Író: Vlagyimir Iljics Lenin
Forrás: kommunista.net
Fordítás, HTML: Hausler Emil, 2017
Kétségtelen, hogy minden forradalom legfőbb kérdése az államhatalom kérdése. Melyik osztály kezében van a hatalom — ez dönt el mindent. S ha Oroszország fő kormányzó pártjának a lapja, a „Gyelo Naroda", nemrégen azon panaszkodott (147. sz.), hogy a hatalom kérdésében folyó viták miatt feledésbe merül az alkotmányozó gyűlés kérdése is, a gabonakérdés is, akkor azt kellene válaszolnunk az eszereknek: magukra vessenek. Hiszen éppen az önök pártjának ingadozása, határozatlansága a leginkább hibás abban is, hogy még mindig tart a „miniszteri váltófutás", abban is, hogy vég nélkül halogatják az alkotmányozó gyűlés összehívását, abban is, hogy a tőkések meghiúsítják a gabonamonopóliummal és az ország gabonaellátásának biztosításával kapcsolatban elfogadott és tervezett rendszabályokat.
A hatalom kérdését nem lehet sem megkerülni, sem elhalasztani, mert éppen ez az az alapvető kérdés, amely mindent meghatároz a forradalom fejlődésében, kül- és belpolitikájában. Hogy forradalmunk egy fél esztendőt „elfecsérelt" a hatalom berendezésével kapcsolatos ingadozásokra, vitathatatlan tény, ez a tény az eszerek és a mensevikek ingadozó politikájának szükségszerű következménye. Ezeknek a pártoknak a politikáját pedig végeredményben a kispolgárság osztályhelyzete, a tőke és a munka közötti harcban tanúsított gazdasági állhatatlansága határozza meg.
A kérdés mármost az, hogy tanult-e valamit a kispolgári demokrácia e nagy, tartalomban rendkívül gazdag félesztendő alatt vagy sem. Ha nem, a forradalom elveszett, s csak a proletariátus győzelmes felkelése mentheti meg. Ha igen, egy szilárd, ingadozásoktól mentes hatalom azonnali megteremtésével kell kezdeni. A népforradalom idején, vagyis az olyan forradalom idején, amely életre keltette a tömegeket, a munkás és paraszt többséget, csak olyan hatalom lehet szilárd, amely valóban és feltétlenül a lakosság többségére támaszkodik. Az államhatalom Oroszországban ténylegesen mindeddig megmaradt a burzsoázia kezében, amely csupán részleges engedményekre kényszerül (úgyhogy már másnap elkezdheti visszavonni őket), ígéretek osztogatására (azért, hogy ne teljesítse őket), uralmának mindenféle úton-módon való elleplezésére (azért, hogy a „becsületes koalíció" látszatával félrevezesse a népet) stb. stb. Ez a kormány szavakban népi, demokratikus, forradalmi kormány, valójában népellenes, antidemokratikus, ellenforradalmi, burzsoá kormány — ez az az ellentmondás, amely mindeddig megvolt és amely forrása volt a hatalom teljes labilitásának és ingadozásának, annak az egész „miniszteri váltófutásnak", amellyel az eszer és mensevik urak oly sajnálatos (a nép szempontjából sajnálatos) buzgalommal foglalkoztak.
Vagy a szovjetek szétkergetése és dicstelen halála, vagy minden hatalmat a szovjeteknek — ezt mondottam 1917. június elején, a szovjetek összoroszországi kongresszusán, s július és augusztus története rendkívül meggyőzően bebizonyította e szavak helyességét. Csakis a szovjetek hatalma lehet szilárd, csakis ez támaszkodhat valóban a nép többségére, — akármit hazudnak is a burzsoázia lakájai, Potreszov, Plehanov és mások, akik a hatalom „bázisa kiszélesítésének" nevezik azt, amikor a hatalmat ténylegesen a nép jelentéktelen kisebbségének, a burzsoáziának, a kizsákmányolóknak a kezébe adják át.
