Első fejezet: Kölcsönös segítség az állatok között

A létért való küzdelem elve, mint a fejlődés egyik tényezője, amelyet Darwin és Wallace soroztak be a tudományba, lehetővé tette, hogy a jelenségek óriási területét foglaljuk össze egyetlen általános fogalomba, amely mihamar filozófiai, biológiai és szociológiai gondolkozásunk alapelvévé lett. A legkülönbözőbb tények óriási tömegét, amelyeket azelőtt a legkülönfélébb okokra vezettünk vissza, Darwin egyetlen általános fogalomban egyesítette, mint például: organikus élőlények alkalmazkodása a környezethez életműködésükben és szerkezetükben; élettani és bonctani fejlődés; szellemi haladás, sőt még az erkölcsi továbbfejlődés is. Úgy fogtuk föl ezeket, mint folytonos fáradozást – mint harcot az ellenséges körülményekkel – egyének, fajok, fajták és társadalmak között, amint azt az élet nagy tökéletességgel, különbözőséggel és intenzitással létrehozta. Meglehet, hogy eleinte maga Darwin sem látta tisztán általános voltát ennek a tényezőnek, amelyet kezdetben csak arra használt, hogy a tények egyetlen sorozatát: az egyéni különbözőségek fölhalmozódását a keletkezőfélben levő fajoknál megmagyarázza. Csakhogy ő már eleve tisztában volt azzal, hogy ez a kifejezés, amelyet ő vitt be a tudományba, elveszítené filozófiai és egyedül igaz jelentőségét, ha azt csak szűkebb értelemben lehetne alkalmazni – mint harcot a különböző egyének között a puszta létföltételekért. Híres munkájának már a legelején hangsúlyozta, hogy ezt a kifejezést „tág és metaforikus értelemben” kell fölfogni, hogy „hozzátartozik az egyik lény függősége a másiktól és (ami fontosabb) nemcsak az egyén életére vonatkozik, hanem az utódok hátrahagyásának lehetőségére is”.¹

Mialatt ő maga ezt a kifejezést saját különleges céljai szerint a szűkebb értelmezésben használta, követőit óvta attól a tévedéstől (amelyet úgy látszik egyszer ő maga is elkövetett), hogy túlbecsüljék ezt a szűkkörű értelmezést. Az ember származásáról szóló munkájában néhány oldalon döntő módon illusztrálja ennek a kifejezésnek valódi, tágkörű értelmét. Kimutatja, mint tűnik el számos állati társadalomban az egyes egyének között a létföltételekért folytatott küzdelem, mint helyettesíti ezt a küzdelmet az együttműködés és mint vezet ez végül a szellemi és erkölcsi képességeknek olyan kifejlődéséhez, amely biztosítja a fajnak az életbenmaradás szempontjából a legkedvezőbb föltételeket. Hangsúlyozta, hogy ezekben az esetekben nem azok a legalkalmasabbak, akik testileg a legerősebbek vagy legravaszabbak, hanem azok, akik megtanultak társulni, hogy egymást, akár erősek, akár gyöngék, támogassák a közösség érdekében. „Azok a közösségek, amelyek az egymással harmonizáló tagok lehető legnagyobb számát foglalták magukba”, fejlődtek a legjobban és azokban volt az utódok száma a legnagyobb. Az a kifejezés, amely az összes egyének közötti versenynek szűkkörű malthusi fölfogásából eredt, elvesztette szűkösségét az olyan ember gondolkodásában, aki ismerte a természetet.

Szerencsétlenségre azonban ezeket a megjegyzéseket, amelyek nagyon termékeny kutatások alapjául szolgálhattak volna, elhomályosította a tények nagy tömege, amelyeket abból a célból gyűjtöttek, hogy illusztrálják a létért való valóságos harc következményeit. Azonkívül Darwin sohasem vette külön-külön pontosabb vizsgálat alá azt a két megjelenési formát, amelyekben a létért való küzdelem az állatok országban jelentkezik és nem irta meg azt a könyvet, amelyet a túlszaporodás természetes akadályairól akart írni, pedig ez a könyv döntötte volna el a vitát az egyének közötti küzdelem valóságos jelentősége fölött. De sőt ugyanazokon az imént említett oldalakon, a szűklátókörű malthusi fölfogást cáfoló adatok között mégis újra kitör a régi malthusi méreg, – még pedig Darwin megjegyzéseiben, amelyek szerint a mi civilizált társadalmunkra nézve a „testileg és szellemileg gyöngék” fönmaradása állítólag káros volna. (5. fejezet.) Mint hogyha az az ezernyi testileg gyönge és beteges költő, tudós, föltaláló és újító, az ismét ezernyi úgynevezett „bolonddal” és „gyöngeelméjű enthuziasztával” együtt, nem éppen az a csoport volna, amelyre az emberiségnek a létért szellemi és erkölcsi fegyverekkel vívott harcában szüksége van, amelyek szükségét éppen Darwin hangsúlyozta oly lelkesen ugyanazon fejezeteiben Az ember származása című művének.

Darwin elméletének is az lett a sorsa, ami minden elméletnek, amely valamiképen emberi berendezésekre is vonatkozik. Ahelyett, hogy azt a szerző útmutatásai alapján mindjobban tágítanák, a tanítványok még szűkebb körre szorították. És mialatt Herbert Spencer, aki külön, bár szomszédos utakon haladt, megkísérelte, hogy a kutatást azzá a nagy kérdéssé szélesítse ki: „Kik a legalkalmasabbak?” [Who are the fittest?] – különösen a Data of Ethics harmadik kiadásának függelékében – azalatt Darwin számtalan követője a létért való küzdelem fogalmát mind szűkebbre szorította. Végre is odáig jutottak, hogy az állatok világát úgy képzelték, mint örökös harc színhelyét éhenhaló egyének közt, amelyek mindegyike a másik vérét szomjazza. A modern irodalomban fölharsant a csatakiáltás: „Jaj a legyőzöttnek”, mintha ez a modern biológia kétségbevonhatatlan eredménye volna. Az egyéni előnyökért folytatott „kíméletlen“ küzdelmet biológiai alapelvvé tették, melynek kell hogy az ember is alávesse magát, mert különben az a veszedelem éri, hogy a kölcsönös pusztításra alapított világban alul kerül. De még ha nem is vesszük figyelembe a nemzetgazdászokat, akik a természettudományból éppen csak a népszerű könyvekből vett néhány szót tanulták meg, el kell ismernünk, hogy maguk a darwinizmus legelőkelőbb védelmezői is megtettek mindent, amit csak ezekért a hamis eszmékért tehettek. Valóban, ha Huxleyt olvassuk, aki kétségtelenül egyik legkiválóbb magyarázója a fejlődés elméletének, ő is az tanítja A létért való küzdelem és jelentősége az emberre című művében, hogy:

„a moralista szemével nézve, az állatvilág körülbelül ugyanazon a színvonalon áll, mint a gladiátorok harca. A küzdőket jól táplálják és úgy bocsátják a küzdelembe, amelyben az erősebb, ügyesebb és ravaszabb életben marad, hogy már másnap újra harcoljon. A nézőnek nem kell jelt adni hüvelykujjával, mert nincs kegyelem.”

