Written:
Source:
First Published: "Szociálistermelés",
20th of July, 1919.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
A kommunizmus végcélja egy olyan társadalom fölépítése, amelyben a cselekvések szabályozásában a jog kényszerének helyét az erkölcs szabadsága veszi át. Ennek, mint minden marxista tudja, múlhatatlan eloföltétele az osztálytagozódás megszunése. Mert akárhogy vélekedünk is annak lehetoségérol, hogy az emberi természet általában lehetové tesz-e egy, a puszta erkölcsön alapuló társadalmat (a kérdés így véleményünk szerint hibásan van föltéve), még a legerosebben igenlo felelet esetén sem teljesülhet az erkölcs uralma mindaddig, amíg osztályok vannak a társadalomban. A társadalomban ugyanis csak egyfajta szabályozás lehets?ges. Kétféle, ellentétes vagy akárcsak széthúzó szabályozás egymás mellett való fönnállása teljes anarchiát jelentene a szó hétköznapi értelmében. Mármost, ha egy társadalom különbözo osztályokra tagozódik, ami másképpen kifejezve azt jelenti, hogy a társadalmat fölépíto embercsoportok érdekei legalábbis nem azonosak, elkerülhetetlen, hogy az emberek cselekvésének ez a szabályozása ne ütközzék azok legalábbis számottevo részének, legtöbbször többségének érdekeibe. Az embereket azonban érdekeik ellen való önkéntes csalekvésre nem lehet rábírni, csak kényszeríteni, akár fizikai, akár szellemi természetu legyen is ez az eroszak. Mindaddig tehát, amíg különbözo osztályok vannak, elkerülhetetlen, hogy a társadalmi cselekvések szabályozásának funkcióját a jog, és ne az erkölcs lássa el.
Ámde a jog eme funkciója nem merül ki abban, hogy az elnyomott osztályokra rákényszeríti az elnyomók érdekében való cselekvést. Az uralkodó osztályok osztályérdekeit magával az uralkodó osztállyal szemben is érvényre kell juttatni. A jog szükségszeruségének ez a második forrása. Az egyéni és az osztályérdekek ellentéte sohasem volt olyan éles, mint a kapitalizmus idején. A kapitalista társadalom létföltételei: a termelési anarchia, a termelés szakadatlan forradalma, a profitra való termelés stb. már eleve kizárták annak a lehetoségét, hogy egyéni és osztályérdek az osztályon belül összhangba kerüljenek egymással. Amennyire magától értetodoen összeesett egyéni és osztályérdek minden esetben, amikor a kapitalisták más osztályokkal állottak szemben (akár a kizsákmányoltakkal, akár más kizsákmányolókkal, pl. az agrár, feudális osztályokkal vagy valamely idegen ország kapitalistáival), mikor tehát arról volt szó, hogy a kizsákmányolás általános lehetosége és iránya tekintetében foglaljon állást az osztály, annyira lehetetlen volt az egyéni érdek és az osztályérdek összeegyeztetése abban a pillanatban, mikor a kizsákmányolás konkrét megvalósulásáról volt szó, arról, hogy ki legyen a kizsákmányoló, és kit, hányat és mennyire zsákmányoljon ki. A kapitalista osztályban csak kifelé lehetett osztályszolidaritás, befelé nem, és ezért a jog uralmát az erkölcs még az osztályon belül sem válthatta volna föl soha.
A proletariátus osztályhelyzete, mind a kapitalista társadalomban, mind a gyozelem után, ennek homlokegyenest ellentéte. Az egyes proletár jól fölfogott érdeke nemcsak elvont lehetoségében, de legfoképpen magában a valóságban egyedül az osztályérdek diadalra jutása révén érvényesülhet. Az a szolidaritás, amelyet a burzsoá társadalom legnagyobb gondolkodói mint elérhetetlen ideált állítottak a társadalom elé, eleven valóságként él a proletariátus osztályöntudatában, osztályérdekében. A proletariátus világtörténeti hivatottsága éppen abban nyilvánul meg, hogy osztályérdekeinek teljesülése az emberiség társadalmi megváltását hozza magával.
