Marx ezt a kérdést a legrészletesebben „A gothai program kritikájá“-ban magyarázza meg (Brackéhoz 1875. május 5-én írt levél, amelyet csak 1891-ben tettek közzé a „Neue Zeit“-ban, IX. évf. 1. köt., s amely orosz nyelven külön kiadványként jelent meg.). Ennek a nagyszerű munkának polemikus része, mely a lassallizmus bírálatát tartalmazza, úgyszólván háttérbe szorította pozitív részét, mégpedig: a kommunizmus kifejlődése és az állam elhalása közötti összefüggés elemzését.

1. A kérdés feltevése Marxnál
2. Átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba
3. A kommunizmus első foka
4. A kommunizmus felső foka

Ha felületesen hasonlítjuk össze Marx 1875. május 5-én Brackéhoz írt levelét Engels fentebb tárgyalt, 1875. március 28-án Bebelhez írt levelével, olyan benyomásunk keletkezhet, hogy Marx sokkal inkább „állampárti“, mint Engels, és hogy a két írónak az államra vonatkozó nézetei között nagyon jelentős eltérés áll fenn.

Engels azt ajánlja Bebelnek, hogy az államról szóló fecsegést hagyják teljesen abba, az állam szót távolítsák el egészen a programból és helyettesítsék a „közösség“ szóval; sőt Engels még azt is kijelenti, hogy a Kommün már nem volt a szó szoros értelmében vett állam. Marx viszont még a „kommunista társadalom jövendő államiságáról“ is beszél, azaz mintegy elismeri, hogy az államra a kommunizmusban is szükség van.

Az ilyen vélemény azonban teljesen téves volna. Tüzetesebb vizsgálat azt mutatja, hogy Marx és Engels nézetei az államról és az állam elhalásáról teljesen fedik egymást, Marx idézett kifejezése pedig éppen erre az elhaló államiságra vonatkozik.

Világos, hogy szó sem lehet arról, hogy meghatározzuk az eljövendő „elhalás“ pillanatát, annál is kevésbbé, mert ez nyilvánvalóan hosszú folyamat lesz. A Marx és Engels közötti látszólagos különbségnek az a magyarázata, hogy különböző tárgyról írtak, különböző feladatot tűztek maguk elé. Engels azt a feladatot vállalta, hogy szemléltetően, élesen, nagy vonalakban megmutatja Bebelnek, mennyire képtelenek az államra vonatkozó közkeletű előítéletek (melyekben Lassalle jelentős mértékben osztozott). Marx ezt a kérdést csak futólag érinti, őt más tárgy érdekli: a kommunista társadalom fejlődése.

Marx egész elmélete a fejlődéselméletnek — ez elmélet legkövetkezetesebb, legteljesebb, legátgondoltabb és tartalomban leggazdagabb formájának — alkalmazása a modern kapitalizmusra. Természetes, hogy Marx előtt felmerült az a kérdés, hogy ezt az elméletet a kapitalizmus bekövetkezendő csődjére és a jövendő kommunizmus jövendő fejlődésére is alkalmazza.

De milyen adatok alapján lehet a jövendő kommunizmus jövendő fejlődésének kérdését felvetni?

Annak az alapján, hogy a jövendő kommunizmus a kapitalizmusból ered, történelmileg a kapitalizmusból fejlődik ki és olyan társadalmi erő működésének eredménye, amelyet a kapitalizmus szült. Marxnál nyoma sincs afféle kísérletnek, hogy utópiákat agyaljon ki, hogy hasztalanul találgassa azt, amit nem lehet tudni. Marx úgy teszi fel a kommunizmus kérdését, ahogy egy természettudós tenné fel egy új, mondjuk biológiai fajta kifejlődésének kérdését, ha tudná, hogy az így meg így keletkezett és ebben vagy abban a meghatározott irányban módosul.

Marx mindenekelőtt azt a zűrzavart oszlatja el, amelyet a gothai program az állam és a társadalom kölcsönös viszonyának kérdésében támasztott.

[...] A mai társadalom — írja — tőkés társadalom, mely minden kultúrországban fennáll, többé vagy kevésbbé megszabadulva a középkori maradványoktól, többé vagy kevésbbé módosítva minden ország sajátos történelmi fejlődése által, többé vagy kevésbbé fejlett formában. Ellenben a «mai állam» minden országban más. Más a porosz-német birodalomban mint Svájcban, más Angliában mint az Egyesült Államokban. Tehát a «mai állam» csak fikció.
Mindazonáltal a különböző kultúrországok különböző államainak a formák tarka különfélesége ellenére közös sajátossága, hogy valamennyi a modern polgári társadalom alapján áll, csakhogy az egyik egy jobban, a másik egy kevésbbé kifejlődött kapitalizmusú modern polgári társadalomén. Ezért vannak bizonyos lényeges közös jellemvonásaik is. Ilyen értelemben beszélhetünk a «mai államiságról», szemben a jövendővel, amikor mai gyökere, a polgári társadalom már elhalt.
Kérdezhetjük aztán: milyen változásokon megy át az államiság a kommunista társadalomban? Vagy más szavakkal: milyen társadalmi funkciók maradnak meg abban, amelyek hasonlók a mai állam funkcióihoz? E kérdésre csak tudományosan lehet megfelelni s nem közelítjük meg a problémát egy bolhaugrásnyival sem, ha ezerszer tesszük is össze e két szót: «nép» és «állam» [...]“

Miután így kigúnyolta a „népállamról" szóló üres szóbeszédet, Marx felveti a kérdést és mintegy figyelmeztet arra, hogy ha tudományos feleletet akarunk rá adni, csak tudományosan jól megalapozott adatokkal dolgozhatunk.