Csak a szovjethatalom lehetne szilárd, csak ez lenne olyan hatalom, amelyet még a legviharosabb forradalom legviharosabb pillanataiban sem lehetne megdönteni, csak az ilyen hatalom biztosíthatná a forradalom állandó, széles körű fejlődését, a pártok békés harcát a szovjeteken belül. Amíg nem jön létre ilyen hatalom, elkerülhetetlen a hatalom határozatlansága, labilitása, ingadozása, elkerülhetetlenek a vég nélküli „hatalmi válságok", a miniszteri váltófutás kilátástalan komédiája, a kirobbanások jobbról is, balról is.
Ámde „a hatalmat a szovjeteknek" jelszót igen gyakran, sőt talán a legtöbb esetben, teljesen helytelenül úgy fogják fel, hogy „a szovjetek többségi pártjaiból alakult kormányt" követelünk, s erre a mélységesen hibás véleményre szeretnénk részletesebben kitérni.
„A szovjetek többségi pártjaiból alakult kormány" azt jelenti, hogy a kormányban személyi változások történnek, de érintetlen marad a kormányhatalom egész régi apparátusa, ez a teljesen bürokratikus, velejéig antidemokratikus apparátus, amely képtelen arra, hogy komoly reformokat hajtson végre, olyan reformokat, amilyenek még az eszerek és a mensevikek programjában is szerepelnek.
„A hatalmat a szovjeteknek" — ez azt jelenti, hogy az egész régi államgépezetet, ezt a bürokratikus, minden demokratikus intézkedést gátló gépezetet radikálisan átalakítjuk, ezt az apparátust eltávolítjuk és a szovjeteknek, azaz a nép, a munkások, a katonák és a parasztok szervezett és felfegyverzett többségének új, népi, vagyis valóban demokratikus apparátusával váltjuk fel, hogy a nép többségének nemcsak a képviselőválasztásoknál, hanem az állam kormányzásában, a reformok és az átalakítások megvalósításában is kezdeményezési lehetőséget és önállóságot biztosítunk.
Hogy ezt a különbséget világosabbá és szemléletesebbé tegyük, emlékeztetünk egy értékes beismerésre, amelyet nem is olyan régen az egyik kormányzó pártnak, az eszerek pártjának a lapjában, a „Gyelo Narodá"-ban olvashattunk. Még azokban a minisztériumokban is — írta ez a lap —, amelyeket szocialista minisztereknek adtak át (ezt a kadétokkal való hírhedt koalíció idején írták, amikor a mensevikek és az eszerek miniszterek voltak), még ezekben a minisztériumokban is megmaradt az egész régi igazgatási apparátus, és fékezi az egész munkát.
Ez érthető is. A polgári parlamentáris és jelentős mértékben a polgári alkotmányos országok egész története azt mutatja, hogy a miniszterek változása igen keveset jelent, mert a kormányzás tényleges munkáját a hivatalnokok óriási serege végzi. Márpedig ezt a sereget teljesen átitatja az antidemokratikus szellem, ezernyi és milliónyi szál fűzi a földesurakhoz és a burzsoáziához, mindenféleképpen függ tőlük. Ezt a sereget a burzsoá viszonyok levegője veszi körül, csak ezt a levegőt szívja, megdermedt, meggémberedett, megcsontosodott, nem tud kitörni ebből a légkörből, csak a régi módon tud gondolkodni, érezni, cselekedni. Ezt a sereget köti a rangtisztelet, kötik az „állami" szolgálat bizonyos előjogai, ennek a seregnek legfelső tisztségviselői pedig részvények és bankok révén teljesen oda vannak láncolva a finánctőkéhez, bizonyos mértékig maguk is a finánctőke ügyvivői, ennek érdekeit képviselik és befolyását közvetítik.