De ez nem lehet egy pusztán automatikus természettörvény-szeru folyamat eredménye. A proletárdiktatúra osztályuralmi mivoltában világos ugyan az eszme gyozelme az egyes emberek önzo akarata fölött; lehet, hogy a proletariátus közvetlenül csak osztályuralmat akar, de ennek az osztályuralomnak következetes végigvitele szükségképpen megsemmisíti az osztálykülönbségeket, létrehozza az osztálymentes társadalmat. Mert a proletariátus osztályuralma, ha igazán érvényesülni akar, azt nem teheti másképp, mint az osztálykülönbségek gazdasági és társadalmi megszüntetése által; azáltal, hogy - végso következményében - minden embert belekényszerít abba a proletárdemokráciába, amely a proletárdiktatúrának befelé forduló, a proletárosztályon belüli megnyilatkozásformája. És világos, hogy a proletárdiktatúra következetes keresztülvitele csak abban végzodhetik, hogy a proletárdemokrácia magába szívja, fölöslegessé teszi a diktatúrát: az osztályok megszuntével nem lesz már kivel szemben alkalmaznia a diktatúrát.
Ezzel megszunik az állam, a jogi kényszer alkalmazásának legfobb oka. Az az ok, amelynek megszuntére Engels gondolt, amikor azt mondta, hogy ezzel a fejlodéssel kapcsolatban „az állam elhal". Kérdés azonban: hogyan alakul a fejlodés a proletárosztályon belül? Itt merül föl az erkölcs társadalmilag hatékony szerepének kérdése; egy olyan kérdés, amely a régi társadalom ideológiáiban nagy szerepet játszott ugyan, de amelynek a társadalmi valóság kialakulásához sohase volt lényeges köze. Nem lehetett, mert az osztályerkölcs kifejlodésének és osztályon belül való érvényesülésének társadalmi elofeltétele: az egyéni érdek és osztályérdek egyirányúsága egyedül a proletárosztályban van meg. A szolidaritás, az egyéni hajlamok és indulatok alárendelése a közösség érdekeinek egyedül a proletárosztály számára esik össze a helyesen fölfogott egyéni érdekkel. Itt tehát megvan a társadalmi lehetosége annak, hogy minden proletárosztályhoz tartozó egyén érdekeinek sérelme nélkül, önként vesse alá magát annak, amit osztályának érdekei eloírnak. Ilyen önkéntesség lehetetlen volt a burzsoá társadalomban. Ott a szabályozás csak kényszer útján történhetett, csak jogi természetu lehetett. A burzsoá társadalom, amennyiben az erkölcs mint a cselekvések tényleges szabályozója egyáltalában elofordult benne, az erkölcsöt csak mint az osztálytagozódásból, az osztályban-létbol kivezeto elvet, mint egyéni erkölcsöt ismerhette. Ez az erkölcs pedig olyan emberi magasrenduséget tételez föl, amely általános, a társadalom egészére hatékony tényezo csak sokkal késobbi fejlodések folyamán lehet.
A puszta önzo érdek és a tiszta erkölcs alapján való cselekvés közötti szakadékokat az osztályerkölcs hidalja át. Ez fogja elvezetni az emberiséget a lelkileg új korszakba, „a szabadság országába", mint ugyancsak Engels mondotta. Ez a fejlodés azonban - ismétlem - nem lehet vak társadalmi erok automatikus törvényszeruségének folyománya, hanem egyedül a munkásosztály szabad elhatározásáé. Mert a munkásosztályon belül a proletariátus gyozelemre jutása óta csak annyiban van szükség bármiféle kényszereszközre, amennyiben a munkásosztály egyénei nem képesek vagy nem hajlandók saját érdekeiknek megfeleloen cselekedni. Ha a kapitalista társadalomban az uralkodó osztályon belül is érvényesült a kényszer, az állam fizikai és szellemi eroszakszervezete, akkor erre múlhatatlanul szükség volt, mert az osztályt alkotó egyéneket egy?ni érdekeik korlátlan követése (a profitéhség) a kapitalista társadalom fölbomlasztása felé vitte volna. A proletárosztály minden egyénét ellenben összes egyéni érdekei, ha helyesen mérlegeli oket, a társadalom megerosítése felé vezeti. Csak meg kell értenie ezeket az érdekeket, csak arra az erkölcsi magaslatra kell emelkednie, hogy hajlamait, indulatait és pillanatnyi hangulatát képes legyen ezeknek az érdekeknek alárendelni.