Az első, amit az egész fejlődéselmélet s általában az egész tudomány a legpontosabban megállapít — és amiről az utópisták megfeledkeztek, amit elfelejtenek a mai opportunisták is, akik félnek a szocialista forradalomtól —, az az a körülmény, hogy történelmileg kétségtelenül lennie kell a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet egy külön stádiumának vagy külön szakaszának.

„[...] A kapitalista és a kommunista társadalom között — folytatja Marx — van egy időszak, melyben az első forradalmi úton a másodikká alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája [...]“

Ez a következtetés Marxnál annak a szerepnek az elemzésén alapszik, amelyet a proletariátus a jelenlegi kapitalista társadalomban betölt, továbbá a kapitalista társadalom fejlődésére vonatkozó adatokon és azon a tényen, hogy a proletariátus és a burzsoázia ellentétes érdekei kibékíthetetlenek.

Azelőtt így vetették fel a kérdést: ahhoz, hogy a proletariátus kivívja felszabadulását, meg kell döntenie a burzsoáziát, meg kell hódítania a politikai hatalmat és meg kell teremtenie forradalmi diktatúráját.

Most kissé másképpen teszik fel a kérdést: a kommunizmus irányában fejlődő kapitalista társadalomból lehetetlen az átmenet a kommunista társadalomba „politikai átmeneti időszak“ nélkül és ennek az átmeneti időszaknak állama csakis a proletariátus diktatúrája lehet.

De vajon mi ennek a diktatúrának viszonya a demok- ráciához?

Láttuk, hogy a „Kommunista Kiáltvány“ egyszerűen két fogalmat állít egymás mellé: „a proletariátusnak uralkodóosztállyá emelését“ és a „demokrácia kivívását“. A fent kifejtettek alapján pontosan meghatározhatjuk, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet folyamán hogyan változik a demokrácia.

A kapitalista társadalomban, annak lehető legelőnyösebb fejlődési feltételei mellett, többé-kevésbbé teljes demokráciát találunk a demokratikus köztársaságban. De ez a demokratizmus mindig a kapitalista kizsákmányolás szűk keretei közé van szorítva és ezért — lényegében — mindig csak a kisebbség, csak a vagyonos osztály, csak a gazdagok számára demokratizmus. A kapitalista társadalomban a szabadság nagyjában mindig ugyanolyan marad, mint amilyen a régi görög köztársaságokban volt: szabad- ság a rabszolgatartók számára. A mai bérrabszolgákat a kapitalista kizsákmányolásfeltételei következtében annyira nyomja a nyomorúság és a szegénység, hogy „nem demokrácián jár az eszük“ és „nem politikán jár az eszük“, hogy az események megszokott, békés folyása mellett a lakosság többsége ki van rekesztve a társadalmi és politikai életben való részvételből.

Ennek az állításnak a helyessége talán Németországban igazolódik be a legszemléltetőbben, mégpedig azért, mert ebben az államban az alkotmányos legalitás bámulatosan hosszú ideig és szilárdan, majdnem egy fél évszázadig (1871—1914) tartotta fenn magát, s a szociáldemokrácia ez alatt az idő alatt sokkal jobban értette a módját a „legalitás kihasználásának“, mint bármely más országban, és a munkásoknak olyan nagy részét szervezte be politikai pártba, mint sehol másutt az egész világon.

Mármost mekkora a politikailag öntudatos és tevékeny bérrabszolgáknak ez a hányada, amelynél nagyobbat a kapitalista társadalomban eddig sehol nem ismertek? Egymillió szociáldemokrata párttag — 15 millió bérmunkásból! Hárommillió szakszervezeti tag — 15 millióból!

Elenyésző kisebbség demokráciája, a gazdagok demokráciája — ez a kapitalista társadalom demokratizmusa. Ha a kapitalista demokrácia gépezetét jobban szemügyre vesszük, mindenütt, de mindenütt, mind a választójog „jelentéktelen“, állítólag jelentéktelen részleteiben (az egyhelybenlakás feltétele, nők kizárása stb.), mind a képviseleti intézmények technikájában, mind a gyülekezési jog tényleges akadályaiban (a középületek nem a „koldusoknak“ épültek!), mind a napisajtó teljesen kapitalista szervezetében stb. stb. — újra meg újra a demokratizmus korlátozását látjuk. Ezek a korlátozások, mellőzések, kivételek és megszorítások, amelyek a szegényekkel szemben érvényesülnek, jelentékteleneknek látszanak, különösen olyasvalaki szemében, aki maga sohasem látott szükséget és nem jutott az elnyomott osztályok tömegéletével érintkezésbe (s ez a polgári publicisták és politikusok kilenctizedrészénél, ha nem kilencvenkilenc százalékánál így van), — de mindezek a korlátozások együttvéve mégis kizárják, kiszorítják a szegényeket a politikából, a demokráciában való aktív részvételből.

Marx nagyszerűen megragadta a kapitalista demokráciának ezt a lényegét, amikor a Komműn tapasztalatainak elemzésénél azt írta, hogy az elnyomottaknak néhány évenként egyszer megengedik annak eldöntését, hogy az elnyomó osztályok melyik képviselője képviselje és nyomja el őket a parlamentben!

