Lukács György

A fehérterror társadalmi hinterlandja

Written:
Source:
First Published: Proletár (Wien), 1920. augusztus 19.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2002
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License

Régi, kipróbált Marx-hamisítása és demagógiája a szociálde­mokráciának az, hogy az összes jelenségek megítélésénél elha­nyagolja azok történelmi (gazdasági és társadalmi) körülmé­nyeit, így akarván elkerülni azokat a következtetéseket, me­lyeket taktikája számára le kellene vonnia, így a szociálde­mokraták, ahelyett hogy burzsoá vagy proletárdemokráciáról beszélnének, egyre a demokráciát emlegetik „általában”; így beszélnek diktatúráról és terrorról „általában”, ahelyett hogy különbséget tennének aközött, mely osztályok gyakorolják a diktatúrát, alkalmazzák a terrort, és ennélfogva a terrornak milyen az irányzata, létalapja, fejlődése vagy megszűnési lehetősége. A terrort illetőleg nagy kegyesen, ha nem is valami különös történelmi belátással, különbséget tesznek vörös és fehér-terror között. Ámde ebből a különbségből nem vonnak le semmi következtetést. Vagy azt mondják, hogy a fehérterror mégis jobban dühöng, mint a vörös, vagy azt, hogy ők, mint igaz demokraták, az egyiket éppúgy gyűlölik, mint a másikat. Szóval: a különbség tulajdonképpen mégsem különbség. Tör­ténelmi, marxista különbséget tenni itt éppoly kevéssé képe­sek, mint a diktatúra vagy a demokrácia kérdésében.

Mi a vörös terror? A hatalomra jutott proletárosztály el­szánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltaka­rítsa a maga útjából. A proletárdiktatúra igazi célja az építés. Az erőszak alkalmazása, a terror, csak védelmi eszköz ebben a küzdelemben. Éspedig éppen azért védekező jellegű a prole­tárdiktatúra erőszakgyakorlása, mert a proletariátus most van a kapitalizmus ellen indított végső offenzívájának derekán. A proletárdiktatúra éppen építő és szervező munkájával méri az igazán halálos csapásokat a kapitalizmusra, általa szünteti meg a kapitalizmus társadalmi létalapjait. Az erőszak elkerülhetet­len, de alárendelt eszköz ebben a küzdelemben, melyet tehát a proletariátus csak abban az arányban alkalmaz, amennyiben a volt uralkodó osztályok aktív vagy passzív ellenállása ön­fenntartás okából erre kényszeríti. Sőt a vezetésre hivatott osz­tály természetes nagylelkűségével a proletariátus igen gyakran meg ott sem alkalmazza a terror eszközét, ahol erre igazán múlhatatlanul szükség volna; kegyelmet gyakorol saját bizton­ságának és fejlődésének rovására. És mivel a társadalom ter­mészetes fejlődése, ha nehéz harcok árán is, a szocializmus felé vezet, bizonyos, hogy a természetes fejlődés folyamán gyen­gülni fog az ellenforradalom ellenállása, és ezzel szükségszerű összefüggésben a vele szemben alkalmazott terror is. A dikta­túrának kétségkívül kell hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalma­zását követeli meg. De hosszabb-rövidebb idő után (minél eré­lyesebb a diktatúra kezelése, annál rövidebb idő kell ehhez) megszűnik vagy legalábbis csökken ez a szükségszerűség. Ilyen állapot felé halad ma – úgy látszik – Oroszország.

A fehérterror ellenben nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomra jutása a társadalom fejlődésének eszköze; amely tehát nehéz ellenállások leküzdése után bár, de mégis képes annak egészét megszervezni és működésbe hozni; amely uralomnak ily módon természetes irányzata – végül – normá­lis, békés körülmények felé mutat. A fehérterror akkor válik az elnyomó osztályok számára szükséges, egyetlen alkalmas harci eszközzé, amikor ezek a proletariátussal szemben védel­mi helyzetbe szorultak, amikor kétségbeesett védekezésük köz­ben egy csatát megnyertek, és kétségbeesetten, mindenáron azon vannak, hogy ennek a szükségképpen múló győzelemnek állandó jelleget adjanak. A fehérterror társadalmi létalapjá­nak visszássága abban jut legvilágosabban kifejezésre, hogy benne az összes elnyomó osztályok összefognak avégből, hogy a kizsákmányolást egyáltalában megvédjék.

