti meg a proletariátus.

Rosa Luxemburg, a forradalom fanatikusa, fanatikusán tisztán látó, minden illúziótól mentes forradalmár volt. Ami­kor 1918 novemberében kinyíltak előtte a börtönajtók, ami­kor lázongó tömegek kezdtek szerveződni Spartacus zászlaja alá, Rosa Luxemburg egy pillanatra sem becsülte túl a né­met forradalom akkori fejlettségét. Tudta jól, hogy a német proletariátus széles tömegei még nincsenek igazán forradal­masítva, hogy a politikai (a polgári) forradalom még csak kezd átlendülni a gazdasági (a proletár) forradalomba. Tudta jól, hogy a Noske által kiprovokált januári felkelésnek vere­séggel kell végződnie, hogy ez az összecsapás csak az első előőrsharcot jelenti a német forradalom számára. De amikor az osztálytudatos proletárok harcba indultak, Rosa Luxem­burg tudta, hogy az igazi vezérnek a tömegek között a helye. Tudatában az akkori harc kilátástalanságának, de éppen olyan biztos tudatában az eljövendő végső győzelemnek, mint igazi hős és vértanú esett el Noske zsoldosainak kezétől.

Lukács György Internet Archívum