Written:
Source:
First Published: Proletár (Wien), 1920. augusztus
19.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Régi, kipróbált Marx-hamisítása és demagógiája a szociáldemokráciának az, hogy az összes jelenségek megítélésénél elhanyagolja azok történelmi (gazdasági és társadalmi) körülményeit, így akarván elkerülni azokat a következtetéseket, melyeket taktikája számára le kellene vonnia, így a szociáldemokraták, ahelyett hogy burzsoá vagy proletárdemokráciáról beszélnének, egyre a demokráciát emlegetik „általában”; így beszélnek diktatúráról és terrorról „általában”, ahelyett hogy különbséget tennének aközött, mely osztályok gyakorolják a diktatúrát, alkalmazzák a terrort, és ennélfogva a terrornak milyen az irányzata, létalapja, fejlődése vagy megszűnési lehetősége. A terrort illetőleg nagy kegyesen, ha nem is valami különös történelmi belátással, különbséget tesznek vörös és fehér-terror között. Ámde ebből a különbségből nem vonnak le semmi következtetést. Vagy azt mondják, hogy a fehérterror mégis jobban dühöng, mint a vörös, vagy azt, hogy ők, mint igaz demokraták, az egyiket éppúgy gyűlölik, mint a másikat. Szóval: a különbség tulajdonképpen mégsem különbség. Történelmi, marxista különbséget tenni itt éppoly kevéssé képesek, mint a diktatúra vagy a demokrácia kérdésében.
Mi a vörös terror? A hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltakarítsa a maga útjából. A proletárdiktatúra igazi célja az építés. Az erőszak alkalmazása, a terror, csak védelmi eszköz ebben a küzdelemben. Éspedig éppen azért védekező jellegű a proletárdiktatúra erőszakgyakorlása, mert a proletariátus most van a kapitalizmus ellen indított végső offenzívájának derekán. A proletárdiktatúra éppen építő és szervező munkájával méri az igazán halálos csapásokat a kapitalizmusra, általa szünteti meg a kapitalizmus társadalmi létalapjait. Az erőszak elkerülhetetlen, de alárendelt eszköz ebben a küzdelemben, melyet tehát a proletariátus csak abban az arányban alkalmaz, amennyiben a volt uralkodó osztályok aktív vagy passzív ellenállása önfenntartás okából erre kényszeríti. Sőt a vezetésre hivatott osztály természetes nagylelkűségével a proletariátus igen gyakran meg ott sem alkalmazza a terror eszközét, ahol erre igazán múlhatatlanul szükség volna; kegyelmet gyakorol saját biztonságának és fejlődésének rovására. És mivel a társadalom természetes fejlődése, ha nehéz harcok árán is, a szocializmus felé vezet, bizonyos, hogy a természetes fejlődés folyamán gyengülni fog az ellenforradalom ellenállása, és ezzel szükségszerű összefüggésben a vele szemben alkalmazott terror is. A diktatúrának kétségkívül kell hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalmazását követeli meg. De hosszabb-rövidebb idő után (minél erélyesebb a diktatúra kezelése, annál rövidebb idő kell ehhez) megszűnik vagy legalábbis csökken ez a szükségszerűség. Ilyen állapot felé halad ma – úgy látszik – Oroszország.
A fehérterror ellenben nem támaszkodhatik olyan osztályra, amelynek uralomra jutása a társadalom fejlődésének eszköze; amely tehát nehéz ellenállások leküzdése után bár, de mégis képes annak egészét megszervezni és működésbe hozni; amely uralomnak ily módon természetes irányzata – végül – normális, békés körülmények felé mutat. A fehérterror akkor válik az elnyomó osztályok számára szükséges, egyetlen alkalmas harci eszközzé, amikor ezek a proletariátussal szemben védelmi helyzetbe szorultak, amikor kétségbeesett védekezésük közben egy csatát megnyertek, és kétségbeesetten, mindenáron azon vannak, hogy ennek a szükségképpen múló győzelemnek állandó jelleget adjanak. A fehérterror társadalmi létalapjának visszássága abban jut legvilágosabban kifejezésre, hogy benne az összes elnyomó osztályok összefognak avégből, hogy a kizsákmányolást egyáltalában megvédjék.
