Lukács György

A parlamentarizmus kérdéséhez

Written:
Source:
First Published: Kommunismus, 1920. 6. szám
Original title: Zur Frage des Parlamentarismus
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

1.

Mostanában általános, elterjedt vélemény, hogy a parlamen­tarizmus kérdése nem elvi, hanem pusztán taktikai kérdés. Ez az állítás, kétségtelen helyessége mellett, sok szempontból nem világos. Ha el is tekintünk attól, hogy csaknem minden alkalommal azok hangoztatják, akik gyakorlatilag a parla­mentarizmus mellett foglalnak állást, hogy ezért e kijelentés csaknem minden esetben a parlamentarizmus melletti állásfog­lalás is egyben, nagyon keveset mondunk azzal, ha kijelent­jük, hogy egy kérdés nem elvi, hanem csak taktikai jellegű. E megállapításnak külön nyomatékot ad az, hogy nem rendel­kezvén a szocializmus igazi ismeretelméletével, egyáltalán nem tisztázott a taktikai kérdések és elvek viszonya.

Még jelzések formájában sem tárgyalhatjuk behatóan e problémát. Ennek ellenére hangsúlyoznunk kell néhány dol­got. A taktika az elméletileg megállapított elvek gyakorlati alkalmazását jelenti. Ezért a taktika a célkitűzés és a közvet­lenül adott valóság közti összekötő kapocs. Meghatározott­sága éppen ezért kettős. Meghatározzák egyfelől a kommuniz­mus szilárdan megállapított elvei és célkitűzései; másrészt vi­szont az állandóan változó történelmi valóság is meghatározó tényező. Mikor ismételten szó esik a kommunista taktika nagyfokú hajlékonyságáról – legalábbis követelmény formájá­ban –, akkor a dolog helyes megértéséhez tudnunk kell, hogy a kommunista taktika e hatékonysága a kommunizmus elvi szilárdságának egyenes következménye. A kommunizmus változatlan elvei csak azért őrizhetik meg ezt a hajlékonyságot, mert feladatuk az, hogy a szakadatlanul változó valóságot élő és gyümölcsöző módon alakítsák. Merev és sematikus min­den „reálpolitika”, minden elvek nélküli cselekvés; s annál inkább ilyen, minél makacsabbul hangoztatják elvektől mentes jellegét (pl. a német imperialista politika). Semmiféle „reál­politika” sem szüntetheti meg a változások közepette megma­radó állandóságot, a sokaságban meglevő, irányadó mozzana­tot. Ha e funkciót nem tudja az elmélet betölteni, amely ké­pes a tények hasznos befolyásolására és önmagának a tények által való hasznosítására, akkor a megszokás, a sablon és rutin lép a helyébe, ezek pedig nem képesek az adott pillanat kö­vetelményeihez alkalmazkodni. A kommunista taktika abban különbözik minden polgári vagy szociáldemokrata-kispolgári „reálpolitikus” taktikától, hogy az elméletben, az elvekben gyökerezik. Ha tehát a kommunista párt számára taktikai kérdésként határozunk meg egy problémát, akkor a követke­ző kérdésekre kell választ várnunk. Először: milyen elvektől függ az adott taktikai kérdés? Másodszor: e függésnek meg­felelően milyen történelmi helyzetben alkalmazható a taktika? Harmadszor: ismét csak e függőség alapján, milyennek kell lennie az adott taktikának? Negyedszer: az elvi kérdésekkel való összefüggésük alapján hogyan kell elképzelnünk a külön­böző taktikai részletkérdések összekapcsolását?

2.

Ha közelebbről a parlamentarizmust mint a kommunizmus taktikai kérdését akarjuk meghatározni, akkor egyrészt mindig az osztályharc elvéből, másrészt pedig az egymással szemben álló osztályok anyagi és ideológiai erőviszonyainak jelenlegi, valóságos helyzetére vonatkozó konkrét elemzésekből kell kiin­dulnunk. Ebből mindjárt két döntő jelentőségű kérdésfeltevés adódik. Először: mikor jön egyáltalán számításba a parla­mentarizmus a proletariátus fegyvereként és taktikai eszkö­zeként? Másodszor: hogyan kell felhasználni e fegyvert a proletariátus osztályharcának érdekében?