De ebből a kapitalista demokráciából, amely elkerülhetetlenül szűk, amely a szegényeket alattomban félrelöki és ezért keresztül-kasul kétszínű és hazug, a továbbfejlődés nem halad egyszerűen, egyenesen és símán a „mind nagyobb és nagyobb demokrácia“ felé, ahogy a liberális professzorok és a kispolgári opportunisták elképzelik. Nem. A további fejlődés, vagyis a kommunizmushoz való fejlődés, a proletariátus diktatúráján keresztül visz és nem is vihet más úton, mert a proletariátuson kívül senki sem képes arra, hogy a kapitalista kizsákmányolók ellenállását letörje, s más úton ezt nem lehet megvalósítani.

De a proletariátus diktatúrája, azaz az elnyomottak élcsapatának uralkodóosztállyá szervezése az elnyomók elnyomására, nem vezethet egyszerűen és pusztán a demokrácia kiszélesedésére. Ugyanakkor, amikor óriási mértékben kiszélesedik a demokrácia, amely először lesz a szegények, a nép demokráciája, nempedig a gazdagok demokráciája, a proletariátus diktatúrája számos szabadságkorlátozást jelent a kizsákmányolók, az elnyomók, a kapitalisták számára. Ahhoz, hogy az emberiséget a bérrabszolgaságtól megszabadítsuk, ezeket el kell nyomnunk, ellenállásukat erőszakkal le kell törnünk — világos, hogy ott, ahol elnyomás, erőszak van, nincs szabadság, nincs demokrácia.

Engels nagyszerűen fejezte ki ezt Bebelhez írt levelében, ahol, mint az olvasó bizonyára emlékszik, azt mondja, hogy „amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik“.

Demokrácia a nép óriási többsége számára, és a kizsákmányolók, a nép elnyomóinak erőszakos elnyomása, azaz kizárása a demokráciából, — így módosul a demokrácia a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet idején.

Csakis a kommunista társadalomban, amikor a kapitalisták ellenállását már végleg megtörték, amikor a kapitalisták eltűntek, amikor nincsenek osztályok (vagyis nincs különbség a társadalom tagjai között a társadalmi termelési eszközökhöz való viszonyuk tekintetében) —, csakis akkor „szűnik meg az állam és lehet szó szabadságról“.

Csak akkor lesz lehetséges és akkor valósul meg az igazán teljes, igazán minden kivételtől mentes demokrácia. És csak akkor kezd majd elhalni a demokrácia, egyszerűen azért, mert a kapitalista rabságtól, a kapitalista kizsákmányolás megszámlálhatatlan borzalmaitól, brutalitásaitól, esztelenségeitől és aljasságaitól megszabadult emberek fokozatosan hozzászoknak majd ahhoz, hogy megtartsák a társadalmi együttélés legelemibb, ősidők óta ismert és évezredek óta minden intelemben ismételt szabályait, erőszak nélkül, kényszer nélkül, alárendeltség nélkül, anélkül a külön kényszerítő apparátus nélkül, amelyet államnak neveznek.

Az „állam elhal“ kifejezés igen szerencsésen van megválasztva, mert ez a kifejezés a folyamat fokozatosságára is, ösztönös voltára is rámutat. Csak a megszokás hathat és hat majd kétségtelenül így, mert milliószor megfigyelhetjük magunk körül, hogy milyen könnyen megszokják az emberek, hogy megtartsák a társadalmi együttélés számukra nélkülözhetetlen szabályait, ha nincs kizsákmányolás, ha nincs semmi olyasmi, ami felháborít, ami tiltakozást és lázadást kelt, ami szükségessé teszi az elnyomást.

Tehát: a kapitalista társadalomban csak megnyirbált, szánalmas, meghamisított demokrácia van, csak a gazdagok, csak a kisebbség számára van demokrácia. A proletariátus diktatúrája, a kommunizmusba való átmenet időszaka, először adja majd meg a demokráciát a nép, a többség számára, és egyben szükségképpen elnyomja a kisebbséget, a kizsákmányolókat. Csak a kommunizmus képes valóban teljes demokráciát biztosítani, és minél teljesebb lesz a demokrácia, annál hamarabb válik majd feleslegessé és hal el magától.

Másszóval: a kapitalizmusban a szó tulajdonképpeni értelmében vett állammal van dolgunk, olyan külön gépezettel, amely arra való, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a kisebbség a többséget. Olyan ügynek a sikeréhez, mint amilyen a kizsákmányoltakból álló többség rendszeres elnyomása a kizsákmányolókból álló kisebbség által, természetesen rendkívül vad és kegyetlen elnyomásra, tengernyi vérre van szükség, ezeken keresztül visz az emberiség útja a rabszolgaság, a jobbágyság, a bérrabszolgaság korszakában.

Továbbá, a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet idején az elnyomás még szükséges, de itt már a kizsákmányolókból álló kisebbséget nyomja el a kizsákmányoltakból álló többség. Az elnyomás céljaira még szükség van külön apparátusra, külön gépezetre, az „államra“, de ez már átmeneti állam, nem állam a szó tulajdonképpeni értelmében, mert a kizsákmányoló kisebbség elnyomása a tegnapi bérrabszolgákból álló többség által aránylag olyan könnyű, olyan egyszerű és természetes dolog, hogy sokkal kevesebb vért fog követelni, mint a rabszolgák, jobbágyok és bérmunkások lázadásainak elnyomása, hogy sokkal kevesebb áldozatába fog kerülni az emberiségnek. S ez az elnyomás összeegyeztethető azzal, hogy a demokráciát a lakosság olyan óriási többségére terjesszék ki, hogy fokozatosan feleslegessé válik az elnyomásra szolgáló külön gépezet. A kizsákmányolok természetesen nem tudják a népet elnyomni, ha ennek a feladatnak teljesítéséhez nincs egy nagyon bonyolult gépezetük, a nép ellenben el tudja nyomni a kizsákmányolókat igen egyszerű „gépezettel“, majdnem „gépezet“ nélkül, külön apparátus nélkül, egyszerűen azzal, hogy megteremti a fegyveres tömegek szervezetét (olyan szervezetét, mint a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei — jegyezzük meg jó előre).