Vagy alább ugyanebben a cikkben azt mondja, hogy amint az állatok, úgy a primitív emberek között is:

„a leggyöngébbek és a legbutábbak húzzák a rövidebbet, míg a legkitartóbbak és legravaszabbak, akik legjobban voltak fölszerelve a külső körülményekkel vívott küzdelemre, életben maradnak, még ha egyébként nem is ők a legjobbak. Az élet állandó, vad küzdelem volt és a családhoz való korlátolt és ideiglenes ragaszkodás kivételével a lét normális formája a Hobbes-féle harc volt: mindenkinek harca mindenki ellen.”

A következőkben be akarom mutatni az olvasónak, mennyiben alapul a természetnek ilyetén fölfogása tényeken, különösen az állatvilágra és a kezdetleges emberre való vonatkozásban. Azonban már itt meg kell jegyeznem, hogy Huxley föl- fogása a természetről épp oly kevéssé tekinthető tudományosan bebizonyítottnak, mint Rousseau ellenkező nézete, aki a természetben csak szeretetet, békét és összhangot látott, amelybe csak az ember vitte be a rombolást. Az első séta az erdőben, valamely állati társadalom egyszerű megfigyelése, vagy akár csak az állatok életéről irott valamely komoly könyv tanulmányozása (akár D'Orbigny, Audubon vagy Le Vaillant) kell hogy gondolkozóba ejtse a természetbúvárt, milyen nagy szerepet játszik az állatok életében a társasélet és így lehetetlenné teszi, hogy a természetben ne lássunk egyebet csatatérnél, vagy pedig, Rousseau fölfogása értelmében, csupa összhangot és békét. Rousseau abba a hibába esett, hogy nem vette figyelembe a csőrök és karmok harcát. Huxley pedig az ellenkező tévedést követte el. De sem Rousseau optimizmusát, sem pedig Huxley pesszimizmusát nem tekinthetjük a természet pártatlan magyarázatának.

Mihelyt nemcsak a laboratóriumban és múzeumokban tanulmányozzuk az állatokat, hanem az erdőben és a mezőn, a pusztákon és a hegyek között, tüstént észre kell vennünk, hogy a különböző fajok és különösen az állatok különböző családjai között rettenetes pusztító harcok folynak ugyan, de egyidőben és ugyanolyan, vagy talán még nagyobb mértékben találjuk meg a kölcsönös támogatást, kölcsönös segítséget és kölcsönös védelmet azok között az állatok között, amelyek ugyanahhoz a fajhoz, vagy legalább is ugyanahhoz a csoporthoz tartoznak. A társulás épp úgy természettörvény, mint a küzdelem. Természetesen rendkívül nehéz volna a tények ezen kettős sorozatának relatív fontosságát számokban, akár csak közelítőleg is, megállapítani. De ha közvetve akarunk bizonyítani és meg- kérdezzük a természetet: „melyek az alkalmasabbak: azok-e, amelyek folytonos harcban állnak egymással, vagy pedig azok, amelyek egymást támogatják”, akkor tüstént meggyőződünk arról, hogy kétségtelenül azok az alkalmasabbak, amelyek megszokják a kölcsönös segítést. Ezeknek több lehetőségük van az életbenmaradásra és ezek érik el az illető osztályokban az intelligencia és a testi szervezettség legmagasabb kifejlődését. Ha figyelembe vesszük azt a számtalan tényt, amivel ezt a fölfogást támogatni lehet, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a kölcsönös segítség éppen olyan törvény az állatvilágban, mint a kölcsönös küzdelem; a kölcsönös segítség azonban a fejlődésnek hatalmasabb tényezője, amennyiben olyan szokások és sajátságok kifejlődését mozdítja elő, amelyek nemcsak a fajnak fönmaradását és továbbfejlődését, hanem egyúttal minden egyes számára a legnagyobb jólétet és a legkisebb erőkifejtéssel az élet legtökéletesebb élvezetét biztosítják.

Darwin tudományos követői közül, tudtommal, az ismert orosz zoológus, Prof. Kessler, a pétervári egyetem elhunyt dékánja volt az első, aki fölismerte a kölcsönös segítségnek, mint természettörvénynek és a fejlődés főtényezőjének egész horderejét. Gondolatait abban az előadásban foglalta össze, amelyet halála előtt néhány hónappal, 1880-ban, tartott az orosz természetbúvárok kongresszusán, de ez a fontos értekezés csaknem teljesen ismeretlen maradt, mint sok más, ami csak orosz nyelven jelenik meg.²

„Mint régi zoológus” úgy érezte, kötelessége tiltakozni egy kifejezés – a létért való küzdelem – helytelen használata, vagy legalább is jelentőségének túlbecsülése ellen, mert ez a kifejezés az állattanból származik. Az állattan és az emberrel foglalkozó tudományok mindig csak azt hangsúlyozzák, amit a létért való könyörtelen küzdelemnek [pitiless law of struggle for existence] neveznek. Megfeledkeznek azonban arról, hogy van még egy másik törvény is, amelyet a kölcsönös segítség [mutual aid] törvényének nevezhetünk és amely törvény, legalább is az állatoknál, fontosabb, mint az előbbi. Hangsúlyozta, hogy az állatokat szükségképen összehozza az utódok létrehozatalának szüksége és „minél jobban összetartanak az állatok, annál jobban támogatják egymást és annál több a valószínűség, hogy a faj fönnmarad és tovább halad az intellektuális fejlődés útján”. Azután így folytatta: „Az állatoknak minden osztálya, de különösen a magasabbrendű állatok, gyakorolják a kölcsönös segítséget” és ezt a gondolatot a temetőbogarak életéből, valamint a madarak és némely emlősök társaséletéből vett példákkal szemléltette. Csak néhány példát említett föl, amennyit a beszéd rövidsége megengedett, de tisztán leszögezte a főpontokat és miután megemlítette, hogy az emberiség fejlődésében a kölcsönös segítség még sokkal jelentékenyebb szerepet játszott, Kessler professzor így fejezte be előadását:

„Természetesen nem tagadom a létért való küzdelmet, de azt határozottan állítom, hogy az állatok országa és különösen az emberiség fejlődését sokkal jobban elősegítette a kölcsönös segítség, mint a kölcsönös harc [...] Minden élőlénynek két főszükséglete van, a táplálkozás és a fajfönntartás. A táplálkozás szüksége harcra és kölcsönös pusztításra ösztökéli, ellenben a fajföntartás szükséglete kölcsönös közeledésre és támogatásra bírja őket. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy a szerves világ fejlődésében – a szerves lények előrehaladó változásában – az egyének közötti kölcsönös segítség sokkal fontosabb szerepet játszik, mint a kölcsönös küzdelem.”³

Ezeknek a nézeteknek helyességét belátta a legtöbb jelenlévő orosz zoológus és Szivercsoff, akinek munkássága a geográfusok és ornitológusok előtt jól ismert, pártjára kelt ennek a véleménynek és néhány újabb példával illusztrálta. Sólyomfajtákat emiitett föl, amelyek csaknem ideálisan alkalmasak a rablásra és mégis kihalófélben vannak, míg más sólyomfajták, amelyek kölcsönösen segítik egymást, szaporodnak. „Nézzük másrészt a társasan élő kacsát – szólt –, amelyet egészben véve szegényesen szerelt föl a természet; de ez a faj gyakorolja a. kölcsönös segítséget és számtalan változatban és fajtában terjed el csaknem az egész föld kerekségén.”