A fehérterror az elnyomó osztályok szent szövetsége a proletariátus ellen; osztályközi béke olyan osztályok között, amelyeknek érdekei nem egyeztethetők tartósan össze. Sőt, melyeknek érdekellentétei, különösen a forradalom bukását követő szakaszban, olyan élesekké válnak, hogy elintézésükre semminemű legális parlamentáris eszköz nem alkalmas. Amilyen magától értetődő volt az osztályok összefogása a győztes vagy legalább a győzelem alapos kilátásával támadó proletariátussal szemben, olyan csalódottaknak kell lenniök ez osztályoknak, kivétel nélkül, amikor a proletariátus már le van verve, amikor arról van szó, hogy ki élvezze a győzelem gyümölcseit. Mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek az osztályoknak érdekközössége egyedül az elnyomatás és kizsákmányolás elvont lehetőségének fenntartásában áll. A valóságos kizsákmányolás mikéntje, szükségképpen, élesen szembehelyezi őket egymással. Teszem, a kisgazdák, akik a proletariátus uralma alatt derékhadát adták az ellenforradalomnak, akik a városi lakosság élelmezésének szabotálása révén elsősorban segítették győzelemre az ellenforradalmat, csalódva látják, hogy az ellenforradalmi nagyvárost is élelmezni kell, hogy az ellenforradalom is csak papírpénzt ad a búzáért, hogy az ellenforradalom is kénytelen rekvirálni, ha a kisgazdák jószerével nem szolgáltatják be, amit rájuk róttak.
A fehérterror belső története ilyen módon az ellenforradalomban győztes osztályok kétségbeesett és eleve reménytelen küzdelme avégből, hogy a közös erővel kivívott győzelem harci fegyverét ki-ki saját (a másikkal ellenkező) érdekének szolgálatába állítsa. Ez a küzdelem pedig nemcsak azért reménytelen, mert ahogy az ellenforradalom győzelme csak közös erővel volt kivívható, úgy a győztes ellenforradalom is csak együttműködés mellett tartható fenn, hanem azért is, mert az ellenforradalom legfőbb, egyetlen igazán hatályos fegyvere – a fehérterrort gyakorló karhatalom – egyik osztálynak sem áll igazán szolgálatában. A fehérterror nem osztályterror abban az értelemben, ahogy a győztes proletariátus szervezett osztályerőszaka az. A fehérterror az elnyomatásnak egyáltalában erőszakos, véres és mocskos kifejezése.
Mert ki gyakorolja a fehérterrort? A fehérterror korszaka igazi megvalósulását hozza a burzsoá ideológusok amaz elméletének, amely szerint az „állam” (a bürokrácia, a csendőrségrendőrség és egyéb karhatalom) „felette áll” az osztályok egymással vívott érdekharcának. Ez hazugság volt a forradalmi korszakot megelőző időben, mert akkor az „állam” tényleges szolgálatában állott annak az osztálynak, mely a termelést a maga érdekei szerint megszervezni képes lévén, a saját érdekeinek bélyegét rányomta az egész társadalomra. A forradalmak korszakában, különösen levert proletárforradalmak után, legkivált Közép-Európában, ez a helyzet lényegesen megváltozott.
A vesztes háború Magyarországot területének és lakosságának több mint felétől megfosztotta. Ennek az úgynevezett „államfenntartó” rétegekre katasztrofális következményei voltak. A többi nemzetiséget elnyomó magyar kisebbség „intelligenciája” ti. mindezeknek rovására a hadseregben és a közigazgatásban is magához ragadta az elfoglalható állások túlnyomó részét; parazita módjára berendezkedett egy nemzetiségi kereteit messze túlhaladó terület és népesség feletti uralomra. Ennek az uralomnak megszűntével ez az egész parazita réteg kenyér nélkül maradt. Mivel hasznos termelési munkára képtelen, anyagi és társadalmi kiváltságairól pedig semmi körülmények között nem hajlandó lemondani, egyetlen menekvése az elnyomó államgépezetnek olyan arányú kiterjesztése, mely – befelé a proletariátus ellen, kifelé imperialista háborúk folyamán – régi kiváltságos helyzetét visszaadhatná neki.