Végül, csakis a kommunizmus teremt olyan viszonyokat, amelyek közt az állam teljesen feleslegessé válik, mert nem lesz már kit elnyomni, „nem lesz kit" elnyomni abban az értelemben, hogy nem lesz osztály, nem lesz rendszeres harc a lakosság egy meghatározott része ellen. Nem vagyunk utópisták és semmiképpen sem tagadjuk annak lehetőségét, sőt kikerülhetetlenségét, hogy lesznek egyes személyek, akik kihágásokat fognak elkövetni, és hogy az ilyen kihágásokat el kell majd nyomni. De, előszöris, ehhez nem lesz szükség külön gépezetre, külön elnyomó apparátusra, ezt maga a fegyveres nép fogja elvégezni, olyan könnyen és olyan egyszerűen, ahogyan a civilizált emberek bármely csoportja már a mai társadalomban is szétválasztja a verekedőket vagy megakadályozza, hogy nőkön erőszakot kövessenek el. Másodszor, tudjuk, hogy a társadalmi együttélés szabályainak megsértésében álló kihágások eredendő társadalmi oka a tömegek kizsákmányolása, nyomora és szegénysége. Ennek a fő oknak kiküszöbölésével a kihágások is okvetlenül kezdenek majd „elhalni“. Nem tudjuk, milyen gyorsan és milyen fokozatosan fog ez bekövetkezni, de minden- esetre tudjuk, hogy el fognak halni. A kihágások elhalásával együtt elhal az állam is.

Marx, anélkül hogy utópiákba bocsátkozott volna, részletesebben meghatározta azt, amit erre a jövendőre vonatkozóan már ma meg lehet állapítani, mégpedig a kommunista társadalom alsóbb és felsőbb fázisa (foka, szakasza) közti különbséget.

„A gothai program kritikájá“-ban Marx részletesen megcáfolja Lassalle-nak azt a gondolatát, hogy a munkás a szocializmusban „levonás nélküli“, vagyis „teljes munkahozadékot“ fog kapni. Marx kimutatja, hogy az egész társadalom társadalmi összmunkájából le kell vonni mind a tartalékalapot, mind a termelés bővítésére, az „elhasznált“ gépek pótlására szolgáló alapot stb., azonkívül a fogyasztási cikkekből az igazgatási költségek fedezésére, az iskolák, kórházak, aggok menhelyei stb. fenntartására szolgáló alapokat.

Lassalle ködös, zavaros, általánosságokban mozgó közhelyei helyett („a teljes munkahozadékot a munkásnak“), Marx józanul számot vet azzal, hogyan lesz kénytelen a szocialista társadalom gazdálkodni. Marx konkrétan elemzi egy olyan társadalom életfeltételeit, melyben nem lesz többé kapitalizmus, és a következőket mondja:

„Nekünk itt“ (a munkáspárt programjának megvitatásánál) „nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a tőkés társadalomból most bújik ki, amely tehát minden tekintetben, gazdaságilag, erkölcsében, szellemében, még magán viseli a régi társadalom anyajegyét, melynek méhéből származik.“

S ezt a kommunista társadalmat, mely a kapitalizmus méhéből csak most jött napvilágra, mely még minden tekintetben magán viseli a régi társadalom nyomait, ezt nevezi Marx a kommunista társadalom „első“ vagy alsó fokának.

A termelési eszközök már kikerültek az egyes személyek magántulajdonából. A termelési eszközök az egész társadalom birtokában vannak. A társadalom minden egyes tagja elvégzi a társadalmilag szükséges munka bizonyos hányadát és igazolványt kap a társadalomtól arról, hogy bizonyos mennyiségű munkát elvégzett. Erre az igazolványra a fogyasztási cikkek társadalmi raktáraiból megfelelő mennyiségű terméket kap. Minden munkás tehát, annak a munkamennyiségnek a levonása után, amely a társadalmi alapba kerül, ugyanannyit kap a társadalomtól, amennyit adott neki.

Mintha tehát „egyenlőség“ uralkodnék.

De amikor Lassalle egy ilyen társadalmi rendre gondolva (amelyet rendszerint szocializmusnak neveznek, s amelyet Marx a kommunizmus első fokának nevez) azt mondja, hogy ez az „igazságos elosztás“, hogy ez „mindenkinek az egyenlő joga az egyenlő munkahozadékra“, akkor Lassalle téved, s Marx feltárja tévedését.

„Egyenlő jog“ — mondja Marx — itt valóban van, de ez még a „polgári jog“, amely, mint minden jog, egyenlőtlenséget tételez fel. Minden jog annyit jelent, hogy egyenlő mértéket alkalmazok különböző emberekre, akik a valóságban nem egyformák, nem egyenlők; ezért az „egyenlő jog“ az egyenlőség megsértése és igazságtalanság. Valóban, mindenki, aki a társadalmi munkából másokkal egyenlő mennyiséget végzett el, egyenlő részt fog kapni a társadalmi termékekből (az említett levonások után).

Az egyes emberek azonban nem egyenlőek, az egyik erősebb, a másik gyengébb; az egyik nős, a másik nőtlen, az egyiknek több gyermeke van, a másiknak kevesebb stb.