Az a készség, amellyel az orosz zoológusok Kessler nézeteit fogadták, magától értetődik, mert csaknem mindegyiküknek volt alkalma megfigyelni az állatvilágot Ázsia északi és Oroszország keleti részének nagyterjedelmű lakatlan területein. Aki ezeket a vidékeket kutatja, lehetetlen, hogy ne jöjjön ugyanerre a gondolatra. Még jól emlékszem arra a hatásra, amelyet Szibéria állatvilága gyakorolt rám, amikor a Vityim vidékét kutattam át oly kitűnő zoológus társaságában, mint Poljakov barátom volt. Mindketten A fajok eredete friss hatása alatt álltunk, de hiába kerestük a vad harcot ugyanazon faj egyénei között, amelyet Darwin munkáinak olvasása után vártunk, még ha figyelembe vettük a 3. fejezet megjegyzéseit is. Számtalan alkalmazkodást találtunk az éghajlat mostohaságával, vagy a számtalan ellenséggel – igen gyakran közösen – vívott küzdelemre és Poljakoff sok találó megfigyelést jegyzett föl a húsevők, kérődzők és rágcsálók kölcsönös függéséről a földrajzi elterjedésben; a kölcsönös segítségnek számtalan esetét figyeltük meg, különösen a madarak és kérődzők vándorlása alatt; de még az Amur és az Usszuri vidékén is, ahol pedig csak úgy nyüzsög az állati élet, nagyon ritkán figyelhettem meg ugyanazon fajtába tartozó magasabbrendű állatok között ellentéteket vagy küzdelmet, pedig gondosan kutattam ilyen adatok után. Ugyanezt a benyomást találjuk meg a legtöbb orosz zoológus munkájában és valószínűleg ez az oka annak, hogy az orosz darwinisták Kessler nézeteit oly nagy tetszéssel fogadták, amikor Nyugat-Európában Darwin követői között az ilyen eszmék egyáltalában nem népszerűek.

Amikor a létért való küzdelmet mindkét szempontból – közvetlen és átvitt értelemben – vizsgálat alá vesszük, először is az tűnik föl, hogy a kölcsönös segítség nagyon gyakran jelentkezik és pedig nemcsak az utódok fölnevelése céljából, amit a legtöbb evolucionista elismer, hanem épp oly mértékben az egyén biztonságáért és táplálékkal való ellátásáért. Az állatok országának széles rétegeiben a kölcsönös segítség az uralkodó. Már a legalsórendű állatoknál akadunk kölcsönös segítségre és el kell készülnünk arra is, hogy egyszer csak a nagyítóüveg alatt a mikroorganizmusok életében is akadunk az öntudatlan kölcsönös segítés eseteire. A gerinctelenek életéről természetesen keveset tudunk, kivéve a termeszeket, hangyákat és méheket; mégis följegyezhetünk néhány tényt még az alsórendű állatok teljesen bebizonyított összeműködéséről is. A sáskák, lepkék és szöcskék töméntelen egyénből álló csoportosulásai, sajnos, egyáltalában nincsenek még kikutatva; de már létrejövetelük ténye is azt bizonyítja, hogy ugyanazon elv alapján keletkeztek, mint a hangyák és méhek ideiglenes egyesülései a vándorlás alatt.⁴

Ami a rovarokat illeti, jól megfigyelt tények bizonyítják, hogy a temetőbogarak (Necrophorus) kölcsönösen segítik egymást. Ezek a rovarok tojásaikat rothadó szerves anyagba helyezik el, hogy álcáiknak elegendő táplálékuk legyen, de éppen ezért ennek az anyagnak nem szabad nagyon gyorsan elrothadnia. Ezért a jártukban-keltükben talált mindenféle kis állatkáknak a hulláját elássák a földbe. Kendszerint külön-külön élnek, de ha valamelyik döglött egeret vagy madarat talál, amelyet egyedül nem tudna eltemetni, négy, hat, sőt esetleg tiz társát is odahívja, hogy egyesült erővel végezzék el a munkát. Ha kell, más helyre cipelik a hullát, ahol lazább a talaj, azután kényelmesen eltemetik és nem veszekednek azon, hogy melyiknek van joga tojását előbb rakni az eltemetett hullába. Mikor Gleditsch egy madár hulláját két pálcikából készített keresztre erősítette, vagy békát a földbe szúrt bothoz kötött, akkor ezek a kis bogarak megint ugyanolyan barátságos módon igyekeztek egyesíteni intelligenciájukat, hogy legyőzzék az ember mesterkedését. A ganajtúró bogaraknál is észlelték az erők ilyen egyesítését.

De még valamivel alacsonyabb szervezetű állatoknál is akadunk hasonló példákra. Keletindiában és Északamerikában több olyanfajta rák él, amelyek nagy rajokba verődnek össze, amikor a tengerbe vándorolnak, hogy ikrájukat lerakják; pedig az ilyen vándorlás előföltétele az összeműködés, egymás megértése és segítése. Magam is meg voltam lépetve, amikor (a brightoni akváriumban 1882-ben) láttam, hogy a molukkai rákok (Limulus), ezek a nehézkes állatok, mily nagy mértékben segitik bajbajutott társukat. Egyik közülük a medence sarkában hátára fordult és nehéz hátpajzsa megakadályozta abban, hogy visszaforduljon, annál is inkább, mert a sarokban még egy vasrúd is akadályozta a kísérletet. Társai segítségére jöttek és teljes óra hosszat néztem, hogyan igyekeznek bajtársukon segíteni. Kettő együtt fölemelte és nagy erőfeszítéssel sikerült is fölegyenesíteni, de a vasrúd megakadályozta, hogy a mentés munkáját befejezzék és a rák még egyszer a hátára pottyant vissza. Sok hiábavaló kísérlet után az egyik rák visszatért a medencébe és még két rákot hozott magával, akik friss erővel kezdték meg a fölegyenesítés munkáját. Több mint két óra hosszat maradtunk az akváriumban és mikor eltávozás előtt még egy pillantást vetettünk a medencébe a mentés műve még nem volt befejezve. Amióta ezt láttam, el kell hinnem Erasmus Darwin megfigyelését, hogy „a közönséges rák a páncél váltása idején őrszemül kiállít olyan rákot, amely nem vedlik, vagyis a páncélja kemény, hogy az ellenségeket megakadályozza a védtelen rákok megtámadásában”.⁵

A hangyáknál, termeszeknél és méneknél a kölcsönös segítést bizonyító tények olyannyira általánosan ismeretesek, különösen Romanes, Bücher és Lubbock műveiből, hogy megjegyzéseimet néhány utalásban foglalhatom össze.⁶ Ha megnézzük a hangyabolyt, akkor azt látjuk, hogy nemcsak mindenféle munkát – mint az utódok gondozását, építkezést, levéltetvek ápolását stb. – az önkéntes kölcsönös segítség elve alapján rendeznek be, hanem el kell ismernünk Forel igazát is, aki sok hangyafaj életének lényeges és alapvető vonását abban a tényben látja., hogy minden egyes hangyának kötelessége táplálékát, ha már lenyelte, sőt részben meg is emésztette, a közösség minden tagjával megosztani, ha az igényt tart arra. Két különböző fajtájú vagy ellenséges bolyba tartozó hangya kikerüli egymást, ha véletlenül találkoznak. De ha ugyanabba a bolyba, vagy ugyanahhoz a telephez tartozó hangyák közelednek egymáshoz, megérintik egymást csápjaikkal és „ha valamelyikek éhes vagy szomjas, rögtön táplálékot kér”, különösen ha a másik jóllakott. A fölszólított egyén sohasem vonakodik; széttátja állkapcsait, sajátságos tartást vesz föl és egy csöpp átlátszó folyadékot ad ki, amelyet az éhes hangya mohón fölnyal. A tápláléknak újra való kiadása annyira jellemző a szabadon élő hangyáknál, úgy az éhes társ, mint az álcák táplálására, hogy Forel szerint a hangyák emésztő szerve két külön részből áll, amelyek közül a hátulsó az egyén saját használatára szolgál, míg az elülső főként a köz szükségleteit elégíti ki. Ha egy jóllakott hangya annyira önző, hogy megtagadja társának táplálását, akkor úgy bánnak vele, mint ellenséggel. Ha az ilyen vonakodás azalatt történt, mialatt társaik valamely más fajjal harcot vívtak, akkor hevesebben támadnak a fösvény egyénre, mint az ellenségre. Ha pedig egy hangya nem vonakodott más, ellenséges fajhoz tartozó hangyát táplálni, akkor ennek a rokonai barátságosan bánnak vele. Mindezeket nagyon pontos megfigyelések és döntő kísérletek bizonyítják.⁷