A fehérterror az elnyomó osztályok szent szövetsége a pro­letariátus ellen; osztályközi béke olyan osztályok között, ame­lyeknek érdekei nem egyeztethetők tartósan össze. Sőt, melyeknek érdekellentétei, különösen a forradalom bukását kö­vető szakaszban, olyan élesekké válnak, hogy elintézésükre semminemű legális parlamentáris eszköz nem alkalmas. Ami­lyen magától értetődő volt az osztályok összefogása a győz­tes vagy legalább a győzelem alapos kilátásával támadó prole­tariátussal szemben, olyan csalódottaknak kell lenniök ez osz­tályoknak, kivétel nélkül, amikor a proletariátus már le van verve, amikor arról van szó, hogy ki élvezze a győzelem gyü­mölcseit. Mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek az osztályoknak érdekközössége egyedül az elnyomatás és kizsák­mányolás elvont lehetőségének fenntartásában áll. A valóságos kizsákmányolás mikéntje, szükségképpen, élesen szembehe­lyezi őket egymással. Teszem, a kisgazdák, akik a proleta­riátus uralma alatt derékhadát adták az ellenforradalomnak, akik a városi lakosság élelmezésének szabotálása révén elsősor­ban segítették győzelemre az ellenforradalmat, csalódva lát­ják, hogy az ellenforradalmi nagyvárost is élelmezni kell, hogy az ellenforradalom is csak papírpénzt ad a búzáért, hogy az ellenforradalom is kénytelen rekvirálni, ha a kisgazdák jó­szerével nem szolgáltatják be, amit rájuk róttak.

A fehérterror belső története ilyen módon az ellenforradalomban győztes osztályok kétségbeesett és eleve reménytelen küzdelme avégből, hogy a közös erővel kivívott győzelem harci fegyverét ki-ki saját (a másikkal ellenkező) érdekének szolgá­latába állítsa. Ez a küzdelem pedig nemcsak azért reményte­len, mert ahogy az ellenforradalom győzelme csak közös erővel volt kivívható, úgy a győztes ellenforradalom is csak együttműködés mellett tartható fenn, hanem azért is, mert az ellenforradalom legfőbb, egyetlen igazán hatályos fegyvere – a fehérterrort gyakorló karhatalom – egyik osztálynak sem áll igazán szolgálatában. A fehérterror nem osztályterror ab­ban az értelemben, ahogy a győztes proletariátus szervezett osztályerőszaka az. A fehérterror az elnyomatásnak egyálta­lában erőszakos, véres és mocskos kifejezése.

Mert ki gyakorolja a fehérterrort? A fehérterror korszaka igazi megvalósulását hozza a burzsoá ideológusok amaz elmé­letének, amely szerint az „állam” (a bürokrácia, a csendőrség­rendőrség és egyéb karhatalom) „felette áll” az osztályok egy­mással vívott érdekharcának. Ez hazugság volt a forradalmi korszakot megelőző időben, mert akkor az „állam” tényleges szolgálatában állott annak az osztálynak, mely a termelést a maga érdekei szerint megszervezni képes lévén, a saját érde­keinek bélyegét rányomta az egész társadalomra. A forradal­mak korszakában, különösen levert proletárforradalmak után, legkivált Közép-Európában, ez a helyzet lényegesen megvál­tozott.

A vesztes háború Magyarországot területének és lakosságának több mint felétől megfosztotta. Ennek az úgynevezett „ál­lamfenntartó” rétegekre katasztrofális következményei voltak. A többi nemzetiséget elnyomó magyar kisebbség „intelligen­ciája” ti. mindezeknek rovására a hadseregben és a közigaz­gatásban is magához ragadta az elfoglalható állások túlnyomó részét; parazita módjára berendezkedett egy nemzetiségi kereteit messze túlhaladó terület és népesség feletti uralomra. Ennek az uralomnak megszűntével ez az egész parazita réteg kenyér nélkül maradt. Mivel hasznos termelési munkára kép­telen, anyagi és társadalmi kiváltságairól pedig semmi körül­mények között nem hajlandó lemondani, egyetlen menekvése az elnyomó államgépezetnek olyan arányú kiterjesztése, mely – befelé a proletariátus ellen, kifelé imperialista háborúk fo­lyamán – régi kiváltságos helyzetét visszaadhatná neki.