A proletariátus osztályharca lényege szerint a polgári tár­sadalom tagadása. Ez semmiképpen sem jelenti a Marx ál­tal joggal kigúnyolt politikai közömbösséget az állammal szemben. Éppen ellenkezőleg: olyan harcmodort jelent, amely­ben a proletariátust egyáltalában nem kötik a polgári társada­lom által, saját céljai megvalósítása érdekében kiépített for­mák és eszközök, amelyben a kezdeményező fél minden esetben a proletariátus. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy a proletár osztályharcnak ez az egészen tiszta formája csak nagyon ritkán bontakozhat ki. Bár a proletariátus tör­ténetfilozófiai küldetése alapján állandó harcot folytat a pol­gári társadalom létezése ellen, adott történelmi helyzetekben nagyon gyakran defenzívába kényszerül a burzsoáziával szemben. A proletariátus osztályharcának eszméje nagy offen­zívát jelent a kapitalizmussal szemben. Ezt az offenzívát a tör­ténelem kényszeríti rá a proletariátusra. A proletariátus min­denkori taktikai helyzetét ezért legegyszerűbben ennek offen­zív vagy defenzív jellegével lehet leírni. Az eddig elmondot­takból már következik, hogy a defenzív helyzetekben olyan taktikai eszközöket is fel kell használni, amelyek legbenső lényegük alapján ellentmondanak a proletár osztályharc eszmé­jének. Ezeknek az eszközöknek mindenképpen szükséges al­kalmazása esetén mindig fennáll az az esély, hogy veszélyezte­tik a proletariátus osztályharcát – azaz a célt, amelynek érde­kében alkalmazták őket. A burzsoázia őseredeti eszköze, a parlament, így csak a proletariátus defenzív fegyvere lehet. Önmagától adódik tehát a válasz alkalmazásának időpontjára vonatkozóan: az osztályharc olyan szakaszában kell felhasz­nálni, amikor a proletariátus – akár a külső erőviszonyok, akár pedig saját ideológiai éretlensége következtében – nem képes saját támadó eszközeivel harcolni a burzsoázia ellen. A parlamenti tevékenység elkezdése tehát minden kommunista párt számára annak tudatát és beismerését jelenti, hogy belát­ható időn belül nem várható forradalom. Az ily módon defen­zívába szorult proletariátus ekkor felhasználhatja agitációs és propagandacélokra a parlament szószékét; pótlékként, a vé­leménynyilvánítás megszüntetett formái helyett kihasználhat­ja azt a „szabadságot”, amelyet a burzsoázia a parlament tag­jai számára biztosít; a burzsoáziával folytatott parlamenti csatározásokat felhasználhatja arra, hogy összegyűjtse saját erőit, s felkészüljön a burzsoázia elleni igazi, tulajdonképpeni harcára. Magától értetődik, hogy ez az időszak végső soron hosszú ideig is tarthat; ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy egy kommunista párt számára a parlamenti tevékenység sohasem lehet több, mint tulajdonképpeni harcának előkészítése – nem lehet azonos magával e harccal.

3.