Ennek az államgépezetnek a segítségével megkísérelni olyan átalakítások végrehajtását, mind a földesúri földtulajdon megváltás nélküli megszüntetése vagy a gabonamonopólium stb. — a legnagyobb illúzió, a legnagyobb fokú önámítás és népámítás. Ez a gépezet kiszolgáltoja a köztársaságpárti burzsoáziát azáltal, hogy „császár nélküli császárság" formájában köztársaságot hoz létre, amilyen például a harmadik köztársaság Franciaországban, de arra, hogy reformokat hajtson végre, amelyek ha a tőke jogait, a „szent magántulajdon" jogait nem szüntetik is meg, de legalább alaposan megnyirbálják vagy korlátozzák, erre ilyen államgépezet teljesen képtelen. Éppen ez az oka annak, hogy bármely „koalíciós" kormányban, amelyben „szocialisták" részt vesznek, ezeknek a szocialistáknak, még ha egyesek közülük teljesen jó szándékú emberek is, valójában mindig csak az a szerepük, hogy szépítgessék és takargassák a burzsoá kormányt, hogy a kormány villámhárítói legyenek a nép haragjával szemben, hogy segítsenek ennek a kormánynak a tömegek félrevezetésében. Így volt ez 1848-ban Louis Blanc-nal, így volt ez azóta is jó néhány esetben Angliában és Franciaországban, amikor a szocialisták részt vettek a kormányban, így volt ez a Csernovokkal és a Ceretelikkel 1917-ben, így volt és így lesz mindaddig, amíg fennmarad a burzsoá rendszer és érintetlenül megőrzik a régi, burzsoá, bürokratikus államgépezetet.
A munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjei éppen azért különösen értékesek, mert az államgépezetnek egy új, mérhetetlenül fejlettebb, hasonlíthatatlanul demokratikusabb típusát képviselik. Az eszerek és a mensevikek mindent elkövettek, minden lehetőt és lehetetlent, hogy a szovjeteket (különösen a petrográdit és az összoroszországit, vagyis a Központi Végrehajtó Bizottságot) az „ellenőrzés" ürügyén meddő s a kormány által a legudvariasabb és a legnyájasabb mosollyal az íróasztalfiókba süllyesztett határozatok és kívánságok előterjesztésével foglalkozó haszontalan fecsegő gyülekezetekké változtassák. De a Kornyilov-lázadás erős vihart ígérő „friss szellője" elegendő volt ahhoz, hogy minden, ami a szovjetből korhadt volt, egy időre eltűnjön, és hogy nagyszerű, hatalmas, legyőzhetetlen erőként kezdjen kibontakozni a forradalmi tömegek kezdeményezése.
Tanuljanak a kishitűek ezen a történelmi példán. Szégyenkezzenek azok, akik azt mondják: „nekünk nincs olyan apparátusunk, amellyel felválthatnók a régi, elkerülhetetlenül a burzsoázia védelmére hajló apparátust". Mert ilyen apparátus igenis van. Ilyen apparátus a szovjetek. Ne féljenek a tömegek kezdeményezésétől és önállóságától, bízzanak a tömegek forradalmi szervezeteiben — s az állami élet minden területén látni fogják a munkásoknak és a parasztoknak ugyanazt az erejét, fenségét, győzhetetlenségét, amelyről akkor tettek tanúbizonyságot, amikor a Kornyilov-lázadás ellen egyesültek és rohamra indultak.
Az eszer és a mensevik vezéreknek az volt a legnagyobb bűnük, hogy nem hittek a tömegekben, féltek a tömegek kezdeményezésétől, féltek önállóságuktól, rettegtek forradalmi energiájuktól, ahelyett, hogy ezt minden tekintetben feltétlenül támogatták volna. Ez egyik legmélyebb gyökere határozatlanságuk-ingadozásaiknak, vég nélküli és végtelenül meddő kísérleteiknek, hogy új bort öntsenek a régi, bürokratikus államgépezet régi tömlőibe.