Ennek a parazita rétegnek vezető elemei az aktív tisztek. Az ő helyzetüknek kilátástalansága fehérterror nélkül a leg­nyilvánvalóbb. Az ő anyagi és társadalmi boldogulásuk a leg­erősebben van hozzákötve egy imperialista nagyhatalom fenn­állásához, mely most már nem állítható helyre, és nem tart­ható fenn a fehérterror szakadatlan és kíméletlen alkalma­zása nélkül. Minden más fejlődés – még egy „demokratikus” átmenet is: egzisztenciájuk megsemmisítését kell hogy je­lentse. Leghívebb szövetségeseik és csatlósaik ebben a küzde­lemben az „intelligencia virága”, a diákok. A diákság utolsó nemzedékét a háború tanulmányaik közepén találta. Legna­gyobb részük bevonult, végigcsinálta a háborút, szellemileg és erkölcsileg eldurvult; tanulni pedig nem tanult semmit; ellen­ben a burzsoá állam tanügyi politikája révén mégis „diplo­mához” jutott, vagy kilátása van ahhoz jutni. Ezzel a diplo­mával megváltotta a jogot a privilegizált helyzethez, anélkül hogy bárminemű valóságos munkára felhasználható volna. Míg a „normális” állapotok helyreállítása rövidesen letaszí­taná e réteg túlnyomó részét a lumpenproletárság soraiba, ad­dig a fehérterror nemcsak szabad rablást, biztos megélhetést nyújt nekik, hanem mint az igazi „államfenntartó” rétegnek, a társadalmi megbecsülés, az előjogok élvezetének legjavát nyújtja nekik. Csoda-e, hogy ilyen módon eme rétegek számá­ra a fehérterror öncéllá válik? Hogy nem hajlandók lemon­dani róla még akkor sem, ha azoknak az osztályoknak érde­keivel, akiknek nevében a terrort gyakorolják, ellenkezésbe kerülnek? Nem mondhatnak le róla, mert ez a lemondás sa­ját halálos ítéletüknek aláírása volna.

A fehérterror agresszív, támadó karaktere ilyen módon mint a társadalmi fejlődés szükségszerűsége által halálra ítélt osztályok kétségbeesett önvédelme lepleződik le. A proletariátus terrorja azért védelmi jellegű, azért humánus, azért szo­rítkozik a múlhatatlanul szükséges erőszakra, mert a proleta­riátus mint osztály, végső és végül biztosan diadalmas támadását intézi az összeomló burzsoázia ellen, mert a győzelem végleges kivívása majdan feleslegessé fogja tenni az erősza­kot. A fehérterrort halálra ítélt mivolta ellenben mind kíméletlenebb dühöngésbe kényszeríti bele. A fehérterrornak nem felel meg semmiféle olyan társadalmi rend, amelynek elérése őt magát feleslegessé tenné. A fehérterror önmagát táplálja; öncél, nem eszköz. Azért hordja magában halálos betegségét. Az egymással éles harcban álló elnyomó osztályok nem képe­sek sem uralkodni rajta, sem szabályozni, sem a maguk érde­keinek szolgálatába állítani. Nem tudnak nélküle meglenni, pedig fennállása szakadatlanul aláássa az ő létalapjaikat is.

A fehérterror ugyanis, amilyen nélkülözhetetlennek érezte az elnyomók ellenforradalmi közössége a proletariátus győ­zelme idején, amilyen nélkülözhetetlen (objektíve) az elnyo­más jelenlegi fázisában, olyan elviselhetetlenné válik ez osz­tályok számára, amikor külön érdekeik már kialakultak. Egy­részt azért, mert a termelésben részt vevő minden osztály ér­dekei „rendezett”, „legális” állapotokat követelnek meg, olya­nokat, amelyekben az elnyomatás apparátusa láthatatlanul, zajtalanul, észrevétlenül működik, és nem zavarja sem a ter­melést, sem a forgalmat. Másrészt és főleg azért, mert a fehérterror természetes irányzata a szakadatlan növekedés. Öncél lévén, nem áll, nem állhat meg a proletariátus üldözésénél, hovatovább az úgynevezett uralkodó osztályoknak saját tes­tükön is meg kell érezniök öklei súlyát. A fehérterrorban a karhatalom osztálytudatossá vált. Tisztában van azzal, hogy az elnyomatás fennmaradása, no meg saját életfenntartása is csak addig van biztosítva, amíg a fegyver az ő kezében van. A fegyvert tehát nem adja ki a kezéből senki kedvéért, és sen­kitől sem tűrheti el, hogy a fegyver alkalmazásába beleszóljon.

Így válik a fehérterror önmagának sírásójává. Az ellen­forradalmi osztályegyüttműködés általa bomlik fel a leggyor­sabban, ő tépi le a leghatásosabban az elnyomó osztályról azo­kat a rétegeket, melyek a forradalomtól való rémületükben, osztályöntudat hiányában, hozzájuk csatlakoztak. Így az el­nyomó osztályok izolálódnak, élesen szembekerülnek egymás­sal – és szembekerülnek saját létfenntartó karhatalmukkal. A burzsoázia felbomlása, a forradalom végső előkészületi fo­lyamata ilyen módon a fehérterrorban éri el csúcspontját.

Azért dőre illúzió azt remélni, hogy a fehérterror bármiféle külső vagy belső oknál fogva „enyhülni” fog. A fehérterror mindaddig csak fokozódhatik, amíg a felbomlási folyamat olyan mérveket nem ölt, hogy az új életre és öntudatra ébredt proletariátus szervezett erőszakával küzdhet meg; a fehérter­ror elleni küzdelem csak akkor értékes és célravezető, ha egy­úttal a proletariátus diktatúrájáért vívott küzdelem.

Lukács György Internet Archívum