A parlamenti taktika alkalmazásának helyes időpontjánál ne­hezebb meghatározni azt, hogyan viselkedjen a kommunista frakció a parlamentben; a két kérdés egyébként szorosan összefügg. Csaknem mindig Karl Liebknecht és a bolsevik dumafrakció példájára hivatkoznak.^[A] Mindkét példa azt bizonyítja azonban, hogy milyen nehéz a kommunistáknak meg­találniuk a helyes parlamenti magatartást, milyen rendkívüli képességekkel kell rendelkezniük a kommunista parlamenti képviselőknek. A nehézséget röviden úgy lehetne megfogal­mazni, hogy a kommunistáknak a parlamentben kell a parla­ment ellen harcolniuk – mégpedig olyan taktikával, amelynek segítségével egyetlen pillanatra sem helyezkednek a burzsoá­zia, a parlamentarizmus talajára. Nem arról van szó, hogy „tiltakozni” kell a parlamentarizmus ellen, hogy „harcolni” kell ellene a „viták” során – mindez még parlamentarizmus, legális aktus, forradalmi frázis. A parlamentarizmus, a burzsoázia uralma ellen a parlamenten belüli tettel kell harcolni. E forradalmi tett célja az, hogy ideológiailag előkészítse a proletariátusnak a defenzívából az offenzívába való átmene­tét; a burzsoáziát – és szociáldemokrata cinkosait – arra kény­szeríti, hogy osztálydiktatúrája olyan formában kerüljön nap­világra, amely veszélyeztetheti e diktatúra további fennállá­sát. Nem szavakban gyakorolt kritikáról van tehát szó akkor, amikor a burzsoázia parlamenten belüli leleplezésének kom­munista taktikájáról beszélünk – ez sokszor a burzsoázia által megtűrt puszta forradalmi frazeológia is lehet –, hanem a burzsoázia provokálásáról; arról, hogy a burzsoáziát olyan nyílt eljárásra, tettek által történő önleleplezésre kényszerítsük, ami az adott pillanatban számára kedvezőtlen lehet. Mi­vel a parlamentarizmus a proletariátus defenzív taktikája, a feladat a következő: a defenzívában is a proletariátus olda­lán maradjon a taktikai kezdeményezés, a burzsoázia előnyomulása pedig magára a burzsoáziára nézve váljon végze­tessé.^[B]

Ez az egészen rövid és nyers tárgyalás remélhetőleg már vi­lágosan láttatja azokat a rendkívüli nehézségeket, amelyek e taktika alkalmazását kísérik. Magában a parlamentben kell elérni a parlamentarizmuson való valóságos túljutást – ez az első nehézség, amelybe csaknem kivétel nélkül minden par­lamenti csoport beleütközik. Az uralkodó osztályok cselek­vésének legélesebb kritikája is puszta szó, puszta forradalmi frázis marad, amennyiben nem megy túl a parlamenti kereteken, ha nem az a következménye, hogy az osztályharc ép­pen e mozzanattal kapcsolatban lángol fel, hogy az osztály­ellentétek nyílt s ezáltal a proletariátus ideológiai fejlődését gyorsító módon kerülnek napvilágra. Éppen itt bukkanunk rá az opportunizmusnak, a parlamenti taktika nagy veszélyé­nek végső alapjaira: opportunista minden olyan parlamenti tevékenység, amely lényegében és hatásában nem megy túl a parlamenten, vagy legalábbis tendenciájában nem jelenti a parlamenti keretek szétrobbantását. Ezen a tényen a legcse­kélyebb mértékben sem változtathat még az e kereteken belül gyakorolt, legélesebb kritika sem. Ellenkezőleg: mivel a polgári társadalom éles kritikája lehetségesnek tűnik a parlament keretei között, ez hozzájárul a burzsoázia leghőbb kívánságá­hoz – a proletariátus osztálytudatának elhomályosításához. A polgári-parlamenti demokrácia fikciója ugyanis éppen azon alapul, hogy a parlament nem az osztályelnyomás, hanem „az egész nép” szerveként jelenik meg. A verbális radikalizmus azért opportunista és elvetendő, mert erősíti – parlamenti le­hetősége folytán – a proletariátus öntudatra még nem ébredt rétegeiben az e fikcióval kapcsolatos illúziókat.