Ennek a parazita rétegnek vezető elemei az aktív tisztek. Az ő helyzetüknek kilátástalansága fehérterror nélkül a legnyilvánvalóbb. Az ő anyagi és társadalmi boldogulásuk a legerősebben van hozzákötve egy imperialista nagyhatalom fennállásához, mely most már nem állítható helyre, és nem tartható fenn a fehérterror szakadatlan és kíméletlen alkalmazása nélkül. Minden más fejlődés – még egy „demokratikus” átmenet is: egzisztenciájuk megsemmisítését kell hogy jelentse. Leghívebb szövetségeseik és csatlósaik ebben a küzdelemben az „intelligencia virága”, a diákok. A diákság utolsó nemzedékét a háború tanulmányaik közepén találta. Legnagyobb részük bevonult, végigcsinálta a háborút, szellemileg és erkölcsileg eldurvult; tanulni pedig nem tanult semmit; ellenben a burzsoá állam tanügyi politikája révén mégis „diplomához” jutott, vagy kilátása van ahhoz jutni. Ezzel a diplomával megváltotta a jogot a privilegizált helyzethez, anélkül hogy bárminemű valóságos munkára felhasználható volna. Míg a „normális” állapotok helyreállítása rövidesen letaszítaná e réteg túlnyomó részét a lumpenproletárság soraiba, addig a fehérterror nemcsak szabad rablást, biztos megélhetést nyújt nekik, hanem mint az igazi „államfenntartó” rétegnek, a társadalmi megbecsülés, az előjogok élvezetének legjavát nyújtja nekik. Csoda-e, hogy ilyen módon eme rétegek számára a fehérterror öncéllá válik? Hogy nem hajlandók lemondani róla még akkor sem, ha azoknak az osztályoknak érdekeivel, akiknek nevében a terrort gyakorolják, ellenkezésbe kerülnek? Nem mondhatnak le róla, mert ez a lemondás saját halálos ítéletüknek aláírása volna.
A fehérterror agresszív, támadó karaktere ilyen módon mint a társadalmi fejlődés szükségszerűsége által halálra ítélt osztályok kétségbeesett önvédelme lepleződik le. A proletariátus terrorja azért védelmi jellegű, azért humánus, azért szorítkozik a múlhatatlanul szükséges erőszakra, mert a proletariátus mint osztály, végső és végül biztosan diadalmas támadását intézi az összeomló burzsoázia ellen, mert a győzelem végleges kivívása majdan feleslegessé fogja tenni az erőszakot. A fehérterrort halálra ítélt mivolta ellenben mind kíméletlenebb dühöngésbe kényszeríti bele. A fehérterrornak nem felel meg semmiféle olyan társadalmi rend, amelynek elérése őt magát feleslegessé tenné. A fehérterror önmagát táplálja; öncél, nem eszköz. Azért hordja magában halálos betegségét. Az egymással éles harcban álló elnyomó osztályok nem képesek sem uralkodni rajta, sem szabályozni, sem a maguk érdekeinek szolgálatába állítani. Nem tudnak nélküle meglenni, pedig fennállása szakadatlanul aláássa az ő létalapjaikat is.
A fehérterror ugyanis, amilyen nélkülözhetetlennek érezte az elnyomók ellenforradalmi közössége a proletariátus győzelme idején, amilyen nélkülözhetetlen (objektíve) az elnyomás jelenlegi fázisában, olyan elviselhetetlenné válik ez osztályok számára, amikor külön érdekeik már kialakultak. Egyrészt azért, mert a termelésben részt vevő minden osztály érdekei „rendezett”, „legális” állapotokat követelnek meg, olyanokat, amelyekben az elnyomatás apparátusa láthatatlanul, zajtalanul, észrevétlenül működik, és nem zavarja sem a termelést, sem a forgalmat. Másrészt és főleg azért, mert a fehérterror természetes irányzata a szakadatlan növekedés. Öncél lévén, nem áll, nem állhat meg a proletariátus üldözésénél, hovatovább az úgynevezett uralkodó osztályoknak saját testükön is meg kell érezniök öklei súlyát. A fehérterrorban a karhatalom osztálytudatossá vált. Tisztában van azzal, hogy az elnyomatás fennmaradása, no meg saját életfenntartása is csak addig van biztosítva, amíg a fegyver az ő kezében van. A fegyvert tehát nem adja ki a kezéből senki kedvéért, és senkitől sem tűrheti el, hogy a fegyver alkalmazásába beleszóljon.
Így válik a fehérterror önmagának sírásójává. Az ellenforradalmi osztályegyüttműködés általa bomlik fel a leggyorsabban, ő tépi le a leghatásosabban az elnyomó osztályról azokat a rétegeket, melyek a forradalomtól való rémületükben, osztályöntudat hiányában, hozzájuk csatlakoztak. Így az elnyomó osztályok izolálódnak, élesen szembekerülnek egymással – és szembekerülnek saját létfenntartó karhatalmukkal. A burzsoázia felbomlása, a forradalom végső előkészületi folyamata ilyen módon a fehérterrorban éri el csúcspontját.
Azért dőre illúzió azt remélni, hogy a fehérterror bármiféle külső vagy belső oknál fogva „enyhülni” fog. A fehérterror mindaddig csak fokozódhatik, amíg a felbomlási folyamat olyan mérveket nem ölt, hogy az új életre és öntudatra ébredt proletariátus szervezett erőszakával küzdhet meg; a fehérterror elleni küzdelem csak akkor értékes és célravezető, ha egyúttal a proletariátus diktatúrájáért vívott küzdelem.