Written:
Source:
First Published: Proletár, Wien, 1920. augusztus
19.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Korvin Ottó neve csak elfogatásával, mártírhalálával vált ismeretessé a világ proletariátusa előtt. Ez természetes is, mert Korvin Ottó nem tartozott sem a forradalom nagy néptribunjai, sem útmutató, elméleti vezetői közé, akiknek élete, munkája gyorsan és általánosan ismertté válhat. Hősiesen önfeláldozó elvtárs volt csupán, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó szervező. Tevékenységének nélkülözhetetlen voltát folytonosan érezte a magyarországi proletariátus, anélkül hogy a nagy tömegek előtt ismertté és meghitté vált volna.
A proletariátus előharcosai forradalmi jelentősegének fokmérője a proletariátus szeretete és a burzsoázia gyűlölete. Az osztályharc lényegéből folyóan mindegyik egyforma naggyá nő. A harcos személyétől függ azonban az, hogy melyiket és hogy milyen mértékben váltja ki előbb. A hallgató és csöndben dolgozó Korvin Ottó a diktatúra alatt – Szamuely Tibor mellett – mint a kommunisták leggyűlöltebb vezére vált ismertté. Mint a politikai rendőrség vezetője, éles szemmel és fáradhatatlanul őrködött a burzsoázia minden ellenforradalmi megmozdulása fölött. Nagy szervező tehetségével, fényes intuíciójával és kimeríthetetlen találékonysággal sikerült időben tudomást szereznie minden ellenforradalmi mozgalomról. Az ő érdeme volt, hogy a tanácsdiktatúra alatt sikerült féken tartani az ellenforradalmat. Az, hogy igen gyakran, sőt majdnem mindig elégtelenek voltak a rendszabályok az ellenforradalom megelőzésére és letörésére, nem rajta múlott, hanem azon, hogy a szociáldemokraták nyíltan vagy titokban szabotálták a forradalmat. Ennek a szabotázsnak a leküzdésére nemcsak Korvin Ottó, hanem a Kommunisták Magyarországi Pártja is túl gyönge volt. A burzsoázia biztos ösztönnel ismerte fel, hogy Korvin Ottó egyik legveszélyesebb ellensége volt. Bár mindenkit, aki ismerte, lebilincselt puha, líraian hangolt kedélye, bár magának a fehér jogszolgáltatásnak inkvizíciója sem tudott egyetlenegy „atrocitás”-t rá vagy szerveire bizonyítani, mégis megszületett a gyűlölet legendája Korvinról, a „vörös véreb”-ről, a „vörös hóhér”-ról, aki ezer meg ezer ártatlant gyötörtetett, és titokban kivégeztetett. Még ha egy szó sem igaz ebből a legendából (mint ahogy az összes hasonló legendákból Münzer Tamástól, Marat-n át Urickijig egy szó sem igaz), mégis Korvin Ottó derekasan megérdemelte a burzsoáziának ezt a vak, dühös gyűlöletét. A magyar forradalmárok közül kevesen voltak, akik az övéhez hasonló kérlelhetetlenséggel és fáradhatatlansággal küzdöttek a közös ellenség ellen. És az ellenség gyűlöletével egyidőben ébredt fel – előbb természetesen csak a tudatos előharcosok csoportjában – a proletariátus szeretete. Minden meglepetéssel szemben megvolt bennünk a biztonság érzése. Mindnyájan tudtuk: Korvin Ottó őrködik. Nyugodt lelkiismerettel harcolhattunk a frontokon a világ burzsoáziájának zsoldosai ellen, és szentelhettük magunkat otthon az újjáépítés munkájának. Éreztük, hogy Korvin Ottó éber, mindig látó szemeit az ellenség alattomos munkájára szegzi. A forradalom előőrse teljesen megbízható volt: minden harcot nyugodtan előkészíthettünk, minden szünetet nyugodtan kihasználhattunk.
Az akkor huszonöt éves Korvinnak már mozgalmas forradalmi múltja volt. Ő volt a tulajdonképpeni szervezője Magyarországon az antimilitarista mozgalomnak a világháború alatt. Nagy része volt az 1918 januári és júniusi sztrájkok előkészítésében és abban, hogy ezeket a mozgalmakat nem sikerült minden további nélkül a szociáldemokrata vezetők árulásának leszerelni. A Tisza gróf elleni sikertelen merénylet megszervezésében is részes volt. Még az 1918 októberi polgári forradalom előtt azon fáradozott, hogy egyesítse a proletárforradalmi erőket, és egyike volt a Kommunisták Magyarországi Pártja megalapítóinak. A pártban leginkább szervező munkát végzett egészen addig, míg 1919. február 15-én Kun Bélával és más vezetőkkel együtt letartóztatták és csak a Tanácsköztársaság kikiáltásakor bocsátották szabadon. Mint igazi organizátor, a diktatúra alatt a termelés szocialista felépítésének akarta szentelni erőit. A párt határozata más téren tartotta pótolhatatlannak, és kényszerítette, hogy vállalja az ellenforradalom fölött való őrködés feladatát. Mint igazi forradalmár, nem csupán kötelességszerűen vállalta, amit ráróttak, hanem teljes szeretettel és minden erejének megfeszítésével teljesítette feladatát, ami után nem vágyott, és ami személyes hajlandóságainak mélyen ellentmondott. Ebben az állásában vált híressé az addig majdnem ismeretlen Korvin: akit a burzsoázia gyűlölt és rettegett; akit azonban a proletariátus előcsapata becsült és szeretett.