„[...] Egyenlő munkateljesítmény s ennek alapján a társadalmi fogyasztási alapból való egyenlő részesedés mellett — fejti ki Marx — az egyik a valóságban többet kap tehát mint a másik, az egyik gazdagabb mint a másik stb. Hogy mindezeket a visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem egyenlőtlennek kellene lennie [...]“

Igazságot és egyenlőséget a kommunizmus első foka tehát még nem biztosíthat: a gazdagság tekintetében a különbségek megmaradnak és e különbségek igazságtalanok, de lehetetlenné válik az ember ember által való kizsákmányolása, mert nem lesz mód arra, hogy valaki termelési eszközöket, gyárakat, gépeket, földet stb. magántulajdonba kaparintson meg magának. Marx szétzúzza Lassalle kispolgári homályos szólamait az „egyenlőségről“ és „igazságról“ általában, és megmutatja, hogyan fejlődik majd a kommunista társadalom, amely kénytelen eleinte csak azt az „igazságtalanságot“ megszüntetni, hogy a termelési eszközök egyes személyek birtokában vannak, és amely nem képes egycsapásra megszüntetni azt a további igazságtalanságot is, hogy a fogyasztási cikkek elosztása „a munka szerint“ (nem pedig szükségletek szerint) történik.

A vulgáris közgazdászok, köztük a burzsoá professzorok, köztük a „mi“ Tuganunk is, a szocialistáknak állandóan azt vetik szemükre, hogy megfeledkeznek az emberek egyenlőtlenségéről és ennek az egyenlőtlenségnek a kiküszöböléséről „ábrándoznak“. Ez a szemrehányás, mint látjuk, csupán a burzsoá ideológus urak rendkívüli tudatlanságát bizonyítja.

Marx nemcsak a legpontosabban számbaveszi az emberek elkerülhetetlen egyenlőtlenségét, hanem számbaveszi azt is, hogy a termelési eszközöknek az egész társadalom közös tulajdonába való átmenetele („szocializmus“ a szó szokásos értelmében) magában véve még nem szünteti meg az elosztás fogyatékosságait és a „polgári jog“ egyenlőtlenségét, amely továbbra is érvényben marad, minthogy a fogyasztási cikkeket a „munka szerint“ osztják el.

„[...] Ám ezek a visszásságok — folytatja Marx — a kommunista társadalom első fokán, ahogy ez a tőkés társadalomból hosszú vajúdás után éppenhogy megszületett, elkerülhetetlenek. A jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a gazdasági rend és a társadalomnak általa meghatározott kulturális fejlettsége.“

Így a kommunista társadalom első fokán (amelyet általában szocializmusnak neveznek) a „polgári jog“ nem szűnik meg teljesen, hanem csak részben, csupán a már elért gazdasági átalakulás arányában, vagyis csupán a termelési eszközök tekintetében. A „polgári jog“ ezeket egyes személyek magántulajdonának ismeri el. A szocializmus közös tulajdonná teszi őket. Ennyiben — és csakis ennyiben — szűnik meg a „polgári jog“.

De másik részében még megmarad és szabályozza (meghatározza) a termékek elosztását és a munka elosztását a társadalom tagjai között. „Aki nem dolgozik, ne is egyék“, ez a szocialista elv már megvalósult; „egyenlő mennyiségű munkáért egyenlő mennyiségű termék“ — ez a szocialista elv is már megvalósult. De ez még nem kommunizmus, még nem küszöböli ki a „polgári jogot“, amely nem egyenlő egyéneknek nem egyenlő (a valóságban nem egyenlő) mennyiségű munkáért egyenlő mennyiségű terméket juttat.

Ez „visszásság“ — mondja Marx —, de olyan visszásság, amely a kommunizmus első fokán elkerülhetetlen, mert ha nem akarunk utópizmusba esni, nem szabad azt képzelnünk, hogy az emberek, miután megdöntötték a kapitalizmust, egycsapásra megtanulnak a társadalom érdekében dolgozni minden jogszabály nélkül, azonfelül a kapitalizmus megszüntetése az ilyen változás gazdasági előfeltételeit sem teremti meg egycsapásra.

Más szabályok pedig, mint a „polgári jog“, nincsenek. És ennyiben szükség van még az államra, amelynek a termelési eszközök köztulajdonának megvédése mellett meg kell védenie a munka egyenlőségét és a termékek elosztásának egyenlőségét.

Az állam elhal, amennyiben nincsenek többé tőkések, nincsenek többé osztályok, s ezért elnyomni semmiféle osztályt nem lehet.

De az állam még nem halt el egészen, mert megmarad még a „polgári jog“ védelme, amely a tényleges egyenlőtlenséget szentesíti. Hogy az állam teljesen elhaljon, ahhoz a teljes kommunizmusra van szükség.

Marx így folytatja:

„[...] A kommunista társadalom felsőbb fokán, miután az egyének már nincsenek szolgaian alárendelve a munkamegosztásnak és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is megszűnt; miután a munka nemcsak a megélhetés eszköze, de maga lett a legfőbb életszükségletté; miután az egyének mindenirányú fejlettségével a termelőerők is növekedtek és a kollektív gazdagság minden forrása bővebben buzog — csak akkor lehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: «Mindenki képességei szerint, minden- kinek szükségletei szerint!»“

Csak most látjuk, mennyire helyesek Engels megjegyzései, amelyekkel könyörtelenül kigúnyolja e két szó: „szabadság“ és „állam“ egybekapcsolásának képtelenségét. Amíg állam van, nincs szabadság. Amikor szabadság lesz, nem lesz állam.