Az a pont, ahol egyéni és osztályérdekek ilyen módon összefutnak, a termelés fokozásának, a munkateljesítmények emelésének és vele legszorosabb összefüggésben a munkafegyelemnek a kérdése. Ezek nélkül nem állhat fönn a proletártársadalom, ezek nélkül megdol a proletariátus osztályuralma, de ezek nélkül (eltekintve attól, hogy az így létrejövo osztályeltolódás milyen véres következményekkel jár minden egyes proletárra) az egyén mint egyén sem érvényesülhet. Mert világos, hogy a proletáruralom legnyomasztóbb jelenségei, az áruhiány, a drágaság stb., melyeknek közvetlen következményeit minden egyes proletár a maga borén érzi, egyenes következményei a munkafegyelem meglazulásának, a munkateljesítmények csökkenésének. Segíteni rajtuk, és ezáltal az egyes proletárok életszínvonalát emelni csak úgy lehet, ha az említett okokon segítünk.
Ennek azonban két útja van. Vagy az, hogy a proletariátust alkotó egyének belátják, hogy csak így segíthetnek magukon, és önként teremtik meg a munkafegyelem megerosítését és vele a teljesítmények fokozását. Vagy az, hogy erre képteleneknek bizonyulván, olyan intézményeket létesítenek, amelyek ezeknek a szükségszeruségeknek megvalósulását létrehozni alkalmasak. Az utóbbi esetben olyan jogrendet teremtenek, amellyel a proletárosztály kényszeríti az ot alkotó egyes egyéneket, hogy osztályérdeküknek megfeleloen cselekedjenek: önmagára is alkalmazza a diktatúrát. Ez a rendszabály a proletariátus létfönntartása érdekében múlhatatlanul szükséges, amennyiben az osztályérdekek helyes felismerése és önkéntes követése nem áll be. De nem szabad szemet hunyni azzal szemben, hogy ez az út a jövo számára nagy veszedelmeket rejt magában. Mert ha a proletariátus maga teremti meg a munkafegyelmet, ha a proletárállam munkarendje erkölcsi alapokon épül föl, akkor az osztálytagozódás megszuntével automatikusan szunik meg a jog külso kényszere, hal el az állam; akkor az osztálytagozódás megszunte magától hozza létre az emberiség igazi történetének kezdetét, amint ezt Marx jósolta és remélte. Míg ellenben, ha a proletariátus a másik útra kényszerül, akkor olyan jogrendet kell megteremtenie, amelynek magától való megszuntét a fejlodés nem képes automatikusan létrehozni. Olyan irányba terelodik tehát a fejlodés, amely lényegesen veszélyezteti a végcél eljövetelét és megvalósulását. Mert azt a jogrendet, amelynek megteremtésére ily módon kényszerül a proletariátus, külön kell majd ily módon ismét lerombolni - és ki tudja, milyen megrázkódtatásokat és szenvedéseket fog majdan eloidézni az átmenet, amely ilyen kerülovel vezet a szükségszeruség birodalmából a szabadság birodalmába?
A munkafegyelem kérdése tehát nemcsak gazdasági létkérdése a proletártársadalomnak, hanem erkölcsi kérdése is. Hogy mennyire igaz Marx és Engels megállapítása arról, hogy a proletariátus uralomra jutásával kezdodik meg a szabadság korszaka, bizonyítja ez a helyzet. Itt már nem a gazdasági, a társadalmi vak erok törvényei vezetik a fejlodést, hanem a proletariátus szabad elhatározása. A proletariátus öntudatosságától, szellemi és erkölcsi magasrenduségétol, ítéloképességétol és áldozatkészségétol függ, milyen irányt vesz most a társadalom fejlodése. A termelés kérdése erkölcsi kérdéssé vált. A proletariátuson múlik, megvalósítja-e már most azt, hogy „véget érjen az emberiség oskora", a gazdaság uralma az ember, a jog, az intézmények, a kényszer uralma az erkölcs fölött. Ennek lehetoségét megteremtette a társadalmi fejlodés. Most igazán a proletariátus kezébe van letéve a maga sorsa, és vele az emberiség sorsa is. A proletariátus érettségének, arra való megérettségének, hogy az uralmat, a társadalom vezetését kezébe vegye, itt van a mértéke. Idáig a társadalmi fejlodés törvényei vezették a proletariátust, most az o feladata a vezetés, az o döntése fog irányt szabni a társadalom fejlodésének. Ezt a felelosséget kell most éreznie a proletárosztály minden egyes egyénének. Azt, hogy tole, az o mindennapos munkateljesítményétol függ: mikor fog az emberiség igazán boldog és szabad korszaka bekövetkezni. Lehetetlen, hogy a proletariátus, amely eddig nehezebb körülmények között hu maradt a maga világtörténeti hivatásához, cserbenhagyja azt abban a pillanatban, mikor módjában áll tettekkel megvalósítani.