A parlamentet tehát mint parlamentet kell szabotálni, a parlamenti tevékenységnek túl kell mennie a parlamentarizmuson. Ha ezt a feladatot állítjuk a kommunisták parla­menti képviselete elé, akkor olyan további taktikai nehéz­séggel kell számolnunk, amely még abban az esetben is ve­szélyezteti a munkát, ha az opportunizmus veszélye már leküzdöttnek tekinthető. Azzal, hogy a kommunista parlamenti frakció minden erőfeszítése ellenére is a burzsoázia kezében marad a kezdeményezés és ennélfogva a taktikai fölény is. A taktikai fölényt ugyanis az határozza meg, hogy a harcoló fe­lek közül melyik tud a maga számára kedvező harci feltéte­leket kényszeríteni a másikra. Már említettük, hogy a harc­nak a parlamenti kereteken belül maradása a burzsoázia tak­tikai győzelmét jelenti. A proletariátusnak ezért sokszor vá­lasztania kell: vagy kikerüli a döntő jelentőségű harcot (a parlamentarizmuson belül maradás: az opportunizmus veszé­lye), vagy olyan időpontban megy túl a parlamentarizmuson, akkor fordul a tömegek felé, amikor ez a burzsoázia számára kedvező. A kérdés megoldhatatlanságának legvilágosabb pél­dáját az olasz proletariátus jelenlegi helyzete szolgáltatja. A nyíltan kommunista zászlók alatt, nagyszabású „agitációként” lefolyt választások nagyszámú mandátumhoz juttatták a pár­tot. Mi ezután a teendő? Vagy részt kell venni a parlament „pozitív munkájában” – ezt kívánják Turati és a hozzá ha­sonlók. A következmény az opportunizmus győzelme, a for­radalmi mozgalom apálya. Vagy nyíltan szabotálni kell a par­lamentet; ennek következtében előbb vagy utóbb nyílt össze­csapásra kerül sor a burzsoáziával, ennek időpontját azonban nem a proletariátus választja meg. Félreértések elkerülése vé­gett hangsúlyoznunk kell, hogy nem abból a nevetséges előfel­tételezésből indulunk ki, mely szerint „ki lehet választani” a forradalom „pillanatát”; ellenkezőleg, meggyőződésünk, hogy a forradalom kitörése spontán tömegakciók következménye, s a párt szerepe ebben az esetben a cél tudatosítása és az irány­mutatás. Mivel azonban az összecsapás megindulásának színhelye a parlament, éppen ez a spontaneitás kerül veszélybe. Vagy üres demonstrációvá válik a parlamenti akció (ennek következményei – hosszú távon – kifárasztják és eltompítják a tömeget), vagy a burzsoázia sikeres provokációjára vezet. Ez utóbbitól való félelmében az olasz frakció reménytelenül in­gadozik az üres demonstrációk és a forradalmi szólamok óva­tos opportunizmusa között. (Igaz, hogy e módszertani-takti­kai hibák mellett tartalmi-taktikai hibákat is elkövettek – pél­dául a köztársaság melletti kispolgári tüntetés.)

4.

E példából egészen világosan adódik a tanulság: mennyire veszélyes lehet a proletariátus számára egy „választási győ­zelem”. Az olasz pártot fenyegető legnagyobb veszély ugyanis az, hogy parlamentellenes tevékenysége könnyen a parlament szétrobbantásához vezethet, holott az olasz proletariátus ideo­lógiailag és szervezetileg nem eléggé érett e döntő csatára. A választási győzelem és a felkészületlenség közötti ellentmon­dás rávilágít annak a parlamentarizmus melletti érvnek a gyengeségére, amely a parlamentet a proletariátus „sereg­szemléjének” tekinti. Ha ugyanis az elnyert szavazatok va­lóban megannyi kommunistát jelentenének, akkor feleslegessé válnának e meggondolások – már megvalósult volna az ideo­lógiai érettség.