Az állam teljes elhalásának gazdasági alapja a kommunizmus olyan magas fejlettsége, amelynél eltűnik a szellemi és fizikai munka közötti ellentét, eltűnik következésképpen a mai társadalmi egyenlőtlenség egyik legfontosabb forrása, mégpedig olyan forrása, amelyet csupán a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételével, csupán a kapitalisták kisajátításával semmiképpen sem lehet egyszerre megszüntetni.

Ez a kisajátítás biztosítani fogja a termelőerők óriási fejlődésének lehetőségét. És amikor látjuk, hogy a kapitalizmus már most milyen hihetetlen mértékben hátráltatja ezt a fejlődést, milyen sok mindent lehetne a mai, már elért technika alapján továbbfejleszteni, akkor jogunk van teljes meggyőződéssel azt mondani, hogy a kapitalisták kisajátítása szükségszerűen az emberi társadalom termelőerőinek óriási fejlődését hozza magával. De azt, hogy milyen gyorsan halad majd ez a fejlődés előre, milyen gyorsan fog eljutni a munkamegosztás megszüntetéséhez, a szellemi és fizikai munka közti ellentét megszüntetéséhez, ahhoz, hogy a munka a „legfőbb életszükségletté“ váljék, ezt nem tudjuk és nem tudhatjuk.

Éppen ezért csupán az állam elkerülhetetlen elhalásáról van jogunk beszélni, hangsúlyozva ennek a folyamatnak hosszú tartamát, hangsúlyozva, hogy ez attól függ, milyen gyorsan fejlődik a kommunizmus felsőbb foka, és teljesen nyitva hagyva az elhalás határidőinek vagy konkrét formáinak kérdését, minthogy e kérdések megoldására anyaggal nem rendelkezünk.

Az állam akkor halhat majd el teljesen, amikor a társadalom megvalósítja majd ezt a szabályt: „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint“, vagyis amikor az emberek annyira hozzászoknak majd az együttélés alapvető szabályainak megtartásához és amikor munkájuk annyira termelékeny lesz, hogy önkéntesen fognak képességeik szerint dolgozni. A „polgári jog szűk látóhatárát“, amely arra kényszerít bennünket, hogy shylocki könyörtelenséggel kiszámítsuk, vajon nem dolgozunk-e egy félórával is többet, mint a másik, nem kapunk-e kevesebb bért, mint a másik, — ezt a szűk látóhatárt akkor átléptük. A termékek elosztása akkor nem követeli majd, hogy a társadalom állapítsa meg, ki-ki mennyi terméket kap; mindenki szabadon vesz majd „szükségletei szerint“.

Polgári szempontból könnyű az ilyen társadalmi rendet „merő utópiának“ nyilvánítani és vigyorogni azon, hogy a szocialisták azt ígérik, hogy mindenkinek joga lesz a társadalomtól bármily mennyiségű ínyencfalatot, gépkocsit, zongorát stb. kapni, anélkül hogy az egyes polgárok munkáját bármiképpen is ellenőriznék. Ilyen vigyorgással intézi el a kérdést ma is a burzsoá „tudósok“ többsége, akik ezzel elárulják tudatlanságukat és azt, hogy önzésből védik a kapitalizmust.

Tudatlanság ez — minthogy egyetlen szocialistának sem jutott eszébe „megígérni“, hogy a kommunizmus fejlődésének felső foka be fog következni, a nagy szocialistáknak az az előrelátása pedig, hogy ez a szakasz be fog következni, más munkatermelékenységet tételez fel, mint a jelenlegi, és más embert, mint a mostani nyárspolgár, aki képes, akárcsak Pomjalovszkij szeminaristái, „tréfából“ rongálni a társadalmi vagyont és lehetetlent követelni.

Addig, amíg a kommunizmus „felsőbb“ foka be nem következik, a szocialisták azt követelik, hogy a társadalom és az állam a legszigorúbban ellenőrizze a munka mértékét és a fogyasztás mértékét, csákhogy ezt az ellenőrzést azzal kell kezdeni, hogy a kapitalistákat kisajátítják, hogy a munkások ellenőrzik a kapitalistákat, s ezt az ellenőrzést nem a bürokraták államának, hanem a felfagyvérzett munkások államának kell végrehajtania.

A kapitalizmus önző védelme a burzsoá ideológusok (és ezek uszályhordozói, például Cereteli, Csernov úrék és társaik) részéről éppen abban áll, hogy a távoli jövőre vonatkozó vitákkal és szóbeszéddel cserélik fel a mai politika égető és aktuális kérdését: a kapitalisták kisajátítását, minden polgárnak egy nagy „szindikátus“, nevezetesen az egész állam munkásává és alkalmazottjává való átváltoztatását s az egész szindikátus egész munkájának alárendelését egy valóban demokratikus államnak, a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei államának.

Amikor a tudós professzor, nyomában pedig a nyárspolgár, ennek nyomában pedig Cereteli és Csernov úrék, oktalan utópiákról, a bolsevikok demagóg ígéreteiről, a szocializmus „bevezetésének“ lehetetlenségéről beszélnek, akkor tulajdonképpen éppen a kommunizmus felsőbb szakaszára vagy fokára gondolnak, melynek „bevezetését“ senki nem ígérte meg, de még csak nem is gondolt arra, hogy megígérje, mert azt „bevezetni“ egyáltalán nem lehet.