Az állatok országának ebben az óriási osztályában, amelyhez több mint ezer faj tartozik és amely oly elterjedt, hogy a brazíliaiak szerint Brazília a hangyáké és nem az embereké, egyáltalában nincsen küzdelem ugyanannak a bolynak vagy telepnek egyénei között. Bármennyire dühöngjön is a harc különböző fajok között, bármilyen kegyetlenek is a hangyák a háborúban, a közösség keretén belül a kölcsönös segítés, a szokássá vált odaadás, sőt gyakran a közjóért való önfeláldozás a törvény. A hangyák és a termeszek lemondtak a hobbesi harcról és ezzel nagyon, jól jártak. A csodálatraméltó boly, az építmények, amelyeknek relatív nagysága fölülmúlja az emberi építményeket, sima útjaik és boltozott folyosóik, tágas csarnokaik és magtáraik, gabonaföldjeik, az aratás és a magvak maátázása,⁸ észszerű módszereik tojásaik és álcáik gondozására, ahogy külön fészkeket építenek a levéltetvek tenyésztésére, amelyeket Linné oly találóan nevezett a hangyák teheneinek, és végül bátorságuk, ravaszságuk és magas intelligenciájuk – mindez természetes következménye a kölcsönös segítségnek, amelyet munkáséletük egész folyamán szem előtt tartanak. Ugyanez az életmód fejlesztette ki szükségkép a hangyák életének másik jellemző vonását: az egyéni kezdeményezés óriási fejlettségét, amely ismét a megfigyelőket bámulatba ejtő ma- gas és sokoldalú intelligencia kifejlődését eredményezte.⁹

Ha semmi egyebet nem tudnánk az állatok életéből, mint amit a hangyákról és a termeszekről tudunk, már akkor is határozottan arra kellene következtetnünk, hogy a kölcsönös segítség (ami kölcsönös bizalomra vezet, s ez a bátorság első föltétele) és az egyéni kezdeményezés (a szellemi képesség fejlődésének első föltétele) az állatország fejlődésében összehasonlíthatatlanul értékesem) tényezők, mint a kölcsönös küzdelem. A hangyák csakugyan nagyon jól élnek, anélkül hogy valami védő alkalmazkodásuk volna, amit egyedül élő állatok nem nélkülözhetnek. Színük föltűnik az ellenségnek és számos faj hatalmas építménye a mezőn és az erdőben messze látszik. Nem védi őket kemény páncél és fullánkjuk csak akkor veszedelmes, ha százával döfik az ellenség testébe, az egyes egyén védelmére nem sokat ér; tojásaik és lárváik pedig az erdő számos lakójának keresett nyalánksága. És mégis, a hangyák ezreinek alig ártanak a madarak, de még a hangyaevők se nagyon és sokkal erősebb rovarok is félnek tőlük. Forel egyszer a mezőn kiöntött egy zsák hangyát, mire „a tücskök elmenekültek lyukaikból, amelyeket a hangyák kiraboltak, a szöcskék mindenfelé iramodtak, a rovarok és pókok otthagyták zsákmányukat, hogy maguk ne essenek áldozatul”; sőt még a darázsfészket is meghódították véres csata után, amelyben a közjóért számos hangya pusztult el. Még a gyorsabblábú rovarok sem tudnak előlük elmenekülni ós Forel gyakran látta, hogy a hangyák lepkéket, szúnyogokat és legyeket megfogtak és megöltek. Az ő erősségük a kölcsönös segítés és bizalom. És ha a hangyák, eltekintve a még fejlettebb termeszektől, szellemi képességeik tekintetében a rovarok egész osztálya élén állanak, ha bátorságukkal csak a legbátrabb gerinces állatokét lehet összehasonlítani, ha agyvelejük, mint Darwin mondja, „a világ legcsodálatosabb anyaga, talán még csodálatosabb mint az ember agyveleje”, vajon nem azért van ez így, mert a hangyák közösségeiben a kölcsönös segítés teljesen kiszorította a kölcsönös küzdelmet!

Ugyancsak ez áll a méhekre is. Ezeknek a kis rovaroknak, amelyek oly könnyen esnek a madaraknak zsákmányul, amelyek mézét az állatország oly sok tagja kedveli a rovaroktól a medvékig, ezeknek sincs semmiféle védőberendezésük, amely nélkül az izoláltan élő rovarok aligha tudnának megmenekülni a teljes elpusztulástól és mégis a kölcsönös segítség lehetővé tette, hogy az egész világon elterjedjenek és kifejlesszék csodálatraméltó intelligenciájukat. A közös munka megsokszorozza az egyéni erőt és az időleges munkamegosztás útján, amely mellett minden egyes méh mindenféle munkát el tud végezni, a jólétnek és biztonságnak oly magas fokát érik el, amelyre még a legerősebb és legjobban fölfegyverzett, de izoláltan élő állat sem juthat el. Kombinációikkal gyakran nagyobb sikereket aratnak, mint az ember, ha elmulasztja, hogy fölhasználja a jól berendezett kölcsönös segítség előnyeit. így például, amikor az új méhraj készülődik a kas elhagyására, új lakást keresni elindul előre egy kis csapat, hogy fölkutassa a környéket, és ha alkalmas lakhelyet találnak, például ócska kast vagy ilyesmit, akkor elfoglalják, kitisztítják és gyakran egész héten át őrzik mindaddig, amíg a raj megérkezik s letelepszik. Ezzel szemben hány kivándorló megy tönkre az új hazában, csak azért, mert nem fogták föl az erők egyesítésének előnyeit. Azáltal, hogy egyéni intelligenciájukat összekapcsolják, legyőznek kellemetlen, előre nem látható és egészen szokatlan körülményeket is, mint például a párisi kiállításon a méhek, amelyek gyantás viaszukkal beragasztották a kas falába alkalmazott üvegablakot. Azonkívül nincsen meg bennük az a vérmes ösztön és haszontalan veszekedésre való hajlam, amellyel az egyes írók az állatokat oly készséggel fölruházzák. A bejárat őrei könyörtelenül megölik a rabló méheket, amelyek a kasba akarnak jutni, de nem bántják azokat, amelyek véletlenül jutnak a kashoz, különösen ha meg vannak rakva virágporral, vagy ha még fiatalok és ezért könnyebben tévednek el. Nem háborúskodnak többet, mint amennyi okvetlenül szükséges.