Azonban mégiscsak a fehérterror alatt vált az egész világ proletariátusa előtt ismertté. A fehérterror tette őt a magyar munkások előtt a bukott forradalom szimbólumává. A tanácskormány bukása után a kommunista vezetőknek menekülniök kellett. Fegyveres ellenállásra nem lehetett gondolni. Csak elvakult romantikusok felejthették el azt, hogy a szociáldemokrata árulók által félrevezetett munkástömegek a diktatúra ellen és a „demokratikus” Peidl-kormány mellett voltak, hogy tehát a barikádharc Budapesten a munkások ellen való harc lett volna. És egy gondolkodó kommunista sem hihette azt, hogy a Peidl-kormány tovább fog élni néhány napnál vagy legfeljebb egy-két hétnél. A vezető elvtársak közül csak néhányan maradtak Budapesten. Illúziók nélkül – de mégis azzal a reménnyel, hogy a közbeeső „demokratikus” időszak talán mégis lehetővé teszi egy földalatti, illegális szervezet kiépítését a fehérterror idejére. Korvin Ottó volt a vezetőjük. Tudta, hogy mi vár rá, tisztában volt vele, hogy a burzsoázia gyűlölete és bosszúszomja elsősorban őellene fog irányulni, tudta, hogy az ő feltűnő külsejével a legkisebb megmozdulása esetén majdnem lehetetlen az elrejtőzés. De maradt, hogy a háború alatti illegális munkában és a diktatúra alatt szerzett tapasztalatait értékesítse ebben a szervezetben.
Maradt, de csak azért, hogy a proletariátus mártírjává váljék. Néhány nappal később, még a Peidl-kormány alatt, az áruló Peidl pribékjei letartóztatták. Hónapokon át a legembertelenebbül kínozták a börtönben, és végül még a burzsoázia „joga” szerint is semmitmondó vád alapján halálra ítélték és felakasztották. Az ellenforradalom gyűlölete kitombolta magát rajta. A proletariátus szemében, éppen szenvedéseivel, a leírhatatlan kínzások állhatatos eltűrésével, amelyek sosem tudtak belőle egy jajszót kisajtolni, vagy egy kijelentést, amely forradalmi becsületét beszennyezte volna, a forradalom szeretett hősévé vált. Most tudja Magyarország proletariátusa, hogy kit vesztett benne, és hogy valamikor kije volt Korvin Ottó.
Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyesen közel álltak hozzá. Mindenki mással mindig egyenletes, barátságos tárgyilagossággal beszélt.
Amikor a Peidl-kormány hivatalba lépése napján beszéltem vele, néhány nappal elfogatása előtt, utoljára csodáltam meg ezt a nyugodt-fölényes tárgyilagosságát. Egynéhány Budapesten maradt elvtárs beszélte meg vele a teendőket. Romantikusan túlfeszített, kalandokról álmodó vagy súlyos depresszióban vergődő elvtársak között Korvin barátságos tárgyilagossággal adta ki utasításait illegális lakásokra, az egymással való érintkezésre, összekötő szolgálatra stb.-re vonatkozóan. Mi is megbeszéltük, hogyan fogunk egymásnak tudósításokat küldeni, benyomásainkat kicserélni, hogyan fogom azt, amit írok, rajta keresztül a földalatti nyomdába eljuttatni. Azonban csak egyszer kaptam tőle tudósítást. Ez, mint minden, amit Korvin Ottó beszélt vagy írt, nyugodt volt, tárgyias, világos és találó, így jellemezték őt az összes elvtársak, akik a börtönben együtt voltak vele. A haláláig gyötört Korvin tiszta nyugalmával vigasz és felemelkedés volt összes fogolytársai számára. És amikor nyolc elvtárssal együtt halálra ítélték, a kivégzés előtt az ő példája és szavai voltak annak az erőnek a forrása, amely a néhány ingadozót és kétségbeesettet újra kiegyenesítette, és szent ügyünk büszkén meghaló mártírjává tette. A proletariátus egyszerű hőseként élt, és úgy is halt meg. Megérdemelte, hogy a proletariátus legnemesebb mártírjaival együtt őrizze meg emlékét minden időkre.