Tekintsék csak át a hadsereg demokratizálódásának történetét az 1917-es orosz forradalomban, Csernov miniszterségének történetét, Palcsinszkij „uralkodásának" történetét, Pesehonov lemondásának történetét — s lépten-nyomon a fentebb mondottak legszemléltetőbb igazolására bukkannak. Mivel nem volt meg a teljes bizalom a választott katonai szervezetek iránt, mivel nem valósították meg következetesen azt az elvet, amelynek értelmében a parancsnokokat a katonák választják, bekövetkezett az, hogy Kornyilovok, Kalegyinok és ellenforradalmi tisztek kerültek a hadsereg élére. Ez tény. És aki nem akar szántszándékkal szemet hunyni fölötte, annak okvetlenül látnia kell, hogy a Kornyilov-lázadás után Kerenszkij kormánya mindent meghagy a régiben, hogy valójában visszaállítja a kornyilovizmust. Alekszejev kinevezése, a Klembovszkijokkal, Gagarinokkal, Bagratyionokkal és más kornyilovistákkal kötött „béke", az enyhe bánásmód magával Kornyilovval és Kalegyinnal — mindez a napnál világosabban bizonyítja, hogy Kerenszkij valójában visszaállítja a kornyilovizmust.
Középút nincs. A tapasztalat megmutatta, hogy nincs középút. Vagy minden hatalom átmegy a szovjetek kezébe és teljesen demokratizálják a hadsereget, vagy Kornyilov-uralom.
Hát Csernov miniszterségének története? Vajon ez nem bizonyította-e be, hogy minden valamelyest komoly lépés a parasztok szükségleteinek tényleges kielégítése érdekében, minden lépés, amely arról tanúskodott, hogy bizalommal vannak irántuk, az ő tömegszervezeteik és akcióik iránt, óriási lelkesedést keltett az egész parasztságban. Csernovnak pedig csaknem négy hónapig kellett „alkudoznia" és „alkudoznia" a kadetokkal meg a hivatalnokokkal, akik vég nélküli halogatásaikkal és intrikáikkal végül is lemondásra kényszerítették, mielőtt még bármit is csinált volna. A földbirtokosok és a tőkések erre a négy hónapra és e négy hónap alatt „megnyerték a játszmát", megvédték a földesúri földtulajdont, elodázták az alkotmányozó gyűlést, sőt mindenféle megtorló intézkedéseket kezdtek foganatosítani a földbizottságok ellen.
Középút nincs. A tapasztalat megmutatta, hogy nincs középút. Vagy minden hatalom átmegy a szovjetek kezébe mind a központban, mind vidéken, minden föld azonnal, még az alkotmányozó gyűlés határozata előtt, átmegy a parasztok kezébe, vagy pedig a földbirtokosok és a tőkések mindent elgáncsolnak, visszaállítják a földesúri hatalmat, felbőszítik a parasztokat, és odáig viszik a dolgot, hogy végtelenül dühödt parasztfelkelés tör ki.
Pontosan ugyanígy áll a dolog azzal, hogy a tőkések (Palcsinszkij segítségével) meghiúsították a termelés minden valamelyest is komoly ellenőrzését, hogy a kereskedők meghiúsították a gabonamonopóliumot és azt, hogy Pesehonov megkezdje a gabona és a termékek szabályozott, demokratikus elosztását.
Oroszországban most egyáltalán nem arról van szó, hogy „új reformokat" találjunk fel, hogy holmi „mindent átfogó" átalakításokra vonatkozó „terveket" szövögessünk. Szó sincs róla. így tüntetik fel a dolgot — szándékosan hazug megvilágításban tüntetik fel a dolgot a tőkések, a Potreszovok, a Plehanovok, akik üvöltve tiltakoznak a „szocializmus bevezetése", a „proletariátus diktatúrája" ellen. A valóságban viszont Oroszországban az a helyzet, hogy a háború hihetetlen nehézségei és a vele járó hihetetlen bajok, a gazdasági bomlás és az éhínség hallatlan és borzalmas veszélye már egymagukban is megmutatták a kivezető utat, már egymagukban megjelölték, és nemcsak megjelölték, hanem mint teljesen halaszthatatlan reformokat és átalakításokat már napirendre is tűzték: a gabonamonopóliumot, a termelés és az elosztás ellenőrzését, a papírpénz-kibocsátás korlátozását, a gabona és az iparcikkek megfelelő cseréjét stb.