A méhek társas élete annál tanulságosabb, mert rablási ösztön és lustaság még mindig akad a méneknél, és pedig mindig olyankor, amikor szaporodásukat különös körülmények nagyon elősegítik. Tudvalévő, hogy mindig vannak egyes méhek, amelyeknek a rabló életmód jobban tetszik a dolgozó méh munkás életénél, és hogy úgy a szükség, mint a rendkívüli bőség idején a rablók osztálya megszaporodik. Aratás után, amikor a mezőkön alig van mit gyűjteni, több rabló méhet találunk, de az indiai cukornádültetvények és az európai cukorgyárak közelében mindig nagyon közönséges a méhek között a rablás, lustaság, sőt iszákosság is. Látjuk tehát, hogy még mindig vannak antiszociális ösztönök a méneknél, de ezt a természetes kiválasztódás mindjobban kiirtja, mert végeredményében a szolidaritás előnyösebb a fajra, mint az olyan egyének fejlődése, amelyekben rablóhajlamok dolgoznak. A legravaszabbak és a legveszedelmesebbek kipusztulnak azoknak a kedvéért, amelyek megértik a társas élet és a kölcsönös segítség előnyeit.

Kétségtelen, hogy sem a méhek, sem a hangyák, sem a termeszek nem jutottak el az egész fajt átölelő magasabb szolidaritás fogalmáig. Ebben a tekintetben tehát nem érték el a fejlődésnek azt a fokát, amelyet még mi magunk is hiába kerekünk még politikai, tudományos és vallási vezetőink között is. Szociális ösztöneik aligha terjednek a kason vagy a bolyon túl. Be azért talált Forel a Mont Tendre-n és a Mont-Saléve-n olyan hangyatelepeket is, amelyekben nem kevesebb, mint kétszáz boly volt s amelyekben két különböző fajhoz tartozó hangya lakott (Formica exsecta és F. pressilabris), és Forel azt állítja, hogy ennek a telepnek minden egyes tagja a telepnek minden más tagját megismeri és mindnyájan résztvesznek a közös védekezésben. Mac Cook Pennsylvaniában egész nemzeteket látott a gátépítő hangya 1600-1700 telepéből, amelyek mind teljes egyetértésben éltek. Bates leírta a termeszek dombalakú fészkeit, amelyek egész mezőket borítanak el, ahol egy-egy telepben két-három faj is lakott és a legtöbbet boltozott folyosók kötötték össze egymással.¹⁰ Egy-egy lépest tehát már a gerinctelen állatok is tettek a faj egyes nagyobb csoportjainak összeolvasztására közös védelem céljából.

Ha most áttérünk a magasabbrendű állatokra, sokkal több példát találunk, amelyek bizonyítják a kétségtelenül tudatos kölcsönös segítést mindenféle cél elérésére; bár tüstént észre kell vennünk, hogy még a magasabb rendű állatok életét is csak nagyon tökéletlenül ismerjük. Számos elsőrendű megfigyelő a tények nagy tömegét szedte össze, de emellett vannak az állatok országának tág területei, amelyekről úgyszólván semmit sem tudunk. A halakról alig találunk hitelt érdemlő megfigyelést, részint azért, mert a megfigyelés nagyon nehéz, részint mert erre a kérdésre még senki se fordított különösebb figyelmet. Az emlős állatokra nézve már Kessler megjegyezte, hogy életükről és szokásaikról nagyon keveset tudunk. Sok emlős állat éjjeli életet él, mások a föld alatt laknak, azok a kérődzők pedig, amelyeknek társasélete és vándorlásai különösen érdekesek volnának, nem engedik az embert csordáik közelébe. Legtöbbet aránylag a madarakról tudunk, de még itt is számos faj társasélete csak nagyon tökéletlenül ismeretes. A következőkből mégis az fog kitűnni, hogy pontosan megállapított tények hiányáról nem panaszkodhatunk.

Nem kell foglalkoznom a hímek és nőstények egyesülésével, amely azért történik, hogy az utódokat ápolják és táplálékkal lássák el a fejlődés első idején; nem beszélek a vadászatra való egyesülésekről sem, csak mellékesen említem, hogy az ilyen egyesülések még a legkevésbé társuló húsevő állatok és ragadozó madarak között is előfordulnak; pedig ezek különösen érdekesek, mert itt találjuk a gyöngédebb érzelmek első nyomait ezeknél a különben nagyon kegyetlen állatoknál.

Hozzátehetjük még azt is, hogy az ilyen, a családi kereteken túlterjedő egyesülések ritkaságát a húsevő állatoknál és a ragadozó madaraknál éppen az a mód magyarázza, ahogyan táplálékukat szerzik, bizonyos határig azonban kétségtelenül annak a változásnak az eredménye, amelyet az állatvilágban az ember gyors elszaporodása hozott létre. Mindenesetre említésre méltó, hogy bizonyos fajok sűrűn lakott vidékeken izoláltan élnek, míg ugyanezek a fajok, vagy legközelebbi rokonaik, lakatlan vidékeken csordákat alkotnak. Például fölemlíthetjük a rókákat, a farkasokat és több ragadozó madarat.

Az olyan egyesülések azonban, amelyek nem terjednek tul a család keretén, a mi szempontunkból aránylag kevéssé érdekesek, mert nagyon sok olyan társulást is ismerünk, amely sokkal általánosabb célokat szolgál, mint például a vadászat, a kölcsönös védelem, sőt az élet kellemesebbé tétele. Már Audubon említette, hogy a sasok vadászatra gyakran összeállnak és méltán ismeretes pompás leírása arról a két halászó sasról, az egyik hím volt, a másik nőstény, amelyeket a Mississippin figyelt meg. A legértékesebb megfigyelések egyike mégis Szjevercovtól ered. Az orosz puszták állatvilágának kutatása közben egy társaséletet élő sast (fehérfarkú sas, Haliactos albicilla) látott magasra emelkedni. Körülbelül félórán át csöndesen írta a levegőben nagy köreit, amikor hirtelen hangos kiáltást hallatott. Erre nemsokára egy más sas felelt, amely hamarosan oda is érkezett, azután jött a harmadik, negyedik és így tovább, míg kilenc vagy tíz sas gyűlt össze, amire mindnyájan eltűntek. Szjevercsov délután fölkereste azt a helyet, ahova a sasok leszállottak; óvatosan közeledett egy kis emelkedés mögött és észrevette, hogy egy ló hullájánál gyűltek össze. Az öregek, amelyek rendszerint először lakmároznak – ez az ő illemszabályuk – már a közeli szénakazlakon ültek és őrködtek, míg a fiatalok még ettek, környezve a varjuk seregétől. Ebből és más hasonló megfigyelésekből Szjevercov azt következteti, hogy a fehérfarkú sasok szövetkeznek a vadászatra; ha kellő magasságra emelkedtek, tizen át tudnak tekinteni legalább 40 négyzetkilométernyi területet és mihelyt az egyik valamit fölfedez, rögtön hívja a többit. Persze ez ellen föl lehetne hozni, hogy az első sasnak egyszerű ösztönszerű kiáltása, vagy pedig a mozgása már ugyanezt a hatást idézheti elő, hogy tudniillik több sast gyűjt össze a zsákmány körül. Ebben az esetben azonban a hivás kétségtelenül be van bizonyítva, mert hiszen a tiz sas előbb összegyűlt és csak azután szálltak le a prédára és Szjevercovnak¹¹ még többször volt alkalma megfigyelni, hogy a fehérfarkú sasok mindig együttesen fogyasztják el a dögöt és hogy néhányan, először a fiatalok, őrködnek, míg a többiek táplálkoznak. A fehérfarkú sas egyike a legmerészebb és legjobb vadászoknak, valóban teljesen társas állat és Brehm azt mondja, hogy a fogságban nagyon gyorsan köt barátságot őreivel.

