Written:
Source: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat Kiadó, 1983.
First Published: Protokoll über die Verhandlungen
des Parteitages der Sozialdemokratischen Partei Deutschlands, Abgehalten zu
Stuttgart vom 3. bis 8. Oktober 1898., Berlin, 1898.,
Translator: Nyilas Vera
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Heine és mások beszédei bebizonyították, hogy pártunkban egy szerfölött fontos szempont elhomályosult, nevezetesen a végcélunk és a napi harc közti összefüggés megértése. Azt mondják: programunkban csinos pont ez a végcélról szóló, bizonyos, hogy nem szabad megfeledkezni róla, de gyakorlati küzdelmünkkel nincs közvetlen kapcsolatban. Talán akad néhány elvtárs, aki így gondolkodik: a végcélról való spekuláció tulajdonképpen meroben elvont elméleti kérdés. Ezzel szemben én azt állítom, hogy számunkra, forradalmi, proletárpárt számára, nincs gyakorlatibb kérdés, mint a végcél kérdése. Mert gondolják meg: miben áll tulajdonképpen egész mozgalmunk szocialista jellege? A tulajdonképpeni gyakorlati harc három részre tagolódik: a szakszervezeti harcra, a szociális reformért és a tokésállam demokratizálásáért vívott harcra. Vajon harcunk e három formája tulajdonképpeni szocializmus? Korántsem. Itt van mindjárt a szakszervezeti mozgalom! Nézzék csak Angliát, ott ez nemcsak hogy nem szocialista, hanem részben akadálya is a szocializmusnak. A szociális reformot a katedraszocialisták, a nemzeti szociálisok és hasonló emberek is hangsúlyozzák. A demokratizálás pedig valami specifikusan polgári cél. A burzsoázia már elottünk zászlajára írta a demokráciát. Mi tesz hát akkor bennünket szocialista párttá napi harcunkban? Csakis a gyakorlati harc e három formájának a végcéllal való összefüggése. Csakis a végcél az, mely lelket és tartalmat ad szocialista harcunknak, mely ezt a harcot osztályharccá teszi. Végcélon pedig nem a jövendo államról alkotott ezt vagy azt az elképzelést kell értenünk, mint Heine mondotta, hanem azt, aminek meg kell eloznie a jövo társadalmát, nevezetesen a politikai hatalom meghódítását. Feladatunknak ez a felfogása a legszorosabban összefügg a tokés társadalomra vonatkozó felfogásunkkal, azon álláspontunk szilárd alapjával, hogy a tokés társadalom feloldhatatlan ellentmondásokba keveredik, s ennek végso eredménye szükségszeruen robbanás, összeomlás, melynél mi a csodtömeg-gondnok szerepét fogjuk játszani, aki a tönkrement társadalmat felszámolja. De ha az az álláspontunk, hogy a proletariátus érdekeit teljesen érvényre juttathatjuk, akkor lehetetlenné válnának az olyan kijelentések, amilyeneket az utóbbi idoben Heine tett, hogy a militarizmus terén is tehetünk engedményeket; továbbá Konrad Schmidt kijelentése a központi lapban a polgári parlament szocialista többségérol, nevezetesen pedig az olyan kijelentések, mint Bernsteinéi, hogy akkor sem nélkülözhetjük a kapitalizmust, ha kormányra jutunk. Mikor ezt olvastam, gondoltam magamban: micsoda szerencse, hogy 1871-ben Franciaországban a szocialista munkások nem voltak ilyen bölcsek, mert akkor azt mondták volna: gyerekek, feküdjünk le aludni, a mi óránk még nem ütött, a termelés még nincs eléggé koncentrálva ahhoz, hogy kormányon maradhassunk. De akkor a nagyszeru színjáték, a hosi küzdelem helyett más színjátékot látunk, akkor a munkások nem hosök, hanem egyszeruen vénasszonyok lettek volna. Véleményem szerint éppen az elvont elméleti kérdés, ha azon vitatkozunk, hogy ha hatalomra jutnánk, képesek lennénk-e a termelést társadalmivá alakítani, hogy megérett-e már erre a termelés. Mi sohasem kételkedhetünk abban, hogy a politikai hatalom meghódítására kell törekednünk. Egy szocialista pártnak mindig a helyzetnek megfelelo érettséget kell tanúsítania, sohasem szabad visszariadnia saját feladataitól. Azonkívül teljesen tisztáznunk kell a végcélról vallott nézeteinket, s ezt a végcélt mi meg fogjuk valósítani, jöjjön bár vihar, szél és zivatar.