Mindenki elismeri, hogy az ilyen rendszabályok, éppen ebben az irányban, elkerülhetetlenek, sok helyütt és a legkülönbözőbb oldalról meg is kezdték bevezetésüket. Már megkezdték, de mindenütt gátolja és meggátolta bevezetésüket a földbirtokosok és a tőkések ellenállása, az az ellenállás, amely a Kerenszkij-kormány útján (e valójában teljesen burzsoá és bonapartista kormány útján), a régi állam hivatalnoki gépezete útján, az orosz és a „szövetséges" finánctőke közvetlen és közvetett nyomása útján valósul meg.
Nem is olyan régen I. Prilezsajev Pesehonov lemondásán és a maximált árak meghiúsulásán, a gabonamonopólium meghiúsulásán siránkozva ezt írta a „Gyelo Narodá"-ban (147. sz.): „Bátorság és határozottság — ez az, ami mindegyik kormányunkból hiányzott... A forradalmi demokráciának nem szabad várnia, neki magának kell kezdeményeznie és tervszerűen be kell avatkoznia a gazdasági zűrzavarba... Ha valahol, akkor éppen itt van a leginkább szükség következetes irányvonalra és határozott hatalomra."
Ami igaz, az igaz. Arany szavak. A szerző csak arról feledkezett meg, hogy a következetes irányvonal kérdése, a bátorság és a határozottság kérdése nem személyi kérdés, hanem annak a kérdése, hogy melyik osztály képes bátorságról és határozottságról tanúbizonyságot tenni. Az egyetlen ilyen osztály — a proletariátus. A hatalom bátorsága és határozottsága, következetes irányvonala — nem egyéb, mint a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrája. I. Prilezsajev, ha ennek nincs is tudatában, ez után a diktatúra után sóvárog.
Mert hiszen mit is jelentene a valóságban az ilyen diktatúra? Semmi egyebet, mint azt, hogy a kornyilovisták ellenállását megtörnék, hogy visszaállítanák és befejeznék a hadsereg teljes demokratizálását. A hadsereg kilencvenkilenc százaléka az ilyen diktatúra lelkes hívévé válna két nappal megteremtése után. Ez a diktatúra földet adna a parasztoknak és korlátlan hatalmat a helyi parasztbizottságoknak ; akinek nem ment el az esze, az hogy is kételkedhetne abban, hogy a parasztok támogatnák ezt a diktatúrát? Azt, amit Pesehonov csak megígért („a tőkések ellenállása megtört" — szó szerint így mondta Pesehonov híres beszédében a szovjetek kongresszusán), azt megvalósítaná, valóra váltaná ez a diktatúra, s a legkisebb mértékben sem számolná fel a már kialakulóban levő élelmezési, ellenőrzési és egyéb demokratikus szervezeteket, hanem ellenkezőleg, támogatná, fejlesztené őket és eltávolítaná útjukból mindazt, ami munkájukat gátolja.
Csak a proletárok és a szegényparasztok diktatúrája képes megtörni a kapitalisták ellenállását, csak ez képes a hatalom nagyszerűen merész és erélyes gyakorlására, csak ez képes biztosítani magának mind a hadseregben, mind a parasztság körében a tömegek lelkes, önfeláldozó, valóban hősies támogatását.
A hatalmat a szovjeteknek — ez az egyetlen mód arra, hogy a további fejlődést fokozatossá, békéssé, nyugodttá tegyük, olyanná, amely teljes összhangban van a néptömegek többségének tudati és elhatározási színvonalával, a néptömegek tapasztalatainak színvonalával. A hatalmat a szovjeteknek — ez azt jelenti, hogy az ország igazgatása és gazdaságának ellenőrzése teljesen a munkások és a parasztok kezébe megy át, akiknek senki sem merne ellenszegülni és akik gyorsan megtanulnák tapasztalatból, megtanulnák saját gyakorlatukból, hogyan kell helyesen elosztani a földet, a termékeket és a kenyeret.