A társaséletre való hajlamot nagyon sok ragadozó madárnál megtaláljuk. A brazíliai vörös kánya egyike a „legszemtelenebb” rablóknak és mégis társas állat. Vadászcsapataikat Darwin és mások is leírták és tény, hogy ha olyan nagy zsákmányra tett szert, amellyel egyedül nem bír, odahívja öt-hat társát, hogy elcipeljék. A fáradságos nap után ezek a kányák, mikor éjjeli nyugalomra térnek, mindig összegyűlnek egy fán tíz és több mérföldnyiről is és gyakran állanak össze más madarakkal, keselyükkel, különösen a Percnopterus-fajjal, amelyek, mint D'Orbigny mondja, nagyon jó barátaik. Más világrészben, a Kaszpi-tengeren túl fekvő pusztákon, Zarudnij szerint, ugyancsak megtartják a közös fészkelés szokását. A társas keselyű egyike a legerősebbeknek, nevét is a társasélet szeretetéről kapta. Nagy rajokban röpülnek mulatságból a magasba. „Úgy látszik, mondja Le Vaillant, a telep egyes tagjai a legjobb egyetértésben élnek. Egy barlangban néha két-három fészket láttam szorosan egymás mellett.”¹² A brazíliai urubu-keselyű olyanféle társas életet él, mint a varjak.¹³ A kis egyiptomi keselyük szoros barátságban élnek egymással. Rajokban röpködnek a levegőben, együtt töltik az éjszakát és reggel is összetartanak, együtt keresik táplálékukat és sohasem civódnak; ezt megerősíti Brehm is, akinek bőven volt alkalma őket megfigyelni. A vörös vérese ugyancsak nagy rajokban tanyázik Brazília erdeiben és egy sólyomfaj, a Tinnunculus cenchris, mikor Európát elhagyja, télen Ázsia erdeiben és pusztáin nagy társaságokba verődik össze. Déloroszország síkságain Nordmann nagy rajokban találta más sólyomfajtákkal együtt (Falco tinnunculus, F. oesulon, F. subbuteo), amelyek szép időben minden nap délután négy órakor összejöttek és együttes mulatozásuk az éjszakába is húzódott. Mindnyájan egyszerre egyenes irányban röpültek valamely cél felé és amikor elérték, rögtön ugyanabban a vonalban visszatértek és ezt a röpülést többször ismételték.¹⁴

Mindenféle madár szokott csapatokban röpködni, tisztán a mulatság kedvéért. „A Humber vidékén, írja Ch. Dixon, augusztus vége felé gyakran nagy csapatokban jelennek meg a vörös- begyek a mocsaras helyeken és télire ott maradnak [...] Mozgásaik nagyon érdekesek, mert egy nagy raj éppen olyan pontosan fordul, oszlik és sorakozik ismét, mint a betanított csapatok. Gyakran van közöttük egy-egy fenyérfutó és pettyes lile.”¹⁵

Lehetetlenség a madarak különböző vadásztársaságait mind fölsorolni, de a pelikánok halásztársaságai mindenesetre említésre méltók a föltűnő rend és intelligencia miatt, amelyet ezek a nehézkes állatok kifejtenek. Mindig nagy rajokban mennek vadászni és amikor alkalmas öblöt találtak, a parttal szemben félkörben helyezkednek el, a kört mind szűkebbre vonják, miközben a part felé gázolnak és így megfognak minden halat, ami éppen a körbe szorult. Szűk folyókban és csatornákban két részre is oszlanak, mindegyik rósz egy-egy félkört alkot és addig gázolnak, míg egymást el nem érik, éppen úgy, mintha két csapat halász két hálót vet ki és előrenyomul, hogy megfogja a halakat, amelyek a két háló közé kerültek. Az éjszaka beálltával nyugvóhelyükre röpülnek – mindegyik csapat mindig ugyanarra a helyre – és még senki sem látta őket az öbölért vagy a nyugvóhelyért verekedni. Délamerikában 45-50 000 főből álló rajban verődnek össze és míg az egyik rész alszik, a másik őrködik, a harmadik halászik.¹⁶ Végül nem volnék igazságos a sokat szidott verebekkel szemben, ha föl nem említeném, mily hűségesen megosztja mindegyik amit talál, a társaságnak minden tagjával, amelyhez tartozik. Ez a tény már a görögök előtt ismeretes volt és az utókorra is maradt egy szónok beszédében (emlékezetből idézem): „Mialatt én beszélek, jött egy veréb értesíteni a társait, hogy egy rabszolga kiöntött egy zsák búzát és most mind odamentek, hogy fölszedjék.” Annál örvendetesebb, hogy ezt a megfigyelést Gurney új könyve is megerősíti, aki nem kételkedik, hogy a verebek mindig értesitik egymást, hol lehet valamit lopni: „Ha az udvartól még oly messze is csépeltek valahol, akkor az udvarban a verebek begye mindig tele volt búzával.”¹⁷ Az is tény azonban, hogy a verebek nagyon őrzik területüket az idegenek benyomulása elől; így a Luxembourg kertjének verebei elkeseredetten küzdenek minden veréb ellen, amely megkísérli, hogy élvezze a kertnek és a látogatóknak jótéteményeit, de saját társaságukban teljesen keresztülviszik a kölcsönös segítséget, habár néha egy kis veszekedés még a legjobb barátok között is előfordul.

A madarak világában a közös vadászat, közös táplálékszerzés annyira szokás, hogy nem is kell több példát fölhozni, a tételt bebizonyítottnak tekinthetjük. Hogy az ilyen egyesülések erő szempontjából mennyire előnyösek, azt talán nem is kell fejtegetni. A legerősebb ragadozó madár is tehetetlen a legkisebb madarak rajával szemben. Még a hatalmas kőszáli sas is, amely a nyulat vagy a fiatal antilopot elviszi a karmai között, kénytelen átengedni zsákmányát a nyomorúságos karvalyok seregének, amelyek a sast üldözőbe veszik, mihelyt észreveszik, hogy zsákmányt szerzett. A karvalyok űzőbe veszik a gyors halászósast is és elrabolják tőle a halat, de azt még sohasem látta senki, hogy a karvalyok egymás között a lopott zsákmányon összevesztek volna. Dr. Couës a Kerguelen-szigeteken megfigyelte a Buphagust – a matrózok tengeri tyúkját –, amint a sirályt üldözte, míg az kiköpte már lenyelt táplálékát; míg viszont a sirályok és a tengeri fecskék összeálltak, hogy a tartózkodási helyükhöz közeledő tengeri tyúkot elűzzék, különösen a fészekrakás idején.¹⁸ A kicsi, de nagyon gyorsröptű bíbicek (Vanellus cristatus) bátran megtámadják a rablómadarakat. „Nagyon érdekes látvány, amikor a bíbicek ölyvet, karvalyt, a tojásokra éhező varjút vagy sast megtámadnak: az ember érzi rajtuk a biztos győzelem öntudatát és a rablón a bosszúságot. Támadás közben az egyik segiti a másikat és bátorságuk annál nagyobb lesz, minél többen gyülekeznek össze a lármára.”¹⁹ A bibicet a görögök „jó anyának” nevezték és meg is érdemli ezt a nevet, mert sohasem mulasztja el a többi vizimadarat az ellenségre figyelmeztetni. De sőt még a kis barázdabillegető (Motacilla alba), amelyet gyakran láthatunk a kertekben, pedig nincs egy arasznyi sem, mégis kényszeríti a karvalyt, hogy otthagyja zsákmányát. „Többször megfigyeltem bátorságukat és ügyességüket és meggyőződtem arról, hogy csak a leggyorsabb sólymok árthatnak nekik. Ha egy-egy rajuk ragadozó madarat menekülésre kényszerített, akkor hangos örömrivalgásban törnek ki és eközben újra szétszóródnak” – irja az id. Brehm. Ezek tehát azzal a határozott céllal jönnek össze, hogy elűzzék az ellenséget, éppen úgy, mint amikor az erdő egész madárvilágát fölriasztja az a hír, hogy éjjeli madár mutatkozik fényes nappal és mindnyájan együttesen – rablómadarak és kis ártalmatlan énekesek – üldözik az idegent és visszaűzik rejtekhelyére.