Ebből azonban az is világos, hogy a választási agitáció pusz­ta propagandaeszközként való felhasználása sem probléma­mentes. A kommunista párt propagandájának célja a proletár­tömegek osztálytudatának megvilágosítása, a tömegek osz­tályharcra szólítása. Ennek megfelelően a lehető leginkább meg kell gyorsítani a proletariátuson belüli differenciálódási folyamatot. Csak ezáltal érhető el, hogy a forradalmi proletariátus tudatos és szilárd magja, a kommunista párt mennyisé­gileg és minőségileg is fejlődjön. A párt viszont a forradalmi cselekvés szemléltető oktatása révén magával ragadja és hely­zetük forradalmi tudatára ébreszti a csak félig tudatos rétege­ket. A választási agitáció ennek rendkívül kétséges eszköze. A szavazatok leadása ugyanis nemcsak hogy nem tett, hanem annál sokkal rosszabb: látszat-tett, a tett illúziója – így nem a tudat fejlődése, hanem elhomályosítása irányában hat. Lát­szólag hatalmas sereg jön így létre, amely azonban teljesen csődöt mond, mihelyt komoly helytállásra lenne szükség (a német szociáldemokrácia 1914 augusztusában).

E tényállás a parlamenti pártok tipikusan polgári lényegé­nek következménye. A parlamenti, polgári pártok végső – gyakran nem tudatos – célja éppen úgy az osztálytudat elhomályosítása, mint a polgári társadalom egész szervezetéé. A népesség elenyésző kisebbségét jelentő burzsoázia csak úgy képes fenntartani uralmát, hogy az összes anyagilag és ideo­lógiailag ingadozó, világos tudattal nem rendelkező réteget maga mögé sorakoztatja fel. A polgári-parlamenti párt ezért a legkülönbözőbb osztályérdekek eredőjét testesíti meg (a ka­pitalizmus álláspontjáról természetesen mindig jelentősebb a látszólagos, mint a valódi kompromisszum). Ha a proletariá­tus részt vesz a választási harcban, akkor csaknem mindig ezt a pártstruktúrát kényszerítik rá. A választási mechanizmus önmozgása, az a sajátossága, hogy a lehető legnagyobb „győ­zelem” érdekében működik, a jelszavaknak olyan irányt szab, hogy segítségükkel meg lehessen nyerni a „szimpatizánsokat”. Ha ez egyáltalán nem is – vagy legalábbis nem tudatosan – történik meg, a választás egész technikája akkor is a „szim­patizánsok” elcsábításán alapul. Ez azt a végzetes hatású ve­szélyt vonhatja maga után, hogy elválik a tett az érzülettől, felébred a hajlandóság a polgári módszerekre és az opportu­nizmusra. A kommunista pártok nevelő tevékenysége, a proletariátus világos tudattal nem rendelkező és ingadozó cso­portjaira gyakorolt hatása csak akkor járhat eredménnyel, ha a forradalmi cselekvés nyújtotta szemléltető oktatás által meg­szilárdítja bennük a forradalmi meggyőződést. A választási hadjáratok – polgári lényegüknek megfelelően – éppen az el­lenkező irányba hatnak; e hatást csak a legritkább esetben le­het leküzdeni. Az olasz pártot is fenyegeti ez a veszély. A párt jobbszárnya pusztán választási jelszónak tekintette a III. Internacionáléhoz való csatlakozást és a tanácsköztársaság kö­vetelését, így csak később – valószínűleg kedvezőtlenebb kö­rülmények között – kezdődhet meg a differenciáció folyamata, a tömegek valóságos megnyerése a kommunista cselekvés szá­mára. Mivel a választási jelszavak nincsenek közvetlen kap­csolatban a cselekvéssel, tendenciájuk az ellentétek elmosá­sára, az eltérő irányzatok egyesítésére irányul. Az osztályharc jelenlegi szakaszában, amikor a proletariátus valóságos, te­vékeny egységének megvalósításáról, nem pedig a régi pártok látszategységéről van szó, nagyon problematikusak e tulaj­donságok.

5.