És itt jutottunk el a szocializmus és kommunizmus közti tudományos különbségnek ahhoz a kérdéséhez, amelyet Engels érintett a „szociáldemokrata“ elnevezés helytelenségéről szóló fentebb idézett fejtegetésében. Politikai tekintetben a kommunizmus első vagy alsóbb és felsőbb foka közti különbség az idők folyamán valószínűleg óriási lesz, most azonban, a kapitalizmus idején, nevetséges volna, ha ezt a különbséget hangsúlyoznánk, és legfeljebb egyes anarchisták tolhatják előtérbe (ha ugyan maradt még az anarchisták között olyan, aki semmit sem tanult abból, hogy a Kropotkinok, Grave-ok, Cornelissenek és az anarchizmus más „csillagai“ Plehanov „nyomán“ szociálsovinisztákká vagy lövészárok-anarchistákká váltak, ahogy Ge mondotta, ama kevés anarchisták egyike, akik megőrizték becsületüket és lelkiismeretüket).

A szocializmus és kommunizmus közti tudományos különbség azonban világos. Azt, amit szocializmusnak szokás nevezni, Marx a kommunista társadalom „első“ vagy alsóbb fokának nevezte. Amennyiben a termelési eszközök közös tulajdonná válnak, annyiban a „kommunizmus“ szó itt is alkalmazható, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez nem teljes kommunizmus. Aíarx magyarázatainak nagy jelentősége abban rejlik, hogy itt is következetesen alkalmazza a materialista dialektikát, a fejlődésről szóló tanítást, s a kommunizmust, mint a kapitalizmusod/ kifejlődő valamit vizsgálja. Skolasztikusan kigondolt, „kiagyalt“ meghatározásokon és szavakon folyó terméketlen viták helyett (mi a szocializmus, mi a kommunizmus) Marx azt elemzi, amit a kommunizmus gazdasági érettsége fokainak lehetne nevezni.

Első szakaszában, első fokán, a kommunizmus nem lehet még gazdasági tekintetben teljesen érett, teljesen mentes a kapitalizmus hagyományaitól vagy nyomaitól. Ebből adódik az az érdekes jelenség, hogy a kommunizmus első fokán nem lépik át a „burzsoá jog szűk látóhatárát“. A polgári jog a fogyasztási cikkek elosztása tekintetében természetesen elkerülhetetlenül feltételezi a polgári államot is, minthogy a jog olyan apparátus nélkül, mely kényszeríteni tud a jogszabályok betartására — semmi.

Kiderül, hogy a kommunizmusban bizonyos ideig nemcsak a polgári jog marad meg, hanem a burzsoá állam is — burzsoázia nélkül!

Ez paradoxonnak vagy egyszerű dialektikai elmejátéknak látszhat, amivel gyakran vádolják a marxizmust olyanok, akik egy cseppet sem fáradoztak azon, hogy tanulmányozzák rendkívül mély tartalmát.

A valóságban viszont az élet lépten-nyomon mutatja nekünk a régi maradványait az újban, a természetben és a társadalomban egyaránt. És Marx nem önkényesen dugott egy darab „polgári“ jogot a kommunizmusba, hanem azt vette, ami gazdasági és politikai tekintetben elkerülhetetlen egy olyan társadalomban, amely a kapitalizmus méhéből került ki.

Abban a harcban, amelyet a munkásosztály a kapitalisták ellen felszabadulásáért folytat, a demokráciának óriási jelentősége van. A demokrácia azonban korántsem átléphetetlen határ, hanem csupán egyik fejlődési szakasz a feudalizmustól a kapitalizmushoz és a kapitalizmustól a kommunizmushoz vezető úton.

A demokrácia egyenlőséget jelent. Érthető, hogy milyen nagy jelentősége van a proletariátus egyenlőségért vívott harcának és az egyenlőség jelszavának, ha helyesen, az osztályok megszüntetése értelmében fogjuk fel. A demokrácia azonban csak formális egyenlőséget jelent. És nyomban azután, hogy megvalósul a társadalom összes tagjainak egyenlősége a termelési eszközök birtoklása tekintetében, vagyis a munka egyenlősége, a munkabér egyenlősége, — az emberiség előtt múlhatatlanul felmerül az a kérdés, hogy tovább kell menni, a formális egyenlőségről a ténylegeshez, vagyis ennek a szabálynak a megvalósításához: „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.“ Azt, hogy milyen szakaszokon át, milyen gyakorlati intézkedések útján jut el az emberiség ehhez a magasabb célhoz, nem tudjuk és nem tudhatjuk. De fontos, hogy tisztázzuk magunk előtt, milyen végtelenül hazug az az elterjedt polgári felfogás, hogy a szocializmus holt, megdermedt, egyszersmindenkorra adott valami, holott a valóságban csupán a szocializmussal kezdődik majd a gyors, igazi, valóban tömegeket átfogó, a lakosság többségének, azután pedig az egész lakosságnak a részvételével végbemenő haladás a társadalmi és az egyéni élet minden területén.

A demokrácia — államforma, az állam egyik válfaja. Következésképpen, mint minden állam, nem más, mint az erőszak szervezett, rendszeres alkalmazása emberekkel szemben. Ez a dolog egyik oldala. Másrészt azonban a demokrácia a polgárok közötti egyenlőség formális elismerése, annak elismerése, hogy mindenkinek egyformán joga van az állam berendezésének és igazgatásának meghatározására. Ez viszont azzal függ össze, hogy a demokrácia, fejlődésének bizonyos fokán, előszöris tömöríti a kapitalizmussal szemben forradalmi osztályt, a proletariátust, és lehetővé teszi számára, hogy összetörje, pozdorjává zúzza, a föld színéről elsöpörje a burzsoá államgépezetet, még a köztársasági-burzsoá államgépezetet is, az állandó hadsereget, a rendőrséget, a hivatalnoksereget, hogy azokat demokratikusabb, de még mindig állami gépezettel váltsa fel a felfegyverzett munkástömegek formájában, amelyek azután áttérnek arra, hogy az egész nép részt vesz a milíciában.