Milyen óriási különbség van a kánya, karvaly vagy ölyv és a kis barázdabillegető testi ereje között és ezek a madárkák mégis fölényben vannak az erősszárnyú és fegyveres rabló fölött együttes, bátor támadásukkal. Európában a barázdabillegetők nemcsak a rablómadarakat üldözik, hanem a halászsast is, „inkább mulatságból, mintsem azért, hogy nekik kárt okozna”, éppen úgy mint Indiában, dr. Jerdon szerint, a csókák a gowindakányát „tisztára mulatságból” űzőbe veszik. Wied herceg látta, amint a brazíliai sast (Urubitinga) a borsevők, tukánok és az amerikai kékvarjúk serege körülfogta és bosszantotta. „A sas rendszerint nyugodtan tűri az ilyen kellemetlenséget, de – teszi hozzá – néha mégis elfog egyet kellemetlen üldözői közül.” Az ilyen esetekben a kis madarak, habár erő tekintetében hátrányban is vannak, mégis győzedelmeskednek a ragadozó madarak fölött együttes akciójukkal.²⁰

A társas élet legföltűnőbb hatását az egyén biztonságára, az élet örömeinek élvezésére és a szellemi képességek fejlődésére legjobban mégis a madarak két nagy családjánál, a darvaknál és a papagályoknál tapasztalhatjuk. A darvak erősen társas lények és nemcsak rokonaikkal élnek jó barátságban, hanem a legtöbb vízimadárral is. Óvatosságuk és értelmük valóban bámulatos, az új körülményeket tüstént fölfogják és aszerint cselekesznek. Őreik mindig vigyáznak, amíg a másik csoport eszik vagy alszik és a vadászok nagyon jól tudják, milyen nehéz őket megközelíteni. Ha sikerült őket valakinek meglepni, akkor nem mennek vissza előbb arra a helyre, míg kémeik vissza nem térnek és jelentést nem tesznek, hogy nincs veszedelem; akkor azután egy másik csapatot küldenek ki és csak ha az is megerősítette a kémek jelentését, tér vissza az egész sereg. A darvak rokonfajokkal meleg baráti viszonyt tartanak fönn és az éppen oly társas és intelligens papagájon kívül nincs egyetlen madár sem, amely a fogságban ily benső barátságot kötne az emberrel. „Gazdájában nemcsak a kenyéradót látja, hanem a barátot is és igyekszik ezt tudtára is adni”; erre a következtetésre jut Brehm személyes tapasztalatából. A daru kora reggeltől késő éjszakáig folyton mozog, de csak délelőtt tölt néhány órát munkával, a táplálék keresésével, amely főként növényekből áll. A nap többi részét a társas életnek szenteli. „Kis fadarabokat vagy kavicsokat kap föl a földről, földobja a levegőbe és ismét elkapja, hirtelen meghajlítja a nyakát, csapkod a szárnyaival, táncol, ugrál, ide-oda futkos és mindenféle mozdulattal igyekszik kimutatni jókedvét, de amellett mindig kecses és szép marad.”²¹ Alig van ellensége, mivel társaságban él és bár Brehm egyszer látta, amint egyet egy krokodilus elfogott, mégis hangsúlyozza, hogy a krokodiluson kívül a darunak más ellenségét nem ismeri. Közmondásossá vált óvatosságával elkerüli ellenségeit és rendszerint magas kort ér el. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a fajfönntartás céljából nem kell sok utódról gondoskodnia, rendszerint csak két tojást költ ki. Ami magas szellemi képességeit illeti, elég lesz csupán annyit említeni, hogy az összes megfigyelők egyhangú véleménye szerint intellektuális képességei nagyon gyakran emlékeztetnek az emberére.

A másik társas madár, a papagáj, értelmének fejlettségével a madárvilág élén áll. A papagáj szokásait Brehm oly pompásan irta le, hogy legjobb lesz, ha a következő helyet lefordítom:

„A költési időszakon kívül a legtöbb papagáj társaságban, gyakran hatalmas rajokban él. Az erdő valamely helyén tanyát ütnek és onnan minden nap nagy területeket barangolnak be. A társaság hűségesen összetart és megosztják egymással az örömet és a bánatot. Kora reggel egyszerre hagyják el az alvóhelyet, leereszkednek egy fára vagy mezőre, ahol a gyümölcsökből táplálkoznak, őröket állítanak ki, amelyeknek az összesség jóvoltáról kell gondoskodniuk, a figyelmeztetésnek pontosan engedelmeskednek és mindnyájan egyszerre menekülnek el, vagy legalább is gyorsan egymásután; a veszedelemben hűségesen összetartanak és teljes erejükből segítik egymást; egyszerre érkeznek meg az alvóhelyre és hacsak lehetséges, társaságban költenek.”

Nagyon szeretik más madaraknak a társaságát is. Indiában a varjúk mérföldnyiről összejönnek, hogy az éjszakát a papagájok társaságában töltsék el a bambuszbokrokban. Ha a papagájok vadászatra indulnak, a legcsodálatosabb intelligenciát és elővigyázatot fejtik ki és bámulatosan tudnak alkalmazkodni a körülményekhez. Nézzük meg például a fehérpapagájok raját Ausztráliában. Mielőtt elindulnak egy búzatábla kirablására, kémcsapatokat küldenek ki, amelyek elfoglalják a tábla környékén a legmagasabb fákat, míg mások a búzaföld és az erdő között álló fákon ülnek és továbbadják a jeleket. Ha a jelentés úgy szól, hogy minden rendben van, akkor kiválik a rajból néhány papagáj, fölrepülnek a levegőbe s letelepednek a táblához legközelebb álló fára. Ezek is hosszú időn át vizsgálják a környéket és csak azután adják meg a jelet az általános előnyomulásra, mire az egész raj egyszerre fölkerekedik és egy pillanat alatt kirabolja a búzatáblát. Az ausztráliai telepesek csak a legnagyobb nehézséggel tudják kijátszani a papagályok óvatosságát; de hogyha az embernek egyszer sikerült közülük néhányat csellel és fegyverrel elejteni, a papagájok olyan óvatosak és elővigyázók lesznek, hogy azontúl meghiúsítanak minden támadást.²²