A parlamenten belüli kommunista akció csaknem leküzdhe­tetlen nehézségei közé tartozik az is, hogy a parlamenti cso­port általában túlzottan nagy önállósággal és öntörvényűség­gel rendelkezik a párt életében. Magától értetődik, bár kö­zelebbről nem tárgyalható, hogy a polgári pártok számára ez az előnyös.^[C] Ha azonban valami hasznos a burzsoázia szá­mára, akkor az csaknem mindig problematikus a proletariátus szempontjából. Ebben az esetben is csak akkor van némi kilátás a parlamenti taktika imént említett veszélyeinek el­kerülésére, ha a parlamenti tevékenység teljes mértékben és feltétel nélkül alá van vetve a parlamenten kívüli központi vezetésnek. Ez elméletileg magától értetődőnek tűnik, a gya­korlat azonban arra tanít, hogy a párt és parlamenti frakció közötti viszony csaknem minden esetben fordított; a párt a parlamenti frakció uszályába kerül. Ezt bizonyítja Liebknecht esete is a háború alatt, aki – természetesen teljesen hiábavaló módon – saját Reichstag-frakciójával szemben a pártprog­ram kötelező érvényére hivatkozott.^[D]

A parlamenti frakció és párt viszonyánál rnég súlyosabb a parlamenti frakció és a munkástanács viszonya. Azok a ne­hézségek, amelyekbe itt az elméletileg helyes kérdésfeltevés ütközik, élesen rávilágítanak arra, hogy milyen problematikus a parlamentarizmus fenntartása a proletariátus osztályharcá­ban. A munkástanácsok az egész (tudatos és nem tudatos) proletariátus szervezeteiként már puszta létükkel is túlmu­tatnak a polgári társadalmon. Lényegüknél fogva a proletariá­tus kibontakozásának, akcióképességének és hatalmának for­radalmi szervezetei, s mint ilyenek, a forradalom fejlődésé­nek igazi mércéjét jelentik. Minden, amit a munkástanácsok­ban tesznek vagy elérnek, gyengíti a burzsoázia ellenállását; ezért nemcsak eredményként értékes, hanem elsősorban az osztálytudatos cselekvésre nevelés eszközeként. Éppen ezért a „parlamenti kretenizmus” csúcsát jelenti, mikor kísérletet tesz­nek arra (például az USPD), hogy „alkotmányjogilag is megalapozzák” a munkástanácsokat, s legális eszközökkel biztosítsák meghatározott tevékenységi területüket. A legali­tás a munkástanács halála. Mint a forradalmi proletariátus offenzívájának szerve, a munkástanács csak annyiban létezik, amennyiben a polgári társadalmat létében fenyegeti, amennyiben lépésről lépésre kiharcolja és előkészíti e társadalom lerombolását és ezzel együtt a proletártársadalom felépítését is. Létezése azonnal látszatlétezéssé válik, mihelyt legális lesz, mihelyt a kompetencia meghatározott határaival bíró szerve­zetként besorolják a polgári társadalomba; a munkástanács­ból vitaklub és bizottság keveréke – a parlament karikatúrája válik.

Létezhet-e egyáltalán egymás mellett a proletariátus tak­tikai fegyvereként a munkástanács és a parlamenti frakció? Kézenfekvő volna abból a tényből, hogy az egyik offenzív, a másik pedig defenzív jellegű, arra következtetni, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást.^[E]

Az ilyenfajta kibékítési kísérletek azonban nem veszik fi­gyelembe, hogy az osztályharcban az offenzív és defenzív dia­lektikus fogalmak; mindkettőjük a cselekvés egész világát zárja magába (egyes offenzív vagy defenzív jellegű akciókat), s így csak az osztályharc meghatározott szakaszán, akkor azonban kizárólagos érvénnyel alkalmazható. A két szakasz közti különbséget a legrövidebben és az itt tárgyalt kérdés szempontjából a legvilágosabban így lehetne leírni: a proleta­riátus mindaddig defenzívában van, amíg el nem kezdődik a kapitalizmus felbomlási folyamata. Ha elkezdődik a gazda­sági fejlődésnek ez utóbbi szakasza, akkor a proletariátus of­fenzívára kényszerül – függetlenül attól, hogy tudatosodik-e benne e változás vagy sem, hogy „tudományosan” megállapíthatónak és bizonyíthatónak tűnik-e számára. Mivel azon­ban az ideológia fejlődése nem egyszerűen követi a gazda­sági fejlődést, még egészen párhuzamosan sem mennek végbe soha, ritka az olyan eset, amikor ideológiailag megfelelően elő van készítve a proletár osztályharc offenzív szakaszának lehetősége és szükségszerűsége. Bár a tömegek spontán cse­lekvése a gazdasági helyzet következtében forradalmi irányt vesz, az opportunista vezető réteg – amely nem akar és nem is tud elszakadni a defenzív szakasz megszokásaitól – min­dig hamis vágányokra vezeti vagy teljesen szabotálja ezt. Az osztályharc offenzív szakaszában a proletariátussal ezért nem­csak a burzsoázia és az általa vezetett rétegek állnak szem­ben, hanem saját korábbi vezető rétege is. A kritika tárgya most már nem elsősorban a burzsoázia (az ő kritikáját már a történelem végzi), hanem a munkásmozgalom jobbszárnya és centruma, a szociáldemokrácia. Ennek segítsége nélkül ugyanis a kapitalizmusnak a legcsekélyebb kilátása sem len­ne egyetlen országban sem arra, hogy akár csak időlegesen is úrrá tudjon lenni jelenlegi válságán.