Itt „a mennyiség átcsap minőségbe": a demokratizmus ilyen foka összefügg azzal, hogy áttörjük a polgári társadalom kereteit, megkezdjük a társadalom szocialista átszervezését. Ha valóban mindenki részt vesz az állam igazgatásában, akkor a kapitalizmus már nem tarthatja magát. A kapitalizmus fejlődése viszont megteremti az előfeltételeit annak, hogy az állam igazgatásában valóban „mindenkinek“ módjában áltjon részt venni. Ilyen előfeltétel az általános írni-olvasni tudás, amelyet a legfejlettebb kapitalista országok közül már több megvalósított, továbbá a munkások millióinak „betanítása és fegyelmezése“ a posta, a vasutak, a nagyüzemek, a nagykereskedelem, a bankügy stb. stb. nagy, bonyolult, társadalmasított apparátusa által.

Ilyen gazdasági előfeltételek mellett feltétlenül azonnal, máról holnapra át lehet térni arra, hogy a tőkéseket és a hivatalnokokat megdöntsük, s azután a felfegyverzett munkásokkal, az egész felfegyverzett néppel váltsuk fel őket a termelés és elosztás ellenőrzésében, a munka és a termékek nyilvántartásában. (Az ellenőrzés és nyilvántartás kérdését nem kell összetéveszteni a tudományosan képzett mérnöki, agronómus stb. személyzet kérdésével: ezek az urak ma a kapitalistáknak engedelmeskedve dolgoznak, még jobban dolgoznak majd holnap, amikor a fegyveres munkásoknak fognak engedelmeskedni.)

Nyilvántartás és ellenőrzés — ez a legfontosabb, ami a kommunista társadalom első fokának „elindításához“, helyes működéséhez kell. Minden polgár fizetett alkalmazottja lesz az államnak, melyet a felfegyverzett munkásság alkot. Minden polgár egy, az egész népre kiterjedő állami „szindikátus“ alkalmazottjává és munkásává válik. A fő az, hogy azonos mérték szerint dolgozzanak, helyesen betartsák a munka mértékét és azonos mérték szerint kapjanak fizetést. Ennek számbavételét, ellenőrzését a kapitalizmus rendkívül leegyszerűsítette, rendkívül egyszerű, minden írni-olvasni tudó ember által elvégezhető felügyeleti és feljegyzési műveletekre, a négy számtani alapművelet ismeretére és megfelelő elismervények kiadására.

Mikor a nép többsége kezd majd önállóan és mindenütt ilyen nyilvántartást, ilyen ellenőrzést gyakorolni a (most alkalmazottakká változott) kapitalisták és a kapitalista szokásokat megőrzött intellektuel urak felett, akkor ez az ellenőrzés valóban egyetemessé, általánossá, az egész népre kiterjedővé válik, akkor nem lehet majd alóla sehogyse kibújni, „nem lesz hová szökni“ előle. Az egész társadalom egy iroda és egy gyár lesz, ahol egyenlő a munka és egyenlő a fizetés.

Az egész társadalom egy iroda és egy gyár lesz, ahol egyenlő a munka és egyenlő a fizetés.

Ez a „gyári“ fegyelem azonban, amelyet a proletariátus — miután a kapitalistákat legyőzte, a kizsákmányolókat megdöntötte — az egész társadalomra ki fog terjeszteni, egyáltalán nem ideálunk és nem végső célunk, hanem csupán lépcsőfok, amely szükséges ahhoz, hogy a társadalom radikálisan megtisztuljon a kapitalista kizsákmányolás szennyétől és aljasságaitól, és tovább haladhasson előre.

Attól a pillanattól, amikor a társadalom valamennyi tagja, vagy legalábbis óriási többsége, maga megtanulta már az államot vezetni, maga vette kezébe ezt az ügyet, „megszervezte“ az ellenőrzést a kapitalisták elenyésző kisebbsége, a kapitalista szokásokhoz ragaszkodó uracskák, a kapitalizmus által teljesen megrontott munkások felett, — ettől a pillanattól kezd majd eltűnni általában minden kormányzás szükségessége. Minél teljesebb a demokrácia, annál közelebb van az az időpont, amikor feleslegessé válik. Minél demokratikusabb az „állam", amely fegyveres munkásokból áll, s „már nem is állam a szó szoros értelmében", annál gyorsabban kezd elhalni mindenfajta állam.

Mert amikor majd mindenki megtanulta a vezetést és valóban önállóan fogja vezetni a társadalmi termelést, önállóan fogja nyilvántartani és ellenőrizni a semmittevőket, úri csemetéket, csalókat és a „kapitalista hagyományok“ egyéb ilyen „őrzőit“, akkor olyan hihetetlenül nehéz lesz kibújni ez alól az egész nép gyakorolta nyilvántartás és ellenőrzés alól, ez olyan ritka kivétel lesz, valószínűleg olyan gyors és komoly büntetéssel jár majd (mert a fegyveres munkások — gyakorlati emberek, nempedig érzelgős intellektuelek és aligha hagynak majd magukkal tréfálni), hogy a minden társadalmi együttéléshez szükséges egyszerű, alapvető szabályok megtartásának szükségszerűsége nagyon hamar szokássá fog válni.

És akkor szélesre kitárul előttünk a kapu, és a kommunista társadalom első fokáról áttérhetünk annak felsőbb fokára, s ezzel együtt teljesen elhalhat az állam.

Következő rész: VI — A marxizmus opportunista elsekélyesítése

Tartalomjegyzék