Kétségtelen, hogy a társaságban élés szokása juttatta a papagájokat a csaknem emberi intelligenciának és emberi érzésnek arra a fokára, amelyet általánosan ismerünk. Magasfokú intelligenciájuk miatt nevezték el a legjelesebb természettudósok a papagájok néhány faját, de különösen a szürkepapagályt, „madárembernek”. Egymáshoz való ragaszkodásukról ismeretes, hogy ha a vadász egy papagályt elejtett, a többiek siránkozó kiáltozással röpködnek társuk hullája fölött és „a barátság áldozata gyanánt hullanak a földre”, mint Audubon mondja; és ha két papagály, még ha különböző fajtához tartozik is, a fogságban egymással barátságot kötött, akkor az egyik gyakran követi a másikat a halálba az elhalt fölötti bánatában. Az is tény, hogy a társaság részükre sokkal több védelmet nyújt, mint csőrüknek vagy karmuknak bármilyen ideális megváltozása. Nagyon kevés rablómadár mer más papagályt, mint kisfajtájút megtámadni és tökéletesen igaza van Brehmnek, amikor azt mondja a papagály okról, amit a darvakról és a társaságban élő majmokról is mondott, hogy aligha van ellenségük az emberen kívül és még hozzáteszi: „Nagyon valószínű, hogy a nagyobbfajta papagájok inkább a magas életkor következtében pusztulnak el, mintsem az ellenség karmai között.” Csak az embernek sikerül őt részben kiirtani magasabb intelligenciájának és fegyvereinek segítségével, amiket szintén csak a társas életnek köszön. A papagájok rendkívül hosszú életkora tehát szociális életük következményének látszik. De nem mondhatnánk-e ugyanazt csodálatos emlékezőtehetségükről is, amelynek kifejlődését a társaság és a hosszú élet szintén elősegítette?

¹ Fajok keletkezése, 3. fejezet.
²Tousseneltől, Féetől és sok más Darwin előtti kutatótól eltekintve, már 1880 előtt több munka jelent meg, amelyekben a kölcsönös segítségre meglepő példák vannak, igaz, hogy inkább az állatok értelmének illusztrálására, Megemlítem Houzeau „Les facultés mentales des animaux” 2 kötet, Brüsszel 1872; L. Büchner „Aus dem Geistesleben der Tiere”, 2. kiad., 1877; és Maximilian Perty „Über das Seelenleben der Tiere”, Leipzig, 1876 című munkáit. Espinas 1877-ben adta ki kiváló művét, a „Die Gesellschaft der Tiere”-t, amelyben kiemelte az állattársadalmak jelentőségét és befolyását a fajfönntartásra és ehhez a társadalom eredetére vonatkozólag igen értékes fejtegetéseket fűzött. Espinas könyve tényleg tartalmazza mindazt, amit a kölcsönös segítségről azóta írtak és azonkívül még sok más jót. Kessler beszédét azért említem meg mégis külön, mert ő a kölcsönös segítséget oly törvénnyé emelte, amely fontosabb fejlődésben, mint a kölcsönös harc. Ugyanezen eszméket a következő évben (1881 áprilisában) J. Lanessan fejtette ki egy fölolvasásaában, amelyet 1882-ben „La lutte pour l'existence et l'association sur la lutte” cím alatt ki is adott. G. Romanes főműve: „Animal intelligence“, 1882-ben jelent meg, amelyet a következő évben „The Mental Evolution in Animals” című müve követett. Ugyanebben az időben adott ki Büchner egy másik könyvet „Liebe und Liebesleben in der Tierwelt” címmel, amelyből 1885-ben második kiadás jelent meg. Láthatjuk, hogy az eszme a levegőben volt.
³A Pétervári Természettudományi Társaság emlékiratai (Trudi), XI. köt., 1880.
⁴L. Függelék I.
⁵George J. Romanes: „Animal Intelligence“, első kiad., 233. old.
⁶ Pierre Huber: „Les fourmis indigènes“, Genf, 1891; Forel: „Recherches sur les fourmis de la Suisse“, Zürich, 1874 és J. T. Moggridge: „Harvesting ants and Trapdoor Spiders“, London, 1873 és 1874; ezen könyveket minden fiúnak és lánynak ismernie kellene. L. még Blanchard: „Métamorphoses des Insectes“, Paris, 1868; J. H. Fabre: „Souvenirs entomologiques“, Paris, 1886; Ebrard: „Études des moeurs des fourmis“, Genf, 1864; Sir John Lubbock: „Ants, Bees and Wasps“ stb.
⁷ Forel „Recherches” 244., 275., 278. old. Huber gyönyörűen írja le ezt a folyamatot. Utalás is van benne az ösztönök eredetére. (Népszerű kiadás 158., 160. old.) L. Függelék II.
⁸ A hangyák földmívelése oly csodálatos, hogy sokáig kételkedtek benne. De most már Mr. Moggridge, Dr. Lincecum, Mr. Mac Cook, Sykes és Dr. Jerdon minden kétségen fölül bebizonyították. L. a bizonyítékok pompás összeállítását Romanes munkájában. L. még: Alf. Moeller „Die Pilzgärten einiger südamerikanischer Ameisen”. (Schimper „Botan. Mitteilungen aus den Tropen“, VI, 1893.)
⁹ Ezt a második elvet nem mindjárt ismerték föl. Régebbi megfigyelők gyakran királyokról, királynőkről vezérekről, stb. beszéltek; de mióta Huber és Forel pontos megfigyeléseiket nyilvánosságra hozták, kétségtelen, hogy mindenben, amit a hangyák csinálnak, még a háborúban is, minden individuális iniciatívának szabad játékot engednek.
¹⁰ H. W. Bates: „The Naturalist on the River Amazons“, II, 59. old. és tov.
¹¹ Szjevercov: „Periodikus jelenségek az emlős állatok életében: madarak és hüllők Voronyezsben.“ Moszkva 1885 (oroszul).
¹² A. Brehm: „Tierleben“, 3. kiad., VI, 449. old.
¹³ Bates: 151. old.
¹⁴ Gyemidov: „Voyage“ című művében: „Catalogue raisonné des oiseaux de la faune pontique.“ Rablómadarak vándorlásuk közben gyakran egyesülnek. Egy csapat, amelyet H. Seebohm a Pireneusok fölött repülni látott, a következő különös társaságból állt: „nyolc kánya, egy daru és egy vándorsólyom”. (Die Vögel Sibiriens, 1901, 417. old.)
¹⁵ „Birds in the Northern Shires“, 207. old.
¹⁶ Max. Perty: „Über das Seelenleben der Tiere“ (Leipzig, 1876, 87. és 103. old.)
¹⁷ G. H. Gurney: „The House–Sparrow“ (London, 1885, 5. old.).
¹⁸ Dr. Elliot Couës: „Birds of the Kerguelen Island“, a „Smithsonian Miscellaneous Collection“-ben, XIII. köt., 2. sz., 11. old.
¹⁹ Brehm, 3. kiadás, VI. köt., 59. old.
²⁰ A verebekre vonatkozóan egy új-zélandi megfigyelő, Mr. T. W. Kirk, a következőképen írja le ezen „szemtelen” madarak támadását egy „szerencsétlen” ölyv ellen: „Egy napon egész különös zajt hallott, mintha az egész ország kis madarai egyesültek volna egy nagy perpatvarra. Föltekintett és egy nagy ölyvet látott (C. gouldi, dögfaló), melyet veréb-raj kínzott. Valamennyien erősen és minden oldalról egyszerre csipkedték. A szerencsétlen ölyv egész védtelen volt. Végül egy bozótba menekült és ott maradt, míg a verebek csoportosan a bokor köré gyűltek és szakadatlanul csiripeltek és lármáztak.“ (Fölolvasás a New-Seeland Institute-ban, Nature, 1891. okt. 10.)
²¹ Brehm, 3. kiad., V. köt., 678. old.
²² R. Lendenfeld: Der zoologische Garten, 1889.

Következő rész: Második fejezet

Tartalomjegyzék