A proletariátus által gyakorolt kritika azonban a tett kri­tikája, a forradalmi cselekvésre való nevelődés – tehát szemléltető oktatás. Ennek az elképzelhető legalkalmasabb esz­közei a munkástanácsok. Bármely vívmánynál, amelyet a proletariátus javára ki tudtak vívni, fontosabb nevelő funkció­juk. A munkástanács a szociáldemokrácia halála. Míg a par­lamentben mindig van lehetőség arra, hogy a valóságosan meglevő opportunizmust forradalmi szólamokkal leplezzék, addig a munkástanács cselekvésre kényszerül – ellenkező eset­ben megszűnik létezni. E cselekvés – melynek tudatos veze­tője a kommunista párt – létrehozza a ma szükséges kritikát, az opportunizmus megszüntetését. Nem csoda, hogy a szociáldemokrácia visszaretten a rákényszerített önkritika elől. Az orosz munkástanácsoknak az első és második forradalom kö­zötti fejlődése világosan megmutatja, merre kell vezetnie en­nek a fejlődésnek.

Ezzel elméletileg-taktikailag meghatároztuk a munkásta­nács és parlament helyét: ahol – akár a legszerényebb keretek között is – lehetővé válik a munkástanács, ott felesleges a parlamentarizmus. Nemcsak felesleges, hanem veszélyes is: lényegéből fakad ugyanis, hogy a keretei között gyakorolható kritika tárgya csak a burzsoázia – a parlamentarizmus nem jelenti a proletariátus önkritikáját. A proletariátusnak azon­ban – még mielőtt a felszabadulás boldog országába lép – ke­resztül kell mennie az önkritika tisztítótüzén; itt szünteti meg és veti el a kapitalista időszakra jellemző – a szociáldemok­ráciában a legadekvátabban megjelenő – alakját, s ezáltal megtisztul.

^[A] Legutóbb Karl Radek: Die Entwicklung der Weltrevolution und die Taktik der kommunistischen Parteien im Kampfe um die Diktatur des Proletariats (A világforradalom fejlődése és a kommunista pártok taktikája a proletárdiktatúráért vívott harcban). Berlin. 1920. 29.
^[B] Biztos, hogy erre a taktikára gondol Engels is, gyakran – többnyire szándékosan – félreértett előszavában, amelyet az Osztályharcok Franciaországban-hoz írt. Azt mondja, hogy a rend pártjait az általuk teremtett „törvényes” állapotok semmisítik meg. Leírása kétséget kizárólag egy de­fenzív állapot leírása.
^[C] Ez összefügg azoknak az előnyöknek a kérdésével, amelyeket a ha­talom úgynevezett megosztása jelent a burzsoázia számára.
^[D] Karl Liebknecht: Klassenkampf gegen den Krieg (Osztályharc a há­ború ellen). Berlin, 1915. 53.
^[E] Max Adler javaslata a munkástanácsról mint második kamaráról

Lukács György Internet Archívum